TIZENEGY

Geddon

Geddon felloholt a lépcsőn, és berohant a Fakih szobájába. Egy pillantást sem vetett a sercegve égő gyertya fénykörében, az asztalon heverő, összecsavart pergamenekre, az írószerszámokra, és a bagoly ülőrúdja körül heverő rágcsálómaradványokra, de bebújt az aszta alá, körmeivel felfeszegette a padló egyik lécét, és elfordította az alatta rejlő fémkart.

A Fakih írópultja mellett megcsikordult valami. Geddon kimászott az asztal alól, és a szétnyíló falon megjelenő keskeny résbe préselte zömök, izmos testét. Lenyúlt, felkapott egyet a kikészített fáklyák közül, meggyújtotta, és elindult egy felfelé vezető lépcsősoron.

Gaemben, de a palotában is szép számmal akadtak, akik rettegtek Geddontól, s még többen, akiknek sehogy sem fért- a fejébe, hogyan képes megmaradni a félelmetes és titokzatos Fakih mellett.

Geddon időnként álmokat látott; álmokat, melyekben kisfiú volt még, vézna kölyök, és sok magához hasonlóval futkosott együtt valami nagy víz mellett, egy rakodóparton. Együtt bámulta a társaival a kikötőbe érkező hajókat, a partra szálló hatalmas idegeneket, meg a teherhordókat, akik keskeny deszkapallókon egyensúlyozva, a hátukon cipelték ki a hatalmas tengerjáró hajók gyomrából a málhát. .

Geddon álmában sokszor látta magát, ahogy gyerkőcként, a magukat kínáló szajhák és vén koldusok között az idegenek elé furakszik, hogy pár garas reményében ő is előre tartsa a markát. Látta magát, ahogy egy piactéren, a felállított sátrak között, koncra vágyó kutyaként kódorog, és el-elcsen egy-két gyümölcsöt valamelyik kereskedő pultjáról. Látta magát, ahogy sötét sikátorok mélyére húzódva, az éji rémektől reszketve várja a reggelt, a másnapot, ami fényességével nem ígérhet neki mást, csak hogy újra megéri az estét.

Ha sokat ivott, a bor ereje más emlékképeket is felszabadított az elméjében. Ha részegen fetrengett a gaemi palotában, az apródok és szolgák hálótermében, néha az agyába villant egy név is. Gorvik. Ilyenkor még azt is látta, hogy az egyik hajóból kiszáll egy öreges arcú, de fiatalos mozgású férfi. Hatalmas ládája volt. Magához intette a rakparton kéregető kölyköt, és rámutatott a poggyászára.

- Hozd! - hallotta ilyenkor Geddon, és látta, ahogy a kölyök nekibuzdulva a vállára kapja a hatalmas és nehéz csomagot.

Látta, hogy az idegen gyors léptekkel betér egy fogadóba, és szobát bérel éjszakára. A kölyök felvitte a ládát a szobába. Az idegen maga elé állította, megfogta a két vállát, és mélyen a szemébe nézett. Szúrt az a pillantás, szinte fájt - amikor ezt látta, Geddon mindig izzadtan hánykolódott a priccsén -, de valahogy mégis erő áradt belőle.

- A szolgámat baleset érte a hajón - mondta az idegen. - Szükségem van valakire. Ha mellettem maradsz, soha többé nem kell éhesen lefeküdnöd. Akarsz a helyére lépni?

A kölyök félénken elvigyorodott, és bólintott. Az idegen tekintete még jobban megkeményedett. A kölyök érezte - Geddon is érezte álmában -, hogy a két izzó szem kiránt belőle valamit. Valamit, ami fontos, de mégsem annyira, mint a jóllakottság ígérete.

Geddon ilyenkor általában felriadt álmából, de ahogy lehunyta a szemeit, megint maga előtt látta az egyre elmosódottabbá váló képeket.

A fiú attól fogva engedelmes, hű kutyaként követte az idegent. Cipekedett, ételt készített, parancsokat teljesített - ölt is, ha ura azt kívánta tőle -, és sohasem kérdezősködött. Ám valahol, talán a lelke legmélyén érezte, nem jól van ez így.

Sokszor úgy érezte, mintha rejtőzne benne valaki, akit a Fakih akkor és ott, abban a fogadóban gúzsba kötött a pillantásával. Valaki, aki ki akar törni a börtönéből; aki nem akar többé embert ölni; aki el akar menekülni ebből a testkalodából, ami arra kényszeríti, hogy ő is részt vegyen - legyen a Fakih, - a Sötét Birodalom szolgájának förtelmes praktikáiban. Már számtalanszor megtörtént, hogy ez a lény egy-egy szón vagy tetten keresztül Geddonra akarta kényszeríteni az akaratát, ám ilyenkor mindig felrikoltott egy éles, parancsoló hang a fejében, ami megakadályozta, hogy a Fakihnak nem tetsző dolgot műveljen...

Geddon felért a lépcső tetejére. Rövid ideig hallgatózott, majd a tenyerét az egyik nyirkos kőtömbnek feszítette. A fal egy része félrecsúszott előtte. Geddon felemelte a fáklyáját.

A tágas terem falaira aggatott, állatmancsokat formázó arany falikarokban egetlen gyertya égett csupán. A levegőben frissen sajtolt mentaolaj illatozott.

Geddon kilépett a nyílásból, végigsietett a süppedős szőnyeg sárkányokkal küzdő manasékat ábrázoló rajzain, és a hatalmas baldachinos ágy lábához, a faragott faoszlopokhoz lépett.

Leányrabló Harass megfordult álmában, és kezét a mellette heverő meztelen ágyasa mellére tette. Geddon a gróf oldalához lépett, és már ütésre emelte az öklét, amikor meglátta, hogy a nő rémülettől tágra nyílt szemei őt bámulják. Geddon kinyújtotta az ujjait, előre hajolt, és az ajkai elé emelte a kezét. A nő megrázta a fejét, és a meztelenségére húzta a szaténtakarót. Geddon elvigyorodott. Az ágyas felhúzta, és átölelte a térdeit.

Geddon fejében vadul verni kezdte a rácsait a bebörtönzött lény.

- Ne bántsd! - üvöltötte. - Ne bántsd! Geddon úgy rázta meg a fejét, mintha légy repült volna a fülébe. Felegyenesedett, és hátat fordított az ágynak. Ám hirtelen meghallotta a Fakih hangját.

- Öld meg! Öld meg, és hozd el a grófot! Geddon a homlokához emelte a kezeit, és lassan végighúzta az arcán szétterpesztett ujjait. Behunyta a szemét, hogy kiverje a fejéből a hangokat, de hiba volt. Újra maga előtt látta a kisfiút, ahogy ott áll a fogadóban, az idegen kezei a vállán, az idegen tekintete az arcán. Valami kiemelkedett a kölyökből. Valami, ami addig képessé tette rá, hogy ne úgy viselkedjen, mint a bábjátékosok zsinegen rángatott emberkéi valamelyik gorviki piactéren...

Gorvik! Geddon hirtelen nagyon fontosnak érezte, hogy eszébe jutott ez a név. A rácait rángató rab mintha új erőre kapott volna a gondolattól - de a Fakih hangja most már mennydörgéssé erősödött.

- Öld meg a nőt, és hozd el a grófot! Geddon megremegett, és úgy tett, mintha indulni akarna. Am hirtelen mozdulattal megpördült, és egy ólomsúllyal nehezített láncot hajított a nő nyakára.

A lánc megtekeredett. Geddon megrántott a végét, és keményre feszített ujjai hegével az ágyas gégéjébe szúrt.

Egy gyors ökölcsapást mért a gróf halántékára, majd a vállára dobta az alélt férfit, és lesietett a rejtekajtó mögötti lépcsősoron.

Bertram

A démon karmai a húsába mélyedtek, zekéjét vér áztatta - a bestia pofájáról rácsorgó nyúlós-nyálas ürüvér, és a sajátja. Egy hátborzongatóan hideg, érdesen pikkelyes kígyófarok tekeredett a nyakára. A lábai elé egy karmos mancs dobbant. A démonláb aprócska mozdulatot tett, a farok rántott eget, a karmos kezek pedig megtaszították a vállát. Zuhanni kezdett, de szinte azonnal valami keményhez koppant a tarkója. Tüdejéből kiszorított a levegőt az esés. Erőlködve felnézett. Hanyatt fekve hevert a démon lábai között. Az iszonyatos, háromszemű, orrtalan arcon tágra nyílt a száj . Sárga agyarak villantak, bűzös lehelet perzselte végig a bőrét. Arca elkékült, és már rég letett arról, hogy megpróbáljon lélegzetet venni. A démon pofájából lassan előkúszott egy vérvörös csáp. A csáp vége szétnyílt, és egy aprócska bagoly feje jelent meg mögötte. A parány-bagoly felvijjogott, és ütésre emelte kemény, horgas csőrét.

Elviselhetetlen szúrást érzett a homlokán. A vörös csáp szálai tüzes, szerelmes ajkakként tapadtak a fejére, de a belsejükben ott kopácsolt a kis bagoly...

Felüvöltött, legalábbis azt hitte, hogy ő ordít.

Ahogy a démon egyre nagyobb területet megkaparintott az elméjéből, ahogy összes emlékével együtt saját agya legfélreesőbb zugába szorult, és a bestia akaratlanul átadta neki tudását, hirtelen megértett valamit.

Vörös Felhőnek nem volt igaza! Tévedett a vén sámán is!

Hazugság, hogy a Sötét Birodalom nem tudná akár egyedül is megszerezni magának a shadoni városokat! Azok,, akik ekkora erőt képesek adni teremtményeiknek, nem kényszerülnek rá, hogy lovakon száguldozó, vadállati módon élő és üzekedő nomádoktól kérjenek segítséget.

Krán csak annyi szerepet, szán a Bíbor Hordának, a kán embereinek, mint a félelmetes Éji Kódorgó a Kacagónak: hagyja, hogy elvégezze helyette a munka nagy részét, de amikor osztozkodásra kerül sor, a kisebb állat örülhet, ha a bestia nem falja fel a zsákmánnyal együtt.

Lorraine, Medve és Borostyán

Alig, hogy megszabadította Borostyánt, és a fehér arcú idegent a bilincseiktől, Lorraine fülét futó lábak dobogása ütötte meg. Kilesett a folyosó sarkon túli részére, de rögtön vissza is kapta a fejét. Vagy kéttucatnyi gárdista közeledett feléjük.

- Futás! - kiáltotta a lány, és megfogta a vak elfkölyök kezét.

Medve felemelte a bárdját, és egy pillanatra még megfordult, de amikor a letérdelő gárdisták kezében meglátta a lövésre emelt számszeríjakat, és a mögöttük villogó kardokat, inkább Lorraine után vetett magát.

A lány benyitott egy ajtón, és berántotta maga után Borostyánt. Ahogy elindult a lefelé vezető lépcsősoron, mérges darázs-zümmögéssel a nyitott ajtó deszkájába fúródtak az első nyílvesszők.

- Medve! - sikoltotta a lány.

A vén törpe úgy vetődött be az ajtónyíláson, mintha nem is egy lépcsőre, de valami békés tóba ugrana fejest. A fehér arcú idegen is elérte az ajtót, ám a második nyílvessző-sorozat gyilkos fullánkjai a vastag deszkához szegezték a testét. Lorraine látta, hogy a férfi feléjük fordítja a fejét, hogy mozdulni próbál, és mondani akar valamit - ám a húsát átdöfő nyílvesszők nem eresztették. Eltátott szájából artikulátlan hang, és sűrű vér buggyant elő.

Lorraine egy pillanatra még a vérfoltos mellre bukó fehér arca meredt; majd megfordult, és Borostyánt maga után vonszolva rohanni kezdett lefelé a lépcsőn.

Theun

Egyre kevésbé bízott benne, hogy reggel előtt kijutnak a dohos kazamata-labirintusból, sőt, már-már letett róla, hogy egyáltalán megtalálják a kifelé vezető utat.

Már rég maguk mögött hagyták az utolsó fáklyákat is, a magukkal hozott tartalékok is csonkig égtek, de jelét sem látták, hogy a szűk, kanyargós folyosó véget érne.

Lángra lobbantotta inge utolsó cafatját, és körülnézett. A falak ugyanolyanok voltak, mint eddig; a szivaccsá lyuggatott sziklák repedéseiből feketén csorgott a víz.

- Istenek, most segítsetek! - Bendő letérdelt, és felemelt valamit a földről.

Theun a fületlen kezére bámult. Egy apró, elszenesedett szövetdarabot tartott az ujjai között.

- Még meleg - mondta Bendő, és Theun arcába nézett. A parányi fáklya ellobbant. Tudod, mit jelent ez?

Theun tudta. A saját nyomaikat üldözték.

Geddon

Az ájult grófot levitte a Fakih kamrájába. Végig rejtett járatokon haladt, és csak egyszer kellett átvágnia egy kihalt folyosón. Gárdistákkal nem találkozott, így mikor újra beléptek egy titkos ajtón, az övébe tűzte élesre reszelt hajítócsillagjait.

Miközben terhét cipelve lement az utolsó lépcsősoron, egy pillanatra megállt, és mély lélegzetet vett. Ahogy a többi fegyver használatát, a hajítócsillagét is a Fakihtól tanulta meg. Nem volt ez különösebben fáradtságos vagy hosszadalmas munka: egy este, miután megette azt a tehénürülékre emlékeztető, füvekből és szúrós szagú anyagokból összeállított száraz lepényt, végigheveredett az ágyán - akkoriban valahol Taba el Ibara déli végein kóboroltak -, s mire reggel felébredt; már halálos biztonsággal kezelte a gyilkokat. A Fakih mellett minden olyan egyszerű és könnyű volt...

Tovább indult. Amint belépett a kamra ajtaján, mintha valaki rémülten felsikoltott volna a látványtól, de amikor megrázta a fejét, rádöbbent, hogy megint csak az az elméjében raboskodó különös lény üvöltött. Leültette a grófot a székbe,

A démon testét feszítő undorító izmok lassan elernyedtek, a bőre petyhüdtté vált, a kígyófarok szorítása meglazult. A bestia hátán, egy tenyérnyi felületen elcsúsztak az addig egymást fedő pikkelyek, és a bőr, mintha valami ököl nyomná, feszítené belülről, hártyahólyaggá változott. Halk pukkanás hallatszott, majd metsző sziszegés. A démon testéből előáramló forró, bűzhödt levegő meglibbentette Borostyán hosszú haját.

Ahogy a bestia összerogyott, a kőpadlón felült a varkocsos, fekete ruhás férfi, Megtörölte vérző homlokát, eszelős vigyorra húzta a száját, egy lábadozó beteg mozdulataival feltápászkodott, kihúzta magát, kidüllesztette a mellét, és a feje fölé nyújtotta a karjait.

A következő pillanatban kivágódott a kamra másik ajtaja.

Lorraine és Borostyán

A lépcső alján a folyosó két ágra szakadt.

- Erre! - lihegte Medve, és teljes bizonyossággal elindult az egyiken.

A lépcsőr felől dobogás, és fegyvercsörgés hallatszott. Lorraine hátra lesett. Az imbolyogva közeledő fáklyafények elárulták, a gárdisták feltüzelt vérkopókként követik őket.

A lány a törpe után futott, és a botladozó Borostyánt is magával húzta.

Egy ajtó állta az útjukat. Medve határozottan belerúgott. Fény ömlött a folyosóra. A törpe megállt, szinte kővé dermedt.

- Tovább, Medve, tovább! - sürgette a lány, és a törpe jobb válla mellett befurakodott a kivilágított helyiségbe. Ám alig, hogy belépett, a földbe gyökerezett a lába.

Borostyán fél kézzel a falnak támaszkodott.

- Érzem... Lorraine látta is.

A terem közepén, egy alvadtvér színű anyaggal teli kád előtt sárgás szürke, sűrű anyagú, térdmagasságig érő massza-tócsa bugyborékolt és fortyogott, előtte egy fiatal, erőtől duzzadó, fekete ruhás és varkocsos férfi állt. Tőle pár lépésnyire egy széken aranyszegélyes fehér hálóruhába öltözött, szemmel láthatóan eszméletlen fiatalember ült, mögötte pedig egy aszott vénember állt. A csuhás öreg egy apró dobozkát szorongatott az egyik kezében, a másik keze hosszú körmeit pedig a hálóruhás fejébe mélyesztette. Az ápolt, világosbarna hajtincsek közül vér szivárgott. A terem másik ajtaja előtt zömök, tarkopasz, tigrisképű férfi tapadt a falhoz.

Lorraine hátrahőkölt, Medve a bárdja nyelét markolászta, Borostyán pedig előre nyújtott kezekkel remegett.

- Érzem - ismételte.

A hátuk mögött egyre jobban felerősödött a lábdobogás. Medve meg akart fordulni, hogy felvegye a harcot a szűk járatban egymást taszigáló gárdistákkal, ám a démon magnetikus erővel, magán tartotta a pillantását. De nem is kellett védekeznie: a látvány a gárdisták mozdulatait is megfagyasztotta.

A padlón remegő kocsonyás, undorító masszán felhólyagosodott egy tenyérnyi buborék. A vékony, sárgás opálszínű hártyát belülről átdöfte valami. Az összeroskadt, oszladozó démonbőr hasadékában megjelent egy horgas csőr, majd egy kerek, tollas fej. Az első pillanatban olyan volt, akár egy bagoly, ám ahogy kikúszott a padlón sötét nyálkafoltot hagyva sisteregve semmivé váló masszából, az alakzatban felállított öt fekete gyertya fénye rávetült puha pikkelyekkel fedett, gyíkszerű testére.

Lorraine iszonyodva lehunyta a szemeit. A gyíktest két oldala úgy dudorodott és hullámzott, akár egy várandós asszony hasa. A puha pikkelyekkel borított bőr megrepedt, és a hasadékból kipattant két madárszárny. A bagoly heves csapkodással lerázta magáról a gyíktest cafatait, fenyegető huhogással a padlóra ugrott, majd felemelkedett a levegőbe.

Lorraine behúzta a nyakát, a gárdisták az arcuk elé kapták a kezüket. A fal mellett álló zömök férfi felrikoltott, kinyitotta a hozzá közelebb levő ajtót, és kirohant a kamrából. A bagoly leírt egy kört a levegőben, majd mintha egy pillanatra visszafordult volna a teremben álló fekete alak felé, de a következő másodpercben a zömök alak után röppent, és eltűnt a folyosó sötétjében.

A varkocsos felemelte a fejét, eltátotta a száját, és hátborzongató, rekedtes torokhangon felüvöltött. Lenézett a padlóra rajzolt pentagrammára, óvatosan az egyik vonalra tette, és lassan előre csúsztatta a bal lábát. Elégedetten felröffent, és kilépett a rajzolatból.

A kamra másik végéből egy elégedett sóhaj hallatszott. Lorraine a hang irányába nézett. A csuhás vénember a szék mögött hevert halottnak látszott. A hálóruhás fiatal férfi azonban felemelte a fejét, végignézett a testén, és csengő, szinte gyermeki hangon felkacagott. Felállt, és miközben a varkocsos vigyor-grimaszba torzult arccal elindult az ajtóban állók felé, felemelte a padlón heverő dobozkát.

Theun

Theun először azt hitte, csak a káprázat űz vele csúf játékot, ám amikor megdörzsölte a szemeit, és még mindig látta a halvány fényfoltot, vidáman felnevetett.

- Megvan, Bendő! Megvan!

A fületlen felrikoltott, félretaszította az útból a fehérhajút, és vágtatni kezdett a világosság felé. Theun utána eredt.

Ahogy belépett a fénytócsába; Bendő hirtelen megtorpant, és a fal mellé húzódott. Theun az első pillanatban arra gondolt, hogy a fületlen gárdistákat látott az ajtónyílás mögött, ám ahogy közelebb ért, és a fülét megütötte a vásári kikiáltók kereplőinek zajára emlékeztető hang, már ő is lelassított.

A fény nem egy ajtón keresztül szűrődött be a barlangszerű folyosóra. A falon csak egy szűk, gyerekfejnyi nyílás tátongott, mögötte pedig széles, kerek helyiség világlott. Mint valami kút feneke, gondolta Theun, és mikor a szeme megszokta a világosságot, az ívelt falú kamrába lesett.

A kamrába, aminek az alján mintha hullámzott volna valami.

- Ne... gyere... közelebb! - sziszegte Bendő. Theun még egyet lépett, majd mozdulatlanná dermedt.

A kút alján lüktető masszából kiemelkedett egy ököl nagyságú, lapos, szürkéskék fej.

Theun hátrahőkölt. A kígyó a hasadékon át lassan kikúszott a folyosóra, és ahogy elindult a fal mellett reszkető Bendő felé, a nyomában megjelent a párja.

Theun előhúzta, és dobásra emelte a tőrét. Az első kígyó kíváncsian megemelte a fejét majd gyűrűt vont Bendő lábai köré. A fületlen keze az övénél motozott.

A kígyó, egy pillanatra megmerevedett, majd lecsapott. Bendő előre lendítette a kezét. A hüllő ujjnyi hosszú méregfogai a fületlen rézgarasokkal teli erszényébe fúródtak. Theun elhajította a tőrét. A penge halálos biztonsággal döfte át a kígyó lapos, arabeszk mintázatú fejét.

A másik kígyó is Bendőre vetette magát. A fületlen még idejében elkapta a síkos testet éppen a fej alatt szorította meg a végtelennek tetsző nyakat: A bestia képtelen volt harapni, de farkával körbefonta Bendő combjait. Theun kihúzta a tőrét a másik dögből, valamivel Bendő keze alatt megmarkolta a kígyó testét, és akár egy kifeszített kötelet, egyetlen suhintással elvágta. A fületlen messzire hajította az örökre tátva maradt kígyófejet.

- Huh! - Bendő megtörölte a homlokát, és a fehérhajúra nézett. - Köszönöm, barátom. Theun vigyorogva bólintott, és tovább indult a folyosón.

Alig tett meg három lépést, a mögötte haladó Bendő felsikoltott, és a lábikrájába harapó, alkar hosszúságú kígyócska farkára taposott. Theun a kését villogtatva ugrott a fületlenhez. A vékonyka, nedvesen csillogó testen látszott, csak nemrég bújhatott elő a tojásból. Theun az állkapcsai közé feszítette a kés pengéjét, és hosszában belehasított a testbe.

Bendő a földre rogyott.

- Istenek...! - hörögte.

Theun leguggolt, és megvizsgálta a harapásnyomot. A két pici, alig vérző lyuktól a bőr alatt egy-egy kékes csík kúszott fel, Bendő térde felé. A fületlen arca haláltváró grimaszra torzult; szemei kigúvadtak, szája legörbült sarkaiban sűrű, fehér nyálhab jelent meg. Mondani akart valamit, de a torkából emberi hangok helyett csak egy artikulátlan levegőgombóc bukott ki. A hátán feküdt, de a mellkasa olyan feszes ívben emelkedett az alagút mennyezete felé, mintha külön életre kelt volna, és megpróbálná megérinteni a nyálkás, mohától és évszázados pókhálóktól mocskos kőfalat.

Theun a fületlen fölé hajolt, letépett az ingéből egy darabot, és a szájába tömte.

- Készülj fel... Fájni fog.

Bendő teste megremegett, de valahogy sikerült úrrá lennie a testén, és gúvadt szemekkel, izzadó arccal bólogatott, ahogy ráharapott a rongycsomóra.

Theun a fületlen térdére ült, és a lábszárába vágta a kését.

Borostyán

A varkocsos kinyitotta a dobozka tetejét, és kivett belőle egy nefritzöld pókot. A nyolclábú a szobrok mozdulatlanságával tűrte az ujjak érintését. A varkocsos a tenyerére tetté, mély lélegzetet vett, ráfújt, és a levegőbe hajította.

Mintha a férfi szájából kiáramló bűzhödt levegő isteni lehelet lenne, pók egyszeriben felélénkült. Kapálódzni kezdett, és szétterpesztette a lábait. Úgy ereszkedett le a kamra padlójára, mint egy vászondarab, aminek a sarkaiba köveket varrnak, és ledobják egy torony tetejéről.

A kamra másik végében álló hálóruhás, fiatal férfi térdre roskadt, előre nyújtotta a kezeit, megfeszítette az ujjait, és gurgulázó hangon kántálni kezdett.

Lorraine felsikoltott.

A varkocsos felkiáltott, és a pókra mutatva ugató hangokat hallatott. Az érthetetlen szavak hatására a pók teste, mintha megannyi lidércet rejtegetne a bendőjében, izzani kezdett. Vakító nefritfény, és dobhártyaszaggató sivítás töltötte be a kamrát. A lány a szemeire szorította a kezét, és a folyosó felé fordult. Medve fájdalmasan üvöltve a földre vetette magát, és egyetlen karja alá temette a fejét. Az ajtóban szorongó döbbent gárdisták egymásra borultak, úgy próbáltak elrejtőzni a szemet és fület sebző fény- és hangdárdák elől.

Borostyán, aki addig a fal mellett, összegörnyedve, és értetlenül állt, most kihúzta magát, és felemelte a fejét. A sivítás majd' megőrjítette, de semmi volt ez ahhoz a csodához képest, hogy évek óta először látott. Hártyával borított szemein keresztül először csak valami halvány ragyogás derengett át, ám ahogy a vijjogás és a fény erősödött, a félelf fiú egyre jobban ki tudta venni a padlón mozgolódó pók körvonalait. Lépett egyet, és az arcán boldog mosollyal tágra meresztette hosszú ideje használhatatlan szemeit. Ám a mosoly hirtelen lehervadt az ajkairól. Felemelte a kezeit, tétován megrázta a fejét, majd újra előre bámult.

A nefritfénnyel ragyogó pók körvonalai mintha kiterebélyesedtek volna. Lábai megnyúltak, és megvastagodtak, fejtora és potroha óriásivá dagadt. Már akkora volt, mint egy kutya, de az agyrémbe illő metamorfózis még mindig nem ért véget.

Borostyán füleiből vér szivárgott. Egy vörös csepp túlbuggyant a fülcimpáján, és lassan végigcsorgott a nyakán. A szeméhez kapott. Egy pillanatra úgy érezte, mintha egy hatalmas opálgömbben állna, de a következő másodpercben hajszálrepedések futottak végig a tejfehér felületen. A repedések egyre vastagabbá változtak, és az opálfelület végül apró szilánkokká zúzódott. Borostyán megtörölte a szemét, és megfordult. Lorraine és Medve már a padlón reszketett és üvöltött, mögöttük páncélos-sisakos férfiak őrjöngtek. Az egyik fickó a füleibe dugta az ujját, és bömbölve a kőfalba verte a fejét.

A sivítás hirtelen zümmögéssé szelídült, és már a fény sem volt erősebb, mint a késő délutáni nap ragyogása. A félelf fiú újra a terem felé fordult. A pók közben tovább nőtt; már akkora volt, akár egy borjú. A varkocsos a falhoz támaszkodva röhögött, a helyiség másik felében álló hálóruhás férfi pedig a karjait magasra emelve, érthetetlen nyelven ordítozott.

A pók közben akkorává dagadt, hogy a háta már a kamra mennyezetét feszegette, lábai pedig ölnyi vastag sátorrudakként feszültek alatta. Borostyán tágra nyílt szemekkel bámult. A varkocsos vigyorogva megfordult, és a fejét ingatva lassan elindult a fiú felé.

Theun és Geddon

Theun egy szíjat tekert a fületlen lábára, pattanásig feszítve meghúzta a két szárát, majd egy gyors mozdulattal csomót kötött rá. Letépte Bendő melléről az inget, és a széthasogatott lábszárra csavarta a mocskos vászondarabot.

A fületlen arca verítékben fürdött, guvadt szemei szinte kipattantak a koponyájából, fogai őrült erővel haraptak a szájába tömött rongydarabra.

Theun egy hosszú pillanatig az elkínzott arca meredt, majd az arca elé emelte, és ökölbe szorította a kezét.

- Így lesz a legjobb, barátom - mondta, és teljes erejéből a fületlen halántékára csapott. - Kiviszlek innen...

Felállt, ám a következő pillanatban lekapta a fejét. Valami elröppent mellette. Mintha egy tollas szárny legyintette volna meg az arcát. A folyosó sötétjében eltűnő árny után nézett, de szinte ugyanabban a pillanatban a fal mellé ugrott, és megpróbált beleolvadni a nedves sziklatömbökbe.

Valaki közeledett.

Szaggatott zihálást hallott. A kígyóvermen keresztül beszűrődő fénypászmák megcsillantak egy kopasz, izzadt fejen. Amint a férfi a közvetlen közelébe ért, Theun mereven előre tartotta a lábát. A kopasz megbotlott, és elhasalt a padlón. Szinte azonnal a hátára fordult, de Theun akkor már a mellén ült, térdeivel leszorította a karjait, és megbökte a gégéjét a tőrével.

- Eressz! - lihegte a kopasz, és megpróbálta felállni.

- Hol jutok ki innen? - kérdezte Theun.

- Eressz!

A kopasz felrántotta, és Theun nyaka előtt összekulcsolta a lábait. A fehérhajú hanyatt vágódott. A kopasz felpattant, és tovább futott, de alig tett meg három-négy lépést, megtorpant, és visszafordult.

- A Fakih a gazdám - hallotta Theun a mormolását. - Mellette kell maradnom.

A kopasz újra megállt, újra megfordult, és ismét a madár után lódult.

- De én nem akarok mellette maradni! - kiáltotta, és térdre rogyott.

Theun a fal mellé ugrott, onnan figyelte. A kopasz a halántékára szorította a kezeit, és vadul rángatózni kezdett.

- A Fakih az uram... - mormolta monotonul, majd jóval magasabb és élénkebb hangon folytatta:

- A Fakih elvett tőlem valamit...

- A Fakih mellett kell maradnom - hallatszott a színtelen hang.

- A Fakih a Sötét Birodalmat szolgálja. El kell menekülnöm!

- A Fakihé az életem és az akaratom!

- A Fakih elvette tőlem az életem és az akaratom !

A kopasz mozdulatlanná dermedt. Tigrisarcán kegyetlen vigyor jelent meg, és eszelős hangon felvihogott. Ujjai az öve alá nyúltak, és előhúztak egy tenyérnyi hajítócsillagot.

Theun védekezően az arca elé emelte szétnyitott kezeit, két könyökével pedig megpróbálta a lehető legjobban eltakarni a mellét és a hasát. Felkészült rá, hogy félre kell ugrania a kopasz négyágú pengéje elől. Ám a tigrisarcú nem dobta el a csillagot. Hanyattvágódott, és rángó testtel tovább kántált:

- A Fakih az uram... Gyűlölöm a Fakihot... Imádom... Meg kell ölnöm... Vissza kell mennem hozzá... Szolgálnom kell őt... Menekülnöm kell tőle!

Theun értetlenül megrázta a fejét, és tovább indult.

- A Fakih... Fakih... Fakih...

Tíz lépést tehetett meg, amikor a motyogás beleveszett a folyosó sötétjébe.

Bertram

Kínlódva vergődött saját, összegubancolódott emlékei között.

Elvesztette teste fölött a hatalmát; az izmai ugyan engedelmeskedtek az agyából érkező parancsoknak, a keze, a lába mozgott, az érzékszervei arra fókuszálódtak, amerre a testet irányító akarat kívánta - de ez az akarat már nem az övé volt.

Először csak a fájdalmat, a megsemmisülés gyötrelmét érezte, ám amikor a testébe költözött démon az ő segítségével kívül jutott a kamra sziklapadlójába vésett pentagrammán, amikor a nem-ember-és-nem-állat lényt már a fekete gyertyaoszlopok sem tudták abban a másik világban tartani, hirtelen gyönyör áradt szét a sejtjeiben. A szabadulás gyönyöre volt ez, s még valami másé is; egy olyan érzésé, amit oly sokszor érzett ő is a sajátjának, ám most mégis undorodott tőle: az értelmetlen vérszomjé.

Saját elméje sarkában kuporogva felfogta az idegentudat gondolatait. Megértette, hogy ő eszköz volt csupán; ~ hogy a puhány shadoni városok ellen indított harcban neki, de a társainak, nomád testvéreinek sem volt több szerepe, mint egy párviadalban egy kard pengéjének, vagy egy buzogány valamelyik fémtövisének. A megsemmisülés örvényében forogva, miközben a testét átjárta az idegen tudatból sugárzó dermesztő gyűlölet, és a könyörtelen, pengeéles és hideg gondolatok, megértette, hogy a Sötét Birodalom csupán felhasználta őket; hogy a csuhás, akivel a sámán sátrában találkozott, csak csalfa ígéreteket tett, amikor azt mondta, hogy a Bíbor Horda hazaviheti a lerombolt Gaem kincseit. Haza, vissza a pusztába, a Salumion hegy lábához, ahol - a csuhás ígérete szerint - többé majd nem kell tartaniuk a Kacagótól, meg az Éji Kódorgótól.

Ahogy az igéződémon tudása szétterjedt az elméjében, megértette, minden ígéret volt csupán. A Sötét Birodalmat éppúgy nem érdekli a nomádok sorsa, mint a gaemi polgároké. Nekik csak az számít, hogy Shadon egy városát örökre elpusztították, hogy a romokon többé már nem sarjadhat új élet. Talán... Talán ha sikerül végrehajtaniuk a tervüket, az apró csapásoktól meggyengített Shadon is Pyarron sorsára jut majd...

Ez nem lehet!

Bertram megfeszítette az akaratát, de hirtelen megértette, csak akkor gondolhatna ellenállásra, ha az övé volna az az érzés, amit egész életében a gyengeség jelének tartott, amit már apró gyermekkorától fogva megvetett, ami miatt viszolygott az Egyistentől és a hitétől; ami elvette tőle, és annak a pyarroni kutyának a karjai közé taszította az anyját. Megértette, hogy ez az érzés az, ami megkülönbözteti az embereket (de talán még a legtöbb állatot is) az olyan iszony-lényektől, mint ami most elbitorolta tőle a testét. Az az érzés, ami még a gyengének is erőt ad. A szeretet.

Tudatának Én-része dermedt rémülettel figyelte, amit saját elméjének Ő-része túlvilági boldogsággal lesett.

Amikor a nefritragyogású, hatalmassá duzzadt pók háta megrepesztette a kamra kőmennyezetet, és amikor a démon az ő szemeivel az ajtóban álló alakokra pillantott, Bertram dühödten ráncigálni kezdte a mentális rácsokat, melyek saját agyának zugába zárták.

A démon felemelte az ő kezeit, és megragadta hozzá legközelebb álló ember torkát. A fiú felsikoltott.

- Ne!

Bertram és Theun

- Bertram! Ne!

Amikor a démon hátra fordította az ő fejét, és az ő szemeivel a másik ajtóban álló alakra nézett, a bebörtönzött Bertram megdöbbent.

- Theun! - akarta kiáltani, de a szájából hangok helyett csak valami undorító böffentés buggyant elő.

- Bertram!

Theun tőrrel a kezében a démon által uralt test elé ugrott. A mentális rácsok mögött álló Bertram torka szakadtából üvölteni kezdett, ám az ujjai eleresztették a fiú nyakát, ráfonódtak egy hosszú tőr markolatára, keze pedig Theun felé döfött.

Theun kitért, elkapta a kezet, és átdöfte a csuklóját. A penge megakadt a csontok között, és amikor kiszabadult, a fájdalmasan felemelkedő kar a helyiség közepére, a barnává alvadt ürüvérrel teli kádba röpítette. Démon-Bertram szétnyíló ujjai közül is a padlóra hullott a tőr, ám a bestia nem adta fel. Ép kezét ütésre emelte, de közben meglendítette a lábát, ágyékon rúgta az előtte hajlott háttal, ugrásra készen, széttárt karokkal álló fehérhajút.

Amikor a varkocsos eleresztette a nyakát, Borostyán hanyatt vágódott. Felemelte a fejét, és fel akart állni, hogy Theun segítségére siessen, amikor a térem másik végében levő ajtónyílásban megjelent egy kopasz, eszelős tekintetű férfi. Egy pillantást vetett a felborult szék alatt heverő csuhás vénember mozdulatlan testére, majd a hálóruhás fiatal férfi elé ugrott.

- Fakih! - üvöltötte. - Fakih!

Hirtelen megfordult, és elindult vissza, az ajtó felé, ám a következő másodpercben már újra a mereven kinyújtott kézzel mágikus szavakat morgó férfi előtt állt.

- Fakih!

Bertram egyre vadabbul rázta a rácsokat, de közben megérezte a tudatába férkőzött démon vad, sötéten örvénylő gondolatait. A bestia dühöngött - őrjöngött, mert a test, amit elfoglalt, képtelen volt végrehajtani a parancsait; mert az izmok, amiket a sajátjává tett, nem tudtak akkora erőt kifejteni, amekkorát beléjük parancsolt.

Bertram elvigyorodott.

A démon érezte a fájdalmat, amit az ő testén keletkezett sérülések okoztak neki. Érezte, amikor- az összegörnyedő Theun hirtelen felegyenesedett, és fejjel előre az orrába vetődött.

Bertram tudta, hogy a szétroppanó porc az övé, mégis örült a sebnek. Újult erővel feszegetni kezdte a mentális rácsokat.

Lorraine kábán pislogva felnézett.

- Theun! - sikoltotta, és tántorogva feltápászkodott. Előrántotta a kardját, és a fehérhajú arcát öklöző varkocsos férfi mögé ugrott.

Az ívelt penge a levegőbe emelkedett, és lesújtott a varkocsos fejére.

Theun az utolsó pillanatban látta meg Lorraine lecsapó kardját. Félre rántotta Bertramot, és a lányra üvöltött.

- Ne!

Lorraine meghökkenve leeresztette a kardját.

- Ne? - kérdezte rekedt hangon.

- Ez a bátyám! - magyarázta Theun, és hanyatt vágódott. Bertram ökle iszonyatos keménységgel csattant az állához.

Lorraine tétován a fehérhajúra nézett. Ez lenne Bertram? Ez a varkocsos nomád?

Ez... ez a boszorkánymester, aki képes volt szörnyeteggé változtatni egy pici pókot? Egyszer már látott egy fickót, aki ugyanilyen mozdulatokkal hadonászott, és majdnem ilyen szavakat ugatott. Igaz, az az ember valami egészen mást csinált...

Amikor átvergődtek a Sorhaagra boruló fénysátron, a sebesült Theunt, és a mákonytól kába Medvét cipelő ló, mintha megérezte volna, hogy a hátán ülők már nem képesek irányítani, vad vágtába kezdett. Lorraine kancája egy ideig képes volt lépést tartani vele, ám mind jobban lemaradt. A lány tudta, ha a ló elkódorog, talán nem kerül a város nyugati oldalánál, a fénysátron kívül maradt nomádok kezébe, de az biztos; hogy sebesült lovasai nem maradnak életben. A kancája farára csapott hát, és még egyszer, utoljára beérte Theunék lovát. Amikor elég közel került hozzá, megpróbálta elkapnia kantárját, ám a nyeregben előtte heverő vak Borostyán akadályozta a mozgásban. Végső elkeseredésében előhúzta utolsó hajítótőrét, amennyire csak tudott kihajolt a nyeregből, és Theun lovának nyakába döfte a pengét.

A fekete mén megtorpant, és felágaskodott. Lorraine másodszor is szűrt, de most nem rántotta ki azonnal a sebből a tőrt, hanem jó hosszan és mélyen belehasított a húsba. A fekete ló nyerítve, két hátsó lábára állva rúgkapált. Theun a földre zuhant. Lorraine leugrott a nyeregből, a ló mellső lábai közé vetődött, és hosszú, mély sebet metszett a hasára. A fekete hátas leeresztette a mellső lábait, és fájdalmasan felnyerített. Mielőtt széles vércsíkot húzva maga után eliramodott volna, Lorraine elvágta a szíjat, ami Medve testét a nyereghez rögzítette. Az eszméletlen törpe Theun mellé esett.

Lorraine a vak Borostyán segítségével nagy nehezen az egetlen megmaradt lovuk hátára emelte Theunt és a törpét. Ahogy félelf fiú is felkapaszkodott a nyeregbe, a lány kantárszáron vezetve a kancát elindult arra, amerre a keleti irányt sejtette.

Ahogy beértek egy bozótosba, Lorraine megállította a lovat, és visszanézett a városra. A zöld fénykupola még mindig ragyogott. Az égő város lángjai kísérteties fénnyel sejlettek ki mögüle.

A távoli, tompa tűzrecsegésbe, és az alig hallhatóvá szelídült üvöltéslepelbe hirtelen egy sokkal erősebb és közelebbről hallatszó hang keveredett. Lorraine elfordította a tekintetét. A város felől egy lovas közeledett a bozót felé.

A lány nem tudta, mit tegyen. Ha a férfi sorhaagi - mert a kék telihold fényénél már azt is látta, hogy férfi a lovas -, talán jobb lenne, ha a segítségét kérné. Együtt - és ami a legfontosabb: két lóval - talán könnyebben biztonságos helyre vihetnék a sebesülteket, és ők maguk is hamarabb elhagyhatnák a város környékét. Am mi van akkor, ha nem egy menekülő tart feléjük, hanem éppen ellenkezőleg, egy nomádnak szottyant kedve egy kis sétalovagláshoz? De akárhogy is van, hogy jutott keresztül a fényfalon?

A bozóttól vagy háromszáz lépésnyire a lovas megállította hátasát, leugrott a nyeregből, és a város felé fordult. Mereven maga elé tartotta kezeit, és kántálni kezdett. Ahogy a telihold egy sugara megvilágította a fejét, Lorraine felismerte. A Követ volt.

A lány behúzta a kancáját egy fa mögé, ő maga pedig le-hasalt, és előre kúszott a bokorban.

A Követ szinte levegőt sem vett, úgy hadarta az érthetetlen, vakkantásokra emlékeztető szavakat. Hangja hol felerősödött, hol elhalkult, de egyetlen pillanatra sem maradt abba az ugatás.

Irtózatos reccsenés szaggatta szét az éjszaka sötétjét. Lorraine a város felé nézett, és elkerekedtek a szemei az iszonyattól. A zöld fénysátor tartóoszlopai - a gigantikus pók nyolc lába - sorra elroppantak. A felhők alatt lebegő lapos, hosszúkás test megingott, oldalra billent, majd fülrepesztő sistergéssel ráborult Sorhaagra. Vakító, a telihold fényét elhomályosító lobbanás festette zöldre a nyugati horizontot, majd egy szédítő tűzörvény csapott az ég felé.

A nomád elégedetten felordított, a lovához lépett, és leoldozott egy zsákot a nyeregről. Lorraine ereiben szinte porrá vált a vér az iszonyattól. A sebhelyes arcú a zsákba dugta a kezét, és lassan előhúzott belőle egy baglyot: A lány még ilyen messziről is felismerte Barcijtje megtermett bestiáját.

A nomád hatalmasra tátotta a száját, és bekapta a bagoly fejét. Lorraine rémülten visszakúszott a kancához, de mielőtt tovább indult volna, még egyszer, utoljára visszanézett.

A nomád már mozdulatlanul hevert a lova mellett, a bagoly pedig meglebbentette a szárnyait, és elszállt a nyugati pusztaságok felé.

Lorraine sokáig tétovázott, míg végül rászánta magát, hogy megszerezze a sebhelyes arcú riadtan toporgó lovát. Gyors léptekkel az állathoz futott, és anélkül, hogy megvizsgálta volna a halottként heverő nomádot, felpattant a csődör hátára.

Miközben a bozótban várakozó kancát maga után vonszolva kelet felé tartott, Sorhaagot, a nomád hordát, és a nefritzöld pókot elemésztette a tűzvihar...

- Fakih!

Borostyán látta, hogy a tigrisképű felemel egy hajítócsillagot. Ám nem dobta el, helyette térdre borult a hálóruhás előtt, és zokogni kezdett.

- Fakih....

A következő pillanatban azonban újra felugrott, és egy hirtelen mozdulattal végighúzta a férfi nyakán a pengét. A hálóruhás előre nyújtott kezei a teste mellé hanyatlottak. A tigrisképű sírva a saját homlokába öklözött.

- Fakih! - üvöltötte, és még egyszer belemetszett a hálóruhás gégéjébe.

A fiatalabb férfi egy pillanatra megingott, majd lassan összeroskadt.

A tigrisképű arcán hirtelen kisimultak az agónia ráncai. Dühöngve a padlón heverő testbe rúgott, majd ráborulva zokogni kezdett.

- Fakih...

Borostyán a mocskos kőpadlóra zuhanó, rángó, vért fröcskölő testre meredt. A hálóruhás rúgott még néhányat, de ahogy terebélyesedett a körülfolyó vértócsa, egyre erőtlenebbé vált a rángása.

Medve megrázta busa fejét, és felállt. A mennyezetnek feszülő hatalmas nefritzöld test egyre jobban megrepesztette a kőtömböket. Itt-ott törmelékeső és porzuhatag hullott a padlóra.

A törpe körülnézett. Pillantása Lorraine-re és Theunra esett, meg a varkocsosra, akinek a nyakát éppen a fehérhajú szorongatta. A lány elhajította a kardját, a fickó hátára, ugrott, és apró, de kemény ökleivel csépelni kezdte a fejét.

Medve látta, ha a pók tovább feszegeti a mennyezetet, mind a kamrában pusztulnak. Felkapta bárdját, az egyik nefritzöld lábhoz ugrott; és belevágta a széles, súlyos pengét.

Az ajtó előtt, a folyosón dülöngélő gárdisták is magukhoz tértek. Berontottak a helyiségbe. A vezetőjük egy pillanatra mintha eltétovázott volna, majd a törpe mellé ugrott, és kardjával püfölni-vágni kezdte a fatörzs vastagságú póklábat. Az emberei is kihúzták a kardjukat, és munkához láttak.

Theun a hóna alá kapta Bertram fejét, Lorraine pedig az egyik karjába csimpaszkodott. A varkocsos úgy rázta le magáról a lányt, mint egy medve a ráakaszkodó kutyakölyköket. Lorraine a padlóra esett. Alig, hogy feltápászkodott, a mennyezetről lezúduló kőeső ledöntötte a lábáról.

Borostyán látta, hogy a törpe és a gárdisták már öt póklábat átmetszettek. A sebekből sűrű, nyálkás, zöld folyadék ömlött a padlóra, ám a pók épen maradt három lábára támaszkodva tovább feszegette hátával a kamra mennyezetét.

Borostyán Lorraine-hez ugrott.

- Jól vagy? - kérdezte.

A lány szaporán pislogva felemelte a fejét. A homlokán húzódó mély sebből vér csorgott az arcára.

- Menj, segíts Theunnak!

A félelf engedelmeskedett. A varkocsos hátára ugrott, és fojtogatni kezdte. Éles reccsenés hallatszott. Borostyán felnézett. A mennyezeten hatalmas repedés sötétlett.

- Le fog szakadni! - ordította.

Medve is fellesett, és abbahagyta a pókláb püfölését. Lorraine-hez futott, és a kábult lányt a vállára kapva az ajtó felé rohant.

- Gyertek! - üvöltötte hátra.

A mennyezetről leváló kőtömb maga alá temetett két gárdistát. A többiek a törpe után ugrottak.

Theun hátra lépett, és gyors egymásutánban három ütést mért Bertram fejére. Borostyán eleresztette a nyakát, lehuppant a földre, és felkapott egy kődarabot. Bertram villámgyorsan megfordult, és kihasználva a lendület erejét, irtózatosat rúgott Theun gyomrába. A fehérhajú összerogyott. A mennyezetről alázuhant a második, majd a harmadik szikladarab is. A levegőben kőpor lebegett. Borostyán elhajította a kődarabot. A varkocsos megtántorodott, a fiú felé fordult, és felüvöltött. Theun összeszedte maradék erejét, és levegő után kapkodva Bertram bokáira vetette magát.

Bertram hasra vágódott. Borostyán a halántékába rúgott. A következő pillanatban kőgörgeteg zuhogott a varkocsos fejre.

- Gyere, Theun!

Theun kétségbeesetten kirángatta a varkocsost a törmelékkupac alól. A homlokán és a bal halántékán tátongó hosszú sebből sötéten patakzott a vér, és ahogy Theun felemelte, a tarkóján, a hajfonatok alatt tátongó bőrhasadékból sárgavörösen kivillant a bezúzott koponyacsont.

- Gyere! - üvöltötte Borostyán.

- Ez Bertram - lihegte Theun. - Segíts!

Bertram

A démon tombolt az erőtlenné váló, vérző és felhorzsolt test agyában. Megpróbált valami energiát küldeni a végtagokba, ám hiába: az emberi idegek képtelenek voltak megfelelő erővel továbbítani a parancsait, az izmok és az inak pedig nem engedelmeskedtek. .

Akár egy túlhajszolt ló, gondolta a mentális rácsok mögött a valódi Bertram. Hajszolhatod, de ha nem bírja tovább, kidől az ember alól...

Bertram érezte, most, hogy a démon figyelme a test mozgatására összpontosul, talán sikerülhet szétfeszítenie az anyagtalan rácsokat. Erősen koncentrált, hadrendbe állította a tudatát alkotó emlékekét, és nekirugaszkodott.

Közben érezte, hogy a testet, amin a démonnal osztozkodott, valaki felkapja, és kicipeli a kamrából. Érezte, hogy egy-egy kéz markolja a kezeit és a lábait. Megfeszítette az akaratát.

Az egyik rács lassan elhajlott. Bertram felüvöltött, és keresztülpréselte anyagtalan önmagát a résen. Hagyta, hogy az emlékei szétáradjanak a tudatában, és felkészült rá, hogy megbirkózik a démonnal.

Nem kellett sokáig várnia a küzdelemre. A támadás ereje összetörte; egy sötét gondolathullám a hátára kapta, és a börtöne felé sodorta. Megpróbált evickélni, de hiába. Érezte, nem a démon lesz a vesztes.

Valami hiányzott ahhoz, hogy legyőzhesse. Valami, amire a bestia nem számíthatott.

Amikor elült a lezúduló kőtömbök robaja, de még nem ülepedtek le a fáklyákkal megvilágított folyosón szállongó porfelhők, Theun lefektette Bertram vérző testét.

- Ő...? - kezdte Borostyán zihálva, de nem fejezte be a kérdést.

Theun bólintott.

- Igen. Ő Bertram. A bátyánk.

Borostyán letérdelt a varkocsos fej mellé, és végigsimított a vérző homlokon.

- Bertram... - suttogta. - Még sohasem láttam. Nem ilyennek képzeltem.

Theun is az eszméletlen Bertram arcára tette a kezét.

- A bátyánk...

A sötét gondolathullámmal küszködő Bertramon hirtelen olyan érzés áradt végig, mint a fuldoklón, amikor megpillantja a feléje nyújtott segítő kezet. Érezte a bőrén át a testébe áramló forró szeretet-vibrálást, felfogta a szerveiből és izmaiból az idegpályákon az agyába - amin egy démonnal kellett osztoznia - érkező üzeneteket, és magában elmosolyodott.

Már tudta - a benne lakozó idegen lény is tudta -, hogy Bertram, Kicsi Sólyom teste meg fog semmisülni. De azt is tudta, hogy a megcsonkított pók nem emelkedhetett ki a kazamatából. A Romboló Erőt maguk alá temették a lezuhogó sziklatömbök, az igéződémont pedig örökre börtönbe zárta az ő teste. A város falai szilárdan állnak, az odakint gyülekező nomád sereg harcosai képtelenek lesznek bejutni, hogy elvégezzék a Sötét Birodalom által rájuk osztott feladatot. Talán így is megpróbálkoznak majd az ostrommal, talán sokan közülük elhullanak a várvédők fegyvereitől - de lesznek túlélők. Talán... Igen, Gaem gárdistái és lakói talán elég puhányak ahhoz, hogy elveszítsék a csatát, talán Vörös Felhő mégis fel fogja prédálni a várost, de egy biztos: az Egyisten győzedelmes marad. Lehet, hogy a Sötét Birodalom már más városokba is beültette a boszorkánymesterét, meg a bagolynak álcázott Átjárót, amin keresztül újabb igéződémonokat küldhet át - de a Gaemben történtek híre messzire el fog jutni. Shadon erős, papjai értik a mágiát, és ha már tudják, hogy mire kell figyelniük, könnyűszerrel megtalálják az eleven testekbe bújtatott Átjárókat, és a hitvány bűbájtudorokat...

Megfeszítette akaratát, kinyitotta a szemeit, és a fölé hajló arcba nézett. Mielőtt az agában kavargó démoni tudat újra fellobbantotta volna íriszében a vad, vörös lángokat, mielőtt a túlvilági lény újra kilökött volna az ajkai között egy dühödt bömbölést, elsuttogott egy szót, amit talán még sohasem mondott ki.

- Testvérem...

Theun megfogta az arcát.

- Igen, én vagyok az, Bertram! És itt van Borostyán is!

Theun érezte, hogy már nem képes ellenállni a lény veszett tombolásának. A másik arcba nézett.

- Testvéreim... - motyogta, és tehetetlenül tűrte, hogy a haldokló testből kiszabadulni képtelen démon utolsó erejével cafatokra tépje tudata maradékát.

Theun a bátyja megfeszülő testére szorította a kezeit, az elszíntelenedő arcba nézett, és úgy látta, mintha Bertram szemeiben könny csillogna. Felemelte -a kezét, Borostyánra nézett, és megrázta a fejét.

- Ketten maradtunk, Borostyán testvérem.