Ce-hszi most ehhez a legyőzhetetlen emberhez fordult. A császár engedett, de ezt még fivérének sem merte beval ani, és Szeng herceg, aki titkos parancsot kapott a császártól, csapdát ál ított a fehéreknek Taku erődje közelében, elszántan arra, hogy az idegeneket a tengerbe kergeti, úgy, ahogy szétkergette a lázadókat. Közben a kelepcéről mit sem sejtő angol és francia küldöttek elindultak, hogy találkozzanak a Kuj-liang vezette császári küldöttséggel – vezérük a fegyverszünetet jelző fehér zászlót vitt magával. Szeng herceg azonban azt gondolta, hogy el enségeik megadják magukat. Jelzett embereinek, akik dühös ordítás közepette előrontottak és rávetették magukat a nyugatiak csapatára, foglyul ejtve a két vezért és mindenki mást. A zászlót széttépték és porba tiporták, a foglyokat bebörtönözték és megkínozták, amiért vették a bátorságot, hogy megtámadják az országot.

A jó hírt nagy örömmel vitték meg a fővárosba. A nyugatiakat ismét szétzavarták. A császár lelkesen dicsérte Ce-hszit, és ékszerekkel teli aranyládikát ajándékozott neki. Majd hétnapos országos ünnepet rendelt el, melynek során a palotákban különleges színielőadásokra került sor az udvar szórakoztatására és megnyugtatására. Szeng hercegnek pedig nagy megbecsülést és gazdag jutalmat helyeztek kilátásba, amint visszatér a fővárosba.

Az öröm azonban korainak bizonyult, a lakomák és az előadások soha nem fejeződtek be. Amikor a nyugatiak értesültek arról, milyen árulásnak estek áldozatul bajtársaik, seregüket négyszögekbe rendezték, és ádázul rontottak a mongol hadvezérre és embereire, akik megrémültek és elmenekültek –

menekülés közben sokan áldozatul estek az idegenek fegyvereinek. A betolakodók ekkor diadalmasan megindultak a főváros felé és senki sem ál ta útjukat, amíg el nem érték a Palikao nevezetű márványhidat, amely a Pejho folyót szelte át Tungcsou városánál, alig tizenöt kilométerre Pekingtől. A hídnál császári katonák sorakoztak fel, akiket sietve, figyelemelterelés céljából küldött a császár, akit Szeng herceg futár útján értesített a katasztrófáról. A hídnál csatára került sor –

szomorú csata volt ez, mivel a császári sereget teljesen szétverték. A katonák visszamenekültek a fővárosba, világgá kiáltva vereségüket. A falusiak és Peking lakosai összegyűltek a város falain belül, csatlakoztak a katonákhoz azt remélve, hogy a kapukat gyorsan bezárják, s így megmenekülnek az el enség dühétől. Hamarosan az egész város felbolydult, mindenfelé emberek rohangáltak, rejtekhelyet keresve. Asszonyok és gyerekek sikoltoztak, férfiak ordibáltak és szitkozódtak és az égieket kérték, hogy mentsék meg őket. A kereskedők felcsapták a boltjuk előtti asztalokat, nehogy az idegenek kifosszák őket, és minden városlakó, akinek fiatal és szép felesége, ágyasa vagy lánya volt, sietve elhagyta a várost és a falvakba vagy vidékre menekült.

A Nyári Palotában szintén óriási volt a felfordulás. A hercegek sietve összegyűltek, hogy eldöntsék, miként mentsék meg a trónt és az örököst, és miként védjék meg a császárnékat meg a császári ágyasokat – de képtelenek voltak dönteni, hogy mit tegyenek, mert egyikük sem értett egyet a másikkal, miközben a császár remegett, sírt és kijelentette, hogy ópiumot fog nyelni.

Kung herceg egyedül maradt. A császár magánlakosztályába ment, ahol ott találta Ce-hszit és az örököst eunuchok és udvaroncok gyűrűjében, akik mind fennhangon tiltakoztak a császár öngyilkossági szándéka el en.

– A, megjöttél hát – kiáltott fel Ce-hszi, amikor észrevette a herceget. Milyen megnyugvás volt látni a férfi higgadt arcát, rendezett öltözékét, nyugodt viselkedését!

Kung herceg kifejezte hódolatát, és a császárhoz fordult, akivel nem mint bátyjával beszélt, hanem mint uralkodójával.

– Bátorkodnék egy tanácsot adni a Mennyek Fiának.

– Beszélj… beszélj csak – nyögte a császár.

– Engedélyedet kérem, hogy levelet írhassak a közeledő el enség vezérének, és fegyverszünetet kérjek. Erre a levélre a császár pecsétje kerülne.

Ce-hszi mindezt hal otta, de nem szólt semmit. Amit a herceg megjósolt, most valóra vált. A tigris visszatért, hogy bosszút ál jon. A császárné hal gatott, és magához ölelte karjában tartott gyermekét, arcát arcához szorítva.

– Te pedig, fenség – folytatta Kung herceg –, menekülj Zseholba. Vidd magaddal az örököst, a két császárnét és az udvart.

– Igen… igen – helyeselt az uralkodó túlságosan is készségesen, mire az udvarhölgyek és az eunuchok egyetértően dünnyögtek.

Ce-hszi ekkor felál t székéből, gyermeke a karjában, és el enszegült Kung hercegnek.

– A császárnak soha nem szabad elhagynia a fővárost! Mit gondolnak az emberek, ha most cserbenhagyja őket? Engedni fognak az el enségnek, akik teljesen tönkreteszik őket. Az örököst valóban el kel rejteni, de a Mennyek Fiának maradnia kel , én pedig mel é ál ok, hogy szolgáljam őt.

Minden tekintet a császárné felé fordult. Senki sem tagadhatta szépségét és fenséges tartását. Kung herceg maga is elismerően nézett rá.

– Császárné – mondta leggyengédebb hangján –, meg kel védelmeznem saját bátorságától. Mondjuk a népnek azt, hogy a császár vadászni ment zseholi palotájába. Az utazásra néhány nap múlva kerüljön sor, sietség nélkül, a szokott módon. Addig én feltartom a betolakodókat, fegyverszünetet kérek, és megígérem, hogy megbüntetem a mongol hadvezért.

A császárné vereséget szenvedett, és ezt ő is tudta.

Mindenki el ene volt, a császártól kezdve a legjelentéktelenebb eunuchig. Mit mondhatott volna?

Csendben átadta gyermekét dajkájának, majd legmélyebb hódolatát kifejezve visszavonult a császári lakosztályból, nyomában udvarhölgyeivel.

Az udvar öt nap múlva kerekedett fel, a Mongólia felé vezető északnyugati úton. A város kapuit bezárták az el enség elől, és alaposan megpakolt gyaloghintók és szamárfogatok hosszú sora kelt útra, hogy megtegye a százhatvan kilométeres utat – a menet vagy ezer főből ál t. A császári udvartartás előtt meneteltek a zászlósok, sokszínű zászlóikkal, nyomukban pedig lóháton jött a Császári Gárda, élükön parancsnokukkal, Zsung-luval. A császár visszahúzódott elfüggönyözött, aranykeretes, sárga palankinjába. Mögötte következett a Keleti Palota Császárnéjának öszvérfogata, utána pedig saját kocsijában az örökös és dajkái. Őket követte az egyedül utazó Ce-hszi, aki senkit nem engedett közel magához. Annyira vágyódott a szabadságra, hogy órákon át sírt, hogy könnyítsen a szívén. O, milyen hatalmas csapás érte! Bátran viselkedett ugyan, de ebben az órában még a merészség sem volt elég. Mi történik majd? Mikor térhet vissza? Tényleg minden elveszett?

Ki adhatott volna rá választ? Még Kung herceg sem, akitől az ország sorsa függött. A herceg nem maradt a lezárt városban, mivel ha a legrosszabb bekövetkezik, az el enséggel a kapukon kívül kel találkoznia, hogy megóvja a várost. Így hát Jüan-ming-jüan közelében levő nyári palotájában várakozott.

– Érd el, amit csak lehet – suttogta neki a császár, amikor a herceg bemászott az uralkodó vánkosokkal telepakolt palankinjába. A császár beteg volt és fáradt.

A főeunuchnak ma reggel a karjában kel ett elvinnie a kocsiig, mint egy gyermeket.

– Bízzon bennem, fenség – felelte Kung herceg.

Ce-hszi sem sírhatott örökké, még most sem.

Könnyei végül felszáradtak, de kedvetlen volt, amiért kénytelen elfogadni sorsát. Az idő lassan telt, a rugózás nélküli kocsi ide-oda dobálta a durva kövekből kirakott úton, és még a szaténvánkosok sem tudták megkímélni a horzsolásoktól. A menet hamarosan megál t, hogy elköltse ebédjét, amelyet az előreküldött udvaroncok már elkészítettek.

Ce-hszi, miután kisírta magát, leszál t az öszvérfogatról, körülnézett és friss, zöldel ő mezőket, magasra nyúló kukoricást, gyümölcsöktől roskadozó fákat látott maga körül. Szíve felélénkült. Örült annak, hogy él. Amíg ő él, addig nem lehet baj. Majd fia hangját hal otta, amint hangosan hívja őt. Néhány pil anat múlva már a karjában tarthatta gyermekét. És még sosem látta a zseholi Északi Palotát. Mindig eleven és új kalandokra kész lelke megélénkült szíve sürgetésére.

Ebben a pil anatban tekintete véletlenül Mej úrhölgyre esett, aki a közelében ácsorgott. Mindketten elmosolyodtak, és az udvarhölgy megkockáztatott egy kis csevegést.

– Nagytiszteletű hölgyem, én azt hal ottam, hogy a császári paloták sorában az Északi Palota a legszebb.

– Én is így hal ottam – felelte Ce-hszi. – Igyekezzünk élvezni az ottlétet, ha már egyszer odamegyünk.

Amikor később ismét vissza akart szál ni az öszvérfogatra, hogy folytassa az utazást, visszanézett a város felé – szeme ösztönösen szíve sugal atát követte. Ahol az ég és a föld összeért, egyre sötétebb füstfelhőt látott. Megriadva kiáltott oda a körülötte lévőknek:

– Csak nem a város ég?

Mindenki odanézett. A nyári mélykék eget gomolygó fekete fel egek takarták a távolban. A város lángokban ál t.

– Gyorsan… gyorsan! – kiáltott ki a császár palankinjából, mire mindenki sietve visszamászott fogatára, és a menet újult sebességgel indult meg.

Azon az éj elen az udvartartás sátrakban aludt, de Ce-hszi szemére nem jött álom. Időről időre elküldte Li Lien-jinget, hogy tudja meg, érkezett-e hír szeretett városáról. Végül éjféltájban egy futár érkezett, akit a lesben ál ó Li Lien-jing gal éron ragadott és császári úrnője elé rángatott. Ce-hszi még mindig várakozott.

Szolgálóinak azt parancsolta, hogy ne készítsék fel éjszakára, így azok a sátor csupasz aljára terített szőnyegen pihentek. Amikor meglátta az eunuchot és a holtsápadt futárt, ajkához emelte uj át.

– Nagytiszteletű hölgyem – sziszegte az eunuch –, idehoztam ezt a fickót, mivel tudom, hogy a Mennyek Fia alszik. A főeunuch azt mondta, hogy a szokásos adagjánál kétszer több ópiumot kapott.

A császárné nagy szeme rámeredt a rémült futárra.

– Milyen hírt hozol?

– Nagytiszteletű hölgyem – zihálta a férfi, miközben az eunuch térdre lökte –, az el enség pirkadat után teljes erővel tört ránk. A fegyverszünet ma estétől vette kezdetét. Viszont a barbárok egész nap rettenetes dolgokat műveltek, ál ítólag azért, hogy megbüntessék Szeng herceget, aki megkínoztatta foglyul ejtett társaikat és széttépette fehér zászlajukat.

Ce-hszi ereiben megfagyott a vét, szívverése lelassult.

– Engedd el ezt az embert – mondta az eunuchnak.

Li Lien-jing elengedte, s a férfi lerogyott a szőnyegre, és kezébe temette arcát.

– A város kapui nem tartottak ki? – kérdezte tőle a császárné. Szája kiszáradt: nyelve olyan volt, akár a tapló, szinte szólni sem tudott.

A férfi a földhöz érintette fejét.

– Nagytiszteletű hölgyem, meg sem próbálkoztak a kapuval.

– Mi volt az a füst, amely ma az égre emelkedett, mintha csak viharfelhő lett volna?

– Nagytiszteletű hölgyem, Jüan-ming-jüan nincs többé.

– A Nyári Palota? – sikoltotta a császárné, és kezével eltakarta az arcát. – Azt hittem, hogy a várost gyújtották fel!

– Nem, fenség – nyögte a férfi. – A Nyári Palotát. A barbárok minden kincset elhurcoltak, majd felgyújtották a palotákat. Kung herceg elébük sietett, hogy megál ítsa őket, de éppen csak meg tudta menteni saját életét, az eunuchok udvarából nyíló kiskapun át.

Ce-hszi fejében szörnyű zúgás támadt. Gondolatai vadul örvénylettek – lángokat, füstöt, leomló porcelántornyokat és aranytetőket látott. Rámeredt a földön kuporgó alakra.

– Semmi sem maradt? – suttogta. A férfi nem merte felemelni fejét.

– Hamu – motyogta. – Csak hamu.

*

– Zárd be az ablakokat – parancsolta Ce-hszi.

Északnyugatról forró, száraz szél fújt egyenletesen.

Ce-hszi nem bírta elviselni ezt a szelet. Az udvarban elpusztultak a virágok, a datolyapálma levelei csíkokra szakadoztak. Még a göcsörtös törzsű fenyők tűlevelei is sárgára fakultak. A császár pedig azóta nem küldetett érte, hogy elérték a zseholi erődpalotát.

Szolgálója becsukta az ablakokat.

– Legyezz – utasította Ce-hszi.

Az egyik oszlop mögül Li Lien-jing lépett elő, és le-fel mozgatta a nagy selyemlegyezőt. A császárné hátradőlt hatalmas faragott székében, és lehunyta szemét. Száműzött volt, gyökéttelen idegen. Miért nem küldetett érte a császár? Ki foglalta el a helyét? A császár utolsó születésnapján, a hatodik holdhónap ötödik napján, alig egy hónapja, még jókívánságokat és ajándékokat kapott az egész udvartól. Csakhogy most nem hívatták. A szobáiban várakozott, szaténköntösében, felékszerezve, de hiába. Addig várakozott, amíg el nem telt a nap, majd félelmében meg tehetetlen dühében letépte magáról köntösét, és egész éjszaka álmatlanul forgolódott ágyában.

Később azt hal otta, hogy az uralkodó megbetegedett, és egyre gyengébb, de még mindig nem hívatták. A császár egészsége rohamosan romlott, születésnapja előtt hiába látott kedvező

előjeleket a Csil agászok Tanácsa, kijelentve, hogy a csil agok együttál ása kedvező, és egy üstökös szeli át az eget északnyugaton. Most azonban az uralkodó haldoklott – legalábbis Ce-hszi így hal otta – és még mindig nem hívatták.

– Hagyd abba a legyezést! – parancsolta.

Li Lien-jing karja lehanyatlott. Az eunuch mozdulatlanul ál t.

A császárné kihúzott derékkal ült székén, és nagy szemével a semmibe révedt. Tudnia kel , mi történik a császár hálószobájában, de nem mehet oda, csak ha hívatják. Bárcsak itt lenne Kung herceg, hogy a tanácsát kérje! Ám a herceg még mindig a fővárosban tartózkodott. A város a barbárok kezére került, miközben a herceg a fegyverszünetről alkudozott. De ezt csak az eunuchok pletykálták, így Ce-hszi nem tudhatta, hogy Kung herceg milyen üzeneteket küldött a császárnak, mivel nem hívatták. Így hát a palota neki rendelt szárnyában lakott. Két nappal ezelőtt, nyugtalan magányában még Szakotának is üzent, megírva, hogy szívesen meglátogatná, de a császári hitves kimentette magát, fejfájásra panaszkodva.

– Gyere ide – parancsolta a császárné.

Li Lien-jing odalépett, és meghajtotta a fejét.

– Hívd ide a főeunuchot – utasította.

– Nagytiszteletű hölgyem, nem hagyhatja el a császár hálószobáját.

– Ki tiltja meg neki?

– Nagytiszteletű hölgyem, a Hátinak…

A Hármak – Ji herceg. Cseng herceg és Szu-sun főtanácsos –, az el enségei! S most ők voltak uralmon, éppen most, amikor egyedül maradt, és barbárok uralták a fővárost!

– Legyezz!

Hátrahajtotta fejét, lehunyta szemét, és az eunuch lassan ismét legyezni kezdte. Ce-hszi gondolatai ide-oda csapongtak, képtelen volt megfékezni őket.

Nemcsak hogy egyedül volt, de még otthonától is megfosztották. Jüan-ming-jüan nincs többé, szíve szerinti otthona romokban hevert. Az idegenek – akik valóban rászolgáltak a barbár névre –, kifosztották kincseit, lángra gyújtották a faragott falakat és paravánokat. A hírt hozó futár szörnyű történeteket terjesztett a palotában, és Ce-hszi titokban magához hívatta, hogy saját fülével hal jon mindent.

A császári család nem sokkal azelőtt távozott a Nyári Palotából, hogy az idegen harcosok megérkeztek, mesélte a futár. Az angol Lord Elgin, akit megindított a Nyári Palota szépsége, megtiltotta annak elpusztítását, de képtelen volt megfékezni a barbár hordát. Amikor Kung herceg egy közeli templomból – ahol menedékre talált – elküldte tiltakozó levelét, Lord Elgin azt üzente, hogy embereit megőrjítette bajtársaik megkínzása és meggyilkolása, amelyet Szeng herceg rendelt el. A császárné végighal gatta mindezt, de nem szólt semmit. O küldte a mongol harcosokat, hogy támadják meg a fehéreket. Ó, jaj, ó, jaj!

– Biztosan mondhatom, hogy minden mozdíthatót elvittek – mesélte a futár. – A mennyezetről letépték az aranylemezeket, az oltárokat megfosztották az arany képmásoktól. A császári trónusok ékkőberakásait kitépték, az ékköves paravánokat szekerekre rakták. A finom porcelánokat összetörték és a földbe tiporták, kivéve azokat, amelyeknek értékét az okosabb fosztogatók felismerték. A jadeköveket vagy el opták, vagy szétzúzták. Ám a fosztogatás mindössze a kincsek tizedét érintette. Csakhogy a többi drága és pompás tárgyat, a császári ősök örökül hagyott emlékét darabokra törték barbár puskáik tusával vagy a levegőbe hajigálták őket, miközben vadál atként bömböltek. Végül az egész épületegyüttest felgyújtották. Az eget két nap, két éj el világították meg a lángok, a felhőket pedig sötétre színezte a füst. A barbárok azonban még ennyivel sem érték be, és a legtávolabbi dombokra is eljutottak, elpusztítva minden pagodát, szentélyt és pavilont, és biztosra veszem, hogy a barbárok után megérkeztek a helyi tolvajok és tablók is.

Ce-hszi lehunyt szemhéja alól könnyek csorogtak, ahogy eszébe jutottak a futár szavai. Figyelmes szolgálója letörölte egy zsebkendővel úrnője arcát.

– Ne sírj, nagytiszteletű hölgyem – mondta szelíden.

– Amiatt sírok, ami már nincs többé – felelte Ce-hszi.

– Nagytiszteletű hölgyem, ez a palota is gyönyörű –

szólalt meg Li Lien-jing, hogy megnyugtassa úrnőjét.

A császárné nem felelt. Számára Zsehol nem a szépséget jelentette. Évszázadokkal ezelőtt Csien-lung császár építtette ezt az erődpalotát, Pekingtől százhatvan kilométerre északra. Csien-lung szerette ezt a vad, homokszínű vidéket, a sok-sok kilométeren át húzódó homokot meg sziklát és a távolban látszó, az ég végtelen kékjébe nyúló kopár homok– és kőhegyeket. A kopár vidék el ensúlyozására Csien-lung fényűző palotát építtetett. A falakról brokáttal átszőtt selymek és sokszínű hímzések lógtak, a mennyezeteket skarlát és aranyszín táblák borították, ékkövekkel kirakott felületükön aranysárkányok terpeszkedtek. A faragott és ékkövekkel kirakott asztalokat, székeket és hatalmas ágyakat délről hozatták.

Csakhogy Ce-hszi a tavak és kertek, a források és csermelyek után sóvárgott! Itt a víz a jade-nál is értékesebb volt. A sivatagba ásott apró kutakból hordták a vizet, és amikor ezek kiapadtak, a távoli oázisokból. A császárné szívében éj el-nappal harag izzott, mivel Jüan-ming-jüanból csak hamu maradt.

Kung herceg kérelmezőként járult a barbárok elé, hiszen itt kel ett élnie ebben a rettenetes és elhagyott palotában, ahol el enségei meggátolták, hogy a császár közelébe jusson. Ce-hszi úgy érezte, szétrobban a dühtől, szörnyen feszült volt. Emberfeletti fegyelmet erőltetett magára, hogy elrejtse érzéseit, s ez még a csontjaiból is kiszívta erejét.

Hogyan is diadalmaskodhatna el enségei fölött, ha nem voltak barátai? A Hármak egyértelműen kihirdették, hogy el ene vannak – mindezt azon a gyászos napon, amikor az udvar elmenekült a Nyári Palotából. A császárné a menekülés során folytonosan tiltakozott a megfutamodás miatt. Csakhogy el enségei meggyőzték a gyenge és ostoba férfit, a császárt, hogy élete veszélyben forog. Ce-hszi nem felejtette el, milyen könnyen engedett a császár – olyan sietve távozott, hogy még pipáját, kalapját és iratait is hálószobájának asztalán felejtette. A császárnét szinte a földbe döngölte annak gondolata, hogy a császári rezidenciára rontó barbárok mindezt látták, és nyilván hangosan nevettek, mert tudták, mennyire megfélemlítették a Mennyek Fiát. Miért hasít ez a gondolat nyílvesszőként a szívébe, amikor minden más elveszett?

Hirtelen felál t székéből, félrelökte a legyezőt, amel yel Li Lien-jing lassan ismét legyezni kezdte, és nyugtalanul sétálni kezdett, fel és alá, fel és alá, miközben a zárt ablakokon kívül bömbölt a forró szél.

Nagyon jól tudta, hogy milyen cselt szőttek el enségei. Szu-sun és szövetségesei, valamint alárendeltjeik a császárral együtt menekültek, de gondoskodtak róla, hogy azok a miniszterek és tanácsosok, akik esetleg segíthették volna a császárnét, hátramaradjanak. Ce-hszi túl későn vette észre a cselszövést, és most már tehetetlen volt.

De nem! Volt egy szövetségese, egyetlenegy szövetségese, mivel még Szu-sun sem gátolhatta meg, hogy a Császári Gárda teljesítse kötelességét és megvédje a császárt.

El entmondást nem tűrően fordult Li Lien-jinghez.

– Hívd ide rokonomat, a Császári Gárda parancsnokát! A tanácsát fogom kérni.

Korábban Li Lien-jing még sosem mondott el ent, és azonnal engedelmeskedett a kapott parancsnak.

Milyen nagy volt hát a császárné meglepetése, amikor azt látta, hogy tétovázik, és még mindig kezében tartja a legyezőt!

– Gyerünk, gyerünk – sürgette. Az eunuch térdre rogyott előtte.

– Nagytiszteletű hölgyem – könyörgött –, ne kényszeríts arra, hogy engedelmeskedjek ennek a parancsnak.

– Miért nem? – kérdezte Ce-hszi szigorúan. Az biztos volt, hogy Zsung-lu nem fordul el ene.

– Nagytiszteletű hölgyem, én nem merem megmondani –hebegte Li Lien-jing. – Ki fogod vágatni a nyelvem, ha elmondom.

– Nem teszem – ígérte meg a császárné.

Az eunuch azonban továbbra is reszketett, és Ce-hszi egy szót sem tudott kihúzni belőle, míg végül éktelen haragra gerjedt, és azzal fenyegetőzött, hogy lefejezteti, ha nem beszél világosan. A szorongatott eunuch végül elsuttogta, hogy a császár azért nem hívatja őt, mert el enségei azt mondták neki, hogy a császárné és Zsung-lu…

– Azt mondják, hogy szeretők vagyunk? – kérdezte Ce-hszi. Az eunuch bólintott, és két kezébe temette arcát.

– Hazugság – suttogta a császárné. –

Szemenszedett hazugság…

Valahogy le kel ett vezetnie haragját, így belerúgott az előtte térdelő eunuchba, aki eldőlt és mozdulatlanul hevert a padlón, miközben a császárné dühöngve rohangált fel-alá a teremben, s úgy zihált, mintha az imént mászott volna fel egy magas hegy tetejére.

Hirtelen megál t a néma eunuch előtt.

– Kelj fel – parancsolt rá. – Nyugodtan kijelenthetem, hogy nem mondtál nekem semmit. Mi mást tudsz még, amit nem mondtál el nekem?

Az eunuch feltápászkodott, és köntöse uj ával megtörölte izzadt arcát.

– Nagytiszteletű hölgyem… – hebegte –, azóta nem aludtam, hogy kihal gattam, mit terveznek azok hárman.

A császárné szeme hatalmasra kerekedett.

– Mit terveznek?

– Nagytiszteletű hölgyem – nyüszítette az eunuch –, képtelen vagyok kimondani az áruló szavakat. Azt tervezik… azt tervezik… hogy ők maguk lesznek a régensek… és azután… és azután…

– Megölik a fiam! – sikoltotta Ce-hszi.

– Nagytiszteletű hölgyem, esküszöm… hogy ezt nem mondták. Könyörgök, nyugodj meg…

– Mikor hal ottad ezt?

A császárné ismét visszaült nagy székébe, és tenyerével hűtötte lángoló arcát.

– Az első híreszteléseket hónapokkal ezelőtt hal ottam, nagytiszteletű hölgyem… apró pletykák, suttogások…

– És hal gattál róluk! – kiáltotta Ce-hszi.

– Nagytiszteletű hölgyem – esdekelt az eunuch –, ha elmondanék minden pletykát, amit hal ok, börtönbe vettetnél, hogy hal gassak már el végre. A magas tisztet betöltőket mindig körülveszik a hangyaként nyüzsgő gonosz pletykák. És te, nagytiszteletű

hölgyem, a többségnél magasabb tisztet töltesz be. Ki gondolta volna, hogy a Mennyek Fia hal gatni fog ezekre az alacsonyrendűekre?

– Használnod kel ett volna azt az ostoba fejedet! –

kiáltotta a császárné. – Emlékezned kel ett volna, hogy mielőtt a palotába jöttem, a császár Szu-sunt kedvelte legjobban. Együtt nőttek fel, és mivel a császár gyenge s bizonytalan fiú volt, kedvelte ezt a szilaj s erős ifjút, aki vadászott, ivott, hazárdjátékokat űzött és vademberként élt. Emlékezz, hogy ugyanez a Szu-sun volt az, aki alacsony sorból, a kincstári testületből küzdötte fel magát a legfőbb titkár segédjének pozíciójáig, és miként okozta a becsületes, jó Po-csun halálát, csak hogy az övé lehessen a hatalom!

Valóban így történt. Még azelőtt, hogy megszületett volna a fia, és elnyerte volna a császár szerelmét, egyszer felkereste őt az egyik öreg herceg, Po-csun, a legfőbb titkát. Akkor még a császárné túl fiatal volt, nem ismerte a palotában dívó módszereket, nem értette a szövevényes intrikákat, így hát gondolkodás nélkül végighal gatta a jó öreget, aki azért kereste fel, hogy megkérje, szóljon az érdekében a császárnak.

– Többé már nem hal gat meg, hölgyem – mondta a vén herceg gyászosan, miközben gyér fehér szakál át simogatta.

– Mivel vádolt meg Szu-sun? – kérdezte az ifjú nő.

– Hölgyem, azzal vádol, hogy a trón kárára gazdagodtam meg. Ez a Szu-sun nevezetű alak azt suttogja a császár fülébe, hogy pénzt tartottam vissza a Császári Kincstárból.

– Miért mondana ilyeneket?

– Mert ő a tolvaj, és mert tudja, hogy én tudom –

mondta az öreg herceg.

Az ifjú ágyas nem kételkedett az öreg őszinte szavaiban, és ártatlanul megígérte, hogy beszél a császárral. Így is tett. Ám akkoriban a császár még jobban kedvelte Szu-sunt, és neki hitt, így az öregembert lefejezték, és Szu-sun került a helyére. A császárné dühe újraéledt, amikor eszébe jutott, hogy Szu-sun elejétől fogva gyűlölte. Csak a császár egyre erősödő szerelme mentette meg őt Szu-sun haragjától.

O jaj, túlságosan is biztos volt a hatalmában. És ennek issza most a levét.

Mivel már képtelen volt elviselni a szívében forrongó feszültséget, hirtelen felpattant, jobbja a levegőbe lendült, és előbb az egyik oldalról, majd a másikról is pofon vágta Li Lien-jinget. Addig pofozta szegény eunuchot, míg az könnyezni nem kezdett, ő pedig már nem kapott levegőt. De az eunuch nem szólt egy szót sem, mivel az efféle dühkitörések elviselése a feladatköréhez tartozott.

– Nesze – sikoltotta a császárné –, nesze, nesze…

amiért nem mondtad el azonnal! Ó, gonosz hal gatás!

Majd leült és a tenyerébe temette arcát, azután vagy jó öt percig csak sóhajtozott, miközben Li Lien-jing kődarabként térdelt előtte, mivel még sosem látta ilyen haragosnak úrnőjét.

Újabb öt perc telt el, és a császárné gondolatai kitisztultak. Felál t székéből, és páratlan kecsességgel az íróasztalához lépdelt. Leült, elővette a festékdörzsölő követ, benedvesített egy ecsetet, majd elővett egy selyempergament, és levelet írt Kung hercegnek. Beszámolt nyomorúságáról, és azonnali segítséget kért tőle. Majd összegöngyölte a levelet, rányomta saját pecsétjét, és magához szólította Li Lien-jinget.

– Még ebben az órában útnak indulsz a fővárosba –

parancsolta. – Ezt a pergament egyenesen Kung herceg kezébe adod, és megvárod válaszát. Igyekezz: mindez nem tarthat négy napnál tovább.

– Nagytiszteletű hölgyem – tiltakozott az eunuch –, miképpen tudnék én…

A császárné félbeszakította.

– Meg tudod tenni, mert meg kel tenned.

Az eunuch szomorúan nézett, majd megütötte mel ét és felnyögött, de Ce-hszi szívét ez sem lágyította meg, így az eunuch sietve engedelmeskedett.

Amikor elment, a császárné ismét fel-alá kezdett járkálni a teremben – szolgálója egy idő után már belefáradt, hogy nézze. Időről időre felbukkantak udvarhölgyei is, akik a függönyön át kukucskáltak befelé, majd ismét elmentek, mivel nem mertek megmukkanni, de még csak úrnőjük szeme elé kerülni sem.

*

Kung herceg a negyedik nap végén érkezett meg, porosan és fáradtan az utazástól a palotának abba a fenséges szárnyába, ahol Ce-hszi lakott. A császárné nem hagyta el szobáit, keveset evett és még kevesebbet aludt. Minden reményét a hercegről érkező

hírekbe vetette. Mily nagy volt hát öröme, amikor Li Lien-jing bejelentette a nyúzott és mosdatlan herceget, aki még arra sem szakított időt, hogy elfogyasszon egy tál köleskását.

Ce-hszi felál t, és kirohant a hálószobájából nyíló terembe, ahol Kung herceg várta – köszöntötte a herceget, hálát adott az isteneknek és elsírta magát.

Még soha nem volt számára ilyen kedves egy nyúzott arc, sem férfi oly erős és megbízható, mint a herceg most, és a császárné érezte, hogy megkönnyebbül a férfi jelenlétében.

– Eljöttem – szólt a herceg–, dc csak titokban, mivel előbb bátyámhoz, a császárhoz kel ett volna mennem.

Csakhogy már futár útján hírt kaptam a főeunuchtól, aki elküldte hozzám egyik alacsonyabb rangú eunuchját, személyes szolgáját koldusnak álcázva, s így megtudtam, hogy a hírhedt Hármak arra vetemedtek, hogy beáruljanak a Sárkánytrónnál. Azt mondták bátyámnak, hogy el ene fondorkodom, hogy titokban szövetségese vagyok Peking el enségeinek, és hogy lekenyereztek, mert nekem ígérték a trónt.

Amikor a levél megérkezett, nagytiszteletű hölgyem, még gyorsabban siettem, hogy kibogozzam ezt a hatalmas szövevényt.

Mielőtt a herceg folytathatta volna, Ce-hszi szolgálója futott be a külső udvarból.

– Nagytiszteletű hölgyem – zokogta –, ó, úrnőm, ó hölgyem... a fiad, úrnőm... az örökös...

– Mi történt vele? – sikoltotta Ce-hszi. – Mi tettek vele? – Megragadta szolgálója vál át és megrázta, hogy válaszra kényszerítse.

– Beszélj, asszony! – ordított rá Kung herceg a félig-meddig eszét vesztett teremtésre. – Ne csak tátogj itt!

– Elrabolták – zokogta a szolgáló. – Ji herceg feleségéhez vitték! A hercegnét ma reggel a Vadászpalotába hívatták, és összes udvarhölgyét elküldték. Ő és szolgálói vitték el az örököst...

Erre Ce-hszi hátrahanyatlott a székében. De a herceg most nem engedhette, hogy a császárné átadja magát a rettegésnek.

– Nagytiszteletű hölgyem – mondta határozottan –, most nem engedheted meg magadnak a félelmet.

Nem kel ett többet mondania. Ce-hszi beharapta ajkát és összekulcsolta kezét.

– Nekünk kel elsőnek lépnünk! – kiáltotta. – A pecsét... legelőször is meg kel találnunk a nagy császári pecsétet... és akkor a mi kezünkben a hatalom.

A férfi felkiáltott.

– Létezhet ilyen elme egyáltalán? Meghajlok előtted, hölgyem – mondta csodálattal.

A császárné azonban nem is hal otta, mit mondott, és felál t.

A herceg felemelte kezét.

– Könyörgöm, ne hagyd el szobáidat. Előbb meg kel tudnom, hogy milyen veszély fenyegeti az örököst. A cselszövény meghaladja jelenlegi ismereteinket.

Nagytiszteletű hölgyem, itt várj a visszatérésemre.

Ezzel meghajolt és elsietett.

Hogy is várhatna? Csakhogy mégis ezt kel tennie, kínok között, mert különben rajtaüthetnének, és meggyilkolhatnák egy elhagyatott folyosóban. Akkor ki mentené meg fiát, az örököst? Szegény gyermek – ó, a Sárkánytrón ártatlan örököse!

Miután Kung herceg távozott, a császárné mozdulatlanul ült. Hal otta a palota tornyai között süvöltő szelet, és kinézett az ablakon. A szélrohamok felkapták a homokot és nekivágták a kő mel védeknek, ahonnan pedig lepergett a várárokba.

A várárok kiszáradt, mint ahogy az égről a felhőket is eltüntette a könyörtelenül fújó szél. A császárné nem kételkedett abban, hogy ugyanez a szél oltotta ki a császár testében még lobogó élet lángját is, miközben a sivatagi lapályon utazott palankinjában. De hogyan menthetné meg a fiát?

Csak egy pil anatig ült ott tehetetlenül, majd gyorsan az íróasztalához lépett – eunuchja és szolgálója követték tekintetükkel –, és nekikészült az írásnak.

Gyorsan, de ügyesen vizet csorgatott a festékdörzsölő

kőre, majd megdörgölte vele a megszáradt tintapálcát és híg masszát csinált, amelyben megnedvesítette teveszőr ecsetjét, mire annak hegye a tűnél is élesebb lett. Majd vastag, fekete ecsetvonásokkal írni kezdett egy császári dekrétumot a trón örökléséről.

„Én, Hszien-feng – írta –, én, a Középső Birodalom és a tőle függésben ál ó Korea és Tibet, Indokína és a déli szigetek császára, a mai napon eleget teszek a hívásnak és csatlakozom császári őseimhez. Én, Hszien-feng, szel emi képességeim teljes birtokában, akaratom szerint kinyilvánítom, hogy örökösöm az a fiúgyermek, akit Ce-hszi, a Nyugati Palota Császárnéja szült nekem. Mindenki ismerje el őt az új császárnak, mert ő követ engem a Sárkánytrónon. Amíg el nem éri tizenhat esztendős korát, régensnek jelölöm ki két hitvesemet, a Nyugati Palota Császárnéját és a Keleti Palota Császárnéját, halálom napjától fogva, amely..."

Itt Ce-hszi kihagyott egy kis helyet, majd folytatta az írást:

„Nevemmel és a császári dinasztia pecsétjével jelölöm meg akaratomat és a dekrétumot."

Itt újra kihagyott némi helyet.

Összegöngyölte a pergament és inguj ába rejtette.

Szakotát is régenssé teszi, ezzel arra ösztökélve, hogy legyen a szövetségese, egyszersmind meggátolja, hogy az el enségévé váljék.

Ce-hszi ajkán a mosoly árnyéka derengett fel, amikor önnön ravaszságára gondolt.

A szolgáló és Li Lien-jing mindvégig figyelték és várták parancsait. Habár az eunuch fáradt volt, nem mert engedélyt kérni, hogy lepihenhessen.

A szolgáló feje hirtelen a csukott ajtó felé rándult.

Neki volt a legélesebb füle – kiélesítette a többévnyi feszült figyelem, amel yel úrnője parancsait leste.

– Lépteket hal ok – dünnyögte.

– Ki lehet az? – morogta az eunuch.

Jobb kezével megmarkolta köntösét, és az ajtóhoz lépett. Elhúzta a reteszt és kiosont a nyíláson, nyomában a szolgálóval, aki hátát az ajtónak vetette és ismét becsukta. Majd a szolgáló hal otta, hogy egy tenyér puhán megütögeti kívülről az ajtólapot. Résnyire nyitotta az ajtót és kinézett, majd úrnője felé fordult.

– Nagytiszteletű asszonyom – suttogta alig hal hatóan –, a rokonod van itt.

A még mindig az íróasztalnál ülő Ce-hszi felkapta a fejét.

– Engedjétek be – mondta, és máris felál t.

A szolgáló kij ebb nyitotta az ajtót, és Zsung-lu belépett. A szolgáló ismét becsukta az ajtót és rátolta a reteszt, miközben az ajtó túlfelén az eunuch ál t őrt.

– Köszöntelek, rokon – szólt Ce-hszi könnyed és édes hangon.

Zsung-lu hal gatott. Előrelépett és sietve kifejezte hódolatát.

– Rokon, ne térdelj le – szólt rá a császárné. – Ülj le arra a székre és beszéljünk úgy, ahogy mindig is.

Zsung-lu nem ült le, hanem felál t, közelebb lépett hozzá, és tekintetét a padlóra szegezve beszélni kezdett:

– Nagytiszteletű hölgyem, nincs időm udvariaskodásra. A császár haldoklik, és a főeunuch azért küldött, hogy ezt elmondjam neked. Szu-sun lassan egy órája ott van már, és vele együtt Ji és Cseng hercegek is. Tervüket már kifőzték – a császárnak egy dekrétumot kel aláírnia, amelyben őket nevezi meg régensnek! Az uralkodó azonban nem fogja aláírni – amikor erőltették, elvesztette eszméletét, de újra meg fogják próbálni.

A császárné egy pil anatot sem habozott.

Elszáguldott Zsung-lu mel ett, aki rögtön a nyomába szegődött, utánuk pedig Li Lien-jing rohant. Ce-hszi a vál a fölött osztogatta a parancsokat az eunuchnak.

– Jelents be! Közöld a Mennyek Fiával, hogy az örököst is magammal viszem!

Mintha csak a szél röpítette volna, olyan gyorsan érkezett meg a Vadászpalotába. Átrobogott az ajtón, és senki sem merte megál ítani. Gyereksírást hal ott, mire megtorpant. Felismerte fia hangját! O, milyen szerencse, hogy a kicsi sírt! Legalább nyomra vezette!

Félrelökte a rémült szolgálókat, és csak rohant a szobákon át, amíg meg nem találta síró gyermekét.

Berobogott az ajtón, s a szobában egy szolgálót látott, aki gyermekét próbálta megnyugtatni, nem sok sikerrel. A császárné karjába kapta fiát, és elindult vele kifelé – a gyermek a nyakába csimpaszkodott, abbahagyta a sírást, örömében nevetett, megnyugodott. A császárné végigsietett a folyosókon és átjárókon, felhágott a kőlépcsőkön, átrobogott a termeken és a szobákon, amíg el nem érte a legbelső

szobát, ahova megtorpanás nélkül rontott be – az ajtót a főeunuch már jó előre kitárta előtte.

– Él még a Mennyek Fia? – kiáltotta Ce-hszi.

– Még lélegzik – felelte a főeunuch, akinek hangját eltorzította a sírás. A hatalmas ágyat magasabbra emelték – olyan lett, akár egy ravatal –, és körülötte eunuchok térdeltek, s arcukat kezükkel eltakarva zokogtak. A császárné úgy haladt át köztük, mintha meghajolt fák lennének az erdőben. Egyenesen odalépett a császárhoz és megál t, karjában gyermekével.

– Uram! – kiáltotta tisztán csengő hangon. Várt, de válasz nem érkezett.

– Uram! – kiáltotta ismét. Vajon ismét beválik a régi varázslat?

A császár meghal otta egykori ágyasának hangját.

Felemelte ólomsúlyú szemhéját, fejét oldalra fordította, és szeme, melyből kihunyni készült az élet, Ce-hszi arcára szegeződött.

– Uram, itt az örökösöd – mondta a császárné.

A gyermek nagy, sötét szemével az uralkodót nézte.

– Uram, ki kel jelentened, hogy ő az örökösöd. Ha hal asz engem, emeld fel jobbod.

Mindenki a haldokló kezét figyelte. A csont és bőr kéz mozdulatlanul hevert, akár egy fadarab. Ahogy figyelték, a kéz megmoccant, de olyan nehézkesen, hogy mindenki felnyögött.

– Uram – mondta a császárné parancsoló hangon –, hadd legyek én a régens. Senki más, csak én tudom megvédeni az örökös életét azokkal szemben, akik az életére törnek. Mozdítsd meg jobbodat még egyszer, hogy jelezd akaratodat.

Ismét mindenki látta, hogy a kéz alig észrevehetően megmozdul.

A császárné az ágyhoz lépett, és felemelte a sárgás kezet.

– Nagyuram – kiáltotta –, nagyuram, térj vissza még egy pil anatra!

A császár lelke hatalmas erőfeszítés árán tért vissza, amikor meghal otta hitvese hangját. A tompa fényű

szem megpihent

Ce-hszi arcán. A császárné előhúzta a pergament, és kívánságát szinte kitalálva, Zsung-lu máris hozta az egyik közeli íróasztalról a cinóberpiros ecsetet, a kezébe nyomta, majd átvette a gyermeket.

– Most alá kel írnod végakaratod – mondta jól érthetően a császárné a haldokló uralkodónak. – Én majd vezetem a kezed... így. Uj aiddal megfogod szépen az ecsetet... Jól van.

Az uralkodó hagyta, hogy Ce-hszi vezesse kezét.

Uj ai megmoccantak, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy megmoccannak, és aláírták a nevet.

– Köszönöm, én uram – dugta vissza keblébe a pergament Ce-hszi. – És most pihenj, kegyes uram.

Intett, hogy mindenki vonuljon vissza. Zsung-lu kivitte a gyermeket a szobából, az eunuchok pedig a helyiség másik végében sorakoztak fel és vártak, szemük elé emelve köntösük uj át. Ekkor Ce-hszi leült az ágyra, felemelte a császár fejét, s ráfektette a karjára. Vajon életben van még? Hal gatózott és hal otta, hogy a mel kas mélyéről zihálva tör elő a levegő. Az uralkodó szeme ekkor tágra nyílt, és a császár nagy levegőt vett.

– A parfümöd... oly il atos!

A császár egy pil anatra visszatartotta lélegzetét, majd nagy sóhajtással kifújta, és meghalt.

Ce-hszi gyengéden visszaengedte fejét a párnára, és fölé hajolt.

– Ó... ó... – nyögte, majd sírdogált egy kicsit. Szánta ezt az embert, akinek ilyen fiatalon kel ett meghalnia, anélkül, hogy szerették volna. 0, bárcsak ő szerethette volna! Egy pil anatig gyászolta, hogy nem tudta szeretni.

Majd felál t, és távozott a császár szobájából. Lassan lépdelt, ahogy az egy özvegy császárnéhoz il ett.

A halálhír szélnél sebesebben söpört végig a palotán. A császár testét teljes pompában ravatalozták fel a fogadóteremben, amelynek kapuit bereteszelték és bezárták az élők elől. A nagy épület minden kapujánál a Császári Gárda száz embere ál t, akiket Zsung-lu válogatott ki. Csak a madarak repkedhettek szabadon és rakhattak fészket a kétsoros tetőszerkezeten ágaskodó aranysárkányok között. Az oszlopos külső bejáratok felett húzódó súlyos ereszek alatt néma csend honolt, de nem a békés csend. A palota falai között ádáz hatalmi harc dúlt, de ugyan ki tudta, hol kerül sor a végső csatára?

Immár Ce-hszi, az örökös anyja volt az anyacsászárné, pedig még be sem töltötte a harmincadik életévét. Vérbeli hercegek és az erős, féltékeny mandzsu klánok fejei vették körül. Vajon sikerül diadalmaskodnia anyacsászárnéként? Mindenki tudta, hogy Szu-sun az el ensége, és vele tart két herceg, a halott császár két öccse. Vajon Kung herceg Ce-hszi szövetségese még? Az udvar kétségek közt gyötrődött, nem tudva, hogy kinek ajánlja fel hűségét, így minden udvaronc gondosan igyekezett kimért és semleges maradni, s nem adta semmi jelét, hogy bármelyik fél el is szimpatizál.

Időközben Szu-sun főtanácsos, amint kémei jelentették a császár halálát, azonnal magához hívatta a főeunuchot, és arra kérte, vigyen el egy üzenetet az anyacsászárnénak.

– Mondd meg neki – mondta tiszteletlenül Szu-sun –, hogy a Mennyek Fia, mielőtt lelke elhagyott volna minket, engem és Ji herceget nevezett ki régenssé.

Közöld vele, hogy hamarosan felkeressük őt.

A főeunuch kifejezte hódolatát és nem szólt semmit, csak sietve teljesítette az utasítást. Útközben azért szakított annyi időt, hogy az őrszolgálatban levő

Zsung-lu fülébe suttogja, mi járatban van.

Zsung-lu azonnal magához ragadta a parancsnokságot.

– Amilyen gyorsan csak lehet, intézd el, hogy a Hármak az anyacsászárné színe elé járulhassanak. Én odakint rejtőzöm el, és abban a pil anatban, amint távoznak, belépek.

Közben Ce-hszi palotájának egyik termében ült, tetőtől talpig fehér köntösben, fehér fejdísszel, fehér cipel őben, kifejezve mélységes gyászát. Azóta ült ott, hogy bejelentették a császár halálát. Nem vett magához ételt, nem ivott teát. Kezét összekulcsolta az ölében, nagy szeme a semmibe révedt. A közelben ál ó udvarhölgyei sírtak, és selyemkendőkkel törölgették könnyeiket. Ce-hszi azonban nem sírt.

Amikor a főeunuch megérkezett, az anyacsászárné fogadta, és továbbra is a távolba révedve, fáradtan válaszolt, pedig a rá nehezedő terhek miatt meg kel ett volna szabadulnia apátiájától.

– Vezesd ide Szu-sun főtanácsost, valamint Cseng és Ji hercegeket. Mondd meg ennek a három nagy embernek, hogy az én uramnak, aki immár a Sárga Forrásnál lakozik, engedelmességgel tartoznak.

Az eunuch távozott, és kisvártatva megérkezett a főtanácsos, vele együtt pedig a két herceg. Ce-hszi oldalra nézett, és szelíden odaszólt kedvencének, Mej úrhölgynek, Szu-sun lányának.

– Hagyj magunkra, gyermekem. Nem il ő, hogy mel ettem ál j atyád jelenlétében.

Az anyacsászárné megvárta, amíg a karcsú lány kisuhan, azután fogadta a hercegek hódolatát, majd annak jeléül, hogy nincs benne büszkeség, most, hogy ura halott, felál t és ő is meghajolt, majd ismét helyet foglalt.

Szu-sun azonban kettejük helyett is elég büszkeséggel bírt. Megsimogatta kurta szakál át és felszegte fejét, hogy merész és arrogáns tekintettel mérje végig Ce-hszit, aki nagyon is tisztában volt az il emszabályok megszegésével, de nem szólt semmit.

– Hölgyem – kezdte a főtanácsos –, azért jöttem, hogy felolvassam a régensségről szóló dekrétumot. A Mennyek Fia utolsó óráján...

Itt Ce-hszi megál ította.

– Várj, jó herceg. Ha nálad van a pergamen és azon szerepel a császári aláírás, engedelmeskedem az uralkodó akaratának, ahogy az kötelességem.

– Nincs nálam pergamen, de vannak tanúim. Ji herceg...

Ce-hszi ismét félbeszakította.

– Nekem viszont van ilyen pergamenem, amelyet a császár a jelenlétemben írt alá, amint azt számos eunuch is tanúsíthatja.

Körbenézett, a főeunuchot keresve, de a megfontolt fickó odakint maradt, mivel nem akart jelen lenni a tigrisek találkozóján. Ez azonban nem tántorította el Ce-hszit. Kebléből előhúzta a pergament, amelyet a haldokló császár írt alá. Nyugodt és higgadt hangon olvasta fel a dekrétumot az elejétől a végéig, miközben Szu-sun és a két herceg hal gatott – az anyacsászárné minden szava úgy csendült, mint távoli ezüstharangok zúgása.

Szu-suri megdörzsölte szakál át, aztán így szólt:

– Hadd nézzem az aláírást!

Ce-hszi úgy tartotta a pergament, hogy a férfi láthassa a nevet.

– Nincs rajta pecsét! – kiáltott fel a főtanácsos. –

Birodalmi pecsét nélkül a dekrétum értéktelen.

Meg sem várta Ce-hszi válaszát, sőt még a nő arcán megjelenő döbbenetre sem vesztegette idejét.

Megfordult és elrohant, nyomában árnyékként loholt a két herceg. Ce-hszi rögtön tudta, mi az oka a nagy sietségnek. A császári pecsét a ravatalozóteremben elhelyezett ládikában hevert. Aki először ráteszi a kezét, az győzött. Ce-hszi a fogait csikorgatta, amikor arra gondolt, hogy miért nem várta be a pecsétet.

Letépte fejéről a fejdíszét, és a padlóra hajította, majd mindkét fülét cibálni kezdte – teljesen magánkívül volt a dühtől.

– Ostoba! – süvítette. – Ó, ostoba, ostoba nőszemély és még ostobább herceg, aki nem figyelmeztetett időben, ostoba rokonom és fondorlatos eunuchok, akik nem segítettek rajtam korábban! Hol a pecsét?

Az ajtóhoz szaladt és feltépte, de senki nem ál t odakinn – sem a főeunuch, de még Li Lien-jing sem.

Senki sem volt ott, akit Szu-sunék üldözésére küldhetett volna. A padlóra vetette magát és sírni kezdett. Oly sok év veszett el, őt pedig elárulták!

A brokátfüggönyön át kukucskáló Mej úrhölgy, aki látta, hogy úrnője mozdulatlanul hever a padlón, odafutott és letérdelt mel é.

– Ó, méltóságos asszonyom – nyögte –, megsebesültél? Megütött valaki?

Megpróbálta felemelni zokogó úrnőjét, de nem boldogult, így a még mindig nyitott ajtóhoz futott, ahol Zsung-luba ütközött, aki mögött Li Lien-jing érkezett.

– Ó! – kiáltott fel, és visszahőkölt. Lábából minden vér az arcába szökött. Zsung-lu azonban észre sem vette. Egy sárga selyembe bugyolált csomagot hozott a kezében.

Zsung-lu a földre tette a csomagot, majd amikor meglátta a kövezeten heverő kecses alakot, lehajolt, karjaiba emelte, és a császárné szemébe nézett.

– Elhoztam a pecsétet.

Talpra ál ította Ce-hszit, ő pedig kihúzta magát és felvette a kor szokásának megfelelő testtartást. Majd kerülve a nő tekintetét, két kezébe fogta a pecsétet – a tömör jade-ba a Mennyek Fiának szimbólumát faragták. Ez volt a Sárkánytrón pecsétje több mint ezernyolcszáz éve, amelyet az akkori uralkodó, Si Huang-ti készített.

– Kihal gattam Szu-sunt – mondta a férfi –, miközben az ajtód előtt őrt ál tam. Hal ottam, amikor felkiáltott, hogy a pergamenen nincs pecsét. Ekkor vette kezdetét a versenyfutás. Én az egyik úton indultam, eunuchodat pedig a másikon küldtem el, hogy tattóztassa fel a főtanácsost, ha ő érné el hamarabb a ravatalozót.

Innen Li Lien-jing vette át a történet fonalát, aki mindig is lelkesen dicsérte önmagát.

– Magam mel é vettem egy kistermetű eunuchot, nagytiszteletű hölgyem, és egy kürtőn át kúsztam be a ravatalozóba, mivel ahogy azt te is tudod, a nagykaput bereteszelték, félve a rablóktól, akik ezen a vad vidéken tanyáznak. Amíg a kis eunuch őrködött, addig én fej el előre bemásztam, a faládikát felfeszítettem, és magamhoz vettem a pecsétet. Az apró eunuch visszahúzott, és ekkor már hal ottam, amint a hercegek a zárral babrálnak és dugják befele a kulcsot a zárba.

Bárcsak maradhattam volna, hogy lássam az arcukat, amikor észreveszik az üres faládikát!

– Most nincs időnk viccelődni – közölte Zsung-lu. –

Császárném, az életedre törnek majd, mivel még nem törölted el hatalmukat.

– Ne hagyj magamra – könyörgött neki Ce-hszi.

A császárné szolgálója egész idő alatt az ajtóban ál t, fülét az intarziás falapnak nyomva. Ekkor hirtelen feltárta az ajtót, és

Kung herceg lépett be sápadt arccal, sietve magára rángatott köntösében.

– Nagytiszteletű hölgyem, a pecsét eltűnt! – kiáltotta.

– Magam indultam a ravatalozóba, és utasítani akartam az őröket, hogy engedjenek be. De az ajtó Szu-sun parancsára addigra már nyitva ál t, és amikor beléptem, láttam, hogy a pecsét eltűnt.

Hirtelen elhal gatott, mert tekintete a sárga selyembe bugyolált pecsétre esett. Leesett az ál a, szeme tágra nyílt, nyelve hegyével megnyalta felső ajkát, miközben szája mosolyra húzódott.

– Most már értem, miért mondja Szu-sun, hogy a hozzád hasonló nőket meg kel gyilkoltatni: mert ha nem tesszük, uralni fogják a világot.

Ekkor a császárné, a herceg meg az eunuch egymásra néztek, és mindannyian diadalittasan elmosolyodtak.

*

A császári pecsétet elrejtették Ce-hszi ágya alá, és a rózsapiros szaténfüggönyt leengedték, így az egész palotában csak a császárné, a szolgálója és az eunuch tudta, hol van.

– Ne áruld el nekem, hova rejtették a pecsétet – kérte határozottan Kung herceg. – Azt kel mondanom, hogy nem tudom.

Most, hogy a császári pecsét biztonságba került, Ce-hszi azt tehetett, amit csak akart. Izgatottsága alábbhagyott, és a nyugtalanság helyébe béke költözött. Most már figyelmen kívül hagyhatta – és meg is tette – a felbolydulást, ami akkor tört ki a palotában, amikor kiderült, hogy a pecsét eltűnt, és senki sem tudta, hova lett. Mindenki gyanította, hogy a császárné szerezte meg, így az udvariasság és a hódolat vette át a burkolt el enségesség helyét. Három el ensége távol tartotta magát tőle, és Ce-hszi nagyon jól tudta, hogy a Hármak magukon kívül vannak, mivel cselszövésük nem járt sikerrel. A felfordulás és szörnyülködés közepette a császárné édes mosol yal, könnyed léptekkel jött-ment, és első tette az volt, hogy elküldte eunuchját Ji úrhölgyhöz, rajta keresztül köszönetet mondva neki, amiért gondját viselte fiának, és megnyugtatta, hogy kár volt belekeverednie ebbe a zűrzavarba, mivel ő maga is tud ügyelni a gyermekére, hiszen most már a császárnak – őszinte fájdalmára –

nincs többé szüksége rá. Így intézte el, hogy Ji úrhölgyben ne maradjon semmiféle rossz érzés vagy neheztelés, s még véletlenül se tudjon ártani az örökösnek.

Következő lépéseként felkereste unokatestvérét, a néhai császár másik hitvesét, leült mel é, és könnyek közt elmondta, miként rendelkezett a császár úgy, hogy ők ketten legyenek a régensek, amíg az örökös el nem éri a felnőttkort.

– Te és én, kedves kuzinom, most már nővérek leszünk – mondta Ce-hszi. – Urunk végakarata köt össze bennünket, én pedig hűséget és szeretetet fogadok irántad, míg élünk.

Megfogta Szakota apró kezét, és kedvesen rámosolygott a szomorkás arcra. Ugyan mit mondhatott volna erre Szakota? Rámosolygott hát Ce-hszire, és egykori gyermeki őszinteségével felelt:

– Őszintén szólva, kuzin, örülök, hogy barátok vagyunk.

– Nővérek – javította ki Ce-hszi.

– Akkor hát nővérek – pontosított Szakota. – Mindig is féltem Szu-suntól. Olyan ádáz és nyugtalan a tekintete, és bár nagyon sokat ígért nekem, sosem tudtam...

– Mit is ígért neked? – kérdezte Ce-hszi. Szakota elpirult.

– Azt, hogy amíg ő lesz a régens, engem il et az özvegy anyacsászárné címe.

– Engem pedig halálra ítélt volna, nemde? – kérdezte Ce-hszi továbbra is visszafogottan.

– Ebbe sose egyeztem volna bele – vágta rá Szakota túlságosan is gyorsan.

Ce-hszi továbbra is udvarias maradt.

– Biztosra veszem, hogy nem, de most már borítson mindent a feledés fátyla.

– Kivéve... – habozott Szakota.

– Kivéve mit?

– Mint ahogy azt jól tudod, hiszen neked is tudnod kel ett róla, ó'k hárman minden idegent meg akartak öletni az országban, és halált szántak a császár azon fivéreire is, akik nem ál tak az ő oldalukra. Már papírra is vetették az erről szóló ediktumot, és csak a pecsét hiányzik róla.

– Valóban így történt? – préselte ki a szavakat Ce-hszi mosolyogva, de szíve mélyén elszörnyedt. Mennyi életet mentett meg a sajátján kívül!

Két kezével alaposan megszorongatta Szakota kezét.

– Ne titkolózzunk egymás előtt, nővérem. És ne félj semmitől, mivel a császári pecsét nincs a csel szövőknél, és nélküle ez az ediktum nem ér semmit.

Egyvalakinél rejtőzik az ősi pecsét, amely ősünktől, Si Huang-titől származik, és amelyre a „Törvényesen átadott hatalom" szavakat vésték, utalva a Sárkánytrón öröklésére.

Ce-hszi olyan magasnak, tisztának és nyugodtnak látszott, hogy Szakota nem mert kérdezősködni a pecsét hol étéről. Meghajtotta fejét, és halkan csak ennyit mondott:

– Igen, nővérem. – Ezután zsebkendőjét szájához emelte, és szeme könnyes lett. – Ó, jaj... ó, jaj! – sírta, kifejezve halott ura iránt érzett gyászát, mire Ce-hszi távozott. Kettejük között ismét helyreál t a barátság.

Teltek-múltak a napok. A császárnénak vissza kel ett térnie a fővárosba, hogy nagy lelki nyugalommal, mosolyogva várja be el enségei újabb lépéseit. Kívülről azonban semmi sem látszott rejtett vidámságából.

Kifelé olyan komoly volt, ahogy az egy jó özvegyhez il ik. Továbbra is fehér köntöst viselt, és nem hordta ékszereit.

Közben Kung herceg is visszatért a fővárosba, hogy előkészítsen egy rendhagyó fegyverszünetet az el enséggel, amely során le lehet majd folytatni a halott uralkodó temetését.

– Csupán egyvalamire figyelmeztetem, fenség –

mondta Kung herceg búcsúzáskor. – Ne találkozzon rokonával, a Gárda parancsnokával. Ki értékelhetné többre hűségét és bátorságát, mint én? Ám el enségeink még mindig figyelik fenségedet, hogy lássák, vajon igaz-e a régi pletyka. Bizalmát vesse inkább a főeunuchba, An Te-hajba, aki szolgálatát teljes egészében fenségednek és az örökösnek szenteli.

Ce-hszi megrovó pil antást vetett a hercegre.

– Ostobának tartasz?

– Bocsáss meg – felelte a herceg, és ezek voltak búcsúszavai. Habár a császárnénak nem volt szüksége rá, a herceg mégis jó tanácsot adott, bárhogy háborgott is Ce-hszi. Végtére is nő volt, akinek szíve lángolt, és most, hogy a császár meghalt, éjszakánként gyakran titkos gondolatai támadtak, amelyek áthatoltak a sötét folyosókon, elhagyatott termeken és üres szobákon át, egészen a Császári Gárda szál áshelyének kapujáig. Ott a császárné megtalálta szerelmét, és gondolatai gyászoló galambokként köröztek körülötte, emlékezve arra, amikor még mindketten gyerekek voltak. Zsung-lu mindig is magas és egyenes tartású fiú volt, hajlamos a makacsságra, sosem engedett, csak ha ő is úgy akarta. Bármilyen erős volt is Jehonala, a fiú erősebb volt nála – mindig is férfiasan jóképű volt, sosem olyan szelíd vagy nőies, mint szegény császár. Az efféle gondolatok és emlékek el en remek pajzsként szolgált Kung herceg figyelmeztetése, amely egyben megóvta önnön vágyaitól is. Kifelé legyőzhetetlen nyugalmat erőltetett magára, de belül egész teste tűzben égett.

Egyszerűen nem engedhetett szívének, mivel feladata még nem ért véget. Nem engedheti, hogy el enségei megnyugodjanak, és ő sem szabad, míg meg nem szerzi a trónt, és meg nem őrzi azt fiának. Be kel ett hát vetnie minden báját, méltóságát és udvariasságát. Ezt olyan sikerrel tette, hogy el enségeit leszámítva mindenkit maga mel é ál ított, főleg a Császári Gárda katonáit, akiket kedvességével és ajándékokkal halmozott el, ügyelve arra, hogy még véletlenül se kapjanak kevesebbet, mint parancsnokuk.

Mindennap köszönetet mondott nekik, amiért őrzik a császár testét.

Közben megnyerte szövetségesének An Te-hajt is, aki majdnem olyan közel került hozzá, mint egykor a császárhoz. Tőle hal ott el enségei gondjairól és arról, hogy a Hármak és követőik között zavar támadt. A császár halálának napján kiadtak egy ediktumot, amely szerint a császár halálos ágyán őket nevezte ki régenseknek, és amely megtiltotta Ce-hszi részvételét a kormányzásban. Másnap azonban, amikor nem találták meg a pecsétet, sietve újabb ediktumot adtak ki, amelyben mindkét hitvest anyacsászárnévá kiáltották ki.

– Így hát, nagytiszteletű hölgyem, nemcsak hogy az új császár anyja lettél, de egyben a magad oldalára ál ítottad a palotát őrző mandzsu katonákat is –

kuncogott a főeunuch.

Ce-hszi sima arcán bájos gödröcske jelent meg.

– Még mindig megölhetnek? – kérdezte túlságosan is ártatlanul.

– Addig nem, amíg nem biztos a helyük a fővárosban.

Együtt nevettek, majd mindketten mentek a dolgukra: a főeunuch elküldte jelentését Kung hercegnek a napi futárpostával, Ce-hszi pedig tovább játszotta a bájos asszony szerepét. Amikor véletlenül összefutott a Hármak valamelyik tagjával, roppant udvariasan viselkedett, és annyira közönyösen viseltetett a veszély iránt, hogy Ji herceg nem is hitte el, hogy tud cselszövéseikről.

A kilencedik holdhónap második napján megköttetett a fegyverszünet a betolakodókkal, és a régenstanács kihirdette, hogy a halott császár gyászmenete útra kelhet a főváros felé. Évszázadok óta az volt a szokás, hogy ha az uralkodó a temetkezési helytől távol halt meg, a császári hitveseknek előre kel ett menniük, hogy készen ál janak a halott fenség fogadására. Ce-hszi ünnepélyesen, gyászolva készült és készítette fel fiát is. Az ősi szokás Ce-hszi javát szolgálta, aki azonban gondosan elrejtette efelett érzett örömét. A Hármak, akik még mindig az el enségei voltak, arra kényszerültek, hogy kötelességüket teljesítve kísérjék a császári katafalkot, amely olyan súlyos volt, hogy százhúsz hordozója csak lassan haladhatott vele – így tíz napba telik, mire a fővárosba érnek, hiszen huszonöt kilométerenként meg kel ett ál niuk. Az egyszerű öszvérfogaton utazó Császári Anya el enben feleannyi idő alatt teszi meg az utat, így megerősítheti helyét és hatalmát, anélkül, hogy Szu-sun megakadályozhatná ebben.

– Nagytiszteletű hölgyem, el enségeid elcsüggedtek

– közölte vele a főeunuch a távozását megelőző

éjszakán. – így még inkább figyelnünk kel minden lépésüket.

– Számítok éles füledre.

– A következő a tervük: a hűséges mandzsu őrök helyett Szu-sun saját katonáit adta nagytiszteletű

hölgyem mel é, arra hivatkozva, hogy a Császári Gárdára a halott császárnak van szüksége – folytatta a főeunuch. – Nekem is megparancsolták, hogy tartsak a katafalkkal, mint ahogy Li Lien-jingnek is ott kel lennie.

– Ó, jaj! – kiáltott fel Ce-hszi.

A főeunuch felemelte hatalmas kezét.

– Még rosszabb hírem is van. Zsung-lut arra utasították, hogy maradjon hátra a zseholi palota őrzésére.

A császárné összekulcsolta kezét.

– Örökre?

A főeunuch bólintott hatalmas fejével.

– Ezt mondta nekem.

– Mit tegyek? – kérdezte a császárné mélységes aggodalommal. – Ez egyenlő a halálommal. Ki hal ja meg jajkiáltásom egy elhagyatott hegyi szorosban?

– Nagytiszteletű hölgyem, biztosra veheti, hogy rokonának is megvan a saját terve. Azt mondta, hogy bízzon benne. A közelében lesz majd.

Ce-hszi másnap pirkadatkor ebbe a reménybe kapaszkodva indult útnak – fia fogata haladt elöl, utána következett az övé és Szakotáé, és mindegyik kocsit ismeretlen őrök vették körül. Mindenki láthatta, hogy a császárné nyugodt, egyáltalán nem fél, és udvariasan beszél mindenkivel. Időnként utasításokat adott, és végül azt kérte, hogy nagy piperetáskáját széke alá tegyék, hogyha keszkenőre vagy il atszerre lenne szüksége. A piperetáskában rejtették el a császári pecsétet, de erről senki nem tudott, csak hűséges szolgálója.

Amikor mindent elrendeztek, Ce-hszi elhelyezkedett lefüggönyözött fogatában, és kezdetét vette a gyász útja. A császárné alig várta már, hogy elhagyják a komor palotát, amely azonban most menedéknek tűnt, mivel nem tudta, mi vár rá az úton, mint ahogy azt sem, hol töltik az éjszakát. Az aszályos nyár véget ért, és aznap eső zúdult a tájra – a tisztító és heves zivatar átáztatta a homokos talajt és felduzzasztottá a hegyi patakokat, amelyek elzárták a szűk hegyi utakat. A tervezettnél lassabban haladtak, és amikor leszál t az éj, még messze voltak a pihenőtől, a patakok pedig annyira felduzzadtak, hogy meg kel ett ál niuk a Hosszú-hegység egyik szurdokánál, és a magukkal hozott sátrakból vertek tábort.

A teherhordók már sötétben ál ították fel a sátrakat, amikor újabb fondorlatra került sor. Az el enség őreinek kapitánya kijelentette, hogy az özvegy császárné és az örökös sátrait külön kel felverni a többiekétől, magas rangjuk miatt.

– Magam foglak őrizni, nagytiszteletű hölgyem –

mondta az őrkapitány. A férfi katonaruhájában ál t Ce-hszi elé: a durva és nagyszájú ember tettetett udvariassággal beszélt, jobb kezét a sarkáig lógó hatalmas kard markolatán tartva.

A császárné lesütött szemmel hal gatta, és tekintete véletlenül a férfi jobb kezére tévedt. A lámpások fényében a mutatóuj án megpil antott egy tiszta piros jadegyűrűt. Ez a jadefajta nem volt túl gyakori, és színe elgondolkodtatta Ce-hszit.

– Köszönöm – felelte nyugodtan. – Amikor utunk véget ér, megjutalmazlak.

– A kötelességem teljesítem, nagytiszteletű

hölgyem... csakis a kötelességem – felelte becsvágyón a férfi, és elsietett.

Lassan telt-múlt az éjszaka. Az eső és a szél végigsöpört a szurdokon, a folyó megduzzadt, robogva száguldott le a hegyről. Sziklák törtek le a hegyoldalból és dübörögtek el a sátor mel ett, amelyben Ce-hszi ült gyermekével. A fiú dajkája elaludt, majd később a császárné szolgálója is, s végül a gyermek is elszenderedett anyja karjaiban. Ce-hszi szemére azonban nem jött álom. Csendben ült sátrában, és a szarulámpa gyertyájának kanócát nézte, miközben a piperetáskájába rejtett császári pecsétet őrizte. A pecsét kincset ért számára, amiért az életét is feláldozza, ha kel . Tudta, hogy veszélyben forog – az idő el enségeinek kedvezett. Egyedül volt a gyermekével meg a gyenge szolgálóival. Ugyan ki hal aná meg segélykiáltását? Eltelt egy egész nap, és fogalma se volt, merre lehet Zsung-lu. Útközben tekintetével végigfürkészte a sziklatömböket és domboldalakat, de sehol sem látta. Mint ahogy az őrök közé sem vegyült, magát közönséges katonának álcázva. Ha segítségért kiált, vajon rokona a közelében lesz, hogy meghal ja? Nem tehetett mást, csak várhatott, miközben minden egyes másodperc csigalassúsággal telt.

Éjfélkor az őr a rézgongon elütötte az órát, jelezve, hogy minden rendben van, mire Ce-hszi gondolatban megrótta magát aggodalmáért – vagy legalábbis ezt igyekezett elhitetni magával. Ugyan miért pont ezt a helyet és ezt az éjszakát választanák az el enségei arra, hogy megöljék, amikor választhatnak másikat is?

Nem lenne egyszerűbb lefizetni a palota egyik szakácsát, hogy tegyen mérget az ételébe, vagy felbérelni az egyik eunuchot, hogy orvul döfje le valamelyik ajtó mögül? Mindkét gondolat megfordult a fejében, elterelve gondolatait a félelemről, s közben azt mondogatta magának, mennyi gonddal járna elrejteni holttestét, arról nem is beszélve, hogy alattvalói is érdeklődnének, mi történt vele. Vajon el enségei vál alnák-e annak kockázatát, hogy ezzel felszítják haragjukat?

A következő óra gyorsabban telt, és most már csak amiatt rettegett, hogy leég a gyertya. Ha megmozdul, felébreszti gyermekét, aki édesdeden aludt az ölében.

így hát halkan oda akart kiáltani szolgálójának, hogy tegyen új gyertyát a lámpásba. Már majdnem meg is tette, de ebben a pil anatban észrevette, hogy a sátor bőrponyvája meglebben. Minden kétséget kizáróan csak a szél volt az, esetleg az eső, de a császárné képtelen volt levenni tekintetét a sátorról és szólítani szolgálóját. Még mindig figyelt, amikor egy kurta s éles tőr hasította fel nesztelenül a sátorlapot, és megjelent egy kéz, egy férfi keze, amelynek mutatóuj án piros jadegyűrű ragyogott.

Ce-hszi hang nélkül felnyalábolta gyermekét, és futott a sátor legtávolabbi sarkába, de ebben a pil anatban megjelent egy másik kéz is, megragadta a tőrt markoló kezet és hátrarántotta, amely eltűnt a nyílásból. O, nagyon jól ismerte Ce-hszi ezt a kezet!

Csak ál t, figyelt és hal otta a tusakodást, majd látta, hogy a sátor oldala megremeg, amikor valaki nekizuhan. Majd nyögést hal ott, és utána csend támadt.

– Legyen ez a vég számodra – hal otta végül Zsunglu elfojtott hangját.

Határtalan nyugalom áradt szét benne. Letette alvó gyermekét, félrehúzta a sátor ajtajául szolgáló szőnyeget, és kinézett a viharos éjbe. Zsung-lu odakint ál t. Ce-hszi odalépett hozzá, majd egymás szemébe néztek.

– Tudtam, hogy eljössz – mondta a császárné.

– Nem hagylak magadra.

– Ő meghalt?

– Igen. Testét a szurdokba dobtam.

– Meg fogják tudni?

– Ki merné szájára venni a nevét, amikor engem látnak a helyén?

Csak ál tak ott, egymás szemébe nézve, de egyikük sem lépett közelebb a másikhoz.

– Amikor tudni fogom, hogy milyen jutalom il ik hozzád, akkor megadom neked – szólalt meg ismét a császárné.

– Elég jutalom nekem az, ha élsz – felelte a férfi. Újra csend támadt, amit Zsung-lu tört meg.

– Nagytiszteletű hölgyem, nem kel ene itt ál dogálnod

– szólt aggódó hangon. – El enségeink mindenütt ott vannak. Nyugovóra kel térned.

– Egyedül jöttél?

– Nem. Húsz ember van velem, de előresiettem, mivel az én lovam a leggyorsabb. Megvan a pecsét?

– Itt van...

A férfi ekkor hátralépett, és eltűnt a sötétben. A császárné ismét leengedte a függönyt és visszaosont ágyába. Most már nyugodtan alhatott. Többé nem volt mitől félnie. A sátrat kintről Zsung-lu őrizte. Ce-hszi tudta ezt, így hetek óta először aludt mélyen és békében.

*

Hajnalra elál t az eső, és a felhők elvonultak. A császárné sátra ajtajából kinézett a kéklő égre és a csupasz, sziklás dombok között elnyúló zöldel ő

völgyekre. Olyan udvariasan és nyugodtan beszélt a dajkával és szolgálójával, mintha az éj el semmi sem történt volna, majd kézen fogta gyermekét, és kisétált a sátorból, hogy apró, élénk színű köveket keressen a kisfiának.

– A zsebkendőmbe göngyölöm majd őket, te pedig útközben játszhatsz velük.

Még sosem érzett ilyen nyugalmat. Akik látták, mind felfigyeltek csendes türelmére. Ce-hszi nem nevetett, nem mosolygott, mivel ez nem il ett volna a temetési menethez, de valahogy higgadtnak és egyben rendíthetetlennek látszott. Senki nem szólt egy szót se, amikor észrevették, hogy a kapitány helyét Zsung-lu és húsz embere vette át. Az ilyen bizonytalan időkben nem volt ildomos kérdéseket feltenni, de mindenki tudta, hogy a császárné győzelmet aratott, így mindenki igyekezett a kedvére tenni.

Miközben Ce-hszi reggelizett, a sátrakat összehajtogatták, a fogatokat felkészítették és a menet ismét elindult. Az örökös és a Császári Anya mel ett Zsung-lu lovagolt nagy fehér hátasán, emberei gyűrűjében – mindkét oldalon tíz-tíz katona lovagolt.

Még mindig nem kérdezősködött senki, mint ahogy látszólag Ce-hszi sem szentelt figyelmet annak, hogy őrei kicserélődtek. A császárné némán ült párnázott székében: a függönyt széthúzták annyira, hogy láthassa a környező vidéket, és bárki is nézett felé, senki sem látta, hogy a császárné tekintete akár csak egy pil anatra is a Gárda parancsnoka felé fordulna. Ki tudhatta, hogy hol járnak gondolatai?

Ce-hszi nem igazán töprengett semmin, nyughatatlan elméje most pihent. Teljes egészében kiélvezheti az utazás hátralevő néhány napját, mivel most biztonságban van. Küzdelmének, a Sárkánytrónért vívott végső harcának csúcspontja akkor jön el, amikor majd fogadja a császári katafalkot.

Ha továbbra is egyenletes sebességgel haladnak, öt nappal a gyászmenet előtt érkeznek meg a Tiltott Városba. Alighogy eléri a palotáját, rögtön hívatja klántársait meg a halott császár hűséges fivéreit, és együtt kifundálják, miként csapjanak le az árulókra –

nem erővel, mert az tiltakozásra késztethetné a népet, hanem a törvények és az il em betartásával, felfedve aljasságukat és bebizonyítva, hogy őt il eti a régensi cím. Agyának hátsó szegletében ott motoszkáltak a sötét és fenyegető ál amügyek, de a császárné már megtanulta, hogy akkor pihenjen, ha arra lehetősége van, így felfrissülve és erősen nézett szembe a nehéz pil anatokkal.

Most tényleg pihenhetett, amint átutazott az őszi tájon, és a veszedelmes hegyek minden órával egyre messzebb kerültek tőle. Oldalán ott lovagolt a hal gatag és büszke Zsung-lu, akivel ugyan nem beszélgethetett, és még csak nem is nézhettek egymásra. De mégiscsak ott volt, és ő mentette meg az életét. A napok pedig teltek-múltak. Ce-hszi édesdeden aludt éjszakánként és éhesen ébredt reggelenként, mivel a frissítő északi szél felpezsdítette vérét.

A holdév kilencedik havának huszonkilencedik napján a császárné meglátta a környező síkságból kiemelkedő főváros falait és a kitárt kapukat. A város utcáiról eltűntek az emberek, de Ce-hszi leengedte a fogat függönyét, nehogy meglássa az idegeneket. De eggyel sem találkoztak. A várost várakozó csend kerítette hatalmába, mivel a hírek gyorsabban szál tak a leggyorsabb futárnál is, és még a legszegényebb városlakók is tudták, hogy a tigrisek háborúznak és még egyáltalán nem biztos a végkimenetel. Ilyenkor pedig mindenki okosabban teszi, ha kivár.

Ce-hszi gondosan megtervezte, mihez kezd. A palotába mélységes gyászát demonstráló fehér zsákvászon köntösben lépett be, ékszert egyáltalán nem viselt. Nem nézett se jobbra, se balra, csak leereszkedett fogatáról, amelyet kétfelől térdelő

eunuchok fogtak közre. Ce-hszi tökéletes udvariasságról tett bizonyságot, amikor odament Szakota fogatához, és segített a másik császárnénak leszál ni. Jobb kezébe fogta Szakota bal kezét, és együtt léptek be a jól ismert palotába. Ce-hszi továbbra is udvariasan viselkedett, és elkísérte régenstársát a Keleti Palotába, mielőtt a sajátjába indult volna.

Alig egy óra telt el, amikor egy eunuch üzenetet hozott neki Kung hercegtől. Az üzenet így szólt: – Kung herceg, a császár öccse a Császári Anya bocsánatát kéri, mivel tudja, hogy a gyász és az utazás kimerítette, de olyan sürgető ál amügyek merültek fel, amelyek nem tűrnek halasztást, így arra kéri a Császári Anyát, hogy fogadja őt, a hercegi fivéreit, továbbá a mandzsu klánok fejeit a Császári Könyvtárban.

– Mondd meg a hercegnek, hogy késlekedés nélkül indulok – felelte a császárné. Anélkül, hogy ruhát váltott vagy evett volna, ismét felkereste Szakota palotáját, és mindenféle szertartást nélkülözve lépett be. Unokatestvére éppen ágyában pihent; egyik szolgálója a haját fésülte, a másik teát szolgált fel, a harmadik kedvenc il atszerét hozta.

Ce-hszi félrelökte őket.

– Nővérem, légy szíves, kelj fel. Most nem pihenhetünk. Audienciát kel adnunk.

Szakota duzzogott ugyan, de a büszke és szép arc láttán eszébe se jutott panaszkodni. Felsóhajtott és felkelt, szolgálója ráadta a köntösét, és a császárné két eunuchjára támaszkodva követte Ce-hszit az udvarra, ahol gyaloghintóik várták őket. A két hölgyet gyorsan a Császári Könyvtárba vitték, ahol Ce-hszi és Szakota egymás kezét fogva szál tak ki, majd egymás mel ett léptek be a hatalmas terembe. Ekkor mindenki felál t, és kifejezte hódolatát. Majd Kung herceg lépett elő ünnepélyes komolysággal, ahogy az fehér zsákvászon gyászruhájához il ett, és a hölgyeket trónjukhoz vezette, majd helyet foglalt Ce-hszi jobbján.

A titkos tanácskozás órák óta folyt már. Az ajtókat őrök vigyázták, az eunuchokat pedig a hatalmas terem falaihoz küldték, hogy ne tudjanak hal gatózni.

– Van egy igen komoly gondunk – mondta végül Kung herceg –, ugyanakkor van egy hatalmas előnyünk is. A Császári Anya titkos helyen őrzi a pecsétet, és ez önmagában felér egy óriási sereggel. A jogos öröklés őt il eti, mint fiának régensét, együtt a Keleti Palota özvegy anyacsászárnéjával, mint társrégenssel. Csakhogy továbbra is igen meggondoltan és jogszerűen kel cselekednünk, betartva az il emet és az etikettet. De hogyan kerítsük kézre az árulókat? Lépjünk fel erőszakkal, miközben a többé már nem uralkodó császár temetése közeleg?

Ilyenre még nem volt példa. A szent ős jelenlétében el enségeinkkel harcolni túlságosan is kegyeletsértő

cselekedet. A nép nem fogadna el egy ilyen uralkodót, és az örökös uralma gonosz fel egek alatt kezdődne.

Mindenki egyetértett abban, hogy Kung herceg jól beszélt, majd sok töprengést és vitát követően végezetül úgy döntöttek, hogy apró lépéseket tesznek majd, mindezt megfontoltan és méltósággal, a dinasztia fennkölt hagyományait szem előtt tartva.

Ezzel Ce-hszi is egyetértett, mint az örökös anyja és újonnan uralkodó császárné. Szakota csak bólintott, és hangját nem emelte fel sem az elhangzottak mel ett, sem el en.

*

Három nap telt el, és végre elérkezett a mindenki által várt óra. Ce-hszi ezeket a napokat meditációval töltötte, megtervezve minden pil anatát és minden mozzanatát annak, hogy miként jelenik meg, és mit tesz majd, ha megérkezik a főváros kapuihoz a császári gyászmenet. A gyengeségnek még csak jelét sem mutathatja, ugyanakkor hibátlanul udvariasnak kel mutatkoznia. A vakmerőséget méltósággal kel ötvöznie, a könyörtelenséget pedig igazságossággal.

Az elmúlt napokban a futárok óránként érkeztek és jelentették a katafalk haladását, míg végül a holdév tizenkettedik havának második napjának reggelén az utolsó futár kihirdette, hogy a császári gyászmenet a Tiltott Város Keleti Virágkapuja előtt ál . Ce-hszi felkészült. Parancsára az előző napon Kung herceg hűséges katonák seregét sorakoztatta fel a kapu közelében, nehogy a fondorlatos Hármak arra használják fel a halott császár érkezését, hogy régensekké nevezzék ki magukat. A palotára a gyász csendje borult. Amikor már mindenki tudta, hogy közeleg a császári gyászmenet, az özvegy anyacsászárnék felkerekedtek, hogy találkozzanak halott urukkal, és velük tartott az örökös is. Áthaladtak a kihalt utcákon. Fehér gyaloghintóikat fehér zsákvászon borította, és nyomukban fehérbe öltözött őrök lépdeltek. Mögöttük jöttek lóháton a hercegek és a királyi klánok fejei, mindannyian gyászruhában. A menet lassan és néma csendben haladt, és mindenki gyászos arckifejezést öltött – egyedül a temetési zenét szolgáltató buddhista papok játszottak szomorú dal amot fuvoláikon, felvezetve a császárt gyászolókat.

A menet megál t a hatalmas városi kapu előtt.

Mindenki kiszál t gyaloghintójából vagy leszál t lováról és letérdelt, miközben a száz vál on cipelt óriási koporsó egyre közelebb ért. Legelöl térdelt a fehér zsákvászon ruhába bugyolált örökös, akinek rózsás orcáján a rémült szomorúság könnyei csorogtak.

Mögötte térdepelt Ce-hszi és Szakota, a két özvegy anyacsászárné. Utánuk következtek a hercegek és a klánok, meg a hivatalok fejei, rangjuknak megfelelő

sorrendben. Hangos jajveszékelés, zokogás és sóhajtozás hangjai szál tak a levegőben, és a köznép zárt ajtók és ablakok mögül hal gatta az uralkodóréteg gyászát.

A három áruló, Ji herceg, Cseng herceg és Szu-sun főtanácsos teljesítette feladatát, és biztonságban hazahozta a halott császárt otthonába. Végezetül még be kel ett számolniuk az örökösnek, és erre a rítusra egy nagy pavilont emeltek a kapun belül. Ide Ce-hszi a fiával lépett be, velük tartott a szótlan, de engedelmes Szakota is. A hercegek és az udvari hivatalnokok a két legfőbb titkár vezetésével köréjük gyűltek. Ce-hszi az örököstől jobbra, Szakota tőle balra foglalt helyet. Ce-hszi – jogával élve –, nyugodtan és higgadtan, habozás nélkül köszöntötte a cselszövőket.

– Köszönjük nektek, Ji herceg, Cseng herceg és Szu-sun főtanácsos, amiért hűségesen óvtátok őt, aki nekünk a legdrágább. Új császárunk, a most uralkodó Mennyek Fia nevében köszönetet mondunk, mivel mi.

a néhai császár hitvesei vagyunk a kinevezett régensek, ahogy ezt a néhai császár aláírásával szentesített dekrétum is kimondja. Feladatotokat teljesítettétek, és akaratunk értelmében a további terhek alól felmentünk benneteket.

Ce-hszi kertelés nélkül beszélt, de a szükséges finomsággal és udvariassággal, bár mindenki értette a hízelgő szavak mögött rejlő rendíthetetlen akaratot.

Ji hercegen azonnal mélységes kétségbeesés vett erőt. Maga fölött látta a trónon ülő bájos gyermeket és a mel ette ülő tehetetlen Cu-an császárnét. Az ifjú császár jobbján foglalt helyet a valódi uralkodó, az a gyönyörű és hatalmas asszony, aki nem félt senkitől, s akinek ereje és varázsa előtt mindenki meghajolt.

Mögötte ál tak a hercegek és a királyi mandzsu klánok fejei, mögöttük a Császári Gárda sorakozott fel. Ji herceg Zsung-lura pil antott, aki olyan félelmetes látványt nyújtott, hogy a herceg szíve is beleremegett.

Mibe vethetné reményét?

Szu-sun ekkor hozzáhajolt és a fülébe suttogott:

– Ha a nőstény démont már korábban megölettük volna, ahogy azt tanácsoltam, most biztonságban lennénk! De te nem merted megtenni, te ügyefogyott, helyette félmegoldást választottál, és a fejünk nincs többé biztonságban a nyakunkon! Most te vagy a vezérünk, és ha elbuksz, meghalunk.

Ji herceg összeszedte csekélyke bátorságát, közelebb lépett az ifjú császárhoz, és könnyedséget színlelve szólásra nyitotta remegő ajkait. A trónhoz intézte szavait:

– Legfőbb Uram, mi vagyunk a kinevezett régensek.

Császári ősünk, aki egyben atyád volt, engem, Cseng herceget és Szu-sun főtanácsost nevezte ki ügyeid intézésre. Hűséges szolgáid vagyunk, és hűséget fogadunk neked. Mint a törvényesen kinevezett régensek itt és most kihirdetjük, hogy a két császári hitves rangjukat meghaladó lépéseket nem tehet, és nem lehetnek jelen egyetlen audiencián sem, kivéve, ha mi, mint uralkodó régensek erre engedélyt adunk.

Miközben remegő ajkakkal kimondta ezeket a bátor szavakat, a kis császár jobbra-balra forgatta a fejét, ásítozott és a zsákvászon köntösét derekán összefogó zsinórral játszadozott. Egyszer anyja keze felé nyúlt, de Ce-hszi határozottan visszatette az apró kezecskét a térdére, aminek a gyermek engedelmeskedett, így most kezét a térdén nyugtatva ült és várta, hogy az öregember befejezze beszédét.

Amikor Ji herceg hátralépett, Ce-hszi egy pil anatig sem habozott. Felemelte jobb kezét, és lefelé mutatott hüvelykuj ával, miközben tisztán csengő hangján elkiáltotta magát:

– Fogjátok el a három árulót!

Zsung-lu azonnal előrelépett, nyomában őreivel.

Megragadták a három férfit, és köntösüket testük köré csavarták. Az árulók meg se moccantak, nem is ál tak el en. Ugyan ki mert volna most segíteni rajtuk? Senki sem szólt. A temetési menet méltósággal és rendezetten továbbhaladt. Az ifjú császár a hatalmas katafalk mögött lépkedett, jobbján és balján a két özvegy anyacsászárnéval, nyomukban pedig a nemesek és hercegek haladtak. Végül következett a porban lépkedő, arcukat a föld felé fordító három áruló.

Számukra immár nem maradt remény. Az utcákat kétfelől császári katonák szegélyezték, és minden tekintet őket figyelte.

Így érkezett haza Hszien-feng császár, és megtérhetett őseihez. A szent csarnokban ravatalozták fel, és éj el-nappal a Császári Gárda vigyázta. A teremben szünet nélkül gyertyák égtek, miközben a buddhista papok a Mennyekbe induló császár három lelkéért imádkoztak, és hét evilági szel emét engesztelték ki füstölőt gyújtva és zsolozsmákat énekelve.

Ce-hszi, aki ügyelt arra, hogy minden az ősi előírások rendje szerint történjen, kiadott egy ediktumot, amelyben a következő ál t: a birodalom rendjét túlságosan felzaklatta az el enség, ami Ji herceg és szövetségeseinek bűne, akik szégyent hoztak az országra, amikor becsapták a fehér embereket, akik ezen felbőszülve, bosszúból felégették a Nyári Palotát. Ám az árulók nem érték be ennyivel, és folytatták gonosz üzelmeiket: azt színlelték, hogy a néhai császár halála előtt őket nevezte ki régensnek, és kihasználva a jelenlegi császár zsenge korát, magukhoz ragadták a hatalmat, félresöpörve az immár nem uralkodó császár végső kívánságát, miszerint két hitvese, a két özvegy anyacsászárné legyen a régens.

Ezután következett az ediktum záró része: „Kung herceg, miután tanácskozott a legfőbb titkárokkal, a hat testülettel és a kilenc miniszterrel, mérlegelje az árulókra kirovandó, bűnüknek megfelelő büntetést, és ezt terjessze a trón elé. Továbbá mérlegeljék, hogy miként uralkodjanak az özvegy anyacsászárnék mint régensek, és tegyenek rá javaslatot memorandum formájában."

Ezt az ediktumot a Császári Anya a császári pecséttel szentesítette. Amikor az ediktum eljutott a néphez, már elő is készítette a következő rendeletet, amelynek értelmében ő és társrégense az özvegy anyacsászárné nevet veszik fel, és amely kimondta, hogy az árulókat megfosztják minden tisztjüktől és címüktől.

Ezután újabb ediktumot adott ki, amelyet csak saját nevében írt alá és amely így szólt: „Szu-sunt bűnösnek ítélem árulás főbenjáró bűnében, továbbá azért, mert jogtalanul és törvénytelenül magához ragadta a hatalmat. Továbbá bűnösnek kiáltom ki megvesztegetésért és mindenféle egyéb gazemberségekért. Istenkáromló hangot használt Velünk szemben, megfeledkezve az Uralkodó és alattvalói közti szent kötelékről. Ezenfelül magával vitte feleségét és ágyasait, miközben a császári katafalkot kísérte Zseholból, és tette mindezt saját felelősségére, holott mindenki tudja, hogy asszonyoknak engedélyezni a császári katafalk kísérését olyan bűn, amely halál al büntetendő. Finnélfogva Szu-sunt feldarabolás általi halálra ítélem. Teste vágassék ezerszer ezer darabra. Vagyona koboztassék el, mind Zseholban, mind a fővárosban. Nincs irgalom sem neki, sem családjának."

Vakmerő dekrétum volt ez, mivel Szu-sun volt a dinasztia történelmének leggazdagabb embere, leszámítva Ho-sent, aki Csien-lung császár idejében élt, és akit az akkor uralkodó császár halálra ítélt, mivel rablás és uzsorakamatok révén nyerte el gazdagságát.

Az ediktum értelmében Szu-sun hatalmas gazdagsága a trónra szál t, mint ahogy egykor Ho-sené is. Senki sem tudta, mennyire rúg ez a vagyon, de Ce-hszi parancsára lefoglalták Szu-sun könyvtárait, ahol a raktárházakban őrzött vagyonról szóló feljegyzéseit tárolták. A feljegyzések között találtak egy kifejezetten furcsát, amely megnyugvással töltötte el Ce-hszit. Ez a feljegyzés arról számolt be, hogy Mej úrhölgy nem Szu-sun vér szerinti lánya. Amikor ezt jelentették a császárnénak, ő megparancsolta, hogy hozzák elé a feljegyzést, és saját szemével olvasta el a magánbejegyzést, amelyet egy ismeretlen titkár készített, aki neheztelt Szu-sunra, a munkaadójára. Az alábbi szavakat jegyezték le nagyon apró betűkkel bizonyos földek és birtokok nyilvántartása alá: „Tudja meg mindenki, hogy ezek az ingatlanok a Tisztafehér Zászló klán egyik nemesének tulajdonába tartoznak.

Szu-sun, amikor rátette kezét erre a vagyonra, amely azé a nemesé volt, akit hamis vádak alapján halálra ítéltetett, a nevezett nemes házában egy kisdedet talált, egy kislányt. Ezt a lányt saját háztartásába vitette. Ott is nőtt fel, Mej úrhölgy néven, aki jelenleg a Nyugati Palota Császárnéjának szolgálatára készül."

Amikor Ce-hszi elolvasta mindezt, azonnal Mej úrhölgyért küldetett, és megmutatta neki a feljegyzést.

Udvarhölgye olvasás közben végig sírt, majd amikor fehér keszkenőjével megszárogatta szemét, így szólt:

– Gyakran eltöprengtem azon, vajon miért nem szerettem apámként Szu-sunt. O, milyen bűntudatot éreztem emiatt! Most már kiengesztelhetem szívemet.

Letérdelt Ce-hszi elé, köszönetet mondott neki, és ettől a naptól fogva még odaadóbban szerette úrnőjét, mint korábban.

– Mivel árva vagyok, te vagy apám és anyám, nagytiszteletű hölgyem.

Szu-sun el eni bosszújától hajtva Ce-hszi nem ismerte az elégedettség fogalmát. Végigvitte bosszúját, és dekrétumát a hercegek, miniszterek és a testületek tagjai elé tárta, mire azok fejet hajtottak előtte. Egyedül Kung herceg merte felemelni hangját.

– Fenség, az özvegy anyacsászárnéknak kegyet kel ene gyakorolniuk Szu-sun kivégzésének módját il etően. Inkább vegyék fejét, de ne vágják darabokra.

Senki sem merte tekintetét Ce-hszi komor és gyönyörű arcára emelni, amikor a császárné meghal otta ezeket a szavakat. Mindenki tudta, hogy el enére vannak, mivel percek teltek el, mire válaszolt.

– Gyakoroljunk kegyet – mondta végül –, de nyilvános le-fejezés legyen.

Így hát Szu-sunnak a város piacterén vették fejét.

Szép, napos reggel volt, és az emberek eljöttek, hogy megnézzék a főtanácsos kivégzését. Szu-sun bátran lépdelt végig a tömeg előtt, mert bár gazember volt, fejét magasra emelte, és merész vonású arca meg se rezzent. A végsőkig büszkén viselkedett, még akkor is, amikor fejét a tönkre hajtotta, és a bakó a magasba emelte pal osát, majd lesújtott. A kard egyetlen csapással választotta el Szu-sun fejét testétől, és amikor feje a porba hul t, a tömeg feluj ongott, mert sokaknak okozott kárt.

A Császári Anya Zsui és Liang hercegeket utasította arra, hogy nézzék végig a kivégzést, és ők jelentették a trónnak, hogy Szu-sun meghalt.

Mivel Ji és Cseng hercegek a Császári Ház tagjai voltak, őket nem fejezték le, hanem az Üres Kamrába, a császári udvar börtönébe vetették, hogy ott akasszák fel magukat. Zsung-lu mindkettőjüknek átadott egy selyemzsineget, és végignézte, amíg a két herceg fel ógatja magát a gerendára – egyikük a Kamra északi, a másik a déli felében. Cseng herceg határozottan és azonnal véget vetett életének, azonban Ji hercegnek sok időbe telt, mire összeszedte bátorságát, és végül sírva-zokogva ő is bevégezte evilági létét.

Így haltak meg a Hármak, azokra pedig, akik velük együtt akartak magasra jutni, száműzetés várt. Ettől a naptól fogva Ce-hszi nyilvánosan is felvette a Császári Anya címet, amelyet a haldokló császár még Zseholban adományozott neki. így kezdődött az ifjú császár uralma, de mindenki tudta, hogy minden udvariasság és il endőség dacára a fő hatalom a Császári Anyáé.

I I I .

A C S Á S Z Á R I ANYA

Északról megérkezett a tél, és Peking városa reszketett a hidegtől. Az udvarokon a fák, amelyek nyáron oly zöldek voltak és oly szépen virágzottak, hogy trópusi kertek il úzióját keltették, lehul atták leveleiket. Dérlepte szürke csontvázaik a tetők fölé nyúltak. Jég borította a tavak szélét, és a víz belefagyott az ereszekbe. Az emberek vacogva jártak az utcákon, és lehajtották fejüket a szél el en. A sültkrumpli-árusoknak jól ment az üzlet, mivel az ízletes, édes krumpli megmelegítette az emberek kezét, és melegséggel töltötte meg a szegények hasát.

Ha az ember szóra nyitotta száját, látszott a lehelete, és az anyák megmondták gyerekeiknek, hogy ne kiabáljanak, mert meghűl a torkuk.

Emberemlékezet óta nem volt ilyen hideg, amely nemcsak a húsba mart. A dermesztő fagy belopózott az ember csontjaiba és a szívébe is. A császár holtteste a palota templomában nyugodott a temetésig, az öröklés kérdése eldőlt, ám az országra komor évek vártak, és az okos elmék magukat nem tudták becsapni. A szerződés, amelyet Kung herceg kötött a fehér betolakodókkal, lényegében elismerte az el enség győzelmét.

A Császári Anya egy téli napon egyedül ült magántróntermében, előtte egy asztalon az egyezmény pergamenlapja hevert kigöngyölve.

Egyedül volt, de mégsem teljesen egyedül, mivel Li Lien-jing mindig hal ótávolságon belül tartózkodott.

Élete nem ál t másból, mint várakozásból: mikor szólítja úrnője. Ce-hszi azonban sokszor elfeledkezett róla – mintha ott se lett volna.

Ezen a fagyos reggelen a császárné újra és újra elolvasta az egyezményt – gondosan és sietség nélkül, hosszan elgondolkodott minden szaván és a szavak lehetséges mel ékjelentésein. Mostantól kezdve mindörökre ott lesznek Pekingben az Angliából, Franciaországból és egyéb országokból jött idegenek, a külföldi kormányok ál andó képviselői. Ez annyit jelent, hogy velük lesznek a feleségeik és gyerekeik, a szolgáik és azok családjai, őreik és futáraik. A féktelen fehér férfiak módot találnak majd arra, hogy hazugságokkal tömjék tele a csinos kínai lányok fejét, ami zűrzavart okoz majd a Mennyek alatti birodalomban.

A szerződés azt is kimondta, hogy a Császári Anyának és régensnek több ezer kilogramm aranyat kel adnia az idegeneknek, kártérítésként a háborúért, amelyet az idegenek erőszakoltak ki. Hol itt az igazság, hogy a háborúért, amelyet nem is az ő népe akart, fizetniük kel , ahelyett, hogy azok fizetnének, akik kirobbantották?

A szerződés emel ett azt is kimondta, hogy új kikötőket kel megnyitni a Nyugatról jött fehérek előtt –

még Tiencsin kikötőjét is, amely alig százötven kilométerre fekszik magától a fővárostól. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan érkeznek majd emberek és rakományok, és amikor a nép meglátja az idegen árukat, vajon nem ébrednek-e hamis vágyak felvilágosulatlan lelkében? Ez újabb zűrzavarok forrása lesz majd.

A szerződés arról is szólt, hogy az idegen papok elhozzák saját val ásukat, és ezek a papok kedvük szerint járhatják a vidéket, ott telepednek le, ahol kedvük tartja, hogy meggyőzzék az embereket, imádjanak új isteneket. Ez már eddig is éppen elég nagy bajt okozott az országnak.

A Császári Anya ezekről és még sok más gonoszságról olvasott palotája magányában ezen a sötét napon, de nem szólt senkihez. Amikor behozták az ételt, nem evett. Leszál t az éj, de ügyet sem vetett rá. Senki sem merte megszólítani vagy könyörögni neki, hogy pihenjen le. Eunuchja készített neki egy kannányit kedvenc zöld teájából, és kiöntötte egy szilkébe, majd keze ügyébe rakta, de a császárné fel se nézett, sőt még csak a kezét sem emelte fel.

Valamikor éjfél után félretette a pergament, de még mindig nem ál t fel székéből, hogy lepihenjen hálószobájában. A nagy piros gyertyák már majdnem csonkig égtek az arany gyertyatartókban, ugrándozó lángjuk furcsa árnyakat vetett a magas mennyezet festett gerendáira. Az örökké éber eunuch előrelépett, új gyertyákra cserélte a régieket, majd alakja ismét beolvadt a sötétségbe. Ce-hszi csak ült az asztalnál, jobb kezével támasztva ál át, és úgy tűnt, a külvilág megszűnt létezni a számára. Fia, az ifjú császár, még csak öt és fél éves volt. O, az anyja huszonhat.

Tizenhatodik születésnapja előtt gyermeke nem foglalhatja el a Sárkánytrónt. Még jó tíz éven át kel uralkodnia fia palotájában. És milyen birodalmat kel uralnia? Egy olyan országot, amelynek nagyságát fel sem tudja mérni, egy olyan népet, amely ősibb a történelemnél, egy népet, amelyet sosem számláltak meg, s amelynek ő csak egy idegen. Ez a birodalom békében is hatalmas terhet jelentett volna, de most még béke sem volt. Lázadások követték egymást, az ország több részre szakadt, a lázadó Hung császárként uralkodott Nankingban, az utolsó kínai dinasztia, a Mingek déli fővárosában. A császári seregek szüntelen harcot folytattak el ene, de a lázadó kitartott, és a koldusbotra jutott nép éhezett. A császárné nagyon jól tudta, hogy seregei nem sokkal jobbak a lázadóknál, mivel csak ritkán kapnak fizetést, és hogy ne éhezzenek, a néptől veszik cl az ennivalót.

Rabolnak, fosztogatnak, felégetik a falvakat és elpusztítják a termést. A nép egyforma gyűlölettel fogadta a lázadókat és a császár katonáit.

Ez nyomasztotta Ce-hszi lelkét, ólomsúlyként nehezedett a szívére.

Ugyanakkor új lázadás ütötte fel a fejét a déli Jünnan tartományban élő muzulmánok között. Ezek a muzulmánok a közel-keleti törzsek, az arabok leszármazottai voltak, akik kereskedőként érkeztek az országba évszázadokkal ezelőtt, kínai nőkkel házasodtak, és korcs gyerekeket nemzettek.

Ragaszkodtak isteneikhez, és ahogy egyre több gyerek született, az idegen istenek követői is egyre merészebbek lettek. Amikor a messzi Sárkánytrón által kinevezett alkirályok kapzsisággal és kemény kézzel kezdtek uralkodni felettük, a muzulmánok fel ázadtak, és fogadkoztak, hogy leválasztják területüket a birodalomtól, és saját kormányt alakítanak.

Ez is nyomasztotta Ce-hszit.

És nyomasztotta még valami: nő volt. A kínaiak pedig nem bíztak a női uralkodókban. Azt mondták, a nőkből gonosz uralkodók lesznek. Az anyacsászárnénak be kel ett ismernie, hogy ebben van némi igazság. Hosszú és magányos óráiban elég sok történelmi könyvet olvasott, és tudta, hogy a nyolcadik században a Tang-dinasztia alatt, a nagy Kao-cung császár felesége, Vu császárné magához ragadta a hatalmat fia el enében, és aljassága beszennyezte minden asszony nevét. Felkelés robbant ki el ene, és az ifjú császárt kiszabadították a börtönből, ahova saját anyja vetette. Az uralkodó azonban még ekkor sem volt biztonságban, mivel később felesége, Vej császárné vetett szemet a trónra – függöny mögé rejtőzve hal gatta ki a pletykákat, és annyi viszályt kavart, hogy csak a halál csendesítette el. Alighogy sírba tették, és súlyos követ görgettek sírjára, hogy maradásra bírják, a császárné el ensége, Taj-ping hercegnő cselt szőtt, hogy megmérgezze a császár fiát, az örököst, így vele is végezni kel ett. Az örökös, aki Hszüan-cung néven lett uralkodó, már császárként esett áldozatul egyik gyönyörű ágyasának, Kuej-fejnek, aki szépségével és briliáns elméjével annyira elvarázsolta a császárt, hogy csődbe vitte ékkövek, selymek és il atszerek iránti vágyával. A nép ismét fel ázadt, és vezérük arra kényszerítette Kuej-fejt, hogy akassza fel magát császára szeme láttára. A Tang-dinasztia dicsősége azonban ezzel le is hanyatlott, mivel a császár nem tudott uralkodni, hanem örökre gyászba zuhant. Ezek a gonosz asszonyok még mindig Ce-hszi el enségei voltak, bár már réges-régen meghaltak. Vajon a nép elhiszi, hogy egy asszony igazságosan és jól is tud uralkodni? Ez is nyomasztotta Ce-hszit.

Összes terhe közül a legnagyobb teher önmaga volt.

Habár többet tudott, mint sok tudós, ismerte saját hibáit és hiányosságait is, mint ahogy azt is, hogy saját vágyai okozhatják a vesztét, lévén még fiatal és szenvedélyes. Nagyon jól tudta, hogy még korántsem vált teljesen érett s kiforrott nővé. Tucatnyi különféle nő

lappangott benne, és nem mindegyik volt erős és higgadt. Ismerte saját lágyszívűségét, félelmeit, vágyódott valaki után, aki erősebb nála, egy férfi után, akiben bízhat. Vajon hol lehet most ő?

Ez a kérdés véget vetett merengésének. A kérdéstől megborzongott, összeszorult a gyomra. Felál t, mire Li Lien-jing előrelépett.

– Nagytiszteletű hölgyem, most már mindenképpen nyugovóra kel ene térned.

Ezzel kinyújtotta a karját, a császárné rátette kezét, és az eunuch elkísérte hálószobájának zárt ajtajáig. Li Lien-jing kitárta előtte az ajtót, az odabent várakozó szolgáló pedig bevezette, és becsukta az ajtót.

*

Ce-hszi csípős téli napra ébredt, és ágyában fekve az előző éjszakai hangulatán töprengett Terhek nehezedtek rá, de talán nem voltak meg az eszközei ezeknek a terheknek az elviselésére? Fiatal volt, de a fiatalsággal együtt járt az erő is. Asszony volt, de szült egy fiút, akiből császár lesz. Nem fogja követni azoknak a gonosz nőknek az útját, akik mindenki más fölé helyezték magukat – még saját fiuk fölé is –, csak hogy egyedül uralkodhassanak. O csak fia érdekeit nézi majd. A következő tíz évben, amikor régens lesz, szelíden fog szólni, udvarias lesz mindenkivel, sosem gondol saját javára, csak akkor haragszik majd, ha megfeledkeznek gyermekéről, és mindig gondosan jár el fia jövőbeli hatalmának érdekében. Erős, egészséges birodalmat épít neki, és amikor majd az örökös elfoglalja a helyét, visszavonul, hogy fiának ne legyen vetélytársa, még ő maga sem. Bebizonyítja, hogy egy asszony is lehet jó uralkodó. Fiatalsága a segítségére lesz, akárcsak egészsége és akaratereje –

így új energiákkal feltöltődve, felfrissülve pattant ki az ágyból.

Ettől a naptól fogva egy új császárnét látott mindenki, erős, kedves és szelíd hölgyet, aki egyetlen férfi arcába sem nézett, aki fejét elfordította az eunuchok elől, és udvariasan szólt mind az alacsonyrendűekkel, mind a nemesekkel. Magasan mindenki fölé került, elérhetetlen messzeségbe. Senkivel sem ál t bensőséges viszonyban, és senki sem ismerte gondolatait és álmait. A császárné egyedül élt, udvariasságának áthatolhatatlan és ledönthetetlen falai között, és ezeken a falakon nem nyílt kapu.

Miután elvágta a múltjához fűződő szálakat, elköltözött a palotából, amely többé már nem volt az otthona. Helyette egy távoli palotát választott a császárvárosban, a Téli Palotát, amely a Keleti Útnak nevezett részben helyezkedett el. A palota hat termét és a számos kertet Csien-lung császár építtette és bútoroztatta be. A közelében ál t egy hatalmas könyvtár, amelyet szintén az említett császári ős építtetett. A roskadozó polcokon harminchatezer ősi könyv sorakozott, amelyek az összes nagy tudós gondolatait és emlékeit őrizték. A palota bejáratát rács védte, amelyet kilenc színes porcelánsárkány díszített.

A rács mögött nyílt a legnagyobb terem, a fogadóterem, amely széles márványteraszra vezetett.

A nagy termen túl további termek következtek, mindegyikhez saját udvar tartozott. A császárné az egyiket kinevezte trónteremnek, ahol az audienciára érkezett hercegek és miniszterek térdepeltek előtte. A trónterem mel ett helyezkedett el a nappali, mögötte pedig az apró és csendes hálószoba, a falba épített ággyal, sárga szatén derékalj al, pihekönnyű sárga függönnyel, amelyre a császárné kedvenc piros gránátalmáit hímezték. A következő teremben volt a titkos szentély, ahol a márványoltár fölött egy arany Buddha ál t, tőle jobbra egy apró Kuan-jin szobrocska, balra pedig a bölcsesség vezérlő szel emének, Lohannak aranyozott képmása. A szentélyből egy hosszúkás szoba nyílt, ahol láthatatlanul és hal hatatlanul a császárné eunuchjai ál tak őrt, mindig úrnőjük közelében.

A termek, ahol a császárné élete zajlott, fényűzően voltak berendezve, éppen úgy, ahogy ő szerette: akadtak itt intarziás asztalkák, székek és skarlátszín szaténvánkosú kanapék. Akadt itt számos óra, virágok és madarak, hímzett derékaljak kutyuskáinak, könyvek és íróasztal, tekercstartó szekrények. A szobákba cinóbervörös ajtók vezettek, aranyozott szemöldökfával. A legbelső udvarból oldalajtó vezetett a kertbe, amelyet annyira szeretett Csien-lung császár.

Időskorában szívesen üldögélt itt, és a bambuszlevelek között átszűrődő napsugár fényében álmodozott. A kertbe vezető, holdat formázó ajtó mívesen faragott márványból készült, a falat pedig sokszínű

márványmozaik díszítette. A földig hajló ősöreg fenyők alatt vastag mohaágy terült el, és amikor a nap a kertre sütött, a fenyőtűk il ata parfümként lengte be a környéket. A kert távoli sarkában, ahova a legtöbb melengető napfény-jutott, ál t egy bezárt pavilon, amelyhez egyedül csak a császárnénak volt kulcsa. Itt nyugodott koporsójában a hatalmas ős, Csien-lung, várva temetésének kedvező napját.

Ezen a csendes, ősi helyen gyakran sétált az ifjú anyacsászárné, de mindig csak egymaga. Vál ára terhek nehezedtek, amelyeket egyre súlyosabbnak érzett. Csak az erősek képesek elviselni azt az életet, amelyet magának szánt. Mindennap együtt kelt a csípősen fagyos hajnal al, és miután felöltötte ruháit, császársárga hintóján az uralkodó fogadótermébe vitette magát. Mivel ügyelt arra, hogy szilárd akarata mindig szemérmes és felülmúlhatatlan udvariassággal párosuljon, megparancsolta hát régenstársának, hogy ő is foglaljon helyet egy másik trónuson, a függöny mögött. A Sárkánytrón üresen ál t, és a császárné kijelentette, hogy üres is marad mindaddig, amíg az ifjú császár trónra nem lép. A selyemfüggöny mögött foglalt helyet a két császári özvegy, egymás mel ett, körülvéve udvarhölgyeikkel és eunuchjaikkal, míg az üres tróntól jobbra ott ál t Kung herceg, aki meghal gatta a hercegek és a miniszterek beszámolóit.

Ezen a téli napon a legelső kérelmezők arra kérték a régenseket, hogy vessenek véget a lázadó Hung uralmának Nanking városában. A déli tartományok alkirályait elűzték, és most azért jöttek, hogy visszahelyezésüket kérjék.

A Kiangszu tartományát régóta uraló alkirály öreg volt és hájas. Ál áról kicsinyke szőrpamacs lógott, és őszes bajszának két hosszú vége összegabalyodott a gyér szakál al. Térdelés közben izgett-mozgott, mivel a márványpadlót még a lószőr vánkosok el enére is hidegnek érezte. Az üres trón és leengedett selyemfüggönyök előtt továbbra is térdelnie kel ett mindenkinek.

– Ez a lázadó Hung keresztényként kezdte gonosz pályáját - jelentett ki az alkirály. – Egy idegen val ást istenít, és nem is igazi kínai. Apja földműves volt, egy tudatlan, oktondi alak, egyike a sötét bőrű déli domblakóknak, a hakka törzsből. Ez a Hung, akit Hsziu-cuannak hívtak, magasabbra tört, és tanulni kezdett, majd császári vizsgát akart tenni, remélve, hogy egy napon kormányzó lehet. Megbukott, újra megpróbálta, de ismét megbukott. Háromszor bukott meg, de miközben telt-múlt az idő, valahogy összeakadt egy kereszténnyel, aki beszélt neki az idegen isten, Jézus földreszál ásáról és emberként való megtestesüléséről, valamint arról, hogy miután el enségei megölték, feltámadt, és ismét felment az Égbe. A kudarcoktól elkedvetlenedett Hung irigykedni kezdett az istenre. Ekkor álmai meg látomásai támadtak, majd kijelentette, hogy ő az új ászületett Jézus, aki az összes elégedetlen és lázongó fiát arra hívja fel, hogy kövessék őt, együtt döntsék meg a dinasztiát és hozzanak létre az ő

uralma alatt egy új királyságot, amely majd a Hatalmas Béke Királysága nevet viseli. Hung megesküdött, hogy a gazdagokból szegények lesznek, a szegényekből pedig gazdagokat csinál, a magasan ülők lekerülnek, míg az alacsony sorban levők felkerülnek. Ezekkel az ígéretekkel számos követőre tett szert, számuk több mil ióra duzzadt. Rablással és gyilkolással földek meg arany került a birtokába, és fegyvereket vásárolt a fehérektől. Banditák és törvényen kívüliek csatlakoznak hozzá nap mint nap, és Mennyei Királynak nevezik. Mágikus hatalma van követői fölött, akik látva s hal va őt transzba esnek, és látomásaik támadnak. Azt is mondják, hogy a Mennyei Király papírból katonákat vág ki, és leheletével életre kelti őket. A jó embereket rettegésben tartja mindenfelé. Az egész ország odavész, ha ez az ördög nem pusztul el.

De ugyan ki merészkedne a közelébe? Nincsenek erkölcsei, sem lelkiismerete, nem fél senkitől és semmitől, nem törődik se jóval, se rosszal.

A sárga selyemfüggöny mögött ülve a Császári Anya egyre nagyobb haraggal hal gatta a kérelmezőt.

Egyetlen ember képes elpusztítani az országot, miközben fia még csak egy gyermek? A császári seregeket azonnal új á kel szervezni, új hadvezéreket kel kinevezni. Elnéző azokkal, akikkel elnéző lehet, de ezt a lázadót nem tűrheti tovább, mert különben felfalja az egész birodalmat, és akkor ki űzi el őt?

Az aznapi audienciát követően Kung herceg felkereste a császárnét magántróntermében – ahogy az már szokása volt –, hogy tanácskozzon vele. Egy fagyos, gőgös, elszánt asszonyt talált ott. Ce-hszi ma másik énjét mutatta. A sok között akadt két énje, ezek annyira különböztek egymástól, akár a férfi a nőtől. A császárné lehetett engedékeny, és a nép nem véletlenül nevezte Jótevő és Szent Anyánknak, vagy a Jóindulatú Pártfogás Kuan-jinjének, de lehetett olyan kemény és könyörtelen is, akár egy munkavezető.

Ezen a napon Kung herceg nem a jótevő

anyacsászárnét, de nem is a jóindulatú pártfogót találta, hanem egy erős és haragos uralkodót, aki nem tűrte minisztereiben a gyengeséget.

– Hol van a hadvezér, aki a császári seregeket irányítja? –kérdezte a trónján ülő császárné. – Hol van Ceng Kuo-fan?

A kínai lázadók el en harcoló császári seregek parancsnoka, Ceng Kuo-fan egy nagybirtokos család fia volt a középdéli Hunan tartományból. Nagyapjától bölcsességet és tudást örökölt, és az őseitől segített ifjú jó tanulónak bizonyult. Sikeres császári vizsgát tett, amelyen könnyedén és kitüntetéssel ment át, majd hamarosan a fővárosba került, ahol kormányzati tisztséget kapott. Amikor kitört a lázadás, az addigra kormányzati ügyekben már tapasztalatot szerzett Ceng Kuo-fant a trón délre küldte, hogy ott szervezze új á a császári seregeket, amelyeket a lázadó Hung kergetett szét. Ceng Kuo-fan hősi hadsereget ál ított fel, amelynek a Bátor Huna-niak nevet adta, és mielőtt a lázadók el en indította volna őket, a helyi banditákkal vívott harcokban tette próbára katonáit. Ezeknek a parasztharcosoknak a kiképzése azonban olyan sokáig tartott, hogy a többi hadvezér megharagudott, mivel közben a lázadó Hung elfoglalta a déli országrész felét. A hadvezérek panaszt tettek Ceng Kuo-fanra a késlekedés miatt. Az anyacsászárné most a harcosok panaszát saját parancsával toldotta meg.

– Miként meri ez a Ceng Kuo-fan visszatartani a Bátor Hu-naniak teljes erejét, amikor a lázadók mindennap egyre több területet foglalnak el déli tartományainkból? – kérdezte a császárné Kung hercegtől. – Ha a birodalom odavész, mi haszna lesz a Bátraknak?

– Legfőbb úrnőm, a Bátrak sem teremhetnek ott azonnal, még ha támad is az el enség.

– Azonnal ott kel lenniük ott, ahol szükség van rájuk

– jelentette ki a Császári Anya. – Vezérük kötelessége, hogy mindenhova elküldje őket, hogy lecsapjanak ott, ahol a lázadók gyülekeznek, majd ott, ahol támadni akarnak, és mindenhol, ahol esetleg áttörhetik vonalainkat. Ez az ember, ez a Ceng Kuo-fan makacs ember, egyedül csak a saját feje után megy!

– Legfőbb Úrnőm, bátorkodom előál ni egy javaslattal. Az angolok, akikkel jelenleg fegyverszünetet kötöttünk, folytonosan sürgetnek, hogy fogadjunk fel egy angol harcost, aki megszervezné el enál ásunkat a lázadókkal szemben. Kezdetben a fehérek elismerték a lázadó Hungot, mivel kereszténynek hívta magát, de most már ők is belátják, hogy őrült. Ez számunkra előnyös.

A császárné fontolóra vette a Kung herceg javasolta stratégiát. Karcsú, felékszerezett kezét trónusának faragott karfáján nyugtatta. Keze nyugodtnak látszott, akár kér pihenő madár. Uj aival azonban hamarosan nyugtalanul dobolni kezdett, arany körömlemezei csak úgy kopogtak a kemény fán.

– Ceng Kuo-fan tud az angolok ajánlatáról? –

kérdezte végül.

– Tud, de ő akkor is keresztül akarja vinni akaratát.

Szerintem ez a hadvezér olyan makacs, hogy inkább hagyja, hogy egy lázadó kezére jusson a birodalom, mintsem eltűrné, hogy egy külhoni vezetésével győzzön.

A császárnénak hirtelen tetszeni kezdett Ceng Kuo-fan.

– És mivel indokolja ezt?

– Azt mondja, ha elfogadjuk az angolok segítségét, akkor biztos, hogy annak ára lesz.

A felékszerezett uj ak megragadták a karfát.

– Igaz, nagyon igaz! – kiáltott fel. – Magukénak igénylik majd a földet, amelyet nekünk nyertek vissza.

Kezdek bízni ebben a Ceng Kuo-fanban! Csakhogy nem késlekedhetünk tovább. Ceng Kuo-fan vessen véget az előkészületeknek, és támadjon. Vegye körül Nankingot, és minden erejével fogja gyűrűbe a várost.

Ha Hung meghal, követői szétszóródnak.

– Legfőbb Úrnőm, saját felelősségemre bátorkodom kijelenteni, hogy nem igazán bölcs dolog tanácsokat adni Ceng Kuo-fannak hadi kérdésekben – mondta Kung herceg fagyosan.

A császárné oldalról pil antott rá, nagy szeme csak úgy vil ogott.

– Nem kértem a tanácsodat, Kung herceg.

Kedves hangon mondta mindezt, de a férfi látta, hogy arca elfehéredik a dühtől, és teste megremeg. A herceg fejet hajtott, visszafojtva saját haragját, majd azonnal visszavonult. Amikor a férfi távozott, a császárné leszál t trónusáról, íróasztalához lépdelt, és papírra vetette ediktumát, amely a távoli generálisnak szólt.

„Bármilyen keményen szorongassanak is – írta az üdvözlést követően –, eljött az idő, hogy teljes erővel megindulj. Vedd magad mel é öcsédet, Ceng Kuo-csuant. Utasítsd, hogy Kiangsziból nyomuljon be Anhuej tartományba, veled együtt. Foglaljátok el Ankingot, a tartományi fővárost. Ez legyen az első

lépés a Nanking elfoglalásához vezető úton. Tudjuk, hogy Nankingot kilenc éve megszál va tartják a lázadók, és mára már nyilván otthonuknak tekintik.

Zavard ki őket onnan, csak hogy tudják, milyen az, amikor kiűznek valakit fedezékéből. Ezt követően hívd vissza a geril a-hadviselést folytató Pao-csao tábornokot. Ez a férfiú nem ismeri a félelmet, bátran támad, és hűséges a trónhoz. Nem felejtettük el, hogy miként csapott le a lázadókra Jocsounál és Vucsang-nál, bár több sebet is kapott. Adj mozgékony sereget ennek a hadvezérnek, ő pedig ál jon mindig készen arra, hogy azonnal bevethesse a katonáit. Így amikor körülveszed Nankinget, és napról napra szűkíted a gyűrűt, Pao-csao külön ál omásozzon, hogy azonnal a hátországban teremjen, ha a lázadók ismét felkelnének el ened Kiangszibcn. Kettős feladatot kapsz: végezz Hunggal, a vezérrel, és közben verj le minden felkelést, amely esetleg a gyűrűn kívül törne ki. És ne háborgasd a trónt a nehézségeidről szóló memorandumokkal. Ne panaszkodj. Aminek meg kel lennie, az meglesz. Ha nem te teszed, majd megteszi más. Bőkezű jutalom vár rád, ha a lázadó Hung halott.” Így készült el a gyakori udvariaskodással és bókokkal telezsúfolt ediktum, amelyre a császárné saját kezével nyomta rá a császári pecsétet, majd hívatta a főeunuchot, akinek Kung herceghez kel ett vinnie a rendeletet, hogy intézkedjen másolatok készítéséről, és hogy egy futár eljuttassa délre, Ceng Kuo-fanhoz.

A főeunuch egy jadeemblémával tért vissza, amely azt jelezte, hogy Kung herceg megkapta az ediktumot és engedelmeskedik. Az anyacsászárné átvette és elmosolyodott, szeme sötét ékszerként csil ogott fekete szempil ája alatt.

– Mondott valamit? – érdeklődött.

– Jótevő úrnőm, a herceg sorról sorra elolvasta az ediktumot, majd így szólt: „Ennek az asszonynak a fejében egy császár ül.”

Az anyacsászárné halkan kuncogott köntösének hímzett uj a mögött.

– Szóval ezt mondta?

A főeunuch, aki tudta, hogy a császárné mennyire szereti az effajta dicséreteket, nem fukarkodott a sajátjával.

– Legfőbb Úrnőm, mondhatom, hogy a herceg igazat szólt. Mindannyian ezt mondjuk.

A főeunuch nyelve hegyével megérintette formás ajkát, majd elvigyorodott, és még azelőtt távozott, hogy a császárné megróhatta volna.

Ce-hszi még mindig mosolygott, amikor a főeunuch elment és eltöprengett. Vajon milyen név il ene az egykor majd trónra lépő fiához? A három áruló a Csi-hsziang nevet választotta, ami annyit tesz:

„Szerencsés Boldogság”. A császárné azonban nem akart ilyen semmitmondó, üres nevet választani. Nem: neki hangzatos, de erős névre van szüksége, amely kifejezi az ország egységét, az engedelmes alattvalókat és a jótevő trónt. Béke és jótétemény –

szerette a megfelelő, az időben is odatartozó és pontos jelentést hordozó szavakat. A szavak iránti ízlését a próza és a költészet mesterei csiszolták.

Hosszas gondolkodás után választotta ki azt a két szót, amely fia császárnevéül szolgál majd. Az egyik volt a Tung, ami annyit tesz, „átjárni” vagy „átitatni” valamit, a másik pedig a Csi, vagyis a béke, a nyugodt béke, amely mélyen gyökerezik a szívben és a lélekben. Vakmerő választás volt ez, mivel zivataros idők jártak, és az országot el enségek szorongatták. Ez a név azonban kifejezte a császárné béke és béketeremtés utáni vágyát.

Sikerült elnyernie, hogy a nép higgyen benne. Az egész birodalom nagy és apró-cseprő ügyei csak úgy áramlottak a fogadóterembe. Ott volt egy távol élő

magisztrátus sikkasztása, aki könyörtelenül elnyomta az uralma alatt ál ókat, vagy annak a városnak az esete, ahol a rizs ára túl magasra emelkedett amiatt, mert néhányan felvásárolták az előző évi aratás feleslegét. Vagy ott volt az a dekrétum, amely kimondta, hogy mivel télen nem esett a búzamezők termékenységéhez szükséges hó, ezért az isteneket háromnapi nyilvános megszégyenítéssel kel meggyőzni, így a papok kivitték kedvenc templomaikból isteneik szobrait, hogy azok lássák a száraz és fagyott mezőket. Szóval, csak úgy özönlöttek az ilyen apró-cseprő ügyek, meg az olyan nagy horderejűek is, mint a partvidék megvédése az idegen hajóktól, a fehérekkel való gyűlöletes ópiumkereskedelem szabályozása. És a Császári Anya mindegyiket türelmesen végighal gatta.

Nem feledkezett meg a palota hatalmas udvartartásáról sem. Legféltékenyebben fiára felügyelt, akivel mindennap annyi időt töltött, amennyit csak tudott – a gyermek ide-oda szaladgált a császárné fogadótermében vagy magánkönyvtárában, amikor édesanyja a memorandumokat olvasgatta vagy parancsait írta. Miközben az anyacsászárné dolgozott, gyakran felpil antott, hogy fiára ügyeljen, és rendszeresen megtapogatta, hogy teste erős és hűvös-e, bőre nem nyirkos, ugyanakkor nem száraz-e; belenézett szemébe, hogy szembogara fekete és csil ogó-e, szemfehérje pedig teljesen tiszta-e, majd belenézett a szájába, hogy lássa, épek-e fogai, piros-e a nyelve, édes-e a lehelete, de figyelte hangját és hal gatta kacagását is. És közben a császárné gondoskodott minden másról is. Átnézte az udvartartás számláit, az adóként hozott élelmiszerről, valamint a behozott és eltárolt selyemről és szaténtól készített feljegyzéseket, és egyetlen vég selymet sem lehetett kivinni a raktárházakból, ha az engedélyen nem szerepelt magánpecsétjének lenyomata. Nagyon jól tudta, hogy a palotából induló tolvajlás végül kiterjed az egész birodalomra, így hát minden szolgáló – férfi és nő –, minden herceg és miniszter magán érezhette a császárné figyelő és fagyos tekintetét.

Ugyanakkor gazdag jutalomban részesítette azokat, akik megérdemelték. A jól szolgáló eunuch ezüstöt kapott, a hűséges szolgáló szaténkabátot. Nem minden jutalom volt persze pénzben mérhető.

Előfordult, hogy amikor a császári asztalnál étkezett, miközben udvarhölgyei vártak, meginvitálta valamelyik kedvenc hölgyét, aki vele együtt költhette el kedvenc étkét, és a megbecsülésnek ez a jele megerősítette az adott hölgy helyét a palotában, így mindenki sietett kiszolgálni az anyacsászárné kegyeltjét.

A császárnén kívül senki sem tudta, hogy nagy jutalmat szán két embernek, Zsung-lunak és Kung hercegnek. Ennek átadásával addig várt, amíg el döntötte, hogy kettőjük közül melyik kapja meg előbb.

Zsung-lu megmentette az életét és a jövendő

császárét, így hát minden jutalomra rászolgált, amit csak Ce-hszi adhatott neki. Csakhogy Kung herceg magát a fővárost mentette meg, méghozzá nem fegyverrel, hanem az el enfél el történő ügyes alkudozással. Igaz, sok minden odaveszett. A szerződés súlyos terhet rótt a trónra, és a császárné nem tudta kiverni a fejéből, hogy a főváros falain belül most fehér emberek élnek szolgáikkal és családjukkal.

Ám a várost nem pusztította el az ezzel fenyegetőző

el enség. A Nyári Palotára szántszándékkal nem akart gondolni, de mindennek dacára újra meg újra eszébe jutottak a kertek és tavak, a sziklakertek és grották, a domboknak támaszkodó tündérszép pagodák, a kincstárak, amelyeket négy tengeren át hozott adókkal töltöttek meg, a könyvtárak, a könyvek, a festmények, a jadekövek, a csodás bútorok. Ilyenkor szíve neheztelt Kung hercegre. Miért nem akadályozta meg valahogy ezt az iszonyatos veszteséget? Több volt ez a veszteség annál, amit neki jelentett a Nyári Palota, több volt még az ország veszteségénél is, mivel az ott tárolt szépség mindenki szépsége volt, afféle szent kincs. Így hát Zsung-lu lesz az első, ő legalább nem engedte a pusztítást. De a császárné még neheztelő

szíve el enre is tudott megfontolt lenni, és a megfontoltság most azt súgta neki, hogy Kung herceget kel előbb hívatnia, és azt kel színlelnie, mintha tanácsot kérne tőle.

Így hát várt a szerencsés napra, amely el is jött egy hosszú hóesés után – az istenek a könyörgések, sürgetések és megszégyenítés hatására végre észrevették a száraz mezőket és az éhes parasztokat, és olyan hóesést zúdítottak az országra, amely belepte a városokat, a falvakat és az egész vidéket. Közel három hétig mindennap esett a hó, s a tájra vastag hóréteg rakódott. A teljesen kiszáradt mezők most puhán és zölden nyújtóztak a hótakaró alatt, és amikor az enyhébb időben a nap leragyogott rájuk, a téli búza hamarosan szárba szökkent. A Császári Anya ezért mélységes hálát adott, és a nép azt mondogatta, hogy az ő kegyessége és hatalma indította meg az isteneket.

Eljött hát az a bizonyos szerencsés nap, a tél vége felé, amikor a tavasz olyan közel járt már, hogy meleg pára képződött a város felett, ahogy a nap forrón tűzött le a még fagyos földre. Az anyacsászárné a főeunuchhal üzent Kung hercegnek, hogy keresse fel magánfogadótermében. A herceg hamarosan meg is érkezett, ünnepi köntösében pompázva, a kék brokátruha bokáig ért, sötét színét az indokolta, hogy az udvar még mindig gyászolt, ahogy azt a szokás előírta a császár halálától számított három évig. A herceg büszkén és előkelően viselkedett, ami nem tetszett a császárnénak. Meghajolt – ami kedvére volt Ce-hszinek –, de éppen csak, ahogy régi ismerősök között szokás. Ennek láttán váratlanul harag öntötte el az asszony szívét, de elnyomta. Most az a feladata, hogy rávegye a herceget valamire, amit ő akart. Nem most volt itt az ideje, hogy lehordja büszkeségéért.

– Könyörgök, ne legyél ilyen szertartásos – mondta a császárné dal amos hangján. – Tanácskozzunk. Te uram fivére vagy, az uram pedig arra kért, hogy mindig támaszkodjak rád, ha ő már eltávozott.

Az invitálásnak eleget téve, a herceg helyet foglalt a terem jobb oldalán – a császárnénak nem tetszett, miért engedelmeskedik. Igaz, a herceg először tiltakozott, de csak egy-két szó erejéig, mielőtt helyet foglalt volna a császárné jelenlétében.

– Azt a gondolatot forgatom a fejemben, hogy jutalomban részesítem a Császári Gárda parancsnokát. Nem felejtettem el, hogy megmentette az életemet, amikor az árulók megpróbálták elragadni.

A Sárkánytrónhoz fűződő hűsége vetekszik az Omej-hegyével, amely megingathatatlan, és minden vihart kiál . Nem értékelem túl sokra az életem, de ha meghaltam volna, az árulók maguknak tartották volna meg a trónt, és az örökösből sosem lesz császár. A jutalom nem miattam, hanem a fiamért, a császárért jár, rajta keresztül pedig a népért, hiszen ha az árulók sikerrel járnak, a trón elbukik.

Kung herceg egy pil anatra sem nézett a császárné arcába, amíg az beszélt, de figyelmesen hal gatta szavait, és okos elméje megfejtette, mit is akar mindez jelenteni.

– Legfőbb Úrnőm, milyen jutalomra gondoltál?

A császárné vakmerően belevágott, igaz, amúgy sem volt rá jel emző, hogy kibúj on a kel emetlen helyzetek alól.

– A főtanácsos posztja Szu-sun halála óta üres.

Zsung-lut akarom kinevezni.

Felemelte fejét, hogy a herceg arcába nézzen, és amikor a férfi megérezte magán a császárné határozott tekintetét, viszonozta pil antását.

– Ez lehetetlen – mondta a herceg, miközben ő és Ce-hszi ketten farkasszemet néztek.

– Semmi sem lehetetlen, ha én akarom – mondta a császárné, és szeme szikrákat szórt. Azonban a herceg hajthatatlan volt.

– Tudod, hogy a pletykák végtelen tömege járja át az udvart. Tudod, hogy a híresztelések miként kerülnek eunuch-tól eunuchig. Bárhogy tagadom is a trón és klánom el en irányuló pletykákat, figyelmen kívül mégsem hagyhatom őket.

A császárné ártatlanul nagyra nyitotta szemét.

– Miféle pletyka?

A herceget azonban nem tudta meggyőzni ártatlanságáról, bár a császárné még fiatalasszony volt, és lehetett hinni ártatlanságában. A hercegnek most viszont már szólnia kel ett, annyit mondva, amennyit lehetett – és ő nem is habozott, kertelés nélkül beszélt.

– Egyesek kételkednek abban, hogy az örökös atyja a nemrégiben elhunyt császár.

A császárné oldalra nézett, szemhéja megrebbent, ajka megremegett és selyemkendőjét szájához emelte.

– Ó – nyögte –, és én még azt hittem, hogy el enségeim rég halottak!

– Fenséged érdekében szóltam. Én nem vagyok fenséged el ensége.

Az anyacsászárné szempil áin megülő könnyeket felszárította a harag.

– Halálra kel ett volna ítélned azokat, akik efféle ocsmány-ságokkal vádolnak engem! Ha pedig már nem merted megtenni, akkor el kel ett volna mondanod nekem, és én magam gondoskodtam volna halálukról!

Vajon ártatlan volt? A herceg nem tudta, és sosem fogja megtudni. Így hát hal gatott. A császárné kihúzta magát ültében.

– Nem kérek több tanácsot. A mai napon, alighogy távozol, kihirdetem, hogy Zsung-lu lesz a főtanácsosom. Ha bárki szót mer emelni el ene….

– Mit tesz fenséged? – vágott közbe a herceg. – Mi lesz, ha az egész udvaron végigsöpör a pletyka?

A császárné előredőlt, megfeledkezve az etikettről.

– Majd elcsendesítem őket! És arra kérlek téged is, herceg, hogy hal gass!

Az eltelt évek során még sosem feszült kettőjük között ilyen nyílt harag. Aztán egyszer csak mindkettőjüknek egyszerre jutott eszébe, hogy szüksége van a másik hűségére.

A herceg szólalt meg először.

– Bocsásson meg, Legfőbb Úrnőm. – Felál t, és kifejezte hódolatát.

A császárné legkedvesebb hangján felelt.

– Nem tudom, miért beszéltem így azzal, akinek mindazt köszönhetem, amit tudok. Nekem kel bocsánatodat kérnem.

A herceg azonnal tiltakozott volna, de a császárné felemelt keze megelőzte.

– Nem, ne szólj semmit… még ne. Már hosszú ideje töprengek azon, hogy a lehető legnagyobb jutalomban részesítselek, így hát megkapod a trón hercegi tanácsadójának nemesi címét, a hozzá tartozó összes járandósággal együtt. Az én különleges dekrétumom alapján – amely igazából a mi dekrétumunk, a két régense, a két császári hitvesé – a Csin hercegi cím, amelyet egykori uram adományozott neked hűséged iránti hálájából, örökletes lesz.

Nagy megbecsülés volt mindkét adomány, és Kung herceget megdöbbentette a császári kegy. Újfent kifejezte hódolatát, aztán már szokásos kedves, bársonyos hangján szólalt meg.

– Legfőbb Úrnőm, én nem kívánok jutalmat azért, ami a kötelességem volt. Kötelességem elsősorban bátyámhoz kötött, majd a császárhoz, aki a születési sorrendnél fogva éppen a bátyám lett. Kötelességem most elsősorban fiához, majd a fiából sarjadó ifjú császárhoz fűz. Kötelességem ezután hozzád, az anyacsászárnéhoz fűz, pontosabban mindkettőtökhöz, a két császárnéhoz, akik egyben régensek is. Most már látod, mi a kötelességem, és ezért nem jár semmiféle jutalom.

– Mégis el kel fogadnod – mondta az anyacsászárné, s ezután már versengtek ki udvariasabb a másikkal. Míg egyikük erősködött, addig a másik szabadkozott és tiltakozott, de végül megegyezésre jutottak.

– Könyörgök, legalább azt a címet hadd utasítsam vissza, amelyet fíaiam örökölhetnek – mondta végül Kung herceg. –Nem il ik hagyományainkhoz, hogy fiaink azt örököljék, amit atyáik nyertek el. Majd a fiaim elnyerik azt, amit kiérdemelnek.

A Császári Anya beleegyezett.

– Akkor halasszuk el ezt egy szerencsésebb alkalomig. Viszont én is kétek tőled egy ajándékot, legmegbecsültebb hercegem.

– Megadom – felelte Kung herceg.

– Hadd fogadjam örökbe a lányod, Zsung-csunt, mint kiráIyi hercegnőt. Add meg ezt a boldogságot, hogy megnyugtassam magam, és hadd érezzem úgy, hogy szerényen megjutalmaztalak igaz és hűséges segítségedért, amit zseholi árulók el en nyújtottál. Vagy talán nem feleltél a hívásomra? Úgy emlékszem, késlekedés nélkül tetted.

Ezúttal a hercegen volt a sor, hogy engedjen, és ő

ezt ne-messzívűen meg is tette. Ettől kezdve tehát lánya királyi hercegnő lett, aki olyan hűségesen szolgálta úrnőjét, hogy végül az anyacsászárné egy palankint adományozott neki császársárga szaténfüggönnyel, amelyet élete végéig használhatott, mintha csak született hercegnő lett volna.

*

Az anyacsászárné így szövögette hát terveit. Nem tett semmi meggondolatlant, és nem kapkodott el semmit. A terv mindig a kívánság, a vágy vagy a sóvárgás csírájából fejlődött ki. Az elvetett mag parlagon heverhetett egy évig, két évig, tíz évig, amíg el nem jött kicsírázásának órája – ami végül mindig eljött.

Ismét beköszöntött a nyár, amely abban az évben kel emes volt, délről és keletről fújt a szél, amely párát és szitáló esőt hozott meg a sós tenger il atát, amiről az anyacsászárné már oly sokat hal ott, de még sosem látott, bár szerette a vizet a kerti medencében, a szökőkutakban és a tavakban. Ahogy a nyár közepének sűrű és álmosító hősége bekúszott a Tiltott Város magas falai közé, a császárné vágyódni kezdett Jüan-ming-jüan palotái után, amelyek azonban nem voltak már többé. Ce-hszi sosem látta a romokat, sosem szemlélte meg a hamukupacokat, mivel nem tudta volna elviselni a látványt. Magában azt suttogta, hogy még mindig megmaradt a Tengeri Palota. Miért ne kereshetné fel a pihenésnek és nyugalomnak ezt a szigetét?

Mindezt végiggondolta, majd kijelölte a napot, amikor udvarhölgyei és eunuchjai gyaloghintókon, öszvérfogatokon és lóháton – mindenki úgy, ahogy kedve tartja – felkerekednek, és elkísérik palankinját.

Bár a Tengeri Palotához vezető út kevesebb volt egy kilométernél, az udvartartás felvonulása olyan felfordulással és zűrzavarral járt, hogy az utcákat a Császári Gárda védte, nehogy valami gonosztevő bajt keverjen. A Három Tengeri Palota pihenőparkjai nem jelentettek újdonságot a Császári Anyának, mivel már járt ott tavasszal, hogy áldozatot mutasson be a Selyemhernyó-oltárnál az eperfák istennőjének, majd belépve a Selyemhernyócsarnokba, újabb áldozatot mutasson be, ezúttal a selyemhernyók istennőjének.

Ez minden évben kötelességei közé tartozott, de időnként azért is felkereste a palotákat, hogy a tengernek nevezett három tó valamelyikén csónakázzon, télen pedig időnként meglátogatta az Északi-tengernek nevezett tavat, ahol az udvartartás tagjai korcsolyáztak. A császárné örömmel nézte a rikító színű ruhákba öltözött eunu-chokat, amint az ünnepség előtt ügyesen siklanak a forró vasakkal elegyengetett vastag jégen. A tavak ősrégiek voltak, még a nurcsen tatárok császára hozta létre őket öt évszázaddal ezelőtt. Az akkori idők császárai azonban nem is álmodtak arról, mennyire szépségessé varázsolja a tavakat a kínai Ming-dinasztia első

uralkodója, Jung-lo császár. Kimélyítette őket, és hidakat építtetett az aprócska szigetekre, ahová faragott és más-más színűre festett pavilonok kerültek.

Vízvájta, furcsa formájú, hatalmas sziklákat hozatott délről és északnyugatról, hogy kerteket alakítson ki, a kertekbe pedig palotákat és csarnokokat építtetett, valamint ősi, göcsörtös fákat telepíttetett, amelyeket olyan gonddal ápoltak, mintha emberek lettek volna, és valóban, akadtak olyan fák, amelyek nemesi címeket kaptak – így lettek hercegek és királyok. A Fényűzés Csarnokában ál t egy hatalmas Buddha, amelyet Jade Buddhának neveztek, bár nem is jade-ból készült, hanem Tibetből hozott tiszta fehér kőből faragták.

Csien-lung császár kedvelte a Tengeri Palotát, ezért könyvtárat is építtetett oda, amelyet Fenyődombnak nevezett el. Három terme közül az első a Kristályos Vizek nevet kapta, a második az Orchideamosdatás Tornáca elnevezést – a holdév ötödik hónapjának ötödik napján zajló orchideamosdatás rítusáról –, a harmadikat pedig Örömteli Hónak nevezte el, Vang Si-csi költő verse után – a költőt egy téli napon a hirtelen lezúduló hó felett érzett öröme ihlette meg. Bár verseit márványba véste, mégis évszázadokon át elveszettnek hitték azokat, mígnem egy közönséges munkás rájuk nem talált a romok között és át nem adta Csien-lung császárnak, aki ezt a bizonyos alkotást a róla elnevezett teremben helyezte el.

A Tengeri Palota minden részéről keringtek ehhez hasonló legendák, és az anyacsászárné ismerte is mindet könyveiből. A pihenőpalota egyetlen részét sem kedvelte azonban annyira, mint a Déli-tengernél ál ó pavilont, az Otthoni Gondolatok Pavilonját. A kétemeletes épületet Csien-lung azért építtette, hogy kedvence, Hsziang-fej, az Il atos Ágyas – akinek még teste verejtéke is olyan kel emes il atot árasztott, akár az il atszerek – innen nézhessen elveszett hazája felé.

Az Il atos Ágyast elszakították férjétől és hazájától, Turkesz-tántól, ahol Kasgaria hercegnője volt.

Hadizsákmány volt, mivel Csien-lung hal ott varázslatos szépségéről, de főként fehér bőrének selymességéről, így parancsot adott hadvezéreinek, hogy hozzák színe elé, ha kel , akkor erőszakkal.

A hercegnő hűséges volt férjéhez, és semmilyen okból nem akarta elhagyni szülőföldjét, így háború tört ki miatta. Amikor férjét legyőzték és megölték, a hercegnő teljesen védtelen maradt, így kénytelen-kel etlen engedett a kínai császárnak. Ám még ekkor sem adta oda magát az uralkodónak, pedig a császár első látásta beleszeretett, de nem akarta erőszakkal megszerezni, mivel arra a teljes és kifinomult gyönyörre vágyott, amit csak az engedelmes hercegnő

adhatott. így hát megépítette ezt a pavilont, amelynek tornyából a hercegnő kinézhetett elveszett otthona felé, a császár pedig türelmesen várt rá, anyja, az özvegy anyacsászárné tanácsa dacára, aki dühödten kérlelte fiát, hogy küldje vissza a gyönyörű, de meghódíthatatlan hercegnőt Turkesztánba. Az Il atos Ágyas még azt sem tűrte el, hogy a császára közelébe kerüljön, és azt mondta, ha az uralkodó megérinti akár csak a kezét is, végez magával és az uralkodóval is.

Egy téli napon, amikor a Mennyek Fia a népéért imádkozott a Mennyei Oltárnál, az özvegy anyacsászárné az Il atos Ágyasért küldetett, és megparancsolta neki, hogy vagy engedjen a fiának, vagy végezzen magával. A hercegnő úgy döntött, hogy inkább végez magával. Ennek hal atán az özvegy anyacsászárné parancsba adta, hogy kísérjék az ágyast egy üres épületbe, és adjanak neki egy selyemből font kötelet, amivel felakaszthatja magát.

Egy hűséges eunuch titokban beszámolt erről a császárnak, aki éppen az Önmegtartóztatás Termében böjtölt, hogy megtisztuljon a szent áldozatot követően.

A hír hal atán az uralkodó feledte kötelességét, és a palotába sietett. De már elkésett. Szerelme mindörökre elszökött előle. Legalábbis a legenda szerint.

A Császári Anya a maga számára a Könyörület Palotája termeit és udvarait, tavait és virágoskertjeit foglalta le – a palota a

Közép-tenger közelében emelkedett. Ce-hszi főleg a sziklakerteket szerette, habár sem fogadásokat, sem vidám összejöveteleket nem rendezett, mint ahogy azt gyakran tette a jüan-ming-jüani Nyári Palotában, ahol udvarhölgyeivel együtt istennők és tündérek jelmezét öltötték magukra, ha játékos kedve úgy tartotta.

El enben első alkalommal a császár, vagyis néhai ura halála óta, színielőadásokat látogatott – nem voltak ezek nagy színdarabok, sem vidámak, sokkal inkább csendes szomorújátékok, amelyek a lélek bölcsességét mutatták be. Ebből a célból kaput nyittatott sziklakertjéből egy használaton kívüli udvarba, amely egy lezárt terem mel ett ál t, és utasította az ácsolással, festéssel és kőművesmunkával foglalkozó eunu-chokat, hogy építsenek egy nagy színpadot, ahol ő és udvarhölgyei szeparáltan nézhetik a színészeket. A királyi páholy majdnem akkora volt, mint egy palotaszoba, és az udvaron átrohanó keskeny csermely fölött emelték, hogy a csobogó víz tompítsa a színészek hangját, és szavaikat zenévé változtassa. A csermely fölött egy gyalogösvény szélességét idéző márványhíd ívelt át.

Amikor a császárné úgy érezte, hogy titkos terve megvalósulhat, erre a helyre hívatta Zsung-lut. Ügyelt rá, hogy két cselekedete sose kerüljön túl közel egymáshoz, nehogy az emberek azt mondhassák, hogy „először ezt csinálta, azután meg azt", és így véletlenül rájöj enek legféltettebb titkaira, így hát két teljes hónapot várt azt követően, hogy örökbe fogadta Kung herceg lányát, mielőtt megtette volna a következő lépést és Zsung-luért küldetett volna – úgy tűnt, mintha csak puszta szeszélyből cselekedne, pedig ő túl bölcs volt bármiféle szeszélyeskedéshez.

Aznap is éppen egy színdarabot tekintett meg, amelyben az összes színész eunuch volt, mivel Csien-lung császár óta egyetlen nő sem léphetett színpadra –

a császár anyja is színésznő volt, így az uralkodó azzal tisztelte meg, hogy egyetlen más nő sem lehetett olyan, mint ő. Aznap egy jól ismert darabot, a „Csaó klán árvájá"-t játszották, amelyet a császárné már számtalanszor látott, és egyre nehezebben viselte az ál andó éneklést. Nem akarta azonban megsérteni a színészeket, így tovább hal gatta őket, és közben ízletes finomságokat falatozott, de gondolatai titkos tervén jártak. Azon töprengett, hogy vajon miért nem hívatja Zsung-lut ide, ahol mindenki jelen van, és miért nem nyilvánítja ki akaratát mindenki előtt, miközben a színdarab folyik? Hal ania kel , hogy a férfinak szándékában ál -e átvennie Szu-sun helyét, mielőtt a nagy nyilvánosság előtt jutalmazná meg? Magához intette Li Lien-jinget.

– Mondd meg a rokonomnak, hogy jöj ön ide. Ezt tekintse parancsnak.

Az eunuch elvigyorodott, hódolatát fejezte ki, majd uj ait ropogtatva elsietett, a Császári Anya pedig a színpad felé fordította tekintetét, és látszólag ismét elmerült a színdarabban. I Idvarhölgyei körülötte üldögéltek. Ha valamelyikükre rápil antott, az il ető

felál t. Néhány perc elteltével az úrnője gondolatát is leső Mej úrhölgy megérezte, hogy a császárné nézi.

Felé fordította a tekintetét: Ce-hszi merengve, elrévedve nézi őt. Erre azonnal felál t és meghajolt. Az anyacsászárné fejével intett neki, mire a bájos lány félszegen közelebb lépett.

– Hegyezd a füled – parancsolta az anyacsászárné.

A színpadon énekeltek, így valamennyi udvarhölgy közül csak Mej úrhölgy hal otta, mit mond úrnője a fülébe:

– Nem feledkeztem meg az ígéretemről, gyermekem, és a mai napon teljesítem.

Mej úrhölgy nem mozdult, de lehajtott arcát elöntötte a pír. A Császári Anya elmosolyodott.

– Látom, emlékszel még, mit ígértem.

– Hogyan is felejthettem volna el az ígéretet, amit őfensége tett?

Az anyacsászárné megérintette a lány arcát.

– Ügyesen szóltál, gyermekem! Nos, majd meglátod...

A királyi páholyba ekkor Zsung-lu lépett be. A délutáni nap beragyogta szálfa alakját és felszegett fejét. Egyenruhát viselt, a halott császárt gyászoló sötétkék ruhát, övéről széles kard lógott csil ogó ezüsthüvelyben. Határozott léptekkel közelítette meg az emelvényt, és hódolatát fejezte ki. Az anyacsászárné a fejével intett egy szék felé, amely alacsony trónusa közelében ál t. A férfi némi habozás után leült.

Egy darabig az anyacsászárné látszólag nem foglalkozott vele. A színdarab főszereplője éppen ekkor lépett a színpadra, hogy elénekelje leghíresebb dalát, így minden tekintet rászegeződött, beleértve a Császári Anyáét is. Majd váratlanul beszélni kezdett, anélkül, hogy tekintetét elfordította volna a színpadról.

– Rokon, egész idő alatt más sem járt a fejemben, mint hogy miként jutalmazzalak meg a nekem és az ifjú császárnak tett szolgálatodért.

– Fenség, én csak azt tettem, ami a kötelességem –

felelte erre Zsung-lu.

– Megmentetted az életünket.