5.
Epilógus a Vérhold fogytakor

Az Ezüstvirág oázisban sokáig ünnepeltek, miután hírt kaptak Elric bosszújáról azok felett, akik Baraudim Szent Leányának ártani akartak. Quarzhasaati menekülők hozták a hírt, akik elhagyták a várost.

Álomtolvaj Oonét, aki a szükségesnél tovább maradt az oázisban, és még most is vonakodott távozni, nem tette boldoggá Elric bosszúja. A hírek elszomorították, más befejezésben reménykedett.

– A káoszt szolgálja, én a rendet – mondta magának. – És ki mondhatja meg, melyikünk a rabszolga? – Mégis sóhajtozott, és kelletlenül vett csak részt az ünnepségeken.

A nomád törzseknek nem tűnt fel megjátszott lelkesedése, akkora volt a saját boldogságuk. Megszabadultak a zsarnoktól, az egyetlentől, akitől a sivatagban valaha is féltek.

– A kaktusz felsérti a bőrünket, de megmutatja, hol a víz – mondta Raik Ne Seem. – Nagy veszélyben voltunk, de hála neked, Oone, és Melnibonéi Elricnek, a baj jóra fordult. Néhányan hamarosan ellátogatunk Quarzhasaatba, és meghatározzuk a jövőbeni kereskedés feltételeit. Azt hiszem, az egyenlőség elvét sokan fogják örömmel fogadni. – Mosolygott. – De megvárjuk, amíg a holtakat felfalják, ahogy illik.

Varadia kézen fogta Oonét, és elsétáltak az oázis tavaihoz. A Vérhold fogyóban volt, a virágok ezüst szirmai ragyogtak. Hamarosan elfogy a Vérhold, a virágok elhullajtják szirmukat, és eljön az ideje, hogy a sivatag népe búcsúzzon, és mindenki a saját útjára induljon.

– Szeretted a fehér arcú férfit, igaz? – kérdezte barátját Varadia.

– Alig ismertem, gyermek.

– Nem is olyan régen jól ismertelek mindkettőtöket – mosolygott Varadia. – És gyorsan növekszem, nem? Magad mondtad.

Oone kénytelen volt egyetérteni.

– Reménytelen, Varadia. Más a sorsunk. És nem értek egyet a döntéseivel.

– Valami hajtja. Kevés önálló döntés adatik meg neki. – Hátrasimította mézszínű haját az arcából.

– Talán – felelte Oone. – De vannak, akik visszautasítják a rend és káosz urai által előírt sorsot, túlélik, és képesek olyasvalamit létrehozni, amihez az istenek sem nyúlhatnak.

Varadia megsajnálta.

– Amit alkotunk, rejtély marad. Még most is alig értem, hogyan teremthettem meg az Igazgyöngyöt, hogy megszökjem az ellenségeimtől, éppen azt a tárgyat, amit meg akartak szerezni. És valóvá vált!

– Hallottam már hasonlóról – mondta Oone. – Az álomtolvajok az ilyen alkotásokat keresik, ebből élünk. – Felnevetett. – Ha elvinném a piacra, annyit kereshetnék vele, amennyiből sokáig elélhetnénk.

– Hogyan jöhet létre valóság az álmokból, Oone?

Oone hallgatott, a vizet nézte, amelyben visszatükröződött a hold távoli rózsaszín karéja.

– Az osztriga, ha behatoló fenyegeti, elszigeteli a betolakodót, és igazgyöngy börtönébe zárja. Néha így történik. Máskor az ember akarata olyan erős, a vágya olyan heves, hogy képes létrehozni azt, amit mindenki lehetetlennek tartott. Nem szokatlan, hogy álmok valósággá váljanak. Ezért tudom tisztelni az emberiséget, minden kegyetlensége és igazságtalansága ellenére.

– Azt hiszem, nem értem – mondta a Szent Leány.

– Ó, egyszer majd megérted – nyugtatta meg Oone. – Te azon kevesek közé tartozol, akik képesek teremteni.

Néhány nappal később Oone távozni készült az Ezüstvirág oázisból – Elwher és a feltérképezetlen kelet felé indult. Varadia utoljára megszólította.

– Tudom, hogy van még egy titkod – szólt az álomtolvajhoz. – Megosztod velem?

Oone meghökkent. Tisztelete a lány képességei iránt tovább növekedett.

– Az álmok és a valóság természetéről szeretnél beszélni?

– Azt hiszem, – gyermeket hordasz a szíved alatt, Oone – mondta Varadia egyenesen. – Igaz ez?

Oone keresztbe fonta a karját, és a lovának dőlt. Őszinte jókedvvel rázta meg a fejét.

– Igaz lehet, hogy néped minden bölcsessége benned összpontosul, leány.

– Annak a férfinek a gyermeke, akit szerettél és elveszítettél?

– Igen – felelte Oone. – Azt hiszem, lány lesz. Talán lány és fiú, testvérek, ha jól olvastam a jelekben. Az álmokban nemcsak igazgyöngyöket teremthetünk, Varadia.

– Tudomást szerez valaha is az apa a gyermekéről? – kérdezte gyengéden a Szent Leány.

Oone szólni akart, de nem tudott. Gyorsan a távoli Quarzhasaat felé fordította a fejét. Néhány pillanattal később már meg tudott szólalni.

– Soha – suttogta.

VÉGE