2.
Pusztítás az Erődben

Oone felszállt ezüst lovára, felemelte ezüst kardját és felkiáltott:

– Elric, kövesd a példámat! – Azzal vágtába ugratta a lovat. A paták mennydörögve csattogtak a teremben.

Még a győzelem küszöbén is készen a bátor halálra, Elric felugrott a nyeregbe, a kantárszárat tartó kezébe vett egy dárdát, a másikban már a kardját tartotta, és rohamra indult a behatolók ellen.

Csak amikor körbevették bárdjaikat, harci kalapácsaikat, kardjaikat, lándzsáikat magasra tartva, akkor értette meg Elric, hogy Oone tetteit nem a kétségbeesés diktálta. A félárnyékok lassan mozogtak, ködös szemekkel botladoztak, lanyha ütéseket osztogattak.

A mészárlás undorította Elricet. Oone példáját követve ütött és vágott, csaknem mechanikusan.

Fejek hullottak le, mint rothadt gyümölcs, karokat vágott le olyan könnyedén, mint a faleveleket, testek dőltek el fegyvereinek csapása alatt. A halottak nyúlós, ragadós vére a fegyvereire ragadt, kiáltozásuk szánalommal töltötte el Elricet. Ha nem esküdött volna meg, hogy követi Oonét, most megfordult volna, és hagyja, hogy a lány egyedül fejezze be a munkát. A falakon átzúduló emberek nem jelentettek igazi veszélyt az éles acéllal és éles elmével szemben.

Mögöttük, az Igazgyöngy oszlopa körül az udvaroncok figyeltek. Szemmel láthatóan nem ismerték fel, hogy milyen kevéssé fenyegeti veszély a két ezüst harcos életét.

Befejeződött. Megcsonkított testek halma hevert mindenfelé. Elric és Oone zord, boldogtalan arccal álltak, saját tettük felkavarta a gyomrukat.

– Vége – mondta Oone. – A harcmesterek meghaltak.

– Valódi hősök vagytok! – Sough királynő lesétált a lépcsőn, ragyogó szemekkel, kinyújtott karral.

– Vagyunk, akik vagyunk – mondta Oone. – Halandó harcosok, de megszüntettük az Igazgyöngy Erődjét fenyegető veszélyt. – Hangja szertartásos tónust öltött. Elric hagyta, hogy egyedül folytassa, megbízott a lányban.

– Chamog Borm gyermekei vagytok, a Csonthold fivére és nővére, a Víz és a Hűvös Szellő gyermekei, a Fák Szülei... – A várnagy elejtette az aranyakat, vállát zokogás rázta. Megkönnyebbülésében és boldogságában zokogott, Elric most vette észre, mennyire hasonlít Raik Na Seemre.

Oone leszállt a lova nyergéből, megölelte Sough királynőt. Recsegés, suhogás jelezte a Gyöngy lovag közeledtét.

– Számomra nincs tovább. – Alnac szeméből beletörődés sugárzott. – Vége... – Előrezuhant a márványpadlón, páncélja darabokra hullott, végtagjai szétterültek, vázáról lefoszlott a hús, csak a csontok maradtak.

Sough királynő Elric felé indult, de most jóval kisebbnek tűnt, mint amikor először találkoztak. Feje búbja alig ért Elric álláig. Melegen ölelte meg a férfit, sírt. A fátyla félrecsúszott, és Elric látta, hogy éveket fiatalodott, alig több, mint egy kislány.

Sough királynő mögül Oone mosolygott rá, amikor beléhasított a döbbent felismerés. Elric gyengéden megérintette a kislány arcát, az ismerős hajfürtöket, és mély lélegzetet vett.

Varadia állt előtte. A baraudi Szent Leány. A kislány, akinek a lelkét ki kellett szabadítaniuk.

Oone mellé lépett, óvóan ölelte át Varadia vállát.

– Már tudod, hogy valóban a barátaid vagyunk...

Varadia bólintott, és körbenézett az udvaroncokra, akik ismét dermedten, mozdulatlanul álltak.

– A Gyöngylovag volt a legjobb közülük – mondta. – Nála jobbat nem hívhattam. Chamog Borra cserben hagyott. A harcmesterek erősebbnek bizonyultak nála. De most visszavonhatom a száműzetését.

– Az erőnket az övével ötvöztük – mondta Oone. – A tiédet is. Így győzhettünk.

– Mi hárman nem árnyak vagyunk – mosolygott Varadia a felismerés hatására. – Így győzhettünk.

Oone egyetértőén bólintott.

– Így győzhettünk, Szent Leány. És most el kell döntenünk, hogyan vigyünk vissza a bronzsátorba, a népedhez. A büszkeségük és a történelmük benned rejlik.

– Tudom. Meg kellett védenem. Azt hittem, kudarcot vallottam.

– Nem – rázta a fejét Oone.

– A harcmesterek nem támadnak többé?

– Soha – mondta Oone. – Sem itt, sem máshol. Elric és én gondoskodunk róla.

És ekkor jött rá Elric, hogy Oone maga idézte meg a végén a harcmestereket, még egyszer utoljára megidézte az árnyakat, hogy győzhessenek ellenük.

Oone ránézett, hallgatásra intette a tekintetével. Elric már tudta, hogy mindaz, amivel szembenéztek – talán az Igazgyöngyöt és a harcmestereket kivéve –, egy gyermek álma volt. A legendás hős, Chamog Borm nem menthette meg Varadiát, mert a lány tudta, hogy nem valódi. Ezért nem segíthetett a Gyöngylovag sem, akit szintén ő talált ki. Elric és Oone azonban valódiak voltak. Éppoly valódiak, mint maga a lány. Álmában, amikor királynősdit játszott, és hiába vágyott a hatalomra, Varadia tudta az igazságot. Képtelen volt kiszabadulni az álomból, de érezte a különbséget a valóság és saját képzeletének terméke között. Mégis, Oonének meg kellett mutatnia, hogy képes legyőzni az eredeti fenyegetést, és ezzel kiszabadította a gyermeket.

Ennek ellenére még mindig az álomban álltak mindhárman. A hatalmas Igazgyöngy éppoly hatalmas erővel lüktetett, mint ezelőtt, az Erőd a maga útvesztőivel, egymásba fonódó termeivel még mindig a börtönük volt.

– Te megértetted – fordult Elric Oonéhoz. – Tudtad, miről beszélnek. – A nyelv egy gyermek nyelve volt, nyelv, amely a hatalmat kutatja, de nem találja. Ahogyan egy gyermek a hatalmat képzeli.

Oone a pillantásával ismét csendre intette.

– Varadia már tudja, hogy visszavonulással nem lehet győzni. A legtöbb, amit a hátrálással remélhetünk, az, hogy elrejtőzhetünk a vihar elől, várva, hogy továbbálljon. Semmit nem nyerhetünk, csak önmagunkat. És a végén szembe kell szállni a gonosszal, ami el akar pusztítani. – Elric gyanította, hogy az álomtolvajként tanultakat ismétli.

– Nem azért jöttetek, hogy elraboljátok az Igazgyöngyöt, hanem hogy kiszabadítsatok a börtönömből – mondta Varadia, amikor Oone megfogta a kezét, és gyengéden megszorította. – Apám küldött benneteket?

– A segítségünket kérte, és mi szívesen segítettünk – mondta Elric, és végre eltette az ezüst kardot. Kicsit ostobán érezte magát a mesebeli hős jelmezében.

Oone megérezte a feszengését.

– Mindezeket visszaadjuk Chamog Bormnak, uram. Visszatérhet az erődbe, Varadia?

A kislány elmosolyodott.

– Hát persze! – Összecsapta a tenyerét, és az erődbe vezető ajtón belépett Chamog Borm, büszkén, a száműzetésben hordott ruhájában, hogy úrnője elé térdeljen.

– Királynőm – mondta. Dallamos hangja erős érzelemtől remegett.

– Ezennel visszaadom a páncélodat, a fegyvereidet, ikerlovaidat, Tadiát és Taront, valamint a becsületedet, Chamog Borm – mondta Varadia.

Elric és Oone hamarosan megszabadultak a páncéltól és a fegyverektől, s ismét közönséges ruhát viseltek. Chamog Borm már ezüsttel és arannyal díszített mellvértjében és lábszárvédőjében feszített, sisakja ezüstösen ragyogott, kardja és dárdája a helyén nyugodott. A másik páncélt Tadia hátára kötözte. Elkészült végül, és ismét királynője elé térdelt.

– Hölgyem, milyen szolgálatot tehetek neked?

– Szabadon mehetsz, amerre kedved tartja, nagy Chamog Borm. De tudd: harcolnod kell a gonosz ellen, bárhol is találkozz vele, és még egyszer ne engedd, hogy a kalandozó varázslók megtámadják az Igazgyöngy Erődjét!

– Esküszöm.

Meghajolt Oone és Elric felé, és a legendás hős emelt fejjel, büszkén, nemes céloktól eltelve lassan kilovagolt az udvarból.

Varadia elégedett volt.

– Ismét azzá lett, aki hívásom előtt volt. Már tudom, hogy a legendáknak Önmagukban nincs hatalmuk. A hatalom abból ered, ahogyan és amire az élők a legendát használják. A legendák csak az eszményeinket képviselik.

– Bölcs vagy – bámult Oone.

– Így helyes. A baraudik Szent Leánya vagyok. – Varadia szavaiban kaján vidámság bujkált. – Nem én vagyok a bronzsátor jósnője? – Lehajtotta a fejét, talán elszomorodott. – Még egy kicsit gyerek leszek. Azt hiszem, hiányozni fog a váram és a királyságom...

– Az Álmok Birodalmában mindig elveszítünk valamit. – Oone vigasztalóan a lány vállára tette a kezét. – De sokat nyerünk is.

Varadia visszanézett az Igazgyöngyre. Elric követte a pillantását, és látta, hogy az egész udvar eltűnt, ugyanúgy, ahogyan a tömeg eltűnt a lépcsőről, amikor a Gyöngylovag megtámadta őket a Sough királynővel történt találkozás előtt. Most már tudta, hogy abban az álruhában Varadia maga segített nekik a saját kiszabadításában, ahogy tudott. Megmutatta nekik az utat, hogy eszükkel és bátorságukkal megmenthessék.

Varadia lesétált a lépcsőn, kezét a Gyöngy felé nyújtotta.

– Ez minden bájunk forrása – mondta. – Mit csináljunk vele?

– Semmisítsük meg – javasolta Elric.

De Oone a fejét rázta.

– Amíg felfedezetlen kincs marad, minden tolvaj ezt fogja keresni. Ez Varadia fogságának az oka. Ez vezette el hozzá a harcmestereket. Ezért kábították el, és kísérelték meg elrabolni. A gonosz nem magából a gyöngyből ered, a gonoszt a megszerzésére vágyó emberek hordozták.

– Mit teszel? – kérdezte Elric. – Eladod az álmok piacán, ha legközelebb arra jársz?

– Talán ezt kellene tennem. De ez nem biztosítaná Varadia biztonságát a jövőben. Érted?

– Amíg a Gyöngy legenda, mindig lesznek, akik a legendát keresik?

– Pontosan, Elric herceg. Ezért nem pusztíthatjuk el. Itt nem.

Elric nem törődött vele. Annyira lekötötte maga az álom, az Álmok Birodalmában létező valóság rétegeinek a felfedése, hogy elfeledkezett az eredeti küldetéséről, a saját és Anigh életét fenyegető veszélyről.

Oonénak kellett őt emlékeztetnie:

– Ne feledkezz meg azokról Quarzhasaatban, akik nemcsak a te ellenségeid, Melnibonéi Elric! Ők ennek a lánynak is az ellenségei. A baraudik ellenségei. Még maradt egy feladatod, amit végre kell hajtanod, miután visszatértünk a bronzsátorba.

– Adj hát tanácsot, Lady Oone – kérte Elric egyszerűen –, hiszen én itt kezdő vagyok.

Nem tudok világos tanácsot adni. – Oone elfordult Elrictől, talán a szerénység, talán a fájdalom hajtotta. – De dönthetek. El kell vinnünk a Gyöngyöt.

– Ha jól értettem, az Igazgyöngy nem létezett, mielőtt Quarzhasaat urai hinni nem kezdtek benne, mielőtt valaki fel nem fedezte a legendát, mielőtt a harcmesterek jöttek.

– De most létezik – mondta Oone. – Lady Varadia, átadnád az Igazgyöngyöt?

– Szívesen – mondta a Szent Leány. Felszaladt a lépcsőn, levette az üveggömböt az oszlopról, és a földhöz vágta. Tej fehér üvegszilánkok szálltak mindenfelé, összekeveredtek a Gyöngylovag csontjaival, majd az egyik kezébe vette az Igazgyöngyöt, ahogyan egy közönséges gyerek fogna meg egy elveszett labdát. Egyik kezéből a másikba dobta – már nem félt tőle.

– Gyönyörű. Nem csodálom, hogy meg akarták szerezni.

– Ők teremtették, aztán arra használták, hogy csapdába ejtsenek. – Oone elkapta a gyöngyöt, amikor Varadia odadobta. – Milyen szégyen, hogy azok, akik képesek ilyen gyönyörűséget megteremteni, ilyen gonoszságokra is képesek a megszerzése érdekében...! – Összevonta a szemöldökét, hirtelen aggodalommal tekintett körbe.

A fény elhalványult az udvarban.

Fülhasogató zaj kélt mindenütt, elkínzott nyöszörgés, csikorgás, nyikorgás, sikoltás, mintha a multiverzum minden elátkozott lelke megszólalt volna.

Meggyötörte az agyukat. Befogták a fülüket. Rémülten álltak, nézték, ahogy az udvar padlója szétfröccsent és inogni kezdett, az elefántcsont falak a gyönyörű mozaikberakásokkal és faragványokkal rohadni kezdtek a szemük láttára, bedőltek és elporladtak, mint a sírban elhelyezett ruhák, ha hirtelen levegő árad be.

És a hangokon túlról nevetést hallottak.

Édes nevetést. Egy gyermek mesterkéletlen kacagását.

Egy megszabadított lélek nevetését. Varadia!

– Hát Összeomlik végre! Összeomlik! Ó, barátaim, nem vagyok többé rabszolga! – Oone közeledett feléjük sietve, de óvatosan a záporozó piszkos faldarabok, az Igazgyöngy Erődjének üres váza között. Megfogta Varadia kezét.

– Még ne! Túl korai! Mi is meghalhatunk!

Intett Elricnek, hogy fogja meg a kislány másik kezét. Átvezették az omladozó, sikoltozó sötétségen, ki a teremből, le a ringó folyosókon, ki az udvarra, ahol a szökőkutak mocskot köhögtek fel, ahol a falak rothadó húsból épültek, amelyek porrá zsugorodtak, amikor elhaladtak mellettük. Oone futásnak eredt, amíg el nem, érték a kijáratot.

Eljutottak a gyalogúira és a márványútra. Előttük ívelt a híd. Oone maga után rángatta a többieket, rohant, ahogy csak a lába bírta, mögöttük az erőd semmivé foszlott, és mint haldokló vadállat üvöltött.

A hídnak sosem akart vége szakadni. Elric nem látta a túloldalt, de egy idő után Oone lelassított, már sétálhattak, elérték a kijáratot.

A kijárat vörös homokkőből épült, gazellák, leopárdok és vadtevék képe díszítette. Szinte mindennapinak tűnt a külseje a nemrégiben látott monumentális kapuk után, Elric mégis vonakodott átlépni rajta.

– Félek, Oone – mondta.

– A halandóságtól félsz, azt hiszem – biztatta Oone. – Bátor ember vagy, Elric herceg. Vedd elő a bátorságod, könyörgöm!

Elric úrrá lett félelmén. Határozottan és megnyugtatóan szorította meg a kislány kezét.

– Hazamegyünk, ugye? – kérdezte a Szent Leány. – Mi az, amitől otthon félsz, Elric herceg?

Elric rámosolygott, hálásan a kérdésért.

– Nem sok mindentől, Lady Varadia. Talán semmitől sem jobban, mint önmagámtól.

Együtt léptek át a kapun.