14.

Dávid arra riadt, hogy Barak a vállát rángatja. 

- Vak, kelj fel! - A hangja félig suttogás, félig követelőzés. - Gyorsan! 

- Mi az ördög? 

Barak helyette kapkodta össze a holmiját, és maga előtt tolta ki a sátorból a hideg éjszakába. Dávid karján végigfutott a libabőr. 

- Mi történt? 

Barak lepisszegte. A vállánál fogva vezette a tábor sötét útvesztőjén át, de Dávid néha még így is megbotlott a kifeszített sátorhúrokban, és el is esett volna, ha Barak nem szorítja olyan hevesen. A homok úgy csúszott a cipője alatt, akár a jégkásás hó. 

- Ezt találták. - Barak menet közben lapos tárgyat csúsztatott a kezébe. 

Dávid nem ismerte fel azonnal: az egyik oldala tükörsima volt, a másikat műanyag párnák és árkok szabdalták, felettük üveges ablakkal. 

A telefonja. 

- Hol? Ki? 

- A sátradnál. Kíváncsiskodtak, megpiszkálták. Zenélt és villogott. 

Dávid próbált a lába alatt tekeredő akadálypályára figyelni. Barak rántásaitól sebesült válla újult erővel sajgott. A telefon csak ürügy, hogy a kecskehangú támadhasson. Vajon mit tesznek a beszivárgókkal feléjük? Barak megállította, odalökte neki a csomagját, és matatni kezdett. 

Teveürülék szaga keveredett az éjjeli levegőbe, Dávid csuklóját sprőd szőr súrolta, mint a túl sokat használt ecset. 

- Felnyergelem neked - hadarta Barak. - Megmutatom, merre indulj, onnan csak tartsd irányban. Bírja a sivatagot, jó állat, ne félj tőle! 

- Nem tudok tevegelni. Feltűnhetett volna. 

- Köveket gyűjtenek. 

- Minek? 

Barak hallgatott, de Dávid már tudta a választ. Vajon kikergetik a tábor közepére, ahol halovány szellemként a tábortűz vonaglott az éjjel, körbeállják, és a maguk igazságát szolgáltatják? Inkább a teve. 

- Gyere velem! - könyörögte. 

- Hazavárnak. 

- Csak egy nap. Kísérj el Arzénhoz! 

Szíjak csattantak, bőr surrant a fémen. A nyereg és a pokrócok halma a teve hátára csapódott, mint porolásra váró szőnyeg az erkélykorlátra. 

Dávid keze reszketett hátizsákja szíján. Egyedül semmire sem megy. 

Meg kell győznie! 

- Beszivárgó vagyok - szaladt ki belőle. Döbbent csendet várt, de Barak tovább nyergelt. Fémkapcsok csendültek össze, akár az evőeszközök. 

- Hallod? Odaátról jöttem! 

- Az első pillanattól tudom. Én látok. 

- Akkor miért nem a köveket gyűjtőd? 

- Szent Léonard is az volt, és a legnagyobb próféta lett. 

- Segíts még! Gyere velem! 

Barak válasz nélkül fellendítette a nyeregbe, és a csuklójára tekerte a kantárszíjat. Dávid le akart mászni, de a teve már állásba rántotta magát. 

- Ne csináld! - üvöltötte. 

Barak pálcával hatalmasat csapott az állat farára. 

- Rohanjatok! 

Dávid ráhajolt a teve nyakára, combjával satuba fogta az oldalát, és reszketve markolta a szőrt és a kantárt. Hideg szél vágott az arcába, meglobogtatta haját és homokot lehelt rá. Tátott száján lenyelt belőle, a fogai között csikorogtak a szemcsék. Gyűlölte Barakot. A szíve majd' kiugrott a helyéről. 

Mintha kifutott volna a világból. A feketeségből jött és a sötétségbe tartott, a láthatatlan táj elveszett körülötte, csak a teve bűzös bundája és a combjának nyomódó nyereg tűnt valóságosnak. Mintha repülne, vagy még inkább zuhanna a semmibe. Hajnalban, amikor melegedett a levegő, Dávid pihenőt engedett magának. Megjelölte az utat, amerre Barak eleresztette, bár kételkedett benne, hogy a teve akár eddig is tartotta az irányt. Mennyivel könnyebb volt álmában! A sivatag meghajolt előtte, a távolságok egyetlen gondolattal áthidalhatóvá váltak, és bármelyik embernél élesebben látott. Annyi idő után végre egészen közel került a céljához, hogy szinte megégette. Elveszett a látása, őrültnek bélyegezték, és köveket gyűjtöttek, hogy kioltsák az életét, mégis teljesen vakon eljutott idáig. Bárcsak érezte volna, merre menjen! 

Magával kellett volna rángatnia Barakot, talán pénzért, fenyegetve vagy vallásos okból elkísérte volna. Minden túl gyorsan történt. 

Dávid megállt, szagolta a levegőt. A teve dülöngélt alatta. 

- Merre vagy, te rohadék? - morogta, és felidézte magában az álmait. 

Ott sosem kereste a helyes utat, megtalálta a tornyot, mint vasreszelék a mágnest. Most is koncentrálnia kell, akkor majd magához vonzza. 

Elképzelte maga köré a pusztát. Mögötte a zarándoktábor, előtte valahol Bábel a karcsú toronnyal. Közöttük fekete, ismeretlen út. 

- Vezess! 

Mintha valaki megérintette volna az állát. Csak a szél. Ujjak kulcsolódtak a gigájára. Mintha hívnák, csalogatnák arrafelé, és amikor elfordította a fejét, rántást érzett. Erre. Nem jutott eszébe jobb ötlet, a sötétben minden út egyformának tűnt, ezért irányba állította a tevéjét. 

Engedett az érintésnek. Erre. Elképzelte, milyen lesz hazafelé. Még a sivatagban előveszi a tiszta papírokat, grafitot, temperát, ecseteket, és lefest mindent, amit lát. A toronytól kezdve a homokszemcsékig válogatás nélkül bármit, fröccsentve, maszatolva, elnagyolva vagy aprólékosan. 

Akár már a ma esti naplementét is megörökítheti. 

Változott az út. Eddig a teve patája minden lépésnél belesüppedt a homokba, most viszont szilárd talajon kopogott, akár a metronóm. 

Döngölt földes úton jártak, amelyen a szekérforgalom is elfért. Közeledett. 

A zsigereiben érezte, mégis útmutatást kért egy szembejövőtől, aki azt mondta, egy óra. Arzén háza egyetlen órára van tőle. 

Már távolról hallotta a beszédet és a pakolászók csörömpölését, de nem lepődött meg: biztos a zarándokok azok, akikről Barak beszélt. 

Előrelátóan levette a pólóját, és kendőként a fejére kötötte, hogy padlizsánszínű haja ne szúrjon szemet senkinek. 

- Arzént keresem - kezdte bizalmatlanul, amikor lecsusszant a tevenyeregből. 

Combja görcsölt a fájdalomtól. - Hol a háza? Messze van még Bábel? 

Válaszul egy citromillatú, alacsony nő megölelte. 

- Már jól van! - újságolta. Eleresztette, és rákacagott. - Négy napja magához tért. 

Dávid ennek kifejezetten örült. Egy halott őrzővel semmire sem menne. 

- Addig erősködtünk, míg tegnap este áldást osztott, de aztán elzavart minket. 

- Hogy találom meg? 

- Ott lakik a dombtetőn. Az út elkanyarog odáig. Felvezesselek? 

- Nem. Menni fog. 

Fényszalagok kergetőztek előtte, az utolsók, melyeket még láthatott. 

A tevét kötőféken vezette maga után a szekérnyomban, leégett tarkóján folyt az izzadság. Álmában türelmetlenül rohant a toronyőrhöz, de most meg-megbicsaklott az esernyő, mellyel a göröngyöket kereste maga előtt. Kitapogatta a kését. Nem szívesen használta volna, de ha úgy adódik, megteszi. 

Eszébe villant Livi, aki odahaza aggódik érte. Összeszorult a szíve, mennyire megbánthatta, de aztán az érzés elpárolgott, és csak a kúria kertkapuja maradt, amely megnyikordult, amikor belökte. 

Gyere, te rohadék! 

A tevét egy fához kötötte, végiglépdelt a kavicsos kisúton. Esernyője bokor zizegő ágába, téglából rakott padkába ütközött. Megakadt a tornáclépcső alsó fokában. Dávid a korláton viaszfoltokat tapintott, a lépcsők recsegtek talpa alatt. Régi füst szaga bolyongott a levegőben, tegnapi tábortüzek hírmondója. Csend volt. Rovátkolt kopogtató csüngött a kúria két ember széles ajtaján. Megkongatta. 

- Gyere! 

Lépések zaja szűrődött ki a bejárat mögül, de nem nyitottak ajtót. 

Újra megrángatta a kopogtatót. 

- Inadba száll a bátorságod? Megismersz? 

Menetelés morajlott a háta mögött, mintha katonák masíroztak volna ritmusra. Először azt hitte, továbbmennek, de a léptek már a lépcsőn roppantak. Egy kéz nehezedett a lapockájára. Testőröket tart! Ők nem szerepeltek az álmában. 

- Félre az útból! - recsegte egy ismeretlen hang. Fegyverek pendültek, saruk csosszantak körülötte, ahogy a katonák raja a verandán topogott. 

- Arzénhoz jöttem - magyarázta Dávid. 

- Nem ér rá. 

- Áldást oszt. Tegnap is megáldotta a zarándokokat. 

- Menj a városba, keress papot ott! A főpapot nem lehet apróságokkal zargatni. 

- Beszélnem kell vele! Majd ő eldönti, fogad-e. 

- Azt mondtam, takarodj, amíg tudsz! 

Valaki megütötte az orrát, melegség spriccelt az állára. Az egyensúlyát kereste, de korlát helyett az egyik katona vállába markolt, aki gondolkodás nélkül csapta félre. Háttal gurult le a lépcsőn. Elterült, homok ragadt a szájára. 

- Kinyitni! - üvöltötte az egyik fegyveres, és vadul rázta a kopogtatót. 

Ezek mégsem a testőrei lennének? Be kell jutnia! Nem azért jött el idáig, hogy a cél kapujában heverjen, és vérző orrát tapogassa. Felkönyökölt. 

- Azonnal kinyitni! 

Dávid meghallotta az ajtó nyikorgását. Lassan nyílt ki, ahogy egy öregember csontja mozdul. A katonák elnémultak. 

- Hananiás! Hát nem gondoltad meg magad. 

Ez ő! Ezer közül is felismerné a hangját. Ugyanilyen gőggel beszélt, amikor a toronyra mutatott, és az áldozatokról magyarázott. Ő az, aki megbűvölte, és elvette a látását. Fel akart tápászkodni, de a csípőjén végigszaladó fájdalom visszaejtette a földre. 

- Bejössz, vagy itt intézzük? 

Gőg? Dávid tévedett. A toronyőr hangja félelemtől remegett. 

Talán ez az egyetlen esélye. Talán a katonák is áldozatok, akiktől ellopott valamit, hogy azt a nyamvadt tornyot gyarapítsa, és azért érkeztek, hogy leszámoljanak vele. Talpra küzdötte magát, belekapaszkodott a korlátba. 

- Arzén! 

- Megmondtam, hogy takarodj! - köpte az arcába az egyik katona, majd tiszta erőből pofon vágta. Kesztyű vagy gyűrűk lehettek az ujjain: 

Dávid úgy vágódott el, hogy fel sem fogta, mi történik. A vér dugóként szorult a torkába. Próbálta felköhögni, oldalra dőlt, és addig püfölte mellkasát, míg ragacsosat és sűrűt köpött a homokra. Felnyögött, ahogy újra levegő járta át a tüdejét. Hallgatózott. A szél lombot fésült, rovarok ciripeltek, a teve patája a kövekhez koccant, ahogy türelmetlenül kapargatott. Lépések nem hallatszottak. A katonák a toronyőrrel együtt bemehettek a házba. Ki tudja, mit tesznek vele. Ki tudja, mit tesznek a látásával! Felült, de a fájdalomtól majdnem visszaszédült. 

Elvánszorog addig az ajtóig, ha beledöglik is. 

Épp mozdult volna, amikor erős karok szorították le. Azt hitte, a fegyveresek, de ismerős hang suttogott a fülébe. 

- Mennünk kell! 

Barak. Belekarmolt a férfiba, hogy szabaduljon, de elveszett erejével csak simogatásra tellett. 

- Eressz be hozzá! - nyöszörögte. 

- Azok ott eretnekekre vadásznak! Ha észreveszik, ki vagy, megköveznek a torony előtt. 

- Beszélnem kell Arzénnal! 

- Később! Gyere! 

Dávid Barak vállát ütötte, aztán keze fáradtan hanyatlott félre. Nem akarta hagyni magát, de Barak erősebb volt nála, visszavezette a tevéhez, és a nyeregbe segítette. 

Az ég ernyője avas sárgán fénylett. Dávid keze ökölbe szorult, ahogy a terjedő feketeséget figyelte. Kósza fénylenyomatokként a kaleidoszkóp legutolsó szilánkjai villództak előtte. 

A kimerültségtől lehunyta szemét. Amikor újra kinyitotta, a fénycsíkok eltűntek. 

Többé nem látott semmit.