HÁROM

A Fakih

A pergamenen halk sercegéssel futott a toll. Ahogy a lap szélére ért hirtelen felemelkedett, de egy pillanattal később, a tintától új erőre kapva már egy következő sort rótt. Fáradhatatlanul dolgozott, egészen addig, amíg a derekát szorongató barna, hosszú körmű kéz bele nem dobta az írópult szélére helyezett üvegcsőbe.,

A vén Fakih egy pillanatra a lassan körbepörgő tollszárra meredt, majd egy tétova mozdulattal megdörzsölte fáradt szemeit, és elkoppintotta az írópult közepén álló, karcsú leányt formázó, kissé megfeketedett ezüst gyertyatartó gyertyáit. Átbicegett a félhomályba burkolózó kőfalú termen az ablak hívogató, szemnek pihenést ígérő fényfoltja felé, majd nagyot sóhajtva a mellvédre könyökölt. Erősen összeszorította a szemeit, és mikor már úgy gondolta, nem fognak az íriszébe döfni a kora délutáni nap sugarai, lenézett a palota tövében összegyűlt sokadalomra.

A rutinos kereskedők még hajnal előtt, fáklyafénynél állították fel sátraikat és asztalaikat, és már a későn érkező környékbeli parasztok is rég kiteregették, kirakosgatták a földre eladásra szánt portékáikat. Az egy-e hangosabbá váló kiáltozásokból, emberi és állati üvöltésekből hullámzó hangszőnyeg szövődött; egyre többen és többen érkeztek, hogy egymást tapodva, lökdösve szemügyre vegyék mindazt, amit a messzi északról, és a déli tengerek mellől idevándorolt, és három napra a gaemi palota előtt megtelepedő kalmárok akartak rásózni a gyanútlan, de súlyos erszényeket hordozó városi népre, és a környékbeli otromba parasztokra.

A Fakih lepöckölt a karjáról egy apró, a sötétkék vászoncsuhába kapaszkodva szemtelenül a válla felé rohanó pókot, és végignézett a piacteret körülölelő, embermagas kőfalon. A gróf rikító színű páncélokba öltözött gárdistái és vérebeik mind a helyükön álltak, hogy árgus szemekkel figyeljék, és ártalmatlanná tegyék a rendbontókat, a fürge ujjú tolvajokat, a korán lerészegedett, kötözködő, bikanyakú parasztlegényeket, és persze azokat a szemtelen csempészeket, akik elég vakmerőek voltak ahhoz, hogy olyan elmebódító szereket próbáljanak Gaem polgáraira tukmálni, amelyek birtoklásáért és élvezetéért egész Shadonban halál-volt a fizetség.

A nyugati fal tövében egy hatalmas hordón kikiáltó üvöltözött. A Fakih egy percig érdeklődéssel hallgatta az aprócska, de erős torkú férfi szavait.

Tessék, csak tessék! Ide, ide emberek! Még egy perc, és egy olyan küzdelemnek lehettek tanúi, amihez foghatót még sohasem láttatok! Tessék, csak tessék! Még egy perc, és az Északi Óriás megvív Morrával, a gorviki amazonnal! Tessék, csak tessék...

A Fakih a hordó melletti emelvényen álló két alakra pillantott. Az Északi Óriás valóban szép szál ember volt, valaha izmos is lehetett, de mára már izmok helyett csak löttyedt háj borította a testét. Morra valóban nő volt, de csak az arcát, és fedetlen, fiús mellét borító vastag hegek különböztették meg a gróf istállójában dolgozgató fejőlányoktól.

- Tessék, csak tessék! Nem csak pénzzel lehet megváltani a belépést: hozhattok tyúkot, tojást, miegyebet! Még egy perc, emberek, és megkezdődik a küzdelem. A bámulatos küzdelem, ami itt, a sátrunkban fog lezajlani! - A kurta termetű kikiáltó balra, egy rikítóan színes, de már szakadozott, farudakkal alátámasztott ponyvasátorra mutatott.

Az ablakban álló Fakih elkapta Morráról a tekintetét, és a piactér másik végébe, a másik mutatványos banda emelvényére nézett. Ez a társaság még nem kezdte meg a bámészok erszényének megcsapolását; az emelvényükön egy mázsás súlyokat emelgető tarkopasz, tetovált homlokú óriás mellett csak két ikerharcosnak öltözött vézna fiú járta néma, lassú táncát. A Fakihnak jó szeme volt a harcostehetségek felismeréséhez; így rögtön látta, az ügyesen mozgó, könnyedén lépdelő legénykék legfeljebb csak valamelyik tavernában aratnának osztatlan sikert - mint borfiúk. Olyan távol voltak ők a harci tudományok ismeretétől, mint Themes, a sivatagi napisten papjai uruktól.

A Fakih megcsóválta a fejét, és az összesűrűsödött, háborgó tengerként kavargó tömegre nézett. Az embertengerben vékony nyílás keletkezett - egy kis csoport közeledett a körülkerített tér nyugati kapuja felől. A Fakih merengve bámulta, ahogy a hórihorgas, tejfehér hajú férfi utat tör magának és a háta mögött lépdelő társainak az élő, lélegző, kiáltozó és alkudozó húsfalban. A Fakih érdeklődve szemügyre vette őket, és látta, ha a piactéren akad egyáltalán valaki; aki harcosnak nevezheti magát, hát ők azok.

Hirtelen éles kürtjel harsant, és a piactér déli, a palota felöli végén is út nyílt a tömegben. Ez az út már jóval szélesebb volt, annál, amit á magas fehérhajú csapata tört magának. Érthető is volt, hiszen itt tucatnyi gárdista parancsolta hátrébb a köznépet. Hogy szavaiknak nagyobb nyomatékot adjanak, szíjkorbácsukkal időnként végigvágtak egy-egy lustábban mozgó tohonya paraszt hátán.

- A gróf úr jő! - harsogták. - Utat Gaem grófjának!

A Fakih tűnődve nézte, ahogy az embertengerbe hasított két út, a keskenyebb és a szélesebb a piactér közepe tájékán összeér. Tudta, mi fog történni. Sóhajtva megdörgölte a szemeit, és visszament a sötét kőfalú szoba belsejébe. Leült az asztal mellé, felemelt a padlóról egy fémdobozkát, és kirángatott belőle két rémült fekete egeret. Az egyiket a jobb markába szorította, a másikat pedig négy ujjának satujába fogta. Halk reccsenés hallatszott. A Fakih az asztalra dobta a törött gerincű rágcsálót, és az arca elé tartotta a társát.

- Nyugalom = mormolta a lüktetőszívű egérkének. - Nyugalom. A halál csak egy pillanatnyi állapot...

Egy apró tollkéssel darabokra vagdosta az egereket, felállt, és a sarokban, a kőfalba vert jókora szögre akasztott kalitkában szendergő bagolyhoz lépett.

- Egyél, barátom! - suttogta, és beszórta a húscafatokat a madár elé.

A bagoly egy öregúr méltóságával leugrott a kapaszkodófájáról, és az ételhez totyogott.

- Egyél, Barkar, egyél csak! - bíztatta a Fakih. - Most érd be ennyivel.

A bagoly csipkedni kezdte á húst, a Fakih pedig visszament az írópultjához, és összekészítette a felszerelését. A grófnak hamarosan szüksége lesz egy írástudóra.

- Holnap este megtelik a kék hold - mondta a Fakih a bagolynak, miközben elindult az ajtó felé.

A madár felkapta a fejét, és csillogó szemekkel a gazdájára nézett.

- Igen, Barkar. Holnap éjszakára újra az lehetsz, aki vagy. Degeszre tömheted a begyed.

Amikor az ajtóhoz ért, a Fakih még egyszer visszapillantott a figyelő bagolyra.

- Már nem kell sokáig várnunk, Barkar! Érzem, hogy hamarosan megérkezik a Követ. Megérkezik; elhozza az Üzenetet, és akkor végleg megszabadulhatsz mostani testedtől...

Theun

Gaem - a Shadon Birodalom középnyugati csücskében, a Tomúda da Sharmu és a Sharbamanta közti mocsár nyugati feléből kiemelkedő földnyelven épült városka - ifjú gráfja a zengzetes Harass Bel Erhan nevet örökölte apjától, de azok, akik a háta mögött - és a gárdistái háta mögött - beszéltek róla, csak Leányrabló Harassként, vagy egyszerűen Vérivóként emlegették.

Ezeket a gúnyneveket Harass egy furcsa és valóban kegyetlen szokásával érdemelte ki: a grófság területén egyszerűen megváltoztatta az egész Shadonban érvényes törvényeket. Gaemben és környékén nem lehetett látni kalodába zárt tolvajokat, de még a városhoz vezető utat sem szegélyezték a Shadonban oly megszokott látványnak számító három embermagas karók, és a rajtuk aszalódó emberi tetemek. Gaem tömlöceiben nem voltak béklyóra vert rabok, a földeken és a városi építkezéseken csak parasztok vagy béresek serénykedtek, és nem kényszermunkára ítélt gonosztevők. Harass nem volt véreskezű zsarnok, de csak kétfajta büntetést ismert.

Az egyik a halál volt, amit rendszerint a palota kazamatáiban denevéréletet élő emberi dögevők, a gróf hóhérai hajtottak végre, de suttogják előfordult már nem is egyszer, hogy amikor túlságosan belefáradt a főúri időtöltésekbe, Harass személyesen is részt vett a tortúrákon. A halálra kínzott, darabokra hasított testű szerencsétlenek, és a palotakert fáira akasztott kihasított belű kutyák, juhok és más állatok sokat tudtak volna mesélni arról, hogy a gróf mennyire vonzódott a kín, a szenvedés, az iszonyatos sebek, és a vér látványához. Ezért is nevezték a város polgárai Vérivónak. (Akadtak olyanok is Gaemben, akik arról pusmogtak, hogy Harass valóban vért iszik, sőt mi több, egész dézsákat töltet meg az áldozataiból frissiben lecsapolt vérrel, hogy aztán megfürödjön benne. Állítólag erre is a Fakihja szoktatta rá, aki még uránál is jobban kedvelte ezeket a fürdőket. Persze ezeket a pletykákat senki sem vette túlságosan komolyan.)

Halálos ítélet azonban csak ritkán született Gaemben. Az apróbb bűnöket a gróf egészen másképp torolta meg: megvesszőztette a vétkest, és elvetette tőle leánygyermekét, vagy ha ilyen nem volt neki, akkor az asszonyát. A nőket aztán bezáratta a palota keleti szárnyába - a "bestiakertbe", ahogy ő nevezte -, és három évig tartó fogság után mindenképpen szabadon eresztette őket. Volt, aki hamarabb visszatérhetett a családjához, de ők jártak rosszabbul. Harass rendre vendégül látta a városba tévedt kalandozókat, a messzi Gályák-tengeréről Shadonba kíváncsiskodó kalózokat. Miközben a világlátott férfiak elbeszélték a grófnak életük és hegeik történetét, három teljes napon át ehettek, ihattak, amennyit csak akartak, és ha Harassnak tetszettek a meséik, éjszakánként azzal az asszonnyal melegíthették fel ágyukat, akit a bestiakertből kiválasztottak maguknak. Ezek a nők a szégyenben eltöltött éjszakák után aztán mehettek amerre láttak, de sokszor előfordult, hogy nem csak asszonyi tisztességüket kellett .a palotában hagyniuk - a gróf valami mástól is megszabadította őket.

Harass még csak huszonhat esztendős volt ugyan, de már több, mint kilenc éve ő uralkodott a város, és a hozzá tartozó hat falu felett. Apja, az öreg gróf nagyon korán átköltözött az őseihez - egy olyan furcsa kór falta fel a lépét és a máját, aminek láttán még a vajákosok, a messze földről összehívott kuruzslók és varázslók is értetlenül rázták a fejüket. Beszélték, hogy az öreg gróf testébe nem a gaemi levegőből ugrott be a kórság, de még csak nem is a Shadonban, vagy a Keleti-óceánon tett útjai során szívta magába a láthatatlan húsfaló lényeket. A merészebb, vénebb, sokat tapasztalt gaemiek esténként - miután lopva körülsandítottak a tavernában, és meggyőződtek róla, hogy Leányrabló Harass egyik kopója, vagy parasztnak álcázott spionja sincs a közelben -, boroskupáik fölé hajolva félve felemlegették a külhoni Fakih nevét, aki annak idején az ifjú gróf tanítómestereként került a palotába, de később a jobbkeze, sőt, vezérlője lett. A legvakmerőbbek még azt is el merték rebegni a fakupákban vöröslő boruknak, meg persze az asztalnál ülő cimboráiknak, hogy az öreg gróf furcsamód akkortájt kezdett betegeskedni, amikor a Fakih. már megmelegedett a városban. Szóba került néha a Fakih nevének emlegetése közben egy iszonyatos fenevad is, ami állítólag minden huszonegyedik napon, amikor a Kék Hold kerek képpel vigyorgott Ynev fölött, megtizedelte a környékbeli falvak nyájait. Beszélték; hogy a bestiának denevérszárnyai vannak, és olyan hatalmas csőre, hogy egyetlen ütéssel be bírja zúzni vele még a legvénebb kosok fejét is. (Természetesen ezzel a mesével csak a gyerkőcöket, meg a városba tévedt idegeneket lehetett riogatni. Mindenki tudta a Fakihról, hogy van ugyan egy madara, de nincs abban semmi csoda: csak egy vén, tollavesztett bagoly a szerencsétlen.). A legmegátalkodottabb rémhírterjesztők időnként elmormoltak egy bűvös-félelmetes nevet - Krán - is, meg valami varázslatról sem átallottak eldörmögni egy-két szót a bajszuk alatt. Ennél többet aztán senki sem mert mondani - mindenki a hallgatóságára bízta, döntsék el azok, van-e valami kapcsolat az idegen bölcs, és az öreg gróf halála, a Sötét Birodalom, a szőrén-szálán eltűnt juhok; no meg az állítólagos szörny között.

Harass tehát korán megörökölte a birtokot, és mivel hű alattvalója volt a tartomány urának; nem akadt emberfia a környező vidéken, aki vitatni merte volna jogait. Gaemnek attól sem kellet tartania, hogy valamelyik szomszédos nagyúr megpróbálja saját birtokához csatolni apja földjeit - senki sem volt olyan bolond, hogy rút intrikákba kezdjen, vagy hogy hű katonái és drága pénzen felbérelt zsoldosai vérét ontassa fölöslegesen egy ilyen jelentéktelen kis városért, a szegény falvakért, a mocsárba nyúló félsziget savanyú földjéért.

Gaem lakói nyugalomban és békében éltek. Nem vívtak háborúkat, az ifjú gróf nem vett részt más grófok, bárók és kiskirályok torzsalkodásaiban, a városban néha-néha felbukkanó rablókat, tolvajokat és egyéb gonosztevőket pedig nagyon hamar elriasztották a grófi gárda járőröző vértesei. A langy tespedésben csak az jelentett változatosságot, ha nagynéha a városba vetődött egy-egy kalandozó banda, mutatványos karaván, kolduscsürhe, vagy vándorló törpefalka. Ilyenkor aztán a kíváncsibbak összesereglettek valamelyik fogadóban, és szájtátva hallgatták a messzi földekről érkezettek elbeszéléseit. A törpékből ugyan csak nagy nehezen lehetett kihúzni egy-egy mondatot; és a mutatványosok sem értettek egyébhez, mint hogy mindenféle furfanggal, meg bűbájjal kicsalják a bámészok erszényéből a garasokat, a zord arcú kalandozókból azonban - főként miután kellőképpen felöntöttek a garatra -, csak úgy dőlt a szó: Csodálatos és iszonyatos lényekről beszéltek, manasékat, démonokat és sárkányokat emlegettek, és azt is elbeszélték, hogyan sikerült megküzdeniük a fenevadakkal. Némelyikük bizonyságképpen mutatott egy-egy foltos, pikkelyes vagy csíkos irhát - amelyet állításuk szerint valamely szörnyről nyúzott le -, mások pedig felfedték mellkasukat vagy hátukat, hogy a bőrükön vastagló fehér hegekkel igazolják, milyen hősök, mekkora harcosok ők, és hogy igazán rászolgáltak még egy kancsó potya borra. A gaemiek, miután kellőképpen kiálmélkodták magukat a rettentő történeteken, visszatértek munkájukhoz, és tovább varrták a bőrt, faragták a fát, tovább izzították, edzették és kalapálták a vasat, a parasztok pedig tovább terelgették legelésző juhaikat, tovább gondozták az életet jelentő vetést. Porral lepett, hitvány kis életükben az idegenek meséin kívül csak az évente egyszer megrendezett vásár jelentett izgalmat.

Az a vásár, aminek forgatagába Leányrabló Harass gárdistáinak korbácsa éppen utat hasított.

- A gróf úr jő! Utat a grófnak!

A gróf a piactér közepére érve harsány, de unott hangon megállította aranyozott, messzi földeken bányászott ékkövekkel kirakott gyaloghintaját, és körbefordította barna, szinte nőiesen lágyra metszett arcát. Finom ívű orra undorodva beszippantotta a pórokból áradó bűzt, és - mint mindig, amikor kénytelen volt a köznéppel érintkezni -, viszketni kezdett a halántéka.

- Lássuk csak, ki lenne érdemes arra, hogy meghallgassam a történetét - mondta. A hangja finomkodó volt és száraz, úgy recsegett, akár egy napon aszalt bőrdarab.

- Éljen a gróf! Az isten éltesse soká Harass grófot! - harsogtak jólnevelt birkák módjára a parasztok és a gaemi polgárok.

Harass fintorogva, mintha nem melengetnék a szívét az éltető szavak, a gárdistái felé fordult.

- Tegyetek már rendet! Hát mi hasznotok, ha még erre sem vagytok képesek?

A páncélos gárdisták félretaszigálták a parasztokat és a kereskedőket, és nagy korbács-csattogatással elnémították a tömeget.

- Lássuk csak - ismételte Harass.

Hátulról, a polgárok mögül, előre nyomakodott egy tucatnyi koldus. Ok hírből már jól ismerték a gróf szokásait, és annak reményében, hogy sikerül megtölteniük a bendőjüket, hiányzó végtagjaik csonkjait lóbálva, gennyedt, fekélyes sebeiket mutogatva, nyekeregve-kántálva könyörögni kezdtek a nagyúrhoz. Isteneik nevét emlegetve esküdöztek, hogy aki az övéknél valóbb és rémisztőbb történetet mesél, az mind hazug kurafi, égetnivaló, aljas szájhős. A korbácsos gárdisták Harass egyetlen apró kézmozdulatára előrelendültek, és vad püföléssel a rimánkodókba fojtották a szót. A koldusok úgy iszkoltak hátra a kereskedők sátrainak menedékébe, akár a kiscsirkék az anyjuk szárnya alá, ha kányát kárál a kakas.

Harass csalódottan látta, hogy egyetlen kalandozókülsejű férfi sincs a tömegben. Megcsóválta a fejét, és intett az egyik gárdistának.

- A nagyságos gróf úr olyan férfiakat kíván vendégül látni a palotájában - harsogta a kikiáltónak kijelölt katona -, akik a szerencséjüket üldözik, és képesek rá, hogy elszórakoztassák urunkat a történetükkel!

Rögtön nagy tolongás támadt, és vagy féltucatnyi önjelölt hős tolakodott a bámészok elé.

- Állítsátok sorba őket! - parancsolta Harass.

A gárdisták úgy-ahogy katonás sorba szedték a szedett-vedett népséget. Harass végignézett rajtuk. Egyet sem látott közöttük, aki érdekes mese ígéretét cipelte a rongyai alatt. A gróf már azon tűnődött; hogy valódi kalandozók híján inkább egy ló felaprításával elégíti ki furcsa vérvágyát, de aztán mégsem így határozott. Történeteket akart hallani, mégpedig olyanokat, amiknek minden egyes szavából vérgőz áradt, minden egyes mondata maga volt az iszony. Sokszor eltöprengett már azon, hogy ha az istenek nem verték volna meg az áldásos gazdagság terhével, talán felkerekedne, és szerencsevadásznak szegődne, hogy testközelből szemlélhesse végig a borzalmakat. Persze úgy, hogy közben az életét -soha ne fenyegesse valódi veszély, ne kelljen fáradtsággal és erőfeszítésekkel gyötörnie a testét, és ne kényszerüljön rá, hogy egy kemény nyereggel feltöresse az ülepét. Bátor embernek tartotta magát, és bölcsnek is - ugyan ki merné vitatni, hogy egy város és a hozzá tartozó falvak kormányzásához nincs szükség merészségre; és egy jókora adag észre? Vágyta a kalandot, imádta, amikor a borzalom jeges ujjainak érintése megbizsergette a gerincét, de mégsem mondott volna le róla, hogy esténként beleereszkedjen a forró, illatos vízzel teli medencéjébe, és egy jót hancúrozzon valamelyik ágyasával.

Fintorogva sóhajtott egyet, és rábökött egy mocskos, lótrágyabűzt árasztó fületlen, szőrtelent arcú és fejű férfira.

- Ezt pucoljátok le - vetette oda a gárdistáinak. - Talán jó lesz... És ezt a másikat is! - mutatott egy vászonfehér, emberbőrbe bújtatott rémre.

Még egyszer végignézett a mocskos rongyosokon, majd az összeseregletteken, és hirtelen felderült az arca.

- Hé, te ott! - mutatott a parasztok fölé magasló fehérhajú férfira. - Jer csak közelebb!

A vándorkülsejű, hórihorgas magára bökött.

- Én, uram? - kérdezte.

- Te, te! - kiáltotta Harass.

A fehérhajú engedelmeskedett.

- Szerencsevadász vagy? - szegezte á mellének a kérdést a gróf.

Az idegen lassan bólintott.

- És tudsz-e szép meséket? De igazak legyenek ám!

A hórihorgas hátralesett, és megvonta a vállát.

- Mert hogy ha tudsz ilyet - folytatta a gróf -, gyere el a palotámba.

A fehérhajú szó nélkül megfordult, visszalépett a tömeg sűrűjébe, de már jött is újra a gróf elé. Egy fiatal, vak fiút tolt maga előtt.

- Tudok meséket, nagyuram - mondta. - És megköszönöm kegyességed, de kérlek engedd meg, hogy őt is magammal vigyem!

Harass tétován a világtalan ifjoncra nézett. Őt? Ugyan miért látnék vendégül egy vak kölyköt? Mi érdekeset mondhatna nekem egy ilyen nyomoronc?

A hórihorgas válasz helyett hátrafogta a fiú kese, vállig érő haját.

Harass megremegett, még a gyomra is összeszorult. Már tudta, hogy az elkövetkezendő napokban nagy izgalmakban lehet része.

A közelben ácsorgó parasztok a fiú hosszúkás, hegyes végű füleire lestek, és babonás rémülettel susogva hátrébb húzódtak.

- Egy elf! - szállt a suttogás.