5.
A királynő bánata, aki nem uralkodhat

A hatalmas obszidiánkő akadály hirtelen lebegni kezdett. Üveges zöld tömeg zúdult a vízbe, amely bűzt árasztott, sziszegett, gőzhegyek szálltak a magasba. A gőz lassan eloszlott, és egy újabb folyó képe bontakozott ki előttük. A magas kanyonok között rohanó keskeny folyó természetes eredetűnek látszott, és Elric eltűnődött, hogy nem ugyanazon a folyón járnak-e, amelyet egyszer már kereszteztek, ahol a Gyöngylovaggal harcolt a hídon.

A bárka, amely idáig erőteljesnek hatott, most hirtelen törékennyé vált, ahogy a hullámokon hánykolódott, de kitartóan haladt lefelé, Elric már kezdte azt hinni, hamarosan elérik a világ közepét.

A csónak orrában álltak, Lady Sough mellett, és segítettek neki egyenesben tartani a hajót. Hirtelen minden figyelmeztetés nélkül eltűnt előlük a víz, átbuktak egy vízesés felett, nehézkesen zuhantak nyugodtabb vizekre, a hajó ázott kenyérdarabként imbolygott a felszínen. Fejük felett a beteges égen nagy, szárnyas lények repkedtek, és elkeseredett kiáltásokkal beszélgettek a pálmafák felett, amelyek levele a soha fel nem kelő napra szárítani kifeszített lenyúzott bőrökre emlékeztetett. Fojtogató, rothadt szag árasztotta el a levegőt, az állandó hullámverés távoli moraja betöltötte a csendet, amelynek egyhangúságát csak a sziklák és lombok felett szálló lények zaja törte meg.

Meleg volt, Elric mégis megborzongott. Oone összehúzta a köpenyének gallérját, de még Lady Sough is szorosabbra vonta köntösét.

– Ismered ezt a vidéket, Lady Oone? – kérdezte Elric. – Jártál már ezen a világon, de éppoly meglepettnek tűnsz, mint én.

– Mindig tapasztalok valami újat. Ez a világ természete. Talán Lady Sough többet tud mondani. – Oone udvariasan a kormányoshoz fordult.

Lady Sough megigazított a fátylát. Boldogtalannak tűnt, hogy Elric láthatta az arcát.

– Én vagyok a vidék királynője – mondta minden büszkeség vagy bármi más érzelem nélkül.

– Akkor vannak alattvalóid, akik segíthetnek?

– Királynő vagyok, de nincs hatalmam a föld felett, csak a védelmét élvezem. Az országot Faladornak hívják.

– És őrült?

– Védekezik.

– És nem engedik el azt sem, aki távozni szeretne – mondta Oone szinte csak magának. – Félsz azoktól, akik Faladort védelmezik, Lady Sough?

– Sough királynő vagyok. – Az asszony kihúzta magát, de hogy komolyan vagy játékból, Elric nem tudta megállapítani. – Engem megvédenék. Titeket nem. Még én sem védhetlek meg benneteket.

A hajó lassan lefele úszott a vízen. A sziklák alakja változni látszott, mintha élnének, és Elric aggasztó árnyakat látott a vízben. Szívesen kihúzta volna kardját, de nem érezte illendőnek.

– Mitől kell tartanunk? – kérdezte a királynőt. Egy hatalmas sziklaszirt mellett haladtak el, ahonnan egy lovas figyelte őket. A Gyöngylovag volt az, tekintetébe gúny és üres ostobaság vegyült. Felemelt egy hosszú botot, amelyhez valami állat éles, csavart szarvát erősítette. Sough királynő megrázta a fejét.

– A Gyöngylovag nem teszi meg. A Gyöngylovag még itt sem szállhat szembe velem!

A harcos rémisztő kuncogását hallatta, majd elfordította a lovát és eltűnt.

– Megtámad bennünket? – kérdezte Oone. Sough királynő a kormánylapátra koncentrált, a hajót egy kisebb folyó felé irányította, el a főfolyamtól, talán azért, hogy a további összeütközést elkerülje.

– Nem megengedett – mondta. – Ó!

A víz rubinpirosra váltott, a partokat barna moha fedte, feljebb sziklák sorakoztak. Elricnek az a meggyőződése támadt, hogy ősi arcok merednek rá a moha és a sziklák közül, de nem érzett fenyegetést. A vörös folyadék olyan volt, mint a bor, nehéz, édes illatú. Vajon ismerte Sough királynő ennek a világnak a titkos, nyugodt helyeit, és azért vezette errefelé őket, hogy elkerüljék a veszélyt?

– Itt a barátom, Edif van hatalmon – mondta nekik. – Olyan uralkodó ő, akit elsősorba a költészet érdekelt. Hogy most is így van-e, nem tudom.

Gyorsan hozzászoktak különös beszédstílusához, már könnyebben megértették, bár fogalmuk sem volt, ki lehet Edif. Lassan áthaladtak a vidéken, a folyó két oldalán a parton sorjázó pálmák mögül egy idő után sivatag tűnt elő, de oázis sehol.

Hamarosan az ég ismét máj színt öltött, sziklás falak emelkedtek mellettük, és beteges, nyomasztó szag terjengett a levegőben, Elricet egy dekadens udvar fogadószobáinak légkörére emlékeztette. Illatszerre, ami valaha édes volt, de megáporodott, ételre, amitől valaha összefutott az ember szájában a nyál, de már összeaszott, temetői virágokra, melyek pompájukban is az elmúlást hirdették.

Fogazott szélű barlangok nyíltak a sziklából, a víz bezúdult, visszaverődött. Úgy tűnt, Sough királynő fél tőlük, gondosan a folyó közepén tartotta a hajót. Elric árnyakat látott a víz alatt és felett, a barlangokban. Vörös szájak nyíltak és csukódtak, sápadt, meredt szemek figyelték őket.

A káosz által szült lényekre emlékeztették, és forrón kívánta, bár vele lenne rúnakardja, pokolbéli patrónusa és a varázslatai.

Az albínót nem lepte meg, amikor egy hang szólalt meg az egyik barlangból:

– Bals Jamon vagyok, a vér ura. Májakat akarok.

– Tovább hajózunk – kiáltotta Sough királynő válaszul. – Nem vagyok az ételed, és soha nem is leszek az!

– Az ő májukat! Az övéket akarom! – követelte a hang. – Olyan régóta nem ehettem valódi lárvákat! Májat! Májat!

Elric előhúzta a kardját és a tőrét. Oone követte a példáját.

– Az enyémet nem kapod meg – szólt az albínó.

– Az enyémet sem – mondta Oone, és a hang forrását kereste. Nem lehettek biztosak benne, melyik barlangban rejtőzik a hang gazdája.

– Balis Jamon vagyok, a vér ura. Meg kell fizetnetek a vámot a földemen. Két májat!

– Inkább a tiédet veszem el, ha ragaszkodsz hozzá!

– Igazán?

A legtávolabbi barlangban valami mozdult, víz áramlott ki és be. Valami meggörnyedt, és a vízbe vetette magát, húsos testét félig rohadt levelek és hervadt virágok takarták, tülkös ormányát felemelte, és két apró fekete szemével rájuk meredt. Agyarai csorbák voltak, sárgák és feketék, vörös nyelv cikázott közöttük, apró, rothadó húsdarabok hullottak a vízbe. Egyik mancsát a mellkasára szorította, és amikor elvette, láthatóvá vált a lyuk ott, ahol a szívének kellett volna lennie.

– Balis Jamon vagyok, a vér ura! Nézzétek, mit kell megtöltenem, hogy élhessek! Könyörüljetek, kicsi teremtmények! Egy máj vagy kettő, és átengedlek benneteket. Nekem nincs semmim, ti épek vagytok. Legyetek igazságosak, és osztozzatok meg velem!

– Itt az igazságom a számodra, Lord Balis – mondta Elric, és felemelte a kardját, ami még számára is haszontalan pálcikának tűnt.

– Soha nem lehetsz ép, Balis Jamon – mondta Sough királynő. – Addig nem, amíg könyörületet nem tanulsz.

– Becsületes vagyok! Egy máj is elég lesz! – A mancs kinyúlt Elric felé, aki odacsapott, de elhibázta, majd újra vágott, és kardja a lény szőrét érte, alig sebezte meg. A mancs a kardért nyúlt. Elric visszarántotta. Balis Jamon a kudarc és az önsajnálat keverékével mordult fel, és mindkét kézzel az albínó felé kapott.

– Állj! Itt a májad! – Oone valamit a magasba tartott. – Itt van, Balis Jamon. Most engedj át! Megegyeztünk.

– Megegyeztünk. – A lény elégedetten fordult meg, óvatosan elvette Oone ajándékát, és a szíve helyén ásító lyukba helyezte. – Jó. Menjetek. – Nyugodtan a barlangjához indult: kielégítette becsületét és éhét.

Elric értetlenül állt, bár hálás volt a megmenekülésért.

– Mit csináltál, Oone?

A lány elmosolyodott.

– Egy hatalmas bab. Az élelmiszerkészletemből. Hasonlít egy májhoz, főleg, ha vízbe mártjuk. Kétlem, hogy meg tudja különböztetni őket. Egyszerű lénynek látszott.

Sough királynő felfelé nézett, elvezette a hajót a barlangok közül, ki szélesebb vizekre, ahol a parton bivalyok emelték fel a fejüket az ivásból, és bámultak rájuk óvatos kíváncsisággal.

Elric követte a kormányosuk pillantását, de csak az ólmos eget látta. Eltette a kardját.

– Ezek a káoszlények egyszerűnek tűnnek. Kevésbé intelligensnek, mint azok, akikkel korábban találkoztam.

– Igen. – Oone nem lepődött meg. – Ez valószínű. Sough...

A hajó felemelkedett, és Elric egy pillanatra azt hitte, Lord Balis tért vissza bosszút állni a csalásért. Amikor körülnézett, egy hullám tetején lovagoltak. A vízszint gyorsan emelkedett, mellettük lények tűntek fel a sziklaszirteken. Különféle méretű, eltorzult alakjuk Elricet Nadsokor koldusaira emlékeztette, mert ők is rongyokba öltöztek, és az öncsonkítás jeleit hordozták, betegséget, sebeket és elhanyagoltságot. Piszkosak voltak. Nyöszörögtek. Mohón néztek a hajóra, és meg-megnyalták az ajkukat.

Elric minden eddiginél jobban vágyott Viharhozóra az oldalán. A rúnakard és némi segítség az elementáloktól pánikszerű menekülésre késztetné ezt a csűrhet. Most csak a kalandor varázslóktól zsákmányolt pengékre számíthatott, Oonéra és összehangolódó harci ügyességükre. Reccsenés hallatszott a hajó fenekéről, a hullám éppoly gyorsan tűnt el, ahogyan keletkezett, és ők ottrekedtek a szikla közepén, a formátlan horda körülöttük lihegett, hörgött és szimatolt.

Elric nem vesztegette szavakra az idejét, hanem kiugrott a hajóból, és levágta az első kettőt, aki felé nyúlt. A még mindig éles penge széthasította a koponyákat, és ő vigyorogva állt felettük, mint a farkas, aminek néha nevezték.

– Mindegyikőtöket akarlak – mondta. A vilmir kalózoktól tanult harci taktikát alkalmazta. Előrelendült, szúrt, a mellkasa közepén találta el a következő káoszlényt. – Mindet meg kell ölnöm, hogy elégedett legyek!

A csúf fajzatok erre nem számítottak. Megriadtak. Egymásra néztek. Megforgatták fegyvereiket, megigazították rongyaikat.

Oone Elric mellé lépett.

– Én is kérem a részemet – kiáltotta. – Hagyj nekem is, Elric herceg! – Ő is rohamra indult, és levágott egy majomarcú teremtményt, aki drágakövekkel kirakott, mesterműnek tűnő baltát forgatott, nyilván valamelyik korábbi áldozatától lopta.

Sough királynő szólalt meg mögöttük:

– Nem támadtak meg benneteket. Csak fenyegetnek. Igazán ezt kell tennetek?

– Kénytelenek vagyunk, Sough királynő! – kiáltott hátra Elric, és támadást mímelt két félember felé.

– Nem! Nem! Ez nem hősies! Mit tehet az őr, ha többé nem hős?

Ezt még Oone sem értette, és amikor Elric kérdőn nézett rá, megrázta a fejét.

A csürhe kezdte visszaszerezni önbizalmát, körbevették őket. Ormányok szimatoltak. Nyelvek nyalták le a nyálat satnya szájakról. Forró, piszkos, vérrel és gennyel teli szemek árasztották a gyűlöletet.

Közelebb nyomultak, és Elric érezte, hogy a kardja ellenállásba ütközik, hiszen első két áldozata csorbított a fegyver élén. Mégis, a következő ellenfél feje is lehanyatlott, a kezek a levegőt markolták. Oone Elricnek vetette a hátát, és úgy mozdultak, hogy egyik oldalról a hajó védje őket, mert azt a csürhe valamiért félt megérinteni. Sough királynő kétségbeesetten zokogott, de láthatóan nem volt hatalma a káoszlények felett.

– Ne! Ne! Ez nem segít aludni! Ne! Ne! Szüksége van rájuk, tudom!

Ekkor hallotta meg Elric a paták robaját, és a tömeg feje felett meglátta a Gyöngylovag fehér páncélját.

– Ezek az ő teremtményei! – értette meg. – Ez az ő serege, és jött bosszút állni!

– Nem! – kiáltotta Sough királynő elhaló hangon, mint aki nagyon messze van már. – Ennek semmi haszna! Ez a ti seregetek. Hűségesek lesznek. Igen.

A mondatokat hallva Elric sok mindent megértett, vagy legalábbis hitte, hogy megért. Lehet, hogy ő sem teljesen ember? Lehet, hogy mind alakváltók, akik embernek álcázzák magukat? Ez megmagyarázná a fura gondolatmenetét, a különös logikáját, szavait.

De most nem volt idő gondolkodni: a lények olyan vadul támadtak rájuk, hogy a kardjukat is alig tudták meglendíteni. Nyúlós, büdös vér fröccsent a fegyvereikre és a karjukra, öklendezni kezdtek. Elric attól félt, a szag hamarabb legyűri, mint ellenfelei fegyvere.

Nyilvánvaló volt, hogy nem tudnak sokáig ellenállni a tömegnek, és Elric keserűséget érzett, hogy céljukhoz ilyen közel gyűrik le a káosz legnyomorúságosabb szolgái.

Testek hullottak a lábai elé, de nem ő ölte meg őket. Oone is meglepődött a dolgok ilyetén fordulatán.

Felnéztek. Nem értették, mi történik.

A Gyöngylovag vágott át a tömegen, fegyvere erre ütött, arra vágott, döfött a házi készítésű lándzsájával, hasított a kardjával, ujjongott minden egyes élet felett, amelyet elvett. Szörnyű szemeiből jókedv áradt, még a lova is harcolt, a patáival rúgta, a fogaival harapta a tömeget.

– Így helyes! – tapsolt Sough királynő. – Így igaz. Így becsületes!

Visszaszorítva a Gyöngylovag és az újra támadásba lendülő Oone és Elric által, a csőcselék szétszóródott.

Hamarosan az egész tömeg a szikla szélén menekült, inkább a mélybe ugrottak, semhogy meghaljanak a Gyöngylovag ezüstkardja és csontdárdája alatt.

A Gyöngylovag egyre csak nevetett, ahogy a csőcselék maradékát a végzete felé terelte. Gyáváknak és bolondoknak mondotta őket.

– Csúnyák. Csúnyák! Csúnyák! Pusztuljatok! Menjetek! Menjetek! Elűzlek. El, oda! Igen!

Elric és Oone a hajó oldalának dőlt, levegő után kapkodtak.

– Hálásak vagyunk, Gyöngylovag – mondta az albínó, amikor a lovas visszatért. – Megmentetted az életünket.

– Igen – bólintott komolyan a Gyöngylovag, szokatlanul elgondolkodó tekintettel. – Így igaz. Most egyenlőek vagyunk. És megtudjuk az igazságot. Én nem vagyok szabad, mint te. Elhiszed? – Utolsó kérdését Oonéhoz intézte.

Oone bólintott.

– Elhiszem, Gyöngylovag. Én is örülök, hogy segítettél.

– Én vagyok a védelmező, így kellett lennie. Továbbmentek? A barátotok voltam.

Oone Sough királynőre nézett, aki bólintott, karját széttárta, mintha isteneinek áldozna.

– Itt nem vagyok az ellenségetek – mondta a Gyöngylovag, mint aki gyengeelméjűekhez beszél. – Ha teljes lennék, mi hárman nagy háromság lennénk! Igen! Tudjátok! Nekem nincs személyiségem. A szavak az övéi. Azt hiszem.

És ezekkel az érthetetlen szavakkal megfordította a lovát, s távozott az üvegszerű sziklákon.

– Túl sokan védik, de talán senki nem óvja. – Oone éppoly értelmetlenül beszélt, mint a többiek. Mielőtt Elric faggatni kezdte volna, a lány Sough királynőhöz fordult. – Hölgyem, te hívtad segítségül a Gyöngylovagot?

– Ő volt az, azt hiszem. – Sough királynő mintha álmában beszélt volna. Különös volt hallani, hogy harmadik személyben említi magát. Elric eltűnődött, hogy esetleg ez a szokás itt, majd ismét eszébe jutott, e világ lakói nem emberek, csak emberi külsőt öltenek.

Magasan a folyó felett akadtak el. Elric a mélység széléhez lépett és lenézett. Csak néhány testet látott, amelyek fennakadtak a sziklákon, másokat a víz sodort lefelé. Örült, hogy nem kell ennyi holttesttel teli vízen hajózniuk.

– Hogyan tovább? – kérdezte Oonét. Látta magát és Oonét a bronzsátorban, a gyermek közöttük. Mind haldokoltak. Éhség hasított belé, mintha az elixír szólítaná, emlékeztetné a függősségére. Anigh jutott eszébe Quarzhasaatban és Cymoril, a menyasszonya, aki Imrryrben várja. Nem hibázott, amikor hagyta, hogy Yyrkoon uralkodjon a nevében? Most minden döntése ostobaságnak tűnt. Önbecsülése, ami soha nem volt erős, most mélypontra zuhant. Meggondolatlanságokat követett el, a közönséges józan ész is hiányzik belőle.

– Ilyen a hős természete. – Nem lehetett tudni, hogy Sough királynő megjegyzése mire vonatkozott. – Itt biztonságban vagytok!

– Sietnünk kell – mondta Oone. – Érzem. Te is?

– Igen. Abból a világból fenyeget a veszély, amit elhagytunk?

– Talán. Sough királynő, messze vagyunk még a Névtelen Kaputól? Hogyan tovább?

– Moly hátasokon – felelte a Lady. – A víz mindig kiárad itt, de vannak molylepkéim. Csak meg kell várni őket. Már úton vannak. – Közönyösen beszélt. – Ez a csőcselék a tiétek volt. Más nem. De én sem látom előre, tudjátok. Minden új csapda érthetetlen a számomra, akárcsak nektek. Tudok kormányozni, ti is kormányoztok. Együtt, tudjátok?

A látóhatáron szivárványfények kacsingattak és vibráltak, mint a délibáb. Sough királynő elégedetten sóhajtott fel, amikor meglátta őket.

– Jó. Jó! Még nem késő. A másik.

Színek töltötték be az eget. Ahogy közelebb értek, Elric látta,, hogy hatalmas, áttetsző szárnyakon karcsú testek érkeznek, inkább pillangók, mint molylepkék. A szörnyek tétovázás nélkül ereszkedtek le feléjük, míg a hajót és hármukat körülvették a puha szárnyak.

– A hajóba! – kiáltotta Sough királynő. – Gyorsan! Repülünk.

Sietve engedelmeskedtek, és a hajó abban a pillanatban a levegőbe emelkedett, láthatólag a hatalmas lepkék hátán, akik egy ideig a kanyon mellett repültek, mielőtt a víz felé közelítettek volna.

– Néztem, de nem láttam semmit – magyarázta Sough királynő Elricnek és Oonénak. – Most folytatjuk.

Meglepő gyengédséggel helyezték vízre a hajót a lepkék, és ismét felfelé szálltak a kanyon falánál, a komor helyszínt ragyogó, sokszínű fénnyel töltötték be, mielőtt eltűntek volna. Elric megdörzsölte a homlokát.

– Ez valóban az őrület földje – mondta. – Attól tartok, én őrültem meg, Lady Oone.

– Csak az önmagádba vetett hitet veszíted el, Elric herceg – válaszolta Oone határozottan. – Ez a föld különleges csapdája. Kezded elhinni, hogy nem a téged körülvevő világból, hanem belőled hiányzik a logika. Már így is ráerőltettük józan elménket Faladorra. De ne ess kétségbe! Nem tarthat már sokáig, mire elérjük az utolsó kaput.

– És ott? – kérdezte Elric gúnyosan. – A felsőbbrendű logika vár? – Különös kimerültséget érzett. Fizikailag képes volt folytatni az utat, de a lelke és elméje megfáradt.

– Nem tudom elképzelni, mi vár ránk a Névtelen Földön – mondta Oone. – Az álomtolvajoknak nincs hatalmuk afelett, hogy mi történik a hetedik kapu mögött.

– Mert itt van befolyásod! – Elric nem akarta megbántani a lányt, ezért elmosolyodott, hogy kimutassa, tréfált.

Vonyítást hallottak elölről, olyan fájdalmasat, hogy még Sough királynő is befogta a fülét. Mintha egy hatalmas kutya üvöltött volna, a hang messze visszhangzott a mélység felett, azzal fenyegetett, hogy a szikladarabok elindulnak lefelé. Amikor a folyókanyarulathoz értek, meglátták az állatot, egy nagy, farkasszerű bozontos lényt, aki felvetette a fejét, és ismét felüvöltött. Víz örvénylett a lábai körül, az oldalát nyaldosta. Amint megpillantotta őket, a vadállat nyom nélkül eltűnt. Csak a vonyítás visszhangját hallották. A víz folyása felgyorsult. Sough királynő levette a kezét a kormánykerékről, és a fülére tapasztotta. A hajó megpördült, és egy sziklának csapódott. Sough nem mozdult, hogy újra irányítani próbálja. Elric a kerékhez ugrott, de hiába vetette be minden erejét, a hajó nem engedelmeskedett neki. Végül ő is feladta.

Lefelé, lefelé rohant a folyó. Egy mély völgyszurdokba, ahová alig hatolt be a fény. Arcokat láttak rájuk vigyorogni. Kezeket éreztek feléjük nyúlni. Elricnek meggyőződésévé vált, minden valaha meghalt halandó idekerült, hogy őt kísértse. A sziklák között többször meglátta a saját arcát, Cymorilt, Yyrkoont. Egykorvolt csatákat figyelhetett meg. Régi, kínzó emlékek tértek vissza. Ismét átélte szeretteinek az elvesztését, a halál és az elhagyatottság kínját, és hamarosan az ő hangja is csatlakozott a zsivajhoz, hangosan üvöltött, mint a kutya, amíg Oone meg nem rázta, rákiáltott, és visszahozta az őrületből, ami elárasztotta.

– Elric! Az utolsó kapu! Majdnem elértük! Tarts ki, Melniboné hercege! Bátor és leleményes voltál idáig. Most ennél is többre lesz szükség, készülj fel!

Elric nevetni kezdett. Nevetett a saját sorsán, a Szent Leányén, Anighon, Oonén. Nevetett, amikor Cymorilra gondolt, aki a Sárkányszigeten vár rá, és nem tudja, él-e, hal-e, szabad-e vagy rabszolga!

Amikor Oone kiabálni kezdett vele, a szemébe nevetett.

– Elric! Elárulsz mindannyiunkat!

Abbahagyta a nevetést, csak annyi időre, hogy halkan, diadalmasan megszólaljon:

– Igen, hölgyem, így igaz. Elárullak benneteket. Nem hallottad? Ez a végzetem.

– Engem nem fogsz elárulni, uram! – A lány arcul ütötte. A gyomrába vágott. Megrúgta. – Nem árulsz el engem, és nem árulod el a Szent Leányt sem!

Fájdalom áradt szét Elricben, de nem az ütésektől, hanem belülről jött. Felkiáltott és zokogni kezdett.

– Ó, Oone! Mi történik velem?

– Ez Falador – felelte a lány egyszerűen. – Jobban vagy, Elric herceg?

Az arcok még mindig vigyorogtak a sziklákból. A levegő még mindig tele volt azzal, amitől legjobban félt, amitől a legjobban irtózott önmagában.

Remegett. Nem tudott a lány szemébe nézni. Rádöbbent, hogy könnyezik.

– Elric vagyok, Melniboné császári házának utolsó sarja – mondta. – Szembenéztem már az iszonyattal, megalkudtam a pokol egyik fejedelmével. Miért félek most?

Oone nem válaszolt, de Elric nem is várt választ.

A hajó nekilódult, megpördült, felemelkedett, lesüllyedt.

Elric hirtelen megnyugodott. Megfogta Oone kezét.

– Azt hiszem, ismét önmagam vagyok – mondta.

– Ott a kapu – szólt Sough királynő hátulról. Ismét a kormánykereket fogta, a másik keze előremutatott.

– Arra van a Névtelen Föld. – Most egyszerűen beszélt, nem a találkozásuk óta már megszokott rejtélyes mondatokban. – Arra találjátok az Igazgyöngy Erődjét. Ő nem üdvözölhet benneteket.

– Ki? – kérdezte Elric. A víz lenyugodott. Lassan egy alabástromkapu felé úsztak, amit levelek és cserjék szegélyeztek. – A Szent Leány?

– Megmenthetitek – mondta Sough királynő. – Azt hiszem, ti ketten megmenthetitek. Segítettem, hogy itt maradjon, a megmentőket vártam. Ennyit tehetek. Tudjátok, félek.

– Mind félünk, hölgyem – mondta érzéssel Elric. Új áramlatok kapták el a hajót, sebessége egyre lassult, mint aki vonakodik átlépni az utolsó kapun.

– Nem tudok segíteni – mondta Sough királynő. – Lehet, még nagyobb bajt csináltam. Azok a férfiak. Jöttek. Még több jött. És már csak a visszavonulás maradt. Bár ismerném a szavakat. Megértenétek, ha el tudnám magyarázni. Milyen nehéz itt!

Elric, amikor az elkínzott szemekbe nézett, megértette: a nő sokkal inkább fogoly itt, mint akár ő vagy Oone. Úgy tűnt, menekülni szeretne, csak a Szent Leány iránt érzett szeretete tartja itt.

De nem élt itt már jóval azelőtt, hogy Varadia idekerült?

A hajó átsiklott az alabástromív alatt. Kellemes, sós illat terjengett a levegőben, mintha az óceánhoz közeledtek volna.

Elric úgy döntött, felteszi a kérdést, ami foglalkoztatja.

– Sough királynő – szólt. – Varadia anyja vagy?

A fájdalom felerősödött a szemekben, amikor a fátylas asszony elfordult. Elric megrendült a hangjából áradó keserűségtől.

– Ó, ki tudja? – sírt fel. – Ki tudhatná?