13.

Dávid a robbantások után egy hétig nem mozdult ki a szobájából. 

Hiába erősítették meg az őrséget, nem érezte magát biztonságban odakint. Amint visszaverték és fogdába zárták a toronyelleneseket, csillapodott a rosszulléte, amikor pedig újra felállították az állványt, eltakarították a törmeléket, és toldozni kezdték a réseket, teljesen elmúlt a fájdalma, mintha nemcsak a tornyot, őt is meggyógyítanák. Tudta, hogy bármikor megismétlődhet. Amíg Arzén szabadon jár, bármikor bombát dobhatnak a toronyra, amely ki tudja, talán a tégla helyett az ő húsában robban majd. Hiányzott neki, hogy nem ülhet ki minden nap az erkélyre, ezért három hatalmas kőtömböt hozatott a szobájába. Az egyiket egészen az ágya mellé szállították, hogy a takarók közül is kinyúlhasson érte, de néha odabújt a sziklákhoz, akár egy szeretőhöz. 

Korábban nem hitte, de a kőnek illata volt: enyhén fémes, de alatta mégis édes aromájú, mint a cukros tej. 

Hananiás türelmesen figyelte a szeszélyeit, de egy hét lábadozás után, amikor még az elvesztett körme sem kezdett visszanőni, közölte, hogy szüksége van rá. 

- Rettegnek a nyelvdémonoktól - mondta. Narancsillatú süteményt evett, de Dávid nem kért belőle. - Akárhányszor megtámadják a tornyot, egyre több lesz belőlük. 

- Egész éjjel ordítoztak, nem is tudtam aludni. - Dávid az egyik sziklája tövében ült. Az egyenetlenségek úgy nyomódtak a hátának, mintha női ujjak lennének. - Bedobták valamivel a szomszéd szoba ablakát. 

Megint a toronyellenesek voltak? 

Hananiás ciccegett. 

- Nem. Ezerkétszáz munkás jelentkezett ma az építésvezetőknél. 

Ezerkétszáz, Dávid! Ennél egy kőtiszteleten is többen vannak. A többiek késekkel és csákánnyal utcára vonultak. 

- Hallották Arzént beszélni. 

- Arzén egyedül kevés lenne. A munkások félnek visszatérni a torony területére. 

- Miért? Félnek, hogy spanyolul átkozódnának? 

- A ti világotokban megszokottak a nyelvdémonok. 

- Nálunk a nyelv nem démon. 

Hananiás elégedetten nevetett. Folyton azt hajtogatta, mennyire látni akarja Dávid világát. Meg akarta ismerni az ateistákat, a filozófusokat, az atomtudósokat. Kezet akart rázni egy nyelvésszel, aki megerősíti, hogy végig neki volt igaza, és a babonaság az ostobáké. Bizonyítékot akart, hogy ő Bábel igazi ura. 

- Szét akartam őket zavartatni a katonákkal, de túl sokan lázadnak. 

- Sztrájkolnak - segítette ki Dávid. 

- Sztrájkolnak. Ha ennyit kivégeztetek, vagy elkergetek Bábelből, senki nem marad, aki helyt áll az állványokon. Ha megakad a torony építése, a város ugyanúgy elégedetlen lesz. Úgy kell visszaterelnem őket az építkezésre, hogy megnyugodjanak. - Hananiás fogpiszkálóval vagy ceruzavéggel kopogott az asztalon. - Kezdetnek megtagadtam tőlük az ételosztást. Ha nem dolgoznak, miért várják a bérüket? Majd hallgatnak a gyomrukra. 

- Dühösek lesznek. 

- A te világodban mit tennétek? 

Dávid töprengett. Olyan választ akart adni, amely a legkevesebb ártatlan életébe kerül. 

- Nálunk a munkások szakszervezetet alapítanak. Ha elégedetlenek, leülnek egy asztal köré tárgyalni a vezetőkkel, és olyan megoldást keresnek, amely mindenkinek megfelelő. Ők visszatérnének dolgozni, te pedig... meggyőznéd őket, hogy a démonok nem fenyegetőek. Papok kellenek, áldások, purgáló szertartás. Biztos megvan erre a protokoll. 

- Protokoll? 

- Előre megtervezett eljárás. A mi világunkban sosem nyúlnának először a fegyverekhez, csak akkor, ha a tárgyalás végleg kudarcba fullad. 

Hananiás fel-alá járt a szobában, sarkával koppantott. Dávid remélte, hogy enged, az igyekezet, hogy kellően felvilágosult vezető váljon belőle, görcsössé és befolyásolhatóvá tette. 

- Neked kell megszervezned a tárgyalást. És a vallási protokollt is. 

Dávid órák óta, megállás nélkül lóbálta a csípős szagú füstölőt. Talpa megfájdult a gyaloglástól, hátán izzadság csörgött. Pedig ő találta ki a tisztító szertartást, felszentelt papokkal menetelt a torony körül, hogy elűzzék a démonokat a kövek közeléből. Ő állt az élen, bár az utóbbi időben csökkent a népszerűsége: a föld, melyet megszentelt, nem hozott termést, a folyóáldás után a halak közt járvány pusztított, fehér hasukkal felfordulva lebegtek a vízen. 

A papi tömeg bugyuta rigmusokat kántált, melyeket ő írt nekik: 

- A kő hívása a mi hívásunk! A kő ereje a mi erőnk! A kő Istene a mi urunk! 

Hananiás kevés papot tartott meg, ezért Dávid tanácsára katonákat is csuhába öltöztettek, kezükbe tömjénfüstölőt adtak, hogy messziről a menetelők komolyabb látványt nyújtsanak. A kerítésen túlról munkások kiabáltak, mint ahogy az oroszlánt is biztonságosabb rács mögül hergelni. Néhányat közülük megkorbácsoltak, de a többiek nem rettentek el. Pár nagyhangú szónok kitartásra buzdította őket, és Dávid nem csodálkozott volna, ha a toronyellenesek uszítják őket. Hiába osztottak új szentelt amulettet, és hiába parádéztak már két napja a torony körül, nem hatott rájuk. 

Irigyelte Hananiást, aki közben a megfelelő emberekkel hűvös szobában tárgyalhatott. Dávid árnyékra, kevesebb homokra és egy kancsó jéghideg vízre vágyott. 

Hananiás három hosszú napja egyeztetett a vezetőkkel. Zárt ajtók mögött alkudoztak, csak a legbefolyásosabbakat hívta meg, főleg építészeket, papokat, a hajcsárok felügyelőit. Dávid javaslatára beengedett három közsorú, téglahordó munkást is. Szabadnapokat követeltek, több áldást és istentiszteletet, biztonságot a nyelvdémonoktól. 

- A kő szilárdítja a hitünk! A kő tartja meg az életünk! A kő áll, és mi megdicsőülünk! 

Azt hitték, a munkások az éhség miatt pár napon belül feladják, de már másfél hete kitartottak. Dávid nem szánta és nem becsülte őket. 

Minden sztrájkkal eltöltött nap késleltette az ő célját is. A legtöbben csak kiáltoztak, néhány csoport köveket hajigált a kordonon túlra. 

- Az ősök bűnei visszatértek! - üvöltötte valaki teli torokból. 

- Könyörülj, Istenem! Ne büntess nyelvekkel! 

Valamivel a kerítést csapkodták, üveg törött. A testőrei szerint a piacot becsukták, amióta két napja kifosztották a standokat. Egy kofát azért vertek meg, mert nem akarta átengedni utolsó, rovarrágta liszteszsákjait a tüntetőknek. A közraktárt kékköpenyesek hada óvta. 

Dávid töretlenül lépdelt a suhogó csuhás papok között, amikor Hananiás megszorította a könyökét: 

- Gyere velem! - sziszegte, és kirántotta a purgálók sorából. 

Elvezette a térről, be a lezárt toronyba. Végigkopogtak az egyik oldalhajón, el a szobortalapzatok közt, majd szőnyegre léptek. Dávid körbetapogatózott: a pálmalevél mintájú recés oszlopokról felismerte a félreeső mellékoltárt. A kinti kántálás zsongássá szelídült. 

- Hála az égnek! - Félredobta a füstölőt. - Azt hittem, örökké ott menetelünk. 

Ha hinnék a pokolban, ilyennek képzelném el. Egy helynek, ahol folyamatosan ugyanaz történik. 

- Hallgass! - Hananiás becsapta a kápolna ajtaját. - A te hibád! A tárgyalás, a protokoll! 

- Nem tudtatok megegyezni? 

Hananiás zihált, mint egy állat. 

- Nem lett volna szabad beszélnem velük! Csak munkások! - Dávid csak most vette észre, mennyire remeg a hangja, máskor pergő mássalhangzói elhalványultak. - Az egyikük meg akart ölni. 

- Kicsoda? 

- Egy építész. Amikor jött, hogy aláírja az egyezséget. 

- Megegyeztetek volna? 

- Megvágta az arcom! Kevéssel hibázta el a nyakamat. 

Hananiás felült az oltárra. Kintről lónyerítés hallatszott. 

- Mikor? 

- Alig egy órája. A ruhaujjába rejtette a kést, aztán úgy tett, mintha az iratok fölé hajolna. Dávid, miért? Én tartom össze ezt a várost! Én vagyok a malter! Nézd! - Hananiás elkapta a kezét, és az arcához rántotta. 

Valamitől ragadt a bőre, ami akár vér is lehetett. Dávid hiába tiltakozott, belenyomta az ujját a sebbe: öt centis, forró vágás húzódott arcélétől fölfelé. - Fölszabadítom őket, és mégis meg akartak ölni! 

Sziszegve ellökte Dávid kezét, aztán felállt. Tett pár lépést az oltár körül, halkan igazgatta az áldozati balzsamos korsókat, mintha sakkbábukkal próbálgatná a lehetőségeit. 

- Te vettél rá erre - mondta. - A tárgyalásra. A békére. Hogy tettek helyett a szánkat jártassuk. Fegyveresekkel kellett volna szétzavarnom őket. 

- Én nem ezt akartam. 

Hananiás elkapta a karját, és leszorította az oltárra. Dávid felkiáltott. 

A könyöke a kőnek préselődött, csuklója sajgott. Vállból próbált lazítani, de Hananiás még erősebben tartotta. 

- Elszúrtad, Dávid! Most helyre is hozod, érted? Kimész közéjük! 

- Minek? 

Hananiás úgy szorította, hogy ízülete kis híján kiugrott. 

- Átadsz egy üzenetet. 

Dávid erőtlenül lépett a pódiumra. Hananiás nem sok gondolkodási időt hagyott; miközben a testőrök kitartott pajzsán kavics vagy kecskeszar dongott, ő még mindig a szavakat kereste. Remegett a térde. Ő csak futár, nem tehet róla, hogy rossz híreket hoz. Valami elrepült az arca mellett. 

Hananiás száz életáldozatot kér tőletek. 

A kőfal tetején állt, előtte a zsivajgó tömeg, mögötte a néma torony. 

Próbált a zajokból olvasni. Valami kattogott, talán hiába próbálták betörni a nagykaput. Surrogás: talán halottat vagy sebesültet vonszoltak lábánál fogva a homokban. A követelőkre figyelt, de az egyének hangja elveszett a sokaságban. 

Csak száz ember. Számít több ezer éhes munkásnál? 

- Imádkoztam a kő Istenéhez, és válaszokat kaptam! - kiáltotta, de nem hitte, hogy eljut a hátsó sorokig. - A torony nevében jövök! 

Tovább üvöltöttek. Máskor örült neki, hogy lámpaláz nélkül beszélhet a sötét, talán nem is létező arcokhoz, de most látni akarta a reakciókat. 

Azt sem veszi majd észre, amikor valamelyikük felrohan a pódiumra, és husángot lendít az állkapcsa felé. 

- Tudom, hogy éhesek vagytok, de ahogy visszatértek dolgozni, megnyitjuk a raktárt! - Dávid mikrofont akart, amelybe beleüvölthet. - Nincsenek démonok! Mindet kitisztítottuk! 

- Sokat jár a szád! 

- Mikor kapjuk meg a bérünket? 

Testőrei szitkozódnak, a nép letépett két tornyot hirdető óriásplakátot, és meggyújtotta őket. Füst- és olajszag terjedt. Csörrenő fegyverrel próbáltak rendet tenni, az üvöltésektől Dávid megszédült. 

Száz áldozat. 

A nagyobb jóért, ízlelgette magában. Vajon Arzén is így vette el a látását? 

Recsegtek a kiáltások. Eszébe jutott, amikor derékig gázolt az Eufráteszbe, és megáldotta a vizét, akkor bezzeg ünnepelték! Még fel tudta idézni azoknak az ételeknek ízét, melyeket hálából kapott: cukros dió, fűszeres bárányhús, erjesztett tej. Csuklóján csörögtek a nád karperecek, melyekkel a gyerekek kedveskedtek neki. 

Térdére kő pattant, orrát égett bűz facsarta. Hol vannak a hívei? Mi történt? Eli szerint a földek szikkadtak, de ez nem az ő hibája. Járjon esőtáncot? Hananiásnak meg kellene nyitnia a konzervraktárt, nem újabb áldozatokat követelni. 

Ürügy az egész, futott át Dávid agyán, és úgy érezte, ez nem az ő gondolata. Mintha valaki puhán vállára tette volna a kezét, és egészen közelről a fülébe suttogna. 

Téged áldoz fel, nem azt a százat. 

Kell a népnek egy felelős. Egy próféta, akin kitölthetik a dühüket. Egy bukott pap. Dávid nyakában melegedni kezdett a folyton hordott üvegprizma. Zsongott a feje, mint amikor a lázadók megtámadták a tornyot, de most nem követte fájdalom. Inkább ahhoz az izgalomhoz hasonlított, amikor egy szép lány dekoltázsán át rálátott a mellére. 

Már nem kell szenvednetek! Mondd ki: szóltam a nevetekben az Úrhoz! 

- Már nem kell szenvednetek! - kiáltotta Dávid. Fülében a suttogás úgy pulzált, akár egy ér. - Szóltam a nevetekben az Úrhoz! 

A nép nem akart nyugodni. Cserép törött, kések pendültek. 

Dávid nyelve vibrált. Nem hagyja magát. Az egyik katona szócsövet nyomott a kezébe. Nem gondolt a következményekre, csak a hangra a fejében. 

Figyeljetek... 

- Figyeljetek! - recsegte. - Nincs több áldozat. A démonoknak vége! 

Talán halkabbak lettek, talán csak elfogyott a lendület, amellyel a kékköpenyeseknek mentek. Dávid már értette, mit akar a hang. Elébe vágott: 

- Fogadjunk, hogy kurvára elegetek van. Hőségben gürcöltök, a hajcsárok vernek titeket. Megértelek titeket, dolgoztam közöttetek. Mielőtt pap lettem, izzadtam a torony tövénél. Akinek elege van, kiáltson fel! 

Moraj éledt körülötte, tétova, mérges morgások. 

Folytasd! 

Szellemkéz simogatta a tarkóját; ágyékába vér tolult. Nem zavarta a merevedés, erőt adott, akár a fülében suttogó hang. A torony volt az. 

Ugyanazt érezte, mint a sziklák tövében, az erkélyén ülve vagy a legfölső szobában. Kiszakadt körme helye égett. 

- Hangosabban! Aki nem akar tovább építeni, üvöltsön! Sok a haláleset, igaz? Egyre több áldozatot követelnek a papok, de a szobrok ugyanúgy lezuhannak! Kurvára elegetek van! 

Dávid elképzelte Hananiás döbbent arcát, miközben a nép már neki üvöltött. Elkapta a láz. A háta mögött a torony lüktetett, a mágneses vér, amely mindig is magához szólította, forrásba lendült. Szinte kilökte a nép elé a szavakat. Csontja kőből valóvá vált, koponyáját belülről dagasztotta a cement. Bőrét pikkelyes mozaiknak érezte. 

- Beszéltem a bennem lakó szellemmel, tudom, mit akar Isten! A torony már magas, eleget építettétek! Csak a kupola hiányzik. 

Igen, a korona. 

Dávid átforrósodott; sűrűbben vette a levegőt. Eufóriát érzett, a torony végtelen erejét, amely a tömegre hatott. Nem tudta, a szavai csillapítják le őket, vagy maga a torony. 

- Csak be kell fejeznetek, és felmehettek a felső szobába. Csak fel kell húznotok a kupolát, és megkapjátok a megdicsőülést! Isten ígéri nektek! 

Dávid a korlátba kapaszkodott, elégedetten hallgatta az üdvrivalgást. 

A torony fantomkeze átölelte, simogatta, és csak azt érezte, hogy sürgősen magányt kell keresnie: lerobogott a szószékről, otthagyta a tömeget, és a kőfalnak támaszkodva beharapta száját, amíg hevesen, rángva megfeszült. Ágyéka forrón lüktetett; miután elélvezett, a torony elengedte. Izmai úgy reszkettek, mint nővel soha. Mélyebben eggyé vált a toronnyal, mint bárki mással. 

Jó. Így jó. 

Nevetett. A kőfal túloldalán a nevét éljenezték.