12.

A toronyellenesek egy újbábeli épületben rejtőztek. Kívülről szobrászüzemnek látszott, az előcsarnokban egész nap művészek ültek, fa maketteket faragtak, vagy márványtömböt kerülgetve keresték vésőjüknek a megfelelő szöget. Az elmúlt három hétben a vászonnal takart félkész műremekek és festékszagú csarnokok mögött rejtegette őket Barak. 

Bonyodalom nélkül szöktek meg. Azt a napot választották, amikor Torok őrködött: Arzén megkérdezte, vele tartana-e az igaz ügyért, és habozás nélkül igent mondott. Vérszemet borba kevert altatóval elhódították, és kábán, megkötözve hagyták a kúria fogadócsarnokában. 

Arzén hallgatta a művészüzem felől beszűrődő kopácsolást, miközben a patikamérleg felett billegett a keze. Barakot lenyűgözték a bevetett cukros robbanók, így még többet akart belőlük. Segédet is adott mellé, egy nagyothalló, pattanásos fiút, aki helyette tartotta rendben a csonka labort, azt a pár vegyszert, lombikot és pipettát, melyeket kimenekített a kúriából. A fiú fütyörészve mosogatta a kémiai eszközöket az udvaron. 

- Uram! - Arzén keze megremegett Nima rikoltására. - Uram! Botrány! 

Nima berobogott a szobába, kis híján feldöntötte a fémlábast, amelyben még száradt a vegyszermaradvány. Talizmán felugrott a hintaszékéből. 

Rögtön a beköltözéskor választotta ki, jóformán az egész napot abban töltötte, Barak szerint azért, mert az öreg Nátán boltjából hozták fel, és a pokróc még őrzi régi gazdája illatát. 

- Uram! - Nima kipirulva szaladt az asztalához. - Odakint a papok mindenhol ezt hirdetik! A torony előtt meg a piacon is szónokoltak, hallotta az egész város... 

- Micsodát? 

Nima belekavarodott a mondatokba, de Arzén megértette: a papok holtan akarják látni. Eretnek mind, aki bújtatni merészeli, halálbüntetés vár mindre, aki tudja, hol rejtőzik, mégsem jelenti. Jutalmat ígérnek a nyomravezetőnek, de nem mondták, pontosan mekkorát: aranyat, tisztséget vagy egy helyet a torony emeletein, ha eljön a megdicsőülés. 

Arzén nem tudta, mennyit ér az élete. Hallotta, hogy személyes tárgyaiból máglyát raktak, és sokan gyűlölettel dobálták rá a kacatokat. Hallotta azt is, hogy a tisztító szertartás fénypontján előkerült egy szalmabábu, amit elégettek a főutcán. 

- Ó, uram, mibe keveredtünk! 

- Semmi baj. Barak nem hagyja, hogy bármit tegyenek velem. Ez a hely biztonságos. 

- Lehet, hogy a szobrászok hűek ahhoz a fokhagymabűzös lázadóhoz, de betévedhetnek megrendelők, szállítók, toronymunkások, ki tudja, miféle alakok. 

- Ide, hátra nem jönnek. Ne félj! - Arzén megszorította Nima kezét, hogy megnyugodjon, és végre hagyja dolgozni, de az öregasszony kérdés nélkül leült mellé az asztalhoz. Régen látta napközben pihenni, talán ő is gyengül. 

- Rémes ez a szakáll! Miért növeszti? - Nima megérintette az állat, visszafelé fésülte az egyhetes sörtéket. - Az úrilány nem panaszkodik, hogy vágja le? Ha akarja, leborotválom most, hozom a habot meg a pengét. 

- Livinek tetszik. És így nehezebben ismernek fel az emberek. 

- Már nem bízik a vén kezemben, hogy vigyázok a bőrére. 

- Dehogynem. És nem vén a kezed. Csak szeretnék szakállat növeszteni. 

Apának sosem volt. 

Nima bólogatott, beharapta ajkát. Igen, most, hogy Arzén jobban megnézte, valóban öregedett. Eddig szürke haja tejszínűvé kezdett fakulni, szoknyája alól kilógó lábán kék visszerek dagadtak. Kímélnie kellene, talán jobb is, hogy megszabadult a ház körüli munkáktól. 

- Hol van az úrilány? - kérdezte Nima a zsebkendőjével bíbelődve. 

- A tanítványával. - Livi két héttel korábban talált egy utcagyereket a műhely előtt, aki épp egy rozsdás késsel akarta a nyelvét elmetélni. 

Megszállta a beszélő démon. Livi behívta, oktatni próbálta a közös szavakra, hogy bebizonyítsa, a nyelvek nem bűnök. - Miért? 

- Csak kérdeztem. A kis báránylelkű arra nem gondol, hogy valami kórságot vagy átkot szabadít ránk, ha ilyen alakokat vesz a szárnya alá. 

- Miért beszélsz ilyen éllel róla? Tudja, mit csinál. 

Nima felemelte az állát. 

- Gyermeket akarnak, igaz? Nem ütném bele az orrom, de láttam a babonás tárgyakat a szobában, amikor rendbe tettem az ágyneműt. 

Arra vár, uram, hogy majd fiút szül? 

- Kifogásod van ellene? 

- Az uram helyében aggódnék, tiszta lesz-e a gyermek. Nem emlékszik? 

A beszivárgók fattyai démonfarokkal születnek. Fogak ülnek a csecsemők ínyében. Pikkely borítja a nyakukat, és villás a nyelvük, mint egy kígyónak. - Arzén szigorú pillantásától Nima elhallgatott. - Az apja szent ember volt. Mindig tudta, hogyan bánjon el a démonokkal. 

- Az apám újszülötteket égetett meg. 

Nima lesütötte a szemét. Még mindig a prófétát látta Léonard Château-ban, még mindig olajágat vitt a főtéren a szobra elé. Arzén meg sem próbálta elmagyarázni neki, milyen volt az apja valójában, ahogy azt sem, miért kellett a sötétben kilopakodniuk a kúriából, és egy festékszagú műhelyben meghúzniuk magukat. 

- Helyteleníted, hogy idejöttünk - mondta Nimának. 

- Itt olyan férfiak gyűlnek össze, akik ártani akarnak a toronynak. Az én uram nem erre termett. Gyengék a csontjai. És a toronynak hála, a szíve is lágy hozzá, hogy gyilkoljon, mint ez az eretnek söpredék. Az úrilány beszélte rá erre? Meddig kellett sugdosnia, hogy rávegye? 

- Miért nem bízol bennem? 

- Tisztátalanok közé keveredett! Bűnösökhöz! 

- Nima... 

- Hananiás megbocsátana. 

Arzén felhorkant. Nima csitítóan nyúlt a kezéért. 

- Úgy értem, szükség van főpapra. Hananiás hiába ért az ügyekhez, ha csak az én uram ríkat meg a szentbeszédével. Visszafogadná, ha bocsánatot kérne. A büszkeségét ne féltse, az élete sokkal többet ér. 

- Mi ütött beléd? 

Arzén kiáltására Nima összerezzent. 

- Én csak jót akarok, hogy olyan legyen minden, mint régen. 

- Sosem lesz olyan. 

- Az a nő elveszi az eszét! 

Arzén keze ökölbe szorult, lassan záródó sebe felsajdult. 

- Nem fogom ezt hallgatni. Eredj a dolgodra! 

Nima elvörösödött. Megrázta a fejét, és elsietett. Arzén utána: a rázkódó hát sebesen távolodott a folyosón. 

- Ne is lássalak! - kiáltotta, és rácsapta az ajtót. 

Elöntötte a forróság. Nekidőlt a falnak, lehunyt szemmel engedte ki a levegőt. Nem tudja, mit beszél. Felhajtott egy pohár vizet, mire megnyugodott. 

Visszaült a kémiai rúnák fölé. Mielőtt újra elkezdett számolni és a patikamérleget kisúlyozni, még eszébe jutott, hogy mindezt elmeséli Livinek, de amikor este fáradtan a matracukra estek, és ujjait a nő hajába fúrta, a mérge elmúlt, akár egy rovarcsípés. Eszébe sem jutott, hogy veszekedtek. 

A pletykák átszőtték a várost, és begyűrűztek Arzénhoz is. A legnagyobb gabonaföldet learatták a sáskák, pedig évtizedek óta nem pusztítottak. 

A konzervraktárakat bezárták, a termés odalett. Miközben a földművesek rovartetemeket sepertek össze a küszöbükről, és azon tűnődtek, mit esznek jövőre, a vezetők csak vitatkoztak, miért kapták a büntetést. Hananiás és a papok szerint a toronyellenesek a hibásak, a lázadók az építkezést és a bálványimádást okolták. A nyomornegyed egyik jósa kiterített a porba egy csirkét, és a kiomlott bélből halálfejformát olvasott ki. A friss kecsketej megsavanyodott, mire a pajtából az asztalra került. A sámánok hatodik ujja folyamatosan viszketett, az aszszonyok régi óvópraktikák után kutakodtak. Több kőtiszteleti szertartást bonyolítottak le, mint Léonard halála óta bármikor. 

Arzén a haszontalan mendemondák nagyját a segédjeként dolgozó kamaszfiútól hallotta, a hasznos információkat pedig Barak hozta el. 

Minden találkozásukkor mélyültek arcán a ráncok. 

- Hananiás gyors - mondta a férfi. Az ablaknál állt, háttal Arzénnak, és egy citromot dobált egyik kezéből a másikba. Amióta megérkezett, most először szólalt meg. Csak a küszöbre tette a zsákot, amelyben élelmet hozott, kemény kenyeret, zöldségeket, szárított halat, aztán belemerült a gondolataiba. 

- Nem vált be a beszéd? - kérdezte Arzén. 

- Tessék? - Barak megfordult. Szeme körül fekete árkok jelezték, hogy napok óta rosszul alszik. 

- Csak azt kérdeztem, változott-e valami, amióta megostromoltuk a tornyot. 

- Igen is, meg nem is. Már annyian hagyták ott a toronymunkát, hogy Hananiás nem veheti őket semmibe. Félnek a nyelvdémonoktól, nem akarnak az építkezésre menni. 

- Ez jó. 

- Az elkeseredetteket nyertük meg. Asszonyokat, akiknek a férje vagy a fia életét adta a torony szilárdságáért, meg a nyelven beszélőket. 

Nekik már úgyis mindegy. Mérnökökre, hajcsárokra lenne szükség. Papokra, Arzén! Egy csoport megnyomorodottal nehéz dolgunk lesz. 

Barak megcsóválta a fejét, és mielőtt Arzén kérdezhetett volna, közölte, hogy dolga van. Gyakran napokra eltűnt, és nem mondta, mikor tér vissza. Toroknak megparancsolta, hogy ne tágítson mellőle, és még éberebben őrizze, mint korábban. Arzén látta a szemében, hogyha arra kerülne sor, a testével védené bármilyen merénylőtől. 

Arzén várt. Új recept szerinti feketelőporral kísérletezett: egy körömnyit felrobbantott, de csak hangos, fényes és színes durranást kapott, melynek hatására Talizmán szökkenve menekült a hintaszékből. 

Nehezen hitte el, hogy ez majd a hasznukra válik. Új pletykákat hallgatott. 

A nyelvdémonok annyira elszaporodtak, és annyi munkást megfertőztek, hogy Hananiás felhagyott a kivégzésükkel. Karavánokra pakolja őket, és Újbábel határán túl elkerít nekik egy területet. A segédje mesélte mindezt, miközben az orrán virító anyajegyet vakarta, és aggódott a bátyjáért, akit szintén elhurcoltak. 

Arzént megőrjítette a várakozás. A laborban elfoglalta ugyan magát, de egyre türelmetlenebbé vált. Nézte Livit, ahogy a tanítványát oktatja: kecses mozdulattal billegeti a poharat, kavicsot, datolyát a kezében, és biztatja a fiút, hogy nevezze meg őket - vagy nézte Nimát, aki egyre lassuló léptekkel, egyre komorabb arccal végezte a ház körüli munkát. 

Cselekedni akart. A várakozás ragacsos és kíméletlen volt. 

Barak végül egyik éjjel érkezett meg, amikor már Livi és ő is aludt. A nő csak a másik oldalára fordult, homlokát ráncolta, és átkarolta a takarót. 

Arzén köntösben, mezítláb botorkált ki a folyosóra, aztán a szobrászüzemben gyertyát gyújtott. Épp le akarta teremteni Barakot, amikor meglátta az arcát. A szája olyan szoros volt, mintha összevarrták volna. 

- Baj van? - kérdezte Arzén. 

- Elintéztem pár dolgot. Végigjártam a többi rejtekhelyet a városban. 

- Miért? 

A műhely sötét volt körülöttük, a félkész kőalakok árnyékai a padlóra lapultak. 

- Szétszórtam a tervet, helytelen, hogy csak én tudtam mindenről. 

Neked is hoztam valamit. - Barak hosszú hengerbe csavart papírokat adott át neki. - A torony tervrajzai. Pirossal megfestettem a gyenge pontokat, a többiek tudni fogják, mire valók. 

Arzén ki akarta oldani a spárgát, és megnézni az ábrákat, de Barak megkérte, hogy hagyja. A szeme sötét és fakó volt, mint két széndarab. 

- Mi a baj? - kérdezte Arzén. - Nem értelek. 

- Mert soha semmit nem értesz, Zsarnok. - Barak keskeny szájjal mosolygott. 

- Gondolkoztam. Nem gyűlölhetem ennyire az apádat és a tornyot, amiért ezt tették velem. És neked sem lenne szabad. Tudod, mi számít igazán? 

Kecskeszőrös kulacsot húzott elő az övéből, és fintorogva belekortyolt. 

- A városhatáron túl, a régi kőbányánál ezreket bújtatunk. Erről is tudnod kell. Igen. Főleg nőket és gyerekeket, már akkor menekítettem őket, amikor még többé-kevésbé az apádat szolgáltam. Rengetegen születtek úgy, hogy nem is hallottak a toronyról. Ha Szent Léonard Cháteau-t emlegetném nekik, csak kinevetnének, és mennének a homokba játszani. Igazi keresztény fiúkat neveltem odakint. Megélnek a torony nélkül, a termés Léonard áldása nélkül is megérik minden évben. 

Meg akartam mutatni neked. Ott látszik, hogy igenis cselekedhetünk másért is, nem csak személyes haragból, de ha túl sokáig mérgez Bábel, mindig elfelejtem. 

- Valami őrültségre készülsz. 

Barak szemezett az alkoholszagú kulaccsal, aztán helyére tömte a dugót. Nem tette vissza a nadrágszíjába, az egyik félkész angyalszobor ölébe rakta. 

- Egyáltalán nem. De most figyelj rám. Egy hét múlva jönni fognak a többiek. Nem szeretném, ha vitatkoznátok, minden történjen úgy, ahogy kiszámoltam. Mérnök vagyok, gondoljatok erre! 

- Te mikor jössz vissza? 

Barak hosszan meredt rá, aztán megrázta a fejét. Arzén nem tudta eldönteni, mit jelent a mozdulat: nem tudom vagy soha. 

- Nem mehetsz el! Mégis mit kezdjek velük? Mit csináljak Bábellel? - Az asztalra csapott, a szobrászok vésői megremegtek. - Hazamész, igaz? Franciaországba. Megtaláltad az utat, és cserbenhagysz minket. 

Hazudtál! 

- Arzén! - Barak a szakállát vakarta. - Pap vagy, te érteni fogod. Amióta ide száműztek, az Istenem kitagadott. Bálványimádó vagyok és gyilkos. 

Sokat imádkoztam hozzá, de rideg és elutasító Istenem van. Neked nem? 

- Miért mész el? 

- Látomásom volt. Esélyem van elrendezni a vitát vér nélkül. Harc nélkül. Képzeld el a tornyot: magas, több millió tégla alkotja, de a szóbeszéd szerint minden épületen található egyetlen pont, amelyet megpöckölve az egész kártyavárként omlik össze. Megtaláltam ezt a pontot. Egyetlen áldozatot kell meghoznom, és elhiszem, hogy Isten megerősíti a kezemet. Ha nem járok sikerrel, még mindig ott a kész tervünk. - Barak álmatlanságtól bevérzett szemével rámeredt. - Ha mégis sikerül, majd együtt vigyázunk Bábelre. 

- Nincsenek látomások! - Arzén tetoválása sajgott a kezén. Nincs Isten, akarta mondani, de elakadt a lélegzete. Megrázta a fejét. - Ne tedd ezt! 

- Imádkozz velem! 

- Mi? 

- Kérlek! Imádkoznom kell, hogy elég erős legyek! 

Arzén nemet intett, többé sem a kő urához, sem más istenhez nem hajlandó fohászkodni. Barak megnyalta ajkát, és letérdelt az egyik kőangyal előtt. Összefont kézzel, megdöntött vállal görnyedt előtte, szakálla beleremegett az elmotyogott imákba. 

Mi atyánk, aki a mennyekben... 

Babonás szöveg volt, nem a kőlitánia. Arzén a köntös zsinórját babrálva figyelte a sötétben, de nem mert rászólni, hogy keljen fel onnan. 

Barak többször elmondta az imát. Úgy ismételte, mintha a szavak mézízűek volnának. 

- Ideje mennem - suttogta, amikor végzett. Eltűnt a sötét a szeméből. 

Magasabbnak tűnt, pedig egyetlen képzelt isten sem nyújthatja meg a híveit. 

- Tényleg itt hagysz? 

Barak a vállára lendítette a zsákját, megkötötte magán a köpenyét. 

Ahogy ott topogott, mintha még várna valamire, Arzén azt hitte, meg fogja ölelni. Ehelyett csak megvakarta az állát, biccentett, és elindult kifelé az üzemből. Arzén kiáltani akart neki, de lenyelte. Egyedül vagyok, gondolta dühösen, és első rémületben még az is eszébe jutott, hogy jobb volna Hananiás lába előtt bocsánatért könyörögni. 

Barak visszatérő léptei rázták fel. 

- Elfelejtettem valamit - mondta a férfi. - Óvakodj az új paptól! Meg fogod ismerni, vak és Hananiás kedvence. Sok bajt okoz nekünk.