Miraborg az acél széket simogatta, mely végtagjaként szolgált.

– Át kellett állnom az eset után.

Tyra bólintott.

– Tudom, de az csak a változás kezdete volt. Erősebb lettél, nagyobb hatalmat és felelősséget vállaltál.

– Valakinek meg kellett tennie. – Megfordult, hogy kinézzen a mögötte levő üvegfalon. – A függetlenség káoszt teremtett. A Kurita tisztviselők távozásával minden féleszű, akinek volt valamilyen utópisztikus elképzelése, új államhatárokat húzott, és kikiáltotta magát császárnak. –Bal kezének egyetlen mozdulatával mintha egész Stortalar Cityt át akarta volna ölelni. – Állandó volt az élelmiszerhiány, zavargások törtek ki. Tennem kellett valamit.

– Emlékszem, apa. Emlékszem, milyen büszke voltam rád, amikor egy reggel elmentél, azzal, hogy helyreállítod a rendet. Az emberek köréd gyűltek, ami helyénvaló is volt, és te tényleg rendet teremtettél.

Miraborg összehúzta magát, és kimondta a következő szót a lánya helyett:

– De…

– Igen, de – ismételte Tyra –, jelkép lett belőled. Az emberek azt várták tőled, hogy vezesd őket, átvették mindazt, ami téged foglalkoztatott. Elkezdték gyűlölni a zsoldosokat, mert azt hitték, te is ezt teszed. Nem, ne nézz másfelé. Emlékszem, apa. Emlékszem, hogy nem az összes zsoldost hibáztattad a sérülésedért, és egyszer el is mondtad, hogy Vinson ezredesnek igaza volt, hogy kivonta a rendfenntartó erőket, amikor lejárt a szerződése. Volt idő, amikor ezt a tényt te is elismerted.

Tyra megrázta a fejét.

– Elég okos vagy ahhoz, hogy tudd, egy vezetőnek rá kell hangolódnia az embereire, de te hagyod, hogy az ő érzelmeik és benyomásaik hassanak rád. Mivel ők gyűlölik a zsoldosokat, a te gyűlöleted is egyre nőtt. Síkra szálltál az áldozat szükségessége mellett bimbódzó nemzetünk nevében, és példakép lettél, akit bárki büszkén követ. Sajnos azonban, e példakép eltorzításában is kedvedet leled.

A lány a férfi bal arcán éktelenkedő forradásra mutatott:

– Fiatal férfiak és nők csúfítják el magukat, hogy hasonlítsanak rád, és hangoztatják, hajlandók feláldozni magukat a Gunzburgért, hozzád hasonlóan – Jobb kezével szétmorzsolt egy könnycseppet bal arcának finom bőrén – Én soha nem tettem, mert reméltem, úgyis tudod, e melodramatikus mutatvány nélkül is, mennyit jelent nekem a világunk és a nemzetünk.

Tor Miraborg, mintegy belátva vereségét, lassan bólintott.

– Pont ezt gondoltam mindez előtt. – Megfordította a székét, és szembenézett a lányával. – Most azt mondod, elmész. Hogy fog az kinézni, hogy a saját lányom hagy el engem?

– Ne aggódj, apa, nem fogok szégyent hozni rád – húzta ki magát Tyra. – Felvételt kértem, és áthelyezést nyertem az Első Rasalhág Drakónokhoz.

Apja arcán mosolyféle tűnt fel.

– A Herceg Tiszteletbeli Gárdájához.

Tyra komoly arccal bólintott.

– Igen. Olyan előléptetés ez, amelyre büszkének kell lenned. Ismét feláldozod életed egy részét a Szabad Rasalhág ügyéért, egy magasabb ügyért. Anika Janssen is velem jön. – Az íróasztalon levő tükrös szemüvegre pillantott. – Gondolom, Hanson Kuusikot lépteted elő a helyemre.

Tor Miraborg a szemüvegre sandított, majd szégyenében lesütötte a szemét.

– Azért egyszer majd hazajössz?

Ahol a szívem, ott a hazám – gondolta Tyra, és megremegett, ahogy rádöbbent, többé nem tekinti otthonának a Gunzburgot.

– Nem tudom. Sok mindent át kell gondolnom, sokat kell látnom. Talán egy napon megérted.

Tyra apja válaszára várt, de annak arcán túl elviselhetetlennek tűntek a keresztülcikázó érzelmek. Miraborg felnézett a lányra, aztán lehunyta a szemét, és elfordította a székét, nehogy Tyra sírni lássa.

Miután az utolsó hidat is felégette maga mögött a Gunzburgon, a Vasvezér lánya búcsút intett szülőbolygójának.

5

Edo, Teknőcpart

Pesht Katonai Körzet, Drakónis Szövetség

3049. június 1.

Shin Yodama tai-i leemelte hátizsákját a válláról, és a rozoga, vaskeretes tábori ágyra dobta, melynek rugói nyikorgó, síró hangot hallattak, mintegy ellenkezésképpen. Kenji Yamashima kashira döbbenten kapta fel a fejét.

– Sumimasen, Yodama-san – mondta. – Buford tai-i választotta a priccset.

Vállat vont, jelezve ellenszenvét a salaktéglafalú helyiség előző lakója iránt. – Ha óhajtja, szerzek magának megfelelő fekhelyet.

Shin magában elmosolyodott, és kissé meghajolt.

– Igen, tatamit szeretnék, Yamashima-san. Amint a többi poggyászomat kirakodták a dobóhajóról, lenne gondja rá, hogy felhozzák ide?

Yamashima megbiccentette őszülő fejét.

– Hai. Alázatos szolgája ki is csomagoljon Önnek?

Shin elmosolyodott. Zene a fülemnek, amikor ezeket az ősi udvariassági formulákat használja, miután heteket kellett eltöltenem idefelé azon a független teherhajón. Shinnek feltűnt a férfi nyakának sárgás bőrén egy többszínű kígyófej, és hogy kisujjairól több ujjperc is hiányzik. Ez szinte várható volt tőle.

– Arra nem lesz szükség – mondta Shin –, de megtisztelő a figyelmessége. A kicsomagolást később elintézem.

Az ajtó hátoldalára függesztett hosszú tükörbe pillantva kinyújtózott, s megkísérelte lerázni magáról a kölöncként ránehezülő fáradtságot, melyet az egyhetes utazás okozott, míg a rendszer ugráspontjáról Teknőcpartra ért. A szeme alatt elszíneződött kissé a bőr, ám ezt rajta kívül senki sem vette észre. Ujjaival hátrasimította rövid, fekete haját, majd Yamashimára mosolygott.

– Azt hiszem, köszöntenem kellene az ittenieket.

Yamashima mosolygott, akár a tanár, akit boldogsággal tölt el, hogy tanítványa jól megtanulta a leckét.

– Tarukito Niiro tai-sa megkérte, csatlakozzon hozzá chára, ha már elrendezkedett. Amíg vele társalog, megszervezek Önnek egy találkozót az Öregemberrel.

Shin kérdőn oldalra billentette a fejét:

– Miféle Öregemberrel?

Yamashima már-már megszólalt, de végül nem tette. Sötét szeme Shin sima kezéről fekete egyentunikájának hajtókájára villant.

– Bocsásson meg, tai-i. Tudást gyanítottam ott, ahol csak feltételezések lehetnek. Nem akartam megbántani.

Shin viszonozta az őrmester mély meghajlását.

– Nem volt udvariatlan, Yamashima-san. Igaza volt. Nem tudtam, hogy a yakuzák Edóban ezzel a megnevezéssel illetik urukat.

Yamashima felegyenesedett, és gyűrött arcán tisztán látszott, mennyire megkönnyebbült.

– Tehát, miután elvitt a tai-sához – mondta Shin mosolyogva –, kérem, szervezzen meg egy látogatást az Öregembernél.

*

Shin Yodama belépett Tarukito Niiro tai-sa szobájába, és a tatamira térdelt, mielőtt a shoji-lapos tolóajtó becsukódott. A lakkozott papír áttetsző lapjai, különösen azok, melyek az ajtóval szemközti déli falat képezték, elegendő napsugarat eresztettek át ahhoz, hogy az egész helyiség fényben ússzon. Egyszerű és levegős a szentélye. Az erejét innen meríti, ebből a szobából. Érzem.

Shin hajolt meg először Tarukito Niiro előtt. A tai-sa legalább huszonöt évvel volt idősebb nála, de látszott, nem hagyja, hogy hiúsága felülkerekedjen rajta. Ahelyett, hogy szürke haját feketére festtette volna, mint egyesek, rövidre nyírt frizurát viselt, halántékán leborotválva, hogy könnyebben kapcsolódhasson a neurosisakjában levő neuroreceptorokhoz, amikor a mechjét vezeti. Sötét szeme nyílegyenesen, minden előítélet nélkül találkozott Shin pillantásával, majd gyorsan a padlóra szögezte tekintetét, nehogy alárendeltje udvariatlannak gondolja. Bár a tai-sa nem mosolygott, Shin ösztönösen megérezte, hogy kedvére volt alázatos meghajlása, és a tisztelet, melyet jelképezett. Tarukito mélyen, kecsesen viszonozta a meghajlást.

Shin ekkor a helyiségben álló másik férfi előtt is meghajolt. Kissé zavarólag hatott rá, hogy ez a férfi, aki nyilvánvalóan fiatalabb nála, már sho-sa rangjelzést hord, s ezzel a feljebbvalójának minősül. Csakis azért lehet itt, mert ő a parancsnokom. Azt hittem, a reformok véget vetettek annak, hogy pusztán társadalmi rang szerint adományozzák a megbízatásokat. Pont arra van szükségem, hogy egy ilyen tejfölösszájú osztogasson nekem ikebanacsokrok inspirálta utasításokat, vagy egy teyexta-lakoma hatására kifőzött tervekkel rukkoljon elő. Aggodalmai ellenére Shin megvigasztalódott, látva a fiatalabb férfi meghajlásában tükröződő finomságot és tiszteletet.

Tarukito halkan szólalt meg, de hangja hatalomról és önuralomról árulkodott:

– Remélem, a rendszerig tartó útja nem volt nagyon megerőltető.

– Nem, tai-sa. A pilóta rendkívül ügyes volt, és sikeresen kikerült két veszélyes viharzónát.

– Remek.

Tarukito elfordult, és könnyed mozdulattal a másik férfira irányította Shin figyelmét:

– Bocsássa meg udvariatlanságomat, amiért nem igyekeztem jobban a bemutatással. Ismerkedjen meg közvetlen felettesével, Hohiro Kurita sho-sával.

Shin szíve nagyot dobbant, és az arcára fagyott döbbenetet egyáltalán nem tudta leplezni. Theodore Kurita legidősebb fia! Mennyire különbözik a hologramoktól, amiket láttam róla. Shin ismét meghajolt, ezúttal még mélyebben és hosszabban.

– Bocsásson meg, Kurita-sama. Fel kellett volna ismernem.

Hohiro viszonozta a meghajlást, és ajkán mosoly fakadt.

– Egyáltalán nem kellett volna felismernie, Yodama-san. A legtöbb hivatalos hologram évekkel ezelőtt készült, és biztonsági okokból nem újítottuk meg őket.

Bár a mosoly megmaradt, Hohiro tekintete és hanghordozása komolyabb vágányra terelte a beszélgetést:

– Szeretném, ha tudná, hogy feljebbvalójaként is örömmel venném minden tanácsát és segítségét. A csatamechekkel kapcsolatos fortélyokon túl, remélem, sokrétű harci tapasztalatait is kész velem megosztani.

Shin lehajtotta a fejét.

– Megtisztel, sho-sa, de nem vagyok méltó az ilyen magasztalásra. Végül is csupán két évvel vagyok idősebb önnél, és nem volt részem abban a kitüntetésben sem, hogy elvégezhessem a Sun Zhang Akadémiát.

Tarukito Niiro elmosolyodott, és kinyitott egy irattartót, mely az alacsony, feketére lakkozott íróasztalon feküdt.

– Formális képzésének hiánya sok tekintetben inkább előnyösnek mondható, Yodama. Amint Hohiro találóan megjegyezte, már húsz éve tevékenykedik harcosként. Ez annyit jelent, hogy a harcművészeti tudás egész tárházát birtokolja.

Shin megrázta a fejét.

– Ezúttal is megtisztelve érzem magam, de úgy gondolom, túl sokat látnak korai tevékenységemben. Igaz, a Mariikon dúló harcok alatt jutottam árvaságra, 3028-ban, de akkor mindössze hétéves voltam. Azok közé tartoztam, akik a közeledő Steiner csapatok elől menekültek, de csupán a vakszerencsén múlt, hogy egy gerillacsoport rám bukkant, és mintegy talizmánként magánál tartott. Elismerem, hogy én robbantottam fel a hidat Pawluk Fordnál, de ez azért történt, mert egyedül én voltam olyan apró, hogy be tudtam mászni a csatornarendszerbe.

Hohiro alig észrevehetően megrázta a fejét.

– Egyikünk sem helyezett nagy súlyt a Mariikon nyújtott teljesítményére, mert felismertük, hogy bár ügyességet és bátorságot kívánt, pusztán parancsteljesítési képességét hivatott kiemelni. Nem, sokkal nagyobb benyomást tett ránk az a rajtaütés, melyet a Ronin Háborúk során a renegát egységek erődítménye ellen hajtott végre a Najhán. Kitűnően szervezett és kivitelezett mech-akció volt egy mindössze tizennyolc éves vezető részéről.

– Ismét azért dicsérnek, ami csupán a szerencse műve volt. – Shin érezte, hogy zavarában lángba borul az arca. – Amikor a renegátok megkísérelték lerombolni a kiképzőközpontunkat, mert gyűlöltek bennünket, amiért yakuzák vagyunk, eljött a giri ideje. Kötelességem volt, hogy a kadétszázad védekező akcióját vezessem, a honfitársaimmal és azokkal szemben, akik abban a megtiszteltetésben részesítettek bennünket, hogy mech-harcosokká lehettünk. Ha a renegátok is olyan jól ismerték volna a központ területét, vagy ha a mechjeik nem szenvedtek volna alkatrész-károsodást a harcok során, most nem beszélgethetnénk.

Shinben hirtelen felidéződött egy Centurion emléke, amint gépágyúját Párducának vezérlőfülkéjére szegezi. Ha nem mond csütörtököt az ágyú, ott pusztultam volna.

Tarukito egy pillanatig Shint fürkészte, majd lassan lehajtotta a fejét.

– Oly sok év katonáskodás után olyan arrogáns harcosokkal, akik csakis a személyes megdicsőülést keresik, az ön alázata annyira frissítő, amennyire méltatlan is. A Najha óta példás karriert csinált. Alig várom, hogy átvegye a Hyo század parancsnokságát.

Hohiro bólintott, Tarukito összegzésével való egyetértése jeléül.

– Akkor hát a többi az ön dolga, Yodama-san. Remélem, hogy ügyességén és tapasztalatán felül a jószerencséjéből is juttat nekem valamennyit.

Shin meghajolt.

– Felajánlom, amim csak van, és állok szolgálatukra!

Tarukito szélesen elmosolyodott.

– Kitűnő! Most már senkitől sem kell tartanunk. – Kétszer összecsapta a tenyerét. – Teázni hívtuk, és most ezt is fogjuk tenni. Utána pedig, Shin Yodama tai-i, körülnézhet Edóban, és lehetőséget kap arra, hogy megismerkedjen új otthonával.

*

Teknőcpart gyűrűi a látóhatár széléig nyúltak az éjszakai égbolton. A bolygó árnyéka lassan elhomályosította a gyűrűket, ahogy telt az idő, de a legtávolibbak még mindig kaptak elegendő napfényt ahhoz, hogy ragyogó bíborban, vörösben és aranyban tündököljenek. Bár Shin az űrben is tanúja lehetett a jelenségnek, amikor a dobóhajó beért a rendszerbe, egészen más volt a földről szemlélni a színkavalkádot, mint az égből.

Shin lába legyökerezett, és eltátotta a száját, akár egy turista. Ez a világ sokkal gyönyörűbb, mint eddig bármelyik, ahol éltem. Remélem, sosem fogom elveszíteni a csodálatomat, ha ekkora szépséggel találkozom.

Néhány pillanat múlva áttette a bontatlan szakésüveget bal kezéből a jobba, és továbbindult, miközben figyelmesen nézegette az útjelző táblákat, melyek Edo lankáin vezették keresztül. Mivel a bolygó nehézipara az űrbe települt, az aszteroidabányászat és az ércek nyersanyaggá alakítása a gyűrűkben zajlott, Edo városa gondozott és csendes maradhatott, távol az iparközpontok zajától. Azon kapta magát, hogy oyabunja szavai idéződnek az eszébe a Mariikról: „Civilizáltak vagyunk, Shin – mondogatta a mestere –, ezért civilizáltak módjára kellene élnünk.” Az oyabunom imádta volna ezt a helyet.

Shin útja egy dombon vezetett lefelé, majd át egy sötét kapun. Hallotta az elektronika halk bugását az árnyékban, de senki és semmi nem akadályozta útját. Az út balra kanyarodott, fel egy újabb dombra. Amint befordult a sarkon, feltárult előtte úticélja.

Az épület az ezerötszáz évvel ezelőtti japán várak stílusát idézte. A hétszintes torony talapzatát masszív kőfalak képezték. Minden egyes szint valamivel kisebb alapterületű volt, mint az alatta levő, egyre karcsúbb és kecsesebb szerkezetet alkotva, hogy kiemelje a domb természetes ívét. Az ereszcsatornák minden szinten visszahajlottak a sarkoknál, vad sárkányfejeket mintázva, melyek egyenesen a közeledő mech-harcost fürkészték. Az ereszek alatt, a shoji-lapok mögött gyertyák hunyorgó fénye tűnt fel, megvilágítva az emeletek balkonjait védő fakorlát leheletfinom mintázatát.

Shinnek mosolyognia kellett, annyira lenyűgözte az épület. Ahogy a gyűrűk ott ragyognak felette, és kétoldalt a fenyőligetek kiegyensúlyozzák, az maga a tökély. Az építész egy zseni, a kerttervező munkája pedig már művészet. Felment a lépcsőn a toronyként magasodó épület előtti széles, sík teraszra, majd hangtalanul átkelt egy fehér kavicsmederben futó folyócskán átívelő fahídon, és megérkezett a bejárathoz.

Két férfi hajolt meg előtte, amikor a folyosóra ért. Amint viszonozta a meghajlást és kilépett a csizmájából, az egyik elvette tőle a szakét, és távozott. Shin összeráncolta a szemöldökét, de a másik férfi megnyugtató pillantása azt sugallta, hogy a rizspálinkát majd kitöltik, és a megfelelő időben szervírozzák. Csak akkor, ha meggyőződtek arról, nem mérgezett.

Shin elővett egy pár fekete papucsot az egyik alkóvból, melybe a csizmáját helyezte, és a lábára húzta. Egy szó nélkül követte a férfit, végig a házon, megcsodálva közben annak szépségét. Egyszer majd én is ilyen palotában fogok lakni.

A fapadlós folyosóktól művészien festett shoji választotta el a többi helyiséget, melyekben egészen modern bútorok álltak, és volt köztük minden, az asztaloktól és kanapéktól kezdve a holovidnézőkig, sőt még holografikus játékasztalok is. A bent lézengő fiatalemberek pedig egyetlen kivételtől eltekintve vadul hahotáztak és tivornyáztak.

Az egyetlen komor illető nem viselt inget, bár Shinnek alaposabban is szemügyre kellett vennie ahhoz, hogy ebben teljesen biztos lehessen. A férfi sztoikusnak akart látszani, arckifejezése azonban inkább azt sugallta, hogy ordítani szeretne, és valószínűleg meg is tette volna, ha társai nincsenek a teremben. Mellkasának bal felén feketével kihúzott sárkány kígyózott a vállától a derekáig, majd hátra – vélte Shin – egészen a gerincéig. A sárkány farka a férfi karján futott le, és a könyöke alatt ért véget.

Ez az első fázisa a régimódi tetoválásnak, amit festékkel és bambusztűvel végeznek. Ha a fickó azt hiszi, hogy most fáj neki, csak várjon, míg kiszínezik a sárkányt, hogy életre keljen. Shin elvigyorodott, és üdvözlésképpen a férfi felé biccentett, amitől annak fájdalmas arca mintha megenyhült volna egy pillanatra. Biztos kedvezett valamivel az oyabunjának, hogy az megengedte neki a tetoválást.

Shin vezetője egy cédruslépcsőn feliramodott, majd megállt egy shoji-panel mellett. Félrehúzta, megvárta, amíg Shin belép a helyiségbe, majd becsukta, és nesztelenül távozott.

Shin letérdelt, és meghajolt a szoba egyetlen lakója előtt.

– Bocsásson meg, amiért az idejét rabolom. Végtelen hála tölt el, hogy lehetővé tette számomra ezt a látogatást. – Shin felemelkedett, de nem nézett a másik férfi szemébe. – Shin Yodama vagyok, Mariikon születtem, Takashi Kurita uralkodásának tizenhetedik évében.

A vele szemben álló, csont és bőr öregember tiszteletteljesen meghajolt, de arckifejezése tartózkodó maradt.

– A Ryugawa-gumi nevében, én, Ryoichi Toyama, üdvözöllek Edóban, Teknőcparton.

Bal karját kicsúsztatta szürke selyemkimonójából, és szabaddá tette testének bal felét.

– Ezt akkor kaptam, amikor felvettek a Sárkányfolyó Bandába, Takashi Kurita uralkodásának első évében.

Bár az oyabun tetoválása formájában hasonló volt azon műkezdeményhez, melyet Shin lent látott, egy teljesen más korszak művészetét tükrözte. Még az idős ember gyomortájékán látható golyóseb forradása sem tudta csökkenteni a negyvenöt éves rajzolat erejének varázsát. A sárkány, mely ritmikusan emelkedett és süllyedt az öreg légzésével, mintha élt volna. Shin meg mert volna esküdni rá, hogy hallja a pikkelyek neszét, és a vad karmainak sercenését viselőjének bordáin.

Shin igyekezett levenni a szemét a sárkányról.

– Bocsásson meg, Toyama-sama. Útszéli viselkedésű fajankó vagyok. Gyönyörű, de az ereje Önből táplálkozik.

Toyama nem szólt semmit, amint visszahúzta a kimonót. Újra megszorította magán az obi övét, majd várakozón pillantott Shinre.

– Látom, nem veszítetted egy ujjadat sem.

Shin lehajtotta a fejét.

– Mestereim elnézték a kudarcaimat.

– Nem viseled a hovatartozásodat mutató kitűzőt.

– Bocsásson meg, Toyama-sama, de a parancsnokom az utolsó állomáshelyemen megtiltotta, hogy családi ereklyéket viseljünk.

Toyama elmosolyodott, és fejet hajtott.

– Niiro tai-sa és jómagam megegyeztünk ebben a kérdésben. Itt azonban muszáj viselned valamit, ami azonosít velünk Edóban. Engedélyezem, ha valóban Shin Yodama az, akit vendégemnek tudhatok.

Shin kihúzta magát, és levette egyenruhájának zubbonyát. Óvatosan összehajtogatta, majd letette maga mellé a tatamim, mielőtt kigombolta az ingét. Hasonlóan a Ryugawa-gumi vezetőjéhez, Shin is lecsupaszította mellkasának bal felét.

– Shin Yodama vagyok, és a marfiki Kuroi Kirihez tartozom.

– A Fekete Köd! – ámuldozott az öreg – Hallottam róla, de alig hittem…

Shin tetoválása teljesen beborította bal mellkasát és karját, csaknem a csuklójáig. A minta hagyományos stílusra vallott, és egy forrongó, fekete felhőt ábrázolt. A gomolyag különböző részeit és mélységeit aranyszín foltok és kacskaringós vonalak jelezték. Mégis, bár az arany nagyon is a felhőhöz tartozott, mintha önálló életet élt volna. Ívei, és helyenként egyenetlen vonalai Shin mellkasának, hasának és karjának sima izmait követték, azok természetességében hangsúlyozva férfi voltát, mégis láthatóan mássá formálták, mássá és többé.

Toyama mélyen meghajolt.

– Akkor hát igaz. Ön valóban Shin Yodama, egy buso-senshi. – Büszke mosoly vonult át az öreg arcán. – Én érzem magam megtisztelve, hogy felkeresett.

Shin viszonozta a meghajlást, élvezettel hallgatva Toyama tiszteletteljes szavait. Buso-senshi – vagyis mechharcos: Része vagyok a yakuzák és Theodore Kurita megállapodásának, mellyel a császár a Drakónis Szövetséget akarta mindenáron megmenteni. A Kuroi Kiri háború alatti szolgálatai miatt mi részesültünk abban a megtiszteltetésben, hogy az első újjászervezett yakuzák mechharcosai lehettünk. Én is egy vagyok közülük – aki többért harcol a személyes dicsőségnél.

Toyama tenyerének hangos csattanása kijózanította Shint.

– Jöjjön, Yodama-san, megisszuk a szakéját illő módon, aztán megmutatom ezeknek a semmirekellőknek, akik nekem dolgoznak, milyen egy igazi yakuza. Most már közénk tartozik, a Ryugawa-gumik közé. Ha valamire szüksége van, kérje nyugodtan, hiszen Ön testesíti meg a Sárkány reményét – és nem hagyjuk, hogy ez a remény a semmibe vesszen.

6

Triász, Tharkad City, Tharkad

Donegál Szektor, Lyrán Nemzetközösség

3049. június 20.

– A Trell 1! – Victor Steiner-Davion arca vad vicsorba torzult. – Nem érdekel, hogy Theodore Kurita Kanrei a legidősebb fiát az Atreuson állomásoztatja, hogy Isis Marikról ábrándozzon. Nem értem, hogy az ő áthelyezése miért jelenti azt, hogy engem egy nyomorult koszfészekbe kell száműznötök!

Az, hogy a teremben levők jól szórakoztak rajta, csak tovább dühítette.

– A Szövetség határán akarok lenni, vagy inkább lent, a Kapellán Konföderáció közelében. Ott akarok állomásozni, ahol történik is valami!

Morgan Hasek-Davion felvonta a szemöldökét.

– Sok minden fog történni odakint is, Victor.

A herceg gúnyosan felcsattant.

– Persze, majd belénk csípnek a Periféria kalózai, vagy néha egy-egy holdkóros rasalhág egység, hogy mutassák, milyen nagy legények. A Trellen nem történt semmi a Szürke Halállégió megalakulása óta – Ezzel Justin Allardra nézett. – Az ördögbe is, a Kell Kopók egy századot küldtek fel a Második Ezredjükből, hogy a kalózok körmére nézzenek. Semmi dolgom nem lesz, csak ülök a babérjaimon.

Justin Allard Hanse Davion hercegre pillantott, majd megkockáztatott egy mosolyt.

– Látom, tanulmányozta a csapatfelmérési jelentéseket.

– Hát persze, a fenébe is – mutatott Victor a szobája falára kifüggesztett térképre az Utódállamokról – Tudom, hol milyen egységek vannak, és elég jó elképzeléseim vannak arról, mit forral ellenünk a Drakónis Szövetség. Nincs szükség csapatokra itt fent az Isten háta mögött. A pokolba is, még egy cserkészraj is meg tudná védeni azt a területet bármilyen, a Perifériáról jövő fenyegetés ellen.

Victor a Nemzetközösség határán levő Skye szigete és a Szövetség Dieron Katonai Körzete közé bökött.

– Itt van szükség rám. Mindannyian tudjuk, ha kitör a vész a Szövetség és saját erőink között, az itt lesz. A Tizedik Lyrán Gárda a Skondián állomásozik, Justinban. Láttam a jelentésekben, hogy Kait oda rendelik ki. És Morgan, azt is tudom, hogy hat hónapon belül az Első Kathili Ulánokat is szépen áttelepíted a Skye-ra. Engem miért hagytok ki?

A fenébe is, mech-harcosnak tanultam. Oda akarok menni, ahol ennek hasznát is vehetem. Nagyon zavar, hogy a nagy semmi közepébe helyeztek, csak azért, mert Theodore Kurita is ugyanezt művelte a fiával.

Hanse Davion megrázta a fejét.

– Ó, milyen forrófejűek a fiatalok…

Victor ezt hallva apja és Justin Allard felé is küldött egy-egy fagyos pillantást, majd unokatestvére felé fordult, hogy javítson az ügyén.

– Nem is várom, hogy az a két őskövület felfogja, de te, Morgan, képes vagy rá. Emlékszel, milyen az, amikor az ember elkészül arra, hogy a gyakorlatban is kamatoztassa azt, amit tanult.

Morgan lassan bólintott, és összekulcsolta a kezét a háta mögött.

– Nagyon is emlékszem, milyen fiatalnak és tettrekésznek lenni, kuzin – ezzel Hanséra pillantott –, és arra is, hogy az apád a háttérben tartott a megfelelő ideig.

Victor arca megrándult. Életed, annyira összefügg az Első Kathili Ulánok hőstetteivel – Davion Oroszlánjaival hogy el is feledkezem arról, milyen sokáig vártál, míg bizonyíthattál. Látom az arcodon, hogy együttérzel velem, ugyanakkor hiszed, hogy apám terve megfelelő.

Victor beletörődéssel az arcán levette zubbonyát a fogasról, és magára ráncigálta.

– Miért olyan fontos, hogy a Trell 1-en állomásozzak? – Feltartotta a kezét, hogy kivédje az azonnali választ. – Megspórolhatjátok a szöveget, hogy milyen kitűnő egység a Tizenkettedik Donegál Gárda. Elolvastam az anyagokat, és tudom, hogy jók. Ha véletlenül történik valami, az ellenségnek nagyon a sarkára kell állnia, hogy legyőzhessen.

Hanse Davion szeme összeszűkült.

– Remélem, tisztában vagy azzal, fiam, hogy a Drakónis Szövetséggel sosem volt könnyű dolgunk. Régebben csak meg kellett értenünk, hogyan ítéli meg a kultúrájuk a szégyent és a dicsőséget, hogy tesz különbséget kötelesség és könyörületesség között, és meg tudtuk jósolni, mit fognak lépni, hogy reagálnak. Régen – tizenöt évvel ezelőttig –, bosszúra kellett számítanunk minden egyes rajtaütésünk után. Minden akciónkra ellentámadást indítottak. Csapataik őrült, öngyilkos megmozdulásokkal válaszoltak, csak azért, hogy családjuk dicsőségét növeljék. Több vezérük lett öngyilkos, mert feletteseik elárulták őket, ők pedig nem tudtak a vereség okozta szégyennel élni, még akkor sem, ha kudarcukat más okozta. Őrültek voltak, mi pedig kihasználtuk, mennyire kiszámíthatóvá váltak ezáltal az akciók.

A herceg felállt a Victor ágya lábánál levő székből, és a térképre nézett.

– Több mint húsz éve, a háború előtt, Takashi Kurita két új mechegység létrehozását rendelte el: a Genyosákét és a Ryukenekét. A Genyosák körülbelül akkora elit alakulatot alkottak, mint egy megerősített zászlóalj. Mechharcosaik a krém krémje voltak, és arra képezték ki őket, hogy a dicsőséget magasabb mércével szemléljék a pusztán személyes érdemeknél. Győzelmük az egység győzelme volt, az egység győzelme pedig a Szövetségé. Yorinaga Kurita, a kiváló mechharcos vezetése alatt a Genyosák mint egység harcoltak, nem, mint személyes megdicsőülést kereső egyének. Ez pedig halálossá tette őket.

Hanse tekintete a térképen túlra révedt.

– A Ryukenek több ezrednyit tettek ki. Wolf Dragonyosainak ellenfeleiként hozták létre őket, és kiképzési stílusuk is hasonló volt a Dragonyosokéhoz. Mint ilyenek, ezen egység mechharcosai is remekül összedolgoztak. Megtanulták, hogyan legyenek egymás segítségére, és olyan technikákat sajátítottak el, melyek félelmetessé tették őket. Amikor 3028-ban szembekerültek mentoraikkal a Nyomorúság nevű bolygón, a világ baljós nevéhez híven mindkét csapat megtizedelődött. A Ryukenek mint egység még nem voltak alkalmasak arra, hogy részt vegyenek a Negyedik Örökösödési Háborúban annak kitörésekor, a Genyosák viszont igen. A háború végén a túlélő Genyosák hűséget fogadtak Theodore Kuritának.

A herceg visszafordult a fia felé.

– A Genyosák úgy érezték, hogy Theodore apja, Takashi rosszul bánt halott parancsnokukkal, meggyalázta az emlékét. Néhány Genyosa még dezertált is a Kell Kopókhoz. Ebben az időben történt az is, hogy Theodore maga köré gyűjtötte a megmaradt Ryukeneket, akik szintén elveszítették a parancsnokukat. Gyorsan szervezett néhány gyakorlózászlóaljat a Genyosák és a Ryukenek túlélői mellé, és a yakuzák közül is rengeteg embert toborzott. Bár apja elrendelte a Ryukenek és a Genyosák feloszlatását és szétszórását, Theodore kiváló katonai erőt kovácsolt belőlük.

Justin megköszörülte a torkát.

– Valójában a két elit egység felbomlása mintha csak tovább terjesztette volna Theodore katonai filozófiáját, ahelyett, hogy szétzilálja azt, mint ahogy Takashi remélte. Míg a régi vonal hívei meg-megkíséreltek néhány lázadást – és főként ők voltak felelősek azért, amit ők Ronin Háborúknak neveznek, amikor Rasalhág kivívta függetlenségét Theodore új és hatékonyabb katonai doktrínája győzelmet aratott.

Victor beharapta alsó ajkát.

– Ez volt az az új katonai doktrína, melynek szellemében Theodore jól ellátta a bajunkat 3039-ben?

Hanse tétovázott, mintha kissé bántotta volna a kérdés.

– Igen, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy visszavonulót kellett fújnunk. Mégis lényegesebb volt ennél a Szövetség rendelkezésére álló mechek száma. Theodore hihetetlen számban szerzett utánpótlást, annak ellenére, hogy apja veszélyt sejtett benne, és például olyasmivel akadályozta, hogy feltartotta az alkatrész- és muníciószállítmányokat.

Victor a homlokát ráncolta.

– Ez nem volt okos ötlet. Saját maga alatt vágta a fát.

Morgan a kronométerére pillantott, majd megigazította magán fekete-arany egyenruháját.

– Mi is ezt hittük, Victor, ezért is léptünk pont akkor. Theodore bizonyította rátermettségét, és azóta nagyon szemmel tartjuk egymást.

Hanse odasétált a fiához, és megigazította az arany váll-lapot annak bal vállán.

– Amikor Theodore hat hónappal ezelőtt a Teknőcpartra, a Tizennegyedik Vegai Légióhoz helyezte át a fiát, úgy éreztem, jelez nekünk. Először megijedtünk, hogy a területen folyó csapatösszevonások arra kényszerítenek majd, hogy megerősítsük a rasalhág határt, ami politikai bonyodalmakat vonna maga után…

Victor látta, hogy apja arcán a nemtetszés felhője vonul át. Gondolom, Ryan Steiner megint kavargatja a kását. Csak másodunokatestvére az anyámnak – olyan rokoni viszonyban áll velem, mint Phelan Kell –, de elég bajt okoz ahhoz, hogy gyanítható legyen, egyenesen az arkóni trónra pályázik.

Különös gondolat futott át Victor agyán, melytől mosolyognia kellett. Kíváncsi vagyok, nem azon másodunokatestvérek feladata-e a bajkeverés, akiket egy generáció félretett az útból. Phelant kirúgták a Nagelringről, Ryan pedig elvette Morasha Kelswát, hogy megerősítse hatalmát, hiszen a lány a Tamar Paktum trónkövetelője. Mivel a Paktum fele a Szabad Rasalhág Köztársaság része lett, nehéz dolga lesz az apámnak, ha csapatokat akar telepíteni arra a területre, miközben továbbra sem hajlandó Ryan kérésének eleget téve háborúba bonyolódni a feleség jussának visszaszerzéséért.

Victor felpillantott.

– Gondolom, Theodore nem növelte a fia egységének szánt csapat-és muníciószállítmányokat?

Justin a fejét ingatta.

– Amennyire a Hírszerzés tudja, nem. Úgy néz ki, a szállítmányok az adott helyőrségbe arra elegendőek, hogy pótolják a kalózokkal való összecsapások anyagveszteségét, semmi több.

Victor ellépett az apja mellől, és kabátjának ujját húzogatta.

– Szóval azért fogsz odaküldeni, hogy azt sugalld Theodore-nak, élő választ küldesz a jelzésére?

Hanse a fejét rázta.

– Te is és Hohiro Kurita is értitek a dolgotokat. Hohiro eredményeit nagylelkűen kiszivárogtatták a Sun Zhangról, és azok bizony kitűnőek. Mi szintúgy bepillantást engedtünk Theodore-nak a te aktáidba. Ha a nézeteltéréseinket kettőnk között kívánja elrendezni, akkor Skye szigetére csap le. Ha azonban a konfliktust a jövő generációra hagyja…

– Akkor a fia támad meg engem – Victor kék szeme összeszűkült, akaratlanul is apja koncentráló arckifejezését utánozva. Az elemzés tökéletes, ahogy ezt ettől a triótól várni lehetett. Íme a kihívás, melyet Theodore Kuritától már megtanultam értelmezni.

– És te, apa? Azt szeretnéd, ha a harc a következő generációra szállna?

Hanse hátravetette a fejét, és elnevette magát, mialatt két tanácsadója mosolyogva pillantott egymásra.

– Igen, uraim, igazuk volt. Tényleg megkérdezte.

Hanse elkomorodott, ahogy mindkét kezét Victor vállára tette.

– Én már megvívtam egy háborút, mielőtt megszülettél, és az újjáépítés hosszú, nehéz munka volt. Valószínűleg hiba volt tíz évvel később újra megtámadni a Drakónis Szövetséget, és hálásnak kellene lennem Theodore-nak, amiért ezt ilyen világossá tette számomra.

A herceg lenézett a fiára.

– Fénykoromban néhányan zseniális hadvezérnek tartottak, de úgy tűnik, ez a cím generációs természetű. A negyedik Örökösödési Háborúban használt taktikám azért működött, mert az ellenség védelmének olyan gyenge pontjait célozta, melyeket az nem vett észre. Csupán tíz évvel később, a 3039-es háborúban, Theodore Kuritának sikerült felfedeznie hadvezetésem fogyatékosságait, és drámai módon mutatott rájuk. Igaz, hogy a nyilvánosság számára kissé finomítottunk a történteken, és a világok közel hasonló mértékű gazdát cserélését alapul véve csak újabb patthelyzetnek tűnt az egész. De akik most itt vagyunk, tudjuk, mennyire megrökönyödtünk azon, milyen sikerrel verte vissza Theodore Kurita az Egyesült Világok és a Lyrán Nemzetközösség egyesített seregeit.

Hanse mélyet sóhajtott.

– Az én időm egy újabb háború tervezésére és véghezvitelére lassan tovaszáll – Morganre és rád.

A herceg szája szögletében apró mosoly csillant.

– Hadd maradjanak a háborúk a te generációdra, és amikor elfoglalod a trónt, te döntheted el, mikor, hol háborúzol, és egyáltalán, akarsz-e háborúzni. Ha dicső harcos leszel, ha újra egyesíted az Utódállamokat, hogy megalakíts egy másik Csillagligát, nagyon büszke leszek rád. Ha soha nem kezdesz háborúba, akkor is.

Morgan ismét a kronométerére pillantott.

– Barátaim, lejárt az idő. Egyetértek, hogy ez a beszélgetés érdekfeszítőbb, mint amilyennek az Arkón Békedíj Bankettje ígérkezik, de úgy gondolom, inkább egy megfelelően biztosított tárgyalóteremben kellene folytatni.

Hanse felállt, és saját kabátját kezdte igazgatni.

– Az egyetlen nagy gond az udvar ide-oda fuvarozásával az Új Avalon és a Tharkad között az, hogy minden estét díjkiosztó bankettek és egyéb megkérdőjelezhetően fontos „kulturális események” foglalnak le – ezzel Victorra kacsintott –, de ha elmulasztjuk őket, az anyád a fejünket veszi.

Victor az ajtó felé bökött.

– Akkor indulás. – Az apja felé fordult.

– Gondolod, hogy a Trell 1-en nekem is hasonló összejöveteleken kell majd elnökölnöm?

Hanse megrázta a fejét.

– Ott, az Isten háta mögött? Kétlem.

Victor elnevette magát, és becsukta maguk mögött az ajtót.

– Ebben a rosszban mégiscsak van valami jó – mormolta.

7

Geradeaus Bázis, Skondia

Skye szigete, Lyrán Nemzetközösség

3049. július 30.

Kai Allard öklével eltakarta száját ásítás közben.

– Itt vagyok, őrmester. Mi a hézag?

A köpcös kis ember szörnyen alázatosnak látszott.

– Jézusom, hadnagy, nem számítottam rá, hogy azonnal itt terem. Úgy értem, csak azt szerettem volna, ha még a nap folyamán időt szakít ránk. Tudom, hogy szunyókálni akart egy kicsikét az utazása után az Arguson.

Kai megrázta a fejét.

– Semmi gond. Már annyit utaztam, hogy tökélyre fejlesztettem a dobóhajón való alvás tudományát, az atmoszférába lépés idejét is beleértve.

A dobóhajók, melyek önmagukban alkalmatlanok a csillagközi utazásra, a bolygókról az űrugrókhoz fuvarozták az utasokat és a teherszállítmányokat. A Kearny-Fuchida ugróhajtóművel ellátott űrugró képes volt meghajlítani a teret önmaga és dobóhajói körül, s ezáltal egy pillanat alatt egy másik, maximum harminc fényévnyire levő csillagrendszerbe jutni. A bolygó és az ugráspont közötti tranzit ideje a csillag típusától függött, de ezeket az utazásokat senki sem nevezte volna élvezetesnek vagy pihentetőnek.

Az őrmester lenézett a zsebszámítógépére.

– Közeledik a hó vége, ellenőriznem kell, minden rendben van-e a mechjével. Úgy értem, meg kell néznünk, nem lazult-e ki valami. Főleg, mert az ön mechje nem éppen alapmodell… – félig a mech-hangár felé fordult, majd megvárta, míg Kai követi az emberiség által kifejlesztett legfélelmetesebb fegyverek irdatlan otthonába.

Kai hátán végigfutott a hideg, amikor belépett a csarnok árnyékos sötétjébe. Kilenctől csaknem tizenkét méterig terjedt a föléje tornyosuló mechek nagysága. A fehér és kék álca, melyet arra terveztek, hogy a mechek szinte beleolvadjanak a Skondia jeges régióiba, lágyabbá tette némely gép szögletes formáját, Kai mégis úgy érezte, mintha hűvösebbekké és vészjóslóbbakká váltak volna tőle. Néhányuk humanoidot formált, mintha emberek bújtak volna roppant, hatalmas páncélokba. Mások vadállatokra hasonlítottak, vagy szörnyűséges rovarokra.

A mechek harmadik csoportja sem volt kevésbé baljóslatú. A legtöbbjük madárszerű lábakon állt, de az élőlényekhez való hasonlatosságuk ezen a ponton véget is ért. Zömök, alacsony törzsükből ormótlan szárnyak nőttek, melyeket a legtöbb esetben lézerfegyverek vagy rakétaindítók tarkítottak. Ezek legfélelmetesebbike, az Útonálló, görnyedten lapult, két szárnya végén zömök fegyvercsövekkel, melyek lézereket és iszonytató ionágyúkat rejtettek. Az ormótlan test fejét egy ágyú képezte, s mindezen arzenállal az Útonálló volt a leghalálosabb csatamech, melyet emberi kéz alkothatott.

A tiszthelyettes mechek egész sorain vezette végig Kait. Menet közben egy kosárból előhúzott egy vastag mellényt, és hátrahajította a mech-harcosnak. Szürke, ballisztikus anyag alkotta a ruhadarab külső rétegét, és Kai megnyugtatónak találta a mellény súlyát. A négy csatot kikapcsolva szétnyitotta, felfedve a mellényt bélelő fekete gortex réteget. A gortex és a testpáncél közötti csövekben hűtőfolyadék keringett. Ha a mellényt a mech vezérlőüléséhez kapcsolták, segített a gép pilótájának, hogy elviselje a csatamech pilótafülkéjében uralkodó szörnyű hőséget.

Kai már le is vetette az ingét, és magára öltötte a hűtőmellényt, mire ő és az őrmester elérte úticélját. A kis ember hirtelen lecövekelt, de Kainak sikerült szépen kikerülnie.

– Ez lesz az, ugye, hadnagy? Úgy értem, ez az igazi Yen-lo-wang.

Kai komoran bólintott.

– Pontosan. Ez a Yen-lo-wang.

Az előttük magasodó Centurion nem volt olyan ormótlan, mint némely más humanoid mech. Bár karcsú sziluettje élettel telibbé tette, a gépágyúcső, mely jobb karja helyén pihent, senkit nem téveszthetett volna meg. A fej ősi római sisakhoz hasonlított, de Kai és az őrmester tudták, nem pusztán dekorációs célokat szolgál. Több ezer érzékelővel látták el, melyek valójában az óriási hadigépezet szemét és fülét alkották.

AYen-lo-wangon nem lehetett látni a többi mech hó- és jégszín álruháját. Mostanáig a Kestrel bolygón tárolták, az Allardok ősi birtokán. Fekete és barna foltosra festették, némi kékkel vegyítve az arcpanel közelében, egy sólyom színeit utánozva. A bal mellkas felett a Kestrel Gárda ágaskodó sólymot formázó címere díszelgett.

Az alacsony férfi összerezzent.

– Tudja, láttam az első csatája közben.

– Ott volt a Solarison húsz évvel ezelőtt? – mosolygott tudálékosan Kai.

A férfi megrázta a fejét.

– Hát, tulajdonképpen nem. Láttam, ahogy Peter Armstrong gépének támad, amikor először sugározták a csatát. Lássuk csak, abban az időben a Cor Carolin állomásoztam. Emlékszem, Armstrong Griffinjét bámultam – talán Marsnak hívta…

– Arésznak – javította ki udvariasan Kai.

– Ja, Arésznak – az őrmester szégyenlősen vállat vont. – Hát, az a sok istennév megzavarja az ember koponyáját, nem igaz? Az a Yen-lo-wang is valami isten, ugye?

– A halottak istene a kínaiaknál – suttogta Kai. – A Kilenc Pokol Királya.

Az őrmester szélesen elvigyorodott.

– Ja, persze. Ezért volt az a címe a csatának a holovideken, hogy „Az Istenek Küzdelme”. Hát, én végignéztem. Pillanatnyi elmezavaromban az apjára fogadtam – főleg, mert nyerés esetén sokszorosan fizetett. Amikor a papája megnyuvasztotta Armstrongot, besöpörtem a jussomat. Megduplázták a nyereményemet, mert meg is ölte a fickót.

A férfi lelkesedése megkeserítette Kai szája ízét. Emlékszem, hogy egyszer elcsentem a kérdéses holovid egy példányát, és kérkedni kezdtem azzal, hogy az apám megölt egy embert. Olyan hatéves lehetettem abban az időben, és arra használtam a holovidet, hogy a suliban megnyerjek egy szokványos „az én apám majd jól megveri a te apádat, bee” stílusú civakodást az egyik sráccal. Szegényt annyira kiborította, hogy haza kellett küldeni az iskolából. Akkor este az apám leültetett, és hosszan elbeszélgetett velem. Átölelt, miközben együtt újra megnéztük a felvételt, és éreztem, hogy reszket. Elmondta, mire gondolt, amikor Armstrong mechjének arcpanelje szétrobbant. Azt akarta, hogy Armstrong kiszálljon, elmeneküljön mechjének pusztulása elől, de amikor a tűz elöntötte a pilótafülkét, és húszméteres lángnyelveket lőtt minden irányba, az apámnak összeszorult a szíve.

„Sosem könnyű megölni egy embert, és nem is szabad annak lennie” – mondta. Túl fiatal voltam, hogy teljesen megértsem, de azóta megtanultam, és soha nem felejtettem el. A gyilkosság végül is minden más módszer kudarca, mellyel a másikat szeretnénk befolyásolni vagy megváltoztatni. Az, hogy olykor ez az egyetlen módja az önvédelemnek, még nem teszi dicsőbb és bocsánatosabb tetté.

Az őrmester olyan szeretettel veregette meg a Yen-lo-wang lábát, mellyel mások csak imádott ebüket vagy lovukat illetnék.

– Sohasem hittem, hogy egyszer közelről láthatom ezt a gyönyörűséget – mondta szégyenlős vigyorral, amint visszafordult Kai felé. – Ha nincs ellene kifogása, uram, személyesen szeretném gondját viselni a mechjének. Tudja, afféle privát techje lennék – persze a többi dolgom mellett.

Kai viszonozta az őrmester mosolyát, s komor gondolatai és érzései más vágányra terelődtek.

– Nagy örömmel venném, őrmester, ha ön viselne gondot a mechemre. – Felpillantott a Centurionra. – És biztos vagyok abban, hogy neki sem lesz kifogása ellene.

A tech bólintott, és újra megveregette a mech lábát.

– Cseppet se aggódjon, uram, a jó öreg Marty Rumble és a Yen-lo-wang a legjobb barátok lesznek. Csúcsformába fogom pofozni.

Odalépett, hogy kiegyenesítse a kötélhágcsót, mely a mech vezérlőfülkéjéből a földre vezetett.

– Először is, másszon be, és lássuk, mit tud! Én a lőtér irányítótornyában leszek. Hívjon a 27-es sávon, amikor kész az indulásra!

Kai gyorsan felkapaszkodott a létrán. Amikor a mech pilótafülkéjébe ért, intett Rumble-nak, hogy lépjen el a létra mellől, és megnyomta a visszahúzó gombot. Amikor a létra visszatekeredett a mech állában elhelyezkedő tárolóba, a polarizált arcpanel leereszkedett, és a helyére csusszant. A szorosan lezárt fülke kiegyenlítette a nyomást, Kai füle pedig pattant egyet.

A fiú belesüppedt a mech vezérlőülésébe, és levetette hosszú gyapjúnadrágját, csak egyensortját hagyva magán. A hűvös levegőtől libabőrös lett a lába, de amikor beindította a mech mellkasában izzó fúziós reaktort, érezte, hogy a kabinba meleg léghullámok örvénylenek. Jól tudta, hogy a fülkében olyan tikkasztó forróság támadhat, hogy sortján kívül semmit sem lesz képes megtűrni magán.

Miután bekapcsolta az ide-oda kígyózó biztonsági öveket, előhúzta a hűtőmellény elektromos vezetékét annak apró bal zsebéből, és a vezérlőülés bal oldalán levő csatlakozóba illesztette. Néhány pillanatba telt, míg teste hozzászokott az érzethez; mintha millió csúszómászó tekergőzne rajta, amint a lomha hűtőfolyadék áramlani kezdett a mellényben. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott egyik oktatójának megjegyzése: „Még mindig jobb, ha az embert férgek másszák, mint ha puhára fő.”

Kinyitott egy panelt a vezérlőülés jobb oldalán, és négy rövid kábelt húzott elő, meg egy darab fényes papírt. A medszenzor tapadóelektródáit kihámozta a papírból, és mindkét combjára és felkarjára felragasztott egyet-egyet. Majd a vezetékek lekerekített végét hozzácsatlakoztatta a négy elektródához, a túlsó, villásvégeket pedig átfűzte hűtőmellényének karikáin. A csatlakozók fémesen ütődtek egymásnak, amint hintázni kezdtek a torka közelében.

Kai a feje mögé nyúlt, és a vezérlőülés mögötti polcról leemelte a neurosisakját. A fejére illesztette, hagyva, hogy súlya inkább a hűtőmellény kipárnázott vállrészén nyugodjon. Körbecsavarta, és beállította, úgy, hogy a sisakba szerelt neuroszenzorok gyűrűje szépen hozzásimuljon a koponyájához. Kis ideig bajlódnia kellett, de végül sikerült elérnie a pontos illeszkedést. Azt hiszem, megint le kell vágatnom a hajam…

A medszenzor csatlakozóit a sisak nyakán levő aljzatokba illesztette. Amint próbaképpen elfordította a fejét, elégedetten tapasztalta, hogy a sisak hexagonális arcpanelje középen áll. Végül összeillesztette a sisakot rögzítő tépőzárakat. A következő lépésre készen előrenyúlt, és megérintett egy világító sárga gombot a vezérlőpulton.

A komputer géphangja betöltötte neurosisakját.

– Yen-lo-wang vagyok. Ki akar bejelentkezni a Kilenc Pokol Királyánál?

– Kai Allard-Liao vagyok.

A hangfalak egy pillanatig csak gépies búgást közvetítettek, mielőtt a számítógép válaszolt:

– Hangminta azonosítva. Mi az egyetlen állandó szabály?

Kai nagyot nyelt.

– Tiszteld apád és anyád.

– Engedély megadva. Tudd, Kai Allard-Liao, hogy büszke rád apád és anyád.

Kai hátradőlt az ülésben, s alig vette észre, amint a hadigépezet képernyői életre kelnek, és a komputer bekapcsolja az összes fegyver vezérlőrendszerét. A számítógépet nem programozták arra, hogy ilyet mondjon! Azután visszaemlékezett, hogy apja „még egyszer” vissza akart mászni a pilótafülkébe, amikor találkoztak, mielőtt az idősb Allard elindult volna Victor diplomaosztójára. Rájöhettem volna, hogy forral valamit, amikor ragaszkodott hozzá, hogy ő vonulhasson be a Yen-lo-wanggal a dobóhajó rakterébe. Azóta pedig nem ültem benne.

Mintha gombóc nőtt volna a torkában. Az, hogy megengedte, hogy elhozzam és használjam a Yen-lo-wangot a szolgálati utam során, óriási diplomaajándék volt, de ez… ez más. Kai alig hallható, elsuttogott fogadalmat tett: semmi olyat nem fogok tenni, amivel elárulom a bizalmadat. Semmit!

Bekapcsolta az adóvevőt.

– Centurion a toronynak. Hall engem?

Rumble kissé ziháló hangja válaszolt.

– Pont most értem ide, hadnagy. Az irányítás készen áll. Felkészült?

– Minden rendszer működik.

– Remek. Forduljon az egy-nyolcvanas irányra, és induljon délnek. Sétáljon ki vele, utána felgyorsíthatja utazósebességre. A gyakorlótér nem éppen első osztályú. Leginkább érzékelőkkel felszerelt, romos acélszerkezetek, amiket a mech különböző azonosítókkal fog ellátni a kijelzőjén.

– Roger – Kai lenyomott két gombot a vezérlőpult jobb oldalán.

– Diagnosztikai adatokat küldök a 30-as és 31-es sávokon. Külön a mechanikáról és külön a lövészetről.

Rumble hangjában elragadtatás hallatszott.

– Ezt meg tudja csinálni?

– Aha. A berendezés választható tartozék, melyet a Solarison használnak, hogy a bukmékerek követni tudják a mech teljesítményét a harc során. Ezzel le tudják állítani a fogadásokat, ha a mechet belső károsodás éri, mely a nézőknek nem szembetűnő. Adatküldés indul.

Kai másodlagos monitorán adatok tömege szántott végig. Elég hosszan bámulta ahhoz, hogy megnyugodjon, a helyes információt küldi a helyes frekvencián, majd lehívott egy újabb programot, mely a Yen-lo-wang számítógépes diagnosztikai képét vetítette a monitorra. A számítógép jelezte, hogy a mech aktív fegyverzettriója élesre töltve, bevetésre készen áll. A többletsúly, és a mech speciális változtatásai miatt – főleg, mert a mech jobb karján levő Pontiac 1000 nehéz gépágyút egy könnyebb, Luxor típusúval helyettesítették – a Centurion mellkasáról lekerült a nagy hatótávolságú rakétaindító és a hozzá tartozó tár. A gépágyú lőszertára a Centurion jobb mellrészében kapott helyett. A Yen-lo-wang ezenkívül két közepes lézerrel is büszkélkedhetett, törzsének elülső és hátsó részén.

A neurosisak Kai egyensúlyérzetének impulzusait egyenesen a számítógépbe továbbította, lehetővé téve az ötventonnás fémóriásnak, hogy kápráztató könnyedséggel dübörögjön előre, majd forduljon délnek. A pilóta kérésére a komputer azonnal durva, mechanikus mozdulatokká alakította a mikroelektromos impulzusokat azáltal, hogy áramhullámokat bocsátott ki a mech myomer izmainak összehúzására és elernyesztésére. Kai többéves tapasztalatával csaknem minden erőfeszítés nélkül elkormányozta a halálosztó masinát.

A Centurion merész, egyenletes léptekkel haladt kifelé a mechdokkból, de Kai még a legapróbb hibáját is észrevette, és korholta magát érte. Nem hagyta, hogy a kéthónapos szünetet, amíg a Skondiára utazott, vagy általános kimerültségét kifogásként használja, hanem csak hajtotta magát, hogy egyre jobb legyen.

Koncentrálj, Kai! Az apád úgy bánt a Yen-lo-wanggal, mintha az elmúlt húsz évben minden nap gyakorolt volna vele. Olyan elegánsan masírozott be az Árgusra, mint egy elit gyakorlócsoport bármelyik tagja. Te meg nehézkes vagy és lassú. Jobban kell csinálnod.

Jobb kezével megnyomott egy másik gombot a vezérlőpulton. Arcától egy méternyire, a kabin alacsony mennyezetétől körülbelül másfél méterre egy két méter széles számítógépes holokijelző villant fel. Bár íve mindössze 160 fokos szöget zárt, tökéletes, 360 fokos látómezőt biztosított a Centurion körüli területről. A kijelzőt halvány vonalak tördelték előre, balra, jobbra és hátra mutató tűzvonalakra, a középső részen pedig két aranyszín célkereszt lebegett.

Az áttetsző holokijelző tiszta rálátást engedett Kainak a vezérlőpultra, az adatmonitoraira, és a nagyon fontos termométerre. Ha távolabbra összpontosított, kilátott a Centurion arcpanelján túlra, bár a tíz méter magasság kissé eltorzította a képet. Az alapkijelző a kinti terepet nagyított formájában mutatta, amihez látható fényt használt, s durván olyan illúziót keltett, mintha Kai gyenge távcsövön át nézte volna. A program, melyet a komputer arra használt, hogy digitalizálja a külső vizuális adatokat, felnagyította a legfontosabb részleteket, és feliratozta az azonosított tereptárgyakat. Ebben az esetben ez az éleslövészetet jelző figyelmeztető táblák felbontásának növelését, valamint egy elsuhanó légivadász azonosítását jelentette, melyről kiderült, hogy egy barátságos, hatvanöt tonnás Luciferről van szó, mely a bázistól távolodási manővert hajt végre.

Kai bekapcsolta a rádiót.

– Kiértem. Végsebességre viszem a Yen-lo-wangot.

Kai anélkül, hogy megvárta volna a pályairányítás engedélyét, előrelódította a mechet, és felgyorsította lépéseinek iramát. A havas talajon végigdübörögtek a roppant fémtalpak, átcsikorogva a kora téli hó jeges páncélján, és valósággal felszántották a talajt. Ahogy a mech sebessége fokozatosan közelített a talajon való közlekedés óránként 64.8 kilométeres maximuma felé, Kai érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Két hónapi semmittevés után micsoda nagyszerű élmény.

Rumble hangja szaggatottan érkezett a hangszóróból.

– Minden rendszer kitűnő, Centurion. Nálam tizenöt másodperc a hatótávolságig. Az elektro-optikai módban nem fog mesterséges képeket kapni, csak magrezonancián vagy infravörösön Mindhárom mód feliratoz. Készüljön! Sok szerencsét!

Kai a tűzgombokra csúsztatta ujjait a vezetőülés karfáján. A jobb kezével irányította a gépágyú és az elülső lézer célkeresztjeit, a ballal pedig a hátsó lézert. A jobb hüvelykujja alatti gomb indította a gépágyút, míg két mutatóujjával a lézereket hozhatta működésbe.

Figyelmeztető kürtjelek éles sivítása jelezte, hogy beért a gyakorlótérre. Hótalpas gyalogosok szaladtak szét egy kis fakunyhóból, amit a komputer félnehéz Goblin tankként azonosított. Kai a kivetített képre dobta az elülső célkeresztet, hagyta, hogy egy pillanatig aranyszínben pulzáljon, majd hüvelykujját a tűzgombra szorította.

A Centurion gépágyúja égzengésszerű robaj közepette egy sor kimerült urániumlövedéket lőtt ki. Felsüvítettek a dombra, egyenesen a kunyhóig. Az ajtó milliónyi szilánkra robbant, majd semmivé lett a tető, zsindelydarabokkal telehintve a hófödte dombot. A pillanat törtrészéig a rozoga szerkezet egyben maradt, bár úgy festett, mintha láthatatlan láncfűrész vágta volna ketté. Aztán, miközben Kai a gépágyú egyenesben tartásával küszködött, a fémzivatar darabokra szaggatta az építmény megmaradt részét.

A komputer szinte azonnal Valkyrie felirattal illette egy bal oldalt feltűnő, horpadt, darabokra tört olajfúrótorony rozsdásodó tetemét. Kai villámgyorsan ráküldte az arany célkeresztet, majd telibe kapta a törzsre szerelt közepes lézerrel. A rubinvörös sugár alacsony pályát írt le, és a havat terjedelmes, gomolygó páracsóvákká hevítette. A gőz felszállt, és vaskos, fehér felleggé gomolyogva borult a toronyroncs fölé, elhomályosítva Kai látóterét.

Kai bal kezével elektro-optikai üzemmódból magnetikus rezonanciára állította a kijelzőt. A berendezés a normál vizuális analógokról a terep vektorgrafikus képére váltott. Fél másodpercre felvillant a torony teljes valóságában, majd a komputer összetördelte az objektum vonalait, és a könnyű mech sziluettjébe rendezte, melyet képviselni hivatott.

Kai felvitte a célkeresztet, és újra elsütötte a gépágyút. A kijelzőn acél keresztelemek villantak és hasadtak szét, ahogy a nehézfegyver lövedékei átcsapódtak rajtuk. A számítógép ábrázolása, mely azt vette figyelembe, hogy milyen természetű károkat okozott volna a támadás egy Valkyrie esetében, a mech mellkasáról szerterepkedő páncéldarabokat mutatott. Kai látta, amint a Valkyrie megbillen, mialatt elsődleges adatmonitorán végigsorjáztak a hihetetlen károkról beszámoló adatok.

A Valkyrie összeroskadt, míg valós megfelelője lassan omlott a talajra. Mögötte a komputer újabb képzeletbeli veszélyforrást azonosított, majd még egyet. Kai gondolkodás nélkül végigszántott a pályán. Amikor a mechjében fokozódó hőség hatására a hőjelzők kékről zöldre, majd sárgára váltottak, ideiglenesen felhagyott a gépágyú használatával, és a lézerekre összpontosított. Bár azok kisebb rombolást okoztak – és az elülső lézer hajlamos volt túl alacsonyra célozni –, kevesebb hőt termeltek.

A kör végén Kai izzadságban fürödve hangosan felnevetett.

– Úgy érzem, mintha holtamból támadtam volna fel. Szuper volt!

*

Rumble válasza csak tovább táplálta Kai lelkesedését.

– Jézus Mária, Szent József, ez fantasztikus volt! Az idő/pont aránya csak hússzal marad el a bázis rekordjától – és mindez úgy, hogy közben hadakoznia kellett egy rosszul beállított elülső lézerrel!

Kai szélesen elmosolyodott.

– Köszönöm, Mr. Rumble.

Újabb megjegyzést akart tenni, de saját hangjának dicsteljes csengése kísértetiesen visszhangzott keresztül az agyán. Pofonegyszerű volt, Kai, mert a célpontok nem lőttek vissza. Kiválóan szerepeltél egy játékban, de ez minden. Egyetlen hiba, egyetlen elhibázott lépés egy csatában, és reménytelenül halott vagy.

Kai kijózanodott.

– Újra kell állítani és kalibrálni az elülső lézert. És nem tudok elhaladni egy célpont mellett, hogy aztán a hátsó lézerrel támadjam…

Rumble összezavarodott.

– De hiszen azt csinálta, miután elvégezte a standard manővert, hogy kivédje egy Szavannamester típusú légpárnás támadását. Ez a legnehezebb célpont, ami a pályánkon létezik, mégis kristálytisztán elkapta.

– Lomha volt és ostoba. Ilyesfajta dolgokat láthat az ember egy „Halhatatlan harcos” holoviden is. – Kai összeszedte magát, és leplezte hangjában a felindultságot. Nem ő tehet róla, Kai. Elszaladt veled a ló, és szerencséd volt. Ő csak dicséri a teljesítményed.

Kai könnyedséget erőltetett magára, bár már csöppet sem volt elégedett.

– Az embernek emlékeznie kell az alapokra, őrmester, és pont erre jók ezek a próbaüzemek. Hagyjuk az elegáns megoldásokat a solarisi harcosokra és a holovidekre.

– Igen, uram.

– És töröljük, hogy a gépem Yen-lo-wang, az iménti eredményemmel együtt. Örömmel venném, ha az is elfelejtődne, ki az apám. Nem szeretném, ha valami idióta, aki hősnek képzeli magát, időre menő harcra hívna ki ezen a pályán, csak hogy megmutassa, milyen nagy legény.

– Értem. Találkozunk a mechdokk 1F00 szektorában.

– Roger.

Kai kikapcsolta a rádiót, miközben megfordította a Centuriont, és visszavitte a bázisra. Csak óvatosan, Kai, mindig légy résen! Az apád azért programozta így ezt a mechet, hogy emlékeztessen: ő és anyád büszkék rád. Ne tégy olyat, amivel elkeseríted őket!

8

313 Alfa Szektor, Sziszifusz Panasza

Szikla Rendszer, Oberon Konföderáció

3049. augusztus 13.

– Ördög a Vezérnek! Célkeresés pozitív! – Phelan kinagyítást kért Farkaskutyájának komputerétől. – Lehet, hogy Kenny Ryan úgy gondolja, apja fia, de ezt a hazugságot nem fogjuk tovább tűrni.

Jackson Tang hadnagy azonnal válaszolt.

– Küldd át, Ördög! Ellenőrzött az infó?

– Pozitív, Vezér.

A francba, Jack, tudom, hogy annyi vas van ebben a sziklában, hogy hülyét csinál a szénporainkból.

– Elektro-optikus képem van ezer egységnyire. Egy klikkre egy Locustot és egy Griffint látok. Arany mintázatuk és piros felségjelzésük kilátszik a sziklák közül. Akarod, hogy megszámoljam a pilóták arcán a pattanásokat?

Tang szabadkozva válaszolt.

– Negatív, Ördög. Szép munka volt. Bemértem a pozíciódat. Felmegyünk hozzád.

Phelan a másodlagos monitorára pillantott, melyen a komputer kirajzolta a csillagrendszer diagramját, egy myriaméteres sugárban saját pozíciója körül. A kijelző tetejének közelében Phelan a Cucamulus űrugró ikonját látta, bár az ezúttal csak halványzölden világított. Ez annyit jelentett, hogy a Sziszifusz Panasza és a hajó közötti aszteroidák leárnyékolták a kommunikációt a hajó és Tang négy mechből álló raja között. Az ugyancsak fele intenzitással világító piros ikon pedig, mely Wilson Kapitány és a század két másik rajának utolsó ismert tartózkodási helyét mutatta, szintén azt jelentette, hogy a többi mechhel is megszakadt a kapcsolat.

– Vezér, a helyemen maradjak, amíg kapcsolatot teremtünk a bázissal, vagy vonuljak be? További ötszáz méterig nincs takarásom. – Phelan előhívott egy adatbázist, és számítógépével átküldte Jack Tang Blackjackjére.

– Várj csak, Ördög! Zavaros az adattovábbítás. Próbáljunk meg együttműködni. Nem szeretném, ha úgy pattannál meg, mint a Gunzburgon. Egy dombnyi távolságra vagyok mögötted. Trey és Kat balról közelítenek feléd.

A fiatal zsoldos a homlokát ráncolta. Azt hiszem, rászolgáltam.

– Roger, Vezér.

Phelan a hűtőmellényét borító ballisztikus anyagba törölte izzadt tenyerét. Jobbja végigsimított a Tyrától kapott csat hűvös fémlapján. Elmosolyodott, és megigazította a jobb combján pihenő Mauser and Gray M– 43-as tűpuskáját. Tudta, hogy ha a pilótafülke modulja eltörik, a hideg kisbolygó atmoszférájában éppen csak annyi oxigén van, hogy berozsdázza a sziklákat, ő pedig jéggé dermedjen, ha nem érkezik segítség. Még ha el is tudnám sütni a fegyvert a fagyott ujjaimmal, nem sokra mennék vele. Valahogy mégis megnyugtató viselnem. Biztosan a megszokásban való babonás hit teszi. A mordály felcsatolása még az egész akció legnormálisabb része.

A Cucamulus egy kalóz ugráspontnál érkezett a Szikla Rendszerbe. Az erős gravitációs erők és az ebből adódó, csillagok körüli térhajlás miatt az űrugróknak „biztonságos” távolságra kellett megközelíteniük az adott csillagrendszert – a „biztonságos” táv pedig a csillag méretétől és energiaszintjétől függött. A legtöbb űrugró a közvetlenül a csillagpólusok felett és alatt elhelyezkedő apex és nadír ugráspontokon tűnt fel, mert ezek a legmegfelelőbb helyek ahhoz, hogy a Kearny-Fuchida ugró-hajtómű újratöltése végett kiengedjék a hajó napkollektorait. Az űrugró töltése alatt a dobóhajók megtehették az ugróponttól a rendszer belsejébe tartó hosszú utat.

A kalózpontok a napoktól biztonságos távolságra elhelyezkedő ugráspontok voltak, de helyüket úgy határozták meg, hogy a csillag orbitális síkján, vagy annak közelében legyenek. Ezáltal a hajó sokkal közelebb kerülhetett a rendszer bolygóihoz, bár ezzel együtt nőtt az ugrással járó kockázat is. A kalózpontokat a bolygókon és azok közelében levő nagyobb anyagtömeg miatt hajszálpontosan kellett kiszámítani. Egy főként aszteroidákból álló rendszerben, mint amilyen a Szikla is volt, az űrugró kapitányának zseninek vagy őrültnek kellett lennie ahhoz, hogy járművével valamelyik kalózponton át érkezzen.

Janos Vandermeer, a Cucamulus kapitánya, mindkét kategóriába beleillett. A legnagyobb aszteroida mellett hozta be a Cút. Az egész rendszer erről, a Szikla néven ismert aszteroidáról kapta a nevét. Atmoszférája lakhatóvá tette, és attól eltekintve, hogy a vizet az aszteroidamezőben keringő jéglabdákról kellett nyerni, kellemes hely hírében állt. Kenny Ryan kalózai nemrég építették ki rajta a bázisukat, a Kell Kopók pedig remélték, meglephetik őket azáltal, hogy közvetlenül mellettük bukkannak elő a Cúval.

Amikor a hajó megjelent a rendszerben, az első letapogatások egyáltalán nem vettek jelzéseket a Szikláról. Vandermeer a környező terület azonnali átfésülését rendelte el, és az aszteroidagyűrű több részéből is sikerült rádiójeleket fognia. Wilson Kapitány felsorakoztatta erőit, és elkezdte azon aszteroidák módszeres átfésülését, melyek a legalkalmasabbnak látszottak arra, hogy egy kalózbanda titkos rejtekéül szolgáljanak.

Így értünk el Sziszifusz Panaszáig. Öt óra le-felnyargalászás után végre találtunk valamit a vashegyek között. Phelan savanyú képpel pillantott a monitorára, majd még tovább nagyította a képet.

– Jézus Máriám, Jack, akarom mondani, Vezér! Ryan emberei futnak valami elől. Tiszta képem van ide-oda cikázó lézerekről, és valamiről, amit közeledő, nagy hatótávolságú rakétatűzként tudok azonosítani.

A völgyön túl Phelan egy kicsi, madárszerű Sáskára lett figyelmes, amint a vöröses sziklahalmok között próbál kitérni a támadás elől. Mozgásának ügyetlenségét jelezték azok a nagy szökkenések, melyeket az aszteroida kis gravitációja eredményezett. Mögötte, a dombokon át rakéták röppentek fel, robbanásokkal tarkítva a menekülő mech körüli területet mindenfelé. A Sáskát rézsútosan a domb felett lépcsőzetes zárótűz kísérte, majd két hegyfok között, egy szűk átjáróban feltűnt egy másik mech is.

Phelan még jobban összeráncolta a szemöldökét, amikor a komputer kiélesítette a képet, és megpróbálta azonosítani az új mechet. Zavarodottságában először a Katapult nevet írta ki, majd szinte azon nyomban Útonállóra változtatta. Az biztos, hogy a görbe törzs és a madárláb mindkét típusra jellemző. A Katapult szárnyraszerelt NHR-indítói láthatók rajta, de az Útonállóra jellemzők a fegyvertartói. És még azt a tompa, szürke mintát sem láttam eddig sehol. Kicsoda és micsoda lehet ez?

Az azonosítatlan mech mindkét tömzsi fegyvercsövéből a Sáskára tüzelt. Két rubin lézersugarat lőtt ki, felnyársalva a Sáska jobb oldalát. Az első sugár leolvasztotta a páncélt a Sáska törzséről, az pedig gőzölögve csöpögött az aszteroida felszínére, felfedve a mech fémvázát és belső szerkezetét.

A második sugár az első ütötte lyukon csapódott be. Tüze begyújtotta a mech mellrészében elhelyezkedő gépfegyvertárát, majd megsemmisítette a Sáska forgóstabilizátorait. Ahogy a könnyű mech jobb oldala megereszkedett, a masina megbotlott, és legurult a domboldalon. Egyenes röptének egy hatalmas, alvadt vér színű vasszikla vetett véget, melybe nagy csattanások közepette beleütközött.

Ryan banditamechjei közül még három tört ki fedezékéből, és próbált meg átrontani a völgyön a megbúvó és figyelő Phelan felé. Ketten közülük, a humanoid Griffin, melyet már korábban is látott, és egy másik humanoid típus, egy Párduc, fedezékből fedezékbe vetette magát. Mindkét pilóta a mechek ugratórakétáit használta, hogy gyorsan átszelhesse azokat a területeket, ahol a sziklák túl kis méretű fedezéknek bizonyultak, ahhoz azonban elég nagynak, hogy haladásukat lelassítsák. A sort egy harmadik humanoid mech zárta. Karjai helyén duplacsövű fegyverek látszottak. Nagyobb volt a Griffinnél és a Párducnál, és ugratóval sem szerelték fel, ezért lomhábban mozgott két társánál. Phelan érezte a vezető kétségbeesését, miközben az lefelé vitte a Karabély őst, és ráeszmélt, hogy csapdába esett.

– Vezér, tartsd az irányt, hogy a lapályra érj! Segítséget kaptunk a patkányok kifüstöléséhez.

Jack hangja zavarodottságáról árulkodott.

– Mi van… kicsoda…?

Phelan vállat vont, és előbújt rejtekéből.

– Nem tudom azonosítani, de a gerincen vannak, egy kilométernyire, és felénk hajtják Ryant.

Tang könnyedén felnevetett.

– Az ellenségem ellensége a barátom?

Phelan észrevette, hogy Tang fekete-piros Blackjackje feltűnik odalent, a lapály peremén. Tang hordótörzsű, humanoid mechjének karjai gépágyúcsövekben végződtek, az alkarokon pedig félnehéz lézerek csücsültek. A cserkészraj vezetője átevickélt a lapály közelebbi szélének dolmenjei között, és észrevétlenül Ryan mechjeinek nyomába szegődött.

Tang helyzetével szemközt két további furcsa kinézetű mech tűnt fel a csatamezőn. Phelan komputere megint ingadozni kezdett, milyen névvel illesse őket. Warhammernek nézi őket az alváztípusuk alapján, de megbolondítja, hogy az ionágyú helyett Útonálló típusú karjai vannak. Mindkét mech a bekerített Karabélyos felé közelített.

Ryan Grijfinje Tang közeledő Blackjackjére összpontosított. Phelan keskeny sávú adóján figyelmeztető jelzést küldött a hadnagyának, majd kihozta mechjét a fedezékéül szolgáló sziklagyűrődés mögül. Bejelentkezett széles sávon, és cukkolni kezdte a kalózkapitányt.

– Ide gyere, te halvaszületésre ítélt nyomoronc. Mi vagyunk azok, akikről azt mondtad, sose kapnak el! Na gyerünk! Bizonyítsd be, hogy működik a természetes kiválasztódás!

A Griffin irányt változtatott, majd Phelan látta, hogy egy pillanatra mozdulatlanná dermed. A Phelan vezette Farkaskutya humanoid formájú volt, és egyenesen járt, szokatlan sziluettje azonban a legtöbb ellenséges pilótát megdöbbentette. Jobb csuklója egy hatalmas lézer csövében végződött, skarlátvörös mellkasát pedig háromszög alakzatban három félnehéz lézerfegyvertok pettyezte. A legmeghökkentőbb azonban a mech fejének és pilótafülkéjének együttese volt, melynek formája hűen tükrözte az áramvonalas Farkaskutya jelentette veszedelem halálos voltát.

A fej mind hadászati, mind esztétikai célokat szolgált. Kiugró állkapcsa, két kémlelőablaka és a hatás fokozására kétoldalt magasra helyezett, háromszög alakú szenzorpaneljei kutyaszerű külsőt adtak a Farkaskutyának. Phelan tovább finomította az összhatást azzal, hogy színesre festette a hadigépezet állkapcsát, mintha az fehér tépőfogait szabaddá téve vad vicsorra húzta volna száját. A festék alatt alumíniumberakások körvonalazták a fogakat, hogy a mech fenevad vigyora még magrezonanciás és infravörös módokban is érzékelhető legyen.

Phelan akkor indította el a mechet a domboldalon, amikor Tang Blackjackje kitört fedezékéből, és mindkét karját felemelte. A mech dupla gépágyúja üdvlövésekkel köszöntötte a kalóz Párducot. Phelan komputere 800 méterben állapította meg a Blackjack és a Párduc közti távolságot, és Tang lőtávolságának legszélén villantotta fel a lövéseket. A nehézség ellenére Tang két kísérlete közül az egyik talált, porrá zúzva a Párduc szíve feletti páncélzatot.

Phelan sebességet gyűjtve átgázolt a lapály közelebbi szélének törmelékhalmain. Úgy tűnt, Ryan inkább arra koncentrál, hogy meglóghasson a nyomában levő mechek elől, mint hogy elkerülje a Kell Kopókat. Ez lesz a temetése… A Griffin minden ugrással közelebb került Phelanhoz.

Amikor a távolságuk 600 méterre csökkent, Phelan megállította a mechet, és meglapult az utolsó háznagyságú szikla mögött, mely közte és a völgy sima talaja között tornyosult. Még egy ugrás, és az enyém vagy. Ötszáz méter lehet, hogy kívül fog esni a nehéz lézerem hatótávolságán, de ha Jacknek sikerült a maximum távig lőnie, akkor nekem is menni fog. Gyerünk, Kenny Ryan, legyünk túl rajta!

Phelan jobbjával rádobta az arany célkeresztet a Griffin széles mellkasára. A kereszt közepén egy pont vöröses villogásba kezdett. Phelan megnyomta a jobb hüvelykujja alatti tűzgombot, és érezte, hogy a pilótafülkén hőhullám csap keresztül, ahogy a nehéz lézer kibocsátja összefüggő sugarát.

A ragyogó sugár a Griffin bal vállába csapódott, gőzölgő, félig olvadt kerámiapáncéldarabokat robbantva a levegőbe. A nyaláb rettenetes ereje, mintha elégedetlen lett volna a szétzúzott páncéllal, keresztülvágta a mech felkarján levő myomer izmokat, melyek húscafatokként fröccsentek szét, mintha valami vadállat marcangolta volna őket. A lézer végül olyan pontra hevítette a ferro-titániumból készült felkarcsontot, hogy az fehér izzásba kezdett, tovább olvasztva a myomer izmokat.

Ryan az utolsó másodpercben kapcsolta be az ugratórakétákat, de ezzel sem tudta csökkenteni a csapás erejét. A hirtelen manőver kifacsarta a sérült kart, s kitépte a fémcsontot, mire a megnyomorított végtag tovarepült. Az egy csapásra egyensúlyát vesztett Griffin megpördült, akár egy részeg akrobata, majd a földre zuhant, a jobb vállára. Az ugratok átrepítették a félkarú mechet a lapályon, szikrákat és páncéldarabokat hátrahagyva, míg Ryan végül ki nem kapcsolta őket.

Phelan a Griffin roncsaira bámult. A nehéz lézerem nem okozhatott ekkora pusztítást. Azok a fickók már biztos alaposan ellátták a baját. Phelan a Párducra emelte tekintetét, mellyel Tang hadakozott. Aha, mindenhol eltalálták, de a legnagyobb kárt a lába és a karja szenvedte.

Jeges borzongás futott végig a hátán, amikor rádöbbent, hogy a Griffin és a Karabélyos nagyon hasonló mértékben károsodott. Vagy borzasztó szerencsétlenek azok a fickók, vagy nagyobb pontossággal céloznak rájuk, mint szinte bármelyik mechharcos, Jaime Wolfot és az apámat is beleértve.

Mintha olvastak volna a gondolatai között, a három idegen mech belépett a képbe. Az, amelyik leterítette a Sáskát, valamivel több, mint kilencszáz méterre a Párductól megállt, és mindkét lőállását felemelte. Dupla lézersugár villant, és telibe kapta a Párduc lábának hátsó oldalát. Ami csekély kerámiapáncél megmaradt a kalóz mech lábán, az is nyomban gomolygó köddé vált. A myomer izmok patakokként folytak le, és ahol a Párducot egyenesen tartó titán-magnézium combcsontokkal érintkezésbe léptek, páraként csapódtak fel. A lézerek egy sebész precizitásával amputálták a mech lábát. A Párduc végtagjait vesztve hanyatt vágódott, és mozdulatlanná dermedt, miközben a zuhanása felkavarta por pillanatok alatt visszahullott rá, hogy vörös szemfedőként beborítsa.

– Blake Vérére! Láttad ezt, Phelan? – Jack Tang általában higgadt hangjának vibrálása elárulta nyugtalanságát.

Phelan a területről és a Párduc sérüléseiről kivetített számítógépes képet bámulta. Hétszáz méter egy nehéz lézernek! Ez hihetetlen! Maximum 450 méter a hatótávolságú. Lenyomott egy gombot, mellyel keskeny sávú kommunikációs csatornát nyitott maga és Vezére között.

– Nem tetszik ez nekem, Jack. Hagyd ki ebből Treyt és Kate-et. Jóságos Krisztusom, nézd, mit műveltek a Karabélyossal!

A két egyforma mech, melyek az utolsó működőképes kalóz mechet vették üldözőbe, dupla gépágyúikból rövid hatótávolságú zárótüzet nyitottak rá. A rakéták robbanásokkal borították a megrekedt Karabélyost. A becsapódásoktól a gép megtántorodott, és páncélzatán kráterszerű sebek keletkeztek, melyekből olvadt fém patakzott. A pilóta a kormányzással küszködve valahogy mégis széles, lapos talpain tudta tartani a Karabélyost.

Phelan hirtelen azon kapta magát, hogy a lehetetlenben reménykedik, abban, hogy a Karabélyos esetleg győzni fog.

A vele szemben ténykedő szürke mechek azonban csöppnyi esélyt sem adtak a kalóznak. Az egyik pilóta fegyvereinek csöveiből szikrák pattantak, ahogy gépágyújának tüzét a Karabélyos jobb vállának irányította. A telibe kapott karról csak úgy záporoztak a páncéldarabok, majd egy robbanás az égnek lendítette, és kicsavarta. Keresztülbucskázott a levegőben, és több szikláról is visszapattant, mire a földre csapódott.

A másik titokzatos mech a Karabélyos gyomrába küldött egy sorozat gépágyúlövedéket. Azok csipkézett lyukakat szaggattak a mech páncélozott testén, míg a másik gépágyú pusztító tüze a Karabélyos már megsebesített bal vállát marcangolta. A maradék páncélzatot és a vezérlőmechanikát olyan könnyedséggel vágta keresztül, mint kés a vajat. A mech bal karja megremegett, majd a föld felé lódult, míg immár hasznavehetetlenné vált gépágyútárának meghajtóláncai és összekapcsolt csuklói meg nem állították a levegőben. Így, lassan előre-hátra himbálódzva, karácsonyfadíszként függött, csúfot űzve a Karabélyos egykor elrettentő romboló erejéből,

– Ördög, megyek, és üdvözlöm a fiúkat. Felajánlom nekik a mechekért kitűzött jutalom egy részét. Talán nekünk adják Kennyt, hogy visszavigyük, és megkapjuk érte a fizetségünket.

Phelan gyomra összeszorult a félelemtől.

– Jack, ne! Húzz el innen! – Ezzel előreszökkent a Farkaskutyával. Nyomás, Jack! Ezek készülnek valamire!

– Azonnal gyere vissza, Phelan! Ez parancs! – Tang hangjában düh csattant. – Az anyádat, most az egyszer csináld, amit mondok!

– És hagyjalak elpusztulni? Soha. Gyerünk, Jack! Nyomás innét!

A két mech, akik az imént alaposan helybenhagyták a Karabélyost, most az alattuk levő lapályon veszteglő Blackjackre emelték fegyvereiket. Amint elsütötték őket, a Karabélyos mindkettőt tűz alá vette a törzsére szerelt félnehéz lézereivel. Ezzel egyidőben Tang bekapcsolta az ugratórakétáit, és mechjével ezüstös ionsugarak közepette a ritka atmoszférába emelkedett.

A Karabélyos támadása meglepetésként érte a titokzatos mecheket, így kissé célt tévesztettek. A figyelmüket elterelő mozdulat, a távolság és az ugrás ellenére azonban az egyik pilóta mindkét gépágyújával eltalálta Tangot. A kimerült uránium lövedékek végigszántották a Blackjack bal lábának hátulsó felét. Páncélja levált, és áttetsző selyemként hullott alá, mintha nem is több tonnás kerámia lett volna. A Blackjack combjának hátsó részéből ezüst ionsugár tört elő, lassú forgásba lendítve a mechet.

– Fordítsd el a jobb hajtóművet, Jack! A szikla alacsony gravitációja és a ritka atmoszféra tovább fog engedni. Nyomás!

Megússza, ha a másik mech nem lő rá. Phelan kirontott a nyílt síkságra, és a szeme elé kerülő első szürke mech felé fordult. Felemelte a Farkaskutya nehéz lézerét, és megkockáztatott egy lövést, de mivel a cél kívül esett a maximális lőtávolságon, semmi hatása nem mutatkozott.

Az első szürke mech két nagy hatótávolságú rakétát lőtt ki a lassan pörgő Blackjackre. A sérült mechnél tízszer gyorsabban mozgó halálos lövedékek kíméletlenül becsapódtak. A mech mindkét lábát arany-vörös robbanások csavarintották ki, majd a tűzgolyót ezüst korona szakította ketté. Amint az irányíthatatlan ugratok ragyogó fénye eltűnt, magával rántva a semmibe a mech lábait, a levegőben úszó mech karjai tehetetlen hadonászásba kezdtek, hogy megállítsák a gép lövedékek okozta hátraszaltóit.

Phelan megpróbált elfordulni, amikor Jack mechje a földre bukfencezett, mégsem tudta levenni a szemét a látványról. Először a mech lábának csonkjai csapódtak a földbe, mély gödröket vájva a bolygó felszínébe. Amikor a mech hirtelen forgása abbamaradt, a gép arccal egy rozsdás domboldalba vágódott. Kavargó páncéldarabok cikáztak szerteszét, majd a Blackjack domború koponyája is lepattant, és felbucskázott a dombon, a törzs ügyefogyott tekergőzése közepette. Végül a mech mellkasában megbúvó gépágyútár felrobbant, szétszaggatva a Blackjack törzsét.

Phelan arcán forró, sós könnyek csordultak végig, miközben mechjét jobbra lódította. Az első mech dupla lézerei párhuzamos rovátkákat égettek iménti helyére, izzó salakká változtatva a salakot. Na tessék, elhibáztad! Te sem vagy legyőzhetetlen!

Valami azt üvöltözte a fejében, hogy öngyilkosság, amit művel, de énjének másik felét ez hidegen hagyta. Az azonosítatlan „mechek jelentette baljós fenyegetés tudata mégis arra késztette, hogy lehívja a csatarekorder adatainak egy részét, és az adatbázist széles sávon továbbítsa. Az adáshoz plusz energiát adagolt, melyet a Farkaskutya hátsó félnehéz lézerétől vont el.

– Trey, Kat, vagy bárki, aki hallja. Nagyon remélem, hogy kimegy az adás. Figyeljetek! Ezek az adatok fontosabbak annál, hogy bármelyikünk halálát megbosszulandó, kinyírassuk magunkat.

Phelan leengedte a Farkaskutya, bal vállát, mintha arrafelé akarna visszavonulni, majd annál is élesebben jobbra indított. A vele szemközti mech ismét két süvöltő lézersugarat küldött arra a helyre, ahol az imént tartózkodott.

– Romlik az átlagod, haver, és már biztos rekkenő hőség van nálad.

Phelan a saját termométerére sandított, és látta, hogy a sárga biztonsági zóna legszélén egyensúlyoz a mutató.

– Minden fegyveredből tüzelhetsz, de ez annyit jelent, hogy nem cipelsz túl sok páncélt. Na lássuk, kapni is tudsz-e, vagy csak adni!

A komputer távolságjelzője 350 métert mutatott, és Phelan gyors iramban közeledett ellenségéhez. A Farkaskutya jobb lábát megvetve balra húzott, majd mindössze két lépés múlva a ballal tette ugyanezt, és egyenesen a célpontjára vetette magát. A másik pilóta, elhatározva, hogy harmadszor nem téveszt, kitárta mechjének karjait, hogy egy fegyver mindig rendelkezésére álljon, bármerre ugorjon is Phelan – hacsak nem egyenesen középre támad.

Phelan győzelemittas nevetést hallatott, amikor az ellenség nehéz lézerei mindkét oldalon elsüvítettek mellette, miközben egyenesen a mech kúpos csőrére dobta a célkeresztet. Hüvelykujjával lenyomta a nehéz lézer tűzgombját, és ujjait a félnehéz lézer gombjaira szorította. Megvagy!

A nehéz lézer a mech bal oldalába fúródott. Lehámozta a páncélzatot, és egy pillanatra Phelan nagyon is abban reménykedett, hogy átfúrta a mech páncélozott bőrét. Amikor a félnehéz lézerek a mech bal karját és lábát érték rubin nyalábjaikkal, összeszorult a szíve. Mindig csak a páncélt találom el! De ez lehetetlen… Egy ekkora fegyverzettel felszerelt mechnek csak papírvékony páncélja lehetne. Őrület.

A szürke mech közelebb emelte egymáshoz két fegyvercsövét, és a Farkaskutyára szegezte. A dupla nehéz lézerek elpárologtatták a gép széles mellkasának teljes páncélzatát, mihelyst a sugarak hozzáértek. Phelan komputerének alig maradt ideje, hogy felfrissítse a másodlagos monitor diagnosztikai adatait, amikor négy félnehéz lézer, melyekből egy-egy az ellenséges mech karjain levő nehéz lézerek alatt, kettő pedig a mech mellkasának két szélén helyezkedett el, felnyársalta a Kell Kopó gépét.

A Farkaskutya pilótafülkéjében izzó hőhullám csapott fel, ahogy a sugarak megsemmisítették a mech fúziós reaktorát ellenőrző mágneses pajzsokat. A vezérlőpulton a vészfények szivárványszínű kavalkádja villant, és bekapcsolt a vészjelző sziréna.

– A reaktor detonációja elkerülhetetlen – üvöltötte a komputer. –Katapultáljon!

Phelan jobbjával egy nagy, négyszögletes gombra csapott. Két robbanást hallott maga alatt, érezte, amint megrázzák a vezérlőülést, és villámként csapódnak belső szerveibe. Láthatatlan kéz szorította le a vezérlőülésre, sisakos fejét pedig a párnázott fejtartóhoz nyomta. A vezérlőfülkét fülsiketítő robaj töltötte be, túldübörögve a sziréna sivítását, és a Farkaskutya mentőmodulja felemelkedett a halálra ítélt mech gyomrából.

Phelan a vezérlőülés alján levő pedálokra taposott a jobb lábával. Ezzel működésbe lépett a Farkaskutya fejének jobb oldalán levő kormányhajtómű, felfelé, majd balra húzva a mentőmodult. Három másodpercig működtette a gyújtást, majd bekapcsolta a bal hajtóművet, hogy akkora magasságot nyerjen, amekkorát csak lehet.

Alatta, az aszteroida felszínén a lefejezett Farkaskutya tovább botorkált. A mellkasában izzó tűz kivilágította a vázának körvonalait. Majd a motor borításából egy robajló tűzlabda tört elő, elborítva a Farkaskutya torzóját. Vakító ezüst fény közepette falta fel a gép középső részét, a leszakadt lábszárak pedig végigbucskáztak az okkersárga lapályon.

Phelan hadakozott a fúziós reaktor robbanása indította lökéshullámokkal, ám azok vadul rázták a mentőmodult, és fejtetőre állították. Az emiatt túl hamar bocsátotta ki ejtőernyőjét, mely nem tudott teljesen kifeszülni a ritka légkörben, és összegabalyodott, miközben a modul lassan felröppent, majd a halódó Blackjack lomha utánzataként libegni kezdett.

Phelan levette a lábát a hajtóművekről, és egy gombnyomással működésbe hozta a forgóstabilizátorokat. Az aszteroida vigasztalan felszíne hatalmas szikraívként vetült vezérlőpultjának kémlelőire. A vezérlőgombok villódzásba kezdtek, a monitorok pedig egy fanyar, fehér füstfelhő kilövellésével elsötétültek.

Bármennyire gomolygott a füst, nem tudta elhomályosítani az egyre növekvő aszteroidát.

Phelan mindkét lábbal a hajtóművekre taposott, és fejét hátravetve kimerevítette magát az ütközéshez. Remélem, csak a monitorok mondták fel a szolgálatot, nem a hajtóművek. Ennek be kell jönnie!

Phelan Kell sosem tudta meg, hogy erőfeszítése meghozta-e a várt eredményt, mert amikor a mentőmodul harmadszor ütődött a felszínnek, ő a biztonsági öveknek lódult, melyek egyike elszakadt. A vezérlőülésből félig kicsavarodott testtel semmit sem tehetett, hogy segítsen, magán, így amikor a negyedik ütközés a vezérlőpulthoz vágta a neurosisakját, a szeme előtt elfeketedett a világ.

MÁSODIK

KÖNYV

A

FENEVAD

KARMAI

9

Komsztár Vezérlőközpont, Hilton Head-sziget

Észak-Amerika, Terra

3049. szeptember 15.

Myndo Waterly, a Komsztár prímása, vendége felé nyújtotta a kezét:

– Blake békéje legyen önnel, kardinális.

A magas férfi olyan kimért mozdulatokkal hajolt meg, mintha harcostársát köszöntötte volna. Aztán a nő keze után nyúlt, hagyva, hogy annak ujjai rákulcsolódjanak mutatóujjára, és az ajkához emelte.

– Köszönöm, prímás – mondta, miközben felegyenesedett. – Önnel is.

A férfi szálfaegyenessége arra késztette a nőt, hogy csodálattal szemlélje testének erejét, mely hosszú élete során elszenvedett megpróbáltatásainak ellenére sugárzott belőle. Szemvédőjének fekete szíja körülfogta a fejét, lesimítva lobogó, fehér haját, hogy eltakarja jobb szemének vak üregét. A bal szemétől kiinduló szarkalábak sugallhatták volna valós korát, ha nem mond ellent évei számának az a belső nyugalom, melyet Myndo a tartásában vélt felfedezni.

Félek az időtől, mert prímás mivoltom nem hagyja, hogy olyan szépen öregedjem, mint ő. Myndo csontjait mintha ólommal töltötte volna léleknyomorító kimerültsége, és úgy érezte, minden lélegzetét légüres térből kell nyernie. Ereje a nyugalmában rejlik. Talán a Szövetség kolostorában töltött évek adománya ez, vagy a Komsztár módszerei tanították meg rá még a kiképzése alatt?

Myndo mosolyt kényszerített magára, amint jobb kezét bal ruhaujjába csúsztatta.

– Mielőtt elkezdeném, szeretnék gratulálni.

A kardinális zavartnak látszott.

– Gratulálni?

– Ma van a 78. születésnapja. Ez elég nagy eredmény, Anastasius Focht.

A férfi összefonta karját a mellén, mintha távol akarna tartani magától egy nemkívánatos érzést.

– Azt hiszem, igen. Vagyis igaz, hogy születésnapom van. Bár ez olyannyira a régi életem része, hogy alig gondolok rá. Valójában a megtérésemtől számolom életem kezdetét. – Szája szögletében mosoly villant. – Az pedig negyedannyi, évessé tesz, mint amennyi vagyok.

A prímás, irigységét a nyájasság álarca mögé bújtatva válaszolt:

– Akkor önnek valóban megadatott Blake békéjének áldása.

A kardinális udvarias meghajlással nyugtázta a nő kedves szavait, de utána rögvest elkomorodott.

– Jöttem, amint a csoportommal elvégeztük az ön által küldött anyag előzetes tanulmányozását. A szuborbitális repülőnek változtatnia kellett visszatérési vektorán, hogy felülkerekedjen az öböl rossz időjárási viszonyain, ezért késlekedtem.

– Ön is olyan nyugtalanítónak találta az anyagot, mint én?

– Igen, prímás. Vagy mondjuk úgy, inkább különösnek találtam a Periférián dúló harcokról szóló beszámolót.

Myndo felvonta a szemöldökét.

– Nyilván. Ha nem találtam volna szokatlannak a verthandi központunknak eljuttatott üzeneteket, nem küldtem volna le önnek a másolatokat, és nem hívattam volna el az Azanián folyó kiképzésről. Aggodalmam oka az volt, hogy a Kell Kopók pénzüket nem kímélve üzenetet továbbíttattak az anyabázisukra.

Focht széttárta a karját.

– A Periférián folyó harcokban, különösen az Oberon Konföderáció térségében, nincsen semmi rendkívüli. Az odakint harcban álló kalózbandák általában hírül adják, mikor bukkannak riválisokra vagy billentenek fenékbe egy-egy zsoldosegységet. Az igaz, hogy a jelentéseik ritkán szólnak mindkét oldal sebesültjeinek vagy odaveszett mechjeinek számáról, de a csata végkimenetele ritkán kétséges, hiszen a vesztesek nem engedhetik meg maguknak, hogy a gyengeségüket hirdessék.

A kardinális járkálni kezdett a helyiségben, fehér köntöse pedig lépései nyomán hosszú lába köré lebbent.

– Ebben az esetben nem hallottunk Kenny Ryanről, ami annyit jelent, hogy ezt az összecsapást a Kell Kopókkal nem ő nyerte. Halálán kívül semmi egyéb nem gátolta volna meg abban, hogy a győzelmével kérkedjen. Maguk a Kell Kopók is elismerték vereségüket, de tagadják, hogy Ryan bandája lett volna az ellenfél. Ez igaznak tűnik, annak ellenére, hogy a Kopók csak azért küldték ki azt a századot, hogy a kalózokat üldözzék. Még Morgan Kell, vagy unokaöccse, Christian, illetve Dan Allard vagy Akira Brahe vezetése nélkül is könnyedén felülkerekedhettek volna egy csapat banditán.

Myndo érezte, hogy ingerlékenysége nőttön nő.

– Az elemzése kifelejt néhány nyilvánvalóbb választ a rejtélyre, kardinális. Lehetséges-e, hogy Wilson kapitány hazudott a jelentésében, hogy leplezze Phelan Kell halálát? Fia elvesztése bizonyosan nagyon feldühítené Morgan Kellt.

Focht bal szeme összeszűkült, mintha régi emléket idézne.

– Ez igaz, és egy dühös Morgan Kell-lel nem szeretnék összefutni, semmilyen körülmények között. Elfogadnám a magyarázatát, ha a csatarekorder adatait nem mellékelték volna az üzenethez, melynek továbbítását kérték.

Myndo megrázta a fejét, majd egy tincset a bal füle mögé simított.

– Mivel nem vagyok mechharcos, talán nem értem, miért tulajdonít akkora jelentőséget annak az információnak.

Focht elnézően elmosolyodott.

– Attól eltekintve, hogy az adatok egyedülállók, figyelemre méltó tény, hogy egyáltalán továbbították. Minden mechben van egy adatrögzítő, mely a szenzorok érzékeléseitől a mech teljes diagnosztikai nyilvántartásáig mindent felvesz. A csata után, feltéve, hogy a rekorder nem sérült meg, az akciót végig lehet nézni. Amikor például összekötik egy szimulátorral, a pilóták pontosan figyelemmel kísérhetik, mi történt a harc során, beleértve monitoraik és műszereik jelzéseit is.

A kardinális egymáshoz szorította két tenyerét.

– Kell adása elkeseredett lépés volt, mert az adatok ilyen széles sávon való továbbítása annyit jelentett, hogy a barátain kívül az ellenségei is tudomást szerezhettek róluk. Igaz, hogy az adás minősége nagyon rossz volt, bár ez inkább a Sziszifusz Panaszának elektromágneses tulajdonságaival, semmint műszaki problémákkal magyarázhatók.

A prímás tudatalattijának régióiban valami szörnyűség bujkált, de képtelen volt rájönni, mi az.

– Tehát Morgan Kell ivadéka nem örökölte apja kötélidegeit, és pánikba esett…

Focht a kezét feltartva leállította.

– Lehet, hogy Phelan nem mindenben ütött az apjára, de a csata felvétele nem árulkodik semmiféle kapkodásról. A végletekig szokatlannak minősítette a vele szemben álló erőket, és felismerte, hogy ebből a találkozásból nem kerülhet ki győztesen. Adása a holtak üzenete volt – figyelmeztetés a túlélőknek.

A kardinális tapsolt egyet.

– Komputer, vetítsd ki az első csatamech rekonstruált hologramképét a Kell szalagról, kitisztítva, tízszeres nagyításban!

A számítópép csendes beleegyezéssel materializálta a Katapult/Útonálló szörnyeteg hologramját, mely kettétörte a Sáskát, és megsemmisítette Phelan Farkaskutyáját. A gép képe még egyméteres magasságában is megőrizte minden fenyegetését. Olyan nagyon gonosznak tűnik. Myndo gerincén hideg borzongás futott végig, mialatt megpróbálta leplezni viszolygását.

A kardinális azonban rá sem nézett. Lassan körbejárta a képet, mint farkas a zsákmányát, pillantása pedig pontról pontra szökkent, hátha észrevesz valami hibát a tervezésben. Amikor egyet sem talált, mosoly költözött az ajkára, és elismerően, tiszteletteljesen bólintott.

– Prímás, a Vadmacska névvel illettem ezt a modellt. A Katapult mechhez hasonlóan ez is két nagy hatótávolságú rakétaindítóval rendelkezik, az előreugró törzs két oldalán. Madárlábakon jár, amitől szökdécselő lesz a járása, bár pilótájának szemmel láthatóan sikerült ellensúlyoznia ezt a tendenciát. Elég nagy teljesítmény, figyelembe véve az aszteroida kis gravitációját. A standard Katapult-tulajdonságok mellett két Útonálló típusú fegyvertartót is kapott. Félnehéz lézerek, felettük pedig nehézlézerek helyezkednek el bennük. Két másik félnehéz lézer egészíti ki az arzenált a törzs két oldalán, és két géppuska, melyeket a törzs középső részére szereltek. Igen, roppant meggyőző masina.

Igen. Egy ilyen mechsereggel hamarosan valóra tudnánk váltani Blake álmát, az egyesült emberiséget. Myndo tekintete a hologramon át Fochtra szegeződött.

– Elrendelem a fegyvermestereinknek, hogy a meglévő Katapultjainkat erre a konfigurációra módosítsák.

A kardinális homloka egy pillanatra összeráncolódott dühében, majd kisimult, mintha akarata győzedelmeskedett volna.

– Attól tartok, hogy ez lehetetlen, prímás. Amint azt a csatafelvételeken láthatta, Phelan Kell megtámadta a gépet, de nem sikerült kárt tennie benne. Ha egy ekkora arzenállal rendelkező mechet szeretnénk létrehozni, nem tudnánk megfelelő páncélzattal ellátni. Másrészt pedig, ha a szükséges páncélzatot felszerelnénk rá, a mech moccanni sem tudna a fúziós motorjaink jelenlegi erő-súly arányai miatt. Összefoglalva: ennek a mechnek vagy hihetetlenül könnyű, ám erős páncélzata van, vagy olyan típusú meghajtással rendelkezik, mely messze túlhaladja saját technikai szintünket.

Myndo szája megkeseredett. Új technológia, és nem a Komsztár markában!

– Szörnyűség!

Focht komor bólintása saját aggodalmait tükrözte.

– Most jön a java. A hatótávolság, melyen belül ezek a mechek képesek voltak célba találni, 300-400 százalékkal nagyobb, mint amit a mi célzó- és közvetítőrendszereink lehetővé tesznek. Az is valószínűnek látszik, hogy a hűtőegységeik sokkal hatékonyabbak, vagy a pilótáik magasabb hőmérsékletet bírnak ki, mert a látott tüzelési sebesség valósággal megsütött volna minden fellelhető mechet az Utódállamokban.

Myndo beharapta alsó ajkát, hogy ne remegjen annyira.

– Magyarázat?

A hadiprecentor vállat vont.

– Mechjeik olyan technológiát sejtetnek, mely meghaladja a miénket. Tanácsadóimmal azt a kérdést boncolgattuk, vajon honnan jöhetnek ezek a mechek, és ki vezetheti őket, egészen addig, amíg el nem indultam, hogy találkozzam önnel.

A prímás sötét szeme félig lecsukódott.

– Csak nem Kerenszkij serege jött vissza, hogy köztünk kísértsen?

A kardinális mély lélegzetet vett, mielőtt felelt volna.

– Ez volt az egyik legnépszerűbb teória, amivel előhozakodtunk, de a felszíni bizonyítékok egy része ennek ellentmondani látszik. A mechek ezen típusai cseppet sem hasonlítanak azokra, melyekkel a Csillagliga serege rendelkezett, amikor háromszáz éve elhagyták a Belső Szférát. Amikor Kerenszkij emberei távoztak, segédszemélyzetet vittek ugyan magukkal, de kutatókat vagy gyártási berendezéseket nem.

– Amennyire mi tudjuk, kardinális. Az Első Örökösödési Háború előtti értelmiség lemészárlásával nem lehetünk biztosak abban, ki pusztult el, és kinek sikerült előtte eltűnnie szem elől.

Focht fejet hajtott úrnőjének.

– Igaza van, prímás. Vannak azonban egyéb okok, és ezek is a Kerenszkij-alternatíva ellen szólnak. Például e titokzatos mechek mintázata eltér minden Csillagliga-egységétől. Még fontosabb, hogy a legalaposabb, Kerenszkijt kereső cserkészmissziók is elveszítették minden nyomát a Periféria határától több mint 130 fényévnyire. Kerenszkij tábornok és emberei réges-rég eltűntek innen.

Myndo felkapta a fejét.

– Azért ennyire könnyen nem zárhatja ki Kerenszkij seregeinek visszatértét.

Focht megrázta a fejét.

– Ha azt az illúziót keltettem önben, hogy könnyed szívvel kizártuk a Csillagliga Védelmi Erőinek visszatértét, bocsánatát kérem. Nem, sokáig fontolgattuk, mielőtt elvetettük. Mégis, prímás, meg kell értenie, hogy a „visszatérés” olyan mumus, mellyel minden, az Utódállamokban felbukkanó szokatlan csoportot magyaráznak. Wolf Dragonyosai, például, a legutolsók a csapatok azon hosszú sorában, melyekre ráragasztották, hogy Kerenszkij leszármazottai – a Fekete Özvegy névrokonsága pedig csak olaj a tűzre. Még ha igaz is lenne, a Dragonyosok – és az összes többi, őket megelőző csoport – mindig is kizárólag olyan medrekkel rendelkeztek, melyek formája és tulajdonságai a Csillagliga idejéből származnak. Megint csak nincs bizonyítékunk, hogy Kerenszkij embereinek megvolt az információjuk és a felszereltségük, hogy ilyen újfajta mecheket állítsanak elő.

– Értem.

Myndo összekulcsolta a kezét a gyomra felett, nyugalmat erőltetve magára.

– Akkor hát mi az a magyarázat, amit elfogadhatónak tart?

A kardinális egy darabig habozott.

– A legtöbb magyarázatunk igen egyszerű volt, és a Periféria kalózaitól egy titkos, elit Csillagliga-kutatóközponton át az „elveszített gyarmatok” legendáinak százféle verziójáig terjedt. De egyiküknek sem állt rendelkezésére a Csillagliga-korszakot meghaladó technikai tudás. Több bizonyítékra van szükségünk, mielőtt bármilyen következtetésre jutunk, de azt hiszem, nem zárhatjuk ki azt az eshetőséget sem, hogy idegen lényekkel van dolgunk.

Az lehetetlen! Myndo agya megremegett egy másik értelmes faj létezésének gondolatára, mert az valóságérzékének utolsó szikráját is szétzilálta. Ő azt tanulta, hogy az ember az evolúció csúcsa, és arra teremtették, hogy a csillagok felett uralkodjon. A Komsztár persze majd elvezeti az emberiséget sorsának beteljesüléséig. Gondolatai meggyőzték arról, hogy az univerzumban nincs még egy értelmes faj – de ha mégis lenne, úgy azonnal meg kellene őket semmisíteni.

Az asszony tágra nyílt szemmel meredt Fochtra.

– Miért használna egy másik faj a miénkhez hasonló mecheket?

A kardinális gyorsan felcsillanó mosolya nyugtalansággal töltötte el.

– Olyan egyszerű, hogy az már szörnyű, prímásom. Olyan fajjal állunk szemben, mely elsajátította a legvégső evolúciós eszközt: a tudatos genetikai manipulációt. Gyorsan és hatékonyan alkalmazkodik. A környezetéhez alakítja magát, aztán, mint bármely más értelmes faj, a környezetét manipulálja, hogy szélesedjenek a választott létforma nyújtotta lehetőségek.

Mielőtt a prímás ellenkezhetett volna, Focht folytatta a magyarázatot:

– Idézze fel, kérem, Davion Gambier nevű világának protonáriáit. Ezek a többsejtű lények táplálékukkal genetikus anyagot vesznek fel, és építenek saját magukba. Így ha kevés a táplálék, növényeket fogyasztanak, és klororofillt termelnek, hogy elő tudják állítani a saját tápanyagukat. Amikor a Gambier pályája miatt egy porfelhő a bolygó és napja közé kerül, a protonáriák az elpusztult növényeken élősködő dögevő baktériumokkal táplálkoznak. Ha emlékszik még, negyven éve a protonáriákat mint újdonságot nagyon keresték. Az emberek akváriumokban tartották és vírustenyészetekkel táplálták őket. A különböző vírusok színező géneket is tartalmaztak, olyanokat, mint például a luciferázé, így egy akváriumnyi protonária színes, tekergő masszaszerűség volt, mely éjjel még világított is.

Myndo aggodalma meggyűrte arcvonásait.

– Azok egyszerű organizmusok, kardinális. A protonáriák aligha tudnának mecheket irányítani.

Focht egyetértése jeléül gyorsan biccentett.

– Képzeljen el egy magasabb szintű lényt, prímásom, amelyik bonyolultabb genetikai asszimilációra képes. Elég lenne neki, ha emberből származó genetikus anyagot kapna, hogy felvegye az alakunkat. Ha tudatosan képes lenne manipulálni a fejlődését, új erejének jobb kihasználását is el tudná érni.

Myndo megborzongott.

– Hogyan jutna… Blake vérére! Kerenszkij!

A kardinális szomorúan bólintott, egy felsőbbrendű katonai elme pusztulását gyászolva.

– Bármennyire vad ötletnek tűnik, nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy valahol odakint Kerenszkij és emberei olyan világon telepedtek le, melyen ilyen lények éltek, és ez a halálukat jelentette. Minthogy nem hallottunk Kerenszkij és emberei felől, ez lehetséges magyarázat lenne arra, mi történt velük.

Arca fájdalmas kifejezést öltött, jó szeme pedig a távolba révedt.

– A támadás sok millió különböző módon is lejátszódhatott. Szerintem a legborzalmasabb közülük minden olyannak elferdítése, mely drága nekünk. Képzelje el, amint egy ilyen lény kifoszt egy sírt, és eszik valamennyit a holttestből. Egy hét, egy hónap vagy egy év múlva – a szükséges időtől függően a lény azzá az emberré válik, akinek a DNS-ét magához vette.

Myndo maga mellé ejtette kezét, és ujjai ökölbe szorultak.

– A lényeket persze üdvözlik távol maradott társaik. Még ha azok nem is emlékeznek semmire korábbi életükből, megjelenésük akkor is csodaszámba megy.

– Még rosszabb – tódította a kardinális. – Gyermekekként bukkannak fel, és a családok befogadják őket. Tanítják őket, megismertetik a kultúrájukkal, mint az embereket szokás. Alkalmazkodóképességük miatt sokkal nagyobbak a túlélési esélyeik. Mivel képesek elviselni a mechekben jelentkező hőséget, és manipulálhatják a genetikai kódjukat, hogy jobb pilóták legyenek, gyorsan bevonulnak a fegyveres erőkbe, és egyszer csak háborúba kezdenek az emberiséggel.

A Vadmacska hologramjára bökött.

– Olyan technológiai áttöréseket hoznak létre, melyek növelik a motor erejét, míg mérete kisebb lesz. Átalakítják a fegyverrendszereiket, hogy erősebbé tegyék a gépeiket, és elpusztítják Kerenszkij embereit egy világról világra terjeszkedő hadjáratban, mely a fajirtással határos.

– De miért jönnének ide? – tudakolta Myndo. – Miért jönnének vissza Kerenszkij nyomdokán?

Focht vállat vont.

– Több ok lehetséges, de kettő rögtön nyilvánvaló. Attól, amit tettek, emberekké váltak. Azért jönnek ide, mert mi rendelkezünk olyan bolygókkal, melyek a legalkalmasabbak az emberi életre, és mindazzal, ami az emberi kultúrát emberivé teszi.

Myndo arca megenyhült, miközben látszott, elismeri a kardinális érveinek egy részét.

– Azt mondja, hogy míg valószínűleg nagyobbak, gyorsabbak és erősebbek nálunk, társadalmilag éretlenek?

Focht arca megrándult.

– Ez nagy általánosításnak tűnik, azt hiszem. Mivel harcosok alkotta társadalomból jönnek, valószínű, hogy agresszívek és militaristák, mely már elég ok arra, hogy tiszteljük és féljük őket. Bár nagyon valószínű, hogy fegyelmezettségük a Drakónis Szövetség bushido rendszabályainak határán mozog, azt mondanám, hogy a hencegés, a tivornyázás és a szerencsejáték szintén mintegy szentségszámba megy náluk. Mindenük a becsület, ami annyit jelent, hogy nem készültek fel a ravaszságra és a hátbatámadásokra.

Myndo lassan kifújta a levegőt, mindhiába próbálva kiengedni testéből a feszültséget.

– Meg kell tudnunk, mit akarnak, és fel kell mérnünk, meg tudják-e szerezni.

Focht felnézett.

– Készen állok, hogy bármikor elinduljak, prímás.

– Nem. Túl értékes ahhoz a Komsztárnak.

– Hadd vitatkozzam, prímásom – felelte óvatos mosollyal a kardinális. – Helyettes tisztjeim nagyon is képesek a kiképzés irányítására és erőink gyakorlatoztatására. Azt is javasolnám, ha ez a hihetetlen magyarázat helyesnek bizonyulna, hogy a tisztelet legmegragadóbb jele lenne, ha követeként a Komsztár legmagasabb katonatisztjét küldené hozzájuk. Megnyitná őket arra, hogy befolyásunk alá helyezhessük őket. Ha az igazság még egyszerűbb, feltételezném, hogy a Komsztárral való kapcsolat akkor sem lenne elhanyagolható számukra.

Myndo tétovázott, majd bólintott.

– Rendben van. Azonnal utazik a Perifériára.

A kardinális sarkon fordult, indulásra készen, de Myndo megállította.

– Kardinális, említette, az idegeneknek két lehetséges okuk van arra, hogy az Utódállamokba jöjjenek, de csak egyet vázolt közülük. Mi a másik?

A prímás látta, hogy Focht testén a viszolygás hulláma remeg végig, amint az ismét szembefordult vele.

– Ugyanazon okból, amiért a Kell Kopók sosem találták meg Phelan Kell vagy Ryan kalózainak holttestét. – Nagyot nyelve folytatta: – Hogy az idegen lények maximálisan kihasználják lehetőségeiket, több nyersanyagra van szükségük. Azért jönnek, hogy leszüreteljék az emberiséget.

10

Űrjáró, Ördög sziget

Helyzet ismeretlen

Dátum ismeretlen

Phelan Kell hiába hadakozott a két férfival, akik a székbe kényszerítették. Honnan a pokolból szedték ezeket a fickókat? Bár nem tartotta magát különlegesen nagynak és erősnek, gyerekkora óta soha nem tudtak vele ilyen könnyen elbánni. Nagyon igyekezett, hogy csuklóit kicsavarja fogva tartói szorításából, de képtelen volt rá. Szinte örülnek neki, hogy kínlódom. Adok nekik némi támpontot, amihez mérhetik magukat.

Fogva tartói durván a magas támlájú fémszékre lökték. Csuklójára bilincseket csatoltak, hogy egy helyben tartsák a kezét, majd leszíjazták a felkarját, és megkötözték a lábát. Mindkét férfi a szanitécek ügyességével mozgott, mint akik egy beteget helyeznek biztonságba, majd felegyenesedtek, és a mögötte levő kijáraton át távoztak, gondosan betéve az ajtót maguk után.

Phelan elszánta magát, hogy próbára teszi a szíjakat. Ezek a szintetikus szíjak oldanak, de nem szakadnak el, és a fémbilinccsel úgysem tudok semmit kezdeni. Nincs értelme az energiámat pazarolni.

Gyorsan feltérképezte a sivár helyiséget. A körülbelül háromszor három méteres szobát és a padlóba csavarozott széket sima szürkére festették. Felette süllyesztett lámpák tompa fénye világított, épp csak annyira, hogy megláthatta saját árnyékát a szoba egyetlen igazi jellegzetességében. Egy tükörpanellel szemben ült ugyanis, mely a fal középső részét alkotta.

Phelan elmosolyodott magában. Ugyanaz a színárnyalat, mint a cellám és a két helyiséget összekötő folyosó. A fickóknak, akik ezt a hangyás mech-harcosoknak szánt otthont működtetik, egy csöpp fantáziájuk sincs.

Mégis jó volt kikerülni végre abból a cellából. Ha még egy hónapig csak magamban beszélhetek, beleőrülök.

Lepillantott a jobb csuklójára. Szintetikus fehér zsinórból készült fonat fogta körül. A puha anyag nem irritálta a bőrét, nem is volt kényelmetlenül szoros, mégsem tetszett neki. Egy azonosítót vagy elektronikus helyzetjelzőt még megértenék, de egy darab kötelet? Valami különös dolog folyik itt, és ez nekem nagyon nem tetszik.

Egy mennyezetbe rejtett hangszóró megreccsent:

– Tartalmazza a nyilvántartás, hogy ez az első beszélgetés a 150949L számú rabbal. Az alany hímnemű, és úgy látszik, felépült az elfogásával járó kisebb sérüléseiből.

Phelan érezte, hogy gerincén borzongás fut végig, hallván, hogy ilyen rideg, klinikai hangon beszélnek róla. Sérülések? Fellobbanó fájdalmat érzett a lapockái között, de tudomást sem vett róla, ahogy régi haragja visszatért. Tudom, hogy agyrázkódásom lehetett, mert nem emlékszem semmire, miután megnyomtam a Grinner-féle katapult gombot. Minden tiszta homály, beleértve azt is, ami a sérüléseimet okozta.

Zavaró, fehér reflektor kapcsolt be, mely Phelan feje fölül záporozta éles sugarát. Egy férfihang gépies hanghordozással számokat és szavakat fűzött egymáshoz.