5.
Az álomtolvaj fogadalma

Itt a mi kincsünk – mondta Raik Na Seem. – Itt van, amit a kapzsi quarzhasaatiak elrabolnának tőlünk. – Hangjából gyász és harag csendült ki.

A bronzsátor hűvösében aprócska lámpák égtek a sok száz szőnyeg és párna mellett, amelyeken nők és férfiak ültek gondolataikba merülten. Középen egy emelvény állt, rajta tökéletes finomsággal kifaragott, gyöngyház és türkizberakásos ágy tejszínű jadedíszekkel, ezüst és sápadt aranyvéretekkel. Egy tizenhárom év körüli kislány feküdt rajta, egyenletesen hullámzó mellkasán összefont kézzel. Népe szép vonásait viselte, mézszínű haj keretezte napbarnított bőrét. A szemlélő azt is hihette volna, hogy békésen alszik, mint bármely korabeli gyermek, de a Vilmir tenger kékjével ragyogó szeme, meredten nézett felfelé a bronzsátor mennyezetére.

– A népem azt hitte, hogy Quarzhasaat örökre elpusztította önmagát – mondta Elric. – Bárcsak megtették volna, vagy mi lettünk volna kevésbé fennhéjázók, és fejeztük volna be, amit ők elkezdtek! – Ritkán mutatott ilyen erőteljes érzelmeket azok iránt, akiket a fajtája legyőzött, de most csak gyűlöletet érzett Lord Gho ellen, akinek az emberei elkövették ezt az aljasságot. Felismerte a varázslat jellegét, nem sokban különbözött az általa ismert formától, bár Yyrkoon unokatestvére több érdeklődést mutatott e tudományág iránt, és gyakorolta is, nem úgy, mint Elric.

– Ki mentheti meg őt? – kérdezte Raik Na Seem halkan, talán egy kicsit zavarba is jött Elric kitörésétől.

Az albínó összeszedte magát és bocsánatkérően nézett Kaikra.

– Nincsenek varázsitalok, amiktől magához térhet? – kérdezte.

Raik Na Seem megrázta fejét.

– Mindenkit és mindent megkérdeztünk. A varázslatot a Fecske Szekta vezetője mondta rá, és ő meghalt, amikor korai bosszút álltunk.

A bronzsátorban ülők iránti tiszteletből visszatértek a sivatagba. Kint őrök álltak, lámpáik és fáklyáik hatalmas árnyékokat vetettek a homokban, a rubinszínű hold sugarai kárminfényben fürdettek mindent, mintha vértengerbe fulladt volna a világ. Elricnek az az ifjúkori pillanat jutott eszébe, amikor Actoriosának a mélyébe szeretett volna kukucskálni, amikor már sokat olvasott a multiverzumról és a felépítésére vonatkozó nézetekről, és elképzelte, hogy a kő más világokba utat nyitó kapu, a drágakő minden csiszolt lapja más és más világot jelképez.

– Lopd el az álmot, amely csapdába ejtette – mondta éppen Raik Na Seem –, és minden, amink csak van, a tiéd lesz!

A jóképű fekete férfi megrázta a fejét.

– Annál nagyobb jutalmat nem kívánhatok, mint hogy sikerül megmentenem őt, apám. Mégis attól félek, én kevés leszek ehhez... Próbálta más is?

– Már többször megtévesztettek bennünket. Quarzhasaati harcmesterek jöttek, és álomtolvajnak mondták magukat; vagy azt hitték, hogy bírnak a tudományoddal, vagy azt képzelték, sikerülhet véghezvinniük azt, amire csak egy álomtolvaj képes. A szemünk láttára őrültek meg. Sokan meghaltak közülük. Néhányat hagytunk hazamenni Quarzhasaatba, reméltük, jó lecke lesz a többieknek, hogy ne vesztegessék az időnket és a saját életüket.

– Türelmes ember vagy, Raik Na Seem – mondta Elric, felidézve mindazt, amit megtudott. Értette már, miért keresett Lord Gho olyan kétségbeesetten álomtolvajt a feladatra. Az eszüket vesztett harcmesterek által megvitt hírek eltorzultak. Amit Lord Gho megérthetett belőlük, azt elmondta Elricnek. Az albínó azonban már tudta, hogy a lány maga birtokolja a Világ Szívének Igazgyöngye felé vezető út titkát. Kétségtelen, hogy mint népe bölcsességének hordozója, ismeri a helyet. Talán olyan ez a titok, amit mindenáron meg kell őriznie. Bárhogy legyen is, annyi biztos, hogy a lányt, Varadiát fel kell ébreszteni a mágikus álomból, mielőtt továbbléphetnek. És Elric tudta: még ha fel is ébred, ő nem olyan ember, aki faggatná, könyörögne a titokért, ha nem rá tartozik. Csak abban reménykedhetett; hogy a lány önként beszél, minthogy ő semmiképp nem fogja erőszakkal kivallatni.

Úgy tűnt, Raik Na Seem megértette az albínó gondját.

– Te a fiam barátja vagy – mondta népének szertartásos modorában. – Tudjuk, hogy nem vagy az ellenségünk, és nem önként jöttél elrabolni, ami a miénk. Tehát, Melnibonéi Elric, ha Alnac Kreb megmenti a Szent Leányt, mindent elkövetünk annak érdekében, hogy rátalálj az Igazgyöngyhöz vezető útra. Egyetlen okunk lehet, hogy akadályokat gördítsünk eléd, ha Varadia ébredése után az ellenkezőjét kéri tőlünk. És akkor is őszinték leszünk.

– Nem kaphatok ennél tisztességesebb ígéretet – mondta Elric hálásan. – Én pedig fogadom neked, Raik Na Seem, hogy segítek megvédeni a lányodat mindenkivel szemben, aki ártalmára lenne, és őrködöm felette, amíg Alnac Kreb vissza nem tudja hozni közétek.

Alnac néhány lépéssel eltávolodott a beszélgetőktől, gondolataiba merülten állt a fáklyák fénykörének szélén, fehér köntösét vörös fényben áztatta a Vérhold. Elővette övéből kampós botját, két kezébe fogta, nézte, és magában suttogott hozzá, mint Elric szokott a rúnakardjához.

Az álomtolvaj végül visszafordult, arca elkomolyodott.

– Megteszem, ami tőlem telik – mondta. – Felhasználom minden belső erőmet, mindazt, amit valaha is tanítottak nekem, de figyelmeztetlek benneteket: vannak gyengeségeim, amelyeket még nem győztem le. Gyengéim némelyikét az ellenőrzésem alatt tarthatom, ha arra kérnek, hogy egy vén kereskedő rémálmait űzzem el, vagy egy kölyök szerelmi kábulatát. De amit itt látok, az még a tapasztalt álomtolvajok, a legjobbak képességeit is meghaladhatja. Félsiker nem létezik: győzök vagy kudarcot vallók. Kész vagyok próbálkozni, a körülményekre, régi barátságunkra tekintettel, és mert gyűlölök mindent, amit a harcmesterek képviselnek.

– Többet nem is remélhetek – mondta Raik Na Seem józanul. Alnac hangneme nem maradt rá hatástalan.

– Ha győzöl, visszavezeted a lány lelkét a világba, ahová tartozik – mondta Elric. – Mit veszíthetsz, ha kudarcot vallasz, álomtolvaj uram?

Alnac megvonta a vállát.

– Semmi értékeset.

Elric új barátja szemébe nézett, és látta benne, hogy hazudik. De azt is látta, hogy Alnac nem szeretne többet mondani.

– Pihennem kell – mondta Alnac. – És ennem. – Köntösébe burkolózott, sötét szemei Elricre meredtek, mintha mindennél jobban szeretett volna megosztani egy titkot, amiről hallgatnia kell. Hirtelen elfordult és felnevetett. – Ha Varadia az erőfeszítéseimnek hála felébred, és megjelöli a szörnyűséges gyöngyöd lelőhelyét, azzal a munkád nagy részét elvégeztem helyetted. Elvárom, hogy megoszd velem a jutalmadat!

– A jutalmam az lesz, hogy megölöm Lord Ghót – mondta Elric csendesen.

– Igen – felelte Alnac, és a bronzsátor felé indult, amely mint egy félig anyagiasult káosztárgy vibrált a sötétben –, én is ebben reménykedem.

A bronzsátor egy nagy központi helyiségből és több kisebb szobából állt, ahol az utazók megpihenhettek és felfrissülhettek. Az egyik ilyen helyiségbe vonult vissza a három férfi, lefeküdtek, majd ébren morfondíroztak az előttük álló feladatról. Nem beszélgettek, de órák teltek el, míg elnyomta őket az álom.

Reggel, amikor Elric, Raik Na Seem és Alnac Kreb az emelvényhez közeledtek, ahol a Szent Leány feküdt, azok, akik a bronzsátorban maradtak, tiszteletteljesen hátrébb húzódtak. Alnac Kreb könnyedén fogta a kezében álombotját, inkább egyensúlyozta, mint tartotta, és nézte a kislány arcát, akit szinte saját gyermekeként szeretett. Mély sóhaj hagyta el az ajkát, látszott rajta, az éjjeli alvás nem pihentette. Fáradtnak és boldogtalannak tűnt. Megfordult, az albínóra mosolygott.

– Amikor láttam, hogy iszol az ezüstflaskádból, megfordult a fejemben, hogy kérek egy kortyot.

– Az elixír méreg és kábítószer – hőkölt vissza Elric. – Azt hittem, elmagyaráztam.

– Elmagyaráztad. – Alnac Kreb arckifejezése ismét elárulta, olyan gondolatok járnak a fejében, amiket nem oszthat meg senkivel. – Csak úgy gondoltam, a jelenlegi körülmények között nincs sok értelme félnem a hatalmától.

– Nem tudod, miről beszélsz – mondta szenvedélyesen Elric. – Hidd el, Alnac, ha lenne módja, hogy segítsek neked, megtenném. De ha méreggel kínállak, az nem a barátság bizonyítéka...

Alnac Kreb halványan elmosolyodott.

– Csakugyan. Csakugyan. – Egyik kezéből a másikba rakosgatta az álompálcát. – Azt ígérted, hogy vigyázol rám?

– Megígértem, igen. És, ha szólsz, hogy vigyem ki az álompálcát a bronzsátorból, kérésednek megfelelően megteszem.

– Csak ennyit tehetsz értem, és ezért is hálás vagyok – mondta az álomtolvaj. – Most pedig nekikezdek. Viszontlátásra, Elric! Azt hiszem, találkozunk még, bár talán nem ebben a létben.

A rejtélyes szavak után Alnac Kreb az alvó lányhoz lépett, szemére tette a pálcáját, szívére fektette a fülét, és a pillantása távolivá, különössé vált, mint aki maga is transzba zuhan. Felegyenesedett, tántorgott, a karjaiba vette a lányt, és gyengéden a szőnyegre fektette. Mellé feküdt, az egyik kezében a lány élettelen kezét tartotta, a másikban az álompálcát. Egyre lassabban és mélyebben vette a levegőt, Elricnek az a benyomása támadt, halk dallam száll fel az álomtolvaj torkából.

Raik Na Seem előrehajolt, kutatóan nézett Alnac arcába, de Alnac már nem látta őt. Másik kezével felemelte az álompálcát, és összekulcsolt kezükre akasztotta, talán hogy összekösse őket.

Elric meglepetten vette észre, hogy az álompálca halványan fényleni és lüktetni kezd. Alnac még mélyebbeket lélegzett, szemhéja felnyílt, és egyenesen maga elé meredt, akárcsak Varadia.

Elric gyermeksuttogást hallott, s nem csak képzelte, hogy remegés fut át Alnac Kreb és Varadia között, miközben az álompálca felvette lélegzetvételük ütemét, és egyre ragyogóbban világított.

Hirtelen megrándult az álompálca, elképesztő sebességgel mozgott a két test között, mintha belépett volna az ereikbe, és a vérük folyását követné. Elric hirtelen úgy érezte, hogy vérerek és idegvégződések gubancát látja az álompálca különös fényében, majd Alnac felkiáltott, és már nem lélegzett többé egyenletesen. Apró, alig észrevehető szusszanásokkal kapkodta a levegőt, miközben a lány mellkasa ugyanabban a lassú, egyenletes ütemben emelkedett.

Az álompálca visszatért Alnachoz. A teste mélyéből világított, mintha gerincoszlopának része lenne. A kampós vég az agyában ragyogott, leírhatatlan fluoreszkálással töltötte be a húsát, megvilágított minden csontot, szervet, eret.

A lány látszólag nem változott semmit, amíg Elric jobban meg nem nézte, és rémülten vette észre, hogy a kék szemek feketére változtak. Félve nézett Varadia arcáról Alnacéra, és bekövetkezni látta, amitől tartott. Az álomtolvaj arcából kék szemek tekintettek rá. Mintha ők ketten lelket cseréltek volna.

Az albínó a varázslat terén szerzett minden tapasztalata ellenére sem volt még tanúja soha hasonlónak. Lassan kezdte megérteni az álomtolvajok különleges mesterségét, hogy miért olyan veszélyes, miért olyan kevesen művelhetik, és kívánják még annál is kevesebben művelni.

Újabb változás. A kampós bot ismét vonaglani kezdett, mintha az álom életerejét, húsát, vérét, agyát szívná magába.

Raik Na Seem rémülten hördült fel. Hátralépett, képtelen volt uralkodni magán.

– Ó fiam! Mire kértelek!

Hamarosan csak egy elszáradt hüvely maradt Alnac testéből, akár egy átváltozott szitakötő elhagyott bőre. Az álompálca azonban továbbra is ott feküdt, ahová Alnac helyezte, az alvók kezén, bár most nagyobbnak tűnt, és lehetetlen élességgel ragyogott, színei a természetes és természetfeletti színek minden árnyalatát magukban foglalták.

– Attól tartok, túl sokat vállal a lányom megmentéséért – mondta Raik Na Seem. – Talán többet, mint bárkinek vállalnia kellene.

– Mindent odaadna – felelte Elric. – Ilyen a természete. Ezért nevezed a fiadnak, és ezért bízol meg benne.

– Igen – mondta Raik Na Seem –, de most félek, a lányom mellett a fiamat is elveszítem. – Gondterhelten sóhajtott fel, talán azon gondolkozott, hogy hiba volt Alnac Kreb segítségét kérni.

Több mint egy napot és egy éj szakát töltött Elric Raik Na Seem és a baraudi nők és férfiak társaságában a bronzsátorban, szemük az álomtolvaj furcsán összeaszott testére meredt, aki néha megmoccant és felnyögött, mégis olyan élettelennek tűnt, mint a homokdűnék alól néha előkerülő mumifikált kecsketetemek. Egyszer Elric mintha a Szent Leányt hallotta volna felsóhajtani, egyszer Raik Na Seem felállt, és a lánya homlokára tette a kezét, majd fejét rázva visszaült.

– Még nincs itt a kétségbeesés ideje, barátom apja – mondta Elric.

– Igen – az első öreg kihúzta magát, és leült Elric mellé. – Mi nagy hangsúlyt helyezünk a jóslatokra itt, a sivatagban. Lehet, hogy a segítség utáni vágyunk elsötétítette az elménket.

A sátor bejáratából nézték az érkező reggelt. A még égő fáklyák felfelé szálló füstjét a könnyű hajnali szél észak felé terelte. Elricet az émelygés környékezte a szagtól, de a barátjáért érzett aggodalom elfeledtette vele saját egészségi állapotát. Néha ivott egy keveset Lord Gho elixírjéből, képtelen volt uralkodni a sóvárgásán, és amikor Raik Na Seem vizet kínált a tömlőjéből, Elric csak a fejét rázta. Még mindig ellentétes érzések uralták. Úgy érezte, ezekhez az emberekhez tartozik, kedvelte és tisztelte Raik Na Seemet. Megszerette Alnac Krebet, aki megmentette az életét a rá annyira jellemző önzetlen módon. Hálás volt, hogy a baraudik bíznak benne. Miután megismerték a történetét, arra is joguk lett volna, hogy elűzzék az Ezüstvirág oázisból. Ehelyett elvitték a bronzsátorba Vérholdtöltekor, megengedték neki, hogy kövesse Lord Gho utasításait, bíztak benne, hogy nem él vissza a vendégszeretetükkel.

Olyan hűséggel kötődött a nomádokhoz, amit soha nem fog megszegni. Talán olvastak a jellemében, éppoly könnyedén, mint Alnacéban. A bizalmuk melegséggel töltötte el a szívét, bár megnehezítette a feladatát, de eltökélte, akaratlanul sem fog csalódást okozni nekik.

Raik Na Seem beleszimatolt a szélbe, és visszanézett a távoli oázis felé. Fekete füst szállt felfelé, egyre magasabbra és magasabbra, összefonódott a közelebbi füstcsíkokkal, mint szabadon engedett dzsinn, aki a társaival találkozik. Elricet az sem lepte volna meg, ha alakot öltenek a szeme előtt, az utóbbi napokban hozzászokott már a különös eseményekhez.

– Újabb támadás – mondta Raik Na Seem minden aggodalom nélkül. – Reméljük, hogy ez az utolsó. Most égetik el a halottakat.

– Ki támadott meg benneteket?

– Újabb harcmesterek. Gyanítom, hogy a támadások a város belső politikai helyzetével függnek össze. Tucatnyian küzdenek ilyen vagy olyan kiváltságokért, talán a tanácsi székért, amit említettél. Időről időre belekevernek minket is a cselszövéseikbe. Már megszoktuk. Feltételezem, hogy az Igazgyöngy az egyetlen ár, amiért a szék megvehető, igaz? A hír terjed, újabb és újabb harcosok jönnek, hogy megkeressék! – Raik Na Seem vad derűvel beszélt. – Reménykedjünk, hogy hamarosan elfogynak a város lakói, és csak az uraik maradnak, küzdhetnek a nemlétező hatalomért egy nemlétező nép felett!

Elric nézte, ahogy egy nomád törzs ellovagol a sivatagban, tiszteletteljes távolságot tartva a bronzsátortól. Ezeknek a világos, de napégette bőrű embereknek a szeme épp olyan ragyogó volt, mint a sátorban a semmibe meredő tekintet, és amikor hátradobták a csuklyáikat, Varadiához hasonló, meglepően szőke haj bukkant ki alóla. Az öltözékük, az arannyal és sötétzölddel szegélyezett levendulaszín köntösök alapján azonban bárki könnyen meg tudta különböztetni őket a baraudiktól. Az Ezüstvirág oázis felé tartottak, birkacsordákat tereltek, és azokon a furcsa, púpos, bikaszerű állatokon lovagoltak, amelyek Alnac szerint olyan jól alkalmazkodtak a sivataghoz.

– Waued Niik – mondta Raik Na Seem. – Mindig ők érkeznek utolsóként bármilyen gyűlésre. A sivatag szélén élnek, Elwherrel kereskednek, ők hozzák a lapis lazuli- és jadeszobrokat, amelyeket olyan sokra értékelünk. Télen, ha a viharok megvadulnak, még a síkságra és a városokba is kimerészkednek. Azzal hencegnek, hogy egyszer még Phumból is zsákmányoltak, de szerintem csak egy másik, kisebb várost hittek Phumnak. – Látszott, hogy a tréfát gyakran emlegetik a Waued Niik rovására.

– Volt egy barátom, aki Phumból származott – mondta Elric. – Rackhiraak hívták, és Tanelornt kereste.

– Rackhirt ismerem. Jó íjász. Tavaly néhány hétig velünk utazott.

Elric megörült a hírnek.

– Jól van?

– Kitűnő egészségben. – Raik Na Seem megörült a témának, elvonta a figyelmét lánya és fogadott fia sorsáról. – Szívesen látott vendég nálunk, velünk vadászott, amikor a Tüskés Oszlopoknál jártunk, ahol olyan vadak élnek, amelyeknek az elejtéséhez a mi ügyességünk kevés. Mesélt egy barátjáról. Egy barátról, aki túl sokat gondolkozik, és akit a gondolatai gyakran visznek kutyaszorítóba. Rólad beszélt, nem kétlem. Már emlékszem is. Gondolom, tréfált, amikor azt mondta, kicsit sápadtka vagy. Szerette volna tudni, mi lett veled. Megkedvelt bennünket, azt hiszem.

– Kedveltem őt. Volt bennünk valami közös. Mint ahogy veletek és Alnac Krebbel is közösséget érzek.

– Együtt győztetek le veszélyes ellenfeleket, ha jól tudom.

– Sok különös élményünk volt. Őt azonban már nem hajtotta a vágy kalandok után, szeretett volna visszavonulni, békére lelni. Tudod, hogy merre ment innen?

– Igen. Mint mondtad, a legendás Tanelornt kereste. Amikor megtudott tőlünk mindent, amit mi tudtunk, elbúcsúzott, és nyugat felé indult. Azt tanácsoltuk neki, ne pazarolja az idejét mítoszok kergetésére, ő mégis hitte, hogy érdemes folytatnia! Nem szerettél volna vele tartani?

– Nekem más kötelességeim vannak, bár én is szeretném megtalálni Tanelornt. – Elric majdnem hozzátett még valamit, aztán meggondolta magát. Minden további magyarázat olyan emlékeket ébresztene fel, amelyekkel most nem szívesen foglalkozott. Alnac Kreb és a lány ebben a pillanatban fontosabbak.

– Ó, igen. Már emlékszem. Természetesen király vagy a hazádban. De nem örülsz neki, igaz? A kötelesség nehéz kenyér egy fiatal ember számára. Sokat várnak tőled, te viseled a válladon a múlt terhét, egész néped eszményeit és hűségét. Nehéz jól uralkodni, helyes döntéseket hozni, igazságot osztani. Közöttünk nincsenek királyok, mi megválasztunk néhány nőt és férfit, hogy szóljanak a törzs helyett, és szerintem jobb, hogy ezeken a terheken osztozunk. Ha mindannyian részt veszünk a döntésekben, ha mindenki magáért felel, senkinek sem kell olyan súlyt hordoznia, amelyet nem bír el.

– Azért járom a világot, hogy megtanuljam, hogyan lehet igazságot osztani – mondta Elric. – De meg kell mondanom, Raik Na Seem, az én népem éppen olyan kegyetlen, mint a quarzhasaatiak, és nagyobb a hatalmuk. Különös elképzeléseink vannak az igazságról; az uralkodó kötelezettsége mindössze az, hogy újfajta rémuralmi eszközöket találjon ki, amelyekkel megfélemlíthetünk és elnyomhatunk másokat. Szerintem a hatalom szörnyű kábítószer, akár ez az elixír, amelyet kénytelen vagyok inni, hogy életben maradjak. Felfalja az embert. Éhes szörnyeteg, megeszi azokat, akik szeretnék megszerezni, de azokat is, akik gyűlölik, vagy már birtokolják.

– Nem a hatalom az éhes szörnyeteg – mondta az öreg. – A hatalom önmagában se nem jó, se nem gonosz, csak a használóját teszi azzá. Tudom, hogy valaha Melniboné uralta a világot, legalábbis azt a részét, amit ismert, és amit nem pusztított el.

– Többet tudsz a népemről, mint mi rólatok – mosolygott az albínó.

– Regéink szerint először Melniboné, majd Quarzhasaat elől menekültünk a sivatagba. Mindkettő egyformán korrupt és kegyetlen, számunkra mindegy volt, melyik pusztítja el a másikat. Persze azt reméltük, hogy kölcsönösen kiirtják egymást, de ez nem adatott meg. A második legjobb megoldásban volt részünk: Quarzhasaat majdnem kipusztította önmagát, Melniboné pedig megfeledkezett róla és rólunk is! Azt hiszem, a háború után Melniboné beleunt a hódításba, és visszavonult, hogy csak a Fiatal Királyságokat uralja. Úgy hallottam, már ennyi sem maradt a birodalmából.

– Csak a Sárkánysziget. – Elric gondolatai Cymoril felé kalandoztak, pedig szeretett volna nem gondolni rá. – De sok kalóz szeretné megtámadni, és megfosztani a kincseitől. Mindünknek rá kell azonban ébredni, hogy még így is túl hatalmas a számukra. Tehát kereskednek vele.

– A kereskedelem mindig is a háború felett állt – mondta Raik Na Seem, majd hirtelen hátranézett Alnac Kreb aszott testére. Az álompálca ismét aranyfényben ragyogott, és sokadszor lüktetett fel.

– Különös eszköz – mondta Raik Na Seem halkan. – Akár egy második gerincoszlop.

Többet is mondott volna, de ekkor rémisztő, elkínzott nyögés hagyta el a vértelen ajkakat.

Megfordultak, az álomtolvaj mellé térdeltek. Alnac szeme még mindig kéklett, Varadiáé még mindig fekete volt.

– Haldoklik – suttogta az első öreg. – Igaz, Elric herceg?

Elric sem tudott többet.

– Mit tehetünk érte? – kérdezte Raik Na Seem.

Elric megérintette a hideg, élettelen testet. Felemelte pihekönnyű csuklóját, érezte a pulzusát. Riasztó módon ebben a pillanatban változott vissza Alnac szeme feketére, és értelemmel telve nézett Elricre.

– Jöttél segíteni. Tudom, merre van az Igazgyöngy. De túl jól védik.

A porszáraz torokból csak suttogás tört elő. Elric átkarolta az álomtolvajt.

– Segítek, Alnac. Mondd meg, mit tegyek!

– Semmit. Az üregek... Az álmok legyőznek. Megfulladok. Visszahúznak. Arra ítéltettem, hogy csatlakozzam a kárhozottakhoz. Rossz társaság, Elric herceg. Rossz társaság...

Az álompálca csontfehéren villant. Az álomtolvaj szemei elkékültek, visszafeketültek. Páni rémület ült ki az arcára.

– Ne! – lehelte. – Nem akarom!

A pálca kígyóként siklott át a testén, átkúszott Varadiába, majd visszatért.

– Ó, Elric – mondta a gyenge hang –, segíts, ha tudsz! Ez a legrosszabb...

Ericnek úgy tűnt, hangja a sírból szól, mintha a barátja már rég halott lenne. – Elric, ha van módja...

A test megremegett, egyetlen mély lélegzet fújta fel, és az álompálca ismét megvonaglott, villogott, elcsendesült, és mint az elején, a két összekulcsolt kéz felett hevert.

– Ó, barátom, bolond voltam, hogy azt hittem, túlélhetem... – A hang elhalt. – Ha érteném a gondolkodásmódját... Olyan erős! Erős...

– Miről beszél? – kérdezte Raik Na Seem. – A lányomról? Arról, ami fogságban tartja? A lányom sarangali származású. A nagyanyja egész törzsekkel tudta elhitetni, hogy belehaltak a betegségükbe. Ezt Alnac is tudja. Mit nem ért?

– Elric, megölt! – Az erőtlen kéz reszketett, de az albínó felé nyúlt.

Hirtelen minden szín és élet visszatért Alnac testébe. Még túl is szárnyalta korábbi méretét és erejét. A kampós bot nem volt több, egyszerű tárgynál, amit valaha Alnac övén látott Elric.

A jóképű álomtolvaj elvigyorodott. Meglepődött.

– Élek! Elric, élek!

Megragadta a botot és mozdult, hogy felálljon. Felköhögött, valami undorító folyt ki a szájából, mint egy óriási, félig megemésztett féreg. Mintha a saját rohadó szerveit öklendezte volna ki. Letörölte a száját. Egy pillanatig értetlenül nézett, azután a rémület visszatért a szemébe.

– Nem – hőkölt vissza. – Túl büszke voltam. Meghalok. – Hátrahanyatlott a szőnyegen, Elric megpróbálta megtartani. Régi humorával rázta meg fejét az álomtolvaj. – Egy kicsit késő, azt hiszem. Hát mégsem az a sorsom, bajnok úr, hogy a társad legyek ezen a világon!

Az értelmetlen szavak hallatán Elric azt hitte, Alnac képzelődik, próbálta megnyugtatni.

A bot kiesett az álomtolvaj kezéből. Alnac oldalra gördült, reszkető, beteges sikoly tört elő a torkából, majd bűz, ami csaknem kiűzte Elricet és Raik Na Seemet a bronzsátorból! Mintha a test előttük oszladozott volna, miközben az álomtolvaj szólni szeretett volna, de nem tudott...

Alnac Kreb meghalt.

Elric, amikor a bátor, igaz férfit gyászolta, tudta, hogy a saját és Anigh sorsa is megpecsételődött. Az álomtolvaj halála olyan erők jelenlétére ébresztette rá, amelyekről nem tudott semmit, hiába tanult annyit a mágiáról. Egyetlen könyvvel nem találkozott, ami akár utalást tartalmazott volna a történtekre. Látott már rosszabb sorsra jutó embereket is, akik belekontárkodtak a mágiába, de az itt munkálkodó varázslatokból ő sem értett semmit.

– Eltávozott – mondta Raik Na Seem.

– Igen. – Elric nehezen vette a levegőt. – Igen. Bátrabb volt, mint bárki gondolta volna, saját magát is beleértve.

Az első öreg lassan kába álomba merült lánya felé lépett. A kék szemekbe nézett, mint aki reménykedik, hogy valahonnan mélyről fekete szempár tekint vissza rá.

– Varadia?

– A lány nem válaszolt.

Raik Na Seem ünnepélyesen megfogta a Szent Leányt, és visszatette az emelvényre, rá a párnákra, mintha természetes álmát aludna, és ő, az apja csupán kényelmesen elhelyezné.

Elric az álomtolvaj maradványaira meredt. Nem kételkedett benne, hogy Alnac tisztában volt a kudarc árával, talán ez volt a titok, amit nem akarta megosztani velük.

– Vége – mondta Raik Na Seem halkan. – Többet nem tehetek érte. Alnac túl sokat adott. – A férfi küszködött, hogy az önvád és a kétségbeesés ne legyen úrrá rajta. – El kell döntenünk, mit tegyünk. Segítesz, fiam barátja?

– Ha tudok.

Amikor Elric felállt, neszt hallott maga mögött. Először azt hitte, egy baraudi asszony jött gyászolni, a bejáraton át beömlő fényben csak egy árnyékot látott.

Fiatal nő közeledett, de nem a baraudi törzsből. Könnyek ültek a szemében, amikor Alnac Kreb testére pillantott.

– Későn érkeztem?

Dallamos hangja gyásszal telt meg. Az arcához emelte a kezét.

– Nem kellett volna belefognia. Elmondták az Ezüstvirág oázisban, hogy idejöttetek. Miért nem tudtatok várni még egy kicsit? Csak egy napot?

Nagy erőfeszítésébe került, hogy úrrá legyen a gyásza felett, és Elric különös, megmagyarázhatatlan barátságot érzett iránta.

A lány még egy lépést tett a halott felé. Fél fejjel alacsonyabb volt, mint Elric, szív alakú arcát barna haj keretezte. A karcsú és izmos testet borító ujjas alól vörös bélés bukkant elő. Bársonynadrágot és hímzett lovaglócsizmát viselt, vállára szinte áttetsző pamutköpeny borult. Övére kardot csatolt, válláról aranyból és elefántcsontból készült kampós bot lógott, Alnac szőnyegen heverő botjához hasonló, de annál szebben kidolgozott.

– Én tanítottam meg arra, amit tudott – mondta. – De ez kevés ehhez a feladathoz. Hogyan is gondolhatta másként! Ilyen célt nem érhetett el. Másfajta ember volt. – Elfordult, végigsimított az arcán. Amikor ismét rájuk nézett, eltűntek a könnyei, és Elricre pillantott.

– A nevem Oone – mondta. Könnyedén meghajolt Raik Na Seem felé. – Én vagyok az álomtolvaj, akiért küldtetek.