5.

Arzén arra ébredt, hogy lehelet melegíti a tarkóját. A lány meztelenül szuszogott mellette, takaróját lerúgta, fekete haja izzadtan tapadt vállára. 

Csillogó ékszert viselt a köldökében és a mellbimbójába fűzve. 

Csípője ívét nézve Arzén újra megkívánta, és éppen fel akarta ébreszteni, amikor Nima kopogtatott. 

- Jó reggelt, uram! - Nima tálcán teát és gyümölcsös lepényt hozott. 

Csak egy csészét tett a kancsó mellé. - Látogatói érkeztek Bábelből. 

Zarándokok. 

Arzén mellett a lány felébredt, de nem sietett eltakarni magát. 

Nimára kacsintott, mielőtt ölére húzta a takarót. A pokróc alatt tenyere Arzén combjára siklott, majd föl az ágyékáig. 

- Mit akarnak tőlem? - kérdezte Arzén, és félretolta a kezet. 

Nima összevonta a szemöldökét, habozott, mintha nem merne a lány előtt beszélni. 

- Áldást - mondta végül. - Áldozni akarnak a toronynak. 

- Küldd el őket! Keressenek más papot. 

- Hárman vannak. 

- Nem érek rá. 

- Ahogy óhajtja, uram. 

A lány elvett egy lepényt, kiharapta belőle a fügét. Nima megvetően pillantott rájuk, mielőtt kiment. Mindig azt mondogatta, hogy feleséget kerítsen magának, ne ágyasokat. 

Arzén felöltözött, hozzáfogott a szertartásos mosdáshoz. Szappanos vizet készített, és szivaccsal átdörgölte a tetoválásait. A rajzokat néha csak kosznak látta, melyet legjobb lenne minél előbb letisztítania, aztán megérezte a szellemet, ahogy forrón áramlik a vérében, akár az alkohol. 

Miközben kipucolta a körmét, elmotyogta a megszokott imáit. 

Örült neki, hogy Hermon hallgatott. Jobban szerette azokat a reggeleket, amikor nem szólította meg. Hermon neve Cháteau Testamentuma szerint szentet és érinthetetlent jelentett, és bár Arzén szentnek látta, érinthetetlennek semmiképp. A szellem még némán is ott feszült a tenyere alatt, szegycsontja alatt, tarkója bőre alatt, mintha megannyi szálka volna. 

- Szólj neki, hogy mondjon nekem valamit - kérte a szajha, miközben nyakába kötötte fátyolruháját. Arzén kezéért nyúlt. - Kérlek! Mutasd meg Istent! - A lány az arcához ért, végigsimított a szemöldökén. - Hatalmas próféta leszel, mint az apád. 

Arzén elhúzódott. 

- Menj haza! 

Kifizette a lányt, és otthagyta. 

Egy napja maradt az ünnepségig, amikor beszédet kellett mondania az apjáról. Nem tudta, hogyan fogjon hozzá, ezért bezárkózott az emeleten a régi dolgozószobájába, hátha a tárgyai között könnyebben jönnek a szavak. Megtartotta a szoba berendezését. A töltőtoll az asztal sarkán feküdt, ahogy Léonard a halála előtt hagyta, Nima is csak takarításkor emelhette fel. Arzén nem égette el a mécsesekből az olajat, az alsó szintről hozott fel minden alkalommal lámpást, a nádszékbe pedig pokrócot terített, mintha attól tartana, letörli róla apja nyomát, ha csak úgy beleül. Egyetlen tárgyhoz nyúlt hozzá. Rongyba csomagolta, majd ereklyetartó dobozba zárta a vassárkányt, mert akárhányszor a szeme elé került, összeugrott a gyomra. Vörös, jutott eszébe mindig, de ellökte az emlékeket. Legjobb azt elrejteni. Az üres papír megriasztotta. Egy ideig ült felette, a tollal a homlokát ütögette, aztán megfájdult a dereka, és inkább járkált a szobában. Önkéntelenül matatni kezdett. Semmi újat nem talált a fiókokban, csak ugyanazokat a kacatokat, mint három hónapja, fél éve, egy éve, vagy amikor csak kotorászott. 

Tavaly az íróasztal titkos rekeszeit is felfedezte, de csak piszkosatok és a Testamentum korai változatai lapultak benne, vagy megrendelési levelek, restaurálási tervek, néhány imavers. Sehol egy térkép a karavánutakról. 

Sehol a naplója, amelybe annyit írt esténként. A titkai. Az igazi Léonard lenyomata, nem azé, akiről szobrot mintáztak a főtérre. 

Idő kérdése, és megtalálja. Apja pecsétgyűrűjén akadt meg a szeme. 

Felpróbálta, de lötyögött az ujján, hidegen csúszkált bőrén az arany. A véset a tornyot ábrázolta, Léonard ezt nyomta a levelekre cseppentett viaszba, és csak akkor vette le a gyűrűt, ha a korbácsát, Törvényt használta. 

Arzén gyomra görcsölni kezdett. Egy pillanatra azt hitte, hallja, ahogy Törvény csattan mögötte a levegőben - aztán rájött, hogy csak Nima porolja a verandán a szőnyeget. Nem kellene ennyit kotorásznia: lekapta a gyűrűt, belökte a fiókot, és visszaült a beszéd fölé. Nem akarta azt hazudni, hogy a nagy Léonard Château szent volt, az igazságról pedig hallgatnia kellett. Arzén tintapöttyöt ejtett a papírra, csigavonalat kanyarított belőle. Hajót, üstököst, fát firkált a margóra. Kell lennie valaminek, amit az apja szívből, példásan végzett. Talán mesélhetne arról, hogyan építette újjá Bábelt beszivárgóként, pedig eleinte senki sem hitt neki. 

Tiszta papírt vett, hogy újrakezdje. Emlékezett rá, milyen maszk - merev volt apja arca, amikor idehaza velük vacsorázott, és úgy döfködte késével a bárányhúst, mintha haragudna rá; de mennyit mosolygott az építőkre vagy a gyerekekre, amikor szentelt amulettet osztott nekik. 

Szüksége is volt az emberi arcára, ha össze akarta fogni a falvakat, mert eleinte csak szavakkal érvelhetett. Ahogy elhordták a torony törmelékét, és azzal a kevés, nyeszlett karú hívővel hozzáfogtak a restauráláshoz, hamar híre ment a csodának. Minden egyes helyére tapasztott téglával csökkent a kétkedők száma, a Bábel felé tartó karavánok fekete pöttyei pedig feltűntek Sineár láthatárán. Léonard igével fizetett nekik. Két hétig élt egyedül a visszhangzó templomcsarnokokban, és amikor karikás szemmel, borostásan előjött, egy köteg kéziratot szorított mellkasához. Vérzett a körme a sok írástól. A munkások abbahagyták a sárdagasztást, letették a téglát és lesütött szemmel köré gyűltek. 

- Ez a ti Testamentumotok - mondta a rá váró népnek -, elhoztam Isten akaratát. 

Ha a torony csúcsa keresztüldöfi a menny boltozatát, Isten eljön közéjük, és véget vet a földi nyomorúságnak. Megdicsőülésnek hívta. Az egyszerű emberek eleinte azt sem tudták, mit jelent a szó, de szépen csengett és gazdagságot ígért. Szenvedés, fájdalom és éhezés nélküli életet. 

- Honnan tudod, hogy így lesz? - kérdezgette tőle Arzén. 

- A torony megmondta. Menj be a csarnokba, és hallgasd! 

Arzén sokat ült a mozaikos padlón a vicsorgó, karmos kezű angyalszobrok között, és szent tömjént égetett, de napközben a munkások dübörgését, este pedig csak a szelet és a galambokat hallotta. 

- Nekem nem mond semmit - vallotta be apjának. 

- Hát persze, hogy nem - mosolygott Léonard. A nyakában hordott üvegprizmát simogatta, amelyet még az ősi torony törmeléke között talált. - Neked nem is fog. 

Apja mosolyáról a vér jutott eszébe, melyet napokig sikált a hálószoba padlójáról. A bútorok, amelyekről hiába próbálta lesúrolni a foltokat, mert a fa magába szívta őket. Az udvaron égette el mindet. 

A tollvégről lecseppent tintagyöngy szétfutott a papíron. Arzén lehunyta a szemét. 

Nem, nem volt ott vér. Csak a naplemente fénye vöröslött. 

Érezte a vérszagot. A szagot volt a legnehezebb elfelejtenie. 

Hagyj békén! - írta nyomtatott betűkkel a papírra, aztán eldobta a tollat, kulcsra zárta a dolgozószobát, és lemenekült a társalgóba. 

Délután újabb zarándokok érkeztek. Arzén a spalettákkal elsötétített szobában feküdt a pamlagon, homlokát vizes ronggyal borogatta. Hasogatott a feje. Léonard halála óta gyakran fájt a halántéka, homloka mögött ökölnyi követ érzett, különösen akkor, ha túl sok időt töltött apja dolgozószobájában. Nima mellette ült, mint ilyenkor mindig, a nyakát masszírozta. Varázskeze volt, csillapodott tőle a fájdalom. 

Kopogtattak. Nima akart ajtót nyitni, de Arzén csak félredobta a borogatást, és legyintett, hogy majd ő. Tucatnyi zarándok toporogott a verandán. Zsíros hajuk fénylett, mintha kátrányos volna, markukban faragott toronybálványokat szorongattak. 

- Dicsőség a kőnek és a toronynak! - kiáltotta a vezetőjük. Vászontunikája térdét verte, lábát számolatlan helyen törte véresre a saru. 

Messziről jöhetett az ünnepségre, ahogy a mögötte álló férfiak és nők is. - Uram, ne haragudjon, mi azért... 

- A városban megáldanak a papok benneteket - mondta Arzén a halántékát nyomkodva. - Menjetek oda. 

- Áldozni jöttünk - bökte ki a férfi, mintha ez mindent megmagyarázna. 

Szuvas foga volt, haját bőrzsineggel kötötte hátra. 

- Azt a torony szentélyében kell. - Arzén biccentett, és be akarta csukni az ajtót, de a férfi betette sarkát az ajtórésbe. 

- Az apjára jöttünk emlékezni, a torony nyugosztalja - szólt közbe egy terhes lány, aki hasát előredöntve állt. - Csak áldást szeretnénk, mielőtt áldozunk. Három hetet gyalogoltunk Bábelig. 

Arzén sóhajtott, a zarándokok vezetője még mindig nem vette ki a lábát az ajtórésből. Inge hasítékában felvillant az amulettje: a zsinegre csirkecsontokat fűztek, rövid és egyenes lábszárakat, amelyek sípokra hasonlítottak. 

- Mit akartok áldozni? - kérdezte Arzén lemondóan. 

A férfi elmosolyodott, belökte az ajtót, és a többiek besorjáztak a kúriába. Rácsodálkoztak a bútorokra, a terhes lány összetapogatta a vázákat, a szent gramofon kürtjébe lesett, és akárhányszor észrevett egy ereklyének tűnő tárgyat, a torony jelét vetette a homlokára. Bábelben legfeljebb a tönkrement munkagépeket láthatta Léonard csodái közül, itt meg minden csésze és minden könyv a próféta keze nyomát őrizte. Egy kamaszfiú is jött velük, hajában mirtuszkoszorút hordott, akár egy esküvőre felkészített szűz. 

Arzén a társalgóba terelte őket. Ajándékokat vettek elő: falujuk motívumaival faragott állatcsontokat; szárított tevehúst, melyet aranyszínű fűszerekkel szórtak meg, mintha virágpor volna; mandulát és fügét; disznósörte ecsetet. Arzén hiába tiltakozott, a holmikat az étkezőasztalra pakolták. Közben egymás szavába vágva kérdezgették: 

- Itt lakott a próféta is? Melyik széken ült Szent Léonard? Láthatjuk az imakönyveit? - de Arzén nem felelt semmire. 

- Mi ez a lárma? - Nima szoknyáját porolva jött le az emeletről, elkerekedett a szeme a zarándokok láttán. A terhes lány integetett neki. - Uram, hozzak a... vendégeinek frissítőt? 

- Nem maradnak sokáig, ne fáradj. Csak megáldom őket. 

Nima bólintott, és dolgára ment, ősz hajfonata dereka mögött lengett. 

Arzén összeterelte a zarándokokat, mint a juhokat, hogy egyszerre mondja el az imát mindannyiuk homloka felett, de a vezető férfi nem hagyta annyiban. 

- A bal karomat adom a toronynak - vallotta be, és jelentőségteljesen bólintott. 

- Én a termékenységemet - mondta egy nő, aki apró kalászokba fonta a haját. - Már három fiam született, a torony szilárdsága megérdemel ennyit. 

A terhes lány felnevetett. 

- Ők nem elég bátrak. Én a hallásomat fogom leróni, és a torony szobrai szilárdan ülnek majd a párkányon, a téglák pedig úgy kapaszkodnak össze, mintha mindig is egyek lettek volna. Ez tetszik Istennek, igaz, uram? Áldjon meg, és bátor leszek! 

A lány gömbölyű hasával is le akart térdelni, de Arzén megállította, a könyökénél fogva húzta fel, és a fejét rázta, hogy ne. 

- Hogy hívnak? - kérdezte. 

- Mályva. 

- Ne tedd ezt, Mályva! Ne add a hallásodat a toronynak! 

- De... Ez egy próba, uram? - A lány ellépett. - Apa! Mutassuk meg neki, milyen erős a hitünk! 

Mályva intett a vezető zarándoknak, aki lecsatolta az övéről csorba és elkopott élű tőrét, melyet rozsda pettyezett. Végighúzta néhányszor a nadrágszíján, de a tőr nem lett sem élesebb, sem tisztább. Mályva az étkezőasztalra tette tenyerét, ujjait szétfeszítette, mint egy lúd, apja pedig a kisujja fölé illesztette a fegyvert. 

- Ez semmiség Istenért! - jelentette ki, majd belevágott a lányába. 

- Ne! - ordított rá Arzén, mellettük termett, és elmarta a kést. Mályva vérzett, de a seb nem tűnt mélynek, vörös cseppek buggyantak a térítőre. A lány értetlenül pillantott rá. 

- A toronynak akarom adni... 

Arzén a homloka fölé emelte a kezét. 

- Felvértezlek a torony erejével! - kiáltotta. - Megerősítem a szívedet, hogy olyan legyen, mint a kő, hited pedig akár a gránit. Kedves vagy az Úr szemében, és eljön majd érted a megdicsőüléskor. 

A lány áhítatosan nyúlt Arzén kezéért. Megcsókolta a szájtetoválást, nyálas ajka bizsergette Arzén bőrét. 

- Isten úgy is szeret, ha nem áldozol neki - suttogta Arzén, de a lány már nem figyelt rá. Száját tapogatta, ahol nemrég az istenszellem érintette. 

A többi zarándok is eléje járult. Arzén nem mert kockáztatni, mindenkitől megkérdezte a nevét, ők pedig dadogva, szemlesütve vagy büszkén elárulták, mit adnak a torony szilárdságáért cserébe. Mindenkit megáldott a szent szavakkal, de már nem engedte nekik, hogy megcsókolják a tenyerét, csak a gyűrűjét érinthették, az ezüstbe foglalt holdkövet. Az apja is így fogadta az áldozókat. Ha rosszul haladt az építkezés, leomlott egy faldarab, vagy vihar döntötte le az állványt, és munkások szorultak alá, áldozathozatalra szólította fel a híveket. Egyik évben sötéthimlő tombolt: vagy a kőrakományt szállító hajósok hozták, vagy a szedett-vedett zarándokok, akik a sátraik közé guggoltak le, ha rájuk jött a szükség. Ilyenkor apja áldozatokat kért. Balzsammal a torony jelét rajzolta a férfiak és nők fejére. Istennek kedves az adományod, mondta Léonard, és az írnokokhoz kísérte őket. Az egészséges nők és férfiak tollba mondták, mit ajánlanak az Úrnak, mintha babonás átkot kérnének a fejükre. De ezt a torony nevében tették. Arzén sosem tudta meg, megbánták-e, hogy megvakultak vagy deréktól lebénultak Istenért. Ha elég áldozat gyűlt össze, a viharok elvonultak, a toronyról többé nem omlott tégla, a sötéthimlőben szenvedők pedig Isten kezébe kerültek. Az addig makacs járvány elmúlt, csak az arcokon maradt hegek jelezték, hogy valaha pusztított. 

Arzén tizenegy zarándokot megáldott, ahogy az apja tette volna. 

Utoljára a kölyökarcú fiú maradt, akinek még bajsza sem serkent, és aki fekete hajában a mirtuszvirág-koszorút hordta. 

- Én az életemet adom - jelentette ki. 

Arzén áldásra emelt keze lehanyatlott. A többiek hódolattal bólogattak, megszorították a fiú vállát. 

- Nem - közölte Arzén. - Azt nem teheted. 

- Az életemet áldozom a toronyért. Különben sosem jön el a megdicsőülés. 

Most különösen fontos, mi is hallottunk a nyelvdémonról... 

- Az életáldozatot a törvény tiltja. 

A fiú szempillája megrebbent. 

- Az új törvény már nem. Most már odaadhatom a lelkem a toronynak, hogy ha Isten eljön, ott legyek a hozzá legközelebbi helyen, a torony bőrében, a kövek közé zárva. A megdicsőüléskor engem emel először a magasba, és akik lelkét a malterba keverték. 

- Az életáldozat tiltott - ismételte Arzén. - A törvény... 

- Egy hete hirdetik - szólt közbe Mályva. Felsértett kisujj át kendővel tekerte körbe. - A papok körbejárják Bábelt, kikiáltják a rendeletet. 

Mindenki hallotta. 

- Nem... 

- Ez az új törvény - mondta a fiú. - Megáld engem is? 

Miről szavaztatok? - kérdezte Arzén sorozatosan Hananiástól, aki végül kikerülte a választ. A lezuhant vízköpő elterelte a figyelmüket, ő pedig feladta a faggatózást. Hananiás életáldozatot kért a néptől, pedig még Léonard Cháteau sem tette soha, még ő is beérte a könyökből megcsonkított, gyomorfekélyes, félfülű vagy félszemű munkásokkal, a tüdőbajos vagy elgörbült gerincű áldozókkal, akik a torony szilárdságáért adták az egészségüket. 

De Hananiásnak életek kellettek. És mindezt a háta mögött. 

- Kifelé! - kiáltotta a zarándokoknak. - Kifelé mindenki! 

- De uram... - próbálta engesztelni a mirtuszkoszorús fiú, de Arzén rászegezte az ujját. 

- A toronynak nem kell az életed! Megtiltom, hogy feláldozd, Isten nem várja ezt tőled. Most pedig kifelé! 

Felkapták a vászonzsákokat és vándorbotjukat, majd riadtan a kijárat felé indultak. Arzén becsapta utánuk az ajtót. Én az életemet adom. 

Ostoba fiú! Elhullajtott körmöt sem érne, hogy hajszálnyival magasabb legyen odakint a torony, nemhogy egy ifjú életét! Arzén halántékába újult erővel szúrt a fájdalom. Hananiás tette. Nem merte bevallani, mert tudta, hogy ellenezné. Pedig nélküle nem is szavazhatna. 

- Nima! - kiáltotta Arzén. Szédelgett, meg kellett kapaszkodnia egy széktámlában. - Nima! 

Az öregasszony papucsa a padlón csosszant. Lisztes volt a homloka és a tenyere, mintha a kemence mellől rángatta volna el. 

- Itt vagyok már. Úgy bömböl, mint egy oroszlán! 

- Te tudsz erről? Jártál kinn a piacon? Tudtál erről, és nem szóltál? 

- Miről, uram? 

- Az életáldozatokról! Az engedélyről! Az új törvényről! 

Nima elsápadt. A kötényébe törölte a lisztet, majd ahogy megértett mindent, Arzénhoz lépett. Meg akarta simítani a kezét, de aztán mégsem merte. 

- Azt hittem, az uram óhajtotta így. Ha a toronynak így a legjobb... 

- Nem én óhajtottam így! Mióta cselekszik Hananiás a hátam mögött? 

- Nem hiszem, hogy merné... 

- Ezt nem teheti! - Arzén felcibálta a saruját, ügyetlen görcsöt kötött a szíjakra. Nima ujját tördelve, tisztes távolból leste: félt a haragjától. 

Félhetett is! Hananiás lakolni fog. Vétójoga van a tanácsban, bármilyen törvényt gyorsabban áthúzhat, mint ahogy megírták vagy megszavazták. 

- Hová megy, uram? - kérdezte Nima vékony hangon, de nem merte tartóztatni. 

Arzén becsapta a kúria kapuját, és gyalog indult Bábel felé. 

A szél és a gyaloglás sem hűtötte le a haragját. Véresre harapta a száját, mire leért a város felé vezető lejtőn. Nyomában kavargott a por. 

Az apja hagyatékát kutatva elkényelmesedett. Kezdetben sűrűbben látogatta a tanácsot, de már alig emlékezett az ügyekre, csak arra, mennyire megfájdult tőlük a feje. Fél év. Legfeljebb fél év telhetett el az utolsó megbeszélés óta. A bábeli nagyraktár lajstromát ellenőrizték, meddig tart még ki a hívek adománya, amellyel etethetik a munkásokat, és azt számolták, mikor kell megáldani az Eufráteszt, hogy időben kiöntsön a termőföldekre. Aztán összeszólalkoztak Hananiással. A férfi rákérdezett, érkezik-e hamarosan karaván Isten adományaival, vagy a konzervraktárak is ugyanúgy kiürülnek-e majd, ahogy a szent munkagépek olaja kiapadt, mire ő kitérő válasszal takarózott, aztán az egyre élesebb faggatásra odakiáltotta, hogy nem tudja, fogalma sincs, nem ismeri a karavánutakat, hiába kerestette, nincsenek meg a kísérők sem, Léonard nem mondta meg, a torony nem mondta meg, sőt, Isten sem mondta meg, és hagyják ezzel végre békén. Ahogy a döbbent arcokra pillantott, rájött, hogy hibázott. Sosem lett volna szabad ezeket elárulnia Hananiásnak. Arzén azonnal távozott, és azóta is elkerülte a tanácsot. 

- Állj meg! - Hermon hangjára megbotlott. Már félúton járt a város felé, a torony körül rezgett a forró levegő. - A harag és a hirtelenség mindig helytelen, de most különösen alkalmatlan, Arzén. 

- Hananiás életeket áldoz! Ez nem tetszhet Istennek! 

- Jobban tudom, mi tetszik neki. 

- Rideg egy alak, ha gyilkosságra akar kérni. 

- Bármit kérhet! És térdelj le, ha hozzám beszélsz! 

Arzén az út közepén térdre esett a porba. Lángolt a keze, foga összekoccant. 

A szellem hidegrázásként bolyongott benne. 

- Sa... sajnálom - dadogta Arzén. - Tiszteletlen voltam. 

A torony jelét rajzolta az arcára. 

- Igen, az voltál - mondta Hermon távolságtartóan. Arzént irigyelte a többi pap, amiért ilyen sűrűn szólt hozzá az istenszelleme, de a megtiszteltetés hamar megszokássá vált. Néha elfelejtette, milyen erő tombol az izmaiban, ha Hermon méltónak találja a hangjára. - Minden élet Istené, Arzén. Ha úgy tartaná a szeszélye, mindőtökét elvenné ebben a pillanatban. Te odaadnád a tiédet? 

- I... igen. A szolgája vagyok. 

- Jól van. Fölkelhetsz. 

Arzén térdét kavicsok nyomták, de nem törődött a fájdalommal. Lassan mozdult, leült az út szélére. A hőség ellenére is fázott; még sosem haragította meg így Hermont. 

- Jogos a dühöd. - Jobb tenyerén a tetovált száj húrként pengette sorsvonalait. - Isten szólítja magához a lelketeket, nem Hananiás. Őt senki sem kente fel vallási hatalommal. Csak egy kapzsi, földi méltóság. 

- Mit rontottam el? - suttogta Arzén. 

- Becsuktad a füledet, nem hallgattál a sugallatokra. Most már késő. 

Új eszközöket kell keresnünk. - A szellem közelsége elzsibbasztotta Arzén tenyerét. - De nem ma. Mindenki az ünnepéllyel törődik, és neked is így kell tenned. 

- Igen. Igen. 

Arzén letekintett a városra, az apró agyagházakra, a határban felállított sátortáborra, az ég felé törő toronyra. Még szép is lenne, ha nem csontból és vérből építenék, hazugságokat használva malternak. Az utóbbi időben elidegenedett Bábeltől, lerázta magáról a felelősséget. 

Talán be kellene költöznie az újvárosi házukba, akkor a tanács közelében lehetne, újra vállalna a gyóntatásokat, megáldaná a híveit, ahogy a főpaptól elvárják. 

- Helyre akarom hozni - mondta. - Nem késő! Csak segíts! 

- Mindig segítek, Arzén. - A tetoválás elmosolyodott. - Ha eljön az idő, elmondom, mit kell tenned. Vezetni fogom a kezed.