4.
Némely gondok megoldódnak Quarzhasaatban

Amikor Melnibonéi Elric belovagolt Quarzhasaatba, roskadtan ült a nyeregben, alig tudta irányítani a lovát. A köré gyűlő emberek azt kérdezgették, beteg-e; némelyek attól féltek, járványt hoz gyönyörű városukba, és legszívesebben kiűzték volna.

Az albínó felemelte különös fejét, elsóhajtotta patrónusának, Lord Gho Fhaazinak a nevét, és megérttette az emberekkel, hogy csak egy elixírre van szüksége, amit a nemes birtokol.

– Hozzá kell jussak az elixírhez – suttogta –, vagy meghalok, mielőtt elvégzem a feladatomat...

A lemenő nap vörös sugarainak fényében gyönyörűek voltak az öreg tornyok és minaretek, a város a köztes időszak békéjében sütkérezett, amikor a munkának vége, de még nem kezdődik meg a szórakozás.

Egy gazdag vízkereskedő, aki szívesen tett szolgálatot egy olyan embernek, aki hamarosan a Tanács tagja lehet, személyesen vezette végig Elric lovát a lenyűgöző főutakon és bájos mellékutcácskákon, amíg meg nem érkeztek Lord Gho Fhaazi hatalmas arany és fakózöld palotájához.

A kereskedő a tiszttartó ígéretével távozott, hogy megemlítik hevét az úr előtt, és Elric, aki már magában nyöszörgött és mormogott, néha felnyögött, belépett a palotát körülvevő csodaszép kertbe.

Lord Gho személyesen jött elé. Szívből nevetett Elric állapota láttán.

– Üdvözletem, üdvözletem, Nadsokori Elric! Üdvözletem, fehér arcú bohóc-tolvaj! Lám, ma már nem vagy olyan büszke! Visszatértél, hogy még több elixírért könyörögj, rosszabb állapotban, mint amikor először megérkeztél!

– A fiú... – suttogta Elric, amikor a szolgák lesegítették a lováról. Karja tehetetlenül csüngött alá, mikor a vállukra kapták. – Él még?

– Egészségesebb, mint te, uram! – Lord Gho Fhaazi sápadtzöld szemeiben ínyenc kegyetlenség ült. – És tökéletes biztonságban van. Ehhez ragaszkodtál, mielőtt útra keltél, s én megtartom a szavam. – A politikus megsimogatta fényes szakállának fürtjeit, és felkuncogott. – Hát te, tolvaj úr, megtartottad a szavadat?

– Az utolsó betűig – mormolta az albínó. Kifordult a szeme, egy pillanatra úgy tűnt, mintha meghalt volna. Fájdalmas tekintetet fordított Lord Gho felé. – Megkapom az ellenszert, és mindent, amit megígértél? A vizet? A pénzt? A fiút?

– Semmi kétség, semmi kétség. Bár jelenleg nem túl jó a tárgyalási pozíciód, tolvaj. Hol az Igazgyöngy? Megtaláltad? Vagy a kudarcról jöttél beszámolni?

– Megtaláltam. És elrejtettem – mondta Elric. – Az elixír...

– Tudom, tudom. Rendkívüli egészséggel kell rendelkezz, hogy egyáltalán képes vagy beszélni... – Lord Gho felügyelte az embereit, akik bevitték Elricet a palota hűvösébe, vörös és kék bársonnyal takart kerevetre fektették, ételt és italt hoztak a számára.

– A sóvárgás egyre rosszabb, igaz? – Lord Gho örömét lelte Elric szenvedéseiben. – Ravasz vagy, tolvaj úr. Azt mondod, elrejtetted az Igazgyöngyöt. Nem bízol bennem? A világ legnagyobb városának nemesura vagyok!

Elric, porosán a hosszú úttól, megtörölte a kezét egy kendőben.

– Az ellenszer, uram...

– Tudod, hogy nem kapod meg az ellenszert, amíg nincs a kezemben az Igazgyöngy. – Lord Gho leereszkedően nézett áldozatára. – Az igazat megvallva, nem számítottam rá, hogy ilyen összefüggően fogsz beszélni. Kérnél még egy adagot az elixírből?

– Hozd, ha akarod.

Elric nemtörődömnek tűnt, de Lord Gho tudta, milyen rettenetesen érezheti magát. Megfordult, hogy utasítást adjon a rabszolgáinak.

Elric megszólalt:

– Hozasd a fiút is. Hozasd ide, hogy lássam, nem érte bántódás, és az ő ajkairól halljam, mi történt a távollétemben...!

– Aprócska kérés. Teljesítem. – Lord Gho intett a rabszolgának. – Hozzátok a fiút, Anighot!

A nemesúr átvágott a szobán egy terjedelmes karosszékhez, amely két brokát napellenző között állt, és elterpeszkedett, amíg várakoztak.

– Nem hittem volna, hogy túléled az utat, tolvaj úr, azt még kevésbé, hogy megtalálod az Igazgyöngyöt. Harcmestereink a legbátrabb, legügyesebb harcosaink, képzettek a mágiák és idézések művészetében. Mégsem jártak sikerrel, sem azok, akiket elküldtem, sem a testvéreik. Ó, boldog nap ez a számomra! Magadhoz térítelek, megígérem, és elmondhatsz mindent, ami történt. Sokakat megöltél? Mi a helyzet Baraudimban? Ne felejts ki semmit, szeretném elmesélni a történetet, amikor bemutatom az Igazgyöngyöt, hogy elnyerjem az engem megillető tisztséget. Ez csak növeli az értékét, tudod? Miután megválasztottak, még sokszor kell majd elmesélnem. Hogy fog irigykedni a Tanács...! – Megnyalta kifestett száját. – Meg kellett ölnöd a gyermeket? Mit láttál meg először, amikor megérkeztél az Ezüstvirág oázisba?

– Egy temetést, ha jól emlékszem... – élénkült fel Elric. – Igen, azt.

Két őr lépett be a rugdalózó fiúval, akit nem vidított fel a párnákon heverő Elric látványa.

– Ó, uram! Nyomorultabbnak látszol, mint azelőtt, – Abbahagyta a küzdelmet, megpróbálta elrejteni csalódottságát. Testén nem viselte kínzások nyomát. Úgy tűnt, nem bántották.

– Jól vagy, Anigh?

– Igen. A legnagyobb bajom az volt, hogy nem tudtam mivel tölteni az időmet. Néha lejött őlordsága, hogy elmondja, mi történik velem, ha nem hozod vissza az Igazgyöngyöt, de ilyesmiről olvastam már a bolondokháza falain, és nem érdekelt különösebben.

Lord Gho felmordult:

– Vigyázz, fiam...

– Gondolom, elhoztad az Igazgyöngyöt – mondta Anigh és körbepillantott. – Így van, uram? Vagy nem lennél itt. – Megkönnyebbültnek látszott. – Most elmegyünk?

– Még nem – morrant Lord Gho.

– Az ellenszer – dünnyögte Elric. – Nálad van?

– Türelmetlen vagy, tolvaj úr. Hiába, nem jársz túl az eszemen! – Lord Gho kuncogott, figyelmeztetően emelte fel az ujját. – Bizonyítékra van szükségem, hogy megszerezted az Igazgyöngyöt. Átadnád a kardodat biztosítékul? Amúgy is túl gyenge vagy ahhoz, hogy forgasd. Már nincs hasznodra. – Mohó kézzel nyúlt az albínó dereka felé, Elric tétova mozdulattal próbált meg kitérni.

– Ugyan, ugyan, tolvaj úr! Ne félj tőlem. Társak vagyunk. Hol a gyöngy? A Tanács ma ül össze a Nagyteremben. Ha elvihetem az Igazgyöngyöt... estére hatalmas leszek!

– Milyen büszke a féreg, hogy a szemétdomb ura lehet – motyogta Elric.

– Ne bosszantsd fel, uram! – kiáltotta Anigh rémülten. – Még nem tudjuk, hol rejtegeti az ellenszert...

– Meg kell kapnom a Gyöngyöt! – Lord Gho nyűgössé vált a türelmetlenségtől. – Hová rejtetted, tolvaj? A sivatagba? A városban valahol?

Elric lassan felemelkedett a párnákról.

– Az Igazgyöngy csak álom volt. A gyilkosaid tették valósággá.

Lord Gho Fhaazi a homlokát ráncolta, megvakarta a fejét, idegesnek látszott. Gyanakodva nézett Elricre.

– Ha szeretnél még elixírhez jutni, jobb, ha nem sértegetsz, tolvaj. És ne játssz velem! Egy pillanat alatt meghalhat a fiú, és te is vele, s az én helyzetem nem lenne rosszabb semmivel!

– De jobb sem. Nem gazdagodnál egy székkel a Tanácsban. – Elric ereje nőttön nőtt; már ült az ágyon, intett a fiúnak, hogy lépjen közelebb. Az őrök kérdőn néztek urukra, aki vállat vont. Anigh kíváncsian ráncolta a homlokát, s az ágyhoz lépett. – Mohó vagy uram, azt hiszem. Az egész világodat akarnád. Fajtád lerombolt büszkeségének nyomorúságos emlékművét.

Lord Gho rámeredt.

– Tolvaj, ha rendbe akarsz jönni, ha kell az ellenszer, hogy megszabadulj a kábítószertől, légy udvariasabb!

– Ó, igen... – merengett Elric, és az ingébe nyúlt. Kihúzott egy bőriszákot. – Az elixír, ami a rabszolgáddá tett! – Elmosolyodott. Kinyitotta az tasakot.

Kinyújtott tenyerén ide-oda gördült az ékszer, amiért Lord Gho Fhaazi fele vagyonát ígérte, amiért százakat küldött a halálba, amiért kész volt elrabolni és megölni egy gyermeket, és bebörtönözni egy másikat.

A quarzhasaati remegni kezdett. Elkerekedtek a szemei. Levegő után kapkodott, előrehajolt, csaknem elájult.

– Hát igaz – mondta. – Megtaláltad a Világ Szívének Igazgyöngyét...

– Csak egy ajándék egy baráttól – mondta Elric. A gyöngyöt még mindig a kezében tartotta, felállt, és védelmezőén átölelte a fiú vállát. – Megszerzése közben testem megszűnt vágyódni az elixíred után. Már nincs szükségem az ellenszeredre, Lord Gho.

A nemes alig hallotta. Szemei a hatalmas igazgyöngyre meredtek.

– Óriási... Nagyobb, mint hittem... Valódi, látom, hogy valódi. A színe... Ó!

A gyöngyért nyúlt. Elric visszahúzta a kezét. Lord Gho a homlokát ráncolta, és kapzsiságtól lázas tekintettel nézett az albínóra.

– Meghalt? A testében találtad?

Anigh megremegett Elric mellett.

Bár elöntötte a gyűlölet, Elric hangja lágyan szólt:

– Senki sem halt meg a kezem által, aki már nem volt amúgy is halott. Ahogy te is halott vagy, uram. A te temetésednek voltam tanúja az Ezüstvirág oázisban. Én vagyok a baraudi jóslat beteljesítője. Én állok bosszút a szenvedésért, amit nekik és a Szent Leánynak okoztál!

– Micsoda? A többiek is küldtek katonákat! A teljes Tanács és az önjelöltek fele harcmestereket küldött a sivatagba. Mindenki! A legtöbben kudarcot vallottak és meghaltak. Vagy kivégezték őket, mert nem jártak sikerrel. Azt mondtad, nem öltél meg senkit. Nem tapad vér a kezeidhez, igaz? Minden a legszerencsésebben alakult, ugye? Megadom, amit ígértem, tolvaj úr... – Lord Gho remegve kinyújtotta kövér kezét, hogy átvegye az igazgyöngyöt.

Elric elmosolyodott, és Anigh legnagyobb megdöbbenésére hagyta, hogy a nemes elvegye a drágaságot.

Lord Gho levegő után kapkodva simogatta zsákmányát.

– Gyönyörű... Milyen csodálatos...!

Elric ismét megszólalt, közönyösen, mint az előbb:

– És a jutalmunk, Lord Gho?

– Mi? – A nemes szórakozottan nézett fel. – Ó, persze. Az életetek. Azt mondtad, már nincs szükséged az ellenszerre. Nagyszerű. Mehettek.

– Azt hiszem, nagy vagyont is ígértél. Kincseket. Rangot a városodban.

Lord Gho legyintett.

– Ostobaság. Az ellenszer is elég lett volna. Nem az a fajta ember vagy, aki élvezi a vagyont. Megfelelő nevelésre van szükség ahhoz, hogy bölcsen használjuk. Nem, nem. Elengedlek téged és a fiút.

– Nem tartod be az eredeti megállapodást?

– Beszéltünk mindenféléről, de nem állapodtunk meg. Csak a fiú szabadságát ígértem, és az ellenszert. Tévedtél.

– Nem emlékszel az ígéreteidre?

– Ígéretek? Soha! – A csigákba fésült szakáll megremegett.

– És az enyémekre?

– Nem, nem. Kezdesz bosszantani. – Gho szemei még mindig a gyöngyre meredtek. Úgy dédelgette, mint más a szeretett gyermekét. – Menj! Menj, amíg elégedett vagyok veled!

– Sok esküt kell teljesítenem – mondta Elric –, és nem szoktam megszegni a szavamat.

Lord Gho felpillantott, megkeményedett a tekintete.

– Rendben van. Ebből elég. Estére a Tanács tagja leszek. Ha fenyegetsz, a Tanácsot fenyegeted, így Quarzhasaat ellensége vagy. Árulók vagytok, eszerint bánunk el veletek. Őrség!

– Ostoba – mondta Elric. Anigh felkiáltott – Lord Ghótól eltérően ő nem feledte a fekete kard hatalmát.

– Tedd, amit kér, Lord Gho! – kiáltotta, magát éppen annyira féltve, mint a nemest. – Könyörgök, nagyuram! Tedd, amit mond!

– Nem így kell megszólítani a Tanács egy tagját. – Lord Gho a józan ember hangján beszélt. – Őrök, vigyétek őket a szobából! Fojtsátok meg őket, vagy vágjátok el a torkukat, nem érdekel.

Az őrök soha nem hallottak a rúnakardról. Egy karcsú férfit láttak, aki akár leprás is lehetett volna és egy védtelen kölyköt. Elvigyorodtak a gazdájuk tréfáján, kardot húztak, szinte játékosan közeledtek.

Elric maga mögé húzta Anighot. Keze Viharhozó markolatára csúszott.

– Nem cselekedtek bölcsen – mondta az őröknek. – Nem ragaszkodom hozzá, hogy megöljelek benneteket.

A katonák mögött az egyik szolga kinyitotta az ajtót, és kisurrant a folyosóra. Elric figyelte a távozását.

– Kövessétek a példáját – mondta. – Talán sejti, mi történik, ha tovább fenyegettek.

A katonák nevettek.

– Ez őrült – mondta egyikük. – Lord Gho jól teszi, ha megszabadul tőle.

Elricnek rontottak – s a rúnakard felüvöltött a hűvös levegőben. Üvöltött, mint az éhes farkas, akit kiengedtek a ketrecéből, és csak ölni és enni akar.

Elric érezte, hogy szétáramlik benne az erő, ahogy a kard megölte az első őrt, a fejétől a vállcsontjáig behasítva a testét. A másik katona támadás helyett menekülni szeretett volna, de megbotlott, és a penge átszaladt rajta. A fickó szeme kimeredt, amikor megérezte, hogy a lelkét magába szívja a rúnakard.

Lord Gho összehúzta magát a karosszékében, túlságosan megrémült, semhogy mozdulni tudott volna. Egyik kezében a Gyöngyöt szorongatta. Másik kezét tenyerével felfelé kinyújtotta, mintha Elric csapását akarná kivédeni.

Az albínó, akinek erőt adott a kardból kölcsönzött energia, eltette a fekete pengét, átsétált a szobán, és Lord Gho rémülettől eltorzult arcába nézett.

– Vedd vissza az Igazgyöngyöt! Az életemért – suttogta a nemes. – Az életemért, tolvaj úr...

Elric elfogadta a felkínált ékszert, de nem mozdult. Az övéhez nyúlt, elővette az elixíres üvegcsét.

– Kéred, hogy könnyebb legyen lenyelned?

Lord Gho megremegett. Krétafehér arca még jobban elsápadt.

– Nem értelek, tolvaj u...

– Azt akarom, hogy edd meg az Igazgyöngyöt, uram. Ha lenyeled, és életben maradsz, olybá veszem, hogy a halálodról szóló jóslat korai volt.

– Nyeljem le? Túl nagy. Nem fér a számba... – nyöszörgött Lord Gho. Remélte, az albínó csak tréfál.

– Nem, uram. Le tudod nyelni. Hogy másként kerülhetett volna a gyermek testébe?

– Ez... azt mondják... álom volt...

– Igen. Nyeld le az álmot! Talán be tudsz lépni az Álmok Birodalmába, és elmenekülhetsz a sorsod elől. Meg kell próbálnod, uram, vagy a rúnakardom issza meg a lelkedet. Melyiket választod?

– Ó, Elric, kímélj meg! Ez nem igazságos! Alkut kötöttünk...

– Nyisd ki a szád, Lord Gho! Ki tudja, lehet, hogy a gyöngy összezsugorodik, vagy a szád tágul ki, mint a kígyóé. Egy kígyó könnyedén lenyelné az Igazgyöngyöt, uram. És nem vagy-e felsőbbrendű egy kígyónál?

Anigh az ablakon nézett kifelé, nem figyelte a bosszú beteljesedését, amelyet igazságosnak, de visszataszítónak tartott.

– A szolga, Elric úr – suttogta. – Fellármázta a várost.

Egy pillanatra kétségbeesett remény költözött Lord Gho szemébe, majd elhalványult, amint Elric a szék karfájára helyezte az üvegcsét, és félig előhúzta a kardját.

– A lelked majd segít, hogy megküzdjek az újabb katonákkal, Lord Gho.

Lassan, sírva és nyöszörögve Quarzhasaat lordja kinyitotta a száját.

– Itt az Igazgyöngy, uram. Kapd be! Tedd meg, ami tőled telik, uram, így van esélyed az életre!

Lord Gho keze remegett. A csodás golyóbist vörös ajkai közé erőltette. Elric kihúzta az elixír üvegcséjének dugóját, és némi folyadékot öntött a nemesúr szájába.

– Nyelj, Lord Gho! Nyeld le a Gyöngyöt, aminek a megszerzése érdekében kész voltál megölni egy gyermeket! Ha megteszed, elmesélem, ki vagyok én...

Néhány pillanattal később beszakadt az ajtó, s Elric felismerte Manag Issnek, a Sárga Szekta vezetőjének, Lady Iss rokonának tetovált arcát. Manag Elricről Lord Gho eltorzult vonásaira pillantott. A nemesúr nem volt képes lenyelni a drágaságot.

Manag Iss megborzongott.

– Elric, hallottam, hogy visszatértél. Azt mondták, közel jársz a halálhoz. De nyilván csak Lord Ghót akartad megtéveszteni.

– Igen – felelte Elric. – Ki kellett szabadítanom a fiút.

Manag Iss kivont kardjával intett:

– Megtaláltad az Igazgyöngyöt?

– Megtaláltam.

– Iss úrhölgy bármit hajlandó felkínálni érte, amire vágysz.

Elric elmosolyodott.

– Mondd meg neki, hogy fél óra múlva a Tanács nagytermében leszek. Magammal viszem az Igazgyöngyöt is.

– De a többiek is ott lesznek. Az úrnő négyszemközt szeretne beszélni veled.

– Nem bölcs ötlet árverésre bocsátani egy ilyen drágaságot? – kérdezte Elric.

Manag Iss eltette a kardját, és halványan elmosolyodott.

– Ravasz vagy. Azt hiszem, még nem tudják, mennyire ravasz. Azt sem, hogy ki vagy. Ezt a gyanúmat még el kellene mesélnem nekik.

– Elmondhatod nekik, amit Lord Ghóval is közöltem. Melniboné császára vagyok – mondta közönyösen Elric. – Ez az igazság. Az én birodalmam sikeresebben túlélte a háborút, mint a tiétek, azt hiszem.

– Ez felbosszantaná őket. Hajlandó vagyok a barátod lenni, melnibonéi.

– Köszönöm, Manag Iss, de nincs szükségem barátokra Quarzhasaatból. Kérlek, tedd, amit mondtam.

Manag Iss lenézett a lemészárolt őrökre, a halott nemesúrra, akinek különös színt öltött az arca, az aggódó fiúra, és tisztelgett.

– A Nagyteremben fél óra múlva, Melniboné császára. – Megfordult, és elhagyta a szobát.

Miután utasításokat adott az úti előkészületeket illetően Anighnak, Elric kisétált az udvarra. A nap már nyugovóra tért, a városban mindenfelé fáklyák égtek, mintha ostromtól tartanának.

Lord Gho házát elhagyták a szolgák. Elric az istálló felé indult, ahol megtalálta a lovát és a nyerget. Felszerszámozta a mént, óvatosan elhelyezett egy nehéz csomagot a nyeregkápa előtt, nyeregbe szállt, és keresztüllovagolt az utcákon, arrafelé, ahol Anigh útmutatása alapján a nagytermet találhatta.

A város természetellenesen csendes volt. Nyilván kijárási tilalmat rendeltek el, mert még a városi őrséggel sem találkozott az utcákon.

Elric könnyű vágtában haladt végig a Győzelmek utcáján, az Ősi Sikerek sugárútján, és még fél tucat hasonló grandiózus nevű utcán, mire meglátta a hosszú, lapos épületet, amely a maga egyszerűségében csakis a quarzhasaati hatalom székhelye lehetett.

Az albínó megtorpant. Oldalán a fekete rúnakard felzümmögött, további vérontásra vágyott.

– Légy türelmes – intette Elric. – Lehet, hogy nem lesz szükség harcra.

Gyanította, hogy árnyak mozognak a fák és bokrok között a Tanácsháza előtt, de nem törődött velük. Nem érdekelte, mit forralnak ellene, vagy ki kémkedik utána. Be kellett teljesítenie a küldetését.

Elérte az épület ajtaját, nem lepődött meg, hogy nyitva találja. Leszállt a nyeregből, a vállára dobta a csomagot, és besétált a nagy, egyszerű, minden díszítést nélkülöző szobába, ahol mindössze hét magas támlájú szék és egy tölgyfa asztal állt. Az asztal egyik végén félkörben hat köpönyeges alak állt, fátyluk a harcmesterekéhez hasonlított. A hetedik alak magas, kúp alakú süveget viselt, amely teljesen betakarta az arcát. Ő szólalt meg. Elricet nem lepte meg, hogy női hangot hall.

– Én vagyok a Másik – mondta. – Úgy hallottam, kincset hozol, amely Quarzhasaat dicsőségét emeli.

– Ha hiszed, hogy ez a kincs növeli a dicsőségeteket, akkor az utam nem volt hiábavaló – mondta Elric. A földre ejtette a csomagját. – Elmondta Manag Iss, amire kértem?

Az egyik tanácsos megmozdult, és mint átkot mondta:

– Igen, hogy az elsüllyedt Melniboné ivadéka vagy!

– Melniboné nem süllyedt el. És nem is zárja el magát annyira a való világtól, mint ti. – Elric megvetően beszélt. – Valaha régen megkérdőjeleztétek a hatalmunkat, és a saját ostobaságotok győzött le benneteket. Csakis saját kapzsiságotok a felelős azért, hogy most itt állok, amikor szívesen áthaladtam volna a városotokon feltűnés nélkül.

– Te vádolsz bennünket? – háborodott fel a fátylas nő. – Te, aki annyi bajt okoztál? Te, aki a degenerált nem emberi fajból származol, akik élvezetből vadállatokkal üzekednek, és ilyeneket szülnek, mint te?

Elric nyugodt maradt.

– Nem mondta Manag Iss, hogy óvakodjatok tőlem? – kérdezte csendesen.

– Elmondta, hogy nálad az Igazgyöngy, és hogy varázskardod van. De azt is mondta, hogy egyedül vagy. – A Másik megköszörülte a torkát. – Elmondta, hogy elhoztad a Világ Szívének Igazgyöngyét.

– Elhoztam, és a dobozát is – mondta Elric. Lehajolt, kigöngyölítette a bársonyt, előbukkant Lord Gho Fhaazi teteme, eltorzult arccal, torkában daganat, mintha megnőtt volna az ádámcsutkája. – Ő bízott meg először az Igazgyöngy élőkerítésével.

– Hallottuk, hogy meggyilkoltad – mondta helytelenítően a Másik. – Nem szokatlan egy melnibonéitől.

Elric nem erre válaszolt.

– A gyöngy Lord Gho Fhaazi nyelőcsövében van. Kivágjam nektek, nemes uraim?

Látta, hogy legalább egyikük megborzong, és elmosolyodott. – Orgyilkosokat bíztok meg, hogy öljenek, kínozzanak, raboljanak, mindenféle galádságot kövessenek el a nevetekben, de nem szeretitek látni a vért? Lord Gho választhatott. Ezt választotta. Annyit beszélt, annyit evett és ivott, hogy arra gondoltam, esetleg sikerülhet lenyelnie a gyöngyöt. Sajnos megszorult a torkában, és ez a vesztét okozta.

– Kegyetlen gazember vagy! – lépett előre az egyik férfi, és a néhai nemesre nézett. – Igen, ez Gho. Jó színben van, azt hiszem.

A tréfa visszatetszést keltett.

– A holttestért fizetünk?

– Hacsak nem akarjátok kivágni az Igazgyöngyöt.

– Manag Iss – szólt az egyik fátyolos nő –, lépj elő!

A harcmester előlépett egy ajtó mögül. Csaknem bocsánatkérően nézett Elricre. Keze a tőre felé mozdult.

– Nem hagyhatjuk, hogy egy melnibonéi még több quarzhasaati vért ontson – mondta a Másik. – Manag Iss majd kivágja az Igazgyöngyöt.

A Sárga Szekta vezetője mély lélegzetet vett, és a holttesthez lépett. Gyorsan engedelmeskedett a parancsnak. Vér folyt végig a karján, amikor feltartotta a Világ Szívének Igazgyöngyét.

A Tanácsot nem hagyta hidegen a jelenet. Több tanácstag levegő után kapkodott, egymás között suttogtak. Elric tudta, hogy arra gyanakodtak: hazudott, hiszen a hazugság és cselszövés már második természetükké vált.

– Emeld magasra, Manag Iss – szólt az albínó. – Ez az, amire mindannyian úgy vágytatok, hogy készek voltatok a becsületetek maradékával fizetni érte.

– Óvatosan, uram! – kiáltotta a Másik. – Eddig türelmesek voltunk veled. Nevezd meg az árat és távozz!

Elric nevetett. Kellemetlen nevetéssel. Melnibonéi nevetéssel. Ebben a pillanatban ismét a Sárkánysziget ura volt.

– Jól van – mondta. – A várost akarom. Nem a lakóit, nem a kincseiteket, nem az állatokat, még a vizet sem. Mindent elvihettek, amit elbírtok. Nekem a város kell. Tudjátok – örökös jogon az enyém.

– Micsoda? Ez ostobaság! Hogyan egyezhetnénk bele?

– Bele kell egyeznetek – mondta Elric. – Vagy harcolunk.

– Harcolunk? Hisz egyedül vagy!

– Ez nem lehet kérdés – mondta egy másik tanácstag. – Őrült. Meg kell tőle szabadulni, mint a veszett kutyáktól. Manag Iss, hívd be a testvéreidet és az embereiteket!

– Nem tanácsolom, úrnőm – szólt Manag Iss Lady Isshez. – Bölcsebb lenne békét kötni vele.

– Micsoda? Gyáva vagy? Van hadserege ennek a gazembernek?

Manag Iss megdörzsölte az orrát.

– Úrnőm...

– Hívd be a testvéreidet, Manag Iss!

A Sárga Szekta vezetője megvakarta selyemruhás karját, és összevonta a szemöldökét.

– Elric herceg, úgy látom, kikényszeríted belőlünk a harcot. Mi nem fenyegettünk. A Tanács tiszta szándékkal jött, hogy az Igazgyöngyre alkudjon...

– Manag Iss, csak a hazugságaikat ismétled – mondta Elric –, és ez nem becsületes. Ha nem akartok ártani nekem, miért álltok a testvéreiddel az ajtónál? Csaknem kétszáz harcos veszi körül az épületet.

– Csak biztonsági intézkedés – mondta a Másik. A Tanács többi tagjához fordult. – Mondtam, hogy ostobaság ennyi embert mozgósítani ilyen hamar.

Elric szólalt meg:

– Minden cselekedet, hölgyeim és uraim, ostobaságnak bizonyult. Kegyetlenek, mohók voltatok, nem törődtetek mások életével. Vakok, meggondolatlanok, minden képzelőerő híján. Véleményem szerint azt a kormányt, amelyik ennyire nem törődik semmivel, csak a saját érdekeivel, le kell cserélni. Amikor elhagyjátok a várost, megfontolom, kit válasszak kormányzónak, aki Quarzhasaat érdekeit fogja szolgálni. Később talán megengedem, hogy visszatérjetek.

– Öljétek meg! – kiáltotta a Másik. – Ne vesztegessünk rá több időt! Majd ha vele végeztünk, magunk között eldöntjük, hogy kit illet a Gyöngy.

Elric sajnálkozva sóhajtott fel.

– Egyezzetek ki velem most, hölgyem, amíg el nem fogy a türelmem! Ha kihúztam a kardom, nem leszek többé józan és nagylelkű...

– Öljétek meg – ismételte a nő. – Végezzetek vele!

Manag Iss arcán a halálnál is súlyosabb büntetéssel sújtott ember arckifejezése ült.

– Úrnőm...

A nő előrelépett, kúp alakú süvege megbillent, kirántotta a férfi kardját a hüvelyéből. Felemelte a pengét, és fordult, hogy lefejezze az albínót.

Elric karja kígyóként csapott le, nem tétovázott. Megragadta az asszony karját.

– Kérlek, hölgyem ne! Ez tisztes figyelmezetés.

Viharhozó felmordult és megmozdult az oldalán.

Az asszony elejtette a kardot és elfordult, fájó csuklóját babusgatta.

Manag Iss a kardért nyúlt, úgy tett, mintha el akarná tenni, majd egy hirtelen mozdulattal megkísérelte ágyékon szúrni Elricet. Beletörődés költözött az arcára, amikor az albínó oldalra lépett, és szinte ugyanazzal a mozdulattal előhúzta a fekete kardot, amely különös, démoni dalába kezdett és rémséges, sötét fénnyel ragyogott.

Manag Iss levegő után kapott, amikor a kard áthatolt a szívén. A kéz, amely az Igazgyöngyöt tartotta, kinyúlt, mintha vissza akarná adni az ékszert Elricnek, majd a Gyöngy kihullott a markából, és koppanva gurult el a földön. Három tanácstag is odaugrott, de amikor meglátták a haldokló tekintetét, visszahőköltek.

– Most! Most! Most! – kiáltotta a Másik, és ahogy Elric számított rá – a Tanácsház minden zugából a harcmesterek szektájának tagjai rontottak elő magasra emelt karddal.

Az albínó arcán feltűnt a rémisztő csatavigyor, vörös szeme megvillant, arca mint a halálfejpengéje pedig bosszút állt népéért, Baraudimért, és mindenkiért, aki Quarzhasaat igazságtalanságát elszenvedte az elmúlt évezred alatt.

Az általa megszerzett lelkeket pokolbéli pártfogójának, Arioch hercegnek ajánlotta, aki minden neki ajándékozott lélektől hatalmasabb lett.

– Arioch! Arioch! Vér és lelkek uram, Arioch számára!

Megkezdődött a mészárlás.

Mészárlás volt, amely mellett minden csata elhalványul, amelyet a sivatagi népek soha nem felejtenek el. Ők a quarzhasaati menekülőktől hallottak a történtekről, akik inkább a száraz sivatagot választották, mintsem szembenézzenek a kacagó fehér démonnal, aki fel-alá vágtatott az utcáikon, és megtanította nekik, hogy milyen árat kell fizetni a meggondolatlan kegyetlenségért és az elpuhultságért.

– Arioch! Arioch! Vér és lelkek!

Egy fehér arcú pokolfajzatról meséltek, akinek a kardja természetellenes fénnyel világított, akinek vörös szemei szörnyűséges dühvel ragyogtak, akit valami földöntúli erő szállt meg, amivel szemben a gyilkos éppen olyan tehetetlennek bizonyult, mint az áldozatai. Kímélet nélkül ölt, válogatás, kegyetlenség nélkül. Ahogyan az őrült farkas öl. És amikor ölt, nevetett.

Ez a nevetés azóta is Quarzhasaat utcáin visszhangzik. A Sóhajtozó Sivatag felől visszahozza a szél, a szökőkutak csobogásában, a kovácsok pörölycsapásaiban visszatér. És örökre itt marad a vérszag, a mészárlás emléke, amely Tanács és hadsereg nélkül hagyta a várost.

Soha többé nem mesél a város legendákat saját hatalmáról. Soha többé nem bánik állati módon a sivatagi nomádokkal. Soha nem emlékszik önpusztító büszkeségére, amely annyi bukott birodalom sajátja.

Amikor a pusztítás véget ért, Melnibonéi Elric összeroskadt a nyergében, eltette a jóllakott Viharhozót, felemelte az óriás Igazgyöngyöt, és magasra tartotta a kelő nap fényében.

– Megfizettétek az árát, azt hiszem.

A csatornába hajította a drágaságot, ahol egy kutya a csordogáló vért nyalogatta.

A lakomára gyűlő keselyűk fekete felhőként csaptak le Quarzhasaat gyönyörű tornyaira és kertjeire.

Elric arcán nem látszott büszkeség, amikor vágtába ugratta lovát, és nyugatnak indult. Arra, ahol Anigh várt rá kwani gyógyfüvekkel, vízzel, lovakkal és élelemmel, hogy átkeljenek a Sóhajtozó Sivatagon, s Elricet ismét a Fiatal Királyságok ismerős politikája és mágiája vegye körül.

Nem nézett vissza a városra, amelyet őseinek nevében végre elfoglalt.