– 150949L, közölje a nevét!

A hang tétovázott, majd megismételte a kérést.

– 150949L, közölje a nevét!

Bár ugyanolyan pattogó géppuskahangon darált, semleges színezetébe szinte alig hallhatóan egyre növekvő ellenségeskedés vegyült.

Phelan egyenesen saját szemébe bámult a tükörben.

– Phelan Patrick Kell.

A hang indulatosabb lett.

– Hazugsággal nem segít magán.

Phelan hátradőlt a széken, de fejét előrebiccentette, hogy árnyékolja a szemét. Máris érezte a fény okozta forróságot fekete feje búbján.

– Phelan Patrick Kell vagyok.

– Rendben.

A hang azt sugallta, hogy tulajdonosa meg van győződve arról, továbbra is hazudik, és hogy ennek ronda következményei lesznek, de folytatta:

– Hol van a kódexe?

Phelan saját tükörképére pislantott.

– A kódexem?

– Hol van a kódexe?

A fiatal zsoldos a homlokát ráncolta.

– Mondja meg, mi az, hogy kódex.

– Hazugsággal nem segít magán. Addig folytatjuk, amíg kielégítő választ nem kapunk.

Phelan megpróbálta kiszabadítani a kezét.

– Gőzöm sincs, miről beszél.

– Ki az apja?

Phelan arca megenyhült.

– Morgan Kell ezredes, Morgan Finn Kell.

– Ki az anyja?

– Salome Ward Kell.

Phelant meglepte a hang megváltozott színezete, épp annyira, amennyire a kérdezőt a fiú válasza.

– Hazugsággal nem segít magán. Ki az anyja?

– Salome Ward Kell.

Egy újabb, hallhatóan férfihang, csattant fel a hangszóróban:

– Volt az anyja családjában egy Michael Ward Kapitány, a Csillagliga Védelmi Erőitől?

A második hang több érzelemről árulkodott, és Phelan szinte azonnal vágyat érzett, hogy válaszával a kérdező kedvére tegyen.

Óvatosan, Phelan. Vigyázz! Ez csak a szokásos jó és rossz fiús kihallgatási módszer. Előrebámult az üvegre.

– Igen, mindkét ágról rokon. Anyám apja és anyja távoli unokatestvérek voltak.

Az érdes hang újabb kérdést szegezett neki:

– Mit mond magának a Jal név?

A felcsattanó hang hordozta ingerültség Phelant is megfertőzte.

– Honnan a fenéből tudjam? – Valami azonban ott motoszkált a fejében, már felmordulása közben – Várjon csak! Jal Michael Ward fia volt. Valaki azt mondta, Kerenszkij tábornokkal kelt útra, átvéve az apja helyét.

A kellemes hang következő kérdését érdeklődés hatotta át:

– Biztos ebben?

Phelan vállat vont, már amennyire a szíjak engedték.

– Amennyire biztos lehetek a családom őstörténetében. Valahol minden le van írva, ezért sose vettem a fáradságot, hogy bemagoljam.

Az érdes hang folytatta.

– Hol van a kódexe?

Phelan a fogát csikorgatta.

– Mi az a kódex?

Egyik hang sem felelt a kérdésére. A hangszóró elnémult, és egy pillanatra lézerként nyilallt át rajt a félelem, hogy magára hagyták. Ne engedd el őket! Olyan sokáig voltál egyedül bezárva, hogy most bármiféle kapcsolat maga az Isten áldása. Felpillantott a saját tükörképére. Ezeket a kérdéseket és válaszokat könnyedén be lehetett programozni egy számítógépbe is.

Elvigyorodott magában, és halkan felnevetett. A fenébe, csak tizenkét éves voltál, amikor összeeszkábáltad azt a hangaktiválta szintetizátort. Amikor az anyád kinyitotta a szobád ajtaját, hogy éjjelente rád nézzen, és csikorogtak a zsanérok, a szintetizátor olyan álomittas hangokat és szuszogásokat produkált, melyek meggyőzték, hogy békésen alszol. Legalábbis egy hétig megtévesztette, amíg megtanultál pókerezni a tiszti szálláson.

Visszasandított az ezüstösen csillogó tükörbe. Ezekben a hangokban és szavakban semmi sem bizonyítja, hogy embertől származnak. Különösen a szigorú hang esetében. Ha az emberi hang, tulajdonosának komoly személyiségzavarai vannak:

A kellemes hang ismét átreccsent a rejtett hangszórón.

– Kérem, bocsássa meg a késlekedést. Szeretném barátságosra fogni ezt a kezdeti kihallgatást. Ön szerint van rá esély?

– Persze.

– Kitűnő.

Phelan valami kattintásfélét – gépelés a billentyűzeten? – hallott a hangszórón keresztül, mielőtt a következő kérdést feltették volna.

– Biztos abban, hogy nincs tudomása a kódexről?

Phelan megrázta a fejét.

– A leghaloványabb sem. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna ezt a szót.

– A kódex a genetikai kódjának olvasata. Elég fontos dolog.

Phelan beharapta alsó ajkát.

– Még mindig nem tudom, mi az a kódex, de volt már genetikai térképem. Vagyis ez mindenkinek van a zsoldoscsapatban. Arra való, hogy azonosítsuk az embereinket haláluk esetén. De azt a bázison őrzik.

– Érdekes. – A hang hálásnak tűnt Phelan őszinte válaszáért. – Említette, hogy egy zsoldoscsapat tagja. Melyiké?

Phelan hátradőlt a székében.

– A Kell Kopóké.

Furcsa. Mindenki ismeri a Kell Kopókat.

– A Második Ezredben szolgálok.

A kellemes hang döbbent hitetlenségről árulkodott.

– Két ezred? Ennek a zsoldoscsapatnak két ezrede van?

Phelan gyomrát megfoghatatlan rettegés szorította össze. Úgy tűnt, meglepte és nyugtalanítja a hír, pedig a Kopóknak már kilenc éve megvan a második ezrede. Amikor Katrina Steiner meghalt, elég pénzt hagyott ránk ahhoz, hogy fussa egy újabbra. Arthur Luvon, Katrina férje volt az, aki eredetileg meghagyta az apámnak és a bátyámnak, hogy hozzák létre a Kell Kopókat. Katrina pénze megduplázta a Kopók méretét, és sokkal nagyobb pénzügyi szabadságot adott, mint amit addig ismertünk.

Felnézett a tükörre, és a körülményekhez képest megfelelően nyugodt és barátságos arckifejezést erőltetett magára. Tekintete mögött azonban már szűrőket rendezett a gondolatai elé, nehogy veszélyes adatokat bökjön ki, amíg fel nem mérte az elfogói jelentette fenyegetést. Amikor elfogták és bebörtönözték, arra gondolt, hogy egy pusztító perifériái háborúba keveredett. Most már nem volt olyan biztos ebben.

A kellemes hang visszanyerte lélekjelenlétét.

– Említette, hogy egy két ezreddel rendelkező zsoldoscsapatban szolgál. Ezek csatamechezredek?

Phelan komoly képpel bólintott, nem törődve a hátán végigcsurgó hideg verejtékkel.

– Igen, tudom, hogy ezzel csak kisebbfajta zsoldossereget alkotunk, de a mennyiséget megpróbáljuk a minőséggel kompenzálni. – Szíve a torkában dobogott, miközben arra várt, milyen hatással lesz a hazugság elfogójára.

– És ezek valóban zsoldos egységek? Nincs uralkodójuk vagy más elkötelezettségük? – A hangot kétség színezte, melynek helyét fokról fokra a sürgetés vette át, és még valami.

Óvatosan, Phelan. Sok minden függ ettől a választól. A fiatal zsoldos nagyot nyelt.

– Zsoldosokként elsősorban felfogadóik mellett kötelezik el magukat. Viszont – tette hozzá sietve –, sokan nem hajlandók általuk gátlástalannak tartott nemeseknek dolgozni. Nem szeretnek tömegeket féken tartani, sem rendőrségként fellépni. A zsoldosok háborúznak, ennyi az egész.

A szigorú hang győzelemittasan tért vissza.

– A kalózüldözésük nem rendőrségi akció volt?

A kérdés leereszkedő volta szíven ütötte Phelant.

– Úgy kérdezi, mintha a banditák üldözése valahogy kisebb dicsőség lenne. Ha pedig az, akkor maguk mit kerestek ott? – vetette oda gúnyosan. – Én és a társaim legalább erőegyenlőségben voltunk az ellenségünkkel. A maguk közbelépése nélkül méltó küzdelem lett volna.

A tükör megrázkódott, amikor valami tompa puffanással nekiütődött a másik oldalon. Phelan felemelte a fejét, és széles vigyorral illette láthatatlan kérdezőit. Ha ilyen jól reagáltak erre az aprócska szópárbajra, várjanak, míg tényleg adok nekik.

A kellemes hang folytatta a kihallgatást, ám a kérdések könnyedebb hangvétele azt súgta Phelannak, hogy kivívott magának némi tiszteletet, amikor felbosszantotta a szigorú hang tulajdonosát. Bár a szigorú hang a beszélgetés alatt már nem szólt közbe többet, Phelan néhány kérdés megfogalmazásából rájött, hogy Forrófej, ahogy magában elnevezte, még ott csücsül a szobában, és hegyezi a fülét. A zsoldos mindig visszabújt védelmi vonalai mögé, amikor egy-egy ellenséges kérdést szegeztek neki, ami elég gyakran előfordult ahhoz, hogy rendkívül kevés információt szolgáltasson ki.

*

A középkorú férfi hátradőlt magastámlájú székében. Bal könyöke a szék karfáján nyugodott, bal kezével pedig fehér bajuszát és kecskeszakállát simogatta. Miközben kék szeme a terminál képernyőjén felfelé hullámzó sorokat követte, a monitor sárga fénye arany tincseket festett rövid, ősz hajára. Amikor az információsorozat véget ért, jobb kezével leütött egy billentyűt, majd kikapcsolta a gépet.

Ezután felpillantott, mire a szobában levő másik férfi gyors vigyázzba vágta magát. Az idős ember egyetlen kézmozdulattal jelezte a másiknak, hogy pihenhet.

– Ez felettébb érdekes, csillagparancsnok. Az adatok legtöbbje, melyet embereink a Periféria lakóitól szereztek, több évszázados híreszteléseken, ábrándokon és rémálmokon alapuló túlzásokból álló mesebeszéd volt csupán. Ez a Phelan Kell viszont tudással bír, és elég intelligens ahhoz, hogy eltitkolja.

A csillagparancsnok egyetértően bólintott. A helyiség tompa fényében sötétszürke uniformisa feketének látszott, és a gallérján levő apró vörös csillagok láthatatlanok maradtak, amíg skarlát fény nem villant belőlük.

– Egyetértek, kánom. Az orvosok, akik ellátták a sérüléseit, tizennyolc és huszonhárom év közé helyezték a korát, megerősítve kijelentését, miszerint tizennyolc éves. Amint az elfogásakor készült csatafelvételeken láthattuk, meglehetős ügyességgel bánik a mechekkel.

Az idősebb férfi bölcsen bólintott, és bal keze ismét a szakállához emelkedett.

– Mit gondol arról, hogy a neve megegyezik a zsoldossereggel, melyben szolgál? Talán örökbe fogadott árva volt?

A csillagparancsnok vállat vont.

– Nem, kánom. Lehetetlen volna, hogy egy örökbe fogadott ilyen hamar nevet szerezzen magának, negvál? Nekem úgy tűnik, a sereg tulajdonosainak családjába tartozik. Továbbá azt feltételezném, valamennyire kieshetett a kegyeikből, mert a Periférián kell szolgálatot teljesítenie. Talán, ahogy mi is tettük, a Kell Kopók is kihelyeztek egy söpredékre vadászó kiképzőosztagot.

– Lehetséges, csillagparancsnok. Nagyon is lehetséges. – Az idősebb férfi elmosolyodott – Ne marasztalja el sem Vladot, sem Carew-t a kihallgatás levezetéséért. Vlad kirohanásai nem hoztak szerencsés eredményt, de így legalább ez a Phelan összpontosítani tudta a dühét. Vlad továbbra is a kihallgatócsoport tagja marad ennél az alanynál. Carew zsoldosokkal kapcsolatos meglepetése óvatosságra intette Kellt, amiből kiderül, hogy birtokában van olyan információnak, melyet fontosnak tart. Ez is értékes számunkra.

– Így folytassák a kihallgatását?

Az idős férfi elhallgatott, majd lassan bólintott.

– Poz. Hadd dolgozzanak segítség nélkül egy hónapig. Mire visszatér az Orion dobóhajó, a kihallgatók elég adatot fognak összeszedni ahhoz, hogy olyan területekre hívják fel a figyelmünket, melyekről van információja, de nem hajlandó közölni. Akkor, tapasztaltabb emberekkel, mindent meg fogunk tenni, amit kell, hogy Phelan Kell kiadja titkait.

11

Tizenkettedik Donegál Gárda, Parancsnokság, Trell 1

Tamar Szektor, Lyrán Nemzetközösség

3049. október 19.

Victor Steiner-Davion kommandant íróasztalának sarkára helyezte a családjáról készült képet. A felvétel körülbelül másfél évvel azelőtt készült, hogy az Új Avaloni Katonai Akadémiáról visszatért a Nagelringre, így azt az időt idézte, amikor még az egész család együtt volt. Ő maga, az apja és nagydarab bátyja, Peter álltak a hátsó sorban. Anyja Hanse előtt ült, jobbján Katherin, balján Arthur, a kicsi Yvonne pedig a lábánál. Victor az adatmonitor és az asztal jobb szélére szerelt lámpa közé igazította a képet, majd hátradőlt székében, hogy tanulmányozza az összhatást.

Aztán a szemöldökét ráncolva előrehajolt, és a diófa íróasztal másik szélére tolta a képet. Vajon ez a felvétel elmélyíti bennem a tudatot, hogy egy zászlóalj parancsnoka lettem, csak azért, mert az vagyok, aki? Renny és a többiek az osztályban hadnagyként végeztek, és csak egy rajt irányíthatnak. Én meg kommandant vagyok, és egy egész zászlóalj parancsnoksága hárul rám. Az a borzasztó, hogy tudom, képes vagyok vállalni ezt a felelősséget, ha hagyják. Azt akarom, hogy úgy kezeljenek, mint bárki mást az Egyesült Világok Fegyveres Erőinél, de nem ez fog történni.

Ajtaján halk kopogás hallatszott, ami visszarántotta a valóságba. Gyorsan megfordította a képet, hogy háttal legyen az ajtónak, majd megigazította magán az egyenruhát.

– Tessék.

Egy karcsú, vörösesszőke hajú férfi lépett be a szobába, és gyorsan szalutált Victornak.

– Galen Cox hauptmann a szolgálatára, uram.

Victor felpattant, és átkozta magát, amiért nem tette már Cox belépte előtt, majd kimért mozdulattal viszonozta a szalutálást. Feltűnt neki, hogy a hauptmann nyughatatlan kék szeme az egész helyiséget felméri, de Cox arca semmit sem árult el gondolataiból. Victor a kezét nyújtva melegen üdvözölte vendégét:

– Örvendek a találkozásnak, Cox hauptmann, Victor Steiner-Davion vagyok.

Cox maga is erős szorítással viszonozta Victor kemény kézfogását. Nem erőfitogtatás volt ez, inkább bajtársi üdvözlés, mely nagyon tetszett Victornak. Nincs szüksége arra, hogy erősebbnek mutatkozzék nálam, mégsem akar hízelegni sem. Remek. Ezt már szeretem.

Victor intett Coxnak, hogy foglaljon helyet az egyik sárga bőrfotelben az íróasztallal szemben, de a hauptmann nem mozdult.

– Tehetek önért valamit, hauptmann? – tudakolta Victor.

– Szolgálatra jelentkezem, kommandant. A szárnysegédje vagyok.

Victor keskeny vonallá szorította ajkait.

– Hauptmann, ne vegye sértésnek, és ne gondolja, hogy nem tett rám elég jó benyomást, de már megmondtam Hawksworth altábornagynak, nincs szükségem szárnysegédre. – A nyitott ajtón keresztül a folyosón levő többi kommandanti irodára mutatott. – Velük együtt én is beérem egy titkárral.

Cox könnyed mozdulattal bólintott, de Victor tudta, hogy nem adta fel ilyen gyorsan.

– Elnézését kérem, de a kommandant nem olyan, mint a többiek.

– Születésem nem tesz különbözővé, hauptmann. Nem szeretnék szárnysegédet csak azért, mert az arkón fia vagyok. Meg tudja ezt érteni?

A hauptmann ismét megbiccentette szőke fejét, és elfordult Victortól. A fiú már-már azt hitte, győzelmet aratott – ami meglepte de aztán látta, amint Cox becsukja az iroda ajtaját. Victor elmosolyodott magában. Irány a lövészárok.

Cox ismét nyíltan fordult a herceg felé.

– Engedélyt kérek, hogy őszintén beszélhessek, kommandant.

Victor széttárta a karját.

– Csak bátran, Mr. Cox.

– Amikor azt mondtam, nem olyan, mint a többiek, nem a felmenőire céloztam. Ha minden kékvérű mellé egy-egy tisztet helyeznénk az ENFÉ-ben, akkor meg kellene kétszerezni a tiszti állományt, és ezzel nagyságrendekkel csökkenne annak hatékonysága. És tájékoztatásul közlöm, hogy Hawksworth altábornagynak semmi köze az ittlétemhez. Ő figyelembe vette az ön kívánságát, és ezt a többi tiszttel is tudatta.

Victor az íróasztalára támaszkodott.

– Ha nem az altábornagy nevezte ki mellém, és nem a felmenőim miatt van itt, akkor vajon miért?

Cox vigyora tovább szélesedett.

– Az ezred tisztjei választottak, hogy a szárnysegédje legyek.

– Micsoda? – Victor visszarogyott a székébe. – Mióta van demokrácia a seregben?

– Mióta a frissen lediplomázott tiszteknek zászlóaljparancsnokságot adnak.

Cox ábrázatáról lehervadt a vigyor, és arca komolyra váltott.

– A tharkadiaknak csak tréfa, ha az embert kihelyezik a Perifériára. A fenébe is, biztosan nem akarta, hogy ide nevezzék ki – amitől pontosan ugyanolyan, mint az itteni tisztek túlnyomó többsége. A legtöbb rajparancsnokunk újonc, akárcsak ön, telve a diplomaosztás okozta révülettel. Számukra ez a feladat lehetőség arra, hogy megmutassák, mit tudnak, hogy még fényesebb pozícióba kerülhessenek, mint például a Drakónis határ védelme, vagy néhány Szabad Világok-béli fenéken billentése.

Victor érezte, hogy elvörösödik, amikor visszaemlékezett, mennyire lázongott a kihelyezése ellen.

Cox a fotel felé lépett, melyre Victor előzőleg rámutatott, de mögötte állt meg, és kezét annak támlájára tette.

– A legtöbb hadnagyot nem nehéz szembesíteni a valósággal. Kalózokkal, banditákkal vagy egy rasalhág rablóbandával csapunk össze, és végigvezetjük őket egy csatán. Ha nem blokkolnak le vagy ájulnak el az első alkalommal, parancsokat kapnak, melyeket teljesítenek. Az első harc mindig kikészíti őket, és általában még nehezebb a vezetésük alatt levő férfiaknak és nőknek, de ha figyelnek, és azt teszik, amit mondunk, akkor túlélik. Ez egyfajta aktív katonai darwinizmus.

Cox állta Victor ámult tekintetét.

– Ön viszont egy egész zászlóalj parancsnoka. Ezzel több, mint harmincöt mechharcos kerül egy csata során az irányítása alá. Összevisszaság és káosz lesz ebből. Ha nem tudja kezelni a helyzetet, az emberek belehalnak. – Cox vállat vont – Az emberek pedig nem akarnak meghalni, ezért vagyok itt.

Victor azon kapta magát, hogy keresztbe vetett lábbal, karját a mellén összefonva ül.

– És ha parancsot adok önnek, hogy nem lehet a szárnysegédem?

Cox vigyora visszatért.

– Azt hiszem, azt fogja tapasztalni, hogy a parancsa a bonyolult adatfeldolgozó rendszerben eltűnik valahol.

Victor felnézett, és érezte, hogy Cox vigyora őt is megfertőzi. Dühös és sértődött akarok lenni, de ez csak tovább bizonyítja, hogy szükségem van a nyakamra küldött felvigyázóra. Értékelem az ezred törődését, sőt, meg tudom érteni, hogy nem szívesen követnének egy tapasztalatlan parancsnokot a csatákba. Ki kell érdemelnem az elismerésüket, ezért ha normális bánásmódot kívánok, azt hiszem, már kezdhetem is.

Victor egy pillanatra beharapta alsó ajkát.

– Akkor hát itt állok magával megfürödve, ha tetszik, ha nem. Erről van szó, hauptmann?

Cox vigyora kiszélesedett.

– Akkor jobb lesz, ha tetszik. – Victor felállt, és előrenyújtotta a kezét.

– Örülök, hogy a szárnysegédemként üdvözölhetem, Cox hauptmann.

Cox szívélyesen kezet rázott vele.

– Örülök, hogy önnek szolgálhatok, Felség.

Victor elhárította a megszólítást.

– Ez az ENFE, hauptmann. Szólítson a rangomon, vagy Victornak.

– Igenis, Kommandant.

Victor visszatelepedett a székébe.

– Hogyan esett önre a választás, Mr. Cox?

Furcsa szikrát látott megvillanni Cox szemében, de a hauptmannak sikerült elhamvasztania, még mielőtt értelmezni tudta volna. Találgatni viszont tudott.

– Csak nem vettem el öntől a parancsnokságot? Ugye a kinevezésem nem fosztotta meg a zászlóalj irányításától?

Cox lazán vállat vont.

– Nem hinném, vagy ha igen, ez volt a legjobban őrzött titok a bázison. Azért kaptam meg a kinevezést, mert önként jelentkeztem rá.

Victor szemöldöke felszaladt.

– Önként jelentkezett, hogy a szárazdajkám lehessen? Miért csinálta?

Cox előrehajolt a székében.

– Nos, amikor értesültünk arról, hogy át fogja venni Sykes kommandant zászlóalját, sokan zúgolódni kezdtek. Tudja, hogy megy az ilyesmi – az egyik fickó szól valamit a másiknak, az meg egy harmadiknak. S bár csak kisebb nyugtalanságnak indul, egy csapásra krízishelyzet lesz belőle. Olyan ez, mint a mechharcos története, akinek kölcsön kell kérnie egy indítókulcsot, hogy megjavíthassa a gépét. Miközben a viharban az alkatrészellátó felé kullog, szilárd meggyőződésévé válik, hogy a tech nem fogja kiadni neki a szerszámot. Minél többet gondol rá, annál jobban belelovalja magát. Amikor végül a depóhoz ér és megtalálja a techet, elüvölti magát: „A fenének kell az indítókulcsod, te barom!”

Victor halkan elnevette magát.

– A fenének kell az indítókulcsod! Milyen rég volt, amikor Morgan Hasek-Davion, az unokatestvérem elmondta ezt a viccet, de tökéletesen megértem a helyzetet. Olyan szörnyeteget csináltak belőlem, aki mindannyiukat a biztos halálba viszi.

– De csak miután egy csoport talpnyaló udvaroncot faragott belőlük, akik minden rezzenésére ugranak – mondta Cox, szemében ördögi csillogással.

Victor összerezzent, ő azonban folytatta.

– Szóval azt gondoltam, kezd irányíthatatlanná válni a helyzet, ezért kikerestem a kiképzési és szolgálati aktáját. A vizsgaeredmények még egyetlen ionsugarat sem állítottak meg, de az ön eredményei talán erre is képesek volnának. Gondoltam, ha lehetőséget akar kapni, hogy kibontakozzon, valakinek utat kell vágnia ön előtt. – Kihúzta magát ültében. – Galen, a Penge, ez vagyok én.

Ez, Galen Cox, többet jelent nekem, mint valaha is sejteni fogja.

Victor elmosolyodott, és a Nagelringre érkezése óta először érezte, hogy valaki levett valamennyit a vállára nehezedő súlyból.

– Köszönöm, Galen. Mindent megteszek, hogy méltó legyek a bizalmára.

– Ennél sokkal többet fog tenni, Kommandant – felelte a szőke férfi, induláshoz készülődve. – Elolvastam az aktáját, ne feledje. Nagyon remélem, hogy mi, itteniek, lépést tudunk majd tartani magával…

12

Helyzet ismeretlen

Dátum ismeretlen

Phelan Kell megpróbálta összpontosítani tekintetét, de az asztal felett, ahová leszíjazták, óriási, kerek lámpa égett, mely izzó fotonzáport küldött egyenesen az agyába. A helyiség háttérfénye elég volt ahhoz, hogy megvilágítson néhány körülötte álló és föléje hajoló embert, de semmilyen részletet nem tudott megfigyelni, és megszámolni sem tudta őket. Agya nem működött már normálisan, inkább csak a lehető legjobban itta magába a testébe pumpált szereket, mint egy szivacs.

– Mondja meg a nevét!

A hang szigorú volta halvány emlékeket idézett, de Phelan hiába próbált ellenszegülni a parancsnak. Kiszáradt, botladozó nyelve ellenére sikerült megszólalnia:

– Phelan Patrick Kell.

– Phelan? Tudja, mit jelent az állítólagos neve? Ne bólogasson! Beszéljen! Mondja el, mit jelent, és miért viseli!

– A nevem kelta eredetű, és azt jelenti, farkas, vagy „bátor, mint a farkas” – Phelan szemöldöke összeszaladt, amikor megpróbált emlékezni, mit meséltek a szülei nevének kiválasztásáról. – A Phelan nevet a szüleim egyik barátja, a Patrickot pedig elhalt nagybátyám után kaptam. – Önfegyelmének elpárologtával felvihogott. – Kell meg azért vagyok, mert bőr az egér.

Hirtelen szédülést érzett. Jól telenyomtak. Nem mondhatok el mindent… Ám ennyi logikus gondolat összefűzése utolsó ellenállását is felégette, és teljesen kiszolgáltatta.

– Phelan, a Rasalhágon is szolgált. Hány fegyveres ezrede van a Rasalhágnak? A zsoldoscsapatokat is beleértve.

Az új hang egyfajta méltóságteljes visszafogottságot képviselt, melynek alapján Phelan a Gyóntató nevet adományozta neki. A másik meg Forrófej.

Phelan koncentrált, és hagyta, hogy Tor Miraborg iránti gyűlölete elöntse.

– Tizenhat fegyveres ezredük van, és néhány zsoldoscsapatuk, bár azok főleg független fejedelmeknek szolgálnak.

Forrófej hangja éktelen dühtől fröcsögött.

– Korábban miért hazudott erről?

Forrófej haragja nagyobb élvezettel töltötte el Phelant, mint a testébe áramló folyadékok. Arcán bárgyú vigyor tűnt fel.

– Mert jó vicc volt hülyére venni magukat.

A Gyóntató hangja leállította Forrófejet.

– Phelan, hány ezreddel bír a Drakónis Szövetség?

Phelan bensőjében szomorúság hullámzott végig, mely szíve tájékán súlyos, sötét tengerré duzzadt.

– Nem tudom.

A Gyóntató hangjába nyugtató színezet vegyült.

– De biztosan meg tudja becsülni. A képzése alatt bizonyára szóba került.

Phelan összerezzent, mintha csupasz ideget érintettek volna.

– Nem, a képzés alatt nem. Nem szeretem az Akadémiát.

– Ne is törődjön az Akadémiával. Van valami elképzelése a Szövetség haderejéről? Igen, mindjárt gondoltam. Közöttünk szólva, mit gondol, mekkora?

Phelan megpróbált felülni, hogy közelebb kerüljön az általa Gyóntatónak gondolt alak sziluettjéhez, de a fejpánt visszatartotta. Ehelyett csak kacsintott egyet a hang irányába, és suttogóra fogta a szavát:

– Hivatalosan a Kígyóknak 100 frontegységük van, de leginkább titokban szervezték újjá a fegyveres erőiket, így nehéz biztosat mondani, mi folyik náluk. Az apám azt is rebesgette, hogy a Genyosa és a Ryuken erők kiképzési programjai miatt a Szövetség csapatai nagyot javultak.

– Értem – a Gyóntató töprengő hangja elhallgatott. – Ha a Szövetség csapatai olyan jók, miért nem foglalták vissza a Rasalhágot?

A fiatal mechharcos vállat vont, már amennyire lehetőségeiből telt.

– Amikor Rasalhág független lett, Theodore Kurita saját renegát csapatai ellen harcolt a Köztársaságért. Én ugyan nem tudom, miért. Kérdezze meg tőle.

– Mi a helyzet a Lyrán Nemzetközösséggel? Nekik milyen haderejük van?

Phelan kényelmetlenül feszengeni kezdett a Gyóntató eme kérdésére. A Nemzetközösség a hazám!

– Nem tudom.

Újabb hangra lett figyelmes, mely a fénykörön kívülről jött.

– A hullámok a skála tetejét súrolják, uram. Blokkol.

– Milyen az SPL-százalék a vérében?

– Hetvenöt.

– Emelje nyolcvanra, de mutasson egy órát, hogy csak tizenöt percig tartsam ennyin.

A Gyóntató hangjának sürgetése és parancsoló pattogása elpárolgott, amikor ismét foglya felé fordult:

– Phelan, itt mindannyian barátok vagyunk. Megbízhatsz bennem. Hány ezrede van a Lyrán Nemzetközösségnek?

Phelan úgy érezte, egy mikron méretére kicsinyítették, majd elhajították. A fonott csuklózsinór gyémántfűrészként hasított a húsába. Látta, hogy egykori lábai szalagokként tekerednek egymásba, csak tekerednek, amíg össze nem csomósodnak, és fájdalom gyullad a combjaiban. Aztán megnyúlt a nyaka, és a feje a lábai mellé pottyant, egyre gyorsabban száguldva a talaj felé. Amikor belecsattant, úgy érzete, szétloccsan a koponyája, mint egy túlérett gyümölcs.

A Gyóntató parancsszót kiáltott:

– SPL-t vissza hetvenötre. Nincs ellenállása, semmi kemoimmunitás. Erős az akarata. Semmi több.

Valaki megpattintotta az ujját. Phelan fülében puskaropogás hallatszott, de Forrófej hangja gyorsan túlkiabálta:

– Mondd el, Phelan, mi történt veled a Nagelringen!

Phelan ellenállása azonnal kibontakozott.

– Nem!

– Szabadszülött! – átkozódott a kihallgatómonitort kezelő férfi.

– Mi van? Megint túl nagy a hullámzás?

– Csak szeretném.

A gépből egy sorozat kattanás hallatszott.

– Neg. Nem technikai a probléma. Teljes ciklusokat mutat a műszer, nem egyszerűen hullámhegyeket. Olyan erősen reagál erre a kérdésre, mint akit kitaszítottak a tesközéből.

Phelanban megragadt a tesköz szó. Tudom, hogy ezt már hallottam valahol. Mi? Hol? Mikor? Ki vagyok én?

A Gyóntató segített, hogy újra magához térjen.

– A Szabad Világoknak is vannak csapataik. Hány ezredük van?

Phelan lehunyta a szemét.

– Talán hetven. Andurien a leszakadásakor az egységeinek nagy részét elvesztette a Kapellán Konföderációval vívott háborúban, meg amikor Thomas Marik visszavette őket a Ligába. Mariknak most is csapatokat kell ott állomásoztatnia, hogy rend legyen.

– És az Egyesült Világok… Hány ezredük van?

Phelan a homlokát ráncolta. Az Egyesült Világok és a Lyrán Nemzetközösség egyesítették az erőiket. A hazámról faggatnak!

– Az ellenállás fokozódik, uram. Összekapcsolta a Világokat a Lyrközzel.

A Gyóntató hangja halkan zizegett tovább, mintha egy tőrt húztak volna ki a tokjából.

– Ha nem tud semmit mondani az Egyesült Világokról, a Nagelringről fogom kérdezni.

– Nem! Nem, nem, nem, nem… – Phelan szavai értelmetlenül potyogtak ajkáról, míg tudata a koponyája körül kavargott. Nem, nem, nem, azt ne. Az arcát szégyen égette, majd rohamként tört rá a harag, és szeméből könnyek gördültek. Az Egyesült Világok túl nagyfalat.

– Az ENFE-nek 103 ezrede van.

– Még mindig ellenáll.

A Gyóntató hangjában csalódottság visszhangzott.

– 103 ezred és még mi?

Phelan megpróbálta magában tartani a választ, de a felépített erődön rések szakadtak.

– A Davion és Steiner erők egyesültek, és az egészet az Egyesült Nemzetközösség Fegyveres Erőinek hívják.

– Jó, nagyon jó, Phelan. – Valaki dicsérően megütögette a lábát. –Folytassa az együttműködést, és akkor hamar végzünk! Hány ezrede van az ENFE-nek?

A zsoldos egész teste megfeszült. Megpróbálta visszatartani az információt, de a fejében egy hang csábító ellenérveket suttogott, melyek köddé változtatták elszántságát. Mit tettek érted eddig a lyránok, Phelan? Megszégyenítettek, és kitaszítottak a Nagelringről. Ostobaságukkal megölték DJ-t. Gondolj arra, hányszor megfogadtad, hogy megbosszulod a lány halálát, mihelyst lehetőséged lesz rá. Neked most sincs, de nekik van. Mindössze el kell mondanod, amit tudni akarnak, és a szégyened feloldozást nyer.

Phelan úgy érezte, mintha millió tűzhangya haladna végig lakmározva a testén. Agyában a Lyrán Nemzetközösség haderejére vonatkozó információt kutatta, de ahelyett egyenesen olyan érvekbe botlott, miért nem adhatja fel a Nemzetközösséget. Az apám és az anyám fanatikus imádói a Steiner családnak. Victor Steiner-Davion az unokatestvérem. Ha elárulom a Nemzetközösséget, őket árulom el, mindenkit, akit szeretek. Nem tehetem!

A Gyóntató hangja felcsattant.

– Vigye fel nyolcvanra, aztán azonnal hozza vissza.

A zsoldos hallotta a szavakban megbúvó fenyegetést, és megpróbálta felkészíteni magát a szer hatására, de nem láthatta előre, mi fog vele történni. Érezte, hogy a lábán remegés fut végig, és tudta, hogy a hullámok a végtagjait alkotó, kilométer hosszú szalagokban kezdődtek. A térdén túljutva fokozódtak, és a combjaiba áradtak. Látta, amint egész teste szivárványos szélben lobog. Amikor a hullámzás ereje szinte az elviselhetetlenségig fokozódott, hirtelen vége szakadt, s agyát hatalmas robbanás rázta meg.

A Gyóntató Phelan gyötrelmes kiáltása közepette megismételte a kérdést:

– Hány ezrede van a Lyrán Nemzetközösségnek?

Phelan küzdött, hogy ellenállhasson, de a szavak már a torkába, majd a nyelvére tolultak:

– Százötvenhárom. A Skye-ról és a Tamarról származó hatvanöt hűsége kétséges, mert az arkón megtiltotta nekik, hogy megkíséreljék az egykori Tamar Szövetség világait visszahódítani Rasalhágtól.

Teste összerázkódott, ahogy feszítette mellét a zokogás, de semmi sem szabadíthatta meg kötelékétől és kínzóitól. Forrófej gonosz kacaja gúnyos aláfestést adott a Gyóntató erőteljes hangjának.

– Nagyon jó, Phelan. Nos, akkor kezdünk mindent az elejéről, és megnézzük, minden egybevág-e. Ha együttműködik, nem fogjuk újra bántani…

13

Skondia

Skye Szövetség, Lyrán Nemzetközösség

3049. december 31.

Kai Allard verítékben úszott, kezét a csípőjén nyugtatta, és az égre emelte tekintetét. Ezek a hegyek elgondolkoztatnak, tényleg annyira lelkes híve vagyok-e a futásnak. Nevetnie kellett magában. Ó, Skondia! A futás nem lelkesedés kérdése, hanem büntetés! Kezét piros pólójának szegélye alá csúsztatta, és megtörölte benne az arcát.

Amikor visszahúzta az inget, akkor látta meg először. Fekete haja alig súrolta túlméretezett szürke pólójának vállát. Az alatta levő zöld-fekete, testre tapadó overall hosszú, kidolgozott izomzatú lábakat takart, és a minta zöld részei hosszú fűszálakként kígyóztak fel a végtagjain. Jobb sarkát egy parki padon nyugtatva előrehajolt, megragadta jobb cipőjének elejét, és előrehúzta magát, hogy orra a térdét érintse.

Amikor felegyenesedett, megpillantotta az őt bámuló Kait, és úgy tűnt, elszégyelli magát. Bár mosolygott, kék szeme óvatos volt, akár egy macskáé. Karját keresztbe fonta a mellén, eltakarva az Új Avaloni Tudományos Intézet címerét a pulóverén, majd derékfordításokba kezdett.

– Helló!

– Bocsánat, hogy megijesztettem – mondta Kai – Nem számítottam arra, hogy bárkivel is találkozom itt kora reggel. – A párában fürdő, zöldellő völgyre pillantott, ahol az imént fejezte be reggeli futását. – Gyönyörű edzőpályát építettek ide, bár az a pár ember, aki használja is, mindezt cáfolni látszik.

Tett egy kis lépést előre, és látta, hogy a lány könnyedén odébbsurran. A sárgásbarna vászontáskára mutatott a pad közelebbi végén.

– Idedobná a táskát? Szeretném kivenni a törölközőmet.

A lány tartózkodása megtört, amint a táskát Kai felé hajította.

– Milyen eredményt ért el?

Kai a homlokát ráncolta.

– Tessék?

A lány elmosolyodott, és Kai rádöbbent, hogy ez nagyon tetszik neki.

– Az inge… Az Új Avaloni Huszonötödik Myriaméteres Futásról van. Milyen eredményt ért el?

Kai elővett egy fehér törölközőt a táskájából, és beletemette az arcát.

– Hú, az ötvenes mezőnyben értem be.

A lány megcserélte a lábát a padon, és nyújtógyakorlatra váltott.

– Ez idő vagy helyezés?

Kérdésébe nem vegyült gúny vagy kétkedés, és ez tetszett Kainak.

Még nem döntötte el, hazug vagyok-e, vagy futótárs, akiben megbízhat.

– Helyezés. Az időm 43:35 volt. Jobban kellett volna szerepelnem, de a verseny vége felé kidőltem.

A lány könnyedén felnevetett.

– A Szívtörő-hegy!

Kai is elnevette magát.

– Ismeri? Talán maga is indult?

A lány fekete haja ide-oda repdesett, miközben megrázta a fejét.

– Nem, a versenyen nem, csak futottam a pályán. Nem nagyon szeretem a versenyeket – felegyenesedett – Az a hegy kész gyilkos. Lehet, hogy csak másfél kilométer vissza a Davion Békeparkon keresztül a finisig, de a hegy után akár egy fényév is lehetne.

Kai a nyaka köré dobta a törölközőt, és egyik lábát a padra emelte. Egy izzadságcsöpp gördült végig az orrán, amikor lehajolt, hogy térdnyújtást végezzen.

– Igaza van. Az a hegy maga a halál. Bár amikor a parkon futottam keresztül, erőt merítettem az Ezüstsas emlékműből.

– Hogyan? – A lány láthatólag megborzongott. – Az a szobor olyan rettenetes. A kutya összemardosva, látszik, majd’ meghal kínjában. És a párduc biztos meg fogja ölni. Nyomasztónak találtam. – Az arca eltorzult a viszolygástól. – Annyira durva, nem is értem, hogy kerülhetett a Békeparkba.

Kai lábat váltott, és addig dőlt előre, amíg másik combjának hátsó izma pattanásig nem feszült. Emlékszem, amikor Dan nagybátyám elvitt a parkba, és elmondta, hogy a kutya a Kell Kopókat jelképezi, amint Melissa Steinert szabadítják ki a Kurita-féle csapdából. Patrick Kell feláldozta az életét, hogy Melissa unokatestvére biztosan megmenekülhessen. A szobornak pont jó helye van a parkban, mert az embereknek nem szabad elfelejteniük, hogy a nagy eredményhez nagy áldozatra van szükség.

Kai a lányra pillantott.

– Értem, mit akar mondani, de nem értek egyet. Azt hiszem, a gyermek, akit a kutya védelmez, és az égbe nyúló kötél, mely annak azonnali megmentését jelképezi, reményteli látványt nyújt, nem akart kérkedni a szobor és családjának kapcsolatáról. A verseny alatt olyan elgyötörtnek éreztem magam, mint az a kutya, de hajtottam magam, mert tudtam, nem fogok belehalni, és azt is, hogy tartozom magamnak a lehető legjobb eredménnyel.

– Én pedig értem, hogy ön mit akar mondani. – A lány kibújt a pulóverből, felfedve az overall testre tapadó felső részét. Csupasz karján a kidolgozott izmok, lapos hasa és kicsiny melle elkötelezett futó benyomását keltették. A pulóvert a padra hajította.

– Elég biztonságos hely?

Kai lábat váltott, hogy kinyújtsa jobb lábszárának izmait és az Achilles-ínját.

– Magának vagy a pulóvernek?

A lány egy pillanatra elvigyorodott.

– A pulcsinak. Lehet, hogy most jöttem a dobóhajóval, de magamra tudok vigyázni.

Kai könnyedén felnevetett;

– A pulcsival nem lesz semmi gond. A Skondia bűnözői rangon alulinak találnák ellopni. Amióta a világ büntetőkolóniája azon az ezüstös holdon van odafent, ahol az átlaghőmérséklet nulla fok, csak a nagy zsákmányra hajtanak. Egy UATI-pulóver nem éri meg.

A lány követte szemével Kai tekintetét, mely két egyenetlen hegycsúcs között egy kis ezüstösen lebegő labdára emelkedett a látóhatár szélén.

– A meneküléshez többre van szükség egy nátriumtömbből kifaragott lézerfegyvernél. – Kaira nézett. – Mi a neve annak a holdnak?

Kai a lány szemét fürkészte.

– A bűnözők Utolsó Szeretőnek hívják, az itteniek meg csak Jusztíciának.

A lány összeráncolta a szemöldökét.

– Milyen hideg…

Kai elnevette magát.

– Ne vegye személyeskedésnek.

A lány hevesen megrázta a fejét.

– Nem, nem arra gondoltam. – Egy pillanatig a fiút figyelte, aztán helyeslőn bólintott. – Kevesen nyújtanak annyit, amennyit az edzés után kellene. Maga jól csinálja.

A fiú bólintott.

– Nem akarok összegémberedett vénember lenni.

A lány együttérzőn ráncolta a homlokát.

– Létezik erre való hajlam a családban? Úgy értem, milyenek a nagyszülei?

Kai továbbra is mosolygott, miközben agya a legközelebbi felmenőit pásztázta. Allard nagyapa rendben van. Tudom, elterjedt róla, hogy az Alzheimer-kór egyik ritka, gyógyíthatatlan változatában szenved, de csak azért, nehogy elrabolják, és információt akarjanak kiszedni belőle. A Hírszerzési Minisztériumban eltöltött évei értékes adatbankká tennék az ellenséges titkosszolgálatok számára. Az anyám apja viszont több évvel a halála előtt szenilis lett. Miután hallottam, mi mindent csinált, és láttam, mit művelt Romano Liao – akiről továbbra sem tudom elképzelni, hogy a saját nagy-néném hogy pokollá tegye az anyám életét, csak reménykedhetem, hogy a család Allard ágára ütök.

– Az egyik meghalt, de nem voltak komoly problémáik. Csak nem szeretnék semmit a véletlenre bízni.

Ismét megtörölte az arcát, majd a táskájába gyűrte a törölközőt.

– Akkor jó futást! Öt egységnyire egy ígéretes lejtőt talál, de gyűjtse az erejét. Azon túl ugyanis olyan emelkedő van, melyhez képest a Szívtörő-hegy csak homokbucka.

A lány hangja gyanakvóan csengett.

– És azután?

– A hegy nagyobb testvérkéje következik.

– Kösz a figyelmeztetést – kiáltotta búcsúzóul a lány, amint elindult a futóösvényen.

Kai követte a tekintetével, amíg a lány feje el nem tűnt a lejtőn, majd jobb tenyerével a homlokára csapott. Hülye. Azt mondta, most jött a dobóhajóval. Valószínű, hogy nem volt még ideje barátkozni, neked meg nincs kivel elmenned a marsall ma esti fogadására.

A gyűrött pulóverre sandított, és azt kívánta, bárcsak lenne nála papír és ceruza, hogy üzenetet hagyhasson. Kissé dühös volt saját magára, amint elindult visszafelé az úton a katonai támaszpont és a kis ház felé, melyen a Gárda egy másik hadnagyával osztozott. A hegygerincen megállt, de hiába kereste a lányt. Tovasomfordált a megfigyelőállásáról, és hazakullogott, csendesen korholva magát, amiért még a lány nevét sem kérdezte meg.

*

– Blake vérére, Kai! – A mindössze egy karcsú derekára csavart törölközőt viselő Bevan Pelosi öklével az ajtófélfára ütött. A mögötte levő zuhanykabinból még gomolygott a pára, mély hangja azonban túlkiabálta az egyfolytában csöpögő csapot.

– Hogy hagyhattál elmenni egy ilyen nőt?

Kai lesújtó pillantást küldött kóchajú lakótársa felé.

– Most rólam beszélünk, Bevan, nem rólad. Nekem nincs akkora tapasztalatom a nőkkel, mint neked. Ha van egy lehetőségem, azt is elszúrom.

Bevan haja nedves gyűrűkben omlott a homlokára, de összeráncolt szemöldökét nem takarhatta el.

– Arra a lányra gondoltam, míg zuhanyoztam…

– Innen a vigyor a képeden – csattant fel Kai –, és a kipirult bőröd…

– Nagyokos! – Bevan grimaszolt egyet. – Mi az ördögért nem jöttél vissza, írtál egy üzenetet, és vitted el a parkba? Használhattad volna a légisiklómat. Tudod, hol tartom a kulcsait.

Kai elfordult a tükörtől, és felvonta a szemöldökét.

– Kedves barátom, épp ma reggel gondoltam erre. – Az íróasztala melletti szemétgyűjtőre sandított. – Pont azt tettem volna, amit mondtál, ha a tegnap esti vendéged nem vitte volna el a kulcsokat, hogy megvehesse mindazt, amit ma reggel az omlettbe ömlesztett.

Bevan tehetetlenül vállat vont.

– Ne hidd, hogy nem értékelem, hogy segítetted megenni azt a vacakot – ezzel lapos hasára csapott. – Miért van az, hogy a nők mindig fel akarnak hizlalni?

– Nyilván le akarnak lassítani annyira, hogy könnyű préda legyél.

Pelosi vigyora napraforgóként terült szét az arcán.

– Annyi a nő, oly kevés az idő…

Kai visszafordult a tükör felé. Annyi a nő, oly kevés a bátorság… Meglazította zöld egyenruhájának gallérját, majd begombolta.

– Jó lesz így, Bevan?

Pelosi becsukta a bal szemét, majd bólintott.

– Ne változtass témát, Kai. Mikor randiztál utoljára?

– Úgy érted, mióta elmentem Pamela unokatesójával, hogy te egyedül lehess vele?

Bevan elengedte a füle mellett a csípős megjegyzést, és merengve a semmibe bámult.

– Pam. Az aztán olyan lány volt, aki tudta, hogy kell…

– Főzni? – találgatott színtelen hangon Kai. Ellépett a tükör elől, és leült az ágya szélére. Felpattintott egy rózsafa dobozkát, és rubinvörös bársonytokjából kiemelt egy sarkantyút. Sima U alakja volt, taraj nélküli tüskével a félkör legalsó pontján.

– Pamela legalább nem akart minden áron quillárt tenni az omlettbe – jegyezte meg, miközben a sarkantyút egy fekete bőrszíjjal a bal csizmája sarkára erősítette.

Bevan az ajtófélfának támaszkodott, és felhúzta az orrát.

– S mindez egy olyan embertől, aki sarkantyút köt a csizmájára.

Kai figyelemre sem méltatta a gúnyos megjegyzést.

– Miért nem találkozol vele mostanában?

– Mit tudom én. Kezdett az idegeimre menni. Azt hiszem, egyébként is te tetszettél jobban neki.

– Nem lep meg. – Kai fekete csizmájának szárába gyűrte a nadrágja alját. – Jobban odafigyeltem rá, mint te.

– Aha. Baromira zavarba jöttem, amikor megvetted neki azt a holovidet a születésnapjára, ami nekem teljesen kiment a fejemből. – Bevan megrázta a fejét. – Nem is tudom, miért nem hívtad randizni, miután szakítottunk. Engem nem zavart volna.

Kai felállt, és megnézte magát a tükörben.

– Nem lett volna belőle semmi – akár beleegyezel, akár nem.

A tükörbe bámult, de csak hosszan kígyózó lábnyomokat látott egy fekete part homokján.

Bevan együttérzőn mosolygott, mintha olvasott volna Kai gondolataiban.

– Hé, tudok arról az afférodról, na, mi is volt a neve…?

Kai arca szenvtelen maradt, szeme a távolba révedt.

– Wendy. Wendy Sylvester.

Bevan mentegetődzve lesütötte a szemét.

– Ja, persze, Wendy. Hát, tudom, milyen véget ért, és hogy magadat hibáztatod, meg minden, de nem hagyhatod, hogy örökre elrontsa az életed. Egyszer túl kell tenned magad rajta. Lehet, hogy ez a mai lány jeladás volt.

Kai vállat vont.

– Ha jel volt is, elszalasztottam.

Bevan széttárta a karját, és az ég felé emelte a tenyerét.

– A tenger tele van halakkal, Kai. Partiképes tiszt vagy, akinek ráadásul elég kék vér folyik az ereiben ahhoz, hogy a marsall meghívja a fogadására, míg nekünk, pórnépnek magunknak kell gondoskodnunk a szórakoztatásunkról most, szilveszter napján. Ezrével vannak olyan nők, akik megőrülnének, hogy melletted vagy az ágyadban lehessenek, csak lehetőséget kellene adnod nekik.

Mielőtt Kai felelhetett volna, Bevan közbevágott.

– Tudom, mit akarsz mondani, de a lényeg a következő, Kai: ki kell nyílnod, és adnod kell magadnak egy lehetőséget. A fenébe is, ma van a nagy nap.

Adj lehetőséget magadnak. Valahol mélyen megpendült Kaiban egy húr. Miért töltenéd azzal az életed, hogy menekülsz dolgok elől, mert azt hiszed, rosszul végződnek? Tudod, hogy azért jöttél ki jól Pammel, mert Bevan barátnője volt, vagyis rád nem hárult felelősség. Azt nem lehetett elrontani. Adj magadnak lehetőséget.

– Akkor hát ezt megfogadtam. 3050. január elsejétől Kai Allard ad magának lehetőséget.

Miközben kezet nyújtott Bevannak, a rettegés hulláma söpört végig rajta. Reméljük, hogy a megtorlás istenei nem fogják észrevenni a merészségedet. Mert ha igen, megadják, amit vakmerőségeddel kiérdemelsz.

*

– Igen, uram, azt hiszem, három éve láttuk egymást utoljára – mosolygott Kai, miközben kezet rázott Andrew Redburn altábornaggyal. –Amennyire emlékszem, Riva néni és Róbert bácsi házassági évfordulóját ünnepeltük. Örültem, hogy önnel és Mishával találkozhattam. –Körülpillantott. – Ő is itt van?

Andrew megrázta a fejét.

– Nem, de üdvözletét küldi. Megkért, köszönjem meg a kedves hologramot a legutóbbi könyvével kapcsolatban…

Andrew Redburn mély hangja és szívélyes mosolya arra emlékeztette Kait, amikor az altábornagy – akkor még csak őrnagyként az Első Kathili Ulánoknál – a Kestrelre érkezett a családjával, Dan Allard esküvőjére. Kötelességének tekintette, hogy az összes jelenlevő gyereket a szárnyai alá vegye, nehogy az előkészületek során láb alatt legyenek. Kai mosolyogva emlékezett arra a sok-sok birkózómeccsre, ahol Victor Davion, Phelan Kell, Thelos, Andrew fia és ő voltak a farkasok, Andrew pedig a medve – s mindez mindkét részről morgásokkal, vicsorral és játékos birkózással megspékelve.

– Minden szavát komolyan gondoltam – felelte Kai. – Ő és Jay Mitchell olyan történészek, akik pontos csataleírásokat tudnak készíteni. A béke véres ára valóban visszaidézte Rasalhág harcát a renegát Kurita erőkkel szemben a Ronin Háborúk során. A csaták taktikai leírása teljesen logikus, és a Gunzburg összeomlásának felelősségét azokra hárítja, akiké valójában: a zsoldosokra és a politikusokra egyaránt. Nagyon élvezetes olvasmány volt, és úgy éreztem, el kell mondanom neki.

Andrew elmosolyodott, és Ulán-egyenruhájának széles, fekete mellrészén megcsillantak az érdemrendek és szalagok.

– Az üzeneted épp azután érkezett, hogy az egyik kritikus jól lehordta a könyvet, így Misha nagyra értékelte a véleményedet.

– Akkor még jobban örülök, hogy írtam neki. Remélem, ő fog beszámolni azokról a csatákról, amelyekben már én is részt veszek. Tudom, hogy a győztesek írják a krónikákat, de nem árt, ha az ember a maga oldalán tudhat egy együttérző történészt.

– Bocsásson meg.

Kai szíve megdobbant, amikor meghallotta az ismerős hangot, és valaki megütögette a vállát. Elfordult Andrew-tól, és egyenesen annak a lánynak a mélykék szemébe nézett, akivel reggel találkozott. Talán Bevannak igaza volt. Lehet, hogy tényleg jelzés ez a lány.

Fekete estélyit viselt, melynek felső részét csillagmintás, ében flitterezés díszítette, és csillogott-villogott a lány minden mozdulatára. A nyakát körülölelő gyöngysor jól illett gyöngy fülbevalójához, és kékes ragyogása kiemelte szemének színét és sötét haját.

– Ottfelejtette a táskáját – mondta a lány huncut mosollyal.

– Micsoda? – Kai mindössze ennyit tudott kinyögni.

A lány a fiú karjára tette a kezét.

– A táskáját. Amiben a törölközője volt. Vártam a futás után, hátha visszajön érte. Nem volt benne a neve, így felhívni sem tudtam. Hazavittem, és elhatároztam, holnap elég korán kimegyek a pályára, hogy visszaadhassam.

Kai érezte, amint lángvörös színt vesz fel az arca, és visszafordult Andrew felé, pont időben ahhoz, hogy lássa, amint a férfi ajkán elismerő mosoly terül szét.

– Ma reggel találkoztunk, altábornagy úr. Futás közben. Bemutatnám önt, de…

– Nem szükséges. Dr. Lear velünk együtt érkezett tegnap. A Tizedik Lyrán Gárdához helyezik át, és a Skondiára tartó úton találkoztam vele. Örülök, hogy újra látom, doktor.

A lány biccentett.

– Én is, altábornagy úr.

Andrew Kaira pillantott.

– Engedje meg, hogy bemutassam önöket egymásnak. Hadnagy, Dr. Deirdre Lear.

Kai a szájához emelte a lány kezét.

– Nagyon örülök, hogy hivatalosan is megismerhettem.

– És Dr. Lear, Kai Allard-Liao hadnagy.

A lány mosolya arcára fagyott, majd elhalványult, akár egy beforrni készülő seb. Egyet-kettőt pislantott, mintha keresné, de nem találná a szavakat. Körmeit végigszántotta jobb keze fején, ahol az imént Kai megcsókolta, majd hirtelen sarkon fordult, és eltűnt a tömegben.

Kainak leesett az álla, Andrew szemöldökét pedig összevonta a töprengés. Egymásra néztek, majd elfordították az arcukat, mint a barátok, akik kísértetet láttak, csak nem akarják bevallani egymásnak. Kai hátán borzongás futott végig, miközben a lány távolodó alakját kereste, de a kavargó tömeg mintha elnyelte volna.

Jobb kezével megdörzsölte a tarkóját.

– Bár tudnám, mi volt ez.

Andrew lassan megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs. Annyit tudok, azért lett orvos, mert az apja mechharcos volt, aki meghalt egy ütközetben, amikor ő még kislány volt. Nem szereti az erőszakot, bár említette, hogy aikidóban fekete övet szerzett.

Kai bólintott.

– Nem lep meg. Az aikido azt tanítja, hogy az ellenfél ellen a saját energiáját használja az ember. A legerőszakmentesebb önvédelem. Nem támadja az ellenfelet. Az okoz sérülést saját magának.

– Talán először nem tudta, hogy mech-harcossal van dolga – vélte Andrew, de aztán felismerte az egyenruhájáról. Vagy talán nem kedveli a nemeseket – van ilyen.

Kai beharapta alsó ajkát.

– Lehet.

Bármi legyen az, megbántódott, nagyon fájt neki valami. Nem elég, hogy öregbítenem kell a családom régi jó hírét? Most még az ellen is tennem kell, amit valaki más követett el. Mire jó, ha adok magamnak lehetőséget, az pedig adandó alkalommal megbosszulja magát?

*

Másnap reggel Kai megtalálta a táskáját a padon, de Deirdre sehol sem volt. Átkutatta a táskát, hátha lesz benne üzenet, vagy egyéb jelzés tőle, de semmit sem talált.

Leroskadt a padra. Ha Bevannak igaza volt, és a lány ómen 3050-re, szörnyű év elé nézek.

14

Óriás Farkas űrugró,

Csillagvég, Periféria

3050. január 15.

Phelan Kell orrát megcsapta az izzadságáztatta lepedők fanyar szaga, amint az agyát megtöltő fekete ködön keresztülverekedve megkísérelt magához térni. Fejében tovább visszhangzott egy seregnyi hang, ezernyi kérdést ismételgetve ezernyi módon. Ellenpontként egy pici, nyomorult hangocskát hallott, aki újra meg újra válaszolni próbál, és a végén mindig értékes, valós tényeket kottyant ki. Phelan az ágynemű átható szagában és a hangban is magára ismert.

Kegyelmes Isten, nem, nem mondhattam el nekik mindezt! Mindent és mindenkit elárultam, ami valamit is jelent nekem. Gyomra kavargott, bár nem tudta eldönteni, vajon hányingere az önutálat vagy a gyógyszerek utóhatása-e, melyekkel teletömték. Harmatgyengén, reszketve, zihálva feküdt a priccsen, és cellájának vaksötétjébe meredt. Nem lesz kevésbé szörnyű és veszélyes a tettem attól, hogy gyógyszerek hatására beszéltem.

Cellájának ajtaját izzó, ovális fény világította meg, figyelmeztetve, hogy hunyja be a szemét. A fény még mindig fájdalmasan ömlött a szemhéjára, és agyát mintha hegyes tűkkel szurkálta volna. Olyan lassan vánszorogtak fejében a gondolatok, hogy mire rájött volna, árnyékolásként a szeme elé teheti a kezét, az ajtó már be is csukódott, és valaki a hátára fordította. Bal csuklóját elkapta egy kéz, és alkarját heves mozdulattal a magasba lendítette. Karja a rántástól megfeszült, majd a vénájába szúrtak a könyökhajlatában.

A gyógyszer végigsöpört a testén, és elfújta belőle a megszámlálhatatlan kihallgatások minden homályos emlékfoszlányát. Amint a hangok és a kérdések tovatűntek, Phelan érezte, hogy valamiféle lökéshullám vonul végig rajta. Mintegy parancsszóra felpattant a szeme, annak fényes bizonyítékaként, hogy az agya által a testébe küldött impulzusok ismét a szokott ösvényeken haladnak, az utóbbi két hónap céltalan körözése után. Villámgyorsan megfordult a csuklója, és elkapta azt, aki eddig őt tartotta.

Alkarja közepére egy kéz csapódott, megbénítva Phelant egészen a válláig, majd az idegen ujjak a zsoldos hüvelykujja köré tekeredtek, és egy narancsot hámozó gyermek könnyedségével szépen lefejtették a kezét. Lehet, hogy ura vagyok a testemnek – gondolta Phelan –, de még mindig semmi erőm. A fiú mindkét kezének szorításán engedett, majd hagyta, hogy karjai tehetetlenül a priccsre hulljanak.

– Okos ötlet volt – szólalt meg egy nő, és ez valamiért nem lepte meg Phelant. Rekedtes hang volt, olyan tárgyilagos és szenvtelen, mint ahogy a támadását elhárította.

A nő a csuklóján levő zsinórnál fogva felemelte Phelan jobb kezét, és eltakarta vele a fiú szemét.

– Lassan fel fogom erősíteni a fényt. Tartsa takarva a szemét, mert a szer, amit beadtam, némiképp ki fogja tágítani a pupilláit.

A fény koromfeketéből a szürke árnyalatain át vakító fehérré varázsolta a mennyezetet, míg a kicsiny cella minden szögletét betöltötte. Phelan eltakarta a szemét, de mohón itta magába környezetének minden részletét, ahogy a fény egyenként eléje tárta őket. Az apró helyiséget szinte teljesen betöltötte a viharvert priccs. A bejárattal szemközti komód, döbbent rá azonnal, olyan különleges formájú, melyet nullgravitációs célokra terveztek. Ez annyit jelent, hogy még mindig egy dobóhajón vagyok. Az ajtó melletti sarokban egy szürke gyapjútakarót vett észre, labdába gyűrve, és együttérző hátnyilallásai olyan emlékeket kotortak elő, hogy nem egyszer aludt vele összegömbölyödve, akár egy kisgyerek.

Phelan a nőre pislantott, s közben teste kicsavarodott, hogy be tudja irányozni a sötét cellában. Egy pillanatig nem tudta kibékíteni a valós, karcsú szépség és az agya formálta, tagbaszakadt némber közti ellentétet, melyet kizárólag arra alapozott, amilyen erővel korábban lefegyverezte. Nagyon rövid, fehér haját a füle mögé fésülve viselte. Bár arca nagyon komolynak tűnt, hetyke, turcsi orra oda nem illő módon kissé nevetségessé tette az összképet.

Sötétkék overallt viselt, és semmi ékszert, egy fülbevalótól eltekintve a bal fülében, mely csillag alakú volt, a friss vér színét idéző zománccal. A nyolcágú csillagnak négy ága hosszabb volt, mint a többi, ezek között is a legalsó csaknem négyszer akkora, amitől az ékszer tőrszerű benyomást keltett. Amint a nő az ajtó felé lépett, Phelan látta, hogy az egyenruha vállapja ugyanezt a formát ábrázolja.

A világítás távirányítóját az overall csípőjén levő zsebre csatolta, és összefonta a karját a mellén.

– Számítanom kellett volna rá.

Phelan átvetette lábát az ágy szélén, és felült. Újabb rosszulléthullám tört rá, mire a priccs szélébe markolt, nehogy leessen. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, de ezzel kényelmetlen érzése csak tovább nőtt. Nem tehetett semmit, meg kellett várnia, míg elmúlik a szédülése. Amikor végül így történt, elfordította a fejét, hogy a lányra nézzen.

– Mire kellett volna számítania? – Maga is meglepődött rekedt, károgó hangján. Mit csináltam, talán borotvapengékkel gargalizáltam? Megborzongott, amikor újabb emlékkép bukkant felszínre az agyában, előhívva a szörnyűséges hallucinációkat, melyek az ágyából a sarokba kényszerítették. Biztosan órák hosszat üvöltöttem…

A lány arcán idegesség futott végig.

– Ilyen állapotban nem vihetlek a Kán elé. Szalonképessé kell tennem téged.

Homlokát mély ráncokba húzta.

– Válójában a többi jobbágy között a helyed, de el kell különíteni. Dicséret a kánnak, de miért éppen nekem adta ezt a feladatot? – Felhúzta az orrát, majd úgy tűnt, eldöntötte, mit fog cselekedni.

– A többieknek nem fog tetszeni, de ez az ő bajuk, negvál? Menjünk.

Phelan botladozó lábbal talpra állt, majd a cella szemközti falához támolygott. Gerincének jólesett a hűvös fém érintése, segített felülkerekednie rosszullétén. Mindkét tenyerét a falhoz szorította, és eltolta magát.

– Hol vagyok? Ki maga? Hova a pokolba akar vinni? – Összefonta a karját a mellén. – Feleljen, vagy sehová sem megyünk!

A lány meglepetten felvonta a szemöldökét, és ajkának széle vigyorba kunkorodott.

– Majd a kán válaszol a kérdéseidre, Phelan Kell, ha jónak látja. Eléje kell menned, és az én feladatom, hogy odavigyelek. Megértem, hogy azok után, amin keresztülmentél, szeretnél szert tenni egy kis függetlenségre. De ebből nem lesz semmi. Tedd fel magadnak a kérdést, jössz-e önszántadból, vagy én vigyelek.

Phelan kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de inkább nem tette. Gyenge vagy, akár egy kiscica, ö meg erős, mint a tigris. Magába roskadt.

– Vagyis vagy az lesz, amit maga akar, vagy jön a kényszer.

A lány bólintott, mire Phelan előretámolygott.

– Vezessen.

A lány szótlanul intett, hogy lépjen ki az ajtón, majd végigvezette egy folyosón. Hűvös volt és tiszta, és itt is fénylő mennyezeti panelek világítottak. Phelan észrevette, hogy idekint az összes többi ajtó nyitva van, és eltöprengett, vajon ő lehet-e itt az egyetlen fogoly, vagy félreértette a helyzetét. Körülnézett, hátha megpillant bármit, ami jelezheti, hol lehet, de csak egy háromszögletű pajzsot látott, melynek felső szélére három egymásba fonódó láncszemet festettek.

A jel semmit sem mondott neki, egészen addig, amíg egy újabb folyosóra nem értek, mely kerékagyként kiszélesedett. Folyosók ágaztak el belőle, akár a küllők, és mindegyik bejáratában újabb pajzsokat vett észre, különböző szimbólumokkal. A korábbi láncmintán kívül egy másik pajzson valamiféle hatszögletű tárgyat látott, egy harmadikon kis vörös csillagot, az utolsón pedig egy kék-fehér csíkos labdát. A lány ez utóbbival jelölt folyosóra vezette Phelant.

Ikonok! A pajzsok egyszerű ikonok, melyek azt jelzik, mi található az adott folyosón. Phelan elmosolyodott magában, s örült, hogy agya már többre képes a véletlenszerű működésnél. Fogalmam sincs, mit jelent a hatszög, de lefogadom, hogy a lánc a börtön jele. A vörös csillag és a színes labda meg lehet akármi.

Phelan gyorsan kifürkészhette a kék-fehér labda titkát, amint végigment a folyosón. Az ételszagtól korogni kezdett a gyomra, és jobb oldalt több bejáratot is pajzsok ékesítettek, rajtuk hullámos vonalak, melyek leginkább őrjöngő spagettire emlékeztettek. Isten tudja, mi akar lenni ez a jel, de ha az orrom nem csal, itt valahol kaja van. Ha a labdás folyosó étkezőhelyet takar, akkor talán lakó- vagy kiszolgálóegységeket jelöl.

Ahogy folytatták útjukat a folyosón, volt még valami, ami nem hagyta nyugodni Phelant. Ha az összes ajtó, amin tekergő zsinóros ikon van, a hajókonyhába vezet, akkor annak szép nagy helyiségnek kell lennie. Vagyis sok-sok ember van ezen a dobóhajón. Akkor pedig hatalmas ez a hajó – valószínűleg Behemót osztályú.

Kissé távolabb vezetője megtorpant egy bal oldali ajtó előtt, melynek szárnya a falba húzódott. Phelan még látott rajta megvillanni egy pajzsot, V alakú jellel, melynek közepén egy nagyobb labda, két ágán pedig egy-egy kisebb volt látható. Belépett, áthaladt egy kisebb helyiségen, majd arca összerándult az éles fényre, mely a fehér csempével borított falról és a bal oldali, ezüstös fémtükrökről verődött vissza. Miközben a szeme kezdett hozzászokni a fényhez, összevonta a szemöldökét. Mi a búbánat lehet ez?

A helyiségben levő három ember közül kettő rábámult, mintha valami szent szertartást szakított volna félbe. Phelan érezte, hogy hideg borzongás fut végig a gerincén, és hamarosan rájött, több ez, mint egy megszokott kellemetlen, érzés, amikor az ember besétál valahová, ahol szemmel láthatólag nem örülnek neki. Hozzászoktam az ilyesmihez a Gunzburgon, de itt úgy néznek rám, mintha nem is ember lennék.

A három jelenlevő annyira szokatlan külsejű volt, hogy Phelan eltöprengett, ők vajon embereke egyáltalán. Távolabb egy meztelen nő ült egy keskeny padon, mely középen mélyen behorpadt. A nő nemhogy nagydarab volt – Phelan szerint minimum 150 kilót nyomott –, hanem egyenesen óriási! Vaskos izmait halovány bőr fedte, és Phelan rádöbbent, hogy jobb a fizikuma, mint azoknak a Kell Kopóknak, akik ráérő idejükben a súlyemelésnek hódolnak. Szélesebb a válla, mint hét öltöző-szekrény ebben a helyiségben. És legalább két méter harminc.

A nő a válla felett Phelanra pislantott, barna szeme akár a jég. A fiú látta, hogy végtagjait, és szinte teljesen mezítelen testének izmait méricskéli, akár egy ragadozó az áldozatát, hogy eldöntse, megéri-e a fáradságot, hogy szétmarcangolja. Ezután békésen folytatta hosszan alákígyózó, vörös varkocsának fonását. Nem fog zavarni, ha sose kerülünk szembe egymással. Honnan szednek egy ekkora méretre illő mechet?

A Phelanhoz legközelebb álló férfi hasonlóképp szokatlan külsejű volt. Az amazonból és belőle három normál méretű ember kerülhetett volna ki. A férfi nagy fejét kócos, sárgás haj borította, mezítelen teste azonban sokkal kisebbnek tűnt annál, hogy hozzá tartozzon. A jól kidolgozott izmok mégis olyan erőt sejtettek, mely meghazudtolta valós méretét. A férfi nem fordult meg, hogy szemügyre vegye Phelant, de zöld gülüszemével a tükörben őt vizslatta.

Amikor Phelan tekintete összefonódott a harmadik emberével a helyiségben, mintha metrikus inkritométert nyomott volna egy dugaszoló aljzatba. A férfi sötét szeméből átható gyűlölet áradt. Mi a fene baja lehet? A férfi hosszú, bő, kék inget viselt, de Phelan szerint körülbelül azonos méretűek lehettek. A hajunk egyszínű, de ő V alakban kopaszodik. Ettől és barna szemétől eltekintve akár testvérek is lehetnénk.

A középső férfi megenyhült tekintetét Phelan vezetőjére emelte.

– Vidd ki innen. Vidd le a jobbágyok nyiratkozóhelyére.

A lány megrázta a fejét.

– Neg. A Kán szeretné látni, le kell tisztítani.

Az amazon feléjük pillantott.

– De pont itt, Ranna?

Ranna hosszú ujjaival hófehér hajába túrt.

– Igen, Evantha, itt. El kell különíteni a többiektől. – Ezzel Phelanra pislantott. – Csak nem gondolod, hogy a saját kabinomba viszem megfürdetni, negvál?

– Természetesen nem, csillagparancsnok – tódította a középső férfi. –A konyhára kellett volna menned vele. Vannak kádjaik, ahol a szutykot mossák a zöldségről. – Barna szeme körül megfeszült a bőr. – Azt csinálsz, amit akarsz. Nekem mindegy. Én már befejeztem.

A férfi hangjának tónusa a felismerés szikráját gyújtotta Phelanban, de nem tudta az okát. Amint az sötétkék ingét a nadrágjába tűrte, a fiú ezüst villanásra lett figyelmes a derekánál, mire éktelen harag árasztotta el.

– Hé, az az én csatom! – a zsoldos kinyújtotta a kezét az ónix és malachit farkasfejért, melyet Tyra készített neki.

Nem látott egyetlen ütést sem, de tisztán hallotta és érezte őket. Az első csapás oldalt, a bal halántékán érte. Feje oldalra bukott, lába megroggyant. Egy balhorog a gyomrát találta el, amitől kétrét görnyedt és nem kapott levegőt. Lábai rongybabaként szaladtak ki alóla. A végső csapás kalapácsütésként érte a bal fülét, és egy sor szürke öltözőszekrénynek sodorta, miután hatalmas csattanással a földre szánkázott.

– Vlad!

Csengő fülével alig hallotta, amint Ranna a nevet kiáltja, de érezte, hogy a fenyegetés megszűnik. Forgott vele a világ, tüdeje égett a légszomjtól. Megpróbált lélegezni, de teste nem engedelmeskedett. Bár nagyon összetört, rájött, miért nem tud levegőt venni, de ettől még nem szűnt meg benne a pánik. Levegőt! Levegőt akarok!

A kis szőke férfi melléje térdelt, és a hátára fordította. Megragadta a sortja derekát, felemelte, arra kényszerítette Phelant, hogy homorítsa a hátát, és a zsoldos tüdejébe némi értékes levegő áramolhatott. Folytatta a fiú törzsének ritmusos emelgetését, s közben felnézett Phelan támadójára.

Vlad fenyegető volt, akár egy viharfelhő, és majdnem leköpte.

– Ne nézz így rám, Carew! – majd Phelan kísérőjére sandított. – És te se, Ranna. Nem beszélhet velem ilyen hangon egy alsóbbrangú, és nem szenvedhetem, ha egy ilyen megérint. A csat az enyém! – Phelanra bökött. – Az én áldozatom volt, jogosan vettem el. Ez a legkevesebb, ami jár nekem, tekintve a Kán szokatlan lépését.

Ranna felemelte az állát.

– Megfeledkezel magadról, Vlad. A Kán nem túl gyakran gyakorolta azt a jogát, hogy elvegye az emberei zsákmányát, de ez akkor is a jogában áll. A tetted szégyent hoz a tesközre. Ennél jobbra tanítottak.

Ranna csípős szidalma kipirosította Vlad arcát. A lányra bámult, majd hirtelen lesütötte a szemét. Egy szó nélkül kikerülte Carew-t, és elhagyta a helyiséget. Amint az ajtó magától becsukódott mögötte, Carew és Ranna felsóhajtott.

Amint Phelan tüdeje legalábbis minimális munkába kezdett, a mellkasában gyűlt tűz kialudt. Az ajtóra meredt, és hajat meg mocskot köpött ki a szájából. Az a hang! Akit Vladnak neveznek, az egyik kihallgatóm volt. Ő volt Forrófej. Phelan ujjai viszketni kezdtek a vágytól, hogy megfojthassa a férfit, aki így helybenhagyta, de végtagjainak reszkető gyengesége nem ringatta illúziókba harcképességével kapcsolatban. Napok, hetek – sőt hónapok – óta nyomják belém a drogokat, és egy kis cellában tartanak beskatulyázva, ahol moccanni sem tudok. Ha megint formába jövök, lehet, hogy visszaadhatom neki, de a fenébe is, olyan gyors volt. És rohadt erőset ütött.

Carew megfordult, hogy Phelan jobb karja alá csúsztathassa a kezét, Ranna pedig odasietett, hogy a bal oldalán ragadja meg. Talpra állították, aztán lerogytak vele a padra. Evantha felállt, utálkozó pillantást vetve Phelanra, majd a helyiség mélyére vonult. A zsoldos kiegyenesítette a hátát, felnézett, és azon kapta magát, hogy egy idegenre bámul a tükörben.

Szakálla a gesztenyebarna vörösesebb árnyalatában pompázott, és cseppet sem illett szénfekete hajához. Haja, melyet mindig hosszabbra hagyott, mint a legtöbb mechharcos, vaskos, összetapadt kócra emlékeztetett. Ha bal szeme nem kezdett volna lassan a duplájára dagadni, és a nyakáról nem csordul alá egy keskeny kis vércsík, onnan, ahol Vlad utolsó ütése beszakította fülének tetejét, nem ismert volna magára.

Carew Phelan tükörképéről Rannára pillantott, majd vissza.

– Szalonképessé kellene tennie? Imádkozom érted, hogy ugyanolyan csodát tudj művelni vele, mint amilyet a parancsnoki vizsgádon tettél.

Ranna bal keze olyan gyorsan mozdult, hogy Phelan csak egy tovareppenő foltot látott, és nyakon vágta a kis embert. Carew jobb keze felemelkedett, hogy hárítsa az ütést, de elvétette. A lány felkacagott.

– Kezdesz lelassulni, Carew. Meg is ölhettelek volna, pozvál? Én azonban úgy döntöttem, hogy megkíméllek,

A kis ember megrázta a fejét.

– Csak várj a legközelebbi szimgyakig, amikor szembe kerülsz velem, csillagparancsnok. De miket beszélek, hiszen az életemet köszönhetem neked. Mivel olyan kicsi vagyok, bizakodom, hogy egy kisebb szívességgel kiegyenlíthetem a számlát, pozvál?

– Póz – mosolygott a lány fáradtan. – Te mosod, én szárítom?

Phelan feltörő sértődöttséget érzett. Nem zavarna, ha úgy beszélnének rólam, mintha itt sem lennék, de ezek úgy néznek rám, mint egy mosogatónyi koszos edényre.

– Bocsánat, de valamikor arról voltam ismeretes, hogy magam is meg tudok fürödni.

A nagyszemű férfi elmosolyodott.

– Nahát! És jobban megy, mint az iménti önvédelem?

A zsoldos torkából mély morgásféle szakadt fel.

– Hát a mosdásban több gyakorlatom van, mint abban, hogy elagyabugyáljanak.

Ranna és Carew elnevették magukat.

– Remek. Van humorod – mondta a lány, majd Carew felé fordulva megkérdezte:

– Segítenél? A tesköz javát szolgálnád.

A férfi felsóhajtott.

– Póz. A te készleteidet és ollódat, borotvádat használjuk.

– Áll az alku.

Phelan megrázta a fejét.

– Miért van olyan érzésem, hogy legszívesebben mindketten a hajó mosodájába vinnétek, vagy valami annak megfelelőbe, és egy mosógépbe hajítanátok?

Amikor átvillanó enyhülést látott az arcukon, felemelte a kezét:

– Becsszóra, nem lesz velem semmi gond. Csak essünk már túl rajta.

*

Phelan olajzöld ruhájában, melyet Ranna szerzett neki, végigfuttatta bal kezét frissen borotvált arcán, miközben Carew a haját vágta. Örülök, hogy eltűnt az a szakáll. Nagyon öregített. Akaratlanul is az apja szakállas arca villant fel előtte, és a mindent elsöprő szomorúság érzete. Mióta vagyok fogoly? Biztos halottnak hisznek. Valahogy üzennem kell nekik. Miért nincs soha egy Komsztár ministráns a közelben akkor, amikor kéne?

Phelan a turbólift hátsó falának vetett háttal nézte, hogy villannak fel a számok, amint az Rannával együtt a dobóhajó orra felé száguldott vele. A szintek száma, melyek mindegyikét külön ikon jelezte, meglepte a fiút. Húsz fedélzet, amit csak ez a lift szolgál ki. Ha a felső tucat szintre akarok jutni, úgy tűnik, be kell gépelni egy kódszámsort arra a billentyűzetre. Ha a liftek úgy működnek itt is, mint a többi dobóhajón, és nem futnak végig az egész hajón, nehogy törést vagy légveszteséget okozzanak, akkor ez valóban hatalmas. Phelan agyán átfutott, hogy talán még egy Behemótnál is nagyobb, de ezt azonnal elvetette, lévén, hogy képtelenség.

A lift lelassult és megállt. Ranna egy számsort gépelt a billentyűzeten, melyen minden leütéskor dallamos hang csendült. Az ajtó elhúzódott, a lány pedig kivonszolta Phelant a fülkéből. Ranna az utat mutatva olyan gyorsan haladt a folyosón, hogy a Kell Kopónak alig maradt ideje a környezet tanulmányozására. Egyszer csak megállt egy ajtó előtt, melyen a pajzs újabb különös tárgyat ábrázolt. Középen egy farkasfej körvonalazódott, mely döbbenetesen hasonlított a Kell Kopók címerállatára és az övcsatra, amit Tyrától kapott. Alatta öt vörös csillagból álló sor díszelgett, melyek Ranna fülbevalójára emlékeztettek. A lány várakozón ácsorgott, és Phelan is ezt tette, mire az ajtó kinyílt.

– Kérem, jöjjenek be. – A hang tulajdonosa, egy magas, karcsú férfi rövidre nyírt hajjal, udvariasan, ám minden lelkesedés nélkül a szobába intette őket. Halványan mosolygott, de ez Phelant nem nyugtatta meg. Valami megvillant az idős ember arcán, amint tekintete végigszaladt Phelan feldagadt bal szemén és a fülén levő száraz véren, de nem szólt semmit.

Phelan követte Rannát a helyiségbe, és az ajtó halk szisszenéssel becsukódott mögöttük. A lány megtorpant az ajtó előtt, és jobb kezét a szemöldökéhez emelve pergő mozdulattal szalutált a kánnak. A férfi elegánsan viszonozta a szalutálást, és szívélyesen rámosolygott.

– Remélem, nem zavarta, hogy felkértem, hozza ide ezt az embert.

A lány vállat vont, s a mozdulat épp csak annyira volt merev, hogy leheletnyi neheztelésről árulkodjon.

– Mivel pillanatnyilag nincs szükség a szolgálatom ellátására, kénytelen vagyok egyéb hasznos tevékenységek után nézni.

A kán kegyesen elfogadta a magyarázatot, és Phelan felé fordult.

– Jobban is festesz meg nem is, mióta utoljára megnéztelek.

Phelan udvariasan mosolygott, miközben agya megszállottan dolgozott, hogy összehozza a kán hangját valamelyik kikérdezőjével.

– Ügyetlen vagyok.

A kán felvonta hófehér szemöldökét.

– Akkor hát, amikor Vlad jelentette, hogy bántalmazott, tévedett volna?

Phelan felemelte a fejét, és jól megnézte magának a kánt. Az egész találkozó próbákkal és intrikákkal fog telni? Mi újat mondhatnék még neki, amit a pribékjei nem szedtek ki belőlem a szereikkel?

– Ha nem vagyok olyan ügyetlen, akkor vagy elkerültem volna, hogy felingereljem, vagy kitértem volna az ökle útjából.

A kán kék szeme összeszűkült, majd felragyogott az arca, és intett Phelannak, hogy jöjjön beljebb a lakosztályba.

– Bocsáss meg. Elég sok kérdezgetésben volt részed az elmúlt hónapokban, pozvál? Én meg hagyom, hogy itt ácsorogj a hallban, mint akit rendre kell utasítani. Kérlek, kerülj beljebb, és ismerkedj meg másik vendégemmel.

Amint Phelan vendéglátója invitálására beljebb lépett, megfigyelte, hogy a kán lakhelye tökéletesen illik gazdájához. Először úgy gondolta, gyéren bútorozott szobákkal van dolga, de aztán észrevette, hogy minden darabot kiváló minőség jellemez, mintha a kán kizárólag a legjobbat tűrné csak meg a lakóterében. Phelan úgy gondolta, hogy a bútorok és díszek valószínűleg egy hosszadalmas szelektálás túlélői. Nagyon könnyen el tudta képzelni, hogy ez az ember előbb dob ki valamit, s csak azután hoz új holmit a lakásába.

A komor szürke szőnyeg és a meleg, sötétvörös falak dolgozószoba hangulatát keltették. A mennyezetbe süllyesztett lámpák sárgás fénye üveg és szürke fém polcrendszerre és asztalokra esett. A kanapé és a két szék kényelmeseknek látszottak, bár sem színben, sem formában nem illettek a berendezés többi részéhez. A polcokon néhány emlék és két-három holokönyv díszelgett, de Phelan egyikről sem tudta pontosan, micsoda.

Az egyetlen fali dekoráció a kanapé felett függött. Akkora volt, mint a mellkasa, és Phelan ugyanazt az emblémát fedezte fel rajta, amit a kán ajtaján levő pajzson látott. Annyi volt a különbség, hogy ez valóban pajzs volt, és a farkas feje alatt nem látszottak csillagok. Helyükön kis négyzet egyensúlyozott, egyik csúcsán csatlakozva a pajzshoz. Amikor közelebb lépett hozzá, újabb meghökkentő felfedezést tett. A fenébe, mintha egy mech páncéljából kalapálták volna ki!

Minden arra irányuló gondolat, hogy miféle szerkezettel tehették, és azt hogy sikerült létrehozniuk, kireppent Phelan fejéből, amint a kán másik vendége elfordult az egyik polctól, melynél eddig nézelődött.

– Üdvözlöm, Phelan Kell. Valóban úgy tűnik, a haláláról szóló mendemondák nagymértékben túloztak.

A méla döbbenet ellenére a fiatal zsoldos azonnal felismerte a férfit fehér ruhájának skarlátvörös selyemövéről. Mi a búbánatos poklot keres itt a Komsztár kardinálisa? Phelan az ámulattól tátott szájjal bámult az ősz emberre, aztán visszanyerte lélekjelenlétét.

– Blake békéje legyen önnel, kardinális.

A férfi megigazította jobb szeme felett a fekete szemvédőt, a másikkal pedig a zsoldosra kacsintott.

– Igen, tisztán látszik. Igazi Kell vagy.

A kardinális hanghordozásában volt valami, ami nyugtalanította Phelant.

– Ismeri az apámat?

A férfi egy pillanatig tétovázott, és Phelan érezte, hogy lenyeli első, önkéntelen válaszát.

– Ismerem-e? Nem, tulajdonképpen nem. Kardinálisi minőségemben tanulmányoztam őt, és nagy tisztelőjévé váltam. Réges-rég találkoztam is vele, de kétlem, hogy emlékezne rám, vagy arra a találkozásra.

Phelan kérlelni kezdte a Komsztár elöljárót, hadd üzenjen a szüleinek, hogy él, de elakadt a szava, amikor a kán a közelükbe ért, és udvariasan mosolyogva kitárta a karját, hogy üdvözölje a vendégeit.

– Hadd mutassam be önöket egymásnak. Phelan Kell, az úr Anastasius Focht, a Komsztárjuk kardinálisa. Kardinális, ő pedig Phelan Kell.

A fiatal zsoldos fejbiccentéssel üdvözölte Fochtot, majd várakozón a kánra pillantott. A kán Phelan szemébe nézett.

– Engedd meg, hogy bemutatkozzam: Ulric vagyok, a Farkasok kánja. Téged egy kommandó fogott el, melyet a klánom küldött ki, majd idehoztak az űrugrómra, az Óriás Farkasra.

Amikor meghallotta, hogy egy űrugrón van, Phelan még jobban megrökönyödött, mint amikor előzetes felméréseit végezte a hajóról, amit dobóhajónak hitt. Űrugró! Lehetetlen! Az űrugró nem több, mint egy Kearny-Fuchida hajtóműtestre erősített áthidaló modul. Talán vannak még rajta űrrepülődokkok, és a Cúnak ezen kívül ott vannak még az agrodekkjei, de ez minden. Egy többfedélzetes űrugró, ahol ennyi ember elfér. Ó, Phelan, ez sokkalta rettenetesebb, mint egy kis hóvihar a Tharkadon.

Phelan gyorsan visszazökkent, és a kán felé akarta nyújtani a kezét, de érezte, hogy Ulric elutasította volna a gesztust, s inkább protokolláris, mintsem személyes okokból.

– Uram, megkérhetném-e arra, hogy ha lehetséges, hadd küldjék üzenetet a családomnak, hogy életben vagyok. Nem kell, hogy hadititkokat tartalmazzon – a kihallgatásom és az az első csata elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, a Perifériát akarják megtámadni és elfoglalni. Csak nem akarom, hogy a szüleim szenvedjenek.

Ulric megrázta a fejét, de helyette Focht válaszolt a kérdésre.

– Sajnálom, Herr Kell, de még a kán engedélyével sem továbbíthatnék ilyen üzenetet. A prímás követként küldött ezekhez a nagyszerű emberekhez. Küldetésem diplomáciai természetű, így nem áll módomban üzeneteket továbbítani, függetlenül azok tartalmától. – Kissé elfordította a fejét, és a kánra mosolygott. – A kán megmutatta nekem a kommandóval való találkozásának felvételeit. Ahogy láthatta, haditechnikájuk és ügyességük zavarba ejtő.

Focht szavai Phelan szívének minden reményét eloszlatták. Megkeseredett a szája íze, amikor egyetértőn bólintott a kardinális megjegyzésére.

– Valóban az. – Felemelte a fejét. – Eddig nem volt tudomásom olyan szervezetről, ahol egy katona jelenti saját magát, amikor bántalmaz valakit.

Ulric a szemöldökét ráncolta.

– Ha kárt tennél egy másik ember tulajdonában, bevallanád neki, negvál?

Phelan rábólintott, bár nem tudatosult benne egészen a kérdés.