MICHAEL A. STACKPOLE

 

HALÁLOS

ÖRÖKSÉG

KERENSZKIJ VÉRE TRILÓGIA 1. RÉSZ

 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

MICHAEL A. STACKPOLE:

LETHAL HERITAGE

Charles Jamesnek

Köszönöm, hogy rávezettél, van odakint egy nagy,

kerek világ, és hogy az a siker legjobb fokmérője, ha az ember

örömét leli abban, amit csinál.

 

A szerző szeretne köszönetét mondani a következő személyeknek, e könyvvel kapcsolatos segítségükért: Liz Danforthnak, mert meghallgatta az egészet töredékes formájában; Ricia Mainhardtnak, mert megvalósíthatóvá tette; Ross Babcocknak, Donna Ippolitónak és Jordan Weismannek, mert rávettek, hogy jól, és helyes angolsággal írjak; s végül Brian Fargonak, mert megértéssel fogadta, hogy újabb tervének kell megvárnia, míg ez a könyv elkészül.

ELŐSZÓ

Provincia

Tyihonov Szabad Köztársaság

3030. augusztus 16.

Natasa Kerenszkij, a lángvörös hajú zsoldosnő kopogás vagy különösebb habozás nélkül lépett be Jaime Wolf ezredes irodájába. Feltartotta a sárga papírlapot, hogy a férfi jól láthassa, ám az keresztülnézett rajta, sőt a lányon is. Telezsúfolt íróasztala mögött ült, hátradőlve, kezét mintegy imára emelve, egymásnak szorított ujjakkal. Csupán mellkasának-ütemes emelkedése árulkodott arról, hogy él.

Az nő halkan, gyengéden szólt hozzá – hangjának olyan tulajdonságait használta, melyek meglétét csapatának tagjai soha nem merték volna feltételezni –, a papírt pedig a férfi elé tette az asztalra.

– Gondoltam, ezt azonnal látni akarod, Jaime. Ardan Sortek tábornagy aláírásával érkezett. A Tyihonov Köztársaság Hanse Davion hercegjavaslatára megadta nekünk a szabad rendelkezést Provincia felett.

A hír életet lehelt Wolf arcára. Kis termete ellenére lénye erőt sugárzott, tiszteletet parancsolt. A hosszú évek szinte állandó háborúskodása azonban nem múlt el nyomtalanul. Egykori fekete hajába ősz szálak vegyültek, a szeme körüli és homlokán sorakozó ráncok pedig jól mutatták, mekkora megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie. Görnyedt válla azt sugallta, tisztában van vele, hogy lesz még része bőven nehézségekben, szürke szemének villanása azonban elárulta, hogy kész szembenézni velük, jöjjön, aminek jönnie kell.

A férfi a Fekete Özvegyre mosolygott.

– Igen, Natasa. Köszönöm. Ez valóban örömteli hír.

Kerenszkij kinézett a Wolf íróasztala melletti boltíves ablakon.

– Azt hittem, nehezebb lesz otthonra lelnünk ebben a világban. Úgy gondoltam, Hanse Davion mindenáron meg akarja tartani, ha megtudja, hogy mi is szeretnénk.

Wolf vállat vont.

– Davion pontosan tudja, hogy Provincia volt egykor a Harcosok Világa. Tudja, hogy a Csillagliga hadserege valamikor itt tartotta harci olimpiáját, és hogy nem hordtak szét minden valamirevaló felszerelést az utóbbi háromszáz évben, mióta Kerenszkij tábornok és a Csillagliga csapatai egyszer s mindenkorra elhagyták a Belső Szférát.

A lenyugvó nap lángra gyújtotta Kerenszkij haját, amikor megfordult, hogy szembenézzen a férfival.

– Gondolod, hogy Davion tisztában van azzal, pontosan mennyi felszerelés maradt? Bizonyára megbízta volna Allard quintust, küldjön ide néhányat a nyomorult spiclijei közül, hogy kifigyeljék, mit kapunk.

Wolf Dragonyosainak vezére titokzatosan mosolygott.

– Hanse ezzel ügyesen rászolgált gúnynevére: Hanse, a Róka. Allard quintus megkért minket, hogy készítsünk egy technikai felmérést, mert állítása szerint pillanatnyilag egyetlen felesleges ügynököt sem tud Provinciára küldeni. Hanse biztosan meg van győződve arról, hogy visszatartottunk bizonyos adatokat, de nem hiszem, hogy ez túlzottan foglalkoztatná. Örül, hogy itt tarthat bennünket, mert így gátat vethet a helyi lázadásoknak vagy egy esetleges támadásnak a Szabad Világok Ligájából. Az Allardnak visszaküldött jelentés el kell, hogy csitítsa az olyan hangokat, melyek szerint a régtech egész kincsestárához juthattunk hozzá.

Kerenszkij telt ajkain futó mosoly suhant át a régtech kifejezés hallatán, mely a Csillagliga idejének lejárta után feledésbe merült értékes technológiát volt hivatott jelölni, hangja azonban aggodalomról árulkodott.

– A saját felmérésünk elkészült már? Van annyi felszerelés, amennyire szükségünk lenne?

Wolf megrázta a fejét, és újra összetapasztotta ujjait.

– Úgy látszik, hogy a számítógépeket és a nyilvánvalóan szerszámkészítésre szolgáló berendezéseket réges-rég elvitték, de nem hiszem, hogy bárkinek odakint akár a leghalványabb fogalma van arról, miféle hatalmas kincsestár lapul a felszín alatt. Megvannak a szükséges feltételeink a csatamechek készítéséhez és javításához. De azt, hogy ennyi elegendő-e küldetésünk teljesítéséhez, nehéz megjósolni.

Az asszony szinte remegett az idegességtől.

– Még mindig nem sikerült kiverni a fejedből, hogy küldetésünk van? Tettük, amit elvártak tőlünk. Én azt mondom, heverjük ki a csapást, fejlesszük száztíz százalékra a technikánkat, aztán essünk nekik!

Az Özvegy kitörése akaratlanul is mosolyra késztette Wolfot.

– Natasa – mondta halkan –, semmit sem szeretnék jobban, de jól tudod, hogy ebbe nem egyezhetek bele. Azt is tudod, hogy a többiek sem lesznek képesek megállítani őket. Olyan megbízást kaptunk, amit teljesítenünk kell.

Natasa a férfi íróasztala fölé hajolt.

– De ez lehetetlen, Jaime. Ennyit viszont tudok. Az utóbbi huszonöt év során minden uralkodóháznak harcoltunk a Belső Szférában, és minden uralkodóház ellen is. Ismerjük az erős és a gyenge pontjaikat. Tudjuk, hogy reménytelen…

Wolf hirtelen felpattant, és fel-alá kezdett járkálni a szobában.

– Nem reménytelen, Natasa. Némelyikben van fantázia. Van honnan indulnunk.

Az asszony éles kacaja félbeszakította.

– Hol voltál az elmúlt két évben, Jaime? A kétéves háború mindent megváltoztatott, minket is beleértve! A Kapellán Konföderációt szinte egészében bekebelezték az Egyesült Világok. A Drakónis Szövetség megrendült, tucatnyi bolygót és kiváló egységet veszített. A Lyrán Nemzetközösséget majdnem kettészakította a háború, nem is szólva Frederick Steiner haláláról és a Tizedik Lyrán Gárda vesztéről a Dromini IV elleni öngyilkos akcióban. Ami pedig a Szabad Világok Ligáját illeti, nahát! Kormányuknak annyira meg volt kötve a keze, hogy még védekezni sem tudtak a Tyihonov Szabad Köztársaság csapataival szemben, és mindketten tudjuk, hogy Andurien tartomány is minden gond nélkül le fog szakadni még az év vége előtt. Lehet, hogy Hanse Davion alaposan kitervelte ezt a háborút, és az Egyesült Világok lesz a nagy győztes, de alaposan megtépázta a gazdaságát, és népe egy második Komsztár-bojkottól retteg. Összefoglalva, kedves barátom, az Utódállamok hülyére verték saját magukat.

Wolf szeme megvillant e sértő kirohanás hallatán.

– Ez mind szép és jó, Natasa, de nem felejtettél ki néhány fontosabb tényezőt, ami érdekelhet is minket? Lehet, hogy az Utódállamok rossz bőrben vannak, de ez nem érvényes hadseregük egészére. A Kell Kopók jó formában vészelték át a háborút, éppúgy, mint az Eridani Fényparipák és az Északi Szél Harcosai. Belátom, kevesen vannak ahhoz, hogy bármit megtegyenek, de itt már el lehet kezdeni.

Natasa leült Wolf íróasztalának szélére, és a járkáló férfit figyelte.

– Ugye nem akarod idehozni őket kiképzésre? Nem tennéd ezzel kockára a biztonságunkat! – Majd hirtelen homlokához kapta jobb tenyerét.

– Pontosan ezt vetted a fejedbe, ugye? Ezért tart ide Morgan Keli és neje, Salome az űrugróról. Megőrültél? Mennyit tud ebből Kell?

Wolf kihúzta magát.

– Morgan Kell, tudja, mivel bíztam meg – és igenis bízom benne. Ő és Salome azért jönnek ide, hogy végezhessünk néhány kísérletet, és segítsünk nekik egy terméketlenségi probléma megoldásában.

A Fekete Özvegy szája tátva maradt a döbbenettől.

– Meséltél nekik a…

A kis ember megrázta a fejét.

– Nem, nem mondtam el mindent Morgannek, bár azt hiszem, magától is kitalálta. Az illető a barátom, és elhatároztam, hogy segítek neki. Ráadásul rendkívül ügyes és bátor mech harcos is. S bár nem tervezem, hogy idehozatom a Kell Kopóit kiképzésre, remélem, talán sikerül meggyőznünk Morgant, hogy készítse fel a csapait, és csatlakozzon hozzánk, ha eljön az idő. Továbbá azt is gondolom, hajlandó lesz elfogadni, hogy néhány emberét mi képezzük ki, s így társaiknak is átadhatják a tőlünk szerzett ismereteket, saját biztonságunk veszélyeztetése nélkül.

Az asszony testén borzongás futott végig.

– Legközelebb majd azzal hozakodsz elő, hogy idehívod a Komsztárt, ugyan állítsanak már fel egy kommunikációs központot itt, Provincián.

Wolf felkacagott a javaslat hallatán.

– Ki van zárva. Lehet, hogy a Belső Szférában a Komsztár felügyeli a kommunikációs csatornákat, ám jótékony pacifizmusuk Julián Tiepolo prímás halálával véget ért. Az új prímás, ez a Myndo Waterly, agresszív és veszélyes nőszemély. Máris rávette Daviont, hogy engedélyezze csatamechek telepítését a Komsztár bázisokon, cserébe feloldja a kommunikációs bojkottot, amit a Komsztár kényszerített a birodalmára. Én nem hozom magunkat ebbe a helyzetbe.

Natasa elmosolyodott.

– Ó, hála Istennek, mégis normális vagy – mondta fáradt sóhajtással.

– Nézz csak ránk. Huszonöt éve harcolunk már. Lassan vissza kellene vonulnunk, nem pedig azon aggódnunk, hogy készítsük fel társainkat egy olyan háborúra, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik. Ennek a feladatnak a felnövő nemzedékre kellene hárulnia.

Jaime Natasa vállára tette a kezét.

– Egyetértek, de van egy bökkenő. A fiatalok itt nevelkedtek, a Belső Szféra Utódállamaiban. Jónéhányukat elveszítettük tizenöt évvel ezelőtt a Szabad Világok Ligájában, és még többen menekültek el két éve a Drakónis Szövetségből. A túlélők nem abban a szellemben nevelkedtek, mint mi. Alig fogják fel, hogy mi mások vagyunk. És most már idegenek is élnek közöttünk. Őket is ki kell képezni, és meg kell ismertetni a mi szokásainkkal. Közülünk csak azok tudják vezetni ezt az oktatást, akik ezeket az éveket végigélték.

A Fekete Özvegy belátóan bólintott.

– Persze, igazad van. És jól tették, hogy téged neveztek ki ezen őrült küldetés felelősévé, és nem engem – felemelte a fejét, és állát harciasan előreszegte. – Ha tényleg jönnek, remélem, hamarosan ideérnek, amíg még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy elvezessek egy mechet. Sok mindenért fizetniük kell, és én ki is akarom csikarni belőlük.

Wolf hátralépett, és karját összefonta a mellén.

– Igen, jönnek, talán hamarabb, mint várnánk. Amennyire értelmezni tudom az óhajod, reménykedem, hogy nem teljesül. – Egyenesen a nő szemébe nézett. – Mert ha még élünk és bírunk harcolni, tudni fogod, hogy a többieknek még nem volt ideje felkészülni. Ez pedig annyit jelent, hogy a Negyedik Örökösödési Háború, mely most ért véget, csak előhangja lesz az emberiség legvégső játszmájának.

 

ELSŐ

KÖNYV

A

FENEVAD

ÁRNYÉKA

1

Stortalar City, Gunzburg

Radstadt Tartomány, Szabad Rasalhág Köztársaság

3049. május 19.

Phelan Kell úgy érezte magát, akár egy titkosügynök, aki fényévnyire az ellenséges vonalak mögött vesztegel, de erőt véve magán könnyed léptekkel besétált a füstös sörházba. Ma este először kívánom, bárcsak hallgattam volna Jack Tangra, amikor megtiltotta, hogy elinduljak erre a küldetésre. Majd csak megtanulom egyszer: nemcsak azért utasítgat, mert a saját hangját akarja hallani. A fiatal zsoldos hunyorogva fürkészte a félhomályt, de meg sem kísérelte levenni tükrös napszemüvegét. Lehet, hogy elég ostoba voltam ahhoz, hogy elhagyjam a rezervátumot, de nem fogom felfedni magam. Főleg nem itt. Gyerünk, Tyra. Remélem, itt vagy.

Amikor valaki a karjához ért, Phelan egy szempillantás alatt megperdült a tengelye körül, és majd’ elájult a Gunzburgi Sasok egyenruhájának láttán. Abban a percben szentül hitte, csak komoly harcok árán lesz képes kijutni az Alit Ingarból, de aztán ráismert az egyenruhát viselő nőre. Phelan eltorzult arckifejezése mosolyba rándult, hogy azonnal lehervadjon a nő haragja láttán.

– Megőrültél? – suttogta az egyenruha tulajdonosa, és hangja metsző volt, akár Stortalar City utcáin a süvítő éjszakai szél. Elrántotta Phelant az ajtóból, és egy sötét bokszba tuszkolta.

– Mi a búbánatért jöttél ki a rezervátumból?

A magas, szikár Phelan bepréselte magát a félhomályos beszögellésbe.

– Anika, merre lehet Tyra? Beszélnem kell vele.

– Fogalmam sincs, és pillanatnyilag nem is érdekel – felelte Anika Janssen lehangoltan. – Neked viszont vissza kell menned a rezervátumba, Phelan. Idekint csak a bajt keresed magadnak.

Phelan levette a szemüvegét, és fekete anorákja alatti vastag szvetterének fülvédőjére akasztotta.

– Meg fogom találni. És ha azt hiszed, hogy bajba kerülök, ha a zsoldostáboron kívül bukkannak rám, akkor csak várd ki, mi történik, ha nem találom meg Tyrát még ma éjjel!

Anika mindkét kezével megragadta Phelan ökölbe szorított jobbját.

– Az ördögbe is, Phelan. Erről ne próbálj vitatkozni velem. Ha még emlékszel, én mindvégig támogattam Tyrát veled kapcsolatos üzelmeiben. Ne add az ostobát, mert a végén még megbánom. Gondolhattam volna előre, hogy nem fog bejönni – dohogta.

Phelan ökölbe szorított keze elernyedt, de teste feszült maradt.

– Hát már te is, Nik – vonta össze bánatában sötét szemöldökét. –Nem hittem, hogy téged is hatalmába kerít a Köztársaság egészét átható zsoldosellenesség.

– Én sem.

A lány acélkék szeme állta Phelan tengerzöld tekintetét, és megadásra kényszerítette.

– Ti, Kell Kopók, Stortalar Cityben tett váratlan látogatásotok során nagyban hozzájárultatok a mítosz széthullásához, amit mi, rasalhágok olyan nagy becsben tartunk.

Phelan felkacagott dühében.

– A mítoszéhoz, amibe úgy kapaszkodtok, mint fuldokló a faágba!

Anika jobb keze ökölbe szorult, körmét a fiú csuklójába vájta.

– Tessék, most elgondolkoztatsz, vajon helyesen teszem-e, hogy egyáltalán megadom neked a lehetőséget. Amikor már majdnem osztom a nézeteidet, ilyen szánalmasan kezdesz viselkedni, hogy újra eltántoríts. Nem ezt érdemlem, tudod jól.

Phelan maga elé bámult, és a lakkozott asztallapba karcolt betűket piszkálta.

– Igazad van, Nik – tekintete újra felemelkedett. – A Kopók hangulata nagyon megromlott, most, hogy indulni készülünk. Tudod, hogy a korlátozott zóna kereskedői mennyire elbántak velünk, és polgári csapatok felügyelik a területet, akik a legapróbb rossz mozdulatra képesek a zsoldosok torkának ugrani.

Anika bólintott, s arca megrándult.

– Ez nekem sem tetszik. De nem érted, hogy bár a Rasalhág fiatal nemzet, évszázadokig harcoltunk, míg kivívtuk függetlenségünket, és elszakadtunk a Drakónis Szövetségtől. Aztán amikor azt hittük, sikerült – ráadásul a Szövetség is áldását adta ránk a Ronin Háborúkban renegát szövetségi katonákkal találtuk szemben magunkat. Sok zsoldos fordított hátat nekünk a szerződésükben leírt formaságok miatt, és ez rossz utóérzést keltett. Az itteni emberek még jobban kezdték gyűlölni a zsoldosokat, amikor szinte azonnal rákényszerültünk, hogy még többet fogadjunk fel seregeink kiegészítésére, hogy megtarthassuk szabadságunkat. Csodálkozol, miért utálnak benneteket annyian errefelé?

– Nem csodálkozom – felelte Phelan csillogó szemmel. – Pontosan a Királyi Rasalhág Hadseregből sugárzó harag miatt vagyok olyan büszke arra, hogy téged és Tyrát a barátaim közé számíthatlak. Még ha repülő bohócok vagytok is…

Anika elvigyorodott.

– Valakinek tanítania kell nektek némi jómodort, sárdöngölők.

Phelan hátrasimította dús, fekete haját.

– Szóval, hol van a lány?

Anika teste megfeszült.

– Már megmondtam, hogy fogalmam sincs.

A fiatal zsoldos szeme összeszűkült.

– De mi van a közlendőd második felével? Nagyon is érdekel, hol van, Nik. – Phelan egy pillanatra beharapta alsó ajkát. – Lefogadom, hogy te magad is őt keresed.

Anika Phelanra szegezte szúrós tekintetét:

– Igen, nagyon is érdekel, hol van. Elvégre a pilótatársam, a kötelékem vezetője és a barátom. A következtetésed viszont, hogy miért vagyok ma éjjel idekint, abszolút téves. Valójában téged kerestelek – ezzel a fiú anorákjára és tükrös napszemüvegére bökött. –Tényleg azt gondoltad, hogy egy gárdistazubbony és ez a szemüveg jó álruha lesz? Ennél azért okosabb vagy.

Megjegyzése szíven ütötte Phelant, haragot és csalódottságot keltve benne. Egyre inkább ez lesz a többség véleménye, Phelan.

– Talán mégsem vagyok olyan intelligens, Janssen hadnagy.

Anika öklével az asztalra csapott, majd gyorsan körbepislantott, látta-e valaki.

– Megint kezded – suttogásából düh fröcsögött. – Sokszor el is felejtem, hogy csak egy tizennyolc éves kölyök vagy, annyira felnőtt módra tudsz viselkedni.

Phelan a távolba révedt:

– Ha az ember zsoldosok között nevelkedik, nem sok lehetősége lesz arra, hogy gyerek maradjon. Különösen, ha az apja élő legenda, unokatestvére pedig az Egyesült Világok és a Lyrán Nemzetközösség trónjának várományosa. Mindenki úgy kezeli az embert, mint valami csodabogarat. Nem sok, annyi szent.

– Ez nem a megfelelő hely arra, hogy pótold, amit elmulasztottál – közölte Anika – Intelligens vagy és megértő, aztán egy pillanat alatt megmakacsolod magad, és begurulsz. Nem csoda, hogy a Nagelring az első adandó alkalommal kitette a szűrödet.

Phelan felkapta a fejét, de nem szólt. Hogy mondhatsz ilyet? Azt hittem, a barátom vagy. Hitetlenkedve bámult Anikára, majd kiszökkent a bokszból, és szemüvegét, akár egy álarcot, az arca elé húzta.

Anika megragadta a fiú bal csuklóját, hogy visszarántsa maga elé:

– Ide figyelj, Phelan…

A fiú dühödt hangja azonban félbeszakította:

– Nem, te figyelj, Nik! Nem tudom, mit mondott neked Tyra az Akadémiáról való távozásomról vagy a Tiszteletbeli Tanács megállapításairól. Megvolt az okom arra, amit tettem, de ezt az Akadémia idiótái nem kívánták tudomásul venni, ahogy cselekedeteim pozitív következményeit sem. Nos, nekem nem volt szükségem rájuk, és arra sincs semmi szükségem, hogy anyáskodj felettem és átvedd az életem irányítását!

Phelan a lány fölé hajolt, de haragjában is megőrizte hidegvérét.

– Egyvalamit azonban tudok: mindegy, mit mondott neked Tyra minderről, biztosan nem tette volna, ha sejti, mihez kezdesz az információval. Visszaéltél a bizalmával. – Phelan felegyenesedett, és álláig húzta a cipzárt fekete anorákján. – És most döntsd el, megmondod-e neki, hogy kerestem.

*

Mire Phelan lehiggadt annyira, hogy képes volt tisztán látni, egy utcányira járt az Alit Ingartól, s léptei automatikusan vitték egyre messzebb a zsoldostábortól. Az ördögbe is, Phelan, végérvényesen elszúrtad. Nik az egyetlen rasalhág, aki nem figyelmeztette Tyrát, milyen őrült, hogy kapcsolatban áll veled, azok után, hogy rájött, ki vagy valójában. Valószínűleg csak távol akart tartani a bajtól. Lehet, hogy utolsó megjegyzésével nem volt igaza, de csak így tudta megértetni magát veled.

Behúzott nyakkal dacolt a hideggel, majd előkotorta zsebéből a kesztyűjét, és felhúzta. Felnézett a Gunzburg legközelebbi testvérbolygójának narancs és aranyszín sávjaira, és megrázta a fejét.

– Igen – mondta a fekete ürességben felette lebegő süket világnak ostobaság volt elkószálni a rezervátumból. Ha a helyi börtönbe vetnek, képtelen leszek kiszabadulni, mielőtt a Lugh elindul ebből a koszfészekből, hogy találkozhasson a Cucamulusszal. Nem fogok ordítani a gyönyörűségtől, ha itt kell rohadnom, amíg az űrugrónk visszatér a Perifériáról.

Phelan két fehér levegőbodrot prüszkölt ki az orrán. És ez újabb példája lenne annak, mennyire képtelen vagy az engedelmeskedésre. Jack Tang a fejedet fogja venni ezért az apró kiruccanásért. Miért kell a magányos farkast játszanod? Tyrához hasonlóan a fajtádbéliek is a barátaiddá lehetnének, ha, hagynál időt nekik.

Az idő, ez itt a kulcsszó, nemdebár? Te folyton csak rohansz előre, hogy tedd, amit szerinted tenni kell. Eszerint Phelan csak Phelannak tartozik számadással, és emiatt kerülsz olyan sokszor veszélybe. És a legtöbb embert pont az riasztja vissza, hogy túlságosan is vonzod a bajt. Épeszű ember nem játszik kibiztosított fegyverekkel.

Ahogy Phelan átsétált a hólepte, macskaköves úton, és visszafordult – Stortalar City külvárosa felé, az egyik épület falán bekapcsolt a hologramernyő, és egy új reklámot villantott fel. Egy ezüsthajú, szürke szakállú férfi arca jelent meg. A katonai egyenruhát viselő alakból erő és vitalitás sugárzott. Magabiztos mosollyal köszöntötte a szinte teljesen kihalt utcát. Az az egyenetlen forradás azonban, mely bal szemétől a szakálláig húzódott, némileg tompította a mosoly varázsát.

A férfi elkomolyodott, amint beszélni kezdett, a képernyő alján pedig végighullámzott a fordítás keskeny csíkja. Bár Phelan nem tudta elolvasni a japsvéd szöveget – azt a tönkrevert svéd és japán keveréknyelvet, melyet a bolygón élők legtöbbje használt tudta, hogy a bolygó katonai kormányzójának felszólítását látja, miszerint Rasalhág polgárai tartsanak össze, hogy még erősebb szövetséget alkothassanak.

Ilyen egyszerű lenne? – tűnődött Phelan keserűen, miközben a szöveg tovább kígyózott. Ilyen könnyű az embereknek megfeledkezni magukról egy magasabb cél érdekében? Soha nem kérdőjelezik meg vezetőik indokait? Soha nem gondolnak magukra? Mit tesznek, ha e magasabb célhoz fűződő lojalitásuk összeütközésbe kerül saját érdekeikkel?

A hirdetmény alatt a kamera látószögébe pont akkora terület került, hogy minden néző számára világossá váljék: a férfi tolószékben ül. Phelan megrázta a fejét, ahogy a kép lassan elsötétült.

– Tor Miraborg sohasem halasztja el az alkalmat, hogy emlékeztesse az embereket arra, a szabadságukért harcolva veszítette el járóképességét.

Phelan összeráncolta szemöldökét. Kifújt lélegzetének párája áttetsző fátylat vont arca elé.

– És nem hagyja elfeledni: zsoldosok árulták el, ők okozták a sérülését.

Miraborg beszédének visszhangjai Gunzburg Varldherre-ével való első találkozását juttatták Phelan eszébe, amikor Gwyneth Wilson kapitánnyal űrsiklón lejöttek Gunzburgra, hogy folyékony héliumot kérjenek Miraborgtól a Cu javításához. A kapitány valószínűleg azt gondolta, segíteni fog, ha magával viszi a legendás mechharcos fiát, amikor a nagykutyákkal találkozik. Segít megtörni a jeget: „Ó, szóval Morgan Kell az édesapja?” Wilson csak annyi folyékony héliumot szeretett volna, amivel megtöltheti a Kearny-Fuchida ugróhajtómű egyik tartályát, de azzal nem számolt, hogy összeütközésbe kerül a Vasvezérrel.

Phelan egy hókupacra köpött. Tor úgy reagált, mintha a Periféria útonállói lettünk volna, akiket a Kell Kopók uszítottak rájuk. Engem személyes sértésként kezelt, mintha az apám sikerei elhomályosítanák az ő bátorságát. Persze én sem könnyítettem a helyzeten, amikor dühbe gurultam a szüléimét ért sértések hallatán.

Phelan a Varldherre komor arcára bámult, amint az egy távolabbi holoernyőn is megjelent.

– Miért nem érted be azzal, hogy egyszerűen odaadod a fagylöttyöt? Ha ezt teszed, mindennek nem kellett volna megtörténnie.

Mellkasa megfeszült, ahogy átgyalogolt a hóborította úttest túloldalára, egy sor téglaépület felé. Nem találkoztam volna Tyrával, a Kell Kopók pedig a Periféria kalózaival hadakoztak volna ahelyett, hogy három hónapot itt senyvednek

Felfedezett egy kis sikátort, mely megrövidítette útját, és befordult, miközben amennyire csak lehetett, összehúzta magát a nagy hidegben, és kesztyűs kezét még mélyebbre ásta a zsebében.

– Nem bírtad a könnyebb megoldást választani, igaz?

Ragyogó kék és arany szikrák robbantak a szeme előtt, ahogy egy jobbhorog egyenesen a bal arcába csapódott. Az ütéstől feje jobbra bicsaklott. Kirepült a nyílt utcára. Esés közben a levegőt markolászta, mindhiába. Lába megcsúszott a porhó alatti síkos jégpáncélon, ő pedig tompa puffanással az úttestre zuhant.

Lenyúzott arcát szinte égették a hópelyhek. Ahogy megpróbált feltápászkodni, megrázta a fejét, hogy megszabaduljon tőlük. Jézusom! Ekkora pofont utoljára… mikor is… Blake Vérére! Ekkorát soha az életben nem kaptam. Ki kell józanodnom.

Megpróbált harcművészeti emlékeire összpontosítani, ám félbeszakította egy csizmás láb rúgása, mely gyomorszájon találta, s hanyatt vágta Phelant. Heveny rosszullét söpört végig rajta, amint a lendület az oldalára fordította, ahol is hányni kezdett. Támadója gúnyos kacajjal nyugtázta Phelan keserves nyögését.

Ellenfelének csizmája alatt megcsikordult a hó, ahogy a második rúgáshoz készülődött. Phelan a jobb oldalán fekve hátravetette lábát, és támadójának lábszárai közé ékelte, mire az orra esett. Phelan a hátára fordult, és támadott, még mielőtt ellenfelének ideje lehetett volna észbe kapni: bal sarkát a férfi gerincének tövéhez csapta. Nem hallotta a csontok törésének éles roppanását, de egy dühödt és fájdalmas üvöltés elárulta, hogy sikerült megsebeznie ellenfelét:

Phelan szédelegve talpra állt, a földre köpött, és jobb keze fejével letörölte a hányadékot a szájáról.

– Most már látlak, te gazember. Na, gyere.

A gyomrában érzett fájdalomtól szavai szaggatott hörgések sorozataként törtek elő. Phelan enyhén behajlította a térdét, súlyközéppontját alacsonyabbra helyezve, és keze ökölbe szorult.

Földre kényszerített támadója mögött a sötét utca minden, épületeket jelző apró árnyszeletéből emberi alakok bontakoztak ki. Phelan ereiben meghűlt a vér. Négy, öt, nem… hat. Ezúttal tényleg elpuskáztad. Ha ezek nem nyírnak ki, majd megteszi Wilson kapitány, vagy Tang hadnagy. Gyerünk, koncentrálj Phelan, vagy a férgek martaléka leszel.

– Zsoldos fattyú – átkozódott az egyik. – Elraboljátok a pénzünket, az asszonyainkat. Nincs szükségünk a fajtádra.

Phelan elhúzta arca elől a szemüvegét, és hátratolta. Tudnak Tyráról. Ebből csúnya dolog lesz.

A Kell Kopó erőt vett magán, hogy lazítson arra a néhány másodpercre, amíg a banda bátorságot merít a támadáshoz. Feje előrecsuklott, keze erőtlenül lehanyatlott, mintha az első ütés hatása még mindig tartana. Ahogy közelítettek feléje, Phelan többéves tapasztalata alapján azonnal meg tudta állapítani, kik lennének képesek a legkomolyabban megsebezni. Ott, az a hármas. Ha velük kezdem, talán szétszóródik a többi.

A zsoldos tett egy apró lépést balra, és azonnal nekiesett a legközelebbi ellenfélnek. Ütése a férfi orrát érte, mire annak feje jobbra csapódott. A férfi hátraperdült, nekiesett a második támadónak, félrelökve az útból. Phelan jobb lábán megpördülve hátat fordított az ellenséges körgyűrű emígy támadt nyílásának, és tovább lazított rajta, amikor bal kezét meglendítve torkon ragadott egy újabb ellenfelet.

A férfi prüszkölve, krákogva esett össze, de az ő veszte sem tántoríthatta el a még mindig talpon levő triót. A középső, egy tagbaszakadt, bikanyakú alak, fejét leszegve, gyorsan támadott. Phelan mindjárt felegyenesítette, amikor térdével az arcába rúgott, de a férfi már lendült is tovább. Karját Phelan dereka köré kulcsolta, amitől a mechharcos moccanni sem bírt, miközben a többi önkéntes hazafi egyre közelebb ért, és vért kívánt.

Phelan elkeseredetten ütlegelte az őt fogva tartó fejét és vállát. A Kell Kopó összehúzta magát, s fejét félrefordította, amennyire csak bírta, de mivel nem tudott mozdulni, a testére mért ütések könnyen eltalálták.

Anorákjának és szvetterének vastag bélése megóvta ugyan csontjainak épségét, az ütlegeléstől azonban gyomrán, veséjén es tüdején mintha lökéshullámok cikáztak volna keresztül.

Amikor alkarjával oldalról eltalálta a birkózó fejét, az végre engedett a szorításán, és oldalra dőlt. A Kell Kopó azonnal elugrott, hogy a botladozó férfi egy másik támadó elől is elzárja. Majd kihasználva az alkalmat megfordult, hogy szembe találja magát egy jobbról érkezővel. Két gyors ütést mért a férfi mellkasára, majd egy erős állon csapással hátratántorította.

Amikor a férfi összerogyott, Phelan a pillanat tört részéig reménykedhetett, hogy talán mégis megmenekül. Aztán, ahogy villámgyorsan körbevizslatta a terepet, reményei szertefoszlottak. Az ördögbe is, az első fickó felállt. De hol lehet?

Az utca hirtelen eltűnt Phelan szeme elől, ahogy első támadójának sziluettje eléje tolult a lámpafényben. Bal ökle ismét Phelan arca felé lendült, de az észrevette, és kitért előle. Ahogy megpördült, hogy jobbjával gyorsan a férfi bordái közé vágjon, bal lába megcsúszott a jégen, ő pedig a keresztcsontján landolt.

A fájdalom nyílvesszőként söpört végig Phelan gerincén, hogy az agyában robbanjon. Mintha darabokra tört volna a medencéje. Az altestében lüktető fájdalom miatt pedig már nem érezte a lábát. Az idő csigalassúsággal vánszorgott, miközben ellenfele bal öklével a jobb szemére csapott, amitől a fiú az úttestre hanyatlott.

Ahogy ott feküdt szétvetett tagokkal, akár egy hulla, Phelan előtt néhány másodpercre elsötétülte világ, ám villámgyorsan és fájdalmasan tért vissza, ahogy egy kéz ujjai a hajába túrtak, hogy ülő helyzetbe ráncigálják. A banda vezére szabad kezével lassan felemelte Phelan szemüvegét, mint aki tudja, mit csinál.

A mechharcos fejében valahol ott motoszkált a gondolat: Ismerlek… A forradás az arcodon, és az a kicsi orr… úgy hívnak, hogy… úgy hívnak… A férfi neve azonban nem tudott áttörni Phelan kínjainak falán; kisurrant a gondolatai közül, tovább tetézve gyötrelmeit.

A férfi elégedetten kacagott fel:

– Miért nem maradtál ott, ahol megtűrnek, fattyú? Nagy hiba volt azt képzelned, hogy méltó vagy Tyrához.

A távolban felvijjogó rendőrségi szirénák hallatán Phelan elmosolyodott. Ellenfele a hang irányába sandított, majd a zsoldoshoz hasonlóan ő is elvigyorodott.

Aztán lesújtott az ökle. Újra és újra.

2

A Nagelring, Tharkad

Donegál Körzet, Lyrán Nemzetközösség

3049. május 19.

Victor Ian Steiner-Davion hátát a kommandant lakosztályának sima falához szorította, s hagyta, hogy a tömeg körülzsibongja. Halvány mosoly futott át az arcán, ahogy a diplomázó osztály többi tagját figyelte, egyforma, elegáns, szürke alapon égszínkék szegélyes egyenruhájukban, amint szüleiket, testvéreiket és vendégeiket egyre-másra ismertetik össze társaik büszkén feszítő rokonságával.

Különös, mennyire megváltozunk, amikor a család és a barátok látogatóba jönnek hozzánk az Akadémiára. A Nagelring kicsiny világa és társadalmi rendje köddé foszlik, ahogy a valóság betódul a küszöbön.

Victor felkapta szőke fürtös fejét, és mosolya kiszélesedett, amikor a szobatársa megjelent az ajtóban, eltorlaszolván az utat a kommandant kertje felé. Victor felemelte a kezét:

– Ide, Renny – intett.

A magas, széles vállú Renard Sanderlin mosollyal és fejbólintással válaszolt az üdvözlésre. Hátrafordult, és három másik embert vezetett be a terembe, majd öles léptekkel megindult Victor felé. Lapátkezével megragadta Viktor kezét, és barátságosan megszorongatta:

– Helló, Vic, örülök, hogy még itt talállak. Olyan hosszú volt a sor az étteremben…

Victor egy legyintéssel hárította el a szabadkozást, majd elkapta Renny bal ruhaujját, és közelebb húzta magához a termetes férfit, pont annyira, hogy láthassa a rangjelzést, melyet újonnan varrtak az egyenruha vállapjára. Arany alapon fekete cérnával hímzett, vicsorgó oroszlánfejjel nézett farkasszemet. Victor barátjához hasonlóan elvigyorodott.

– Bekerültél az Ulánok közé! Ez nagyszerű, Renny. Gratulálok!

A Viktor lelkesedésekor kezdődő pír egyre bíborabbá vált Renny arcán, amikor válla felett hátrapillantott a hármasra, akiket az imént keresztülkísért a termen. Nagyot nyelve elengedte Victor kezét, aztán még jobban kitekerte magát, a csoport pedig közelebb lépett.

– Nagy ég, milyen faragatlan vagyok. Vic, bemutatom a szüleimet: Albert és Nadine Sanderlin…

Victor a fiú után szép sorjában a szülőkkel is kezet rázott.

– Örülök, hogy megismertem.

Albert Sanderlin sötét, hivatalos öltönyt viselt, melyről Davion pontosan tudta, hogy vadonatúj, egyrészt divatos szabásáról, másrészt arról, milyen feszengve viseli Renny apja. Nadine Sanderlin sötétkék szaténestélyiben pompázott, mely hangsúlyozta karcsú alakját. Azt hiszem, Renny eltalálta. Az anyja rávette az apját, hogy vegyen egy új öltönyt, majd elkészítette a saját öltözékét. Valószínű, hogy az Ulán oroszlánt is ő varrta fel a fia egyenruhájára.

Victor ezután a csoportot kiegészítő szép, ifjú hölgyre pillantott:

– Ön pedig Rebecca Waldeck. Felismerem a Renny íróasztalán levő hologramról, bár meg kell vallanom, közelébe sem érhet a valóságnak.

Victor megfogta Rebecca feléje nyújtott kezét, és kissé előrehajolt, hogy megcsókolhassa. A lány bíborszín estélyi ruhája még a tavalyi divat jegyeit viselte, rajta azonban frissnek és eredetinek hatott.

Renny anyja udvariasan elmosolyodott:

– Victor? – kezdte tétován, arra várva, hogy fia majd megsúgja szobatársa vezetéknevét.

Renny megrökönyödéssel pislantott anyjára, aztán látván, hogy barátja milyen jól szórakozik, felengedett.

– Anya, bemutatom a szobatársamat, Victor Daviont.

Majd pillanatnyi habozás után halkan hozzátette:

– Victor Ian Steiner-Davion herceget.

Victor látta, hogy Nadine Sanderlin hátrahőköl, majd mély meghajlásba kezd. Előrenyúlt, és gyengéden az asszony vállára tette a kezét.

– Kérem, ne… – kezdte, és érezte, hogy elpirul. A Renny bal vállán díszelgő aranyzsinórra mutatott, majd egy ugyanolyanra a sajátján.

– A fogadást azon szerencséseknek rendezték, akiknek megadatott, hogy osztályunk legjobbjai közé tartozzanak. Hála Istennek, itt egyenlő lehetek a többiekkel, és azt szeretném, ha ugyanúgy kezelnének, mint a társaimat.

Nadine Sanderlin a szája elé kapta a kezét.

– Bocsásson meg, Felség. Fel kellett volna ismernem a holovid híradókból… Csak a felvételeken annyira más,… akarom mondani… szóval… – ezzel újra csak zavarba jött, s elhallgatott.

Victor bátorító mosolyt küldött felé:

– Tudom. Azt hiszem, a holovideken magasabbnak is látszom. –Könnyedén felnevetett. – Sajnálom az operatőröket, akiknek többsége akkora, mint Renny. A rendezők arra utasítják őket, hogy lehetetlenül alacsony szögből vegyenek, azért, hogy magasabbnak látszódjam. Ha az ember 160 centi, akkor ez a szög borzasztóan éles.

Victor Rennyre sandított, majd jobb keze fejével társa lapos hasára csapott.

– Persze, rám könnyebb egyenruhát találni, mint egy akkora genetikai csodára, mint a fiuk.

Albert Sanderlin szögletes arcát futó mosoly derítette fel.

– Meg kell értenie, Felség…

Davion felemelte a kezét.

– Victor.

Sanderlin gyorsan bólintott.

– Victor, nem tudtuk egészen biztosan, nem túlzott-e egy kicsit a fiunk, amikor a nekünk küldött holodiszken azt állította, hogy végzősként az ön szobatársa lett a Nagelringen. – A férfi feltartotta bütykös kezét, mintha el akarna hárítani egy esetleges ellentmondást. – Nem mintha nem hinnénk Rennynek, csak arra gondoltunk, talán nagyzol egy kicsit. Főleg, amikor az üzeneteiben a „szobatársáról, Victorról” mesélt, hát, az úgy hangzott, olyan…

– Értem én, Mr. Sanderlin – mosolygott Victor. – Ahogy hallottam, ha valaki a kadétok között nem állt még elő azzal, hogy a szobatársamnak mondja magát, akkor legalábbis azt terjeszti, hogy egy században szolgálunk – ezzel Renny felé fordult. – Nem, Renny és én akkor barátkoztunk össze, amikor megsajnált, és még harmadéven korrepetálni kezdett kryofizikából és asztronavigációból. Ha nincs a fiuk, akkor én itt sem lehetnék ezen a fogadáson.

Renny idegesen megnyalta a szája szélét.

– Magad is elboldogultál volna, Vic. De ha nem beszélsz az unokatestvéreddel, engem nem vettek volna fel az Első Kathili Ulánok közé.

Victor vállat vont.

– Csak annyit mondtam Morgannek, hogy elszalasztja a Nagelring legmenőbb végzősét Katrina Steiner óta. Ha nem felelsz meg a feltételeknek, nem is lehettél volna Oroszlánná.

Az Egyesült Világok és a Lyrán Nemzetközösség Hercege ezzel figyelmét ismét Renny vendégeinek szentelte.

– De elég legyen egymás kölcsönös ajnározásából. Renny nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy részt tudnak venni a diplomaosztónkon. Örömében végigszökellt a Kell Ház folyosóin, és nyerített, akár egy grazeráng, amikor arról is értesült, hogy ön is jön, Rebecca.

A lány, akinek hosszú haja csak egy árnyalattal volt sötétebb Victorénál, szemérmesen bólintott.

– Amikor Mr. Sanderlin felajánlotta, elhoz a Tharkadra, hogy találkozhassam Renard kadéttal, nem tudtam visszautasítani – mondta, a bal gyűrűsujján levő egyszerű ezüstkarikát forgatva. – Nem láttuk egymást azóta, hogy Ren eljött az Akadémiára.

Albert mosolygott büszkeségében.

– A quillártermés kitűnő volt az elmúlt két évben. Nadine és én megfogadtuk, hogy még mielőtt meghalunk, kimozdulunk egyszer a Rijekáról, így elhatároztuk, hogy most tesszük, és meglátogatjuk Renny kadétot.

Albert Sanderlin elhallgatott, amint egy másik kadét és szülei csatlakoztak meghitt kis csoportjukhoz.

– Anya, apa, szeretném nektek bemutatni Victor Ian Steiner-Davion herceget. Victor, bemutatom a szüléimét, Don Fernando Oquendo y Ramirezt, és feleségét, Lenoret.

Victor hivatalos mosolyt erőltetett az arcára. Hangja az iménti percek lelkes közvetlensége után tompán, egyszersmind előzékenyen csengett:

– Örvendek a találkozásnak. – Felemelte a fejét, és kihúzva magát elismerő pillantással illette a kadét szüleit.

Don Fernando derékból előrehajolt, mielőtt a kezét nyújtotta volna Victornak. Victor udvariasan kezet rázott vele, aztán megvárta, míg Lenore pukedlizik előtte, majd ajkával megérintette a nő csuklóját.

– A fiunk sokat mesélt Önről, Felség.

Victor apró fejbólintással nyugtázta Lenore megjegyzését.

– Biztos vagyok benne, hogy így van, Donna Lenore. Nagyon örülök, hogy megismerhettem önöket. Remélem, jól érzik magukat a fogadáson.

A fagyott mosoly elég hosszú ideig maradt Victor arcán ahhoz, hogy a nemesek ráébredjenek, ideje távozniuk; aztán emberibb színezetet öltött, amikor a férfi visszafordult a Sanderlin család felé.

Renny halkan felnevetett, amikor Ciro és szülei visszavonulót fújtak.

– Kíváncsi vagyok, mit mesélt a családnak Ciro, a hős. Szerinted említést tett arról, milyen gyászos véget vetettél a seregeinek a tavalyi taktikai szimuláción?

Victor az imént távozott kadét arckifejezéséhez egészen hasonló grimaszt vágott, hangját pedig Cirót utánozva felemelte:

– Si, mamma, a herceg és én összecsaptunk a seregeinkkel az osztályban múlt ősszel. Nem mondanám, hogy zavarba hoztam Victort, ám az eredmény felettébb váratlanul alakult.

Majd visszatért eredeti hangjához, és hozzátette:

– Ez igaz. Nem hozott zavarba, és nem is reméltem, hogy ilyen gyorsan nyerni fogok.

Rebecca hátrapillantott Ciróra, aztán összeráncolta a szemöldökét.

– Veszélyesnek tűnik. Melyik egységhez fogják rendelni?

Victor és Renny kajánul összenéztek.

– Megbízásából éppen Romano Liao testőrségénél próbálunk helyet szerezni neki, esetleg szóba jöhet még egy perifériái kalózbanda is… – Victor elnevette magát.

Renny könyökével megbökte társát:

– Közelgő kísértetek 11:30-on.

Victor a terem főbejárata felé pillantott. Férfiak és nők léptek be, egyesével vagy kettesével. Udvariasan mosolyogtak, és látszólag céltalanul vegyültek el a tömegben, ám óvatos tekintetük egyfolytában a termet pásztázta. Renny fején találta a szöget. Megjött az élcsapat.

Victor észrevette a zavart Renny vendégeinek arcán.

– Aggodalomra semmi ok, Mrs. Sanderlin. Renny és én már jó ideje sikeresen kerülgetjük a titkosügynököket, akiket az őrzésemre rendeltek. Sőt, ő még gyorsabban kiszúrja őket, mint én. – Ezzel visszapillantott a bejáratra. – Ha ekkora sereg özönlött be, az azt jelenti, hogy a szüleim sem lehetnek messze.

Albert Sanderlin arcából kifutott a vér.

– Hát, örültem a találkozásnak, Victor. – Fiához fordult. – Gyere, Renard,… ööö a többi vendéget sem hanyagolhatjuk el.

Victor felemelte a kezét.

– Ne. Kérem, ne menjenek el.

Nadine alig észrevehetően megrázta a fejét:

– Felség, egyszerű quillártermelők vagyunk a Rijekáról… – Ezzel Ciro Oquendóra és mellette toporgó szüleire pillantott. – Nincs bennünk semmi különleges…

Victor tekintetében pillanatnyi harag villant.

– Ebben bizony téved, Mrs. Sanderlin. Önök annak az embernek a szülei, akinek barátságára büszke vagyok, és ettől igenis különlegesek lesznek. A barátok között, és ez a családjukra is vonatkozik, nincsenek kasztok. Hosszú utat tettek meg azért, hogy részt vegyenek a fiuk diplomaosztóján, és láthassanak valamit a Belső Szférából. Elviselték az utazás fáradalmait és én jól ismerem a térugrásokkal járó fizikai megpróbáltatásokat. Azt mondták, most az egyszer kockáztattak meg egy ilyen utat, hát tegyük minél emlékezetesebbé.

Victor lesütötte a szemét, és halkabban folytatta:

– Kérem, adják meg a lehetőséget, hogy bemutathassam önöket a szüleimnek.

Albert Sanderlin bátorítólag megszorította felesége kezét, majd beleegyezése jeléül szótlanul bólintott Victornak. Amikor Davion ismét a bejáratra emelte tekintetét, a terem vendégserege felmorajlott. Victor érezte, hogy gyorsabban kezd dobogni a szíve, és torka fájdalmasan elszorul.

Elsőként az édesanyja tűnt fel, a Nagelring kommandantjának karján. A magas, kislányosan karcsú Melissa Steiner Davion korát csupán mozdulatainak érett méltósága jelezte. A kék estélyi, amit viselt, egy árnyalattal volt sötétebb, mint a kadétok egyenruháján a kék paszomány, szabása pedig fiatalos eleganciát tükrözött. A selymet a bal térdnél átlósan felszabták, láthatóvá téve az asszony formás lábát. A különleges szabásvonal a jobb vállnál megismétlődött, fedetlenül hagyva a nő jobb karját. A ruha szépségét csak fokozta a gyémánt és zafír nyakék, és a kerek fülbevalók. Az asszony szőke, kontyba tűzött haját egyszerű platinadiadém koronázta.

Mögötte, a kommandant nejét kísérve feltűnt maga Hanse Davion herceg. A magas férfi a Davion Nehézgárda sötétkék egyenruhájában feszített. Évei tompítottak valamicskét vörös haján, különösen hátul és a halántékán, és néhány ráncot festettek az arcára, de ezt senki sem értelmezte volna a gyengeség jeleként. A herceg ragyogó kék szemével olyan erőt és tekintélyt sugárzott, hogy a terem vendégserege szinte beleremegett.

Victor érezte, hogy a torkában eloszlik a gombóc, és mosolya kiszélesedik. Túl régóta nem találkoztunk. Egyenesre rántotta magán az egyenruha kabátját. Remélem, büszkék vagytok rám.

Melissa kiszabadította magát a kommandant karjából, és egyenesen a fia felé vette útját. Ahogy közeledett, Victornak hirtelen Katrina Steiner, megboldogult nagyanyja jutott eszébe. Anyám mozgása, szürke szeme annyira hasonlít az anyjáéra. Az emlékkép elhalványult, ahogy Melissa közelebb ért, és Victor arca felragyogott a boldogságtól, hogy újra láthatja. Hát igen, az anyámhoz nincsen hasonló.

Victor kitárta, a karját, és forrón átölelte édesanyját.

– Szervusz, anya – mondta arcon csókolva az asszonyt, majd ismét magához szorította. Egyik karját anyja dereka köré fonva megfordult, hogy apját is üdvözölje. Határozott mozdulattal kezet ráztak, aztán Melissa oldalra lépett, hogy apa és fia buzgó ölelés közepette vállon lapogathassa egymást.

Victor Rennyhez és családjához fordult.

– Anya, apa, nagy megtiszteltetés, hogy bemutathatom Renard Sanderlin kadétot, és szüleit, Nadine-t és Albertet, valamint barátját, Rebecca Waldecket. – Victor mosolygott, amikor elkerülte Renny korábbi hibáját. – A szüleim, Hanse Davion herceg és Melissa Steiner Davion arkón.

Hanse azonnal kezet csókolt Nadine Sanderlinnek.

– Úgy hallottam, hálával tartozunk a fiuknak azért, hogy Victor sikeresen vette az itt tanított bonyolult matematikai tárgyak jelentette akadályokat – mosolygott a herceg. – Bárcsak Renard az Albionban is ott lehetett volna, amikor oda jártam. Akkor talán én is a legjobbak között végezhettem volna.

Nadine, kinek a döbbenettől elakadt a szava, bólintott, majd elmosolyodott, de a bemutatkozás formaságai közepette szótlansága senkinek sem tűnt fel. Renny villámgyorsan tisztelgésre emelte a kezét a herceg előtt, amit az éppolyan katonásan viszonzott, mielőtt megrázta volna Renny kezét. Melissa azonnal meghódította Nadine-t és Rebeccát, amikor megdicsérte toalettjüket, és felszabadította Nadine-t annyira, hogy viszonozza a bókot.

A testőrség civil hada, mely hálót vont a királyi család és a vendégek közé, megfelelő távolságban tartotta Ciro Oquendót és rokonságát, a többieket azonban nem korlátozta, hogy csatlakozzanak Victorhoz és szüleihez. Az első egy magas, széles vállú férfi volt, akinek válláig érő rézvörös haja elfedte aranyszínű, tábornagyi vállapját a fekete egyenruhán, és félig-meddig takarta tucatnyi hadi érdemszalagját a bal mellén. A karján vezetett hölgy fekete-arany ruhát viselt, mely éles kontrasztban állt szőke hajával.

Victor mindkettőjüket meleg mosollyal köszöntötte, majd a többiek felé fordult, hogy bemutassa őket:

– Renny, az új parancsnokod, Morgan Hasek-Davion marsall, és felesége, Kym Hasek-Davion hercegnő.

Victor Rennyre hagyta, hogy bemutassa a szüleit, majd a harmadik újonnan érkezőhöz fordult. A megítélése szerint normálishoz közelebb álló magasságú, sudár férfi meleg mosollyal üdvözölte a herceget. Mandulavágású szeme sarkában a nevetőráncok, és hollófekete hajában egy-egy hófehér tincs mutatták csak valós korát. A férfi jobbját Victor felé nyújtotta, s úgy intézte, hogy kesztyűbe bújtatott bal keze feltűnés nélkül az oldalán maradjon.

– Gratulálok a kitűnő diplomához, Felség.

Victor erősen megszorította a férfi kezét:

– Köszönöm, Allard titkár.

Justin Allard barna szeme összeszűkült:

– Gondolom, tisztában van azzal, hogy ön az első, aki képes volt legyőzni a La Mancha szimulációs programot.

Victor felvonta a szemöldökét:

– De hallottam híreket keringeni arról, hogy az ön fiának sikerült győzelmet kicsikarnia az államvizsgáján, az Új Avalon Katonai Akadémián. Valójában Kai sikerének hírére szedtem össze a bátorságomat, hogy kipróbáljam a saját verziómat.

Justin arcán meglepetés villant, de csakhamar visszanyerte lélekjelenlétét.

– Kiváló információs csatornákkal rendelkezik, Victor. Meg kell vizsgálnom az UAKA biztonsági rendszerének gyenge pontjait.

Victor megrázta a fejét.

– Nincs vele semmi gond, efelől biztosíthatom. Csak ne engedje Petert, az öcsémet egy Hermész diplomáciai csoport közelébe. – Victor egy pillanatig habozni látszott. – Kai is ezen a héten végez, ugye? Akarom mondani, a két avatás párhuzamosan zajlik, nem?

Justin bólintott, és nem tudta teljesen elfedni valós érzéseit.

– Igen, így van. Ott szerettem volna lenni, de hívott a kötelesség, így hát itt vagyok.

Victor nem ellenségeskedést, csupán a helyzet tényszerű megállapítását vélte felfedezni Justin hangján.

– Kai édesanyja ott tud lenni a ceremónián?

A hírszerzőhivatal titkárának sötét szemében fájdalom villant.

– Attól tartok, az államügyek alakulása késleltette indulását a St. Ives Szövetségből. De meg fogjuk látogatni, miután az új szolgálati helyére kerül. Valószínűleg csak jövő ősszel térek vissza Új Avalonra, és könnyedén tehetek egy kis kitérőt.

Victor elképedt.

– Miféle kitérőt? Azt hittem, Kai a Nehézgárdánál fog szolgálni, az ő bázisuk pedig Új Avalonon van. Mármint ez volt az elképzelése akkor, amikor egy évig vendégdiákként az UAKA-n tanultam. Tudom, elég jó jegyei voltak ahhoz, hogy bekerüljön.

Hanse Davion főügynöke apai büszkeségtől dagadozva mosolygott Victor utolsó megjegyzésén.

– A jegyei éppenséggel elég jók voltak, de meggondolta magát. Két hete közölte velem a döntését, amikor idevezető utam előtt találkoztam vele. A Tizedik Lyrán Gárdához nevezték ki. Kai megkért, gratuláljak önnek a nevében is, és köszönjem meg fáradozásait az UAKA-n végzett közös feladatukon.

Victor bólintott, és mosolyogva emlékezett Kai Allardra.

– A hétvégéig felveszek egy holodiszk üzenetet, és elintézhetjük, hogy odaérjen, mire Kai megérkezik az egységéhez.

Victor megfordult, és Justint is bevonta vendégei körébe, miután mindenkinek bemutatta. Aztán a többiekkel együtt elvett egy pohár pezsgőt a pincér ezüsttálcájáról.

Minden vendég elnémult a teremben, amikor Hanse Davion herceg poharát magasra emelve az egybegyűltek felé fordult.

– Emelem poharam jelenlevő fiainkra és leányainkra, testvéreinkre, barátainkra és ismerőseinkre.

Büszkeséggel a tekintetében pillantott Victorra és Rennyre, majd ismét szembefordult a vendégekkel:

– Ők jelentik az Utódállamok jövőjét, és nagy szerencse, hogy ez a tehetséges csapat magára vállalta ezt az óriási felelősséget.

Victor belekóstolt a pezsgőbe, de nem is érezte az ízét. Valahol, legbelül, apa, tudom, hogy igazad van. Kész vagyok vállalni a terheket, melyek születésem miatt fognak rám zúdulni. Nagyot nyelt. Mégis reszketek, hogy eljön az az idő, mert életek milliárdjai függnek majd egyetlen döntésemtől – és ha akkor hibát vétek, azt soha nem lehet majd jóvátenni.

3

Csillagpor-part, Smaragd-óceán, Új Avalon

Crucis Szektor, Egyesült Világok

3049. május 19.

Kai Allard szíve összeszorult, amikor kiköpte a búvárfelszerelés regulátorát. Együtt ringatózott a langyos tengervíz apró hullámaival, de elég hosszú ideig ellenállt kísértésüknek ahhoz, hogy levegye uszonyait, és visszabújjon a búvármaszkjába. Nincs értelme a késleltetésnek, Kai. Világos, hogy a lány tud róla. Lenyalta ajkáról a szúrós, sós vizet. Most már nem menekülhetsz.

Miközben a fekete, homokos part felé tempózott, ahol a lány várta, lerázta magáról a hidrolizálót, mégis úgy érezte, mintha ólomsúly nehezedne rá. A hullámok, melyek a part felé sodorták, a hullámtöréssel hadakoztak, és mindenáron vissza akarták húzni a mélységbe, de a természet erői nem tudták eléggé hatalmukba keríteni nyúlánk testét a győzelemhez. Amikor Kai elég közel ért ahhoz, hogy felfedezhesse a lány szeme körül a vörös karikákat, egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy mégiscsak enged a hullámtörésnek, hagyja, hogy az olyan régiókba sodorja, ahol megszűnik minden gondja.

Nem – gondolta elszántan – Az öngyilkosságba nem menekülhetsz, Kai Allard-Liao. Szégyent hoznál vele a szüleidre, ezt pedig soha nem teheted.

Napfény fürdette az ébenfekete homokszemeket, csillaggá gyújtva őket. Kai a földre dobta a hidrolizálót, törölközője mellé, melyet még korábban a homokra terített, majd az úszómaszkot és az uszonyokat is utána hajította. Egyik kezével beletúrt rövidre nyírt, fekete hajába, hogy kirázza belőle a vizet, s közben a lány felé fordult. A lány kék egyenruhája, melyet az UAKA kadétjai a diplomaosztón viseltek, túl melegnek látszott ahhoz, hogy tengerparti viselet lehessen, és a közeledő dagály már el is áztatta a nadrág alját.

– Mióta vársz itt, Wendy? – Kai megkísérelt szenvtelen hangon beszélni, de a lány csak felbámult rá, majd újra lesütötte a szemét, és könnyei a homokra hulltak.

– Azt hiszem, nem elég hosszú ideje.

A lány bánatos hangja szíven ütötte Kait, de az tudta, semmit sem tehet érte. Így csak várt, tehetetlennek és ügyetlennek érezve magát, és Wendy Sylvestert figyelte, amint egyre csak küszködik, hogy érzéseit szavakba öntse.

Végül a lány újra felnézett, és elsimított arcából néhány könnyáztatta, hamvasszőke tincset.

– Megpróbáltam rájönni, miért tetted, de valahányszor úgy érzem, sikerült, és felfogom talán, miért nem szóltál róla, kezdődik minden elölről.

Kiegyenesítette ujjait, majd ismét ökölbe szorult a keze.

– Nem értem. Minden olyan tökéletesen alakult.

Felnézett a férfira, és hallgatását tiltakozásnak tekintve folytatta:

– Megmondtam ezerszer, nem érdekel, hogy néhány évvel fiatalabb vagy. Nem számít. Abszolút nem. Azt hittem, felfogod. – Ezzel megállt, és a víz felé pillantott, amitől Kai figyelme visszaterelődött a partnak csapódó hullámokra. – Azt hittem, jelentek neked valamit – mondta, és újra a férfira nézett.

Kai mély lélegzetet vett, megtöltve tüdejét a sós levegővel, de nem tudott a lány szemébe nézni.

– Jelentesz nekem valamit. Sőt, sokat jelentesz nekem – többet, mint előtted bárki más. – Felsóhajtott. Miért nem látod be, Wendy? Ha nem most rontom el, akkor később. – Nagyon szeretlek.

– Igen? Elég érdekesen mutatod ki. Elmondtam neked, mi a szokás a családunkban. Az apám és az anyám, a nagyszüleim mindkét ágon, és családfánk minden felmenője, akikről csak hallottam, mindenki a Davion Nehézgárdisták közé tartozott. A Nehézgárdisták örökségén nőttem fel, és minden álmom az volt, hogy egyszer közéjük kerülhessek.

Kai végre a lány szemébe mert nézni.

– Tudom, és jobban tisztelem a családod hagyományait, mint gondolnád.

Wendy a fejét rázta. Egy tengeri szellő hátrafújta a haját, és felborzolta a mögötte levő parti fövenyt.

– Hallom, amit mondasz, Kai, de a tetteid mást mutatnak. Nem érted, hogy én csak ugyanezt szerettem volna neked is?

Habozott egy ideig, valamilyen reakcióra várva, majd amikor semmi ilyesmit nem látott, folytatta.

– Talán azt gondoltad, azért akarom, hogy te is belépj a gárdistákhoz, mert nekem is ez a szándékom, mert a Sylvester családban az a szokás, hogy a házaspárok együtt szolgálnak. Hát, ez is igaz. Nem tagadom, de egyéb okokból is szerettem volna, ha belépsz az ezredbe.

Kai válaszolni akart, de a lány feltartotta a kezét, hogy leállítsa.

– Kai, annyit fejlődtél az utóbbi egy évben. Mindig gyorsan vágott az eszed, de amíg nem támogatta a terveidet olyasvalaki, mint Victor, te voltál saját magad legszigorúbb bírája.

Wendy letérdelt a homokban, és felvett egy darab faágat, amit a víz sodort a partra.

– Soha nem beszéltél sokat a családodról, de azt tudom, hogy nem lehetett könnyű. Az apádnak Hanse Davion minden szavára ugrania kellett. Találkoztam vele – mármint az apáddal – és tudom, hogy nem szívtelen ember, mégis olyan zárkózottnak és gyanakvónak látszik. Ez jó akkor, ha valaki a Titkosszolgálat vezetője, de pokollá teheti a gyermekei életét.

Kai teste megfeszült. Ezt rosszul gondolod, Wendy. Az apám, aki a hazája javáért hazugságban élt, és akit később megtanítottak arra, hogy külön tudja választani az igazat a hamistól, semmit sem titkolt előttünk. Mivel tudta, hogy bármelyik pillanatban megölhetik – és ezt valószínűleg éppen édesanyja testvére, Romano Liao fogja megtenni –, különös jelentőséget tulajdonított annak, hogy megossza érzéseit és reményeit velünk kapcsolatban. Lehet, hogy hivatalos ügyei miatt nem volt mindig a közelünkben, de arról gondoskodott, hogy soha ne érezzük magunkat magányosnak vagy feleslegesnek

Wendy felállt, két kezében tartva a kis szürke ágat.

– Az anyád egy független állam vezetője, és leginkább az Új Avalonról irányít, azért, hogy az apád közelében lehessen, de bármennyi közös nyarat is töltöttetek St. Ivesen, néha azért biztosan nehéz lehetett.

Volt valami a lány tekintetében, ami beszédre késztette, de képtelen volt megszólalni. Tagadhatatlan, hogy soha nem volt szokványosnak mondható családom, de végtére is, mi az, hogy szokványos? Abban a tudatban nőttem fel, hogy a szüleim szeretnek, és minden lehetőséget szeretnének megadni nekem ahhoz, hogy kihozhassam a legtöbbet magamból. Kai lenyelte az egyre növekvő gombócot a torkában. Mindig ama tanítottak, hogy bármire képes vagyok

– Az Isten szerelmére, Kai, mondj már valamit! – Wendy hirtelen mozdulattal kettétörte a faágat haragjában. – Romano Liao azzal van elfoglalva, hogy kivonja a szüleidet vagy családod egyéb tagjait a forgalomból. Dan Allard a Kell Kopók vezére, Riva nagynénéd pedig Nobel-díjat kapott a neurokibernetikában elért sikereiért! Ezeknek az embereknek hatalmas befolyásuk van, mégsem tudott egyikük sem annyi időt szakítani, hogy eljöjjön a diplomaosztónkra! Hogy tehették ezt veled?

Wendy térdre esett, ahogy a csalódottság könnyei a szemébe szöktek. A törött faágat messzire hajította.

– Az ördögbe is! Megfogadtam, hogy ezt nem hagyom. – Felnézett a férfira. – Csak annyit szerettem volna, hogy csatlakozz a Nehézgárdistákhoz, hogy az én családomba tartozhass. Olyan helyet akartam teremteni számodra, ahol biztonságban és otthon érezheted magad. Olyan boldog voltam azon a napon, amikor kitöltöttük a jelentkezési lapokat, és mindketten a Nehézgárdát írtuk be az első helyre.

Lehajtotta a fejét, haja pedig előrehullt, beárnyékolva arcát.

– És akkor ma megláttam a kihelyezési listát. Én a Nehézgárdához kerültem, téged meg a Tizedik Lyrán Gárdához helyeztek. – Úgy köpte ki a Nemzetközösség ezredének nevét, mint valami keserű mérget.

– A Skondián fogsz állomásozni, Skye szigetén. Mit tettem, hogy ilyen messzire űztelek magamtól?

Kai megrázta a fejét.

– Nem te űztél ilyen messzire.

A lány hirtelen felkapta a fejét.

– Akkor miért változtattad meg a jelentkezésedet?

Kai tétovázott egy pillanatig, s felgyorsult a szívverése.

– Ha elfogadom az első választásomat, nem szolgálhattunk volna együtt.

A lány homlokán kidagadt egy ér.

– Mit beszélsz? Te vagy az ötödik legjobb az osztályban. A jegyeid alapján holtbiztos, hogy bekerülsz oda, ahová akarsz, és láttam, hogy a Gárdát – a Nehézgárdát – jelölöd meg elsőként!

A lány haragja olyan erővel zúdult rá, akár a hullámverés a parti homokra.

– Ha elfogadtam volna az első választásomat, nem szolgálhatnánk együtt – ismételte halkan. Majd tovább darálta mondandóját, akár egy robot, még akkor is, amikor a felismerés jelei már mutatkozni látszottak Wendy arcán.

– Az apám találkozott velem, hogy gratuláljon a kinevezésemhez, mielőtt Davion herceggel Victor avatására utazott. Amikor megláttam a Nehézgárdához kerülők listáját, a te neved volt az első helyen a póttagok között.

Kai elfordult, amikor a lány kezébe temette arcát. Csak egy pillanatig várj, Kai. Amíg összeszedi magát – gondolta. De ez hazugság volt, és ő pontosan tudta. Neki kellett idő ahhoz, hogy megfékezze kavargó érzéseit, rákényszerítette magát, hogy elhiggye: minden sikerülni fog.

Wendy hangját szinte elnyomta a part felett repdeső tengeri madarak vijjogása.

– Miattam tetted? Visszautasítottad miattam a legjobb pozíciót az Egyesült Nemzetközösség Fegyveres Erőinél?

– Neked az ezred az otthonod, Wendy.

A La Manche hadműveletben nyújtott teljesítményem vitte fel a jegyeimet. Ha ez nem történik meg, simán bejutottál volna a Gárdába. Kai olyan magabiztos hangon folytatta, amilyennek meglétét eddig fel sem tételezte volna magáról.

– A Sylvesterek a Csillagliga bukása előtti időktől fogva képviseltetik magukat a Gárdában. Soha nem tudnám elvenni a helyedet az ezredben.

– De ha nem voltam képes a saját erőmből bekerülni…

Kai lelke háborgott, haragudott magára, és haragja ott égett a szemében, ott rezgett a hangjában:

– Ne beszélj butaságokat. Minden évben máshol van üresedés az ezredben, ezt mindketten tudjuk. Mint ahogy azt is, hogy a tavalyiak nagy része rosszabb jegyekkel és teszteredményekkel került az UAKA-ról ehhez az egységhez. A Nehézgárda az életed, apró gyermekkorod óta. Bűn lett volna megtagadni tőled a lehetőséget.

– De miért helyeztek olyan messzi egységhez? – tudakolta Wendy. –Miért nem ide, Új Avalonra kaptál megbízást?

Kai elfordította az arcát.

– Nem volt máshol üresedés – hazudta.

A lány kinyújtotta a kezét, és megérintette Kai karját.

– Nem hiszem, amíg nem mondod ugyanezt a szemembe.

Most sem tudott a lány szemébe nézni,

– Hidd el, Wendy, mert így igaz. Így lesz a legjobb. A család hagyományai szerint egy nehézgárdistához kell feleségül menned. Gyermekkorodban csak erről álmodtál. Először nem lenne semmi gond, de előbb-utóbb igen. Vagy ha mégsem, hát megharagudnál rám azért, mert csak miattam sikerült bekerülnöd. Nem látom be, hogy tudnánk felülkerekedni ezen a problémán. Jobb lesz nekünk, ha különválunk, megőrizve boldogságunk emlékét.

A lány visszahúzta a kezét.

– Értem. – Ezzel felállt, és kirázta a homokot a nadrágjából. – Hát akkor, ennyi, ugye?

Kai bólintott.

Wendy is megbiccentette a fejét.

– Azért engedd meg, hogy elmondjak valamit búcsúzóul, Kai Allard. Valahol mélyen a lelkedben rettenetesen félsz. Nem tudom, mi okod rá, mert briliáns elme vagy, és kitartóan tudsz küzdeni. Reméltem, hogy együtt majd legyőzhetjük a démonaidat, de ez már nem lehetséges – te döntöttél így.

Közelebb lépett, és arcon csókolta a fiút.

– Történjen bármi, a legjobbakat kívánom neked, de leginkább azt remélem, rájössz majd, mitől félsz, és hogyan harcolhatnál ellene. Mert addig hogy lehetnél igazán boldog? Isten veled, Kai. Mindig szeretni foglak.

Kai a nedves, fekete partra csapódó zöld hullámok cseppjeit bámulta. Alig tudott ellenállni a kényszernek, hogy a lány után rohanjon, visszahozza, és mindent elmondjon neki, de nem tette. Csak megpróbálna megoldást keresni, amit úgyse tud. De ettől még tovább keresne, ha kell, mindörökké, és erre pazarolná az egész életét. Jobb, ha most megy el, és túlteszi magát rajta, amíg nem késő. Így lesz a legjobb.

Kai letérdelt, és felvette a két darabját annak a kis ágnak, amit Wendy a part széle felé hajított. Megpróbálta összeilleszteni őket, de a letört végek már megszívták magukat nedvességgel, nem illettek össze. Haragjában egymásnak csapta őket, mire az egyik eltörött, és kicsúszott a kezéből, érdes szálkát szúrva a tenyerébe.

– A francba! – Kai kihúzta a szálkát, és kiszívta a sebet. Keserű vért ízlelt a szájában. Te idióta! Hogy lehettél ennyire ostoba?

Lerogyott a homokra, és hanyatt vetette magát.

– Miért nem láttad be, hogy elveszejtett volna, amit nekem szánsz? Azt akartad, hogy Nehézgárdista legyek. Be akartál fogadni abba a családba, hogy én is büszke legyek a hagyományaikra, és öregbítsem a hírnevüket. – Megrázta a fejét. – Miért nem jöttél rá, hogy ezzel összeomlott volna a Kai Allard-Liao-féle kártyavár?

Kai kezét a homokra tette, oda, ahol az érkező hullámok átmoshatták a tenyerét, és a rajta levő sebet. Hagyta, hogy fájdalma átszűrődjön a szavain, bár egy teremtett lélek sem hallhatta, csak a sirályok, akik mintha mind őt gúnyolták volna.

– Azt mondtad, reméled, rájövök, mitől félek. Nos, máris rájöttem. Abban a pillanatban, amikor felismertem, mit jelent az Allard-Liao név. Attól tartottál, nincsen családom, nincs szilárd talaj a lábam alatt. A valóságban viszont kettő is van, és ezek együttesen temetnek maguk alá.

A sós víztől égett a tenyere, de Kai tudatosan ellenállt teste késztetésének, hogy visszahúzza a kezét a tengerből. Üdvözölte a fájdalmat, az apró győzelmet, melyet maga fölött aratott.

– Máris annyi elvárás szerint kell élnem, hogy nem tudom, képes leszek-e rá. Az anyám sikeres mechharcos és katonai vezető volt, mielőtt pozíciót nyert a Kapellán Konföderáció kormányába. Kibírta a Kancellári Palotában a Sianon, ami pedig kész őrültekháza volt, majd elmenekült, amikor már nem bírta tovább. Népe – St. Ives polgárai – úgy döntött, vele tart, amikor elhagyta a Konföderációt – emberek milliárdjai, akik hajlandók voltak vállalni egy lehetséges polgárháború megpróbáltatásait, mert hittek benne, és szerették.

Kai nagyot nyelt.

– És az apám. Már érdemrendekkel teleaggatott háborús hős volt, amikor elvállalta azt a hihetetlen veszélyekkel járó felderítési feladatot, melynek során testestül-lelkestül a Kapellán udvarba kellett beférkőznie. Mielőtt azonban odaért volna, betévedt a Solarisra, a játékbolygóra, és az Utódállamok legjobb mechharcosa lett, annak ellenére, hogy egy korábbi csatában elveszítette a karját. Amikor Maximilian Liao udvarába került, bizalmas tanácsadója lett, és sikerült meghiúsítania annak összes ellentámadását az Egyesült Világok ellen, mialatt a Világok a Konföderáció felét bekebelezték. Majd visszatért az Új Avalonra, és Hanse Davion herceg hőssé kiáltotta ki.

Kai beharapta ajkát, hogy ne remegjen annyira.

– Ezért nem mehettem veled a Nehézgárdába. Máris annyi követelménynek kell megfelelnem. A szüleim, Isten óvja őket, minden tettemre büszkék, én pedig azért küszködöm, nehogy valaha is kiábrándítsam őket. És épp ez a probléma. Tudom, hogy nem fogok megfelelni az elvárásaiknak. – Megsebzett tenyerére pillantott. – Egy napon valamit majd el fogok rontani. És nem akarlak magammal rántani, amikor megtörténik.

Kai az oldalára gördült és hátranézett, talán azt remélve, hogy Wendy visszafordult, és kihallgatta. A lány megértő, megbocsátó arca helyett azonban csak lábnyomainak hosszú sorát látta, amint végigkígyóznak a part mentén. A hullámok a legközelebbieket már el is temették, és azzal fenyegettek, hogy hamarosan a lány iménti jelenlétének minden emlékétől megfosztják.

Kai komoran bólintott. Így a legjobb, Kai. A Lyrán Nemzetközösségben egyedül leszel. Önmagad lehelsz, és amikor majd megbotlasz, és elbuksz, senki sem fogja megütni magát rajtad kívül.

4

Stortalar City, Gunzburg

Radstadt Tartomány, Szabad Rasalhág Köztársaság

3049. május 20.

Tyra szája kiszáradt a félelemtől, amikor az udvari testőrök kinyitották az ajtót, és belökték a félmeztelen, mezítlábas Phelan Kellt Tor Miraborg Varldherre várótermébe. A zsoldos előrebotladozott pár lépést. Megszokott hosszú, kecses lépteit ezúttal gátolták a láncok. A fiú felnyögött és megpróbált kiegyenesedni, de a kíméletlenül rövid lánc, mely bilincsét bokájának béklyóival kötötte össze, megfeszült, és Phelan görnyedt hátát a talaj felé rántotta.

Tyra megborzongott, amikor rápillantott a fiúra, aki egykoron a szeretője volt. Istenem, Phelan, mit tettek veled? A fiú izmos mellkasát tucatnyi vöröses zúzódás csúfította. Mindkét szeme alatt sötét foltok. Bal szeme annyira feldagadt, hogy a lilás hústömeg alatt alig látszott belőle valami. Phelan, még mindig a láncokkal küszködve, lassan, merev tartással botorkált előre, arca dacoló maszk, nehogy elárulja őreinek, mennyire gyötrődik.

Aztán megpillantotta a lányt, és lehullt az álarc, hogy feltáruljon szemében a kín és a rettegés. Kibillent az egyensúlyából, de elég gyorsan visszanyerte ahhoz, hogy ha nem is túl kecsesen, de lerogyhasson a fal melletti piros bőrülőkére.

Az egyik őr felemelte a kezét, hogy arcon csapja, de Tyra rárivallt, mielőtt az üthetett volna.

– Ne!

A férfi megdermedt, keze remegve megállt a levegőben, és a nőre sandított.

– Szabadítsd ki!

A testőr felegyenesedett, és társára vigyorgott.

– Nem muszáj engedelmeskednem önnek, Kapten – fontoskodott a férfi gunyoros mosollyal. – A Korrekciós Minisztériumnak dolgozom, ez pedig felmentést ad a parancsai alól.

Tyra dühödten bámult rá.

– Igazán látni akarod, milyen gyorsan át tudlak helyeztetni? – Ezzel a másik testőrre nézett, akinek arcáról egyszerre lehervadt a születőfélben levő vigyor. – Ugyanez vonatkozik rád is. Gyerünk, szabadítsátok ki! – A lány nyersen elmosolyodott. – Te meg add rá a zubbonyodat!

A második testőr teste megfeszült, a lány jeges tekintetétől azonban rögvest megtört, és kicsatolta vörös szegélyű szürke gyapjúzubbonyát. Amint az egyik őr letérdelt, hogy megszabadítsa Phelant a láncoktól, a másik a zsoldos vállára terítette a zubbonyt. A Kell Kopó a semmibe révedve húzta össze magán a kabátot, de karját nem bújtatta a ruhaujjba.

Tyra intett az őröknek, hogy távozhatnak. Azok mindketten tétovázni látszottak, és a Varldherre irodájába vezető ajtóra sandítottak. A várószoba süllyesztett fényei vöröses tincseket gyújtottak a lány hosszú, bronzszín hajába.

– Nem lesz semmi baj. Elmehettek.

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, a lány a kanapéhoz lépett, és Phelan mellé telepedett. Kinyújtotta a kezét a férfi felé, aztán visszahúzta.

– Meg akarlak ölelni, de félek, hogy fájdalmat okozok.

Phelan szája mosolyra húzódott, ez azonban a szemén nem tükröződhetett. Elveszett feldagadt, elszíneződőtt vonásai között.

– Nem okozol fájdalmat, Tyra. Csak ne szorítsd túl erősen a bordáimat. Nagy szükségem volna most egy ölelésre. Az udvari testőrség nem éppen az emberségéről híres.

– Az udvari testőröket nem anya szüli – jegyezte meg a lány gúnyosan. – Trágyával töltött kádakban érlelik őket különféle félintelligens gombákkal együtt.

Tyra átölelte a férfit, olyan szorosan, amit még biztonságosnak ítélt, szabad kezével pedig Phelan haját simogatta. Kis idő múlva elhúzódott, és felemelte a fejét, hogy a fiú egészséges szemébe nézhessen.

– Hogyan történt?

Phelan vállat vont.

– Kijöttem a rezervátumból, és egy banda nekem támadt. Tudtak kettőnkről, és hogy megkértelek, állj be a Kell Kopókhoz. Ez nagyon bökte a csőrüket. Egy tagbaszakadt fickó szervezte a bulit, akinek Radstadt Akadémiai forradás volt a bal arcán.

Tyra látta, hogy Phelan jobb szemének malachit mélységében megvillan valami. Radstadt Akadémiai forradásnak nevezed, de tudod, hogy hívja a legtöbb ember. Miraborg forradásnak, amilyen a Varldherre-nek is van. Sok harcosunk viseli annak szimbólumaként, hogy ők is készek arra az áldozatra, amit vezérük vállalt a nacionalizmus nevében. Tyra Phelan jobb arcát simogatta.

– Lefogadom, hogy magas és szőke. Biztos, hogy Hanson Kuusik volt az. Odakint járt a múlt éjjel, és ma reggel nagyon elégedettnek látszott.

Phelan fáradtan bólintott.

– Azt hiszem, akkor találkoztam vele, amikor az első ismerkedési találkozóra jöttem a bázisotokra.

– Szólnod kellett volna.

A Kell Kopó felsóhajtott.

– Mit segített volna az? Az én szavam az övé ellen. Egyetlen itteni esküdtszék sem hinne egy zsoldosnak, aki egy lojális seggfej ellen tanúskodik. – A Phelanra annyira jellemző mosoly nagy küzdelmek árán, de visszatérni látszott. – Egyébként pedig elhatároztam, hogy felkeresem, és majd rendezem vele a számlát, ha visszajöttünk a Perifériáról.

Tyra arca megrándult, amikor meghallotta, hogy Phelan többes számot használ. A fiú lehunyta ép szemét, és elfordult tőle.

– Azt hiszem, tévedtem, amikor azt mondtam, nem tudsz nekem fájdalmat okozni. – Lehajtotta a fejét – Nem jössz velem, ugye?

Tyra ölében nyugvó kezét bámulta. Hogy mondjam el neked?

– Megtisztelsz és lekötelezel, hogy sikerült bejuttatnod a Kell Kopók közé…

– Hé, ne hidd, hogy csak miattam ajánlották fel – szakította félbe Phelan. – Javasoltam Wilson kapitánynak, hogy nézzen meg magának, neki pedig tetszett, amit látott. Nem vagyok tiszt, és az apám miatt sokkal nehezebb a helyzetem – mint ahogy neked is, attól, hogy a kapitány tud a kapcsolatunkról. Ennek ellenére felajánlotta, hogy csatlakozhatsz.

Tyra bólintott, és jobb kezével végigsimította Phelan görnyedt hátát.

– Tudom, drágám. Tudom. – Feltörő érzelmeitől elcsuklott a hangja.

– Minden igaz, amiről beszéltünk: a képességeimet nem ismerik el eléggé itt, a Gunzburgi Sasoknál. És nem arról van szó, hogy nem bírnám elviselni azt a gondolatot, hogy zsoldos vagyok…

– El tudnád viselni, Tyra? Valóban el tudnád fogadni azt, hogy zsoldos vagy?

Olyan kérdés volt ez, amelyről már annyit merengett, mióta megismerte Phelant, mégis nehezére esett megválaszolni.

– Azt hiszem, igen – mondta, miközben tovább simogatta Phelan hátát. – A belém nevelt előítéletek ellenére. Wolf Dragonyosairól, a Kell Kopókról és az Eridani Fényparipákról szóló legendák mítosza még errefelé is él. Bármennyire gyanakvóan néz sok ember a zsoldosokra, néhány egységet mégis a nemes törvényen kívüliség szelleme leng körül.

Phelan hevesen dörzsölni kezdte a bal szemét.

– Ettől jobban érzem magam. Nem szeretném látni, mit tesznek az itteniek azokkal a zsoldosokkal, akiket nem kedvelnek.

Tyra elengedte a füle mellett Phelan megjegyzését.

– Nem arról van szó, hogy nem tudnám elfogadni azt, hogy zsoldos vagyok. Azt nem tudnám elfogadni, hogy haza nélkül létezzem.

Phelan összevonta a szemöldökét.

– Miről beszélsz? Én az Arc-Royalon születtem. A Lyrán Nemzetközösség polgára vagyok. Van hová tartoznom…

Tyra kék szeme összeszűkült.

– Tényleg? Volt időm nagyon közelről megismerni téged ebben a három hónapban, mióta a Kell Kopók itt vesztegelnek a Gunzburgon. Azt hiszem, tartoztok valahová, de nem valamelyik nemzethez. Te magad mondtad, mennyit utaztál már életedben. A Kopók szolgáltak már az Egyesült Világoknak, a Lyrán Nemzetközösségnek, majd a St. Íves Szövetségnek, csak mióta te megszülettél. Több időt töltöttél Provincia Dragonyosainak bázisbolygóján, mint az Arc-Royalon. Tartozol valahová, de inkább a családodhoz és a barátaidhoz, mintsem valamely világhoz.

– És ez olyan nagy baj? – tudakolta Phelan csendesen.

Tyra tenyerébe fogta a férfi bal kezét, és megszorította.

– Nem, önmagában nem. De bajba keveredhetsz miatta. Emiatt tették ki a szűröd a Nagelringről.

Phelan arca elkomorult.

– És emiatt veszítettelek el téged.

Tyra megragadta Phelan vállát, és maga felé fordította, hogy ismét a szemébe nézhessen.

– Igen, de nem úgy, ahogy te gondolod. Épp annyira nem adhatom fel rasalhág nemzetiségemet, ahogy te sem tagadhatod meg Kell Kopó mivoltodat. Mindkettőnket erősen köt a környezetünk, mert ez alakított minket, ez adta igazságérzetünket, és elképzelésünket arról, mi fehér és mi fekete.

Az ezüstszín repülős zubbony zsebébe nyúlt, és egy papírba csomagolt tárgyat vett elő. Phelan bal tenyerébe tette, és rászorította a fiú ujjait.

– Sok mindent végiggondoltam miattad, Phelan, és ezért sokkal hálásabb vagyok neked, mint hinnéd. – Nagyot nyelt. – Azért nem találtál rám a múlt éjjel, mert az apám házába mentem, hogy befejezzem ezt.

Phelan lassan lefejtette a papírt, aztán hátrahőkölt, amint a benne rejlő kincs a tenyerébe hullott. Az ezüst övcsat a Kell Kopók ezredének kopófejes címerét formázta. A domborművet ónix berakás díszítette. A kopó tekintetéi malachit színezte konok, hűvös zöldre.

Phelannak tátva maradt a szája.

– Istenem, Tyra, ez olyan gyönyörű. Hogy tudnám valaha is…

A lány mutatóujját a fiú ajkaira nyomta, majd gyorsan megcsókolta.

– Tudom, hogy a kopó szemének vörösnek kellene lennie, hogy passzoljon az egység címerpajzsához, de én malachitot használtam, hogy a te szemed színét tükrözze. Olyanra készítettem, hogy rá tudd tenni a fegyvertartó övedre, mert szeretsz oldalfegyvert viselni, amikor a mechedet vezeted. Azt akarom, hogy védelmezzen.

Phelan mindkét kezével átölelte a lányt, és addig szorította, amíg Tyra érezte, hogy a férfi megremeg az erőlködéstől. Mindkét kézzel végigsimította Phelan hátát, majd kibontakozott az ölelésből.

– Jobban tennénk, ha bemennénk az irodába a közös kihallgatásra.

Phelan merev testtartással felállt, csatját jobb kezében szorongatva, mintha abból akarna erőt meríteni.

– Bármi történjék idebent – és nem ígérek semmit –, szeretném, ha tudnád, hogy hozzád is tartozom. – A férfi megrázta a fejét. – Azt hiszem, el kellett volna hinnünk, amikor mindenki azt mondta, úgysem fog sikerülni – hogy csakis baj származhat abból, ha egy zsoldos és egy szabad rasalhág lánya összekerül.

Tyra gyengéden elmosolyodott.

– De igenis sikerült, Phelan… három hónapig. Nem kellene ezért hálásnak lennünk?

Phelan arca felderült.

– Meghazudtoltunk minden szabályt, ugye?

Tyra rákacsintott, majd megfogta a fiú bal kezét, és bevezette a Varldherre irodájába.

*

Tor Miraborg súlyos mahagóni íróasztala mögött ült, és fel sem nézett, amikor beléptek. Arany paszományos szürke zubbonyának színe megegyezett őszes hajának és szakállának árnyalatával. Csak a szája mellett lefutó szálak voltak feketék. Miraborg sötét szeme megcsillant, ahogy becsukta a mappát, amit olvasott, és az íróasztal sarkán álló adatmonitor tetejére tette. Amint felpillantott, és meglátta, hogy Phelan és Tyra kézen fogva állnak előtte, forradásos arcán leplezetlen harag áradt szét.

– Bízom abban, hogy kedvére valónak találta az elhelyezést, Herr Kell – Miraborg mély, zengő hangjában gúny rezgett.

Phelan kihúzta magát, mintha minden fájdalma elpárolgott volna.

– A szobaszerviz hagy némi kívánnivalót maga után, ám az ingyenes masszázs jó szórakozás volt. Azt is nagyon élveztem, amikor a csótányokat tanítottam különféle mutatványokra.

Miraborg felkapta a fejét.

– Valóban? Azt meg hogy csinálta?

Phelan elnevette magát.

– Nem nehéz. Először is, az embernek okosabbnak kell lennie a csótánynál.

Ahogy a zsoldos megjegyzése célba talált, Miraborg szemében a düh szikrája villant.

– Csak óvatosan, Herr Kell, nehogy valaki magát nézze csótánynak. Mert errefelé azokat gyakran eltiporják!

Miraborg eltolta magát az íróasztaltól, felfedve tolószékét, melynek látványa elnémította Phelant, még mielőtt gonoszul visszavágott volna, de Tyra és a Varldherre a szeméből is kiolvasták a kimondatlan szavakat. Ne, Phelan, hagyd abba…

Miraborg szeme fekete szakadékká szűkült eltorzult arcán.

– Igaza van, Kell. Nem tudom eltiporni, de ezt a magukfajta népségnek köszönhetem! Nem kértem magukat, zsoldosokat, hogy védjenek meg a Periféria kalózai ellen, és nem örültem annak sem, hogy az én világomra jöttek!

– Ha! – Phelan feltörő kacaja visszaverődött a Miraborg mögötti üvegfalról. – Igenis maga akarta, hogy idejöjjünk. A saját világán akart tudni minket, hogy aztán meggyötörhessen. Odaadhatta volna a folyékony héliumot, ami a Cucamulus javításához kellett, abban a másodpercben, ahogy felbukkantunk a rendszerben, és passz. Itt álltam, ebben a szobában, amikor Wilson kapitány megkérte, de azt felelte, nem tud héliumot adni, mert az a stratégiai készlet része – bár felajánlottuk, hogy fizetünk érte, és később visszaadjuk!

Miraborg mellkasát majd’ szétvetette a düh.

– Hogy merészelsz kételkedni a szavamban? Gyalázat, ahogy semmibe veszed a szabályokat, és hogy egy csepp felelősségérzeted sincs. Kötelességmulasztásért rúgtak ki a Nagelringről, és többször szegted meg a kijárási és karanténelőírásokat ezen a bolygón, mint az egységed többi tagja együttvéve!

Miraborg hátradőlt, és egymáshoz illesztette ujjait.

– Örülök, hogy élvezted a csótányok tanítását, mert lesz még részed benne bőven.

Phelanból gúnyos nevetés tört elő.

– Még ma elutazunk.

A Varldherre megrázta a fejét.

– A Kell Kopók utaznak el ma, nem te. Téged bíróság elé idézünk.

– Nem! – Tyra hangja betöltötte a szobát, mire mindkét férfinak elakadt a szava. – Nem fogod bíróság elé idézni Phelant.

Miraborg hangja árulást gyanított.

– Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem?

Tyra mély levegőt vett, és közelebb lépett a tolószékben ülő férfihoz.

– Azért, apa, hogy ne tégy olyasmit, amivel szégyent hozol magadra, és az egész Gunzburgra.

Miraborg szája körül megfeszültek az izmok.

– Hogy érhetne nagyobb szégyen annál, hogy a tulajdon lányom ugyanazzal a söpredékkel hál, aki megnyomorított!

Tyra ütése hátravetette Tor Miraborg fejét, aztán a lány csak állt, és apját bámulta. Hogy képzeled? Hogy gondolhatod, hogy szándékosan ártani akarok neked? Sarkon fordult, és távolabb lépett. Rögtön észrevette,. hogy Phelan néhány lépéssel közelebb somfordált hozzá. Bár rettenetesen kívánta, hogy a férfi karjai körbefonják, felemelte a kezét, hogy távol tartsa.

Apjának hangja most már lágyabban és tétovábban csengett.

– Sajnálom, igazán sajnálom, Tyra. Nem gondoltam végig.

A lányban mintha egy gát szakadt volna fel, de valahogyan mégis sikerült uralkodnia feltörő érzésein.

– Phelan, kérlek, hagyj magunkra! – Nem akarta tompítani hangjának élét.

Apjának szavai is visszanyerték szigorúságukat:

– Igen, Kell, hagyj magunkra! Az ellened szóló vádakat elejtjük – szólt, és az asztal egyik fiókjába nyúlt, ó, azt hiszem, ez a tiéd.

Tyra hátrafordult, amikor műanyag és fém csattanását hallotta az asztal tetején, és megpillantotta Phelan napszemüvegét, amint a monitor mellett landol.

Phelan ujjai ökölbe szorultak.

– Te szemét! Azok vették el tőlem, akik tegnap rám támadtak. Te tudod, kicsodák.

Miraborg könnyed mozdulattal megrázta a fejét, színlelve, hogy sejtelme sincs a történtekről.

– Erről nincs tudomásom. Egy jó polgártól kaptam, aki meg akart bizonyosodni arról, hogy semmit sem hagysz itt a Gunzburgon. – Ezzel Phelan felé tolta a szemüveget.

Phelan Tyrára sandított, majd megrázta a fejét.

– Nem, Miraborg. Tartsd csak meg! A zsákmány maradjon a győztesé. Ezt a csatát te nyerted, de egy napon majd visszajövök érte.

Miraborg harsányan felkacagott.

– Tedd azt!

A zsoldos megfordult, majd Tyra vállára tette a kezét.

– Sajnálom, hogy ilyen véget kellett érnie, de azt sosem fogom sajnálni, ami köztünk történt. – Ezzel homlokon csókolta a lányt, és távozott.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Miraborg hűvösen elmosolyodott.

– Remek. Végre visszaállhat minden a rendes kerékvágásba.

Tyra hangja fájdalma és gyötrelme ellenére rezzenéstelen maradt.

– Nem hiszem, apa. – Nagy megkönnyebbülést érzett, tudván, hogy saját magáért teszi, amit tesz, nem az apja ellen. – Elmegyek a Gunzburgról.

– Micsoda? – A férfi megrökönyödve pillantott az ajtóra. – Azt hittem… Nem mehetsz velük, Tyra! Nem hagyom! Hogy tehetnél velem ilyet?!

A lánynak úgy tetszett, mintha apja minden szóra egyre zsugorodna. Olyan sokáig éltél gyűlöletben, apa, hogy részeddé vált, mintha a véredbe ivódott volna, hogy onnan irányítson.

– Nem kell aggódnod, apa, a nagy Tor Miraborg nem veszített egy nyomorult zsoldossal szemben. Nem csatlakozom a Kell Kopókhoz, bár ajánlatuk nagyon is csábító volt. Túlságosan is a lányod vagyok ahhoz, hogy megtegyem.

Miraborg szeme összeszűkült.

– Ha ez igaz lenne, akkor nem is szűrted volna össze vele a levet.

A lány hitetlenül bámult rá.

– Még mindig nem érted, ugye? Az Alit Ingarban találkoztam Phelannal, azon az estén, amikor Lars Pehkonin ott játszott. Nem ismertük egymást. Mert ha ismertük volna, előítéleteink kezdettől fogva keserű ellenséggé tettek volna bennünket. Hogy vonzódhatna egy zsoldos a Gunzburg Vasvezérének lányához? Különösen olyasvalaki, mint Phelan? Ő és Lars a zenéről beszélgettek, meg a szintetizátorok gyártásáról, és rengeteg olyan dologról, amit itt, a Gunzburgon nem láthatok. Csak a keresztnevét tudtam meg aznap este, de sokszor gondoltam rá, mielőtt másodszor is találkoztunk. Csak két héttel később, amikor a Kell Kopókat hivatalosan bemutatták a Sasoknak, tudtam meg Phelan valós kilétét. Egyikünk sem gondolta, hogy így alakulnak a dolgok, de nem is próbáltunk hadakozni ellene. Amikor Wilson kapitány felajánlotta, hogy csatlakozzam a Kell Kopókhoz, tudtam, hogy nem fogadhatom el a felkérését. Ami azonban meglepett, az a szenvedélyes vágy volt, hogy elhagyjam a Gunzburgot.

Apjának arca elszürkült.

– Miért? Mindig megpróbáltam a legjobbat nyújtani neked.

Tyra együttérzőn nézett az apjára.

– Igen, apa, megpróbáltad, különösen anya halála után. Gyengéd voltál és figyelmes, de te is megváltoztál.