EGY

Bertram

A patak partján guggoló kisfiú kiemelte kezét a kövek között fehér habokat vetve csobogó hideg vízből, és lassan a partmenti iszapban heverő kavics után nyúlt. Ahogy ujjai megérintették a lapos, fodrozott szélű, tenyérnyi kődarabot, a szeme sarkából anélkül, hogy elmozdította volna a fejét - a tőle alig három lépésnyi távolságban, egy kákacsomó tövében kuporgó szürkésbarna, nyálkás testű békára hunyorított. A béka hártyás nyakának lüktetése egy pillanatra abbamaradt; a dülledt, sötét szemek egyetlen pislantás nélkül, kifejezéstelenül a fiúra sandítottak.

Mozdulatlanná vált a levegő; a nap megtorpant az égen, és mintha még a langy szellő is visszafojtotta volna a lélegzetét. Az idő kereke megakadt: vadász és zsákmánya egy hosszú, végtelenbe nyúló pillanatig farkasszemet nézett egymással. Az egyik tekintetben az áldozatok félelme kezdett felderengni, és a bizonyosságé, hogy menekülni kell, a másik szempárban győzedelmes fény csillant, és még valami.

A fiú tekintetében valami megmagyarázhatatlan eredetű, és főként értelmetlen érzelem szikrája lobbant: a vérszomjé.

A másodpercnyi feszült várakozás után újra meglódult az idő. A béka combjain megfeszültek a kétujjnyi vastag izmok - a fiú felemelte a karját, és megcsavarintotta a csuklóját - a kő keresztülzúgott a levegőn.

A béka teste a patakba csobbant. A fiú leeresztette a karját, és talpra szökkent. Ahogy a vízből felbukkanó; szétmálló buborékból kipattant egy vércsöpp, diadalmasan felrikoltott.

Mintha a béka halálát jelző halk buborékpukkanás, és a fiú hangja jeladás lett volna; valahol, túl a patak túlsó partján zöldellő fasoron; felvisított egy síp. A fiú felkapta a fejét, áttaposott a térdig érő vízen, és felkapaszkodott a patakmeder sáros-csúszós szélén. Kihúzta magát, napellenzőként a szeme elé emelte a kezét, a távolba kémlelt; majd megfordult, és visszanézett arra a partra, ahol az imént megölte a békát.

A síp újra felvijjogott, és most már valami halk, de mégis erős dübörgés is társult hozzá. A fiú madárszerű mozdulattal oldalra döntötte a fejét, s még egy pillantást vetett a távolabbi parton, egy erdőcske szélén álló viskókra, a többi közül kimagasló óriási fára, és a fa tövében fehérlő, félig kész építményre. Ideges mozdulattal kidörgölt a szeméből egy izzadtságcsöppet. A síp hívogatóan vonyított, a dobok bátorítóan bummogtak, és már a rekedten ordító csontdudák is csatlakoztak a kórushoz. A fiú fellépett egy bucka tetejére, és az iramodásnyi távolságban sötétlő folt, a fasor felé bámult.

Még tétovázott. A pataknak ez a partja a sámánok földje volt; az Egyisten szolgái megtiltották, hogy bárki emberfia átlépje a vizes határt. Ám amikor a dobok ritmusa hirtelen pergővé vált, megvonta a vállát, vízből kikecmergő kutyához hasonlóan megrázta a fejét, és rohanni kezdett a hang irányába.

A patakpárti ligetben álló lakógödrök egyikének ajtónyílásában megjelent egy aranyszínű haj zuhatag, majd egy fej, egy nyak, és két váll. A fej egy pillanatra az ég felé fordult, az ajkak elrebegtek egy rövidke fohászt, majd a szemek a patak irányába meredtek.

- Kicsi Sólyom!

Semmi válasz.

A vállak mellett megjelent két kar és két kéz. A nő sóhajtva kimászott az ágakkal és állatbőrökkel befedett lakógödörből. Kihúzta magát, csípőre tette a kezeit, és ahogy nyújtózva hátradőlt, újra felpillantott az egyre rőtebbé váló koraesti égre.

- Kicsi Sólyom!

- Bertram! - hallatszott egy dühös horkantás a lakógödör belsejéből.

A fiatal nő megfordult, és hunyorogva visszalesett a kunyhó sötét belsejébe.

- Mi?

- Nem Kicsi Sólyom. Bertram. Ez a fiad neve.

A fiatal nő legyintett, és újra a patak felé nézett aggódóan.

- Bertram!

- Szokd már meg, Narcijtje! - folytatta a kunyhóból kihallatszó zsémbes hang. - Az Egyisten új nevet adott a fiadnak. Kicsi Sólyom meghalt. Már nem él. Bertram a gyermeked.

- Bertram! - kiáltotta a fiatal nő. - Beeertraaam!

- Tán a Világházhoz ment. - A lakógödör nyílásában megjelent egy vénasszony ráncos képe. - Eredj, lányom, nézd meg!

- Bertram? A Világházban? - A fiatal nő megrázta aranyló, bőrpánttal hátraszorított fürtjeit. - Az nem lehet. Biztos megint a patak partján lesi a gyíkokat.

Az öregasszony a kunyhó elé guggolt, és piszkos körmével elmélyülten kapargálni kezdte az orra tövében vöröslő bibircsókot.

- Én azt mondom neked, Narcijtje, eredj, és keresd meg a fiad mihamarabb! Nemsokára egyforma hosszúak lesznek a nappalok meg az éjszakák. A Medveisten ilyenkor várja az áldozatokat.

Narcijtje hetykén megvonta a vállát.

- Ha várja, hát hadd várja!

- Nono! - A vénasszony megcsóválta a fejét, nyögve-fohászkodva felállt, és leporolta nyersbőr ruháját. - Ha a Medveisten áldozatot vár, akkor a sámánok meg is fogják adni neki.

- Ha megadják, hát hadd adják! - Narcijtjét egyre jobban bosszantotta anyja tudálékossága. Felemelte karjait, tölcsért formált a kezeiből, és belekiáltotta. - Bertram! Kicsi Sólyom!

- Nem addig a'! - A vénasszony megfogta a lánya karját. - Az Egyisten nevére mondom, biztos vagyok benne, hogy a sámánok a patak túlpartján éppen a szertartáshoz készülődnek. Eredj, Narcijtje; keresd meg a fiad, mielőtt még az eszementek közé téved! Más se hiányozna, mint hogy Bertram miatt minket is elzavarjanak Pusztaközépről.

Narcijtje dühösen az anyjára nézett, majd megvonta a vállat, és elindult a patak felé. Tudta, van ebben valami igazság. Amióta a messzi földekről érkezett szerzetesek megtanították Pusztaközép népét az Egyisten nevére, amióta a Világfa mellett építeni kezdték szent házat, a Világházát, és amióta a falu lakói hitték, hogy egy az Isten, a régi istenek és démonok imádóinak többé nem jutott hely közöttük. Narcijtje még emlékezett rá, hogy kislánykorában még a sámánok és a vajákosok vezették a falu népét; ők döntötték el, mikor és ki ellen vonuljanak csatába a harcosok, és mikor induljanak portyára a vadászok. Még a fia is a Kicsi Sólyom nevet kapta a születésekor, de alig tanulta meg; hogy hívják, megérkeztek az Egyisten szolgái. S a szolgák egy nap kijelentették, hogy a gyermek neve onnantól fogva Bertram lesz, és akinek ez nem tetszik, arra lesújt a Mindenható haragja.

A csuhások sok mindenre megtanították Pusztaközép népét. Először csak az asszonyok hitték szavaikat, de később már a férfiak is el-eljárogattak hozzájuk, hogy kikérjék a véleményüket, és istenük tanácsait. A szerzetesek annyira értettek a szavak mesterségéhez, hogy az érkeztük utáni nyáron a harcosok összefogtak, és egy este elzavarták a két vén sámánt, meg a féltucatnyi vajákost. Attól fogva a csuhások istene vezérelte a népet.

- Bertram! Kicsi Sólyom!

Narcijtje még nem felejtette el, a falu lakói hogyan kövezték halálra Hosszú Szarvat, aki nem akarta magára venni az Egyisten által néki kiosztott Niklas nevet; aki nem volt hajlandó segédkezni a Világház építésénél. Hosszú Szarv át-átjárt a patak túlsó partjára, hogy a sámánokkal titkon áldozatokat mutasson be a régi isteneknek. Szerencsére a csuhások még azelőtt rájöttek erre; hogy az Egyisten haragjában megnyitotta volna a földet a bálványimádó faluja körül. Hosszú Szarv meghalt; két feleségét és fiát pedig elzavarták a faluból. Voltak, akik úgy tudták, észak felé indultak el, és mindhármukat felfalta az Éji Kódorgó, vagy a Kacagó, de olyanok is akadtak, akik biztosra vették, hogy nyugat felé fordulva átkeltek a patakón, az Egyisten Birodalmának határvonalán, és az istentelen sámánoknál találtak menedéket.

- Bertram!

Narcijtje letérdelt, homlokát a földre szorította, és elmormolt egy fohászt. Nem hagyhatja, hogy a sámánok megkaparintsák a fiát! Átgázolt a patakon. A nap lassan bekúszott a nyugati hegyek mögé. Narcijtje megtorpant. Nem messze, a fasoron túlról fényesen lobogó tűz fényét látta, és valami furcsa zümmögést hallott. Olyan volt, mint Pusztaközépi fák között egymást kergető fagyszelek hangja... A sámánok dala! Megremegett. A régi istenek helytartói rendre visszatértek a falu közelébe, hogy újra és újra megpróbálják vérgőzös isteneik mellé állítani az Egyisten hitére megtért jámborokat.

- A Medveisten! - suttogta Narcijtje. - Az áldozat... Bertram! - Egy pillanatra megtorpant; a gyomrát marokra kapta, és megcsavarintotta a rémület. Ha a fiú az eszement vének kezeibe kerül... A megidézett Medveistennek nem kell üres bendővel visszatérnie a saját világába.

Narcijtje hitte, hogy csak egyetlen isten létezik, hinni akarta, hogy a Mindenható jóságos, és minden teremtményére vigyáz, de érezte, a sámánok sem csupán kőbe, csontba és fába faragott bálványokat imádnak. Valahol - talán túl a pusztán, talán túl a Patkó hegyen, talán fent, a messzi Északon, talán csak valahol nagyon messze valóban léteznek azok a lények; akiket a bolond öregek Medveistennek, Kígyóistennek, Fák Szellemének, és Hadúrnak neveznek.

Ahogy közelebb ért a fényfolthoz, ahogy a pislákoló tűz magára öltötte egy lobogó máglya alakját, a zümmögés dob-puffanásokkal megszakított monoton kántálássá változott. Narcijtje megremegett, de bizonytalan léptekkel továbbment.

A fiú hátrafordult, és a máglya körül ülő szörnymaszkos, bőrruhás kántáló vénekről a három ember magas faragott faoszlopra nézett. A bálvány egyszerre volt ember, madár, kígyó és medve; voltak szőrös karjai, karmos mancsai, szárnyai; eltátott, vörösre festett pofájából néma, fába dermedt kígyónyelvek szisszentek elő.

- Kicsi Sólyom! - hallott egy hangot. Megfordult. Az egyik bestiapofájú ember egy fakupát nyújtott felé. A fiú ökölbeszorította a kezeit, és nem mozdult.

- Kicsi Sólyom, te közénk tartozol. - A maszkos férfi mereven előretartotta a kupát szorongató kezét. - A te istened nem az Egyisten. Idd ki ezt a kupát, s térj vissza apád hitére.

A fiú megremegett. Honnan tudhatná ez a vén sámán, hogy ki az ő apja? Hiszen még az anyja sem ismerte! Kihúzta magát, és bátran előrenézett. Feje a sámán válláig ért.

- Idd ezt ki, Kicsi Sólyom!

Csak a nagyanyjától hallott az apjáról. A ráncosképű Jolje egyfolytában arról regélt, hogy neki, Bertramnak különösképp sokat kell fohászkodnia az Egyistenhez, mert testét felerészben egy vad nomád vére élteti. Jolje unásig ismételgette a régi történetet, hogy nem sokkal a csuhások érkezte előtt hogyan zúdult rá egy, a Nyugati Pusztából" érkezett portyázó horda a falura, hogy mészárolták le az állat-emberek a férfiakat, és hogyan tették magukévá a nőket. Még a vénasszonyokat és a kislányokat sem kímélték... Narcijtje, az anyja, akit akkor még Őzsudárnak hívtak, süldőlányként szülte meg őt.

A fiú - mintha álmában tenné - kinyújtotta kezét a kupa felé. Agyában kimondatlan szavakként örvénylettek a csuhások igéi, az Egyisten tanai, de hiába próbált ráripakodni a kezére, hiába akart megfordulni, hogy visszarohanjon a faluba - teste mintha bekerült volna a félkarnyi agyarakkal vicsorgó totemoszlop és a sámánok bűvkörébe.

- Vedd el, Kicsi Sólyom!

Az ujjai megérintették a kupát. Úgy érezte, mintha a mozdulattól egy förgeteg kisöpörte volna a fejéből a Tanokat, és - ahogy az asszonyok megtöltik a patak partján a korsóikat - a teste megtelne valami gyomorszorító sötétséggel. Ahogy ujjai ráfeszültek a kupa öblére, a sötétség masszává sűrűsödött, fekete lángot gyújtott a szívében, és körülfolyta az Egyistenbe vetett hitét. Már tudta, hogy ez a tűz eddig is benne volt - talán attól a vad nomádtól származott, aki annakidején asszonyává tette, majd rögtön eltaszította magától Narcijtjét -, de kellett valami, ami fellobbantja.

Valami. Egy kupa megérintése. Egy kortyintás a bűzös, mégis kívánatos sárga folyadékból.

A fiú elhajította az üres kupát, és vigyorogva a maszkos sámánra nézett, aki felüvöltött, letépte a gyerkőc ingét, és a mellére szorított egy fehérre izzított tőrt. A fiú furcsamód nem érzett fájdalmat, csak valami távoli melegséget. A sámán őrült démontáncba kezdett körülötte. A máglya körül gubbasztó alakok ordítani kezdtek; dübögtek a dobok, rikácsoltak a csontkürtök. A fiú úgy érezte, mintha eddig két lény lakott volna a testében, de most végleg megszabadult volna az egyiktől. Kicsi Sólyom kitaszította, elűzte a hígvelejű Bertramot, s vele együtt az Egyisten igéitől is megszabadult. Erősnek érezte magát, és tudta, csak ez számít. Az erő. Hogy elvegye amire vágyik. Hogy hódoljon a bálványok előtt, és végezzen mindenkivel, aki...

- Bertram!

Kicsi Sólyom vigyorogva, tágra nyílt pupillákkal megfordult, és a tűz fénykörébe lépő ismerős-ismeretlen asszonyra meredt.

- Bertram...

A szörnymaszkos sámán megragadta a nő karját, berántotta a Medveisten szobra elé, és belemarkolt aranyszőke fürtjeibe.

- Ne...! - sikította a nő, és védekezni próbált.

- Kicsi Sólyom! - süvöltötte a sámán, és egy kétarasznyi, a sok használattól csillogóan fényesre kopott, fűrészes élű csontpengét hajított a fiú lába elé. - A Medveisten áldozatot kíván!

A fiú, aki már tudta magáról, hogy nem Bertram ő, de Kicsi Sólyom, lehajolt, felkapta a pengét és a nő elé állt. A sámán és egy másik bestiapofájú bőrruhás a földre szorította az aranyhajút.

- Bertram...!

Kicsi Sólyom letérdelt a nő mellé, és két marokra kapva döfésre emelte a pengét. A sípok, a kürtök és a dobok hangja örvénylő hullámként felkapta a testét. Az üvöltő kántálás ősi, förtelmes szavain lebegett; megfordult körülötte a világ, és úgy érezte, végre kiszakadhat belőle valami, amit eddig a faluban, az Egyisten nyájának tagjaként vissza kellett fojtania, el kellett temetnie lelkének sötét legmélyére.

Már nem hallott semmit. Már csak a fehér, lemeztelenített nyakat, és a verítéktől nedvesen rátapadó szőke hajtincseket látta. Megfeszítette az izmait, és...

Kibírhatatlan fájdalom hasított a tarkójába, azután beburkolódzott a körélopakodó sötétségbe.

Jolje felráncigálta a földről Narcijtjét. Az aranyszőke haj ú nő kábultan körülnézett. A Medveisten oszlopának tövében, az áldozati máglya rőt fényében démonok és emberek harcoltak. Egy szörnymaszk hullott a földre, majd rögtön utána mellé zuhant egy szakállas; torzonborz fej is. Botok csattantak, kardok és tőrök pengéje villant. Egy hosszú percre mintha minden árny egyetlen óriási folttá mosódott volna össze - azután a foltból leszakadt néhány alakcsepp, és kétségbeesett igyekezettel megpróbált kikerülni a máglya által a sötét éjszakába metszett kapun. Diadalmas kiáltások harsantak, és csuhás alakok borultak hálaadóan a földre.

Narcijtje mellett megjelent egy alak. Egy lihegő, izzadt, vérmocskos férfi lépett elé.

- Három megszökött, de a többi már a Medveisten karmai közt fog felébredni reggel...

Narcijtje kérdően az anyjára pislantott.

- Segítséget hívtam - magyarázta Jolje. - A csuhások már régóta tervezték, hogy elzavarják a sámánokat erről a vidékről.

Narcijtje körülnézett. A máglya fényénél felismert néhány papot, és vagy egy tucatnyi falubeli férfit. Hálásan Joljére pillantott, majd megremegett, az emlékezés szikrája csillant a szemében, és felsikoltott.

- Kicsi... Bertram!

A fiú néhány lépésnyi távolságban, a földön hevert. Eszméletlen volt; a haját lucskossá tette a fején vöröslő háromujjnyi sebből szivárgó vér. Egy férfi térdelt mellette.

- Sajnálom - mondta, és felnézett Narcijtjére. - A sötétben nem láttam, hogy ő az aki...

Jolje megtapogatta a fiú nyakát, megvizsgálta a sebét, majd legyintett.

- Kemény a feje. Csontja nem törött: Narcijtje zokogva a fia mellé omlott. A férfi barátságosan a vállára tette a kezét. Narcijtje a könnyein keresztül ránézett.

- Én... - kezdte a férfi, de ahogy Narcijtje aranyszőke fürtjeire, szabályos, kissé fitos orrára, magas arccsontjaira és hosszúkás, halántéka felé húzódó fekete szemeibe pillantott, a szavak visszagördültek a torkán. ... még sohasem láttam... ilyen... - Úgy érezte, mintha az Egyisten valamelyik angyala nézne vissza rá, mintha a nő szemei és karmazsinszín ajkai túlvilági boldogságot kínálnának. - ... ilyen szépet...

Két pusztaközépi férfi közben összeeszkábált egy saroglyát a sámánok elhajigált botjaiból, meg egy bőrköpenyből. Ráfektették a fiút, és miután a csuhások lángra lobbantották a Medveisten oszlopát, a menet győzedelmesen elindult vissza, a falu felé.

A férfi végig a vénasszonyra támaszkodó szépség mellett lépkedett.

- Ki vagy te, idegen? - kérdezte Jolje. - Még sosem láttalak a falunkban. Tán a csuhások közé tartozol?

A férfi megrázta a fejét.

- Nem. Én nem értek a szavak mesterségéhez. Ács vagyok, Pyarronból származom. Narcijtje elcsodálkozott.

- Pyarronból?

A férfi búsan bólogatott.

- A Dúlás Éve óta hontalanul j árorri a világot. Ma érkeztem Pusztaközépre, hogy segítsek nektek felépíteni a templomotokat.

- A Világházát? - kérdezte Narcijtje; és felpillantott. Ahogy a férfi kék szemeibe nézett, úgy érezte, mintha meleg takaróként beburkolná a pyarroni tekintetéből áradó nyugalom.

- A Világházát - bólintott az idegen. Megtorpant, és kissé meghajtotta magát. - Joah Malichor a nevem.