NYOLC

Theun

Theun végigheveredett az ágyán, úgy nézte a zenit közepe felé kúszó vörös holdat. A meszesképű a szoba másik végében hortyogott, Bendő a bestiakert melletti kis kamrában, a kiválasztott asszonyai játszadozott, és már Borostyánt is elnyomta az álom.

- Ne! Kérlek ne! - sikította Borostyán. Theun felkapta a fejét. A fiú mindkét kezét az arca elé kapta, úgy zokogott.

- Csak a szememet ne, kérlek! - Fájdalmasan felkiáltott, felült, majd ernyedt testtel visszahanyatlott az ágyra.

- Sssh! Csak álom - suttogta Theun.

- Igen - motyogta Borostyán. - Csak álom... Theun egy ideig még nézte a fiút, aztán amikor Borostyán légzése újra egyenletessé és nyugodttá vált, újra az ablak felé fordult. Az az ostoba gróf, gondolta bosszúsan. Unta a történetemet, pedig a java még csak ezután következett volna...

Borostyán felszusszant. Theun ránézett. A fiú megfordult, és tovább aludt.

Borostyán, a vak félelf. A féltestvérem! Theun agyának méhéről előtörtek a soha el nem feledhető emlékek...

Alig fél esztendővel azután, hogy a kis Theun beköltözött a banya házába, nagy szégyen érte a Malichor családot, de főképp Joahot.

Joahnak már korábban is feltűnt, hogy "kis nomád boszorkánya" egyre csak hasasodik, de csak akkor vált egyértelművé a dolog, amikor Narcijtje megszülte harmadik fiát. Joah nem volt különösebben tanult ember, de számolni azért tudott. Összeadott, kivont, és mikor elmúlt az új gyermek születése fölötti első öröme, tombolni kezdett dühében. A kisfiú fogantatásakor ő ~ már Sorhaagban volt, Narcijtje pedig még mindig Pusztaközépen élt. Ez csak egyet jelenthetett: a boszorkány nem tartotta be fogadalmát, és törvényes urán kívül valaki másnak is megengedte, hogy boldogságot leljen az ölében.

A bajt még csak fokozta, hogy a kis jövevény nem csak hogy nem hasonlított Joahra, de egy első pillantásra szembeötlő furcsasággal is rendelkezett: a füle különösképpen hosszú volt, és hegyes végű.

Joah csakhamar kiverte asszonyából az igazságot. Narcijtje töredelmesen bevallotta, hogy egyszer valóban együtt hált egy idegen vándorral, aki Pusztaközépen, és éppen az ő falujukban keresett és kapott szállást. Joah faggatózására az is kiderült, hogy ez a bizonyos idegen nem valami északi, eltévedt kalandozó volt, de még csak nem is valami kódorgó nomád, hanem egy félelf.

- Te szuka! - üvöltötte Joah Malichor, és vad erővel megrázta a szülés fájdalmától szédült csalfa asszonyt. - Most mit csináljak veled? Mit kezdjek egy elf-fattyúval?

Narcijtje csak hallgatott. Tudta ő, persze hogy tudta, hogy baj lesz, ha megszüli a gyermeket, de hát mit tehetett volna? Elrejteni nem tudta, kárt pedig nem tehetett benne. Pusztaközéptől nyugatra élő nomádoknál ugyan szokás volt a kutyák, vagy a portyázó vadak elé vetni a nemkívánt porontyokat, de Domvik nem engedte meg híveinek az efféle kegyetlenséget.

Joah Malichor nagy bánatában a boroskancsó után nyúlt, és talán a sűrű shadoni vörösbor hergelte fel annyira, hogy kétségbeesett tettre szánta el magát. Hajnaltájt marokra kapta ács-szekercéjét, és nekiesett Narcijtjének, hogy az ő vérével mossa le magáról a szégyent. Talán a kis elfkölyökkel is végzett volna, ha a Jolje rikoltozására összefutott szomszédok le nem fogják a karját.

Sorhaagban erős volt a törvény. Joah Malichort hívő emberhez nem méltó tettéért a fattyú születése után két nappal a piactér nyilvánossága előtt kerékbe törték.

Eszement Jolje három hónappal később követte a leányát. A férfisorba lépő Bertramot az apja egykori céhtársai közül senki sem akarta magához venni. A férfisorba lépett fiú egy ideig tűrte a sorhaagiak megvető tekintetét, aztán egy reggel búcsút sem véve féltestvéreitől felkerekedett, és maga mögött hagyta a várost. Amikor Theun kérdezősködni kezdett utána, csak annyit sikerült kiderítenie, hogy a nyugati kapun ment ki, és Pusztaközép felé tartott. A kis elfkölyköt Barcijtje, Theun banyája fogadta be a házába.

Amikor Theun betöltötte a tizenharmadik évét, nagyot változott az élete. Barcijtje, aki addig csak tessék-lássék feladatokkal bízta meg, egyszeriben úgy döntött, hogy harcost farag a fiúból, meg a süldőlánnyá cseperedett Lorraine-ből. Theun nem nagyon értette, hogy mi szükség erre - a csatározást, ha volt ilyen, a sorhaagi polgárok a grófuk katonáira bízták. .Ám nem volt mit tenni, Barcijtjével nem lehetett ellenkezni.

- Majd megtudjátok, mire kell - hajtogatta a Theun kérdéseire.

Barcijtje felfogadta tanítónak Sorhaag legnevesebb kardforgatóját. Medve volt az egyetlen törpe, aki letelepedhetett a városban - a gróf nem szívelte az idegen fajzatokat, de vele mégis kivételt tett. Beszélték, hogy Medve annak idején még nagy szolgálatot tett a gróf nagyapjának, így szerezte meg a kiváltságait. Hogy pontosan mit csinált, arra már a legvénebbek sem emlékeztek. Talán csak magától a törpétől lehetett volna megkérdezni, de az olyan mogorva volt, hogy senki emberfia faggatásának nem engedett.

Medve jó pénzért elvállalta a kölyök meg a lányka tanítását. Attól foga Theun és Lorraine napkeltétől szürkületig a banya háza mögötti kertben gyakorolta a célbahajítást, a fabotokkal való hadonászást, a mászást, ugrást, meg a többi haszontalan dolgot. Theunnak fogalma sem volt róla, hogy mi köze van mindennek a fegyverforgatáshoz, de csinálta amit kellett, és - mivel félt, hogy a banya megharagszik rá, és vége lesz a jó sorának - nem kíváncsiskodott. Lorraine hasonlóképp gondolkodhatott, mert Theun egyetlen egyszer sem hallotta, hogy buta kérdésekkel zaklatta volna Medvét vagy a banyát.

A nyárra tél jött, a tavaszra megint nyár, amikor Medve elérkezettnek látta az időt, hogy valódi, ölésre alkalmas vasakat adjon két tanítványa kezébe. Nyártól tél végéig csak a tőrhajítást gyakorolták; de aztán a második tavaszon elérkezett az a nap is, amikor husángok helyett valódi kardot kaptak a kezükbe.

A napok egyhangúan teltek; egészen addig, amíg a második év végén a banya elő nem állt a következő ötletével.

- Mostantól nem csak a testeteket, de a szellemeteket is erősíteni fogjátok - jelentette ki, és attól kezdve a két tanoncnak esténként, amikor már alig várták, hogy megpihentessék sajgó izmaikat, végig kellett hallgatniuk a banya meséit.

Barcijtje először csak a füvek tudományába avatta be őket, és régi történeteket mesélt istenekről, démonokról, meg hihetetlen történésekről. Amikor aztán Theun tizenhét esztendős lett, és Medve megtanította nekik, hogyan kell úgy felajzani az íjat, hogy minden nyílvessző célba találjon, Barcijtje is komolyabbra fogta a szót.

- Mostantól bevezetlek benneteket a titkok közé - mondta, és amikor Theun kérdezni próbált valamit, egy heves mozdulattal belé fojtotta a szót. - Tudom, mit akarsz tudni, Kisnomád. Azt, hogy mire ez a nagy tanulás. Nemsokára ezt is megtudjátok majd. Most legyen elég annyi is, hogy nem magatokért teszitek. Ha eljön a Követ, és elhozza az Üzenetet, valakinek szüksége lesz rátok. Vagyis... A testetekre és a lelketekre...

Attól az estétől foga Theun és Lorraine olyan dolgokat ismert meg, amikről addig azt hitték, csak a régiek meséiben léteznek. Csakhamar megtudták, hogyan lehet szalamandramájból bénító főzetet készíteni, hogyan lehet egy maréknyi elhajított fekete porból szikrákat és tüzet lobbantani, és hogyan kell gyíkveséből és bögölyköpetből olyan folyadékot kotyvasztani, amibe ha tőrt márt az ember, akkor is halált tud okozni, ha csak egy karcolást ejt az ellenfelén. Theun csodálattal vetette bele magát a boszorkánymesterségbe.

- Most már mágusok vagyunk? - kérdezte Lorraine egy este a banyától, miután egy félmaréknyi ürömfűből, és egy kevés száraz macskaürülékből elkészítette azt a szédítő párlatot, aminek szagától ügy megittasul az ember fia, mintha legurított volna a torkán egy-két akónyi bűzös orkpálinkát.

Barcijtje felvihogott.

- Hogy mágusok vagytok-e? - kérdezte. Nem! Egész Yneven legfeljebb féltucatnyi valódi mágus él. Varázslóknak és kuruzslóknak se szeri, se száma, de valódi mágusból csak kevés van. Szerencsére.

Theun a gaemi palota ablakában állva kinézett a nyugati látóhatár mögött eltűnő vörös holdra. Lehunyta a szemeit, és számolni kezdte a szívdobbanásait.

Amikor százig jutott a számolásban, kinyitotta a szemeit, és kelet felé nézett, ahol méltóságteljes lassúsággal megjelent a másik hold makulátlan, kerek, kékes fényű korongja.

Éppen olyan, mint akkor..., gondolta Theun, és megremegett.

Akkor...

A borzalmak éj szakáján.

Bertram

A varkocsos, fekete ruhás férfi leugrott a palotaudvar végébe gördülő szekérről, és fürkészve felnézett az épületre. Már tudta, hogy itt kell keresnie azt, akihez küldték, de fogalma sem volt róla, merre induljon. Behúzódott egy ajtózug árnyékába, és várt. Előbb-utóbb el kell mennie erre valakinek, az egyik szolgának, egy apródnak, vagy tán egy kuktának. Előbb-utóbb elkap majd valakit; akiből aztán könnyűszerrel kiszedheti, merre találja az öreget, meg a baglyát.

Felnézett a kerekre hízott kék holdra, és megremegett. A városok falai között, a fülledt emberszagú melegben mindig úgy érezte magát, akár verembe hullott farkas. Vagy mint az a farkas; melyiket az utolsó sorhaagi éjszakáján kieresztett a városban tanyázó mutatványosok ketrecéből. Habár az a dög már annyira megszokta a fogságot, hogy ahelyett, hogy eliramodott volna, inkább lehasalt a gazdája mellé, és nyalogatni kezdte a fickó arcáról a vért...

Amikor már nem bírta tovább elviselni a szégyent, a mindennapos megaláztatást, és azt, hogy az emberek összesúgtak a háta mögött, és ujjal mutogattak rá - őrá, a nomád fattyúra, akinek az anyjáról mindenki tudta, hogy összefekszik bárki emberfiával, meg akár más fajzatokkal is; amikor viszketni kezdett a feje a szégyentől, valahányszor kilépett a házból - annak a mocskos pyarroni kutyának a házából, aki megölte az anyját! -, úgy döntött, hogy odébb áll. Fogalma sem volt róla, hova mehetne, de abban biztos volt, hogy pénzre és felszerelésre lesz szüksége. Amikor elindult, még nem tudta., hol szerzi meg ezeket, ám amikor a városfal tövében meglátta a kóbormutatványosokat, az idegeneket, akiket Sorhaagban senki sem ismert, és akikkel senki sem törődött, egy hirtelen támadt ötlettől hajtva végzett a ripacsokkal. Néhány fegyver, egy ló, és egy zacskónyi ezüstpénz - ennyi volt az egész, amit szerzett, de számára ez akkor felért az egész grófság minden vagyonával.

Találomra indult el a nyugati úton. Ha a lova elfáradt, ő is megpihent. Időnként betért egy-egy fogadóba, vagy ha ilyen nem akadt, egy-egy csalitosban vagy erdőben húzta meg magát. ,

Ha nincs a Világfa, talán észre sem vette volna, hogy visszatért Pusztaközépre. A falu, ahol egykor élt, az eltelt évek során várossá terebélyesedett. Valódi várossá, gerendaházakkal, és két embermagas cölöpkerítéssel.

Nyoma sem maradt az egykori földbevájt lakógödröknek, de a Világház még mindig állt, és a sekély patakocska is a régi helyen csörgedezett.

Megitatta a lovát, letelepedett a patak partján, s ahogy merengve az iszapban vartyogó békára nézett, eszébe jutott életének. az a boldog időszaka, amikor az anyja még csak az övé volt, amikor nem kellett osztoznia a szeretetén azzal a pyarroni kutyával, meg azzal a hígvérű kölyökkel. Akkor... Igen, akkor talán boldog volt.

Tétován felemelt egy kavicsot, és célba vette vele a varangy dülledt szemeit. Akkor még volt remény. A kődarab zizegve keresztül hasított a levegőn, és fejen találta á békát, mielőtt az moccanhatott volna.

Akkor... Hirtelen felugrott, felkapott a lovára, átugratott a patak fölött, és vad iramban nyugat felé vágtatott.

Már tudta, hol találja meg azokat, akik nem fogják kivetni maguk közül.

A Salumion hegység lábainál kidőlt alóla a ló: Hitvány jószág volt, gyenge, mint egykori gazdája, puhány, mint azok a sorhaagi mamlaszok, akiket az Egyistenbe vetett hit megfosztott minden férfiasságuktól. Gyalog indult tovább.

A negyedik reggelen arra riadt, hogy nincs egyedül. Kinyitotta a szemeit, és meglátta a körülötte álló férfiakat. Harcosok voltak, ez rögtön kitűnt. Valódi harcosok, s nem olyan vaslemezekbe bújtatott harcias kakasok, amilyenek fegyvereket lóbálva parádéztak a sorhaagi utcákon.

Az alacsony, bőrruhás férfiak övén rövid szablya lógott, zekéjükből tőrök markolatai ágaskodtak. Hosszúra növesztett, varkocsokba font hajuk feketén csillogott a rákent medvezsírtól, bajszuk és szákálluk szálai közé rontástól óvó szent csontdarabkákat fontak. Hátukon emberhosszú íj; aprócska, de izmos, és tüzesen kapáló lovaik nyerge mellett nyílvesszőkkel teli tegez.

Ahogy moccanni próbált, rádöbbent, hogy kezét, lábát megkötözték. Gúzsba kötötték, akár égy nyúlbakot. Két férfi felemelte, és keresztben az egyik ló f nyergére vetette. A harcosok nem szóltak, és ő sem próbált beszélni velük.

Egy teljes napon át lovagoltak megállás nélkül:

A harcosok egy sátorvárosba vitték. Sorhaagban megismerte a számokat, de oly sok sátor állt a hatalmas Világfa körül, a sebes vizű folyó két partján, hogy még akkor is képtelen lett volna mindet számba venni, ha a lóról nem egyenesen egy mély gödörbe lökik.

Ahogy összekötözve, mocskosan gubbasztott a gödör fenekén, előkerültek a falu gyerkőcei. Kövekkel hajigálták, és érthetetlen nyelven rikoltozva gúnyolták a furcsa gúnyájú idegent. Azután elérkezett az este. Egy fiatal harcos leugrott melléje, elvágta a béklyóit, és feltaszigálta a gödör falán. Leültették, egy agyagtálban valami főtt húst tettek elé, de meg sem várták, míg megtörli zsíros száját, máris bevezették a Világfa tövében álló díszes és hatalmas sátorpalotába.

A vászonfalak mellett kardokat és bárdokat markolászó, festett arcú és felsőtestű, izmos, fiatal harcosok álltak. Valamennyien varkocsokba fonták a hajukat, és mindegyikük bal arcán ott kéklett egy tetoválás, a törzs jele, egy madárkarmok közé fogott emberi koponya. A sátor végében egy térdmagasságú emelvényen egy kényelmes, állatbőrökkel letakart kereveten egy nagy bajszú, haragos tekintetű férfi heverészett. Arcát sűrű szakáll fedte, szemöldökei összenőttek. Mellette egy tetovált arcú, ráncos öregember állt; a feje tarkopasz volt, hosszú bajsza kétoldalt a melle közepéig ért.

Bertramot az emelvény elé taszigálták, majd az egyik őre egy kampós végű husánggal kirántotta alóla a lábait.

Amikor felemelte a fejét, a szakállas felállt, és lelépett hozzá.

- Üdvözöld a kánt! - szólt Bertramra az egyik őr.

Bertram tétován megpróbált talpra állni, hogy sorhaagi szokás szerint meghajoljon a kemény tekintetű nagyúr előtt, ám a kampós bot a tarkójára feszült, és az őr a keményre döngölt földre nyomta, akár egy birkát.

A kán Bertram arca elé tartotta a csizmáját:

Bertram megértette, mit kell tennie, és ajkait a fényes bőrhöz érintette. A kán elégedett lehetett, mert visszaugrott az emelvényre, és intett az őröknek, állítsák fel az idegent.

- Talpra, rabszolga!

Bertram feltápászkodott, mély lélegzetet véve összegyűjtötte a bátorságát, és keményen a kán arcába nézett.

- Nem tudom, felétek mióta szólítják rabszolgának a vendégeket! - Már alig emlékezett a nyelvre, amit Pusztaközépen tanult, és furcsán, idegenes előkelőséggel ejtette ki az ugatásra emlékeztető szavakat.

Dühödt moraj futott végig a sátorban. A kán elvörösödött, és már-már intett az őröknek, szabadítsák meg az idegen kutyát a fejétől, ám a nagybajszú öreg felemelte a botját, és fiatalos mozdulattal Bertram elé ugrott. Egy ideig gyanakodva méregette a fiú arcát, majd széttépte az ingét, és a bal mellén díszelgő tőrhegy formájú hegre mutatott.

- Testvér! - rikoltotta, és magasra emelte a botját...

Bertram felkapta a fejét. Valaki közeledett a leshelye felé.

Megfeszítette az izmait, és felkészült az ugrásra. Egy fehér ruhába öltözött, hetyke kis legényke lépdelt el előtte. Egy tálcát tartott a kezében, rajta egy tálban valami jó szagú étel gőzölgött.

Bertram előre vetődött, elkapta a fiú nyakát, másik kezével pedig befogta a száját. A tálca csörömpölve a földre hullott, az edényből kiömlött az illatosan gőzölgő leves.

- Hol a baglyos ember? - sziszegte Bertram, és a kölyök nyakához tartotta a tőrét.

A fiú tágra nyílt szemekkel megrázta a fejét.

- A Fakih? - hörögte.

- A baglyos vénember - mondta Bertram. Hol találom? -1Vlegszorította a kölyök torkát, majd eleresztette. ,

- Nem... tudom...

- Hol van?!

- A palotában... De nem tudom. Én csak a kincstárnoknak hordom az étket... Bertram dühösen felmordult. Ha nem tudja, hát úgy is jó. Akkor majd megkeresi. De senki sem tudhatja meg idő előtt, hogy meg érkezett.

Tűnődve felnézett az égre, a kék teliholdra és közben a fiú szétroppanó gégéjére feszítette az ujjait.

Theun

A borzalmák éjszakáján.

A kapu felől türelmetlen dörömbölés hallatszott. A Theun felriadt álmából, és éberen, nyitott szemmel fekve várta, hogy az éji látogató odébbálljon.

Csak valami részeg lehet, aki fene nagy jókedvében nem találja a saját házát, gondolta, de valami kényelmetlen érzés bizsergett a tarkójában. Barcijtjéhez sohasem jártak vendégek, és ha nagyritkán mégis betévedt hozó valaki, nem ilyen kései órán jött.

A dörömbölés csak nem akart megszűnni. Theun felült az ágyában, és kilesett a keskeny ablakon. Az égről a kék hold ~ kerek képe vigyorgott vissza rá. Maga sem tudta miért, de beleborzongott a látványba. Gyorsan oldalt fordította a fejét. A másik ágyban ott pihegett a kis Borostyán. Theun megvonta a vállát, és már-már visszafeküdt, amikor meghallotta Barcijtje rikácsoló hangját.

- Kisnomád! Gyere csak!

Theun értetlenül megrázta a fejét. Vajon mit akarhat az öregasszony?

- Kisnomád! - kiáltotta Barcijtje most már hangosabban.

Theun felült, átlendítetté a lábait az ágy széle felett, magára rángatta a nadrágját, és szédelegve kinyitotta az ajtót.

A banya éjszakánként legszívesebben a padláson ücsörögve leste a csillagokat és a holdat, ám most abban a fapadlós helyiségben toporgott, ami egyszerre töltötte be a konyha, az előszoba és az ebédlő szerepét.

- Nyisd csak ki az ajtót, Kisnomád! - szólt rá Theunra.

A fiú ránézett. A furcsán hosszú lánggal égő gyertya fényénél jól látta az öregasszony szokatlanul izgatott arcát.

- Nyisd ki, fiú!

Theun megfonta a vállát. Előrelépett, elhúzta a tenyérnyi széles vasreteszt; is szélesre tárta az ajtót.

Először csak az idegen sötét árnyhoz hasonló alakját látta, de ahogy Barcijtje a gyertyát szorongatva előrébb csoszogott; már az arcát is megpillantotta. Egy hosszú pillanatig azt hitte, csak valami káprázat játszik vele. Mit keres egy nomád Sorhaagban?

- A Követ vagyok - mondta a sebhelyes arcú idegen, és Barcijtjére meresztette a szemét. A banya izgatottan előre lépett, úgy kérdezte.

- És az Üzenet? Mi az Üzenet?

- Ma - mondta a férfi egyszerűen. - Most! - tette még hozzá határozottan, majd kinyújtotta a kezét, és a banya markába nyomott egy kis csomagot.

Barcijtje egy másodpercig mozdulatlanul állt, majd elvette a dobozkát, sarkon fordult, és a pince ajtaja felé futott.

- Végre! Végre! - sipítozta, miközben kinyitotta az ajtót, és elindult lefelé a lépcsősoron. A Követ belépett a házba.

Theun meghökkenve végigmérte a talpig feketébe öltözött, komor arcú férfit, annak barbár szokás szerint tincsekbe font hosszú haját, és zord sebhelyes arcát. Barcijtje már sokszor beszélt nekik a Követről, de arra sem ő, sem Lorraine nem gondolt, hogy éppen egy nomád fog eljönni hozzájuk.

- Theun! - kiáltott odalentről a banya. Gyere csak!

Theun elcsodálkozott. Barcijtje még sohasem szólította a nevén, mindig csak Kisnomádnak hívta. Kérdően a Követ arcába pillantott, de amikor az sziklatekintettel, közömbösen nézett vissza rá, megfordult, és lement a pincébe. A férfi követte.

Amikor leért, Theun körülnézett. A bagoly a helyén kuporogva villogtatta sárga szemeit, a falba vert vaspeckekben fáklyák lobogtak, egy lépésnyivel az ülőrúd előtt pedig egy magas támlájú szék állt.

- Ülj le, Kisnomád - mondta Barcijtje.

- Leülni? - kérdezte Theun bizonytalanul.

- Minek?

Barcijtje nem felelt. Theun kérdően ránézett, de mielőtt megszólalhatott volna érezte, hogy két kar kulcsolódik köré, és a levegőbe emelkedik.

A Követ ledobta Theunt a székre. A fiú fel akart pattanni, de mielőtt megmoccanhatott volna, két vaskemény ujj összeszorította a gégéjét. Barcijtje felvihogott, és egy vastag kötél végére csomózott hurkot hajított Theun nyakába. Theun érezte, ahogy a megránduló kötél a torkának feszül, és felhorzsolja a bőrét.

- Mi...? - próbált kiáltani, de elakadt a lélegzete:

Barcijtje a támlás szék hátsó lábához kötötte a kötél végét, a Követ pedig egy irtózatos erejű ütést mért Theun halántékára.

Mire a hányingerrel küszködő Theun kipislogta a szeméből a könnyeket, a banya már a kezeit és a lábait is a székhez kötötte.

- Mit akartok...?

A Követ ökle újra meglendült. Theun érezte a homlokába hasító fájdalmat, hallotta saját csontja reccsenését, azután...

Felemelte zúgó fejét. Nem tudta, mennyi ideig lehetett eszméletlen. Ahogy körülnézett látta, a banya karhosszúságú gyertyákat állított a szék köré.

- De...

A sebhelyes arcú nomád újra ütésre emelte a kezét, de a banya leintette.

- Hagyd. Már nem kell.

Amikor magához tért, Theun érezte a fejére nehezedő súlyt, a homlokába mélyedő karmokat. Oldalt lesett, és a szeme sarkából egy hatalmas, kiterjesztett szárny végét látta. A homlokáról egy lassú vércsepp gördült végig az arcán. Balra fordította a tekintetét. Nem messze tőle egy másik székhez kötözve a felpeckelt szájú Lorraine forgatta tehetetlenül a szemeit.

A banya kibontotta a csomagot, amit a Követtől kapott. Theun elborzadva látta, hogy a kis dobozka egy ökölnagyságú zöld pókot rejt.

- Mivel kezdjük? - kérdezte Barcijtje tűnődve.

A nomád válasz helyett megvonta a vállát. Barcijtje a Theun fején ücsörgő bagolyra nézett. A madár követelőzően felrikoltott.

- Jól van - mondta Barcijtje. - Akkor előbb Barkar kapja meg azt, ami neki jár.

A banya Theun elé állt, kinyújtotta a karjait, szétterpesztette az ujjait, és halk, monoton hangon kántálni kezdett. A fiú egyetlen egyet sem értett meg a förtelmes szavakból. Barcijtje egyre csak mormogott. Theun úgy érezte, mintha egy villám hasítana a tarkójába. Érezte, hogy minden, amit addigi élete során látott, hallott és tanult, most egyetlen gombóccá zsugorodik az elméjében. Az emlék-golyóban összesűrűsödtek Pusztaközépről, a Mamáról és az apjáról őrzött képek, a gyermekfejjel Sorhaagban megélt kalandok, és mindaz a tudás, amihez Medve és Barcijtje segítségével jutott.

A bagoly karmai még jobban a fejéhez feszültek, behatoltak a bőre alá, és már a koponyáját karistolták. Az emlék-golyó egyre jobban összezsugorodott; már parányi porszem volt csupán egy hatalmas teremben, amit egyre jobban megtöltöttek a bagoly karmaiból kicsapó, Theun koponyáján áthatoló szivárványszínű, vakítóan éles villanások. Theun teste megrándult, a keze tehetetlenül reszketett a béklyókban, a lábai ugrani készültek - de a mozdulatok, akárcsak az akarata, megdermedtek, és belevesztek a bagoly villámaiba. Theun még egyszer, álmatag vénemberként kinyitotta a szemeit. Látta a vigyorgó banyát, a székhez kötözött Lorraine-t, és a Követet, a sebhelyes arcú nomádot. A hangok, Barcijtje vihogása, Lorraine rémültlihegése, és a bagoly szárnyverdesése, mind-mind aprócska neszekké váltak, s elvesztették értelmüket. Theun kábultan figyelte, hogy az elméje mélyén az emlékgolyócska körvonalai halványodni kezdenek. O már nem ő volt többé - tudata eggyé olvadt a bagolyéval, ami nem is bagoly volt, hanem... Theun tudatának utolsó megfeszítésével üvölteni akart.

Egy démon! Ám hiába: már a bagoly-démoné volt a teste, a torka a nyelve, a hangja, mindene. Theun úgy érezte, mintha egy hatalmas erő őt magát is belekényszerítené abba a kis emlékgubóba, ami szinte már teljesen feloldódott az elméjét uraló idegen akarat villámfényében...

Azután a gubóban kuporgó Theun érezte, nincs tovább. Már megértette, mire gondolt a banya, amikor azt mondta, hogy valakinek szüksége lesz a testére és a lelkére. De miért? Miért hagyja Barcijtje, hogy egy démon kiszorítsa őt a saját testéből? És miért éppen most? És mit akar tenni Lorraine-nel?

A gubóban kuporgó Theun látta, hogy kinyílik a helyiség ajtaja. Kiáltani akart: "Ne, Borostyán, ne gyere közelebb!" Hiába minden. Az elmecsarnok sarkában heverő parányi emlékgubón kívül már semmije sem maradt. Talán elég lett volna egyetlen szó, egy hang, hogy figyelmeztesse a féltestvérét, a kis fél-elf kölyköt - de nem volt semmi, amivel felhívhatta volna magára a figyelmét.

A gubóban kuporgó Theun látta, hogy Barcijtje a székkel együtt hanyatt dönti Lorraine-t - miközben egyik kezében a Követtől kapott dobozkát szorongatta -, hosszú, repedezett, piszkos körmeivel megmarkolja a lány koponyáját, éppen úgy, ahogy az előbb a bagoly az ő fejét.

Ahogy az idegen tudat - Barcijtje tudata savként (mit is tanult a banyától, hány féle sav van?) beleette magát az elméjébe, Lorraine sikítozni kezdett.

A gubóban kuporgó Theun látta; hogy Borostyán leóvakodik a lépcsőn; látta, hogy a Követ feléje fordul. A nomád elvigyorodott, lassú, kéjes mozdulattal előhúzott egy tőrt, és magához rántotta a kisfiút. Borostyán szopósmalacként visított a karjai közt.

A gubóban kuporgó Theun látta, hogy a tőr pengéje véres vonalat metsz Borostyán fehér nyakába. Látta, ahogy a fiú teste megrándul. Bertram arcát iszonymaszkká változtatta a fogvillogtató vigyor... Éles sivítás hallatszott. A gubóban kuporgó Theun az ajtó felé nézett. Az izmait mozgató, a testét uraló démon is felkapta a fejét.

A lépcsősor tetején álló gyermekmagas, de zömök alak hajításra emelte a második tőrét is, és közben lecsatolta a melléről az egyik bárdját. A Követ megmarkolta a vállából kimeredő első tőr nyelét, kirántotta a sebből, de közben eleresztette, Borostyánt, és a saját kését is. Az elfkölyök a padlóra zuhant, a nyakához kapott, majd előre vetődött, és felkapta a nomád tőrét. Medve második tőre keresztülhasította a levegőn. A Theun-test fején kuporgó bagoly fájdalmasan felvijjogott. A gubóban szorongó Theun érezte, elérkezett a pillanat - az utolsó pillanat, amikor talán még kitörhet saját elméje börtönzugából. A villámok - s velük együtt a démoni tudat is - visszahúzódtak a felröppenni készülő bagolyba. Theun akarata végső megfeszítésével megrepesztette a gubó falát, és szétszórta az emlékfoszlányokat a tudatcsarnokban: A villámok úgy emelkedtek ki a fejéből, mint a bagoly karmai a koponyáján vérző mély sebekből. Theun újra elfoglalta a saját testét.

Medve közben a Követ elé ugrott, aki kirántott karddal várta a törpe támadását. Barcijtje még mindig Lorraine fejét karmolászta: A bagoly Medve arca felé suhant. Theun érezte, hogy sorra lehullanak a béklyói. A széke mellett megjelent Borostyán vigyorgó agya. Theun szeretettel megsimította az elfkölyök kócos fejét, majd kitépte a kezéből a sebhelyes arcú tőrét, és Barcijtjéhez ugrott. A banya vállába döfött, lelökte a lányról, és villámgyors mozdulatokkal elmetszetté Lorraine kötelékeit. A lány kábán pislogva kinyitotta a szemeit.

- Gyere! - ordított rá Theun.

A bagoly a medve arcába vágta a csőrét. A törpe fájdalmasan felüvöltött, és a bárdját lengetve megpróbálta lecsapnia madár fejét. A bagoly félrelibbent, de mögötte ott állt a Követ. Theun már a lépcsősor tetején taszigálta maga előtt Lorraine-t, de hirtelen mozdulatlanná dermedt.

- Borostyán!

Megfordult. A félhomályos helyiségben egy kard villant, de rögtön utána egy bárd is. Medve felüvöltött, és hátra tántorodott. A Követ ugyanabban a pillanatban bukott a kőpadlóra. Theun megmarkolta Borostyán kinyújtott kezét, és felráncigálta a lépcsőn.

A nomád feltápászkodott. Egyik kezét a mellén végigfutó mély sebre szorította, a másikkal a kardját markolászta. Sebzett farkasként üvöltve, de tántorogva Medve felé indult. A bagoly Theun és Borostyán irányába röppent, a még mindig kábult Barcijtje pedig feltápászkodott a padlóról. Lorraine Medvéhez ugrott, és felráncigálta á lépcsősor tetejére. Theun és Borostyán is felért az ajtóhoz.

Theun még egy pillantást vetett a helyiségre. Barcijtje mereven állt a felborult szék mellett, a bagoly pedig az üvöltő nomád vállára ereszkedett, és fejét oldalra döntve, kerek szemeivel kíváncsian végigmérte a sebhelyes arcot, mintha azt nézné, hova csípjen, gondolta Theun. Egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha Medve bárdja mellett valami más is heverne a padlón. Valami, ami vért fröcskölve rángott... Megrázta a fejét, és Borostyánt cibálva Lorraine meg a törpe után rohant.

Az utcán érték utol őket. Ahogy Medvére pillantott, Theun egyszeriben megértette, mit láthatott a kamrában a bárd mellett. A törpe bal vállán csak egy csonk lógott, mely fröcskölte magából a vért. A Követ levágta Medve karját!

- Men-... jetek... - lihegte a törpe.

Theun válasz helyett felmordult, lekapta Medve válláról a bárdja átalvető szíját, és amennyire tudta elszorította vele a csonkot.

- Meneküljetek... - hörögte Medve. Megtántorodott, a ház falának vetette a hátát, és lassan, vércsíkot húzva maga után leguggolt.

Theun felmordult, visszalesett a házra, majd a vállára kapta a törpét, és Lorraine meg Borostyán kíséretében beleszáguldott a sorhaagi éjszakába.

Bertram

Hamar kiderült, hogy Vörös Felhő kán népe korántsem úgy bánik a vendégekkel és a messzi földről visszatért testvérekkel, mint a pusztaközépiek, vagy a sorhaagiak. A nagybajszú sámán még vissza sem ugrott az ámuldozó kári mellé az emelvényre, amikor előlépett két megtermett harcos. Megragadták Bertramot, felkapták, akár egy kutyakölyköt, kivonszolták a sátorpalota elé, és a félkörben felállított kisebb sátrak által közrezárt, keményre taposott téren, a bámész férfiak, asszonyok és gyerkőcök üdvrivalgása közepette kötelet hurkoltak a testére. Bertram megpróbált tiltakozni, ám a szemét is bekötötték, és végül a száját is felpeckelték. Magatehetetlenül tűrte, hogy felhajítsák egy ló hátára, és elinduljanak vele.

A nap még nem bukott le a horizont mögé, amikor bekísérték a sátorpalotába, de már közeledett az Éjközép, amikor megállították a lovát, leemelték a nyeregből, és levették a szeméről a kötést. Körülnézett. A lenyugodni készülő vörös hold fénye kísértetiessé változtatta az északon sötétlő Salumion hegség ormait, de még félelmetesebb volt az a pusztatengerben magányosan álló furcsa alakú szikla, ami előtt álltak. A sima, fekete gránittömb úgy meredt ki a derékig érő fűvel benőtt síkságból, mintha valami eltemetett óriás dugná ki két görbe ujját a földből. Az összekötözött Bertramot a két horgas ujj között sötétlő barlanghoz vezették.

A hatalmas sziklacsarnok mélyén egy máglya lobogott. Áthaladtak egy szűk folyosón, melynek falait megkopott rajzok, embereket és különös állatokat ábrázoló, elnagyolt festmények díszítettek.

A csarnokban égő máglya mellett már ott állt a nagybajszú sámán, és ott ült a kán, meg a harcosai is. A tűz fénykörén belül egy cseppkőoszlop csillogott elkeskenyedő közepén látszott, hogy a sztalaktit és a sztalagmit cseppkő-idővel mérve csak tegnap ért össze.

A tűz lángjai kísérteties fénybe burkolták a körötte ülőket: Bertram lassan végignézett a merev, kifejezéstelen arcokon. Vörös Felhő kánhoz illő pózban, kezeit térdein nyugtatva ült, a mellette kuporgó, vastag fekete fehér festékréteggel borított ábrázatú, embertestű bestia pedig csakis a sámán lehetett. A két térdeplő alak mögött félkörben a vének, a törzs agg bölcsei ültek, még hátrább pedig a meglett korú, és fiatal harcosok álltak. Bertram egetlen asszonyt vagy gyereket sem látott.

Vörös Felhő nyugodt tekintettel nézte végig, ahogy két harcos megszabadítja Bertramot a kötelékeitől, majd halkan elmormogott egy szót. A sámán bólintott; öreges nehézséggel felállt, a magasba emelte a karjait, és éles fejhangon kántálni kezdett. Bertram hátán végigfutott a hideg, a tarkóját valamilyen kellemetlen előérzet bizsergette. Fogalma sem volt róla, hogy mi készül, ám nem is volt ideje töprengeni, mert a sámán hirtelen abbahagyta az érthetetlen szavakból álló, furcsa dalt, és felüvöltött.

- Legyen férfi, aki férfi! Rajta!

Bertram értetlen csodálkozással nézett a tűz körül ülőkre. Két kísérője ismét hozzálépett. Egyikük egy bőrszíjat hurkolt a derekára, a másik pedig a kezébe nyomott egy kétarasznyi, meztelen, fanyelű tőrt. Bertram az ívelt pengére, és a benne tükröződő szellemalakokra meredt.

- Rajta! - ismételte a sámán, és visszaült a helyére.

Bertram felemelte a fejét. Csak ekkor látta, hogy a derekára erősített, tíz láb hosszú bőrszíj másik végét egy harcos övéhez csatolták. Bertram végigmérte a fickót. Valódi óriás volt, legalább két fejjel magasabb Bertramnál. Meztelen felsőtestének dudorodó izmait színes tetoválások, és heg-mintázatok díszítették. Homloka és koponyájának teteje tar volt, csak a tarkóján hagyott meg vagy féltucatnyi tincset. Az öt arasz hosszú hajcsomókat szoros copfba fonta. Ahogy jobban szemügyre vette, Bertram apró vassulymokat fedezett fel a hajszálak között. A homlokán teljes szélességben egy ujjnyi vastag heg húzódott; furcsán szögletes orrnyergén pedig látszott, hogy valamikor két helyen is eltört, de rosszul forrt össze a csont.

A hangja egy megvadult bika bömbölésére emlékeztetett.

- Négy Farkas megmutatja, ki a férfi! Bertram értetlenül a fickó kezében villogó tőrre pillantott, majd a sámánra nézett.

- Rajta! - ordított az öreg harmadszor is. Bertramnak sejtelme sem volt róla, hogy miért kell megküzdenie Négy Farkassal; de mivel az óriás felé ugrott, kénytelen volt védekezni. Hátrálni kezdett, de a fickó megmarkolta a testüket összekötő bőrszíjat, és úgy rántotta magához a kisebb férfit, mint egy óriáskígyó a prédáját.

Bertram előre zuhant, és az utolsó pillanatban sikerült kitérnie az óriás pengéje elől. Oldalt vetette magát, esetlenül bukfencezett egyet, majd talpra szökkent. Látta, hogy a tőr pengéje Négy Farkas mutató- és hüvelykujj a között villan - ebből tudta, hogy a nomád alulról akar felfelé szúrni. A hasamat vette célba; gondolta Bertram, és fogást váltott a saját tőrén. Úgy helyezte el a pengét, ahogy egyszer egy sorhaagi tavernában egy gorviki vándortól látta, akit féltucatnyi kapatos polgár meg akart tanítani a városi illemszabályokra: a tenyerére fektette a pengét, a mutatóujjával a hegyét, a kézfejtőcsontjával pedig a nyél végét támasztotta meg. A gorviki is ezt a technikát alkalmazta, és egy szempillantás alatt sikerült megsebeznie a támadóit. Bertram reménykedett benne, neki is sikerülni fog a dolog. Abban mindenesetre biztos volt, hogy gyorsabban fogást tud majd váltani a tőrön, mint az óriás; aki máris újra támadott.

Bertram fürgén kitért a második alulról felfelé irányuló csapás elől, előredöfött, és félujjnyi mélységben az óriás bal oldalába szúrta a tőrt. Amikor érezte, hogy a penge behatol a testbe, a pengét felfelé tolta a mutatóujjával, és hónaljig felhasította a nomád bőrét. A seb nem volt mély, de fájdalmas lehetett, és iszonyatosan vérzett. Négy Farkas felüvöltött, és átvette tőrét a másik kezébe. Bertram látta, hogy a pengéje most a kisujja alól mered elő az ökléből. Tehát kétkezes, gondolta, és most felülről akar szúrni.

Amennyire a szíj engedte eltávolodott az óriástól, és megkerülte a cseppkőoszlopot. Négy Farkas utána rohant. Bertram még egyszer körbe futotta az oszlopot. A szíj a cseppkőre feszült. Bertram hirtelen hátra fordult, és előre döfött. A tőre halk húsreccsenés kíséretében hatolt át Négy Farkas bal felsőkarján.

A nomád jobbjával a sebéhez kapott. Bal kezének ujjai lassan szétnyíltak, a tőre a földre csörrent. Bertram újra szúrt - most Négy Farkas hasán metszette fel a bőrt. Az óriás szétterpesztett ujjakkal, bömbölve fojtásra emelte a kezeit: Bertram hátra lépett, de megbotlott. Négy Farkas támadott. Bertram az utolsó pillanatban kitért az üvöltő óriás ujjai elől, leguggolt, és ökleivel alulról Négy Farkas ágyékába csapott. A tőr közben felhasította a nomád combját.

Az óriás megtántorodott. Bertram felállt, felugrotta levegőbe, és teljes erőből a nomád görbe orrába fejelt. Az orrcsont éles reccsenéssel harmadszor is eltört.

Négy Farkas az orrához kapott, és térdre rogyott. Bertram megfogta a füleit, lehajolt, és a térdéhez rántotta az óriás fejét. Porc roppant, csont reccsent; Négy Farkas törött orrcsontja sárgás-vörösen villant ki a nyílt sebből.

Bertram levágta a derekáról a bőrszíjat, és a tűzhöz lépett.

A sámán felállt, és Bertram felé emelte a kezeit.

- Férfi! - Vörös Felhőre lesett, aki közömbös arccal, lassan bólintott.

- Aki harcos, legyen harcos! - mondta a sámán.

Bertram sejtette, hogy újabb próbatétel elé fogják állítani. Leeresztette a kezeit, és elejtette a tőrt. Újra előre lépett a két harcos, a cseppkőoszlophoz vezette Bertramot, és egy-egy szíjjal a világosbarnán ragyogó oszlophoz kötötték a lábait, a mellét és a nyakát.

A kán felemelte a kezét, mire a nagybajszú sámán felüvöltött. Hangja kísérteties huhogásként visszahangzott végig a sziklabarlangban.

- Téged szólítalak, Hadúr, istenek legerősebbike! Téged szólítalak, hogy nézz le ránk, és mutasd meg, harcos-e az az ember, aki előttünk áll!

Felemelte, majd leeresztette a kezeit. Félmeztelen nomádok léptek az oszlop elé. Végigmérték Bertramot, majd vagy tizenöt lépésnyire hátráltak tőle, és felemelték íjaikat.

Elzizzent az első nyílvessző. Horgas fémhegye a cseppkőnek ütközött, de előtte még vékony sebet hasított Bertram jobb vállára. A második nyílvessző a bal vállát találta el, a harmadik már mélyebb sebet vágott a húsába.

Bertram összeszorította a fogait, lehunyta a szemeit, és tehetetlenül tűrte, hogy a záporozó nyílvesszők egyre nagyobb sebeket hasítsanak a húsába.

A kínzás egészen napfelkeltéig tartott.

Azon az első napon, amikor a táborukba került, egyetlen szerencséje volt csupán: Halált Látó, a sámán, akit Domvik és a hívei Pusztaközépről egészen a Bíbor Hordáig űztek, felismerte benne azt a kölyköt, akit valamikor megbélyegzett a Medveisten éjszakáján. Am ez csak annyit jelentett, hogy a nomádok nem fosztották meg rögtön az életétől, és nem vetették a rabszolgák közé: Ahhoz, hogy férfinak tartsák, ennél többre volt szükség - de kiállta a próbát.

Az első néhány napban időt hagytak neki, hogy megerősödjék, és hogy hegedni kezdjenek a nyílhegyek ütötte sebei. Húst kapott és pihenhetett, de a tábort és a számára kijelölt sátrat nem hagyhatta el.

Egy éjszaka őrült rikoltozásra riadt. Felugrott, és a sátor bejáratához lépett. Nyoma sem volt a két őrnek, akik addig egyetlen pillanatra sem mozdultak el mellőle. Tétován kilépett a sátorból.

Eszelős röhögés szaggatta szét a csendet, s utána egy éles asszonyi sikoly. Bertram lassan, óvatosan maga köré tekintgetve elindult a sátrak között. Alig tett három lépést, újra hallotta a mély, hörgő vihogást - a hang ezúttal már sokkal közelebbről érkezett. Lehajolt, és kétrét görnyedve kilépett a sátrak közötti kerek térre. Kezek szorítását érezte a lábán; valaki elkapta az övét; és lerántotta a földre.

- A Kacagó! - suttogta halálraváltan egy nomád harcos.

Bertram értetlenül megrázta a fejét; és a férfi arcába nézett. Az egyik őré volt.

- A Kacagó? - kérdezte.

Az őr előre mutatott.

A sátorpalota bejárata előtt egy ló nagyságú, világosbarna bőrű, patás dög állt. Lehajtotta busa fejét, eltátotta hatalmas pofáját, és beleharapott az előtte hever ő emberi testbe. A sátrak közül, alig húsz lépésnyire Bertram leshelyétől, újra felhangzott a röhögés, és a következő pillanatban kilépett a térre egy másik Kacagó. A másik irányból őrült kiáltozás, és egy velőtrázó férfisikítás hallatszott. Egy sátrat letiporva bedöngetett a térre a harmadik Kacagó is. A nyomában négy lándzsákat lóbáló férfi loholt. Ahogy meglátták a téren ácsorgó, balgatag pofával feléjük forduló agyaras szörnyeket, elhajították a fegyvereiket, visszafordultak, és elmenekültek.

- A Kacagó mindig elveszi, amit akar motyogta az őr.

- Miért nem ölitek meg őket? - kérdezte Bertram döbbent csodálkozással. - Elegen vagytok ahhoz, hogy akár tucatnyi ilyen barmot legyilkoljatok.

Az őr kigúvadt szemekkel megrázta a fejét.

- Nem lehet... A Kacagót az istenek védik. Meg valami más is...

Az egyik Kacagó gurgulázó hangon felüvöltött, visszatrappolt a sátrak közé, de nemsokára újra kiügetett a térre. Egy felnőtt férfi tetemét tartotta a pofájában. Újra megfordult, és a másik dög is utána rohant. Még két embert vonszoltak a térre.

Már vagy tucatnyi emberi holttest hevert kupacra rakva. A három Kacagó lassan körbejárta a tetemhalmot. Megszaglászták a vérző húst, és egyikük hirtelen előre nyomta hosszú nyakát, és rácsattintotta förtelmes fogait egy még lélegző asszony fejére. A másik kettő is falatozni kezdett.

A sátrak közül rémült emberarcok figyelték a lakomát.

- Mindig visszatérnek - suttogta a Bertram mellett heverő őr. - Visszajönnek, és megszerzik, amit akarnak.

- De miért nem...? - kezdte Bertram, ám az őr leintette.

- Az istenek akarata ez.

Az egyik Kacagó hirtelen felkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe, majd felhorkant, és elszáguldott. A társai pillanatnyi tétovázás után követték.

A sátrak közötti egyik átjáróban megjelent egy zokogó kislány. Bőrruhája véres volt; szédülten tántorgott a tér közepe felé.

Bertram elcsodálkozott. Lehet, hogy egy gyerek riasztotta el a fenevadakat?

Hamar rá kellett döbbennie, hogy nem így van. Vad dübörgés rengette meg a földet. Bertram már arra gondolt, hogy a Kacagók valóban valamelyik isten kedvencei, és most, hogy a kislány elkergette őket, a Mennybéli Szörny alászállt, hogy elpusztítsa a falut...

- Az Éj. Kódorgó! - rebegte az őr. Lehasalt a földre; és a fejére húzott egy prémtakarót.

A dübörgés felerősödött; a föld már úgy rengett, hogy Bertram fogai egymáshoz koccantak, bármilyen erősen harapott rájuk.

A tér közepe felé tartó kislány megbotlott, és hasra esett. A hátára fordult, és megpróbált felállni, ám alig húzta fel a térdét, megbénította a látvány.

A sátrak félköre mögött megjelent két irtózatos láb. Az egyik a levegőbe emelkedett, és széttiport két sátrat. Dübörgés. Rengés. A másik láb is felemelkedett.

Bertram egy pillanatig arra gondolt, hogy berohan a kislányért, ám... .

Dübörgés. Rengés: ...ám ahogy a tér közepén magasló, két lábon járó bestiára nézett, görcsbe merevedtek az izmai. Az Éji Kódorgó izmos lábai fölött petyhüdt bőrzsákként fityegett a hasa. A has fölött sárgás bőr csillogott, a mellét és a hátát tövises csigaház takarta. A feje olyan volt, akár egy közönséges mókusé, de ajkak nélküli, levedzve vicsorgó pofájában három sorban tőrhosszú fogak villogtak.

- Az istenek akarata - hallatszott a prémtakaró alól az őr elfojtott suttogása.

Az Éji Kódorgó felemelte a lábát, és a tér közepén egymásra hajigált holttestek felé fordult. A kislány felsikoltott: Bertram gondolkodás nélkül felugrott, a tér közepére futott, ölbe kapta a gyermeket, és mielőtt az

Éji Kódorgó lába ledöndülhetett volna a földre, tovább rohant a sátorpalota felé.

Bertram megbotlott, és a kislányt maga alá temetve elterült a földön.

A Kódorgó csigaházából kinyúlt egy hosszú kar. A hártyás ujjak szétnyíltak, és megragadták az első halottat.

Bertram a gyerekre nézett. A kislány tenyérnyi arcát eltorzította az iszonyat.

A Kódorgó a második tetem után nyúlt. Petyhüdt hasa alja már kidudorodott. Bertram zúgó fejjel figyelte, ahogy a bestia magába tömi a Kacagók áldozatait, majd elégedetten böfögve eldübörög.

Másnap reggel azután harcosok jöttek érte, fegyvereket nyomtak a kezébe, és egy lovat vezettek elé.

- Vörös Felhő ajándéka azért, amit az éjszaka tettél - mondta az egyik harcos, és még hozzátette: - Harcos testvérem.

A törzs befogadta.

Theun

Theun felmordult, visszalesett a házra, majd a vállára kapta a törpét, és Lorraine meg Borostyán kíséretében beleszáguldott a sorhaagi éjszakába.:.

Egészen Tetje Muyplaeg, a sorhaagi gárda orvostudorának a grófi palota tövében, a palotadombon álló házáig rohantak. A vén felcser jó barátságban volt Medvével, de csak hosszas zörgetés után nyitott kaput a menekülőknek. '

- Mi történt? - kérdezte rémülten, amikor Theun, vállán a megnyomorított törpével becsörtetett a házba.

- Medve megsebesült - morogta Theun. Tetje szó nélkül átvezette őket egy másik szobába, és rákiáltott a hálószobából előmerészkedő feleségére.

- Forralj vizet, asszony! És ébreszd fel Tuldert!

Theun egy fehér vászonnal leterített asztalra fektette Medvét. A felcser sziszegve megvizsgálta a törpe sebét, és a lihegő Theunra nézett.

- Ki tette ezt?

- Tulder nem akar felkelni - lépett be az orvos felesége egy ölnyi csillogó fémszerszámmal.

Tetje átkozódva elmormolt valamit a lusta segédekről, meg arról, hogy vannak emberek, akik jobban tennék, ha lisztesmolnárnak mennének, mint felcserinasnak. Medve nyöszörögni kezdett. A szája sarából kibuggyanó habos vér végigcsorgott a szakállán. Theun lenézett rá, majd dühöngve kirontott a szobából. Kisvártatva visszatért; egy álmosan pillogó suhancot vonszolt maga után. Közben a felcser felesége bevitte a felforralt vizet.

- Ti most jobban teszitek, ha kimentek mondta Tetje, és Theunra nézett. - Menjetek fel Tulder szobájába, a padlásra. Bárki tette ezt a vén Medvével, itt biztos nem fog rátok találni.

Theun, Lorraine és Borostyán - akinek a sebét időközben Tetje úgy-ahogy ellátta felvonult a padlásra. Borostyán leheveredett a felcserinas ágyára, de Theun meg a lány az ablak mellé húzódott.

- Mit gondolsz? - kérdezte hosszú hallgatás után Theun.

A lány megvonta a vállát.

- Nem is tudom. Talán... - Révetegen felnézett az égre, számlálgatni kezdte a csillagokat, majd hirtelen megmarkolta Theun kezét. - Nézd! A városfalon kívül!

Theun a jelzett irányba fordult. Először semmit sem látott, de ahogy jobban kimeresztette a szemeit, a házmagasan sötétlő városfalon túl, a távolban, a nyugati út mentén...

Tábortüzek - mondta, és értetlenül a lányra pillantott. - Kik lehetnek azok?

- Nem tudom, de nagyon sokan vannak. Legalább kéttucatnyi máglya...

Theun megcsóválta a fejét.

- Nem tetszik ez nekem. Nem kellene riasztanunk a gárdát?

Theun lehunyta a szemeit.

- De, azt hiszem, igen. És arról is be kell számolnunk, ami Barcijtje házában történt. - Kinyitotta a szemeit, és a banya háza felé nézett. - Én nem tudom, mi volt ez, de... Úgy éreztem, mintha egy démon akart volna belémköltözni.

A lány bólintott.

- Én pedig úgy,. mintha maga Barcijtje akarna kiszorítani a testemből. - Elgondolkodott. - Vajon mit akarhatott? És ki volt ez a nomád?

Theun megcsóválta a fejét.

- Fogalmam sincs. Talán csak...

Hirtelen elakadt a lélegzete, és csak annyi ereje maradt, hogy felemelje a kezét.

- Nézd! - suttogta elhaló hangon.

De már Lorraine is felfedezte azt, amit Theun.

Az utcákra, a házak falaira erősített fáklyák fényét, és a kék telihold ragyogását halvány pislákolássá változtatva egy jókora zöldes fénygolyó emelkedett fel az égre Barcijtje ;házából. A gömb lassan forgott, és ahogy távolodott a várostól, egyre nagyobbá vált, majd hirtelen megállt. Magasabban lebegett, mint a legnagyobb sorhaagi torony. Elképesztő lassúsággal oldalra fordult, és Theun már látta, nem is gömb, hanem egy óriásira duzzadt korong. Egy korong, amiből hirtelen villámok cikáztak a föld felé. Egyszerre nyolc, vakítóan zöld villám hasított keresztül az égen: Nyolc fénycsóva - akár nyolc láb. Nyolc pókláb...

- A pók! - kiáltotta Theun rémülten. S valóban: ahogy jobban szemügyre vette, már jól látta, hogy az, amit először gömbnek, majd korongnak hitt, nem más, mint egy gigantikus zöld pók.

- A pók... - suttogta Lorraine is.

A pók lábai között keresztirányú villámok cikáztak, és mire Theun megdörgölte a szemét, hogy jobban lásson, már egy halványzöld kupola borult Sorhaagra. A fénysátor ponyvájából hirtelen sötétkék villámöklök csaptak a városfalba. Kövek, sziklatömbök röppentek a levegőbe, irtózatos erejű robaj szaggatta szét a békés csendet, és egy szemhunyásnyi idő múlva már csak olvadt, repedezett, embermagas törmelékhalom jelezte, hogy itt valamikor egy egész várost védelmező, bástyafokos, tornyos fal emelkedett.

Ahogy az utolsó kavicsok is a földre koppantak, kísérteties némaság borult Sorhaagra.

- Mi...? - kezdte Theun, de nem fejezhette be a kérdést.

A falon túl világló máglyák mellett mintha megmozdult volna valami. Valami hatalmas és félelmetes, valami pusztító és gyilkos erő. Iszonyatos dübörgés törte meg a rémálomba illő csendet.

Patadübörgés. Emberi hangok. Fegyvercsörgés. Csataüvöltés. Theun a kék telihold fénye alatt a törmelékkupacok felé vágtató sátánfajzat lovasokra meresztette a szemét. A nomádok átugrattak a kőhalmokon, át a zöld fénysátor falán, és hujjogatva, kardjaikat és bárdjaikat lóbálva nekirontottak a fal melletti kaszárnyákból döbbenten előtántorgó, hiányos öltözetű gárdistáknak. Úgy robogtak keresztül a kapkodva, riadtan csataláncba rendeződő katonákon, ahogy egy rianó folyó elsöpri az útjába kerülő gally-kalyibákat. Egy hatalmas csattanás hallatszott, azután már csak a gárdisták bezúzott fejű hullái, meg a nomádok súlyos, döngő léptű lovainak iszonytató patáin és lábszárán csorgó vér jelezte, hogy egy másodperccel korábban két ellenséges csapat találkozott össze a szállongó portól terhes levegőjű romok mellett. Egy hatalmas termetű, állatszarvakat viselő nomád gyújtónyilat lőtt az egyik kaszárnya tetejére, vagy féltucatnyi társa pedig letépte a házfalakon lobogó fáklyákat, és azokat hajította be egy-egy nyitott ablakon. Mire a tomboló, üvöltő, halát osztó horda elért a gróf palotájának kapujához, Sorhaag nyugati negyedeiben harsogva pompáztak a mindent elemésztő lángvirágok. Az utcákon, a házak tövében iszonyatosan megcsonkított hullák és sebtiben meggyalázott, véres ülepük meztelenségével mit sem törődve zokogó asszonyok és lányok hevertek az üvegszilánkok, az ablakokon kihajigált bútorok, edények, és ruhadarabok között.

Hirtelen megfogta Lorraine, meg az időközben melléjük húzódott, reszkető Borostyán kezét, és leviharzott a lépcsőn.

- Mi történt? - kérdezte riadtan a kapu előtt álló Tetje.

- Medve hogy van? - förmedt rá Theun. Most már életben marad. Mákonyt adtam neki, amitől legalább két napig aludni fog. De... Hány lovad van?

- Négy. Mi volt ez? - Tetje szorosan átkarolta a melléje lépő asszonya vállát.

- Nomádok - felelte Theun, és a lánnyal együtt kiviharzott az istállóba.

- Domvik legyen irgalmas hozzánk! - suttogta Tetje.

Theun az ajtó elé vezette a lovakat.

- El kell hagynunk a várost - mondta.

- El-hagy-ni a vá-rost? - Tetje minden eges szótagot kihangsúlyozott, és úgy nézett Theunra, mintha eszement bolondnak tartaná.

- Ugyan miért? A városfalon nem jutnak át azok a pogány állatok, ostromra pedig nem is gondolhatnak, mert a gárda...

Theun egy dühös legyintéssel belé fojtotta a szót.

- A városfal ledőlt, a gárdából meg legfeljebb három szakasz maradt. Menekülnünk kell!

Beviharzott a házba, és kicipelte Medvét. A törpe ájult volt a vérveszteségtől, de a karcsonkjára kötözött fehér pólyán vöröslő folt már nem terjedt tovább. Theun felfektette az egyik ló hátára, egy szíjat kötött a lábára, amit átvezetett a ló hasa alatt, és az ép karjára hurkolt, majd ő maga is felpattant a nyeregbe.

- Menekülni? - ismételte Tetje. - De hová? Theun intett Lorraine-nek meg Borostyánnak, hogy üljenek fel a másik lóra.

- Nem tudom - mondta. - Ki a városból. Shadonba. Figyelmezetnünk kell a grófokat! Tetje értetlenül megrázta a fejét, de felült a harmadik lóra, és a feleségét is maga után húzta. A negyedik paripa, egy almásderes kanca hátára az örökké álmos Tulder kapaszkodott fel.

- Rajta! - kiáltotta Theun, és lova véknyába vágta a sarkát.