1.

Arzén a bábeli torony árnyékában az apjára gondolt. Sáska fiam van, aki imádkozik ugyan, mégsem veszem hasznát, hajtogatta régen reggeli kávéja felett, miközben ő az asztal túlsó végén ült, és a Testamentumból mondta fel a leckét. Az első hibánál apja figyelmeztetően a csészéhez koccintotta a mokkáskanalat, a másodiknál rátette kezét korbácsára, Törvényre. Arzén nem szeretett harmadszor hibázni.

Hermon küldte be házkutatásra Bábelbe, előtte három katona és egy purgáló pap saruja csattogott. Arzén hetek óta először hagyta el a birtokot: gyűlölte a zsivajt, a torony köré gyűlt zarándokokat, a szentelt olajok fullasztó illatát. Az imatelepek felől homokot és litániázást hozott a szél. Mindenfelé hívek tolongtak, akik az apja halálának harmadik évfordulójára érkeztek. A torony tövénél ezernyi mécses lobogott Léonard Château lelkéért, de neki minduntalan a halottas ágya jutott eszébe, fehér bőre és a fehér paplanok.

Esteledett, az állványzaton senki sem mozgott. Nem vontattak követ, nem adogattak téglát, csak galambok gubbasztottak a párkányon és a szobrok vállain. Arzént a régi toronycsonkra emlékeztette ez a nyugalom, az építkezés előtti időre, amikor az emelődaruk még nem berregtek, a vízköpők koszorúja pedig az ősök rég kihalt városára tekintett le.

Egy pillanatig azt kívánta, apja bár érintetlenül hagyta volna a romokat.

Akár a sírköve is lehetne.

A katonák nyomában ráfordult az óváros kacskaringós sikátoraira.

Mellbe vágta a húgyszag. Hiába parancsolta meg, hogy hajlék nélkül senki sem tartózkodhat Bábelben, miután elfogytak a kiadó istállók és padlásszobák, a zarándokok sátrat vertek a köztéren, vagy köpenyükbe burkolózva aludtak az út szélén. A sárkunyhók koszosan, szabálytalanul dülöngéltek, akár a fogak.

- Áldjon meg, uram! - Fekélyes szemgödrű férfi nyúlt a karjáért. - Kérem, áldjon meg!

Arzén elhúzta a kezét. Az egyik kísérő katona eltolta mellőle a zarándokot.

- Áldást, áldást! - kurjongatták az utcagyerekek, és mutogatva szaladtak utána. Legyek nyüzsögtek a levegőben. A gyékénytető alatt dolgozó borbélyok abbahagyták a munkát, a férfiak félig nyírt szakállal gyűltek köré. Mind amulettet szorongattak - madzagra fűzött csorba kanalat, nádból faragott medált, kígyó méregfogát -, és mind áldást szerettek volna.

- Gyerünk tovább! - morogta Arzén a városőröknek, akik vigyáztak rá, hogy a teveszagú, foghíjas emberek ne furakodjanak a közelébe. Felhúzta kesztyűjét, hogy elrejtse tenyerén a papi tetoválásokat, de tudta, hogy elkésett. Már a városhatáron meg kellett volna tennie.

Egy szentély bejáratánál két férfi súrolókefével, szappanhabos vízzel falfirkát dörzsölt le a kapuról. Vörössel festették, a ledöntött tornyot ábrázolta. Arzén később több rajzot is észrevett: kettőt lakóházak oldalán, egyet egy angyalszobor talapzatán.

- Elszemtelenedtek a toronyellenesek, uram - jegyezte meg a kísérő pap, amikor feltűnt neki, mit néz. Magas homlokú, sötét hajú, barna bőrű férfi volt, mint a legtöbb bábeli.

Végigmentek egy sikátoron, ahol szárítóköteleken lengtek a megsárgult lepedők, aztán az őrei megtorpantak. A torony innen szögletes, szürke hasábnak látszott, állványozott csúcsa a magasba veszett.

- Megérkeztünk, uram.

Hermon annyit mondott neki, a toronyellenesek egyik vezetőjét foghatják el, ők azonban egy düledező oldalú szuvenírbolt előtt álltak meg. A kirakatban gyertyatartók és apró Bábel-szobrok sorakoztak, a vályogfalra valaki babonás jeleket karcolt.

A cégérre a megfelelő szavakat festették: Bábel Emlékhely. Hiába tűnt ócska üzletnek, Arzén bízott Hermonban; sem a toronyellenesek ügyében, sem másban nem szokott tévedni.

Előreküldte a katonákat. A küszöb fölött lógó gyöngyfüggöny beengedte a sivatagi port, a padlón talpnyomok keveredtek, a levegőben lakkfesték és citrus illata. Egymásnak döntve álltak az asztalon és a rongyszőnyegen a toronybálványok, amelyek talpán ott vöröslött az igazoló pecsét, hogy megszentelt fából készültek. A tulajdonos, egy torzonborz szakállú öregember a hintaszékében ült, és az utolsó simításokat végezte egy szobron.

- Miben segíthetek? - kérdezte. Egy tejfehér macska ejtőzött az ölében.

- Vizsgálatot tartunk - közölte Arzén. A szóra a portékák között válogató zarándokcsalád a torony jelét vetette a levegőbe, majd a katonák között kisiettek az utcára. - Hamar végzünk, ha nem ellenkezik.

Az öreg félretette a vésőt és a faragványt, hümmögött, majd a kandúr bundájába túrt.

Tényleg ide küldte Hermon? Egy macskás vénemberhez?

- Egyedül vezeti az üzletet?

- Ez a lusta állat az egyetlen segédem. - Az öreg Arzénra hunyorgott.

Még mindig nem kelt fel a hintaszékből, hogy illően köszöntse a papokat.

Arzén eltűrte neki, a vizsgálat sokakat összezavart. - Nézzenek csak körül bátran!

A katonák lereteszelt ládákat nyitottak fel, de ellopott toronytervrajzok vagy meggyalázott Testamentum helyett csak ecsetek és vésők kerültek elő. A tisztító pap tömjénes füstölőt gyújtott, zümmögve dúdolta a kőlitániát.

Amíg a katonák a raktárt kutatták át, Arzén az árukészletet vizsgálta.

Méret szerint válogatott Bábel-tornyok sorakoztak az asztalon: olaj- és rózsafából, puszpángból, szikomorfából. Hasonlítottak az eredetire, csonka tetejükről hiányzott a kupola, és pár vonással a szobrokat is kifaragták, ahogy hátukon tartják a balkonokat.

- Melyik tetszik? - kérdezte az öreg, és botjára támaszkodva mellébicegett.

- Ajándékba kapja.

- Egyik sem. Látom az eredetit eleget. - Arzén megkocogtatott egy sárga puszpángból készült darabot. - Viszik a zarándokok?

- Heteket utaznak, otthagyják a földet aratás előtt, csak hogy eljöjjenek a csodához. Persze, hogy veszik a kacatokat. Ezekhez imádkoznak a házi oltárnál.

- Ügyes keze van, nem ezt a szemetet kellene faragnia.

- Mondja a torony művészeti vezetőinek! Évek óta próbálok a szobrászok közé kerülni, de mindig elhajtottak. - A tejfehér kandúr a hintaszékben kinyújtózott, és rányávogott. - Igaz, Talizmán? Elhajtottak, hogy vén, remegős a kezem, nem méltó a csoda érintéséhez.

Arzén először fel akarta ajánlani, hogy szól majd az érdekében, aztán meggondolta magát. A tanácstagokkal a lehető legkevesebbszer akart találkozni.

- A raktár tiszta, uram. - A két katona visszatért a bolthelyiségbe, hogy a polcokat is átforgassák. Egyikük földre söpörte a bőrszíjra fűzött csontamuletteket.

- Rendet majd nem raknak, igaz?

- Óvatosabban! - szólt rájuk Arzén.

A vizsgálat általában gyorsan lezajlott, a legtöbben a katonák kék köpenye vagy az oldalukra kötött recés szablya láttán maguktól bevallották eretnekségüket, hátha enyhébb büntetést kapnak, az öreg azonban nyugodtan pakolászott a szerszámok között. Arzén nem felejtette el, hogy kihagyta a vallásos üdvözlést.

- Rúnákat vésett a bejárat mellé - vetette a szemére.

A vénember megvonta vállát.

- Nem én voltam. A kölykök lehettek, akik ide járnak koldulni. Talán szerencsét hoz nekik.

- Meszelje le! - utasította. - A kölyköknek meg mondja, hogy a torony jelével többre mennek. Ha egy öl téglát is elbírnak, többé kéregetniük sem kell.

A férfi a szemébe nézve bólintott, mint akinek nincs takargatnivalója, pedig a babonások messzire elkerülték Arzént. Ha az utcai béljósok észrevették, hogy pap közeledik, pakoltak, és már menekültek is, csak a fizetségül kapott datolyabort vagy drágakövet markolták fel, a kiontott belű tyúkokat otthagyták a vértől csomós porban, zsigereikre kóbor kutyák gyűltek. Ha a papok vizsgálatot tartottak, még a termékenységbabát vagy a gyógyító gyertyákat is rejtegették előlük, és minden bűnös ugyanúgy reszketett, ha a katonák megkocogtatták a kétfenekű ládájukat.

Lehet, hogy a rúnák a kölykök művei, az is lehet, hogy az öreg ismer egy-két babonát - Léonard Château meg is korbácsoltatta volna érte -, de ez még nem jelenti azt, hogy toronyellenes. Hermon talán tévedett.

Nem szokása, most azonban így történt. Arzén próbálta elképzelni a vénembert, ahogy összefogja a toronyellenesek csoportját, ahogy falfirkák mázolására uszítja őket, de sehogy sem sikerült. Nyílt tekintete volt. A macska illett hozzá, nem tőr, amelyet a sötétben szorongatva vár, hogy az éjjeliőrök figyelme lankadjon.

- Emlékszem az apjára - szólalt meg újra az öreg, és botjával kacskaringókat írt a padlóra. - Hogy éljeneztük, amikor meggyőzte a népeket, hogy építsük fel újra a tornyot!

- Összekever valakivel. - Arzén az utóbbi időben néha letagadta az apját. Nehezen szokott hozzá, hogy megállítják az utcán, és méricskélik, mennyire hasonlítanak. Állának ívét, madárcsőr orrát tőle örökölte, és magas, csontos alkatuk is megegyezett, apja bármelyik ruhája illett volna rá. - Egyszerű végrehajtó vagyok, nem Léonard Château fia. A keze talán friss, de a szeme öreg.

- Ó, én arcot nem felejtek, láttam néhány szertartáson. Ritkán engedi az oltár közelébe a híveket, de azt hiszi, nem ismerem fel? Bábelben voltam, amikor három éve bejelentette az apja halálát, és emlékszem...

- Az öreg a halántékát ütögette. - Hát persze! Miért hord kesztyűt ebben a hőségben? A papi jelképeket takargatja, igaz?

Arzén felszisszent. A vénembernek le kellett volna sütnie a szemét, ha hozzá beszél, de még mindig folytatta:

- A temetése után egy utcai máglyánál virrasztottunk. Azt találgattuk, változik-e valami? Mi lesz a toronnyal? Mi lesz a kivégzésekkel? Sirattuk, mert úgy illett. De én mondom, azok a szemek a tűz mellett! Nem volt ám mindenki büszke az apja tetteire. - Az öreg összevonta a szemöldökét.

- Mondták már, oldalról mennyire hason...

- Üljön vissza farigcsálni! - csattant fel Arzén. A katonák épp elhúztak egy kisszekrényt, és félkész toronybálványokat szórtak ki belőle. Arzén remélte, hogy hamarosan végeznek. A száraz levegő fojtogatta a torkát.

- Az apám szent volt.

Az öreg összenézett a Talizmán nevű kandúrral, mintha azt mondaná, hagyjuk. Karba tett kézzel figyelte a katonákat, akik nádkosarakból szerencsehozó karkötőket borítottak a földre. A purgáló pap füstölőjétől elfehéredett a levegő.

- Csak... - Az öreg az ajkát nyalogatta. - Csak azt hittük, a halála után ez más hely lesz. Nem vártunk rögtön nagy dolgot, nem! Apróságokat, először a munkások ügyében, néhány engedményt, és persze a tornyot...

Az egyik Château elkezdte, a másik befejezi.

- Ebből elég - motyogta Arzén.

- Fogd vissza a nyelved! - mordult az egyik katona az öregre. Egy fejjel fölé magasodott, és ahogy a ládákat fel tudta feszíteni, csontot is könnyen elreccsenthetett volna. - Uram?

Parancsot várva pillantott Arzénra, de ő csak minél hamarabb szabadulni akart az üzletből.

- Igyekezzenek! - intett. - Találják meg, amit keresünk!

Már nem figyeltek rá, hogy kíméletesen kutassanak. Lerángattak és levertek mindent, sarujukkal kotorásztak a törmelékben. Az agyag toronymakettek szilánkokra hasadtak, a törött üvegcsékből illóolajok kavalkádja szabadult fel, kardamom, jázmin és szantálfa. Egy lelakatolt ládát vassal feszítettek fel: csak fizetségül kapott drágaköveket őriztek benne.

Az öreg az asztalnak támaszkodott.

- Vigye el az embereit. Kérem!

- Ha ártatlan, mégis mitől tart ennyire?

- Nem látja, mennyi munka megy veszendőbe? Pedig ez már nem az apja városa.

Arzén az öreghez hajolt.

- Miért hajtogatja ezt?

- Mert így van.

- Mit fogunk találni?

- Semmit.

Arzén hitetlenül fújt. Felvette a puszpángból készült Bábel-tornyot, melynek csúcsa vádló ujjként mutatott rá. Hajszálvékony vonásokkal faragták az eredeti képére. Ez az öröksége. Sosem kérte, csak megkapta.

Mit tud ez a nyomorult vénember a terheiről? Szerinte egyszerű változtatni? Szerinte egyszerű szembemenni az apjával, aki holtan is zarándokok ezreit hívja a városba?

- Ma van az évfordulója. - Az öreg halkan beszélt, hajából faforgácsot sepert a földre.

- Hogy mondja?

- A szent apja halálának. Pontosan ma.

- Honnan...? - Arzén keze remegett, dobhártyája lüktetni kezdett. - Csak három nap múlva lesz. A megemlékezéskor. Nem látta azt a seregnyi zarándokot?

Közönyösnek akart látszani, de megbicsaklott a nyelve. Egyedül állt a halálos ágya mellett, az egész kúriában teljesen egyedül volt, amikor megtörtént. Apja gyenge volt, elveszett a vasalt paplanok közt, csak a párnák dúca támasztotta. Csupa csont kezével az ereklyét szorította, elfehéredett ujjait le sem lehetett feszíteni róla. Az orrán sötéten száradt egy vércsepp.

- Aznap próbára tette - mondta az öreg. - Haldoklott, de még akkor sem engedte az ágya közelébe, emlékszik? Csak a szoba túlsó végéből figyelhette. Szerette volna megfogni a kezét, mennyire nagyon szerette volna...

- Elég! - Arzén megmarkolt egy toronyszuvenírt. - Hogy merészeli?

- Pedig ennél sokkal többet tudok.

Ahogy Arzén az öreg sötéten árkolt szemébe pillantott, hitt neki.

Nem bírt felelni, ököllel támaszkodott az asztalra. Apja ráncos, pókként matató keze jutott eszébe, amelyet nem csak a halálos ágyán, máskor sem érinthetett meg, csak a szent gyűrűjére volt szabad csókot adnia.

A katonák utasítást várva pillantottak Arzénra. Egyikük törött agyagkorsót szorított, a másik lábujján tintapettyek csillogtak.

- Folytassák - mondta Arzén, és kiegyenesedett. - Tegyék a dolgukat!

- Senkinek nem beszélt róla, igaz? - Az öreg közelebb lépett. - Nem mondta el, mi történt az után, hogy nem foghatta meg az apja kezét, és...

- Nem! - Arzén elkapta a vénember karját. - Ha a toronyellenesekhez húz, ha csak egy jelet is találok rá, a vallatópapok kezére adom. Ha babonás tárgyakat rejteget, én... Meg fogja bánni, hogy káromolta apámat.

Apa! Mennyi áldozatot hozott, míg megmutatta a bábelieknek, mit vár tőlük Isten, és bizony, addig vért is ontott. A torony árnyékában sűrűn rendezett kivégzést: a pódiumon lesoványodott, megkínzott eretnekeket akasztottak fel, pontosan ott, ahol ő három nap múlva szertartást mutat be az emlékére.

- Fenyegetett már az apja is - mondta az öreg. - Nem tud megijeszteni.

Arzén eleresztette, megszédült. A katonák még mindig őt bámulták.

- Tépjék föl a padlót! - mondta. - Találjanak valamit! Bármit! Gyerünk!

- Semmi baj, Talizmán. - Az öreg a tejfehér macskához fordult. - Majd rendet rakunk.

Arzén üvegcserépbe rúgott, elhátrált, és kimenekült a szabadba.

Arzén a torony negyedik emeletéről nézett le Bábelre: a zarándokok a téren lebzseltek, mécseseik beragyogták a várost. Fejkendős asszonyok gyűltek a szent munkagépek köré, megcsókolták ujjukat, majd megérintették a gépek fémbőrét. Még jobban elámultak volna, ha néhány évvel ezelőtt, működés közben, berregve is láthatják őket, de kevéssel apja halála után mind elromlott. A papok Arzént kérdezgették, mit tegyenek: először szőlőmagolajat öntetett a tartályukba, amitől némelyik felköhögött, megemelte irdatlan markát, de aztán kiszenvedtek, és hiába áldoztak ökröt előttük, hiába terítette be az állatvér a kerekeiket, többé nem mozdultak.

Félkörbe telepedett csoportok dünnyögték a kőlitániát. Az imaversek egyhangúsága mázként burkolta be őket, térdepelve hajlongtak szőnyegeiken, és Arzén semmi szépet nem látott bennük, csak éhes szájak voltak, amelyek az ő városának rohamosan apadó készletű raktárán élősködtek.

Heteket utaznak, otthagyják a földet aratás előtt, csak hogy eljöjjenek a csodához.

A puszpángfa toronyszobrot forgatta. Véletlenül a kezében maradt, miután otthagyta a Bábel Emlékhelyet. Hiába találták tisztának az üzletet, az öreget bevitette káromlásért. Arzén nem bánta; magának kereste a bajt. Úgysem tartják fogva tovább egy - két éjszakánál, de a börtönkoszt, a mocsok és a vallatás majd megtanítja, hogyan kell tisztelettel beszélnie az apjáról.

Nem értette, honnan tudott róla annyit. Nincs olyan babonás erő, amellyel így olvasni lehet a másikban. Talán az öreg ismerte az apját.

Talán ott járt a halálakor a kúriában, vagy csak hazudott, mert látta, mennyire felbőszíti vele, ha Léonard-t emlegeti. Így akarta elterelni a figyelmét: talán tényleg bűnös, és abban az üzletben toronyellenes bizonyíték lapult.

Arzén a városhatáron túlra bámult. Sineár pusztája a végtelenbe nyúlt, az Eufrátesz kanyarulata szurokként csillogott. Többnapi járóföldre nem emelkedett jelentősebb település, csak a kőfejtőtelepek és a zarándokkaravánok látszottak. Arzén csodálta és megvetette őket, amiért átkelnek a sivatagon, csak hogy láthassák ezt. Átkelnek egy ábrándért.

A semmiért.

- Milyen érzelgősen bámészkodsz!

Arzén összerezzent. Elővette papírvékony bőrkesztyűit, és ráhúzta tetovált tenyerére. Hermon ideje még nem jött el.

Fázott az esti hidegben, de nem indult haza. A zarándokok csak a főpapot látták az apjában, aki adományt oszt, és gyógyírt hoz a nyavalyákra, de Arzén még emlékezett ránctalan arcára, milyen volt az építkezés előtt. Egy Szélzug nevű faluban éltek, és még saját olajfásuk sem volt, csak bérmunkát vállaltak, de már akkor is különcnek bélyegezték őket Léonard tárgyai miatt.

Emlékezett a vassárkányra, amelyet apja néha pisztolynak nevezett.

A falusiakat lenyűgözte, hogy élőlényként gondol rá, és az olajos rongygyal mindig olyan szeretettel fényesíti, mintha a tevéje szőrét csimbókozná.

Akkoriban csak egyszer, egy birtokvita alkalmával mutatta meg, hogyan működik, de azóta rettegtek tőle, mert fülsértően dörrent és torka füstöt okádott az égre, pedig nem is tudhatták, mire képes valójában.

Voltak kellemesebb tárgyai is. Lázra és csonttörésre kávét osztott, ami jobban hatott bármelyik sámánfűnél. Zenedobozból muzsikált minden este, ami a falusiak számára szertartássá vált: nem eresztették el a kapanyelet, és nem tálalták a vacsorát, amíg Léonard Château fel nem húzta a masináját. Az apja szerint zongorajáték szólt belőle, de Arzén korábban csak furulyáról vagy sípról hallott.

- Az apád beszivárgó! - vetette oda neki egyszer egy barna bőrű, melák gyerek, mikor az olajfásban dolgoztak. Arzén négyéves volt, nem ismerte a szót, de megérezte mögötte a gyűlöletet. - Tudod, mit teszünk velük?

- Nem.

- Jobb is! - A mélák fiú a fa tetejéről egy marék olajbogyót hajított felé. - De megsúghatom neked.

- Nem érdekel, apa nem beszivárgó. - Arzén a hátát mutatta neki, guggolva firkált a porba. - De azért elmesélheted. Hogy tudjam, mit tegyek, ha találkozom eggyel.

A fiú lehuppant a földre. Akkora talpa volt, mint egy felnőtt férfinak.

Könyökénél fogva félrehúzta Arzént, olajszagú lehelettel a fülébe suttogott:

- A beszivárgókat...

- Mondd már!

- ...megölik.

- Apát nem lehet megölni! - csattant fel Arzén, és kitépte magát a fiú szorításából. Sokkal nagyobb volt nála, remélte, hogy nem kell megverekednie az apjáért. - Szívd vissza!

- Dehogy! Tudom, honnan van a zenélő kacatja, anyám mondta. Nálunk nem készül ilyen, csak azok hozhatták, akik odaátról jöttek.

- Akkor apa megölt egy beszivárgót, és tőle vette el!

Arzén a bábeli torony korlátjának dőlve elmosolyodott.

Istenként tekintett az apjára, mint minden fiú, de amikorra valóban istenné vált, már megcsömörlött tőle. Végül megverekedett a gyerekkel, hetekig bicegett utána, és két tejfogát is elvesztette. Az apja csak tetézte: odahaza felpofozta, pedig csak őt akarta védeni... Nem, sosem értette a miérteket. Ugyanúgy dorgálta, ha gyümölcsöt lopott a konyháról, és ha az ő becsülete védelmére kelve próbált eltángálni egy nála kétszer nagyobb fiút.

De most már halott vagy, apa. Meghaltál, és jobban szeretnek, mint amikor éltél.

Arzén bőre bizsergett a kesztyű alatt. Lehúzta a kezéről, megfigyelte a sorsvonalakra festett papi szimbólumot, mindkét tenyerén a nyitott szájat. Vastag fekete tussal varrták a bőrére.

Jobb tenyerén a tetoválás megmozdult:

- Arzén, mi dolgod még a városban? - kérdezte.

Arzén megborzongott. Akárhányszor Hermon megszólította, úgy érezte, valaki tarkón önti egy pohár fagyos vízzel.

Néha azt kívánta, bár sosem szentelték volna pappá. Akkor kapta meg a bőre alá a szellemet, hogy rátapintson az isteni akarat ütőerére, és elmondja, mit kell tennie. Így tanulta a Testamentumból, és így látta a többi paptól is. Tanonckorában azt hitte, ha majd egyszer-kétszer megszólítja a szent hang, ő már boldog lesz, de amióta Hermon rendszeresen beszélt hozzá, a csoda elvesztette a velejét.

- Az öreg boltja tiszta volt - jegyezte meg Arzén. - Azt mondtad, lázadó.

- Nem azért küldtelek oda, hogy bíráskodj felette. Egyébként is börtönbe vetetted.

- Káromolta apámat.

- A hitetlenek mindig megbűnhődnek - mondta Hermon megenyhülten, ezúttal a bal keze tetoválását használva szócsövéül. Szabályosan formálta a hangokat, akár az emberi ajkak. Arzén tenyere átlangyosodott, mintha teásbögrét szorítana. - Miért nem bízol a gondviselésben?

- Arra gondoltam...

- Mire? - kérdezte Hermon.

- Elhalaszthatnánk az ünnepséget. Helytelen megtartani, imádkozzanak otthon apáért.

- Honnan ez az ostoba gondolat? Napszúrást kaptál?

- Dolgozhatnának helyette az építkezésen - mondta Arzén. - Most csak ülnek és énekelnek. Ez nem tetszene apámnak.

- Az eretnek összekavarta a fejedet.

- Nem fogok beszédet mondani apámról.

- Ezt nem te döntőd el.

- Nincs mit elmondanom.

Arzén várta, mit szól Hermon, de a tetovált száj összezárult a tenyerén.

A hallgatás is üzenet volt. Isten üzenete, amelynek ő végül úgyis engedelmeskedni fog.

Arzén egy utolsó pillantást vetett a szürkületben összegyűlt zarándokokra, és belépett az erkélyről a csarnokba. Az ősök, a torony első építői készítették a robusztus oszlopokat, ők borították be a falakat a Teremtést ábrázoló mozaikokkal is. Csak a középen díszelgő hatalmas hangszer volt az apja műve: az összefonódó kürtök, a sípok és fémcsapok erdeje. Két pap serénykedett körülötte, kezükön a feketével tetovált szájszimbólumokkal. Arzén intett nekik.

- Ma én végzem a szertartást.

Megvárta, amíg a papok kimennek a teremből, aztán a jó három ember magas fémszerkezethez lépett, és megmarkolta kiálló kallantyúját.

Hatszor tekerte meg, miközben a mélyben csikorogtak a fogaskerekek.

Ez a halotti áriád, apa, többet tőlem ne várj!

Kattant a zenedoboz. Ugyanaz a zongorajáték csendült fel, amelyet apja a falubelieknek játszott minden este, mire odakint a zarándokok áhítatos csendbe burkolóznak.

Arzén nekidőlt a gépnek. Nem tudta, hogyan meneküljön el egy halott elől.