9.
Arzén a tükör előtt állt, Nima pedig elrendezte vállán a köpeny redőit.
A szürke vászon a bokájáig leomlott, hátán vörös hímzés tekergett: középen a torony, körülötte egymásba gabalyodó indák fonadéka, melyek közül emberi arcok bukkantak elő. Arzén emlékezett rá, hogyan görnyedt anyja éjszakákba menően az olajlámpásnál, miközben rendíthetetlen türelemmel, gondosan végzett minden egyes öltést. Igazságtalan, hogy mégis az apja illatát őrizte meg a szövet. A szertartások fűszeres gőze kimoshatatlanul beleivódott.
- Izgatott, uram? - kérdezte Nima. Kipirosította arcát az ünnepségre, pedig évek óta nem festette magát. Az ügyetlenül felvitt folt lázpírnak tűnt.
- Inkább fáradt. - Megint a toronyról álmodott, amitől sajgó tagokkal ébredt. - Jó lesz így, ne babrálj vele többet!
A Bábel Emlékhelyről elhozott tejfehér macska az asztalon ült; hunyorított, mintha neheztelne rá. Hiába kapott halat és joghurtot, melyekből annyit ehetett, hogy kidagadt tőle az oldala, ha Arzén meg akarta simítani, elhúzta a fejét. A szertartásszag sem tetszett neki, prüszkölt a fűszeres illatra.
Nima még egy-két simítást végzett a köpeny ráncain.
- Gyönyörű - suttogta, és megszorította a vállát. Vénasszony-ujjaiban duzzadt az erő. - Akár az apja.
Valóban hasonlítottak. Csak Törvény, a korbács hiányzott kezéből.
Idehaza apja mindig játszott vele, a lépcső korlátját csapkodta, máskor a szolgálók hátán gyakorlatoztatta. Amikor kiment a városba, feltekerve az övére akasztotta, mint egy szunnyadó mérges kígyót. A köpeny meleg volt és bő. Ha a zarándokok még emlékeznek rá, messziről azt hihetik, az apja kísértete jelent meg.
- Rémes - fintorogta Arzén, és lecsatolta a válláról. Nimának nyújtotta.
- Vidd innen!
- De hát ez a hagyomány, uram.
- Apámé. Majd lesz másik.
- Az apja úgy prédikált, hogy a vén csontomig hatoltak a szavai. Ha méltón akar ma rá emlékezni...
- Nem egy vacak rongy teszi a szertartást igazivá. Nincs benne varázserő.
Az apját sem a köpeny vagy Törvény tette szörnyeteggé. Akkor miért irtózik tőle?
- Csodálkozni fognak - mondta Nima, ahogy átvette a ruhát.
A kandúr hátrasunyt füllel nyávogott egyet. Arzén megpróbálta megsimítani, de a macska higanyként tért ki a keze elől.
- Lesz, amin sokkal jobban csodálkoznak.
Arzén lóháton ment be a városba; feszesen tartotta a kantárt, nehogy az állat megriadjon a tömegtől. Most nem takargatta arcát, hagyta, hadd ismerjék fel az emberek, és tenyerén sem rejtette el a papi szimbólumokat. Utcagyerekek kísérték a toronyig, egyikük kezére szénnel szájat rajzoltak, és egy darab kötél is volt nála, amelyet úgy csattintott a levegőbe, mint az apja Törvényt. Már díszítették a főteret.
Pálmaleveleket aggattak az épületek ablakába, a torony oldalában álló szobrok lábához; csak az esti mulatságra tervezett lampionokba nem helyezték még el a mécseseket. A teherhúzó elefántok hátát most tarka szövetek borították, a nyeregben pedig oszlopegyenes háttal, mézszínű fejkendőben figyeltek az őrök.
Egy rézedény körül az áldozó hívek tolongtak: lediktálták az írnoknak, mit ajánlanak az Úrnak - legtöbben a fülüket, néhány ujjukat; a bátrak, mint az a terhes lány, aki meglátogatta a kúriában, a hallását -, hogy majd elégessék a papírt, és a hamui a malterba keverjék. Ha Istennek kedves az áldozat, elveszi maga az ajándékot, nem szabad senkinek magának levágnia az ujjait. Néhány mirtuszkoszorús fiatal is gyülekezett az edény körül. Áhítat és elszántság csillogott a szemükben.
A torony előtt két pódiumot építettek, egyiket a fontosabb papoknak, másikat az akasztófának. Amikor Arzén ellovagolt dőlte, úgy szorította a kantárt, hogy elfehéredtek az ujjai. Tenni akart valamit az öregért.
Ő a város vezetője, hatalmában áll kegyelmet adni.
Hananiás a tanács épületében várt rá. A szeme alatti karikákból Arzén sejtette, hogy hajnal óta a megemlékezés részletein dolgozik. Hajába ezüstgyűrűket font, köpenyét oroszlános csat fogta össze. Olyan gondterhelt volt a tekintete, mintha tucatnyi dolgot tartana fejben egyszerre.
- Beszélnünk kell! - mondta Arzén. - Az öreg ártatlan. Nem végeztetheted ki!
Hananiás nem nézett fel az iratokból, csak intett Arzénnak, hogy várjon.
Két élelmezési biztossal egyeztetett, hosszan dirigált nekik a zarándokokról, az adományosztás mikéntjéről, mintha észre sem vette volna, hogy Arzén a torkát köszörüli. Miután elbúcsúzott a biztosoktól, kizavarta a teremben tüsténkedő, kékkel tetovált kispapokat is; kezükben lengett a még üres tömjénes füstölő. Magukra csukta az ajtót.
- Ezt, gondolom, nem az ő fülüknek szántad - bökött az ajtóra.
- Az öregről akarok beszélni - jelentette ki Arzén.
- Te küldted börtönbe. Nem nagyobb igazságtalanság, mint kivégeztetni.
- Ezt nem döntheted el.
Hananiás egy kendővel izzadságot törölt le a homlokáról.
- Nincs választás, érted? Félelemtől bűzlik a város, amióta az a vízköpő lezuhant. Példát kell statuálnunk. Nézz ki! - Hananiás az ablakhoz intette. Odakint zarándokok gyülekeztek, roppanós héjú kenyeret, szőlőfürtöt, karcsú hajtincset pakoltak ajándékként a torony elé. A csarnokba is beáramlottak volna, ha a katonák nem őrzik a kaput. - Mit mondasz nekik? Hogy nyugtatod meg őket? Ezrek lesznek ma itt! Az öregnek haja szála sem görbül, ha van más javaslatod.
- Megáldjuk a munkásokat - mondta Arzén a párkányra támaszkodva.
- Kapnak új védőamulettet. A vízköpőket újra felszenteljük...
- Igen? Gondolod, hogy ez megnyugtatja őket, amikor hallottak egy nyelvdémont? Ne nevettess! Nem néhány emberről beszélünk, hanem egy jókora tömegről! Egy rémült tömegről. Te sem akarod, hogy elszabaduljanak.
- Kell lennie megoldásnak! Akkor sem...
- Ez már eldőlt. Már nem szólhatsz bele.
Arzén beharapta a száját. Hány ezer ember gyülekezhetett odakint?
Az apja is csak a vér útján tudott hatni a népre.
- Nem lenne szabad így történnie.
- Nem, de most már nem számít. - Hananiás meg veregette a vállát. - Ha szeretnéd, levezénylem én. Te csak összpontosíts az apádra. Szép beszéddel készültél?
- Meglepő dolgokat mondok majd róla.
Hananiás óvatosan méregette.
- Nem hibázhatsz, túl sokan jöttek el. - Arzén még egyszer kipillantott az összegyűltekre: most még áhítatosan borultak a bálvány elé. Hamarosan felrángatja őket onnan. Hamarosan elmondja az igazat az apjáról, megígérte az öregnek is, és akkor senki sem fog többé olajággal hódolni a toronynak. - Első a kivégzés, utána beszélsz az apádról. Ez mégiscsak az ő napja. Ha kellően feltüzeltél mindenkit, jöhetnek az áldozatok. Menni fog, rendben?
- Az életáldozatok...
- Dolgom van - mondta Hananiás, és máris az ajtó felé indult. - Majd utána beszélünk.
Délre megtelt a főtér, de a környező utcákon is egymást taposták az emberek, a lapos háztetőkre terített gyékényszőnyegen éneklő hívek ültek. A különböző színű ruhák, arcok sokasága mozaikként tarkállott, az elefántos őrök sziklákként emelkedtek ki az áradatból.
Hananiással, a tanácstagokkal és tizenkét felszentelt pappal vonultak ki a pódiumra a pálmalevelek sátra alá. A papok fel-felmutatták a tenyerükön feketéllő jeleket, de a szájak csukva maradtak, mintha egyikük istenszelleme sem akarná üdvözölni az ünneplőket. Arzén nem emelte fel tenyerét, mert Hermon nem bizsergette a tetoválást. A félkörben elrendezett székekben egyházi méltóságok foglaltak helyet, közöttük Iándzsás őrök strázsáltak sötétkék köpenyben. Bódító tömjénfüst szállt.
- Szent Léonard! Szent Léonard! - kántálta a nép. Arzén görnyedten ült, csendet akart inteni. - Léonard!
Előtte az oltáron virágkoszorúban csillogott a rézedény, amelybe a hamvasztásra váró papírcédulák, az áldozatok kerültek; mögötte pedig, ameddig csak ellátott, az éljenző tömeg. Kibontották az otthonról hozott zászlókat, amelyekre asszonyok hímeztek szent rúnákat - tornyot, munkagépet, az Eufrátesz hullámait, Arzén egy helyen még apja festett képmását is látta -, és úgy lobogtatták, hogy vászoncsattogástól harsogott a levegő. A hőség ellen tömlőikből vizet locsoltak koromsötét hajukra, vagy kendőt tartottak fejük felé, nehogy napszúrást kapjanak.
Imaláncokat tekertek csuklójukra, melyeket talán még az apja szentelt fel.
- Léonard! Léonard!
Egy fél szemére vak, izmos vállú toronymunkás egy zászló csücskét tartva éljenzett, egy öregasszony hordozható nádszéken pihegett. A mirtuszkoszorúsok kiemelt helyen, a pódium lábánál sorakoztak, várták a nagy pillanatukat. Ha Istennek kedves az életáldozatuk, talán itt esnek majd össze mindenki szeme láttára. Az első sorban göndör szakállú férfi állt, vállára ültetve öt év körüli, mezítlábas kislánya tapsolt.
- A foglyot! A foglyot! - kiáltotta a férfi. A lánya izgatottan nyújtogatta a nyakát.
- Pusztuljon a tisztátalan! - üvöltötték másfelől. - Halál rá!
A deszkapadló dobogott. Katonák kísérték végig a félájult öregembert a pódiumon, a léptek roppanása alatt is hallani lehetett a nyögéseit.
A tömeg egyként kiáltott.
- Démon! Babonás!
Arzén a homlokát dörgölte. Megint feléledt benne a fájás, lüktetőn, akaratosan. Most kellene felállnia, és közölnie velük, hogy nem ad át egy ártatlant, de olyan száraz volt a szája, hogy nem tudott volna megszólalni.
A mellette ülő pap, akit büdös kölni burkolt be, aggódva méregette.
Biztos azt hitte, hogy a zsivaj vagy a meleg készítette ki. Ezek mind vakok?
- Gyilkos!
Az öregembert az akasztófához taszigálták. Megkötözték a csuklóját, egy katona lándzsát szegezett neki, mintha attól tartanának, veszélyes.
A hurkot úgy igazították a nyakára, mint ahogy a virágfüzéreket aggatták magukra a gyerekek. A katona letépte az öreg ingét, hogy az égetett billogokat mindenki láthassa: a rúnák vörös csillagokként borították be mellkasát. Két pap purgáló füstölőt lóbált körülötte, amitől a levegő megtelt fűszeres, bódító gőzzel. Léonard illata.
- Halál! - üvöltötte valaki teli torokból. - Tisztátalan! - hangzott máshonnan.
Még megmenthetem, gondolta Arzén, de tudta, hogy kevés hozzá.
Apjának elég volt felemelnie az állát, és tömegek borultak le a lába elé - hogyan érhette el? Őt kifütyülnék vagy kövekkel dobálnák, mert még egy istenszellemet hordozó pap sem menthet fel egy démont. A hóhér körbejárta az öregembert, ellenőrizte a kötélcsomókat, és az arcába köpött. Nyála ragacsosan gördült végig a férfi megdagadt szemdombján.
Hananiás melléjük lépett, a megbillogozott mellkasra mutatott.
- Ez az ember - kiabálta - a legszentebb szentség ellen emelte a kezét.
A toronyra! Emlékeztek, mi volt még Szent Léonard Château életében a büntetés? Emlékeztek, ugye?
Arzén beleszédült az emberek tombolásába. Mintha mindannyian egészen közelről üvöltenének az arcába, vért és igazságot követelve.
- Léonard Château megmutatta, hogy Isten irgalmas isten, de ha ellene szegülünk, oda kerülünk, ahová az ősök. Száműz minket ebből a világból a sötét semmibe, és akkor elfeledkezik rólunk. De ránk még figyel!
- Ránk figyel!
- Egészen addig, amíg engedelmes szolgái vagyunk. És ez a szörnyeteg, aki arra sem méltó, hogy arca maradjon, ellene szegült az Úrnak.
- Halál! - üvöltötték körülötte. - Halál rá!
A kislány az első sorban kacagott, tejfoghíjai kivillantak. Apja kezébe nyomott egy lapos kavicsot, és bíztatta, hogy hajítsa az akasztófa felé.
A kő ívesen száguldott felfelé, de elrepült az öreg feje felett, és a pódium vörös szőnyegén koppant.
- Megbánod-e vétkeidet, és megcsókolod-e a szent követ? - kérdezte Hananiás. A nép őket figyelte. A vénember erőtlenül, sípolva nyögött valamit, ami lehetett akár igen, akár nem is. - Nem bánja! Ez az eretnek még most is az átkait szórja!
- Démon! Pusztuljon!
Hananiás intésére a hóhér megrántotta a kart Az akasztófa pallója lecsapódott, az öreg teste a mélybe rándult. Legfeljebb egy métert esett, keveset, hogy kitörje a csigolyáit. Arzén el akarta fordítani a tekintetét, elég kivégzést látott az apja idejében, mégsem bírta. Az öreg a levegőbe rúgott, válla rázkódott, ahogy hátrakötött kezével a nyakához próbált kapni. Felfelé nézett, mintha a torony csúcsához fohászkodna, meztelen talpával a semmit taposta. Hamar vége lett. A mozgása lassult, néha rángott egyet. Szeme kidülledt, nyelve elődomborodott szájából.
Csak a kötél lengette szelíden.
Vért a nyugalomért.
Arzén a tenyerébe vájta körmét.
Csend volt, az akasztófához lépő hóhér ítéletét várták. Megtapogatta az öreg csuklóját és nyakát, amely hamarosan majd szederjesre lilul. A kötelet tartó deszka megnyekkent. A hóhér súgott valamit Hananiásnak.
- A bűnös megbűnhődött! - üvöltötte Hananiás, és újra fellángolt az üdvrivalgás. - Isten irgalmaz nekünk!
- Hála neki!
Egy karikás szemű, csimbókos hajú zarándok a tizedik sor tájékáról az öklét rázta, és torkaszakadtából követelőzött.
- A testét! A testét! A testét!
Futótűzként lüktettek végig a szavak a tömegen. Egyszerre üvöltöttek az öreg holttestéért, egy ütemre dobbant a szívük. Kövek hullottak a pódium elé: egy befont szakállú férfi az első sorban a fejéhez kapott, és összecsuklott.
- A testét! A testét! - A hóhér elvágta a kötelet, a test súlyosan csapódott a földre. - A testét!
- Elég legyen! - kiáltotta Arzén, de hangját elmarta a tömeg. - Elég vért kaptatok!
- Gyilkos! Tisztátalan!
- Elég legyen! - Arzén előrevágott az emelvény széléig. Hullámnak látta a tömeget, mindent elmosó áradásnak. - Hallgassatok! Léonard Cháteau nevére, hagyjátok abba!
Az emberek lassan nyugodni kezdtek, mint a zavarosban ülepedő iszap. Arzén ingujjával törölte meg a homlokát. Félt, hogy ha újra megszólal, dadogni fog.
- Nem ezért vagyunk itt! - kiáltotta, és intett egy kispapnak, hogy hozzon szócsövet. - A torony nagyságáért jöttetek, és megemlékezni arra az emberre, aki felépítette nektek. Az apám gyűjtött össze titeket, nem a vérontás!
Arzén az akasztófa felé tekintett, a hóhér épp belökdöste egy zsákba az öreg holttestét, akinek fehér talpa félholdként villant ki a szövet alól.
- Démon volt! - sikoltotta egy kopasz asszony, és a tömeg újra zavarosodni kezdett.
- Csendet! Megbűnhődött, ez Léonard idejében is így történt. De a holttesttel Isten rendelkezik. Ellene vétkezett, nem ellenetek.
Arzén átsietett a pódiumon az akasztófához. Lehúzta holdköves gyűrűjét a kisujjáról, és a hóhér markába nyomta.
- Égesd el a testét, mielőtt bármit tennének vele!
Egy pillanatra tekintete összeakadt Hananiáséval: mintha megvetően mérte volna végig. Nem, ezúttal nem játszik az akarata szerint. Fenébe a szertartással! Nem ezért jött.
- Azért jöttem, hogy az apámról beszéljek - mondta, és szembefordult a tömeggel. Csüngtek a szaván, mintha magát Léonard Château-t hallanák.
- Apámat szentként tisztelitek. Az ősök építették a tornyot, de gőgjük és bűneik miatt az Úr elkergette őket a közeléből, bele a sötétségbe.
Minket azért teremtett, hogy jóvátegyük a hibákat. Szent Léonard Château nélkül soha nem sikerült volna, így gondoljátok.
Elöntötte a forróság, a gyűrűje helyét simogatta. Léonard biztos Törvény után nyúlna, ha látná, mit tesz. A fiúk öregbítik az apa hírnevét, nem rombolják.
- Féltetek Bábeltől, azt hittétek, az ősök bűnös szellemei keringenek az utcákon, hogy a toronyban gonosz lelkek hálnak, és átkozott lesz, aki a város levegőjét szívja. Apám karolt fel titeket, az ő szavára ragadtatok vésőt, kötelet, és estetek neki az építkezésnek. Ő egyesített benneteket, előtte magányosan reszkettetek a falvakban. Enni adott nektek, megzabolázta az Eufráteszt, és meggyógyította a bajaitokat. Visszakaptátok tőle Istent.
Halk sóhajhullám suhant végig a tömegen. Arzén Nima mosolygós arcát fedezte fel jobb kéz felől, szeme könnyektől fénylett.
- Ez mind csak felszín. Fogalmatok sincs, mit tett, amíg nem láttátok.
Azt sem tudjátok, milyen ember volt. Én rákényszerültem. Vele éltem!
Azt hiszitek, bűntelen, de... Hát nem.
A halálos ágyára gondolt. Arra a rengeteg vérre a falon, az elázott ágyneműre. Füst szagát érezte az orrában. Látta bátyjait a földön heverni:
Sámson dermedt kezét a padlón, Bór haját, mely fekete a saját vérétől. És az apját, viaszfehérre fakuló mosolyát, egyre halkuló lélegzetét, ahogy kezét a vállára teszi, és haláltusájában a fülébe suttog.
- Azért jöttem ma el, hogy elmeséljem, hogyan halt meg. Azt mondtam nektek, a betegség és az öregség végzett vele, és ti meggyászoltátok, ahogy illendő. De féltem szembenézni az igazsággal.
Arzén megtántorodott, a pódium vörös szőnyege véres pocsolyaként hullámzott előtte. A zarándokok susmorgása morajlott, mintha egy templom visszhangozná őket. Ez nem a hőségtől van. Megtámaszkodott az oltár sarkában.
- Azon a napon... - kezdte, de megfordult vele a világ. Nyelve elzsibbadt, mintha cement szilárdulna körülötte. A torony sziluettje reszketett.
- Ő nem...
Hananiás kérdő pillantással felé lépett, de Arzén megrázta a fejét. Be kell fejeznie! Megígérte az öregnek. Megígérte saját magának.
- Az apám halála nem úgy történt, mint hittétek. - Úgy érezte, elájul.
Egyszer elvesztette az eszméletét, amikor gyerekként lezuhant az olajfáról bogyószedés közben. A tarkójára esett, elmosódott körülötte a forró levegő, a bátyjai arcai maszatként örvénylettek körbe, aztán mintha sós víz alá nyomnák, elmerült a sötétben. Most is el fog ájulni.
Aztán szavakat érzett a nyelvén, és ellépett az oltár mellől. Szája elé emelte a szócsövet.
- Az apám nagyobb próféta volt, mint gondolnátok! - Kitárta karját, jobb tenyerén a szájszimbólum szabadon virított. - Nem egyszerűen halt meg, mint ti fogtok! Az Úr angyala nyúlt le érte, fényglóriába vonta, karon fogta, és Isten mellé emelték az égbe! Élt, nem szenvedte meg a halált, mint ti! Isten körébe fogadták, és én a két szememmel láttam, ahogy fényárba burkolózik, és megdicsőül. Megdicsőül, mint ti is fogtok, ha elkészül a torony, és...
Szavát berekesztette az üdvrivalgás. Szédült. Leeresztette karját, biztos pontot keresve hiába tapogatózott az oltár sarka után. Hananiás felé lendült, de elkésett: ő már elterült a pódiumon, koponyája a deszkán koppant, eltompult körülötte a forróság és a zarándokok veszett éljenzése, de mielőtt elájult volna, rájött, hogy becsapták.