Ötvenkettedik fejezet – Börtönkomp

– Nem tetszik ez nekem. – A Tisztogató börtönhajó parancsnoki hídján az újonnan kinevezett navigátor és másodparancsnok, Bissley Kloth még mindig a pontosan az útjukban álló, ízléstelenül felcicomázott jachttal próbálta felvenni a kapcsolatot, amikor a vezérlőpult közelségi riasztást adott. Kloth azonnal kikapcsolta a riasztást, és a korát meghazudtoló csendes önbizalommal felmérte a helyzetet. Huszonkét évesen még fiatalnak számított, de már öt éve a börtönuszályon teljesített szolgálatot. Gyakorlatilag azóta, hogy elég idős lett egy teljes állás betöltéséhez. Elítélteket szállítani különféle börtönkolóniákra és a Hetes Kaptárhoz hasonló elszigetelt állomásokra nem éppen a legkönnyebb megélhetés volt a Galaxisban, de ő hamar hozzászokott, legalábbis többnyire elégedett volt a helyzetével. Találkozott már ilyen Külső Gyűrűben elkóborolt járművekkel is, nem tekintette különlegesnek az eseményt.

Személy szerint Kloth arról ábrándozott, hogy idővel megörökli a kapitányi ülést is. A Tisztogató csupán egy átalakított kukás-hajó volt, amelybe beszereltek egy csomó cellát és egy orvosi szobát, de az ifjú másodparancsnok szerette volna a saját repülő börtönévé változtatni. Néha már-már Kloth igazgatóként gondolt magára. Aznap negyvenhat rabot szállítottak, embereket és más fajokba tartozókat egyformán.

– Kloth úr! – szólította meg a kapitány, Wyatt Styrene, miközben fakó-kék szemében nyughatatlan lelkesedéssel odasántikált hozzá. Egykori csempészként jobban ismerte ezeket a kevéssé feltérképezett rendszereket, mint bárki, akivel Kloth valaha is találkozott. És még sohasem menekült el a harc elől. – Mi a helyzet?

– Közelségi riasztás a jacht miatt – válaszolta a navigátor, biccentve a kijelző felé, amelyen ott lebegett a néma luxushajó. – Egyelőre csend van, nem tör… – Robbanások sorozata szakította félbe a mondatot. A Tisztogató úgy rázkódott, hogy a navigátornak meg kellett kapaszkodnia az előtte lévő konzolban. Miközben a szirénák felvisítottak, a kijelzőkre pillantva Kloth felfedezte, hogy mi felett siklott el a tekintete az imént; alattuk hat Z–95-ös Headhunter közeledett, és máris újabb rakétákat lőttek ki rájuk.

– Ezek meg honnan kerültek ide? – kérdezte a navigátor, bár valójában nem volt tudatában, hogy hangosan is kimondta a gondolatot. Nyilvánvalóan a vadászgépek indították be az iménti közelségi riasztást, amelyet tévesen a jacht jelenlétének tulajdonított. El sem hitte, hogy így átverhették, bár annak örült, hogy Styrene nem tűnt izgatottnak. Mi több, mintha száraz vigyor ült volna a vén kalóz képén.

– Ha lökdösődni akarnak, hát megkaphatják – mormolta a kapitány és másodparancsnokával mit sem törődve beindította a Tisztogató teljes fegyverzetét. – Menjen, Kloth úr, és biztosítsa a rakományt!

– Kapitány?

– Menjen, majd én kezelek mindent! Egyébként is – tette hozzá az ajtó felé intve –, lassan etetésidő lesz.

Kloth hátrasietett, és bólintott az őröknek, akik kinyitották előtte a fő raktérbe vezető ajtót.

– Minden rendben odalent? – kiáltott le nekik.

– Minden zárva – válaszolta az egyikük. – Mi folyik odafent?

A másodparancsnok úgy döntött, hogy a káosz elkerülése érdekében egyelőre megtartja magának az információkat.

– Nem tudom biztosan – felelte. – A kapitány van a hídon, kézben tartja a dolgokat.

– Ezt nekik is magyarázza el! – mondta a másik őr a fő raktér felé mutatva, ahol a cellákat kialakították. Kloth hallotta lentről a rabok rikoltozását, kiabálását, és hol elégedetlen, hol félelemmel teli kérdéseit. A Hetes Kaptárba vezető utaknak ezt a szakaszát a fegyencek többnyire az unalom csendes egyhangúságába süppedve töltötték, de a találatok felrázták őket, és máris azt találgatták, hogy esetleg megtámadhatta-e valaki a hajót.

– Lemegyek ellenőrzésre! – kiáltott le ismét a navigátor. – Ki van lent?

– Carrier és Hayes. – Két jó ember, gondolta Kloth, vagy legalábbis harcedzettek. Lehajolt, hogy lemásszon.

– Mondja meg a kapitánynak, hogy ha öt percen belül nem jövök vissza… – kezdte. Valami, egy a turbólézereknél nehezebb löveg találta telibe a hajót, mintha aszteroida vagy egy másik jármű csapódott volna neki. A becsapódás hátralökte a navigátort, nekiesett a folyosó falának. Miközben feltápászkodott, ismeretlen eredetű, nyikorgó-reszelő zajt hallott lentről, mintha valaki egy vibráló pengével akart volna fémet vágni.

– Mi a kark ez? – kérdezte Kloth mellett az egyik őr. Idegesen előhúzta a sugárvetőjét és ellenőrizte az energiatárat.

– Olyan, mintha… – kezdte a navigátor, de nem bírta kimondani. Olyan, mintha megcsáklyáztak volna. Másodperceken belül minden megváltozott odalent. A rabok elhallgattak.