Hetvenharmadik fejezet – Pusztítók

Két fénykardját forgatva Komari Vosa a lény hátára érkezett, könnyedén megtalálta az egyensúlyát, és belevágott a szörnyeteg feje tetejébe. Alatta Maulnak sikerült kiszabadítania a lábát a féreg szájából, azután felpattant, hogy folytassa a küzdelmet. Kiáltást hallott, és látta, hogy a lény az oldalára fordult, így próbálta meg maga alá teperni a rajta álló nőt. Minden fordulásával egyre csak szaporodtak a csontok. Már egész borzalmas testével kimászott a maga ütötte lyukból, tekergett és vonaglott, hogy egyszerre lent tartsa és szájával elérje áldozatát. Az iménti küzdelem végtelenül hosszúnak tűnő másodpercei alatt Eogan is összeszedte magát annyira, hogy most a helyiség egyik sarkába szorulva ismét megpróbálja célra tartani Radique sugárvetőjét, de a lövéseivel annyit sem sikerült elérnie, hogy elterelje a szörnyeteg figyelmét. Élve akarta felfalni a nőt. Maul és Vosa tekintete találkozott egy pillanatra.

A zabrak látta, hogy ellenfele még életének ezekben a feltehetőleg utolsó pillanataiban sem adta fel, és mozdulataiban nem rejlett félelem vagy bizonytalanság. Maul felismerésre jutott, és ez csillapította iménti dühét, mi több, egyfajta addig ismeretlen, ösztönös és tagadhatatlan kapcsolattá változott közte és a nő között. Komari Vosa nem Jedi volt. Nem is Sith. Szenvedései valami egészen mássá tették, és maga az ötlet is tűrhetetlennek tűnt, hogy ez a saját öntudat nélküli szörny vessen véget az életének. Legalábbis Maul nem tűrhette. Megrohamozta a lényt, mesterségesen előállított fénykardját két marokra fogva hátrahúzta, és egyenesen beledöfte a féreg kitátott szájába, azután lábát megvetve teljes kört írt le a pengével. Sérült vállába égető fájdalom hasított a mozdulattól, de Maul kizárta a fájdalmat a tudatából és ismét tett egy kört az izzó energiapengével, belülről metszette le a csáprágókat, fogakat vájt ki a borzalmas szájból, azután gyors mozdulatokkal csíkokra hasította a három ajkat. Letaglózó hatást ért el.

Miközben a féreg görcsösen vonaglott, ezer sikoly hangzott fel, amelyeket Maul egyszerre hallott a fülével és az elméjében. A lény úgy tekergett és rángatózott, mintha meglepte volna a tény, hogy minden felsőbbrendűsége ellenére végül mégis legyőzték. Végül a szörnyeteg elcsendesedett, mozdulatlanná dermedve hevert a padlón. Maul eksztázisa, harci dühe is alábbhagyott, egy pillanatra újra meg kellett találnia az egyensúlyát, és amikor felpillantott, Komari Vosát látta, amint őt nézi. A nő az orvosi ajtaja mellett állt, kimerülten, de diadalittasan.

– Megcsináltad! – mondta, és felnyúlt, hogy kisöpörjön egy véráztatta tincset a homlokából. Vigyorogva tette hozzá: – Megölted! – A tekintetével Maul végigmérte a fehér féreg roppant testét, pillantása a sarokra esett, ahol nemrég Eogan Truax állt, és hirtelen eszébe jutott, amiről az imént már megfeledkezett.

– Nem számít – mondta.

– Miért? – kérdezte a nő meglepetten.

– Elektrosztatikus tölteteket ültettek a szívembe. Mindkettőbe – válaszolta Maul. – Bármelyik pillanatban kisülhetnek.

– De…

– Itt fogok meghalni – vágott közbe a zabrak. Biccentett az ajtó másik oldalán heverő láda felé. – Ott van a fegyver, amit neked szántunk. Viheted. – Valami összeszorította Maul gyomrát, de nem törődött vele, csak hátat fordított az orvosinak és elindult a hangárba vezető folyosó ajtaja felé. Mielőtt kilépett a helyiségből, még hátraszólt a válla felett: – Teljesítettem a mesterem akaratát.

– Várj! – szólt utána a nő. – Mi ez a töltet?

– Nem tehetsz semmit.

– Maul! Állj! – Volt valami a hangjában, amitől a zabrak megtorpant az ajtóban. – Elismerem, hogy hibáztam, amikor megtámadtalak. Amikor azt mondtad, hogy egy fegyvert akarsz átadni, csapdára gyanakodtam – mondta Vosa, azután kelletlenül hozzátette: – Senkiben sem bízom. – Maul nem válaszolt, csak állt, hátat fordítva a nőnek.

– Erő-használó vagyok, te is tudod – folytatta Vosa, és hallatszott, hogy közben elindult a férfi felé. – Talán mégis tehetek valamit.