HAT

Theun

Késő délutánra járt már az idő, amikor a négy mesélőt újra a gróf elé vezették.

A gróf maga elé intette a meszesképűt. A férfi leült, lehajtotta a fejét, és halk hangon belekezdett a mondókájába.

- Nem tudom, hol születtem, de apró gyerek voltam még, amikor felkerültem egy gorviki hajóra...

Borostyán megfeszítette az akaratát, és belekotort a fehér arcú emlékeibe. Érezte, fickó igazat mond.

- ... egy nap aztán, amikor máz azt hittük, soha nem látjuk viszont Ynev partjait, és mind megleljük a halálunkat a Keleti Óceán vizein, a hajóorrban ülő fürkész felkiáltott: "Föld!" Valamennyien előre rohantunk, és a hullámok mögé meresztettük a szemünket. De nem a partot láttuk; a vízben csak két apró sziget barnállott egymás mellett. Arra számítottunk, csak a távolság űz játékot a szemünkkel, és ahogy közelebb érünk, a szigetek nagyobbá terebélyesednek. De tévedtünk. A fürkész látta meg először, hová jutottunk. "Narválok!", rikoltotta. A kapitány kiadta a parancsot, hogy fordítsuk meg a hajót, a kormányos eszeveszetten tekerte a kerekét, mi pedig felkúsztunk az árbocokra, hogy megkurtítsuk a vitorlákat. De málkéső volt: A narválok, amiket addig szigeteknek láttunk, elmerültek, de mire a hajó recsegve-szuszakolva megfordult, újra felbukkantak a víz alól. Körül fogtak minket, és az egyik egyenest a hajónk felé úszott: A fegyvermester belehajította a szigonyát. Közben a hajó másik oldalán megjelent a másik szörnyeteg, és eltátotta ezerfogú száj át. Akkora hullámokat csaptak a testükkel, hogy a hajó úgy imbolygott, akár a legtombolóbb viharban. Nem mertem lemászni az árbocról, de a karomra tekertem egy kötelet, úgy kapaszkodtam. A tátott szájú bestia még közelebb úszott. Mintha léket akart volna harapni a hajófenékbe. A fedélzeten álló matrózok ráhajigáltak mindent, ami a kezük ügyébe került, ám nem tehettek benne kárt. A hajó megremegett. A kezem kicsúszott a hurokból, és zuhanni kezdtem. Közben még láttam, hogy a kapitányunk kanócot dug egy pálinkáshordóba, meggyújtja a végét, és a narvál eltátott pofájába hajítja. A szörny elnyelte a lángoló ajándékot, és lemerült a víz alá. A másik oldalon azonban a másik dög tovább rengette a hajót. A vízbe csobbantam, és megpróbáltam elkapni a kötelet, amit az egyik matróz hajított be utánam...

A meszesképű nyelt egyet, és felemelte a fejét.

- És mi történt utána? - kérdezte Harass.

A homlokán megjelentek az izgalom verítékcseppjei.

- Azután, kegyes gróf úr? Nem érhettem el a kötelet. Úgy éreztem, mintha egy ezer szeggel kivert alagútban kúsznék, azután valami puha melegség vett körül. Ez volt az utolsó dolog, amit felfogtam... Amikor újra magamhoz tértem, már a hajófelcser asztalán feküdtem... Csak a többiektől tudom, mi történt velem. Ahogy ott kapálóztam a kötél után, felbukkant mögöttem a narvál. Felbukkant, és elnyelt... Csak az volt a szerencsém, hogy a kapitányom kedvelt engem. Addig hajigálták a szigonyokat a dögbe, míg végül megölték. A hajó oldalához kötözték a tetemét, és pár matróz lemászott rá. Húsdarabokat hasítottak le a testéből, és addig-addig farigcsálták, míg meglelték a bendőjét. Azt aztán felhúzták a fedélzetre. Volt abban a narvál-bendőben minden: kötélcsomók, fémszerszámok, vasabroncsok, de még egy arannyal teli bronzládika is. Meg én magam...

A meszesképű újra lehajtotta a fejét.

- Az istenek vigyáztak rám, kegyes gróf, de azóta nem kísértem őket. Ahogy kikötöttünk Gorvik partjainál, örökre búcsút mondtam az óceánnak... Azóta vándorként élek, nagyuram, és a kegyes szívű jótevők adományaiból tartom fenn hitvány életem.

Hosszú csend következett. A meszesképű felállt, a falhoz bicegett, és Borostyán mellé guggolt.

- Most rajtad a sor - mutatott végül a fényglóriával körülvett trónon ülő Harass a fehérhajúra. - Halljam a történeted!

Theun közelebb lépett a trónhoz, leült egy szőnyegre, a vak elfkölyök pedig mögé állt, és a vállára tette a kezét.

- Tizenegy esztendős voltam csupán - vágott bele gondolkodás nélkül Theun -, amikor apám gondolva egy merészet útnak indult, és betelepedett a shadoni birodalom délnyugati csücskében fekvő városba. Sorhaag lakói általában nem kedvelik az idegeneket - főként nem a nyugati pusztából érkezőket -; még a mai napig kiirthatatlanul bennük van az őseik által örökül hagyott tulajdonság, hogy irtóznak mindentől, ami ismeretlen, és megzavarhatja nem túl színes, de nyugodt és békés életüket: Am apámmal mégis hamar megbarátkoztak. Nem volt ebben semmi különös: az ismeretlen, a városon kívülről érkezett férfi csendes alázattal végezte a munkáját, kerülte a perpatvarokat, és így hetek, hónapok múltával mindenkinek el kellett ismernie, hogy kitűnően érti a mesterségét. Sorhaag népe nem fogadta el valami könnyen a világ dolgait - de ha arról volt szó, hogy egy "dolog" hasznot hozott nekik vagy városuknak, természetesen rögtön más volt a helyzet.

- Apám, Joah Malichor ácsmester volt, és mint minden mesterember, két dologgal vívhatta ki Sorhaag polgárainak elismerését: jó munkát kellett végeznie, és a lehetőség szerint olcsón kellett dolgoznia. Az elsővel nem volt semmi baj, a második azonban annál több főfájást okozott szegénynek. Ha túl sokat kért volna, a város lakói között hamar híre megy a külhoni ács mérhetetlen mohóságának, ha viszont túl kevéssel is beérte volna, rögtön gyanússá válik a tehetősebbek szemében. "Lehet, hogy nem is tudja, mire vállalkozik? Talán nem is igazán érti a mesterségét?", gondolhatták. De apám azon kívül, hogy ügyes ember volt, elég sok észt is kapott a Teremtőtől, és hamar kiókumlálta, hogyan jár a legjobban. Talán ennek köszönhette, hogy alig egy év elteltével befogadtatta magába Sorhaag ácsainak céhe, és huszonkilenc hónappal azután, hogy először belépett a város nyugati kapuján, Malichor mester a grófi intéző elé j árulhatott, hogy engedélyt kérjen rá, hogy a családja is letelepedhessen Sorhaagban.

- A családban apámon kívül akkor még csak négyen voltunk: anyám, az ő anyja, a bátyám, Bertram, és én. Vagyis... Vagyis inkább négy és felen, mert mint később kiderült, anyám méhében már ott kuporgott a legifjabb Malichor - az öcsém. A féltestvérem. Még ma is jól emlékszem rá, hogy egy rekkenő nyári napon anyám batyukba kötötte a holminkat, aztán felültünk a nagybajszú Kiliaan bácsi szekerére, és tizenkilenc napnyi zötykölődés után egy este megérkeztünk Sorhaag városának külső falai alá.

- Gyermeki szememmel akkor még ismeretlen, különös fényárban úszó csodának láttam a várost. Akkor még bámulatba ejtettek a magas kőfalak, a tetejükön meredező csúcsos tornyok és kerengők, a bástyafokok, de legfőképpen a marcona kapuőrök páncélja, amire sejtelmes mintákat rajzoltak a kezükben tartott fáklyák.

- Igen, a nyugati pusztában töltött évek után, borsónyi agyammal akkor még úgy gondoltam, hogy egyenest az Éden határára vitt minket Kiliaan bácsi szekere.

Anyám már hónapokkal korábban beszélt nekem a ránk váró új csodálatos életről. Még ma is jól emlékszem, ahogy a bőrökkel és ágakkal fedett lakógödrünkben kuporogva, egymáshoz bújva álomba szenderített a suttogása. Hatalmas kőépítményekről beszélt, egy olyan helyről, ahol mindenki olyan magas házakban lakik, mint Pusztaközépen; a Világfa mellett álló templom; ahol az emberek mindig jóllakottak, és teli hassal, kövéren és vidáman mosolyognak bele a Gonosz förtelmes képébe, mintha csak azt mondanák: "Gyere csak, te vicsorgó fenevad! Gyere, nekünk úgysem árthatsz! Nem tehetsz ellenünk semmit, mert mi gazdagok, bölcsek és ügyesek vagyunk. Bármivel is próbálkozz, mi kifogunk rajtad!"

- Apám a belső városfal, kapujában várt minket, és miután megmutatott valami írást az előbbieknél is zordabb és szigorúbb ábrázatú őröknek, a nyakunkba vetettük a holminkat, és végre beléphettünk Sorhaagba. Gyalogszerrel kellett tovább mennünk, mert Kiliaan bácsit és az igavonóit nem eresztették be.

- Soha nem fogom elfelejteni azt az első estét, amit Sorhaagban töltöttem. Álmosságtól le-leragadó szemekkel, de újra és újra felriadva tapostam az utcák sarát, és néha nem tudtam eldönteni, csupán álmot látok, vagy tényleg valóság mindaz, amit körülöttem van és történik. Takaros, kétszintes házak szorongtak egymás mellett, sör- és pecsenyeszagú fogadók, pálinkától bűzlő, és zeneszótól hangos csapszékek világlottak a sarkokon. Időnként elszáguldott mellettünk egy-egy hintó, elrohant egy csapatnyi, díszes hordszéket cipelő, cifra ruhába öltözött ember. A falak tövében fetrengő részegek elégedetten böfögtek, de még a kutyák is jóllakottan acsarogtak egymásra - meg ránk, az idegenszagú ismeretlenekre...

Apám előttünk lépkedett, és néha-néha büszkén rámutatott egy-egy épületre.

- Ebben is benne van a kezem munkája mondta ilyenkor. - Jó erős fából ácsoltuk a tetőgerendáit.

Anyám lelkendezett, de még nagyanyám is elismerően mormogott, pedig nem szívelte apámat, a pyarroni ácsot.

Igen, apám Pyarroni menekült. Anyám sokat mesélt róla, hogy apám apjai valamikor egy Sorhaaghoz hasonló gazdag városban éltek, de miután a Gonosz Birodalmának csapatai felégették otthonaikat, menekülésre kényszerültek. Apám családja városról városra kóborolt, de sehol sem tudott hosszabb időre gyökeret ereszteni. Apám közben kitanulta a mesterségét, és szülei halála után elindult, hogy igaz otthont találjon magának. Kalandos sorsa elvetette Pusztaközépre. Eredetileg úgy tervezte, hogy csak addig marad a falunkban, amíg felépül a Világfa melletti Domvik-szentély, ám a hetekből végül hónapok, a hónapokból-évek lettek, és még mindig Pusztaközépiek között élt. Olyasmi történt vele, ami férfiemberrel ' gyakorta megesik: szívét és lelkét rabul ejtette egy egyenes hátú, tüzes pillantású, aranyszőke hajú félnomád boszorkány - az anyám. Apám olyan heves szerelemre lobbant iránta, hogy még azzal sem nagyon törődött, hogy anyám megesett leány volt: akkor már majd tizenkét éves volt Bertram, a bátyám.

A "boszorkány" szót különben a legtöbbször apám használta a Mamára, de mindig csak akkor, amikor tréfás kedvében volt.

- Nézd csak, kis boszorkányom! - mutatott végig apám azon az első sorhaagi estén egy olyan hatalmas építményen, ami talán még a Világfánál is magasabbra nyúlt. - Látod? Ott fent, a torony tetején azt a szélforgót? No, azt én tettem fel oda!

Anyám természetesen hüledezett, és arról kezdett el beszélni, mennyire félti apámat; és hogy nem lenne szabad kísértenie a Teremtőt azzal, hogy ilyen magasra felkapaszkodik. Nagyanyám felvihogott, beleszimatolt a levegőbe, és sört kezdett követelni. Apám dühösen rámordult, hogy hagyja abba a sipítozást, különben visszazavarja Pusztaközépre, a lakólyukba, és arról kezdett beszélni, hogy örüljünk, hogy a város befogadott minket, és hogy valamennyiünknek meg kell becsülnünk magunkat, különben hiába gürcölt igavonó baromként, a kancellár esetleg mégis visszavonja a letelepedési engedélyt.

Anyám tiltakozni kezdett, és hevesen bizonygatta, hogy ő aztán tényleg mindent megtesz majd azért, hogy ne legyen baj. Szegényke már majdnem sírt az igyekezettől, de apám szokás szerint rámordult - amikor dühös volt, már nem szólította őt kis boszorkánynak.

A ház, az új otthonunk Sorhaag déli végében, a belső városfalhoz közel állt. Nem volt valami főúri palota, de én akkor mégis annak láttam. Anyám sietve kibontotta a batyukat, és miközben a magunkkal hozott szárított húst rágcsáltam az apám által meggyújtott gyertyák fényénél, a takaróm alatt, az új, igazi ágyamon kuporogva ámuldozva és büszkén hallgattam apám szavait.

- Most már mindig így lesz - mondta anyámnak. - Esténként meleg étellel vársz majd. És minden este gyertyát fogunk gyújtani... Nem is egyet, de akár hármat is!

Anyám sopánkodva elmotyogott valamit arról, hogy minek ez a felesleges fényűzés, amikor az Úr azért teremtette meg az éjszakát, hogy a szegény emberek aludjanak, de apám nevetve felkiáltott.

- Igen! A szegény emberek! Meg a pusztaközépi félnomádok, akik legfeljebb csak a Világfa-ünnep éjszakáján vehetik elő az előző évről megmaradt gyertyacsonkokat! De nekünk most már másként lesz. Városi emberek lettünk, igazi polgárok. Te, kis boszorkányom, reggelente elmész majd a piacra, megfőzöd az ételt, és várod az urad.

Anyám tiltakozni próbált, de apám leintette.

- Így lesz, ha mondom! És minden héten egyszer megfürdünk! És templomba is fogunk járni: És barátkozni fogunk a többi sorhaagival. Én eljárok majd a kocsmákba, te pedig hímezgetni fogsz a többi asszonnyal...

Anyám a kezeire, repedezett bőrű vaskos ujjaira pillantott, és megrázta a fejét.

- Márpedig ha én mondom, akkor hímezni fogsz! - förmedt rá apám. - Te pedig, Bertram - nézett a bátyámra - velem tartasz majd mindenhova. Te leszel az inasom!

- És én? Én mit fogok csinálni? - kérdeztem az izgalomtól remegve.

- Te, fiam? - nézett rám az apám. - Te játszol a többi gyerekkel, aztán siheder korodban majd kitanulod az ácsmesterséget, és amikor felnősz, az én helyembe lépsz.

Alig bírtam elaludni, de a valódi izgalom csak másnap kezdődött. Sorhaagban minden annyira más volt, mint a Pusztaközépen. Itt mindenki ruhát, valódi szövetruhát, és nem valami irhagöncöt viselt; mindenki ugyanazt az istent - az Egyistent - imádta, és nyoma sem volt a pusztaközépi vén, ganéjszagú sámánoknak, akik részegen tántorogva próbálták megkísérteni az óvatlanokat, hogy felejtsék el az Urat, és higgyenek inkább valamelyik régi, pogány istenben. Anyám mesélt ugyan róla, hogy ezek a sámánok még a születésemkor is nagy veszélyt jelentettek a falujukra, de apám mindig azt mondogatta, hogy a Tűz és a Víz istenében mostanság már csak a bolondok, meg Pusztaközéptől hatvan napnyi járóföldre élő tudatlan barbárok hisznek. Ő úgy tartotta, hogy minden, ami jó és bölcs - beleértve az Egyistenbe vetett hitet is - a keleti nagyvárosokból származik: Apám szerint az Úr három fajta élőlényt teremtett: ez egyik csoportba a Sorhaaghoz hasonló városok polgárai tartoznak; a másikba a Megtérés útjára lépettek, akik olyanok, akár Pusztaközép lakói, a harmadikba pedig a pogányok és az állatok. A többi fajzatot, mint az orkok, elfek és törpék, apám szerint nem a mi urunk alkotta meg. Anyámnak természetesen ugyanez volt a véleménye, nagyanyámat pedig nem nagyon érdekelte az egész, amíg tele volt a söröskupája. Engem bámulatba ejtett a város, de valahol, talán a szívem vagy a lelkem legmélyén éreztem, hogy az igazság ugyancsak távol esik attól, amit apám mond, és Sorhaag püspöke és papjai szajkóznak vég nélkül.

Az első sorhaagi napjaim igencsak kiábrándítóak voltak. A környékbeli gyerekek csúfoltak a beszédem miatt; csúfoltak, ha nem tudtam valami olyasmit, ami nekik természetes volt; és persze akkor is kigúnyoltak, amikor fogalmam sem volt azokról a játékokról, amiket ők játszottak. Pusztaközépen legfeljebb csak verekedtünk, de Sorhaagban ezer más szórakozás akadt. Nyár lévén a fiúk a legszívesebben a várárokba fürödtek - ilyenkor persze megint kicsúfoltak, mert ők úgy úsztak, mint a vízibolha, én meg... Pusztaközépen, a falunk mellett volt ugyan egy patak, de abban legfeljebb a lábamat áztathattam. Amikor a sorhaagi fiúk fakardokat lóbálva csatázni kezdtek, csak akkor hívtak, ha a vesztésre álló csapatnak szüksége volt az erőmre. Mert erőm már akkor is volt - jóval több, mint a nyeszlett kis városiaknak. Sajnos ennek az élvezetnek nagyon hamar vége szakadt, mert egyszer, amikor éppen a várost megtámadó nomádok csapatát erősítettem, véletlenül túl nagyot találtam ütni az egyik "várvédő" fejére. Pusztaközépen sokszor megesett, hogy valamelyikünknek kiserkent itt-ott a vére, de úgy látszott, a sorhaagiak nagyon kényesek az ilyesmire. Amikor az "áldozatom" betört orral és felrepedt szájjal, sírva hazarohant, még nem gondoltam volna, hogy ez az apróság milyen nagyhatással lesz az egész életemre.

Először a vérző fiú apja verte meg a "nomád csirkefogót", vagyis engem, aztán másodjára este, az apám fektetett a térdére. Az elsőt még csak-csak elviseltem, ám a másodikra még napok múlva is sajgó üleppel és háttal emlékeztem. Apám megtiltotta, hogy a fiúkkal játsszam. Azt mondta, nem akarja egy ilyen ebkölyök miatt elveszíteni Sorhaag polgárainak megbecsülését. Büntetésként már rögtön másnap meg kellett kezdenem mellette az inaskodást.

Sorhaag grófja igaz Domvik-hívő volt, és hogy ezt bebizonyítsa, új szentély építésére adott parancsot. Amikor a falak már mind álltak, apámon, a bátyámon és a többi ácson volt a sor, hogy megfaragják a hatalmas szálfákat, és a helyére tegyék a gerendákat. Velük együtt én magam is keményen dolgoztam: élesre fentem a kicsorbult szekercéket, a nap végén összesepertem a faforgácsot, és vizet hordtam az embereknek. Ezt, a vízhordást szerettem a legjobban, mert a kúthoz vezető úton, és visszafelé is néha beállhattam pár percre a többi kölyök közé, hogy együtt kergessük a patikárius macskáit, vagy hogy együtt csúfoljuk Michkent, a vajkereskedőt... Még most is jól emlékszem a versikére, amit a kéjenc hírében álló Michken ablaka alatt üvöltöztünk. .

Michken, Michken, köpüli a vajat,

köpüli a szépasszonyokat.

Csupasz ülep és friss vaj,

amit a kandúr meg-megnyal!

Attól függően, hogy Michken milyen kedvében volt, vagy ránk uszította a kutyáit, vagy gyorsan teletömte a szánkat friss cukros túróval, csak hogy hallgassunk. Egyszer aztán nagy baj történt. Michken éppen haragos volt, és amikor elinaltam a kutyája elől, megbotlottam egy kőben, és elhasaltam. Ez magában még nem is lett volna olyan nagy baj, de a vizescsuprom is eltörött, amivel az ácsok a kútra küldtek.

Annyira féltem apám haragjától - és persze bőrszíjától -, hogy nem nagyon akaródzott visszamennem az épülő szentélyhez. Lehorgasztott fejjel róttam az utcákat, és közben azon törtem a fejem, honnan tudnék egy új korsót keríteni. Végső elkeseredésemben kimentem a piactérre, és a kolbászok körül settenkedő kutyákhoz hasonlatosan a fazekasok sátrai körül őgyelegtem. Annyira belefeledkeztem a nagy gondolkodásba, hogy észre se vettem, amikor kis híján feldöntöttem egy feketeruhás, kendős vénasszonyt.

- Te, te akasztófáravaló! - károgta a banya.

- Tán nincs szemed?

Bocsánatot kérő szavakat mormogva elhátráltam a vénségtől, és már azon voltam, hogy mit sem törődve a korsókkal és a fazekasokkal, eliramodom. De alig tettem egy lépést, a banya karmai a csuklóm köré fonódtak; és moccanni se bírtam.

Felnéztem a vénasszony rút, bibircsókos arcába, és már éppen rá akartam kiáltani, hogy eresszen el, ha nem akarja, hogy embervér folyjék, de hirtelen úgy éreztem, mintha egy kéz a torkomba nyúlna, és kirángatná a szavaimat. Megnémultan tűrtem, hogy a banya magához rántson, végiglapogassa a hátamat, maga elé fordítson, és a szemembe nézzen.

- Te nem ebben a városban születtél - mondta.

Elszégyelltem magam. Hiába viseltem a sorhaagi gyerkőcök ruháját, hiába nyírattam le a hajam minden hónapban? Hiábavaló lett volna apám és anyám minden igyekezete, hogy polgárgyerekekhez hasonlatossá tegyenek?

- Te nomád vagy - mondta a banya.

Megremegtem. A bőre ráncos volt és aszott, de a szemeiben olyan tűz csillogott, amihez hasonlót csak egyszer, Pusztaközépen láttam egy vén, bortól kábult fejjel a tábortűz körül ugrándozó tűzimádó sámán tekintetében.

- Te nomád vagy, és... - A banya vigyora kivillantotta a szájában sárgálló agyarakat.

- És félsz, hogy az apád megver, amiért eltörted a korsót.

Eleresztette a karom, és már mehettem volna amerre látok, de moccanni sem bírtam. Úgy éreztem, mintha szőlőindák tekerednének a testemre, és a kocsányok másik vége egyetlen ágból nőne ki: a banyából.

- Félsz, kis nomád? - kérdezte a banya. Válaszolni akartam, vagy legalább bólintani, de képtelen voltam megmoccanni. Azután a banya hirtelen elfordult, én pedig úgy éreztem, mintha tízszer ezer apró zsibbadás-tű szúrna a fejembe:

- Vettem egy kakast - mondta a vénasszony.

Hallgattam. A banya félelmetes volt, de abban nem találtam semmi furcsát, hogy valaki a piacon vesz egy kakast.

- Meg se kérdezed, hogy minek? - fordult felém. Újra rámtekerődtek az pillantás-indák.

- Mi-minek? - dadogtam.

- A baglyomnak - felelte a banya. - Szereti a friss húst, és akkor örül a legjobban, ha ő maga szerezheti meg a zsákmányát.

- Neked van egy baglyod? - kérdeztem csodálkozva:

- De van ám! - A banya felvihogott. - Ha elhozod a házamhoz a kosaramat, megnézheted, hogyan tépi szét a kakast.

Egyszeriben úgy éreztem, semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy ezt lássam. Elvigyorodtam, de rögtön eszembe jutott valami, amitől elszállt a jókedvem.

- Az apám... Vissza kell mennem az apámhoz, hogy vizet vigyek neki...

A banya leintett.

- Egyet se törődj az apáddal. Különben sincs meg a korsód. Van tán elfelejtetted, hogy eltörted?

Azám, a korsó! Megremegtem.

- Az apám szíjat hasít a hátamból, ha megtudja - motyogtam.

A banya a kezembe nyomta a kosarát, amiben a hagymakupac tetején ott vergődött az összekötözött lábú és szárnyú, vörös-fekete kakas.

- Apádat csak bízd rám - mondta határozottan. ...

Harass türelmetlenül kortyintott a borából.

- Nem azért etetlek és itatlak, hogy holmi vénasszonyokról gajdolj!

Theun mély lélegzetet vett, és mit sem törődve a Fajankó közbeszólásával, folytatta az elbeszélést:

- Amikor beléptem a banya házába, jóformán körül sem kellett néznem, hogy lássam, egy boszorkány otthonába csöppentem. Már az ajtóban förtelmes, csípős bűz fogadott, de ahogy átmentünk egy keskeny folyosón, és egy ajtón áthaladva, egy lépcsősoron leereszkedtünk a pincébe, már bántam, hogy engedtem a kíváncsiságomnak. Nem a levedző kőfalakat borító ujjnyi vastag hálókban alvó ökölnagyságú pókok miatt rettentem vissza, de még csak nem is lábunk és a banya fáklyájának fénye elől eliszkoló patkányok visításától - ilyesmit már a saját házunk pincéjében is láttam éppen eleget. A helyiség közepén álló ülőrúdba kapaszkodó bagoly azonban....

Még most is végigfut a hátamon a hideg, amikor eszembe jut.

- Tetszik itt nálam, kis nomád? - kérdezte a banya, aki útközben a nevét is elárulta: Barcijtjének hívták. A neve legalább szép volt...

- I-igen - feleltem. Nem mertem megmondani az igazat.

- Nohát - mondta Barcijtje, és a bagolyhoz lépett. - Hozd hát ide azt a kakast, kis nomád. Mi is a neved?

- Theun vagyok - mondtam. - Theun Malichor. Két nevem van, és ebből is láthatod, nem vagyok nomád. Legfeljebb csak negyedrészt... A banya gúnyosan felkacagott.

- Negyedrészt vagy egészrészt, mit számít az? Akarod látni, mit tesz Barkar a kakassal?

Máig sem tudom miért, de bólintottam. Talán, pusztán kíváncsiságból tettem, de az is lehet, hogy a banya valami bűbájt bocsátott az elmémre.

- Igen.

- No, akkor húzódj hátrébb!

Barcijtje elmetszette a kakast fogvatartó köteleket, és intett az ülőrúdon kuporgó bagolynak.

- Rajta, Barkar!

A bagoly megemelintette a szárnyait, és előrelendült. Kettőt-hármat lélegezhettem, és már vége is volt a harcnak. Amikor a levegőben szálldosó tollak lassan lelibegtek a kőpadlóra, a Barkarnak nevezett, bagolybőrbe bújtatott vadállat már a rekedten káráló kakas beleit húzkodta a csőrével.

- Ugye szép? - A banya a bagolyhoz lépett, és szeretettel megsimogatta a fejét. - Nincs már messze az idő, Barkar - súgta.

Furcsa volt látni, ahogy a rútnál is rútabb vénasszony úgy szólongatta és cirógatta a dülledt szemű, szürkésbarna madarat, mint más a gyermekét, vagy a szeretőjét. Már éppen azon tűnődtem, hogy lehetséges-e, hogy Barcijtje is ugyanolyan eszement sörissza vénasszony, akár a nagyanyám, amikor a banya felém fordult. Valami furcsa lilás fény ragyogott a szemeiben - akkor még azt hittem, csak a fáklyák lángja vet fényjátékot beléjük.

-. Ide hallgass, kis nomád! - mondta. Barkar azt mondja, kell mellé egy szolga. Rád gondolt. Kosztot, kvártélyt kapsz, és fél ezüstöt egy negyedévre. Az apáddal majd elintézem a dolgot. No, vállalod?

Koszt, kvártély, és fél ezüst? Tudtam, hogy anyám rosszallná a dolgot, de apám rögvest belemenne, ha valaki ilyen ajánlatot tenne a haszontalan fiáért. Úgy megörültem, hogy még azt se furcsálltam, hogy a Barkar nevű, véres csőrű bagoly beszélget a banyával.

Apám természetesen ráállt az alkura, és csak egetlen kikötése volt: az első béremet előre kérte. A banya szó nélkül fizetett.- én pedig könnyes búcsút vettem az anyámtól. Igaz, Barcijtje háza alig fertályórányi járásra volt csupán a mienktől, mégis úgy éreztem, valami visszahozhatatlanul végetér, és valami új és félelmetes dolog veszi a kezdetét.

Nohát, hamar kiderült, hogy nem tévedtem. Az én Barcijtje nevű banyámat mindenki csak Megszállottként emlegette a városban, és nem akadt emberfia, aki barátságban lett volna vele. Az itt-ott, a szatócsnál, a rőfösnél, de főképp a piactéren hallott aprócska pletykákból aztán sikerült összeállítanom a képet. Kiderült, hogy Barcijtje álig néhány évvel azelőtt telepedett meg Sorhaagban, és csupán két dolog érdekelte: a baglya, meg a gyógyfüvek. Senki sem tudta, honnan érkezett, senki sem sejtette, miből telik neki az életre. Mert hogy ez is rejtély volt a polgárok előtt. Barcijtje még soha senkin sem segített a főzeteivel, de nem is volt senki, aki ha valami nyavalyája támadt, őt hívta volna segítségül. A sorhaagiak inkább bíztak a messzi földről érkezett kuruzslókban, mint a közöttük élő vénasszonyban. Rebesgették, hogy valódi boszorkány, egy iszonyatos, vérgőzös leheletű démon szolgája - de persze bizonyítani senki sem tudta. Hallottam olyan szóbeszédet is, hogy a városban letelepedni kívánók részére kellő engedélyt is varázslattal szerezte meg: egy szépséges leány alakjában megkísértette az efféle ügyekért felelős kancellárt, és a testével csikarta ki belőle mindazt, ami neki kellett.

Bevallom, semmit sem hittem el ezekből a mesékből. Még ha a többi igaz is lehetett, nehéz volt elképzelni, hogy az én rút, bibircsókos képű banyám hipsz-hopsz perdül egyet, és olyan tüneményes tündérleánnyá változik, aki egyetlen pillantásával meghódítja a kemény szívéről híres kancellárt. Nekem nem akadt vele semmi bajom. Nem vert, sem szóval sem szíjjal, és nem is dolgoztatott agyon. Hajnalanta egy-két egeret vagy patkányt kellett Barkar elé vetnem, majd a délelőtt során elvégeztem a ház körüli munkákat. Fát hasogattam, kisepertem a szobákat; megöntöztem az agyagcserepekben nevelgetett kórókat, vettem ezt-azt a piacon, és máris készen voltam. Ezután már csak este, jóval sötétedés után kellett lemennem a bagolyhoz, hogy eléadjam a vacsoráját, ami általában egy-egy élő csirke, kakas, vagy nyúl volt.

Barcijtje úgy bánt velem, hogy anyám se jobban. Ehettem, amennyi csak belém fért, és még azt se nagyon bánta, hogy időnként kilestem, amint bűzös löttyöket kotyvasztott.

- Nemsokára - mondogatta ilyenkor - eljön a te időd, Theun. Ha megjön a Követ, és elhozza az Üzenetet, minden meg fog változni. Te is...

- A Követ? - kérdeztem. - Miféle Követ? És miféle Üzenet?

- Te ne törődj semmivel, csak azzal, hogy erős és egészséges maradj. Azt akarom, hogy duzzadjanak az izmaid, hogy egyenesen járj. Neki is így fogsz csak tetszeni...

- Neki? Kinek? - kérdeztem, de Barcijtje erre sem felelt. Így telt el egy fél esztendő. Már egy teljes ezüstöt megkerestem, amikor Barcijtje egy nap nem egyedül, de egy piszkos, kócos kisleánnyal tért haza.

- Ez itt Lorraine - mondta. - Ő is Pusztaközépen született, és éppúgy nomád, mint te magad. Anyja meghalt, az apja tolvaj... volt. Éppen ma délben végeztette ki a gróf. Árva a leány... Mostantól velünk fog lakni.

Ellenkezni nem ellenkezhettem, hát bólintottam. Ha a banyám eszementségében abban leli örömét, hogy magához vesz minden kis nomádot, akivel csak összetalálkozik, hát tegye. Az én ennivalóm semmivel sem lett kevesebb, munkám se lett több; és... És kiderült, hogy a Lorraine-nek nevezett mocsokréteg alatt egy szép kis leányka búvik. Persze ez nekem akkoriban még nem volt olyan fontos, de...

- Ebből nekem elég! - kiáltotta Harass, és felállt. - Unalmas volt a történeted! Olyan unalmas, hogy ma este elmarad a jutalmad. Te, meszesképű, viszont megkapod, ami illet.

A gróf felállt, lassan a terem túlsó végében álló Bendőhöz sétált, és elégedetten elvigyorodott.

- És te is bemehetsz a bestiakertbe, és választhatsz magadnak egy másik asszonyt. A te tegnapi meséd tetszett. Holnap este is te fogsz mesélni. De nehogy aztán ilyen unalmas szavakkal traktálj, mint most ez a fehérhajú. Az a zsivány-kaland...! Érdekelne a folytatása.

Bendő szaporán hajlongani kezdett.

- Köszönöm, nagyjóuram, köszönöm kegyességed! Szívem repes az örömtől, hogy szórakoztatni tudtalak.

Harass hatalmasat ásított.

- Nohát, akkor eredj. A gárdisták majd bevezetnek benneteket a bestiakertbe.

A meszesképű megrázta a fejét.

- Nem bírok én asszonyra nézni, nagyjóuram! Az a narvál kiszívta belőlem a férfierőt...

Harass megvonta a vállát.

- Ha nem, hát nem - mondta, és indulni készült.

- Fényességes uram! - A fületlen térdre borult a Leányrabló előtt. - Engedd meg, hogy ugyanazt az asszonyt kapjam ma is, akivel tegnap háltam! Nagyon megkedveltem...

Harass összeráncolta a homlokát; és furcsán ideges hangon válaszolt.

- Azt kéred, akinek tetszett a szeme meg a haja? - kérdezte.

- Azt, kegyességes uram, azt!

- Nem lehet! - csattant fel Harass. -Azt már nem lehet. Válassz magadnak másikat, vagy aludj egyedül!

Harass kitrappolt a teremből. A gárdisták röhögve felrángatták a padlóról a fületlent, és kitaszigálták a folyosóra.

- Örülj; te tetves, hogy egész éjjel üzekedhetsz! - mondta az egyikük. - Holnapután már úgyis megint csak a juhokat hághatod meg!

- Már ha lel olyat, amelyik hagyja magát neki! - vigyorgott a társa.

Theun megfogta, és a vállára tette Bertram kezét.

- Gyere, testvérem - mormolta. - Ez a gróf valóban fajankó.