8.

Új-Avalon

Crucis Határvidék, Egyesült Világok

3027. január 8.

 

Az álarcos-sisakos őr szélesre tárta Hanse Davion dolgozószobájának súlyos bronzajtaját. Quintus Allard kurtán biccentett hófehér sörényű fejével az őr felé, majd bevonult a helyiségbe. Kissé túlméretezett zöld zakója és bő nadrágja izmos, szikár testet takart, amely meghazudtolta hajának színét és a kék szeme körül gyülekező ráncokat.

Hanse Davion herceg, az Egyesült Világok egyedüli és megkérdőjelezhetetlen uralkodója felnézett masszív, antik íróasztala mögül, és összeráncolta homlokát. Valami baj történt – gondolta. Quintus már öt éve vezeti a Titkosszolgálati, Hírszerzési és Műveleti Minisztériumot, de még soha nem láttam ennyire nyugtalannak. A férfi zavara és dühe szinte kézzelfogható volt.

– Mi a gond, Quintus? Valami történt Justinnal?

Allard megrázta a fejét, miközben a szoba holovetítőjét vezérlő fali irányítópanelhez lépett.

– Justinnal minden rendben. A doktor a kómából való kihozatala után egy héttel már elengedte, és az újévi ünnepeket Ríva nővérével, a feleségemmel és velem töltötte. Keményen hajtja magát, Dr. Thompson pedig meg van elégedve a mozgékonysággal, amit Justin kihoz abból a… khm… abból… – Hanse Davion első számú kémelhárítójának a hangja elcsuklott, amint ránézett saját bal karjára és megmozgatta.

A herceg kissé megkönnyebbült, de még mindig izgatta, mi zavarja Quintust.

– Ha Justin rendben van, akkor mi a probléma?

Quintus undorodó arckifejezéssel felemelt egy zöld-arany hololemezt.

– Ez a Kapellán Határvidékről érkezett, több jogász és „biztonsági őr” kíséretében, mint amennyit fel szabadna engedni egyetlen űrjáróra. Úgy tűnik, Michael Hasek-Davion azt hiszi, a THM Minisztérium mellett már nem jut energiám a Kémelhárító Osztály felügyeletére, ezért úgy gondolta, kisegít egy cseppet.

Mi a pokolra készül már megint az az ütődött cselszövő? – töprengett Hanse. Átlapozott egy halomnyi papírt, és a kupac közepéből előhúzott egy hajómenetrendet. Feltartotta, hogy Quintus is jól láthassa.

– Hogyan tudtak ilyen gyorsan ideérni? Nem vártam semmilyen hajót Új-Syrtisről, még legalább két hétig.

Quintus bólintott, miközben a hololemezt a lejátszóba csúsztatta.

– Szeretett sógorod tudomást szerzett róla, hogy Redburn hadnagy kihajózott a Kitteryről a Kitüntetési Ceremóniára. Mivel személyesen hagytad jóvá; hogy Redburn a Készenléti Hálózattal utazhasson, Michael herceg úgy döntött, néhány képviselőjét is elküldi vele. A Készenléti Hálózat természetesen a megszokott módon üzemelt. Az űrjáró egyik űrugróról a másikra szállt, és a Kitterytől Új-Avalonig tartó utat két hónap helyett huszonnégy óra alatt tette meg. Michael emberei éppen a Kitteryn folytattak vizsgálatot, így csak fel kellett szállniuk a hajóra Redburnnel együtt, Micheltől pedig természetesen engedélyt kaptak az utazásra. Ez a hololemez egy Komsztár-adás felvétele, melyet persze magukkal hoztak.

Hanse kék szeme résnyire záródott, amint megpróbált uralkodni az arcára kiülő dühön.

– Várj csak, Quint – mondta. – Mielőtt elindítanád ezt a förtelmet, szeretném behívni Ardant. – A herceg megnyomott egy gombot az asztalán. – Kérem, keressék meg nekem Ardan Sorteket, és mondják meg neki, hogy várom az irodámban.

Hanse Davion, akit ravaszsága miatt Rókaként is ismertek, elfojtotta mérgét, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Gondját viselted Michael küldötteinek?

A gondterhelt maszk egy pillanatra eltűnt Quintus arcáról, amint a kémfőnök szélesen elvigyorodott.

– A következő harminchat órában vírusmentesítésen esnek át. A Kentares influenza vakcináikon lévő tételszám szerint nem megfelelő dózist kaptak, így teljes körű vizsgálatot és vértesztet kell rajtuk végrehajtani.

Az Egyesült Világok hercege hangosan felkacagott.

– Az ember sosem lehet elég óvatos. Jól csináltad, Quintus. Nagyon jól csináltad.

A helyiség tömör ajtószárnya ismét kinyílt, és belépett rajta Ardan Sortek, Hanse Davion barátja és személyi tanácsadója, egy egész kötegnyi irattartóval a kezében. A két bentlévőnél fiatalabb férfit – tökéletes kondíciójának és megnyerő arcának köszönhetően – bármelyik Davion toborzótiszt szívesen szerepeltette volna a birodalom területén terjesztett toborzóplakátokon. Ardan meleg mosollyal és barna szemének csillanásával üdvözölte a másik két férfit, de a barátja arcára kiülő gondterhelt kifejezés láttán elkomorodott.

– Mit művelt már megint Michael? – kérdezte azonnal.

Hanse Davion viszonozta Ardan mosolyát, bár valamivel haloványabb kiadásban. Mint mindig, barátom, most is a dolgok mélyére látsz.

Quintus is örömmel köszöntötte Ardant. Bár Sortek katona volt, aki gyűlölte a kompromisszumokat és háttéralkukat, amelyeket a politika kényszerített rá és Hanse Davionra, mégis figyelemreméltó politikai érzékről tett tanúbizonyságot. Sőt, ő derítette fel és hiúsította meg Maximilian Liao cselszövését, amikor a Kapellán Konföderáció vezetője egy hasonmást akart Hanse Davion helyére ültetni. Ha akkor nincs Sortek találékonysága és intelligenciája, Max Liao véghezvitte volna azt, amire seregei soha nem voltak képesek. Az ál-Hanse Davionon keresztül kezébe kaparintotta volna a Belső Szféra legerősebb birodalmának, az Egyesült Világoknak az irányítását.

Hanse egy intéssel hellyel kínálta Sorteket.

– Még nem tudjuk biztosan, de ez a hololemez Michael üzenetét tartalmazza. Minden kétséget kizáróan szenzációs élmény lesz.

Mintha csak Hanse szavai juttatták volna eszébe, Sortek Allard felé nyújtotta az aktákat.

– Az embereid azt üzenik, ezeknek az iratoknak az eredetijét Michael „küldöttsége” poggyászainak a fertőtlenítése közben találták. A legfelső dossziét már a tieid tették hozzá, az tartalmazza a küldöttség tagjainak személyes aktáit.

Allard átvette a mappákat, és az egyik asztal sarkára helyezte őket. Ezután leoltotta a világítást, és megnyomta a holovetítő indítógombját. Néhány statikus villanás után a képernyőn egy napsütötte, zöld mezőn álló arany oroszlán tűnt fel. Miközben Michael Hasek-Davion személyes címere lassan elhalványodott, Sortek szárazon megjegyezte:

– Lehet, hogy bennem van a hiba, de az az oroszlán minden alkalommal egyre inkább kapellánnak tűnik.

Hanse színpadiasan felvonta a szemöldökét.

– Csak nem gondolod, hogy Michael kapcsolatot tart fenn Liaóval?

– Ugyan, hogy képzelhetsz ilyent! – nevetett Sortek.

Michael Hasek-Davion arcának megjelenése a képernyőn minden további megjegyzést félbeszakított. A Hanse Davionnál mindössze hét évvel idősebb új-syrtisi herceg hosszú hajának befont copfja fekete kígyóként tekergett a nyaka körül. Egymáshoz közel ülő, nyughatatlan zöld szemeivel egy pillanatra sem nézett a kamerába, ezáltal a nyíltság legkisebb jelét sem közvetítette hallgatói felé. Mély hangja kiválóan alkalmassá tette volna szónoklatok előadására, mégis nélkülözött minden meggyőző erőt.

– Köszöntelek, testvér. Andrea nővéred jól érzi magát, és szerető üdvözletét küldi. Aggódik a hogyléted miatt, de reméli, jó egészségben vagy. – Nem tudván, hogy arra az időszakra utal vissza, amikor a Liao által bevetett hasonmás uralkodott Hanse helyett, Michael folytatta: – Tavalyi küzdelmed a Kentares influenzavírussal aggodalommal töltötte el.

– Michael sohasem tudna ilyen jól hazudni – mosolygott Hanse a félhomályban. – Nem is sejti, mennyire közel járt Liao az Egyesült Világok trónjának elfoglalásához. – A herceg bólintással fejezte ki elismerését Quintus felé, aki hatalmas erőfeszítéseket tett a Liao-féle cselszövésről szóló hírek szétterjedésének megakadályozására.

Michael Hasek-Davion eltávolodott a kamerától, a fókusz beállítása pedig megváltozott, hogy befoghassa a herceg rideg dolgozószobáját. A mozaiklapos padló és a gipszkarton falak a Terra észak-amerikai sivatagi lakóhelyeit idézték, de a falakat borító katonai térképek és neo-kubista műalkotások száműzték mindazt a békességet, amelyet a helyiség tervezője egykor megálmodhatott. Hasek-Davion letelepedett íróasztala sarkára.

– Davion herceg, nem könnyű dolog számunkra szóba hozni a következő témát, mely a Kapellán Határvidék iránti elkötelezettségedet kérdőjelezi meg. Megértjük felháborodásodat, amiért megtagadtuk csapataink rendelkezésedre bocsátását a Kuriták ellen északon viselt háborúban, de nem tehettünk mást, mert a Liao Ház eközben ragadozószemekkel méregette határunkat. Hogyan is tudnálak elkötelezett Határúrként szolgálni, ha engedném, hogy egyik frontvonalad a másik feladása árán erősítsd meg?

Michael vállat vont, miközben arcvonásai eltorzultak a felháborodottságtól.

– Hogyan történhetett meg az, hogy még mindig nem indítottad meg az eljárást az Egyesült Világok legmegátalkodottabb árulója ellen?

Hogyan lehetséges, hogy az általad annyira magasztalt Új-Avaloni Tudományos Intézet erőforrásait e hitvány hazaáruló egészségének helyreállítására áldozod? És hogyan tudsz a halálbüntetésen kívül bármit is megítélni Justin Allard számára?

Michael hangjának vehemenciája a szobában tartózkodó három férfit mindenféle reagálási lehetőségtől megfosztott.

– Justin Xiang Allard, saját kémelhárításod vezetőjének a fia több alkalommal is elárulta a Kapellán Határvidéket. Tudtál róla, hogy elbocsátotta Philip Capet őrmestert, de te szemet hunytál a cselekedete fölött. Annak idején még te magad tűzted az Arany Napsugarat Capet mellére, uravani dicső önfeláldozásáért. Nem tudom felfogni, egy ekkora hős elbocsátása hogyan kerülhette el a figyelmed – kivéve akkor, ha az információ el sem jutott hozzád.

Bár Hanse tudta, hogy Quintus Allard nem olyan gyenge, hogy támogatásra legyen szüksége, mégis barátja felé fordult. Tudom, hogy hazudik – mondta a pillantása. Az Allard hamuszürke arcán feltűnő zord mosoly tudatta a herceggel, hogy a férfi vette az adást.

– Davion herceg, biztosak vagyunk benne, hogy végignézted a rajtaütést, amely Justin Allardnak az egyik karjába került. Sokak szerint a sérülés egyszerűen a balszerencsének tulajdonítható. Nyomozóim azonban olyan információk birtokába jutottak, melyek szerint a hitszegő félvér megzavarta hozzá nem értő bűntársait, akik tévedésből megtámadták, mielőtt még azonosíthatta volna magát.

Michael maga mögé nyúlt, és előhúzott egy vastag irattartót.

– Hogy megalapozatlan feltételezések? Nem, nem azok. Színtiszta tények. Számtalan jelentést kaptunk róla, hogy Allard őrnagy szabadidejének jelentős részét a Kittery bennszülötteinek társaságában töltötte. Tudjuk, hagy kapcsolatot tartott fenn a helyi Tongokkal, és bizonyos mértékű irányítást is gyakorolt felettük. Miközben a neked szóló jelentések a Kittery nagyrészt kapellán lakosságának pacifikálásáról szóltak, ügynökeim arról tudósítottak, hogy Allard csak a megfelelő pillanatra várt, amikor megdönthetik törvényes hatalmunkat.

Mialatt Michael helyére tette a mappát, a kamera lassan ráközelített a hercegre.

– Tisztában vagyunk vele, hogy számodra ez az ügy csupán jelentéktelen apróság, de itt a Kapellán Határvidéken különös fontossággal bír. Az embereink már így is azt gondolják, hogy a figyelmed kizárólag a Kurita front és a Lyrán Nemzetközösséggel való szövetség vékony szálai között oszlik meg. Úgy érzik, nem törődsz velük eléggé, és meg akarsz fosztani minket csapatainktól, mechjeinktől, erőforrásainktól pusztán azért, hogy távol tartsd magadtól a Szövetséget.

Michael most egyenesen belenézett a kamerába.

– Ha Justin Allardot nem állítják bíróság elé árulás vádjával – márpedig bizonyítani tudjuk, hogy a fickó egy magas beosztású kém –, akkor mit fog gondolni a népem? Te is tudod, milyen nehéz fenntartani egy birodalom feletti uralmat, miközben belső lázongások és polgárháborúk kötik le az erőforrásaidat. Még a gondolattól is irtózom, hogy neked is ugyanazzal a problémával kell majd szembenézned, amelyik a Szabad Világok Ligáját emészti. Embereim rendelkezésedre állnak, hogy minél előbb igazságosan pontot tehess ennek az ügynek a végére.

A képernyő lassan elhalványult, a szobában ülő három emberre pedig csend telepedett. Miközben a vetített képen hófúvásra emlékeztető statikus kisülések villództak, Quintus Allard hirtelen felpattant a székéről, és erősebbre állította a világítást.

Hogy merészelsz engem polgárháborúval fenyegetni! – dühöngött magában Hanse. Nem felejtettem el, Michael, hogy a Szabad Világok Ligájában kirobbant felkelésben Anton Marik erőit Maximilian Liao támogatta. Valóban a kezedet nyújtod felém, testvér, vagy csak túl gyengeelméjű vagy, hogy észrevedd, Liao ugyanolyan cudarul kihasznál, mint ahogy Anton Marikkal tette? Emlékezz csak, Michael: Anton Marik már halott…

Hanse a THMM miniszterére nézett, és keserű érzés markolt szívébe.

– Uraim, talán átgondolhatnánk a lehetőségeinket. Michael nem hagy nekünk más választást, mint hogy feláldozzuk Justin Allardot cserébe azért, hogy a Kapellán Határvidéket továbbra is megtarthassuk az Egyesült Világok részeként. Valóban ennyire rossz a helyzet odakint?

Quintus megrázta a fejét, miközben erőteljesen koncentrálva szabadulni próbált a Michael üzenete okozta megrázkódtatástól.

– A Szabad Világok Ligáját bomlasztó polgárháborúra való célozgatás pusztán üres fenyegetőzés. Michael is tudja, hogy a Kapellán Határvidék népének jó része csak úgy tekint rá, mint a féltestvéred hitvesére. Kétlem, hogy egy felkelés kirobbantásához elegendő támogatottsággal rendelkezne.

Ardan Sortek előrehajolt székében, és meglazította sötétkék egyen-zubbonyának gallérját.

– Azt hiszem, Quintusnak igaza van, de Michaelnek van annyi befolyása az embereire, hogy ellenálljanak, ha csapatokat akarunk átirányítani a Kapellán Határvidékről más frontokra. A Kapellán határ egyik pontján sem vagyunk gyengébbek a Liao Háznál, de Maximilian Liao ettől függetlenül még okozhat problémákat. A tizennyolc hónappal ezelőtti rajtaütése Stein's Follynál ugyan rosszul sült el számára, de egy támadás ilyen mélyen a vonalaink mögött megfélemlítette az embereinket. Michaelnek igaza van, amikor azt sugallja, hogy az ilyen akciók kétségbeejtő hatással vannak a morálra, és lelassítják néhány fontos árucikk előállítását. Ennek hatására viszont már bekövetkezhetnek lázongások.

Hanse felállt, de csak akkor szólalt meg, amikor íróasztalához sétálva újra helyet foglalt,

– Quintus, van valami bizonyítékunk a Michael és Maximilian Liao között folyó ügyletekre?

– Ez egyenlőre még csak gyanú – rázta meg a fejét az ezüsthajú férfi –, kivéve néhány hivatalos jellegű, protokolláris találkozót – az új nagykövetek bemutatkozó látogatása, a Művészeti Bizottság rendezvényei meg ehhez hasonlók. Megkaptuk ezeknek a „hivatalos találkozók”-nak a jegyzőkönyvét, de a magánbeszélgetéseket nem sikerült rögzítenünk, így a kódfejtőim nem tudják megállapítani, hogy Michael használ-e valamilyen kifinomult kódot a találkozók folyamán. Anasta odaát az UATI-nál éppen kísérleteket végez a gyors, tömörített adattovábbítással, amelynél az üzenetet a vétel után lelassítják és dekódolják. Értékelhető felvételek nélkül azonban azt sem tudjuk, merre keresgéljünk.

– Semmi igazolatlan távolmaradás… – töprengett homlokráncolva Hanse. – Egyáltalán nem találkozhatott Liaóval?

Quintus újból csak a fejét csóválta.

– Elméletileg elképzelhető, hogy Max készített egy hasonmást Michaelről, de nagyon kicsi az esélye. Ha ezt nem számítjuk, akkor soha nem tűnt el annyi időre a szemünk elől, hogy esélye lehetett volna találkozni Max Liaóval. – Allard elhallgatott egy másodpercre, majd hozzátette: – Hacsak… talán van itt valami. Három hónappal ezelőtt körutat tett néhány határmenti világon! Ez idő alatt kiugorhatott a hajójával, lerendezhetett egy négy-öt órás találkozót Liaóval, majd irány vissza. De ez sem túl valószínű.

Sortek felállt, és felváltva hol Allardra, hol Davion hercegre nézett.

– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nincs szükségem bizonyítékra Michael eredeti személyiségét illetően. Egyszerűen érzem a zsigereimben.

– Akárcsak én. – Hanse csendes válaszát Allard egyetértő biccentése kísérte. – Quint, tudod, hogy fel kell tennem ezt a kérdést. Mik az esélyei annak, hogy a fiad valóban kém?

Sortek szúrós pillantást vetett Hanséra, de a herceg szándékosan figyelmen kívül hagyta.

– Lehetséges, hogy nem vettünk észre valamilyen jelet? Igaz, ami igaz, keményen kellett küzdenie, hogy elfogadtassa magát bizonyos körökben a félig kapellán származása miatt.

Quintus egy percig elgondolkodva dörzsölte a halántékát, miközben a padlót fixírozta. Azután kihúzta magát, és keményen Hanse szemébe nézett.

– Mint hírszerzőtiszt, azt kell mondanom, kockázatos vállalkozás elküldeni egy mindössze húsz éve elfoglalt világra egy fél-kapellán tisztet, hogy fejlessze fel a helyőrséget és a kiképző alakulatot. Tény, hogy természetes nyelvtudása és a helyi kultúrához való kötődése segíthet normalizálni az őslakos népességgel való kapcsolatokat.

Quintus elfintorodott, de kitartóan folytatta.

– Másrészt azonban az ellenséges ügynököknek is könnyebb hatalmukba keríteniük a tisztet, főként ha az úgy érzi, saját katonái, esetleg elöljárói magára hagyták, vagy elárulták. – Quintus tehetetlenül vállat vont. – Justinról semmit sem tudok. Mindössze annyit tehetek, hogy átnézem a Michael emberei által összegyűjtött bizonyítékokat, és kihozok belőlük valami eredményt.

Hanse elmosolyodott és bólintott.

– Tudom, hogy tökéletes munkát fogsz végezni, Quintus. – Az Egyesült Világok hercege ujjhegyeivel az asztallapra támaszkodva felállt. –Úgy tűnik, uraim, mindenben egyetértünk. Azt hiszem, Michael Hasek-Davion a helyemre pályázik, és ennek érdekében akár az ördöggel (vagy Max Liaóval) is lepaktálna. Mindketten tudjátok, mennyire szeretnék visszavágni Max Liaónak azért a kis trükkért, amit eljátszott velem, amikor hasonmást ültetett a trónomra… Ha módomban állna, százszorosan fizetném neki vissza. – Egy pillanatra elhallgatott, kiélvezte a hatásszünetet. – Igen, barátaim. Azt hiszem, Michaelen keresztül el tudjuk kapni Maxot.

Ardan Sortek és Quintus Allard egyaránt vezérükre mosolyogtak.

– Kezdetnek – folytatta Hanse – tudatjuk Michaellel azokat a csapatbeosztásokat, helyőrségi vezényléseket és tervezett csapatmozgásokat, amelyek alapján megbizonyosodhat róla, hogy nem hagyjuk magára a Kapellán Határvidéket. Quintus, eközben te figyelemmel kíséred Liao válaszlépéseit a seregeink mozgatására. Pontosan akarom tudni, kire számíthatok a Kapellán Határvidéken.

9.

Új-Avalon

Crucis Határvidék, Egyesült Világok

3027. január 10.

 

– Helló doktor. Hogy van? – Justin még befejezte a tai chi chuan körkörös mozdulatsorát, majd abbahagyta a gyakorlatot. Magához vett egy törülközőt a kórházi szolárium egyik padjáról, és megtörölte verejtékező homlokát. – Újabb kísérleteket akar rajtam elvégezni?

– Nem egészen – rázta meg a fejét Dr. Thompson. Amint a doktor helyet foglalt a padon, Justin is letelepedett vele szemben a szőnyeggel borított padlóra. – Egy ideje már figyelem a gyakorlatát. Mi a véleménye a karjáról?

Justin komor tekintettel vonta össze szemöldökét, miközben lenézett a fémprotézisre. Tiszta Szívemből gyűlölöm. Ez csak egy halott tárgy, és az élettelensége miatt már soha többé nem vezethetek mechet. A csukló még mindig enyhe szögben felfelé állt, ahogy az utolsó mozdulatokat befejezte, karmokká görbült ujjai pedig mereven a tenyere felé hajlottak. Justin elforgatta a karját, hogy tenyere kerüljön felülre, majd lassan visszafordította eredeti helyzetébe. Gúnyolódik rajtam, ahogy megpróbálja megfelelő módon helyettesíteni elvesztett karomat. De nem, a doktor valójában nem erre kíváncsi. Őt csak a működése érdekli, nem pedig a fémkezemmel kapcsolatos érzéseim és gondolataim.

– A könyök egészen jól működik, ezek a gyakorlatok pedig segítenek abban, hogy pontosabban meghatározhassam a végtag helyzetét. Azt hiszem, talán a súlyelosztásból és a nyomásból következtethetek erre. –Justin összehúzott szemmel koncentrálva próbálta ökölbe szorítani bal kezét. – Amikor a csuklót vagy az ujjakat mozgatom, nagyon halványan érzek valamit, de nem tudom irányítani a mozgást. – Justin ingerülten felhorkant. – Szívesebben használnám újra a valódi karomat. Talán ez az érzés meg fog szűnni, amikor tökéletesen tudom majd kontrollálni a csukló és a kézfej mozgását.

Dr. Thompson könyökével a térdére támaszkodva előredőlt.

– Justin, soha nem tudja majd tökéletesen mozgatni a csuklóját, vagy az ujjait azon a kezén. Valóban rendelkezünk teljes mértékben mozgatható protézisekkel, de a maga esete merőben eltér a többiekétől. Azok az emberek nem szenvedtek olyan kiterjedt sérüléseket az alkarjukon, mint maga.

Justin figyelt, értette a doktor mondanivalóját, de nem engedte, hogy a mondatok valódi értelme elhatoljon a tudatáig. Bólintott és érezte a fülét csiklandozó nedves hajszálakat.

– Azt mondta, a többieknek még maradt némi izomszövet az alkarjukban, amelyekhez hozzá tudták csatlakoztatni a mesterséges inakat és idegszálakat, hogy irányítani tudják a kézfejük és csuklójuk mozgását.

– Pontosan – bólintott Thompson. A csuklónál megragadta Justin protézisét, és gyengéden visszahajtotta az őrnagy válláig. A könyökre bökve folytatta a magyarázatot. – Magánál azonban csak az orsócsont és a singcsont maradékával és a könyöktájéki idegdúcokkal tudtunk dolgozni. A felkar izmai felelősek a könyök teljes, és a kar oldalirányú mozgatásáért. A csukló és az ujjak mozgatásához szükséges idegi impulzusokat azonban az alkar közvetíti.

Justin a rémülettől úgy érezte, mintha apró férgek fúrnának járatokat a gyomrában. Ismét végighúzta a törülközőt az arcán.

– Tehát azt akarja velem megértetni, hogy soha többé nem tudom mozgatni a kezem.

– Nem – csóválta a fejét a doktor. – Több éves kemény munkával – mint például ez a tai chi chuan – képes lehet elsajátítani a mozgatómotorok és az alkarját behálózó myomerszálak irányítását. Némi kitartással végrehajthat bizonyos durvább mozdulatokat a kezével. – Az orvos beszéd közben behajlította saját ujjait. – Soha nem fog zongorázni, de meghámozhat és megehet például egy narancsot.

Justin dühtől szikrázó szemmel felpattant. Nem akarok narancsot hámozni! Mechet akarok vezetni! Jobb kezét ökölbe szorítva, szorosra zárt szemmel próbált úrrá lenni érzelmein. Amikor szeme ismét kinyílt, már fenyegető tekintettel méregette Thompsont.

– Miért nem tér a tárgyra és mondja el, amit eddig kerülgetett? Miért nem mondja meg egyenesen, hogy soha többé nem ülhetek mechbe?

Lenézett tehetetlen végtagjára – Miért nem vágja a fejemhez, hogy mihaszna nyomorék vagyok?

– Azért nem mondom, mert nem hiszem, hogy ez a helyzet – válaszolta a doktor fejcsóválva, és nyelvével megnedvesítette ajkait.

– Ne hadováljon nekem regenerációs programokról meg kezelésekről, doki – Justin szeme szinte villámokat szórt –, mert ezek engem nem érdekelnek. Mech nélkül én egy nagy nulla vagyok. Képzelje el, milyen érzés lenne, ha élete hátralévő részében csak tanulmányozhatná, de nem gyakorolhatná a tudományát… nem kezelhetné a pácienseit… csak figyelhetné őket. Ha az összes barátja és ismerőse úgy próbálná meg elfeledtetni magával a veszteséget, hogy felhívják a figyelmét a sötét fellegeken átszüremlő napsugarakra. Istenemre mondom, megtalálom a módját, hogy újra mechbe ülhessek.

Doktor Thompson elmosolyodott, és aprót biccentett.

– Én előre megmondtam a Biomechanikásoknak, hogy maga lesz a megfelelő alany erre a kézre.

Micsoda? Justin értetlenül meredt az orvosra.

– Nem értem.

– A „kísérleti nyúl” kifejezés mond valamit önnek? – Thomas fehér köpenyének zsebébe süllyesztette a kezét, és előhúzott belőle egy apró készüléket. A fekete, téglalap alakú, egyik végén fényesen csillogó lemezzel fedett szerkezet talán tizenöt centi hosszú és egy centi vastag lehetett: A csillogó műanyag lapka hézag nélkül illeszkedett az irányítókar formájú téglatest végére, amelyet rézsútosan megmunkáltak, hogy a használó kényelmesen ráláthasson a lapra. Justin megfordította, és észrevett egy számítógép-csatlakozót a rúd alsó végén. – Tudja, mi ez? – kérdezte a doktor.

– Azt hiszem, láttam már ilyesmit azelőtt. – Justin átvette, és minden oldalról szemügyre vette a szerkezetet. – Ez egy diagnosztikai eszköz, amelyet a bányászmechek távirányító rendszerének tesztelésére használnak.

– Nagyon jó – mosolyodott el Dr. Thompson. – Mint tudja, a bányászmechek többsége emberi pilóta helyett távirányítással üzemel. A rádióvezérlő a bal oldali irányítókar alatt van a műszerfalba építve, és az irányítókarnak adott minden utasítás keskeny sávú rádióadás formájában érkezik. – Thompson a Justin kezében tartott készülékre mutatott. – Ezzel bizonyosodnak meg arról, hogy a távirányító a helyes utasításokat továbbítja az irányítókar vezérlőjének. Ezt a példányt úgy módosítottuk, hogy a csatamechekbe áramló információt is figyelemmel tudja kísérni. Egy Warhammerhez igazítottuk, a típus fegyverzetének változatossága miatt.

Justin bólintott, de továbbra is zavarodott kifejezéssel bámult az orvosra.

– Miért mondja el mindezt nekem?

A doktor válasz helyett előrenyúlt, és megfogta Justin mesterséges végtagját. A kéz középső és gyűrűsujját hátrahajtotta, amíg fel nem feküdtek Justin kézfejének hátára. A harcos úgy nézett az orvosra, mintha az meghibbant volna, de ekkor fémes kattanást hallott a csuklója felől. Lenézve egy keskeny nyílást pillantott meg a fémvégtagon, a csuklóízület közelében.

Az orvos eleresztette a karját.

– Csúsztassa hátra azt a panelt.

Justin engedelmeskedett, és alig mozdított a panelen fél centimétert, amikor szorosan összetekert kábelköteg pattant ki a nyíláson, akár egy lecsapó kobra. Az összefogott vezetékek végén világoskék jackdugó himbálózott. Az őrnagy áttette a tesztelő rudat a bal kezébe, összezárta rajta az ujjait, és a jackdugót a boton lévő csatlakozóba illesztette.

A bot végén elhelyezett apró képernyőn ebben a pillanatban kaotikus színkavalkád villant fel.

– Csak könnyedén, Justin. Lazítson. Nehogy kiégesse – mondta Dr. Thompson megnyugtatólag, amint megérezte Justin izgatottságát. – Hunyja be a szemét, és koncentráljon arra, hogy kinyitja a bal kezét. Ne erőlködjön. Éreznie kell a neurális kapcsolatot… tudom, mert személyesen helyeztem be a mesterséges neuroreceptorokat.

Justin lassan kifújta a levegőt. Lazíts, Justin. Nyugi. Csak érezd, ahogy kinyílik a kezed. Dr. Thomas örömteli gratulációját szinte rögtön hallotta, de Justin várt még, kiélvezte a mellkasát feszítő boldogságot, csak azután merte kinyitni a szemét. Lassan, akár egy kisgyerek, aki csak arca elé szorított keze mögül meri nézni a félelmetes holofilmet, Justin lepillantott a rúdra. A képernyőről egy középen terpeszkedő égővörös pont kivételével minden fény eltűnt.

– Oké – mosolygott Dr. Thompson –, akkor most egy kicsit lassabban. Ha az Elméletis fiúk látnák, mit csinált az imént, biztosan táncra perdülnének. – Thompson megérintette a vörös pontot, és ujjával képzeletbeli vonalat húzott tőle a képernyő felső széléig. – Amikor arra gondol, hogy a kezével egy mech irányítókarját mozgatja, a képernyőn megjelenik egy vörös nyíl, amely a mozdulat irányát jelzi.

A doktor bíztatóan bólintott, Justin pedig lassan parancsot adott fantomkarjának, hogy mozdítsa előre az irányítókart. A pont tucatnyi alkalommal is felvillant Justin sikertelen kísérletei nyomán. Az őrnagy nagyot nyelt és megpróbált koncentrálni. A vörös pont megnyúlt és kínzó lassúsággal a kijelző felső pereme felé mutató nyíllá alakult. Justin mentálisan visszahúzta a karját, mire a nyíl is visszaváltozott ponttá. A férfi felnézett és elvigyorodott.

– Kicsit lassú, de azért működik.

– Lassú? – kacagott fel hangosan Thompson. Vannak ismerőseim az UATI-nél, akik szerint egyáltalán nem fogja tudni megmozdítani.

Thompson jókedve Justinra is átragadt, az őrnagy is nevetni kezdett.

– Fogadhatott volna rám, doki.

– Az biztos.

Justin nagyot sóhajtott. A szívem úgy ver, mint egy megállás nélkül tüzelő gépágyú. Úgy tekintett fel Thompsonra, mint aki attól tart, mindez csak álom volt.

– Tehát célba tudok venni dolgokat. És hogyan lőhetem le őket?

– Tessék, ezek a katonák. Alig rakom össze őket, máris azt tervezgetik, hogyan szedhetnének másokat apró darabokra. – Dr. Thompson megnyalta az ajkát. – Nos, jól van. Mint tudja, a Warhammer irányítókarján három gomb található a hüvelykujjnál. A középső működteti a részecskeágyút. Sikeres megnyomása esetén kék fény jelenik meg a kijelzőn. A bal gomb a közepes lézeré és zöld fény tartozik hozzá, a jobbal pedig az RHR-eket hozhatja működésbe, az eredményességet sárga fény jelzi majd.

Justin bólintott, miközben agyába véste a hallottakat. Csak finoman. Először a középsőt. Nem, a fenébe is! Újra… Próbálkozásait kevés siker koronázta, de olykor-olykor sikerült működésbe hoznia a három fegyver egyikét.

– Mi van még? Már régen ültem utoljára Warhammerben, de mintha lenne még két gomb a botkormányon.

– Lassítson egy kicsit, őrnagy – csóválta a fejét Thompson. – Több ember a karrierjét tette kockára, hogy létrehozza magának ezt a játékszert. Csak szépen, sorjában…

– Doki, most az életemről van szó – vágott közbe Justin komoran. –Áruljon el minden trükköt, amire ez a kis ketyere képes, én pedig majd gyakorlok.

A Justin hangjából kihallatszó sürgetés megtette hatását.

– Oké, értem – mondta Thompson és megveregette Justin vállát. – Nos, a mutatóujjával a kis lézert jelképező narancssárga fényt tudja megjeleníteni, végül pedig a lila lámpa a géppuskának felel meg. Ezt a középső ujjával hozhatja működésbe.

Thompson figyelte, amint Justin lehunyt szemmel koncentrál. A fegyverrendszerek fényei egymás után gyulladtak ki, mire a doktor elmosolyodott.

– Blake Vérére! Alig várom, hogy rákössem egy ellenőrző monitorra, ahol megismételheti ugyanezt. Davion herceg ezért nem kevés jutalmat lesz kénytelen kiosztani.

Dr. Thompson megrázta a fejét, amint észrevette a kijelzőn táncoló fényeket.

– Te jó isten, Justin, egy kicsit pihentesse a készüléket. És azt se felejtse el, hogy a rendszer csak a bal oldali fegyvereket működteti. A többit a jobb kezének kell megoldania.

Justin kinyitotta a szemét és nevetni kezdett.

– Azt hiszem, azzal megbirkózom, doktor. Nem is tudom, hogyan mondjak köszönetet. – Justin az orvos felé nyújtotta ép kezét és melegen megszorította a férfi karját. – Visszaadta a reményt, hogy valamikor még újra képes leszek mechbe ülni. – Úgy tartotta a magasba a tesztrudat, mint valami trófeát.

Mielőtt azonban Dr. Thompson válaszolhatott volna, a szolárium ajtaja kivágódott, mire mindkét férfi mozdulatlanná dermedt meglepetésében. Fekete-rozsdabarna rohampáncélos, álarcos, kábítóbotokkal felszerelt KEO-katonák rontottak be a helyiségbe, és megálltak az ajtó két oldalán. Utánuk egy alacsony, szinte már betegesen sovány férfi érkezett, akinek rakoncátlan hajtincsei eltakarták magas homlokát. A jövevény a háta mögött összekulcsolta kezét, és színtiszta gyűlölettel a szemében nézett Justin Allardra.

– Justin Xiang Allard őrnagy?

Justin megdöbbent a férfi hangsúlyától. Úgy ejtette ki középső nevét – kapellán születésű anyjának családnevét –, mintha saját nyelvén az valami tiltott, netán obszcén dolog lenne. Ha idáig mindez álom volt, akkor most kezd rémálommá válni.

– Jól ismer engem, Vitios gróf. Mi késztette arra, hogy előmásszon a barlangjából és otthagyja a Kapellán Határvidék biztos menedékét?

Justin érezte, hogy Dr. Thompson karja megremeg. Az orvos kiszabadította kezét Justin szorításából, és a gróf felé nyújtotta.

– Dr. Thompson vagyok.

Amikor a kis ember figyelmen kívül hagyta a gesztust, Thompson teljes magasságában kihúzta magát és felhorkant.

– Ez az ember a betegem, és szeretném, ha távoznának. Azonnal.

Vitios futó pillantást vetett a doktorra, majd rámutatva kísérői felé fordult.

– Tartsák vissza, vagy távolítsák el. – Az egyik KOE őr már emelte volna a kábítóbotot, de Justin közbelépése mindenkit megmentett a meggondolatlan cselekedetektől.

– Mit kíván tőlem, Vitios gróf? – Justin a Thompson mellett álló őrre függesztette pillantását. – Hagyják őt békén és küldjék ide az apámat.

– Ezúttal még ő sem segíthet magán, Justin Allard. – A gróf gonosz kuncogására jeges bizsergés futott végig Justin gerincén.

– Miről beszélsz, te undorító törpe? – hörögte az őrnagy ökölbe szorított jobb kézzel.

A gróf elmosolyodott, Justin szerint talán életében először.

– Hanse Davion herceg és Michael Hasek-Davion herceg nevében az én tisztem és – legnagyobb megelégedésemre – kötelességem, hogy árulás vádjával letartóztassam.

10.

THarkad

Donegal Körzet, Lyrán Nemzetközösség

3026. október 10.

 

Simon Johnson, a Lyrán Titkosszolgálat kancellárja becsukta, majd egy percig némán bámulta az előtte heverő irattartót. Ujjait önkéntelenül végigfuttatta a „szigorúan bizalmas” feliraton, azután megpihentette a dosszié fedőlapjából kidomborodó kapszulán. Az asztal szélére csúsztatta a mappát, összetörte a kapszulát és hagyta, hogy a vékony iratköteg a kerek hulladéktárolóba hulljon.

A kapszula összezúzásakor egymással reakcióba lépő vegyszerek másodperceken belül kékeszöld lángra lobbantak, majd elemésztették az egész mappát. A felcsapó lángok hátborzongató árnyalatot kölcsönöztek a férfi ránctalan arcának és ősz hajának. Johnson addig figyelte a lobogó tüzet, amíg érezte bőrén a lobogó lángnyelvek hőjét, majd felnézett a szobában tartózkodó másik alakra.

Katrina Elizabeth Steiner, Tharkad hercegnője és a Lyrán Nemzetközösség arkónja Johnsonra függesztette szürke, szinte acélos fénnyel csillogó tekintetét. Bár már ötven is elmúlt, Katrina karcsúsága, magassága és szőkesége mit sem változott az idők folyamán. Határozott vonalú arcával még mindig csinosnak volt mondható, de bárki könnyen megállapíthatta, hogy fiatalabb korában lélegzetelállítóan gyönyörű lehetett.

– Mire gondol, Simon?

Johnson lepillantott az asztalán fekvő apró szerkezetre. A színes LCD-kijelző még mindig nem mutatta semmi nyomát aktív vagy passzív lehallgató berendezésnek a helyiségben, ennek ellenére alig hallható, lágy hangon szólalt meg.

– Ha Quintus Allard személyes bélyegzője és aláírása nem lett volna magába a papírba nyomva, nem hinném el. – Johnson fekete szemét az irattartó füstölgő maradványaira szegezte. – Hátborzongató, hogy a Liao Ház létrehozta Davion herceg hasonmását, és sikeresen végrehajtotta a cserét. Ez részben megmagyarázza a Galtor Hadművelet idején felmerült problémáinkat és az Egyesült Világokkal való párbeszédben beállt szünetet.

Az arkón a szék karfájára könyökölt, és összeérintette ujjhegyeit.

– Velünk is megtörténhetne, Simon? – Az arkón figyelmesen tanulmányozta a férfit, de nem láthatott a gondolataiba. Te mindig olyan közel vagy a tűzhöz, Simon. Hálát adok az égnek, hogy az én oldalamon állsz.

Az LTSZ kancellárja beharapta alsó ajkát.

– Természetesen lehetséges, de csak nagy nehézségek árán. Egy ilyen helyettesítéshez olyan sok ember lecserélésére volna szükség, hogy az már a normális tevékenységek rovására menne. – Johnson behunyta szemét, és lebiggyesztette ajkát. Az arkón már azt gondolta, hogy az ezüsthajú férfi elaludt, amikor hirtelen felpattant a szeme, melyben Katrina pokoli tüzet látott felvillanni. – Talán ha súlyos balesetet szenvedne és kórházi kezelésre szorulna, akkor a kórházban a helyére állíthatnának egy hasonmást. A lábadozás alatt lehetőség nyílna a hasonmás fokozatos beépítésére, és az emberek is sokat felejtenének önnel kapcsolatban. –Elgondolkodva bólintott. – Igen, azt hiszem itt is megtörténhetne.

Johnson szeme keskeny nyílássá szűkült, az arkón pedig mosolyra húzta ajkát. Ismerlek már, Simon. Amint kilépsz innen, az első dolgod lesz átnézni a kórházi jelentéseket és felvételeket.

– Megpróbálok jobban vigyázni magamra a jövőben, amíg biztosítani nem tud egy ilyen csere lehetetlenségéről.

Johnson elismerő biccentéssel fogadta a nő szellemes megjegyzését, de a mai napon nem érzett kedvet a tréfálkozáshoz. Ehelyett várakozó tekintettel méregette az arkónt.

– De nem erről akart velem beszélni. Igazam van, arkón?

Katrina lassan megcsóválta a fejét.

– Véghez tudnánk vinni, amit Liao? Képesek lennénk létrehozni egy hasonmást?

Mint mindig, Simon Johnson most is csak akkor kezdett el beszélni, amikor válasza tejes egészében megfogalmazódott agyában.

– Igen, meg tudnánk csinálni, ahogy Max Liao is megtette Hanse Davionnal. A Lohengrinen elhelyezett árváknál alkalmazott intenzív tréning elegendő lenne hozzá, hogy bárkibe fanatikus hűséget oltsunk. A terrorista-elhárítóinknál működik a dolog, miért ne alkalmazhatnánk beépített ügynököknél is? Készíthetnénk egy jellemrajzot a célpontról, azután valakit kiképezhetnénk e szerint a jellemrajz szerint. Egy megfelelő életkorral és fizikai adottságokkal rendelkező alany előkerítése pedig talán a terv legkönnyebben megoldható része.

Az arkón bólintott, és elszakította tekintetét a férfiétól, miközben a jobb kezén lévő gyűrűvel játszadozott.

– Kétkedést érzek a válasza mögött.

– Abból, amit Quintus leírt ebben a jelentésben – mosolyodott el Johnson –, azt a végeredmény szűrtem le, hogy Liao terve egy nagyon durva baklövés miatt bukott meg. Liao tudósai kitörölték a hasonmás emlékezetét, azután beleömlesztették Hanse Davion emlékeit. A másolat rendelkezett minden emlékkel, ismert minden adatot, de természetesen nem mondhatta magáénak Hanse Davion agyát. Ha így lett volna, Davionnak soha nem sikerül a próbán bebizonyítania saját valódiságát, mert a másik legalább annyira valódi lett volna.

– Azt akarja mondani, a hasonmás nem bírta a megterhelést? – töprengett homlokráncolva az arkón. – Úgy értem, mentálisan, nem fizikailag.

– Pontosan. Mindenki saját módszerei szerint tárolja az információkat. – Johnson tenyérrel felfelé felemelte mindkét kezét. – Például ha én azt mondom önnek és az udvari történészének, Thelos Auburnnek, hogy „keresztes”, mindketten különbözőképpen reagálnak. Mivel ön egy mech-harcos, rögtön a hasonló típusú csatamechre fog gondolni. Auburnnek viszont a különféle politikai csoportosulások fognak eszébe jutni, melyek az elmúlt évezred folyamán „Keresztes” néven működtek. Bár mindkettejüknek ismerős lesz a másik által alkotott kép, érdeklődési körük különbözősége miatt másképpen fogják tárolni az információt.

– Röviden – mosolygott az arkón –, ön azt mondja, hogy Liao ügynöke saját érdeklődési köre és ismeretrendszere szerint tárolta Davion emlékeit. – Katrina Steiner hunyorítva koncentrált. – A kulturális különbségeket figyelembe véve, a hasonmás valószínűleg kapellán módra gondolkodott.

Okfejtését Johnson apró biccentéssel jutalmazta, majd a férfi továbbfejtette a gondolatsort.

– Mivel a gondolkodásmódot megváltozatni nem tudták, azt gondolom, elnyomták a hasonmás saját emlékeit. Egyszerűen a háttérbe szorították, hasonlóan ahhoz, mint ahogyan bizonyos tudathasadásos esetekben az eredeti személyiség a háttérbe szorul. Amikor azonban a felszínre bukkan, az alany könnyen megőrülhet, vagy éppen engesztelhetetlen gyűlöletet érez Liao iránt az agymosás miatt. Hanse Davion már így is meglehetős ellenszenvvel viseltetik a kapellánok irányában. Egy, a Liao Házzal szemben olthatatlan gyűlöletet érző Hanse Davionnal nem szívesen szállnék szembe, kiváltképp ha Siánon lenne a székhelyem.

Igazabb szavakat még sosem hallottam. Az arkón elnevette magát.

– Tehát nehézségekbe ütközne előállítanunk egy hasonmást?

– Nem kimondottan – rázta a fejét Johnson. – Nem tudnánk, és nem is akarnánk valakinek az agyát úgy igába hajtani, ahogy Liao tette. Egy színész például elég jól el tudná játszani a szerepet, hogy egy vezető személyiség ügyeinek kilencvenkilenc százalékát hibátlanul elintézze. A megfelelő hatáskörök átruházásával a birodalom népe fel sem figyelne rá, hogy időleges uralkodó forgatja a kormánykereket.

Johnson mosolyogva nyúlt egy másik irattartóért.

– Engedelmével, arkón, magammal hoztam ezt. – Kinyitotta a mappát, és a nőre nézett. – Kiről szeretne hasonmást készíteni? A Loki ügynökei még a mai napon felkereshetik az aktákban szereplő személyeket.

– Mint mindig, most is a gondolataimba látott. – És Katrina kimondta választottja nevét. Johnson megnyalta a hüvelykujját, belelapozott a kék és sárga iratokba, majd hirtelen mozdulatlanná dermedt, és elmosolyodott.

– Ó igen, van néhány kitűnő jelöltünk…

Jeana Clay az utolsó domb lejtőjén legurulva versenybiciklije vázáról leakasztotta kulacsát, és a szájába spriccelt egy kevés felmelegedett folyadékot. Miközben a szájában tartott vizet ízlelgette, a maradékkal arcát és karjait locsolta le. Az órára vetett gyors pillantás mosolyt varázsolt arcára. Harminc másodpercet faragtam az Utolsó szakaszon – gondolta önmagával elégedetten. Mosolya ott is maradt csinos arcán, miközben előrehajolva felkerekezett az utolsó kis emelkedőn és a kocsifeljárón a házig, melyben anyja halála óta egyedül élt.

A sövényt nyíró öregember, Mr. Tompkins felnézett elfoglaltságából, és odaintett a lánynak.

– Egyre jobban megy, Jeana. Biztosan maga fogja megnyerni az idei Tharkadi Triatlont!

– Köszönöm a bíztatást, Mr. Tompkins. – Megállította a járművet, leugrott róla, majd betolta a lopásgátló állványba, melyet még saját kezűleg hegesztett össze évekkel ezelőtt. Teljes magasságában kinyújtózkodott, és odasétált az idős férfihoz.

– Csak abban reménykedem, hogy az egységem nem pont azon a hétvégén tart gyakorlatot.

Tompkins mosolya szinte angyalivá varázsolta az öregember arcvonásait.

– Biztosan nem fognak, gyermekem, és azt hiszem, ennél jóval több kellene ahhoz, hogy visszatartsa magát a versenytől.

– Igen, a parancsnokom szerencsére hagy engem versenyezni – magyarázta a lány, miközben lehúzogatta ujjatlan kesztyűit. – Szerintem tisztában van vele, hogy a győzelmeim jót tesznek egy olyan tapasztalatlan alakulat hírnevének, mint a Huszonnegyedik Lyrán Gárda.

– Kölyökkorából ismerem Orpheus Thomas alezredest, mielőtt még elutazott volna a Donegalra, hogy magához hasonló fiatal mech-harcosokat toborozzon az egységébe. Büszke férfiú, és biztosan nagyra becsüli, amit maga az alakulatáért tesz.

A magas, karcsú harcos elmosolyodott, majd vállainál megragadta biciklistrikóját, és óvatos mozdulattal, fintorogva megrángatta.

– Megyek, ledobom ezeket az átizzadt cuccokat, és lezuhanyozom. –Jeana elindult, de menet közben hátrafordulva még hozzátette: – Mindenképpen értesíteni fogom, ha indulhatok a versenyen.

Az ajtóhoz érve Jeana a zárba illesztette a biciklisnadrágja övéből előbányászott mágneskulcsot, és a zár kattanása után belökte az ajtót. A nem túl alacsony fokozatra állított légkondicionáló kifejezetten sarkvidéki jellegű időjárást varázsolt a házba. Rápillantott a termosztátra, de a tárcsa állása semmit nem változott a legutóbbi beállítás óta. A termosztát alatt a ház riasztórendszerének megnyugtató zöld fénye világított.

Jeana átvágott a konyhán, felszaladt a lépcsőn, éppen csak rápillantva a nagyobbik hálószoba csukott ajtajára, mielőtt betért volna saját szobájának szentélyébe. Ez agyrém, Jeana. Semmi okod sincs rá, hogy kizárd magad abból a helyiségből. Leült az ágy szélére, hogy levehesse cipőjét. Attól, hogy anyád saját kápolnájának tekinted azt a szobát, még nem fogod visszakapni őt.

Jeana megrázta a fejét, és kényszerítette magát, hogy elfeledkezzen ezekről a gondolatokról. Sokszor, rengeteg alkalommal végigment már a „mi volna, ha” és „megtehetném” kezdetű mondatokon, de nem tudta semmissé tenni az anyjával történteket. Jeana mégsem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy ha aznap éjjel itthon tartózkodott volna, a behatoló nem gyilkolja meg az anyját.

Jeana gombolyaggá gyűrte levetett trikóját, aztán belehajította egy kosárba. Gyors egymásutánban követték a zoknik, a sort és a fehérnemű. Ezután felállt, kinyújtóztatta izmait, és a fürdőszobába vonult, ahol kinyitotta a zuhany csapját. Miközben a gőz elborította az apró, fehér csempével burkolt helyiséget, Jeana egy pöccintéssel bekapcsolta a rádiót, hogy elűzze szomorú gondolatait.

A zuhany alá lépő Jeana nem figyelt fel rá, hogy mögötte a fürdőszoba ajtaja lassan kinyílik. Lehunyt szeme és az arcába csorgó vízsugár miatt csak a zuhanyzófülke elhúzódó függönyének hideg érintésekor döbbent rá a fenyegető veszélyre. Kilépett a vízpermet alól, és rémülten meredt a sisakos betolakodóra.

Loki! – a gondolat egy infernó rakéta pusztító erejével csapott le Jeanára, amint megpillantotta a támadó gallérjára varrt kis emblémát. Ökölbe szorított baljával gondolkodás nélkül a jövevény felé sújtott, de lába megcsúszott a vizes csempén és zuhanni kezdett. Mit keresnek itt ennyi idő után az Állam Zsarnokai? És hogyan találtak rám?

A Loki ügynök első dobónyila elvétette Jeana elzuhanó testét, és a lány támadása miatt kénytelen volt hátralépni egyet. Jeanának eközben a zuhanyzó csaptelepének leszakítása árán sikerült megállítania az esését, és hosszú lábait maga alá húzta. Felegyenesedve a rögtönzött fegyverrel az ügynökre csapott, aki nekiesett a mosdótálnak. A férfi felmordult, és hátrálni kezdett a lány közeléből.

Jeana megragadott egy törölközőt, s utána hajította. A textília repülés közben úgy nyílt szét, akár egy űrugró napelemei, ezzel meggátolva az ügynök második dobónyilának célba találását. A férfi folytatta visszavonulását az előtér felé, de Jeana a lábára vetette magát. Nedves lába az utolsó pillanatban megcsúszott, csökkentve ezáltal támadásának erejét, de az anyja halála miatt érzett düh és keserűség bőven kiegyenlítette a hátrányt.

Válla a betolakodó sípcsontját kapta telibe, karjaival pedig elszántan átkarolta az ügynök bokáját. Az egyensúlyát vesztett férfi tehetetlenül kapálózott kezeivel, de nem sikerült megragadnia a lépcsőkorlátot. Végül egyik oldalról a másikra pattogva legurult a feljárón, és mozdulatlanul elterült a lépcső aljában.

Jeana a könyökére és térdére támaszkodva lassan összeszedte magát, amikor szúró fájdalmat érzékelt feneke jobb felén. Elöntötte a dermedtség, megbénult végtagjai már nem voltak képesek megtartani a súlyát. Bal oldalára dőlt, és felnézett a hálószoba ajtaján kilépő férfire.

– Igen – hallotta az ügynök hangját –, valóban kitűnő jelölt.

Kábult állapotában Jeana azonban már nem volt képes értelmezni az elhangzott szavakat.

A légimentő pilótája megnyugtatóan Mr. Tompkinsra mosolygott, miközben két fehér köpenyes ápoló óvatosan a jármű hátuljába emelte a hordágyat.

– Nem kell aggódnia, Mr. Tompkins. Jól tette, hogy értesített minket, amikor hallotta a hölgyet legurulni a lépcsőn. Nagyon szerencsés lány, hogy ilyen figyelmes szomszédja van.

– Még annyira fiatal… – Az öregember a fejét csóválta, amint Jeana testét elnyelte a légijármű raktere. – Mindössze huszonöt éves. Azt mondja, szívroham? – kérdezte a mentőst hitetlenkedve.

– A megerőltetéstől – bólintott a sofőr de valójában annak a Yeguas-láznak a következménye, amelyet a Huszonnégyesekkel tavaly tartott gyakorlaton kapott el. Általában ártalmatlan lefolyású, de kábé minden egymilliomodik embernél szívelégtelenséghez vezet. – A mentős vállat vont. – Most már az orvosok kezében a sorsa.

A sofőr elfordult, hogy távozzon, de Mr. Tompkins megragadta a csuklóját.

– Értesíteni fog, hogy hová vitték? Meglátogatnám.

A férfi szabad kezével megveregette az öreg kézfejét.

– Mindenképpen informálni fogom. Ne felejtse el, ha nem hallja meg, amikor legurult a lépcsőn és nem telefonál, a lánynak annyi esélye sem lett volna, amennyit így kapott. A Nemzetközösségnek több ilyen állampolgárra lenne szüksége.

11.

Tharkad

Donegal Körzet, Lyrán Nemzetközösség

3027. január 11.

 

Amikor Jeana szeme felpattant, a helyiség mennyezetének és falainak vakító fehérsége izzó tőrként hasított szemgolyójába. Megrázta a fejét, és önkéntelenül megdörzsölte fájó szemét. Akármivel is kábítottak el, rohadtul szédülök tőle.

Jeana feltartott kezével beárnyékolta szemét Helyes, nem kötöztek meg. A lány hunyorított. A fogoly kötelessége megszökni. Név. Rangfokozat. Nyilvántartási szám.

Jeana a helyiség egyetlen bútordarabján – egy roskatag faszéken – ülve megpróbálta felmérni környezetét. A mennyezetből sugárzó fényözön a szoba minden árnyékát elűzte, kivéve a szék alatti, tenyérnyi területen megbúvót. Még fekete kezeslábasa is fakószürke színezetet kapott. Nem érte meglepetésként, hogy a kapott ruhán és papucson semmiféle jelzést nem talál. Még csak tippelni sem tudott, hová hurcolhatták elrablói.

Kattanást hallott a szoba túlsó része felől, és a következő pillanatban egy ajtó szürke körvonala rajzolódott ki a hófehér falon. Jeana felpattant és gyorsan az ajtóhoz sietett. Kinyitotta, belépett rajta, majd döbbenten megtorpant.

A másik szoba közepén, karba font kézzel nem más álldogált, mint Katrina Steiner arkón.

– Ismer engem? – kérdezte a lányt.

Jeana habozott, miközben az arkón szürke szemét fürkészte.

– Jeana Clay őrmester, LNFE, 090-453-2234-12. – Szabályos vigyázzban, fejét felvetve várakozott. Bár ugyanolyan magas volt, mint az arkón, mégis törpének érezte magát. Ez valami trükk? Vagy hallucinálok?

– Nagyon jó, őrmester – mosolygott az arkón. – Pihenj. Valóban Katrina Steiner arkón vagyok, ez pedig nem álom, és nem is rémlátomás. – Kezének intésével hellyel kínálta Jeanát egy kis asztalnál, majd maga is letelepedett. Az asztal köré helyezett négy ülőhely közül kettőnek továbbra sem volt gazdája.

Jeana egy másodpercig habozott, de végül átvágott a szobán, és helyet foglalt. Számtalan alkalommal látta már az arkónt a holoviden vagy a csapatszemlék alkalmával személyesen is. Találkozott vele, amikor két éve az arkón kitüntetéseket osztogatott a triatlonon nyújtott teljesítmények elismeréseképpen, és mindez azt sugallta Jeanának, hogy nem csak a szeme káprázik. Ez bizony Katrina Steiner. De mit jelentsen ez az egész?

Az arkón mosolya mindinkább megnyugtatta Jeanát.

Szeretném ha tudná, hogy mélyen együttérzek magával az édesanyja elvesztése feletti fájdalmában. – Katrina előrenyúlt, és megszorította Jeana csuklóját. Szürke tekintete elfelhősödött, de arcára erőltetett egy halvány mosolyt. – Bár már tizenhét éve történt, még engem is érzékenyen érint férjem halála. Őszinte részvétem.

– Köszönöm, arkón – mondta fejét lehajtva Jeana. Sikerült visszanyelnie a bűntudat és elhagyatottság könnyeit.

– És megígérhetem, hogy az LTSZ előkeríti, és méltó büntetésben részesíti édesanyja gyilkosát. – Az arkón arcvonásai elszántságot tükröztek

– Nem tudom eléggé megköszönni, arkón – nézett fel Jeana. – Bocsásson meg, de megkérdezhetem, miért vagyok itt?

Az arkón bólintott, szőke hajfürtjei lágy hullámokat vetettek arca körül.

– Az idehozatalának drámai körülményeivel kapcsolatos kérdésekre sajnos nem tudok felelni – bár gyanítom, alapos indokok szóltak az ügy ilyetén rendezésére mellett –, de erre a kérdésre válaszolhatok. Azért van itt, hogy megkérhessem egy különösen veszélyes feladat végrehajtására. A dolog teljes mértékű önfeláldozást és odafigyelést igényel. Minden idejét igénybe fogja venni, és könnyen a halálával végződhet.

Hála istennek, hogy nem a másik dologról van szó. Jeana kihúzta magát ültében.

– Bármit, arkón. Megteszem, akármit is kíván.

– Nem is vártam több habozást a Huszonnegyedik Gárda egy tagjától – mosolygott Katrina. – Bár még nem vett részt valódi csatában, a hűsége megkérdőjelezhetetlen. Mégsem számítottam azonnali beleegyezésre egy olyan feladattal kapcsolatban, melyet még nem is ismertettem.

Az arkón kinyitotta az asztalon heverő irattartót.

– A küldetés elfogadása azzal jár majd, hogy nem vehet többé részt az ön által annyira szeretett triatlonversenyeken.

– Nem számít – rázta a fejét Jeana.

– Sohasem láthatja többé a barátait a Huszonnégyeseknél – olvasott tovább az arkón.

– Továbbra is mind önt fogjuk szolgálni, arkón – vont vállat a lány.

Az arkón hangja feszültebbé vált.

– És valószínűleg mechet sem vezethet a továbbiakban.

Jeana habozott, majd lassan újra megcsóválta a fejét.

– Kérem, arkón, mielőtt tovább olvasna, meg kell értenie valamit. Minden, ami most vagyok, mindaz, amivé váltam, a Steiner Háznak köszönhető. Van néhány dolog, amit az aktái nem árulnak el rólam, mert még senkinek sem említettem őket. – Jeana tekintete a keze felé villant, majd vissza az arkón szürke szemére.

Bocsáss meg anya, de meg kell tennem.

– Nem ez az első alkalom, hogy találkozunk, arkón.

– Emlékszem, két évvel ezelőtt én adtam át magának az ezüstérmet – bólintott elgondolkodva Katrina Steiner.

– Nem – csóválta a fejét Jeana –, nem is az volt az első találkozásunk. – Az arkón keskeny réssé húzta össze szemét, szürke tekintetének elektromos tüze Jeana torkára forrasztotta a szavakat. Lesütötte tekintetét és lassan, bátortalanul kezdett beszélni, mintha valami szörnyű bűnt készülne bevallani. – Először huszonkét évvel ezelőtt találkoztunk, amikor én még csak hároméves voltam… Poulsbón. – Jeana fejét felemelve folytatta: – Maga énekelt nekem, hogy ne sírjak, miközben a Loki ügynökök apámat faggatták a házunk földszintjén…

Az arkón megdermedt, szája sarkában megfeszültek az izmok.

– Az anyagában erről semmi sincs…

– A férje intézte el – magyarázta a fejét rázva Jeana. – Mielőtt meghalt, eltüntette az összes velünk kapcsolatos nyomot, hogy senki ne találhasson ránk. Az anyám pedig mindenki előtt megőrizte a titkukat, egyedül nekem árulta el. Szerintem ezt sem tette volna, de nem tudott mást válaszolni egy kislánynak, aki folyton az apjáról kérdezősködött. Biztosan emlékszik a kódnevére: Grison.

Az arkón ültében hátrahőkölt, de gyorsan összeszedte magát, és elmosolyodott.

– Az életemet köszönhetem az édesapjának. Amikor az űrjáróm földet ért a Poulsbón, már sejtettem, hogy Alessandro nagybátyám potenciális riválist lát bennem, aki arkóni hatalmát veszélyezteti. De ifjonti arroganciámmal el sem tudtam képzelni, hogy bármivel is próbálkozni fog ellenem. Számomra az út mindössze egy rutinellenőrzést jelentett egy katonai bázison. Akkoriban a Bangor bázis a Nemzetközösség egyik legfontosabb stratégiai központja volt.

Az arkón tenyerei közé szorította Jeana kezét.

– Mit mesélt önnek az édesanyja az apjáról?

Gyermekkora kellemes emlékeinek felidézésére Jeana elmosolyodott.

– Azt mondta, tőle örököltem a magasságomat és zöld szememet. Elmesélte, milyen szenvedélyesen szerette, és hogy apa azon az éjszakán előre megérezte a halálát. Azt mondta anyának, hogy veszélyes amit csinál, de meg kell tennie, mert hiszi, hogy magából jobb arkón lesz, mint amilyenné Alessandro valaha is válhat. Azt monda, maga olyan arkón, akiért érdemes meghalni. – Jeana szemébe könnyek gyűltek, majd végiggördültek arcán.

Katrina letörölte Jeana könnyeit.

– Az apja bátor férfi volt, Jeana. Alessandro emberei pont akkorra tervezték az elrablásomat, amikor Donegal hercegével, Arthur Luvon-nal – későbbi férjemmel – és kuzinjával, Morgan Kellel vacsoráztam. Morgan éppen akkor érkezett a Nagelringi Katonai Akadémiáról, és a herceg személyes testőrségéhez osztották be. Már évek óta ismertem Arthurt, de akkoriban még csak barátok voltunk, így hát találkozásunk Poulsbón kellemes meglepetésként ért.

– Alessandro ügynökei ránk törtek, de sikerült visszaszorítanunk őket. Kimenekültünk az éjszakába, de Bangor utcáin nem tudtunk tájékozódni. Fogalmunk sem volt, hol találhatnánk biztos menedéket, amíg egyik este egy férfi ránk nem talált az egyik lerobbant kocsmában. Egyszerűen csak odasétált hozzánk és így szólt: „A Heimdall küldött. A Loki vadászik magukra, következésképpen nem kaphatják el önöket. Hívjanak Grisonnak. Indulhatunk.”

Katrina megszorította Jeana kezét.

– Az apja az a fajta ember volt, aki még egy ilyen egyszerű és közvetlen köszöntéssel is bizalmat tudott maga iránt kelteni. Hallottam már vérfagyasztó történeteket a Heimdallról, a Lyrán Titkosszolgálattal, de főként a Lokival szemben álló föld alatti mozgalomról, és egészen addig hittem is ezeknek a meséknek, amíg az apja meg nem szólalt. Abban a pillanatban viszont rádöbbentem, hogy a Heimdall nem jelent fenyegetést számomra. A Lokival a sarkunkban megértettem a Heimdall létének szükségességét. Mindhárman követtük az apját, és ez lehetett az az éjszaka, amikor először találkoztunk.

Jeana bólintott, és sikerült úrrá lennie a torkát szorongató érzésen.

– Anyám azt is mesélte, megszervezett egy rajtaütést, amivel kijuttatta önöket a Poulsbónból.

– Az apja és a Heimdall bangori sejtjének többi tagja ellátott minket ruhákkal és hamis papírokkal – bólintott Katrina komolyan. – Megtámadták a bangori űrrepülőtér katonai szektorát, hogy mi ezalatt a civil részre belopózva elköthessünk egy kis űrkompot. Sikerült a terv, megszöktünk a bolygóról. Később tudtam meg, hogy a jármű egy Heimdall szimpatizánsé volt, aki fedezte a szökésünket.

– A Loki ügynökei közvetlenül azután lőtték le apámat, miután felrobbantotta a radartornyot – bólintott Jeana.

– Tudom. – Az arkón ajka megremegett. – Arthur rádiókapcsolatban állt az apjával. Felrobbantotta a tornyot, hogy megmenekülhessünk. Az utolsó szavai ezek voltak: „Most már szabad. Állítsa vissza a Nemzetközösség becsületét.”

Az arkón felállt a székről, és hátat fordított a lánynak.

– Megpróbáltam kideríteni az apja személyazonosságát, hogy megjutalmazzam a társaival együtt, de soha nem sikerült feltörnöm a Heimdall védelmét. Szerintem még a Komsztár sem tudja igazából, mi is a Heimdall tulajdonképpen. – Katrina visszafordult Jeana felé, szája alig látható zord mosolyra húzódott. – Szorosabbra fogtam az LTSZ gyeplőjét, és a Loki sem irányíthatatlan erőszakszervezet többé. – Állával az irattartó felé bökött. – Ha tudtam volna, soha nem engedélyezem, hogy a Loki ügynökei idehozzák önt.

Az arkón a háta mögött összekulcsolta kezét.

– A családja áldozathozatalának fényében természetesen nem kérhetem fel önt erre a feladatra. A legkevesebb, amit tehetek, hogy édesapja becsületének emlékére való tekintettel szabadon engedem.

– Ezt nem teheti, arkón! – pattant fel Jeana. – Nem tagadhatja meg tőlem az esélyt, hogy önt szolgálhassam. Már számtalan alkalommal megjutalmazott engem és a Heimdall tagjait. – Jeana egyszerre elhallgatott, de tudta, Katrina megérdemli, hogy mindent megtudjon. Lehajtotta a fejét és folytatta vallomását. – A férje is a Heimdall tagja volt. Már évek óta a szervezethez tartozott, és bár ő és az apám nem ismerték egymást, Donegal hercege megbízott benne. Életének maradék öt évében pedig gondoskodott a poulsbói sejt tagjainak és családjuknak a jólétéről. – Jeana rámutatott a mappára, amelyből az arkón nemrég felolvasott. – A férje elintézte az aktám megváltoztatását, és sokunknak titokban pénzjáradékot vagy egyéb előnyöket biztosított. Az általa adományozott ösztöndíjjal jutottam el Slangmore-ra, és biztos vagyok benne, hogy a többi Heimdall-tag utódjának a sorsát is figyelemmel kísérte. Mint már mondtam: mindazt, amim van, és mindent, amivé váltam, önnek köszönhetem.

Az arkón beszélni kezdett volna, de Jeana nem hagyta magát félbeszakítani.

– Az apám azért halt meg, mert hitt abban, amit ön arkónként a Nemzetközösségért tenni fog. Az imént azt mondta, az apám emléke miatt nem bízhat meg ezzel a feladattal. De a megbízás elfogadása a legnagyobb tett lenne, amellyel apám emléke előtt leróhatnám a tiszteletemet. Azért lettem mech-harcos, hogy hű maradjak ahhoz, amiben hitt. Annak ellenére, hogy a lánya elvesztésével járt, anyám sohasem hátrált meg egy hasonló kihívás elől.

Jeana nyitott tenyérrel maga elé nyújtotta karját.

– Senkim és semmim sincs, csak ön és a Nemzetközösség. Kívánhatna tőlem bármit is, amit nem hajtanék végre teljes odaadással?

Az arkón felemelte fejét, és jeges tekintetével szinte felnyársalta Jeanát.

– Amit kívánok magától, az nem más, mint önmaga teljes megváltoztatása. Jeana Clay megszűnik létezni. Kisebb plasztikai műtéteken kell átesnie. A következő hat hónapot intenzív tanulással fogja eltölteni, ahol le kell vetkőznie és el kell felejtenie saját énjét. Mindent másképpen kell újra megtanulnia, és az erőfeszítéséért nem jár dicséret, sem kitüntetés. Valójában az fogja jelezni a sikerét, ha teljes mértékben névtelenné tud válni.

Az arkón a mappára mutatott, amely Jeana Clay létezésének bizonyítékait tartalmazta.

– Ha elfogadja a feladatot, a neve örökre feledésbe merül.

Jeana válaszképpen vigyázzba vágta magát.

– Johnsonnak igaza volt – bólintott lassan az arkón. – Maga valóban kiváló jelölt. – Ismét felállt, és kezénél fogva Jeanát is talpra állította. – Jeana Clay – szólalt mag Katrina egyenesen a lány szemébe nézve elvállalod-e a lányom hasonmásának szerepét, egyszer és mindenkorra?

Albert Tompkins szomorúan figyelte, amint a Huszonnegyedik Lyrán Gárda tagjai lassan ellépnek a sírtól, és belevesznek a ködbe. Az öregember letörölte az arcán végigcsorgó könnyeket, majd egy fehér rózsát helyezett a laza földkupacra.

– Nyugodj békében, Jeana Clay. Bár életed rövidnek rendeltetett, a Heimdall mindig büszkén fog emlékezni rád.

12.

Új-Avalon

Crucis Határvidék, Egyesült Világok

3027. január 20.

 

Anton Vitios gróf barna szeme összeszűkült, amint a katonai törvényszék pódiuma felé biccentett. Megfordult, hogy a tárgyalóterem sarkában felállított holovid kamera a legelőnyösebb szögből vehesse.

– A vád Andrew Redburn hadnagyot szólítja az emelvényre.

A felálló Redburn nadrágszárába törölte nyirkos tenyerét, majd útközben bocsánatkéréseket mormogva elindult a zsúfolt padsorok közötti keskeny átjárón. A szélesebb központi galériára kiérve a hadnagy megigazította egyenruháját, mély lélegzetet vett, és a törvényszolga felé vette az irányt, aki már nyitva tartotta számára az alacsony fakaput.

Bár Redburn szálfaegyenes tartással vonult végig a termen, úgy érezte, mintha belei helyén kocsonyás jégkása lenne. Elfoglalta helyét a mahagóniból faragott tanúemelvényen, miközben az egyik törvényszéki írnok magasba emelte a Befejezetlen Könyv egy bőrkötéses példányát.

– Az Egyesült Világok szabad népeinek nevében a bíróság igazmondási fogadalomra kötelezi önt – kántálta az írnok.

Redburn jobb kezét a magasba emelte, balját pedig erősen a könyv barna fedeléhez szorította.

– A kötelesség, hit és becsület nevében betartom e fogadalmat – jelentette ki Redburn, átérezve az időtálló formula ünnepélyességét. Megnyalta ajkát és folytatta: – Isten engem úgy segéljen.

Vitios a vád padja előtt állt, és éppen azzal a segéddel tanácskozott, aki előzőleg már kihallgatta Redburnt. A központi folyosó másik oldalán, egy hasonló tölgyfaasztal mögött Justin Allard őrnagy és ügyvédje foglaltak helyet.

Redburn megremegett. Justin csak bámul maga elé – gondolta. Olyan, mintha nem is itt lenne. A Justin bal kezére húzott fekete bőrkesztyű látványára Redburn összerezzent, és önkívületében meg sem hallotta Vitios első kérdését.

– Ismét megkérem, közölje teljes nevét és rangfokozatát. – Az ügyész ingerült hangja kitűnően jellemezte a tárgyalóterem egészének hangulatát, és Redburn kételkedni kezdett van-e esélye egyáltalán segíteni a barátján.

– Andrew Bruce Redburn hadnagy vagyok – Redburn hosszan elnyújtotta nevének „r” betűit. Bár kadét korában az új-syrtisi Harcosok Csarnokában keményen küzdött, hogy elrejtse akcentusát, most megidézte hajlíthatatlan skót őseinek szellemét, akiknek a jelmondata mindig is ez volt: „Harcolj a halálodig!” Redburn keményen megmarkolta a tanúk emelvényének fakorlátját, és az ügyész sötét szemébe fúrta pillantását.

– Tanulmányoztam a vallomását, hadnagy – mutatott Vitios egy irattartóra –, és bevettük a hivatalos feljegyzések közé. – A férfi arca a hadnagyot egy tehetetlen zsákmányára lecsapó, éhes ragadozómadárra emlékeztette. – Hogyan csatlakozott Allard őrnagy az egységéhez azon a bizonyos gyakorlaton?

– Én kértem a részvételét.

Vitios bólintott.

– Nem kérte esetleg más alkalmakkor is a részvételét, mielőtt a mostani alkalommal beleegyezett volna?

– De igen, uram – válaszolt nagyot nyelve Redburn.

– Hányszor?

Redburn összeráncolta a homlokát és úgy döntött, támadásba lendül.

– Négy alkalommal, írásban. Talán a gróf úr nem értette meg elég világosan, hogy az őrnagy milyen elfoglalt volt.

– Ó, de igen, nagyon is tisztában vagyok vele, milyen sok dolga volt az őrnagyának, hadnagy – mosolygott fagyosan Vitios. – Elvégre pont ezért ült össze a bíróság, nem igaz? – Vitios a vallomás felé fordította figyelmét, és kinyitotta a mappát. – Valójában Allard őrnagy csak a gyakorlatot megelőző napon egyezett bele a részvételbe, egy magánbeszélgetés alkalmával. Igazam van?

– Igen, uram – bólintott feszengve Redburn.

Vitios színpadias mozdulattal bal kezébe helyezte jobb könyökét, és ujjával megkopogtatta csúcsos állát.

– A vallomásában különös fontosságúként jellemezte ezt a találkozót. Miről beszélgettek?

Redburn beharapta alsó ajkát.

– Kifejtettem aggodalmamat az őrnagynak a kiképzőzászlóaljon belül növekvő nyugtalansággal kapcsolatban. Közöltem vele, hogy a gyakorlaton való részvétele moráljavító hatással járna, és ő is megkapná azt az elismerést, amely egy hozzá hasonló besorolású harcosnak kijár.

Vitios felszisszent, mintha a hadnagy mondandója fájdalmas pontot érintett volna.

– Ez a bizonyos „nyugtalanság” a zászlóaljon belül… mire gondolt pontosan?

Redburn vállat vont, és megpróbálta csökkenteni a kérdés jelentőségét.

– Az újoncok ritkán kedvelik az elöljárójukat, különösen ha az kemény kézzel bánik velük.

Vitios előrelépett, és szembefordult a galériával.

– Ugyan már, hadnagy. Nagyon jól ismeri a zászlóaljon belüli elégedetlenség valódi okát, nem igaz? Vagy nem Philip Capet őrmester érdekében emelték fel a szavukat? Nem azért voltak dühösek a katonák, mert Allard őrnagy minden ok nélkül szélnek eresztette az Arany Napsugár kiérdemlőjét?

– Ez is része lehetett a dolognak, Vitios gróf.

Redburn reménye, hogy sikerült kivédenie a gróf halálos döfését, rögtön semmivé foszlott Vitios riposztjára.

– Valamint Allard őrnagy gyanús ügyletei a bennszülöttekkel, ugye? Hogyan is tudtak volna ezek az újoncok bízni egy olyan emberben, aki rendszeresen találkozott az ellenséggel, és jobban szerette a társaságukat, mint saját katonáiét?

– Tiltakozom! – ugrott fel Justin jogi képviselője, miközben ujjával a levegőbe bökött. – A vád kérdésével megpróbálja befolyásolni a tanút.

– Elfogadva. – A rangidős bírósági tisztviselő, Sheridan Courtney vezérőrnagy Vitios gróf felé fordult. – Legyen körültekintőbb, méltóságos uram.

A gróf bólintott.

– Hadnagy, Allard őrnagy rendszeresen találkozott a bennszülöttekkel?

– Feltételezem, hogy igen.

– Valóban, hadnagy, így volt. Vagy talán elfelejtette a Közösségi Kapcsolatok Bizottságának hetenkénti üléseit? Elfelejtette, gyakorlatok után az őrnagy mennyire szeretett ebédre betérni Shaoshan éttermeibe? És arról is megfeledkezett, hogy a parancsnoka bennszülötteket alkalmazott a háza körüli teendők ellátására?

– Nem, uram – pillantott Redburn a padló fényezett parkettáira.

– Miért állomásozott ön a Kitteryn, hadnagy? – Vitios hangja továbbra sem vesztette el élét.

Redburn felkapta a fejét, válaszából tisztán kiérződött növekvő dühe.

– Hogy védjem a világot és a határvidéket.

– Kitől, hadnagy?

– Maximilian Liao kapellán erőitől – sziszegte a választ Redburn.

– Azoktól az emberektől, akikkel az őrnagy ideje nagy részét töltötte, így van, hadnagy? – de mielőtt Redburn válaszolhatott volna, Vitios már új kérdést szegezett neki. – Ismeri Shang Daót?

Hová a fenébe akar kilyukadni?

– Bemutattak neki – bólintott Redburn.

– Allard őrnagy ?

– Igen.

Vitios bólintott.

– Nem Shang Dao a shaoshani Yizhi tong vezetője?

– De, azt hiszem, ő az – ráncolta a homlokát a hadnagy.

Vitios félrebillentette a fejét.

– Én úgy tudtam, a KEO kapellán szervezetként azonosította a Yizhi tongot, és mindenféle hasonló kapcsolattartást megtiltott az Egyesült Világok állampolgárai és a tong között. Ha jól tudom, ön is elbocsátott egy kadétot, aki tiltott személyekkel lépett érintkezésbe, igazan van?

– Én… az teljesen más volt – válaszolt habozva Redburn.

Courtney a pulpitusról Redburnre nézett.

– Válaszoljon a kérdésre, hadnagy.

– Igen, uram – emelte fel a fejét Redburn. – A kadétot az ópiumfüggősége miatt bocsátottam el. Úgy gondoltuk, a Kitteryről való eltávolításával sikerül megoldani a problémáját, és nem akartuk, hogy egész életében az ópiumszármazékkal való visszaélés vádja lebegjen a feje fölött.

– Dicséretre méltó, hadnagy – Vitios szinte mosolygott –, de attól még tény marad, hogy Allard őrnagy a KEO utasításai ellenére rendszeresen találkozott Shang Daóval. Igazam van?

– Igen, uram – horgasztotta le a fejét Redburn.

Vitios visszafordult a vád asztala felé, és kezébe vette az irattartót.

– Rendelkezésemre áll, és a felvételek közé is bekerült egy kivonat a mechje csata közbeni felvételeiről. Újra átvizsgálva ezt a kivonatot – és a csatában résztvevő többi mech felvételét – gratulálnom kell a harc közben tanúsított gyors reakcióiért és higgadtságáért. Ön kimentette az egységét egy kíméletlen rajtaütésből.

Redburn biccentett. Egy pillantást vetett a védelem asztala felé és úgy érezte, mintha valami meghalt volna benne. Lofton hadnagy, Justin ügyvédje hadarva suttogott valamit védence fülébe, de az őrnagy semmi jelét sem mutatta, hogy meghallaná a szavakat. Csak meredt egyenesen maga elé, mintha akaraterejével próbálna lyukat égetni a tárgyalóterem szürke márványfalába.

Amikor Vitios elmosolyodott, Redburnt leginkább egy kövér malacot kiszemelő óriáskígyóra emlékeztette.

– Tudjuk, hogy a kapellán mechek már vártak önökre. Vajon hogy történhetett ez?

– Kötelezően le kellett adnunk a shaoshani civil kormányzatnak egy nyomtatványt a részletes útvonaltervvel.

Vitios bólintott.

– Ennek a civil kormányzatnak Shang Dao is a tagja, jól tudom?

– Ez az információ egyáltalán nem titkos, méltóságos uram – vonta meg a vállát Redburn. – Amikor aznap délben pihenőt tartottunk, shaoshani élelmiszerárusok jöttek ki hozzánk a városból, hogy ebédet hozzanak.

Vitios szóra nyitotta a száját, de Redburn elébe vágott mindenfajta megjegyzésnek.

– Uram, mi mech-harcosok folyamatosan a gépeinkben pörkölődünk. Ha van rá mód, akkor nem azt az ételt esszük, amelyik ugyanebben a szaunában főtt egész nap. Ne feledkezzen el róla, uram, hogy a kormányokkal kötött szerződések nem sokat hoznak a konyhára, ami mindent elárul a ellátmány minőségéről, különösen a határvidéken.

Courtney bírónak a kalapácsával kellett elhallgattatnia a tárgyalóterem nevető közönségét, és Redburn megkönnyebbült valamennyire, amikor látta, hogy Justin arckifejezése is felderül kissé.

Vitios egy csapásra véget vetett Redburn jókedvének.

– Mit mondott önnek Allard őrnagy, amikor William Sonnac közlegény, aki az őt megölő Cicadák fölött helyezkedett el, jelentést tett a különös magrezonanciás jelekről?

– Utasított, hogy ellenőrizzem Sonnac észlelését – komorodott el Redburn. – Ez a szokásos eljárás.

– De nem csak ezt mondta magának ugye, hadnagy?

– Uram?

Vitios belelapozott az aktákba.

– Hadd frissítsem föl az emlékezetét, hadnagy. Allard őrnagy pontosan ezt mondta önnek: „Andy, ellenőrizd Sonnac észlelését. Találtam valamit a domb mögött, és szeretném megnézni.” – Vitios elfordult és Justinra nézett. – Nem hangzik ez egy kissé különösen, hadnagy? Ott áll egy rajtaütés közepén, egy kehely alakú völgyben, és a parancsnok a helyettesére hagyja zöldfülű egysége irányítását az ellenséges terület mélyén, hogy a domb túlsó oldalán megvizsgáljon valamit, aminek a létezéséről senki más nem tud.

Vitios esélyt sem hagyott Redburnnek a válaszadásra, azonnal támadásba lendült, mint egy pontot szerezni igyekvő bokszoló.

– Ön tudomásul vette a parancsot, azután felkiáltott: „Allard őrnagy! Cicadák, uram! Mindenfelé!” Mire az ő válasza: „Visszavonulni dél felé, hadnagy.” – Vitios lapozott, miközben lassan a védelem asztala felé lépdelt. – Ezután következett egy közlegény, bizonyos Robert Craon: „Negatív, negatív” – mondta – „Mágneses rezonancia jeleket veszek délről, keletről és északról. Egyedül ön tiszta, uram. Nyugat felé ki tudunk törni.” – Vitios felpillantott az iratokból, és félig elfordulva egyenesen Redburn szemébe nézett. – így emlékszik az eseményekre, hadnagy?

– Pontosan – bólintott Redburn.

Vitios tekintete vészjóslóan felvillant, Redburn pedig úgy érezte, mintha valamilyen feneketlen sötétségbe süllyedne.

– Tehát egy parancsnokló tiszt (aki az egyik legjobb katonai akadémián végzett, és a spicai tetteiért Gyémánt Napsugárral tüntették ki) észreveszi, hogy az alakulatát bekerítették. Mit várnánk mi egy ilyen kaliberű embertől? Egy ilyen parancsnok vajon nem térne vissza, hogy csatlakozzon a katonáihoz? Mindössze fél kilométerre tőlük, egy domb tetején tartózkodik. Nem arra számítana, hogy visszafordul, hadnagy?

Redburn nyelt egyet és nagyot sóhajtott.

– De igen, uram.

– Hát persze, hogy igen, hadnagy. – Vitios kitárta karját, mintegy átölelve a galérián tartózkodó hivatalnokokat és a bírósági pódiumot. – Bárki, akinek csak egy kis katonai tapasztalata is van, tudja, hogy a parancsnok nem hagyhatja magára az embereit. De mi volt a válasza Justin Xiang Allardnak katonái elkeseredett könyörgésére? „Erre sincs kiút. Tegyél meg mindent, amit tudsz, Andy. Az állomány a tiéd.” Azzal magára hagyta az alakulatát, de még hozzátette: „Ez egy csapda. Az egész egy rohadt csapda. Ne gyertek nyugatra…” – Vitios a fejét csóválta. – Cserben hagyta, és a szabadulást illető minden reményüktől megfosztotta őket.

Vitios cinkos mosolyt villantott Redburnre, és hangja kaján suttogássá halkult.

– Elárulva érezte magát, jól sejtem?

Redburn pár másodpercig habozott, de végül rezignáltan bólintott.

– Igen.

– És mennyire igaza volt. – Vitios Courtney felé fordult. – Végeztem a tanúval.

– Tekintettel az időpontra, a tárgyalást ezennel felfüggesztem – jelentette ki az órájára pillantva a vezérőrnagy.

– Tiltakozom, elnök úr! – ugrott fel a padról Lofton. – Még csak fél négy van! Nem fejezhetjük be, amíg nem kérdeztem ki én is a tanút.

– Lofton hadnagy, szeretném emlékeztetni, hogy Davion herceg ma éjjel fogadást tart Redburn hadnagy tiszteletére. Nem venném a lelkemre, ha a hadnagy űzötten és kimerülten részesülne ebben a hatalmas megtiszteltetésben.

Lofton lekapta szemüvegét, tekintetéből sütött az indulat.

– Valóban, viszont ön most pihenni tér, és egy egész éjszaka el fog telni, mire esélyem lenne megszabadítani önt azoktól az előítéletektől hemzsegő, elferdített információktól, melyeket Vitios gróf közvetített ön felé az értékes tanú kihallgatása során.

– Felőlem folytathatjuk, uram – nézett fel Redburn a bíróra.

– Elég volt – Courtney kalapácsa az asztalon koppant. – Az ülést felfüggesztem holnap reggel kilenc harmincig. Ami pedig önt illeti, Lofton hadnagy, még egy ilyen kijelentés, és a bíróság megsértése miatt az ügyfelével azonos cellában töltheti az éjszakát.

13.

Új-Avalon

Crucis Határvidék, Egyesült világok

3027. január 22.

 

– Nem, őrnagy, nem engedhetem önt az emelvényre! – nézett ügyfelére David Lofton hadnagy. – Az ön verziója a történtekről merőben megalapozatlan.

Justin a tükörben vizsgálgatta magát, miközben jobb kezével begombolta egyenruhájának zubbonyát.

– Hadnagy, meg kell engednie, hogy kiállják a saját ügyemben. Olvastam Courtney tábornok beszédét, amelyet tegnapelőtt tartott Andy Redburn fogadásán. Már ő sem kételkedik a bűnösségemben.

– És mit tudna mondani? – vicsorgott elkeseredetten Lofton. – Mit tudna az elhangzottakhoz hozzátenni cserébe azért, hogy Vitios közvetlenül támadhassa magát?

– Courtney is katonáknak parancsol. – Justin elfordult a tükörtől. – Ő is hozott már harctéri döntéseket. Szolgáltam is alatta, és meg tudnám győzni az ártatlanságomról. Meg tudnám pengetni azokat a húrokat, amelyek legbelül minden katonában ott rejtőznek, akik valaha valamilyen döntésükkel embereket küldtek a halálba.

– Megőrült? – Lofton hevesen rázta a fejét. – Emlékezzen vissza, őrnagy, a Spicán pont a maga szokásostól homlokegyenest eltérő akciója mentette mag Courtney alakulatát. Ha ön és William Dobson ezredes nem kerítik be Liao Fekete Szél Lándzsásait, Courtney úgy halt volna meg, hogy nincs is tudatában a szégyennek, miszerint csapdába csalták a kapellán csapatok. – A hadnagy halkan káromkodott. – Ha Dobson nem halt volna meg a Galtor során, most tanúsíthatná az ön bátorságát.

– És nagy segítség lenne a barátsága is – bólintott lassan Justin.

– Redburn is a barátja volt… – csóválta a fejét Lofton, – azaz még mindig az, Vitios mégis ízekre szedte. Ezt tenné magával is, őrnagy, és ezért nem engedhetem, hogy az emelvényre álljon.

– Ez az utolsó szava? – kérdezte Justin, miközben bal kezére igazgatta a fekete kesztyűt.

Lofton vállat vont, és felvette az asztalról aktatáskáját.

– Azt hiszem, Redburn holnapi kihallgatásakor egy kis lélegzethez juthatunk. Most lesz alkalma kihasználni a gyors észjárását, és a mi javunkra szolgál, hogy sikerült késleltetni a meghallgatását, amíg Davion herceg kitünteti az Ezüst Napsugárral. Nem akarok Vitiosnak esély adni rá, hogy támadhassa magát, mert az nagyon súlyos következményekkel járhatna.

Justin lebiggyesztette ajkát, és elgondolkodva bólintott.

– Ez a maga harcmezője, David. Csak el ne felejtse: ha erősítésre van szüksége, én készen állok.

David Lofton hadnagy mosoly erőltetett az arcára, és előreengedte ügyfelét a tárgyalóterem kavargó örvényébe. Saját érdekében remélem, őrnagy, hogy ez a tárgyalás nem fog eljutni arra a pontra, ahol a maga segítségére lenne szükségem.

– Tiltakozom, méltóságos uram!

– Igen, hadnagy? – Courtney válla megrándult, ahogy lenézett Loftonra.

Lofton megigazította szemüvegét.

– Bíró úr, a vád nem használhatja fel bizonyítékként a Kittery nyomozóinak holovid kazettáit. Ez megsértené ügyfelem jogát, hogy szembenézhessen vádlóival. Mivel ezeket a tanúkat nem tudom kihallgatni, a bizonyítékaik nem fogadhatók el.

Vitios visszatette a kazettákat az asztalára.

– Méltóságos uram, bár soha nem is gondoltam arra, hogy Lofton hadnagyot megfosszam a tanúimon való átgyalogolás lehetőségétől – ahogy azt oly nagy szakértelemmel tette eddig is –, mindazonáltal felhívnám a figyelmét arra a tényre, miszerint ilyen kazettákat már más alkalommal is elfogadott a bíróság. – Vitios szarkasztikus célzása Lofton hiábavaló kísérleteire, hogy a tanúkat megtörje, visszafojtott kuncogást keltett a teremben, de gyorsan el is halkult, amint az ügyész segédje lázas tempóban zongorázni kezdett számítógépe billentyűzetén.

Vitios szembefordult a tanúk emelvényétől jobbra felállított vetítőernyővel.

– Amint látja, a Muije kontra Nebula Élelmiszer perben a bíróság engedélyezte a felperes számára holovid kazetták bemutatását, a tanúk helyszínre szállításának idő- és anyagi költségére való tekintettel.

Lofton felcsattanó nevetése megdöbbentette a bíróságot.

– Méltóságos uram, ez képtelenség. A Muije kontra Nebula Élelmiszer egy több mint kétszáz éves polgári per, ez pedig egy katonai törvényszék! A felperes ez esetben az Egyesült Világok Fegyveres Erőinek egy tagja. – Lofton szembefordult ellenfelével. – Ha Hasek-Davion megengedhette magának anyagilag, hogy saját kivégzőemberét küldje el az ügyfelem zaklatására, akkor átkozottul telhetne neki arra is, hogy a tanúkat ideutaztassa.

Courtney kalapácsának égzengésszerű döreje a tárgyalóterem csendjébe hasított.

– Most már elég ebből, hadnagy! Éppen maga emlékeztette az imént a bíróságot arra, hogy ez egy katonai törvényszék. Most a bíróság hívja fel az ön figyelmét ugyanerre a tényre, és felkéri, hogy ennek megfelelő módon viselkedjen!

– Igen, uram – hajtott fejet Lofton.

Amint Courtney összevonta bozontos szürke szemöldökét, Loftonon a rémület jeges hulláma csapott át.

– Tiltakozásának más esetben vagy ezen eljárás más pontjain talán helyt adhatnék, de ebben a helyzetben sajnos nem tehetem. A kazettákon szereplő tanúk saját területükön kiváló szakembereknek számítanak, ezért semmi alapja nem lehet rá, hogy kétségbe vonja a szavukat. Az adathordozókon ismertetett bizonyítékok pedig jelentős mértékben hozzájárulhatnak az eset sikeres lezárásához. Elfogadom, Vitios gróf.

– Nem! – lépett előre Lofton. – Jól vettem ki a szavaiból, méltóságos uram, hogy ön már átnézte a kazettákat?

Az ezüstös sörényű Courtney bólintott.

– Így van, Lofton hadnagy és pontosan ezért semmi okát nem látom, hogy helyt adjak a tiltakozásának. Elutasítva.

A tárgyalóterem fényei abban a pillanatban gyulladtak fel, amikor Hasek-Davion utolsó szakértőjének képe is elenyészett a képernyőn. A terem mértani középpontjában álló Vitios a hallgatóság felé nyújtotta karját.

– Összefoglalva, méltóságos uram, a tanúk megerősítik Justin Allard azon állításit, miszerint az őrnagy Valkyrie-jén talált sérülések gépágyúból és lézerfegyverektől származnak. A helyszínen talált vegyi hulladékok és gépágyúlövedékek azt sugallják – hasonlóan Allard őrnagy jelentéséhez –, hogy valóban megpróbált kitérni a támadás elől. Azonban, mivel nem tudtak használható adatokat kiszedni Allard őrnagy sérült felvevőkészülékéből, nem volt módjuk ellenőrizni, hogy az őrnagy tényleg egy Riflemannel csapott-e össze. Sőt, a csatatéren fellelt nyomok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az ellenfél igazából egy Urbanmech lehetett – vagyis a legkönnyebb ismert mech, amely gépágyúval van felszerelve.

– Tiltakozom! A vád kérdések feltevése helyett állításokat közöl. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas ilyesmire. – Lofton fáradt mozdulattal felállt és két kezével a védelem asztalára támaszkodva előrehajolt. Leeresztett vállából és szeme sarkának ideges rángatózásából a tárgyalóteremben mindenki láthatta, hogy az ügyvédet kimerítette az eljárás.

– Elfogadom. – Courtney futó pillantást vetett a bírósági gyorsíróként szolgálatot teljesítő tizedesre. – Jegyezze az elhangzottakat. Vitios gróf, kérem szólítsa a következő tanúját.

A gróf gúnyos biccentéssel tisztelgett Loftonnak, majd ádáz mosolyt villantott felé.

– A vád Quintus Allardot szólítja a tanúk emelvényére.

Justin apja szobormerev tartással lépdelt le a galériáról, kék szemében dühös villámok cikáztak. Úgy tette le az esküt, mintha ez lenne a leghiábavalóbb cselekedet, amelynek elvégzésére valaha is felkérték. Tekintetét az ügyészre függesztette.

Vitios szinte jóindulatúan mosolygott.

– A felvétel kedvéért kérem, mondja el a nevét és beosztását.

Quintus orrlyukai kitágultak dühében.

– Elég a játszadozásból, Vitios. Itt vagyok. Én leszek a Júdása, tehát essünk gyorsan túl rajta.

Vitios kurtán biccentett, majd Courneyra nézett.

– Méltóságos uram láthatja, hogy egy ellenséges érzületű tanúval van dolgom. – A bíró egyetértő bólintása után Vitios elkezdte a kihallgatást. – Ön a Davion Kémelhárító Osztály igazgatója, jól mondom?

– Egyebek közt az is, igen. – Quintus úgy köpte magából a szavakat, mintha mérgezettek lennének.

Vitios a könyörület vagy együttérzés legkisebb jele nélkül mosolygott.

– Titkosszolgálati, Hírszerzési és Műveleti miniszteri minőségében ön jelen volt egy bizonyos Lo Ching-wei nevű elfogott kapellán mech-harcos kihallgatásánál?

– Igen.

– E kihallgatás folyamán sikerült azonosítani a foglyot, mint a shaoshani Yizhi tong egyik tagját? Továbbá sikerült-e megbizonyosodnia róla, hogy a fogoly információkkal rendelkezett a rajtaütésről, amelyben az ön fia megsérült?

– Mindkét kérdésre igen a válaszom. – Quintus kifehéredett ököllel szorította a tanúk emelvényének fakorlátját.

– Milyen mechként azonosította a fogoly a mechet, amely elpusztította a fia Valkyrie-jét?

Fájdalmas grimasz suhant át Quintus Allard arcán, ahogy ajkai kelletlenül megformálták a szavakat.

– Azt mondta, egy Urbanmech volt.

Justin ekkor valamit súgott a védőjének, és Lofton szólásra emelkedett.

– Tiltakozom, méltóságos uram. Ez csak másodkézből való értesülés.

Vitios megpördült, és ujját vádlón Loftonra szegezte.

– Ön kételkedik Quintus Allard adott szavában? Ez az ember minden erejével küzd ellenem és ön mégis tiltakozik?

Lofton levette a szemüvegét, majd Vitios felé hajolt.

– Talán fel kellene hívnom a figyelmét, uram, hogy nem a tanú hitelessége vagy megbízhatósága teszi a vallomását elfogadhatóvá.

Courtney kalapácsa az asztalon koppant, és úgy vetett véget a vitának, ahogy a menetvégi csengő az ökölvívóméccsnek.

– Lofton hadnagy, azonnal üljön vissza a helyére. Elutasítva!

– Elutasítva! – Lofton felmarkolt egy kötegnyi jogi lemezt, és biztosan a bíróhoz vágja őket, ha Justin nem fogja meg a karját. Lofton megpördült, és olyan tekintettel mérte végig védencét, mintha az őrnagy hátba szúrta volna. De Justin csak rezignáltan megrázta a fejét, és Lofton visszahuppant a székébe.

Vitios újra Quintus Allard felé fordította teljes figyelmét.

– Lo Ching-wei leleplezte a shaoshani egyesült világokbeli erők közé beépített ügynöküket is, igazam van? Milyen azonosítóval látta el a tong ezt a bizonyos ügynököt?

Quintus állkapcsában rángatóztak az izmok.

– Elefántcsontnak hívták.

Vitios behunyta szemét, és kezét úgy tette össze maga előtt, mintha imához készülődne.

– És hogy hangzik ez kapellán nyelven, Allard miniszter?

– Xiangya.

– Hangosabban, kérem – mosolygott Vitios. – Nem jól hallottam.

– Xiangya! – Quintus körmei csikorogva szántottak végig a tölgyfakorláton. – Tessék, elmondtam. Ennyi elég?

Vitios sötét szeme felpattant.

– Nem, nem elég. A kihallgatáson Lo azonosította az ügynököt, nem igaz? Azonosította a maga fiát, Justin Xiang Allardot. Jól tudom?

– Igen, a fiamként azonosította az ügynöküket. – Quintus dühösen visszanyelte kitörni készülő könnyeit.

– De ön nem elégedett meg ezzel az azonosítással. Ehelyett teljes körű vizsgálatot rendelt el, amely magában foglalta a Kittery bázis számítógépének átvizsgálását a biztonsági kódokat illetően. Mi volt a fia indítókódja, melyet a mechjénél használt?

Quintus a mennyezetre emelte tekintetét.

– Zhe jian fang tai xiao.

– Ha lehetne angolul, miniszter – kérte Vitios közelebb lépve.

Quintus lejjebb hajtotta fejét, és keserű tekintettel nézett Vitiosra.

– Ez a szoba túl kicsi.

– Ez a szoba túl kicsi – mosolyodott el Vitios. – Ennek a mondásnak más értelme is van a Yizhi tongon belül, ugye?

– Igen. Jelzi, hogy a beszélő attól tart, valaki kihallgathatja a társalgást, és a mondás nagyobb elővigyázatosságra int.

Vitios megfordult, és Justin Allardra mutatott.

– És pont ez az a mondat, amelyet – kapellánul vagy angolul – a kódjának választott, amikor annyi minden mást is megjelölhetett volna. Milyen ironikus, hogy pont az ellenség figyelmeztető mondását választotta a mechje kódjául, nem igaz?

– Most azt várja, hogy reagáljak?

– Nem, egyáltalán nem. – Vitios megrázta a fejét. – Visszavonom a kérdést. Végeztem a tanúval.

Lofton hadnagy emelkedett fel a padról.

– Nekem csak egy kérdésem lenne a tanúhoz. – Amint belekezdett, Quintus lassan megcsóválta a fejét. Justin megragadta ügyvédje kabátujját, de Lofton ügyet sem vetve a figyelmeztető jelekre, egyenesen belesétált a csapdába. – Mr. Allard, ön szerint a fia valóban áruló?

Quintus a cipője orrára szegezte pillantását, úgy válaszolt.

– Nem tudom. Egyszerűen nem tudom.

14.

Új-Avalon

Crucis Határvidék, Egyesült Világok

3027. január 30.

 

– David, fel kell engednie az emelvényre! – Bár kifejezetten halkan beszélt, Justin indulattól fűtött hangja mégis betöltötte a cella egész terét. – Esélyt kell adnia, hogy beszélhessek.

– Nem lenne semmi haszna – rázta meg a fejét Lofton.

Justin hűvösen elmosolyodott, de barna szeméből csak úgy sugárzott a düh.

– De, nagyon is lenne haszna, David.

– Mióta lett magából jogász? – kérdezte ingerülten Lofton. – Azt hiszi elfeledkeztem róla, mi zajlik odakint? Éppen azon fáradoznak, hogy odakössék magát egy K-F hajtóműhöz, amely egyenesen a sírjába röpíti. Ha magára nézek, olyan tisztet látok, aki törődött az embereivel, és megpróbálta normalizálni a kapcsolatot a meghódított világ őslakosaival. Olyan férfit, aki büszke kevert örökségére, akit kitüntettek a bátorságáért…

Justin a hadnagy felé nyújtotta jobbját.

– Lehet, hogy maga ezt látja, de sajnos egyedül maradt. Azoknak ott kint én csak egy gazember vagyok. Ők adtak nekem mindent? Nevet, otthont, karriert és a bizalmukat. A probléma csak ott van, hogy olyan buzgón takargatják saját szennyesüket, hogy azt gondolják, mindenki más is ezt teszi. Az ügyem alkalmat ad nekik arra, hogy félelmeiket és gyűlöletüket egy élő célpontra irányíthassák. Nos, én készen állok az ellentámadásra, magának pedig meg kell adnia számomra a lehetőséget.

– Justin, Vitios keresztre fogja feszíteni. Láthatta, hogyan kényszerítette az apját olyan dolgok kimondására, amiket sosem akart szóba hozni. Hallhatta, hogyan változtatta át a maga teljesen hétköznapi cselekedeteit egy mesterkém számító manipulációivá. Mit tudna tenni az emelvényen, ami segíthetne magán?

– Semmit – rázta meg a fejét Justin.

– Pontosan…

– Semmit, de felhívhatnám a figyelmet arra a szánalmas színjátékra, ami bírósági tárgyalás címszó alatt a kezdetektől zajlik itt.

– Nem! – sziszegte Justin arcába egészen közelről Lofton. – Ha valóban gazemberként kezd viselkedni, ha lesüllyed Vitios szintjére, akkor ezek kinyírják. Az árulás még mindig főbenjáró vétség, Justin, és ha túl sok embert feldühít odakint, már halottnak is tekintheti magát.

Justin felnézett, és kifejezéstelen pillantással viszonozta Lofton gondterhelt tekintetét.

– David, engedjen fel az emelvényre, vagy találok egy másik ügyvédet, aki hajlandó lesz rá.

David Lofton lassan felegyenesedett, majd elkezdte begombolni egyenruhája zubbonyát.

– Jól van őrnagy, legyen ahogy akarja. – Lofton végignézett védencén. – Csak egyetlen kérdés: amikor arról beszéltem, milyen tisztnek látom az ügyfelemet, maga azt mondta, egyedül vagyok a véleményemmel. Saját magában sem hisz?

Justin lassan megcsóválta a fejét.

– Az egyedüli dolog, amiben biztos vagyok, hogy hibát követtem el, amikor elhagytam anyám népét, hogy az apámmal élhessek.

Lofton hátat fordított védencének és visszatért a védelem asztalához.

– Allard őrnagy, köszönöm a közreműködését. – Anélkül, hogy felnézett volna, hozzátette: – Végeztem a tanúval, méltóságos uram.

– Öné a tanú, Vitios gróf – bólintott Courtney.

Vitios úgy közelítette meg Justint, mint egy emberhúsra éhező tigris. Pontosan a tanúk emelvénye előtt torpant meg, és sarkvidékien jeges pillantását Justin tüzes tekintetébe fúrta.

– Allard őrnagy, mi jut eszébe akkor, ha ezt a szót hallja: „sárga”?

– Tiltakozom! – Lofton kipattant a padból és védence felé indult. – A vád tiszteletlen kérdésekkel sértegeti ügyfelemet.

Vitios tiltakozva rázta a fejét.

– Azonnal megmagyarázom, méltóságos uram.

Courtney egy intéssel visszaparancsolta Loftont a helyére, azután Justin felé fordult.

– Válaszoljon a kérdésre, őrnagy.

Justin ajkán halvány mosoly derengett fel.

– Általában, ha valaki a „sárga” kifejezést használja rám, azt gondolom, gyávasággal vádol, de ha egy magához hasonló csökött agyú bigott nevez így, akkor azt hiszem, faji előítéletről van szó.

Vitios hátrahőkölt.

– Gyorsan képes támadásba lendülni, igaz, őrnagy? – Justin válaszra nyitotta volna a száját, de Vitios már újabb kérdést készült nekiszegezni.

Lofton elmosolyodott, és hangja véget vetett a kialakult zűrzavarnak.

– Tiltakozom. Nem adott alkalmat válaszolni a kérdésére.

– Visszavonom a kérdést – mordult fel a megzavarodott Vitios.

– Nem – tiltakozott Justin –, szeretnék válaszolni. Vitios gróf, én megértem, amiért gyűlöli a Kapellán Konföderációt. Tudom, hogy a családja a verlói Liao rajtaütésben veszett oda. Tudom, hogy a támadás előtt a felkelők megmérgezték a helyőrségi csapatokat, és tudom, hogy azóta még az ágy alatt és a mellékhelyiségben is kapellán kémeket sejt. Tudok az irántam érzett gyűlöletéről, és érzem is minden mondatából kicsengeni azóta, hogy a Spicán, a valenciai csata után találkoztunk. És ez a fajta esztelen előítélet undorral tölt el.

– Valóban, Justin Xiang Allard őrnagy? – Vitios visszatért az asztalához, felkapott egy iratgyűjtőt, és beszéd közben lapozgatni kezdte. – Ismert Liao ügynökökkel cimborál. A nyelvükön beszél, és befogadta őket az otthonába. A helyi tong egyik ismert frázisát használja a mechje biztonsági kódjaként. Cserben hagyja az embereit egy Liao rajtaütés közepén egy olyan gyakorlaton, amelyen soha nem is akart részt venni! Nézze el nekem elkeseredett gyűlöletemet, őrnagy, de valami itt bűzlik, és a tények azt mutatják, hogy nem más, mint maga.

Vitios erőteljes mozdulattal az asztalra csapta a mappát.

– Allard őrnagy, ön az Egyesült Világoknak kis híján negyvennyolcmillió C-jegynyi felszerelésbe, harminc harcos életébe és a Kittery világába került. Elárulta az embereket, akik maguk közé fogadták, és mindent megadtak magának! Mindent elárult, amit a Belső Szféra lakói szentként tisztelnek, és legvégül eljátszotta harcosi becsületét is!

A magából kikelt ügyész beletúrt ritkás barna hajába, és letörölte a szája sarkában összegyűlt nyálcseppeket.

– Azzal, hogy kiállt erre az emelvényre, és a megbízottja feltette a kérdéseit, sikerült előadnia megalapozatlan fantazmagóriáját egy csatáról, amelyet a Valkyrie-jével vívott egy háromszor nagyobb mech ellen. Ezután természetesen elvárja, hogy elhiggyük a történetét. De én tudom az igazságot, te kapellán szajha hitszegő fia, akárcsak mindenki más ebben a teremben!

– Elég! – A parancsoláshoz szokott hang egyetlen szava elcsendesítette a nézők között felcsapó morajlást. A tárgyalóterem minden jelenlévőjének figyelme a helyiség hátuljából nyíló dupla szárnyú bronzajtó felé fordult, és a látványtól mindenkinek torkára forrt a mondanivalója. Ardan Sortek, Quintus Allard és KEO-katonák kíséretében Hanse Davion herceg vonult be határozott léptekkel a terembe. – Eleget hallottam!

Hanse kinyitotta maga előtt az alacsony faajtót, és egyenesen a tárgyalóterem közepéig lépdelt. Ránézett Vitios grófra, aki mintha összezsugorodott volna a herceg fagyos tekintetének súlya alatt. Davion ezután Courtney vezérőrnagy felé fordult.

– Kérném a bíróság engedélyét.

A bíró zavartan bólintott. Hanse lassan visszafordult, és ujjával Vitios báróra mutatott.

– Kétségtelenül ön a legarcátlanabb parazita, akit kénytelen vagyok állampolgáromként elismerni. A stílusa nyílt becsületsértés számomra, és minden ma élő, jóérzésű ember számára. Maga nem egyenruhaként viseli a bigottságot; már teljesen magába olvasztotta, és megmérgezi minden cselekedetét. Michael Hasek-Davion herceg kedvéért beleegyeztem, hogy ön lehessen az ügyész, de nem tartozhatok neki annyival, hogy továbbra is elviseljem a jelenlétét. Még ma éjszaka elhagyja Új-Avalont!

Hanse kissé elfordult, hogy egyszerre szólhasson a bírói testülethez és a galérián helyet foglaló nézőkhöz.

– Ahogy figyeltem a tárgyalást, megbizonyosodtam felőle, hogy itt egy egész nemzet elleni büntetőhadjárat folyik, nem pedig egyetlen mech-harcos bűnösségének vagy ártatlanságának a bizonyítása. Maga a per és annak lefolytatása ékes példája volt annak, milyen az, amikor a hatalom és a féktelen gyűlölet dominál a tárgyalóteremben. Lofton hadnagy derekas erőfeszítéseit, hogy igazságot szolgáltasson védence számára, rendre összezúzták a törvény által szentesített csalás legaljasabb módszereivel. Az egész eljárás gúnyt űzött mindabból, ami a Davionok számára drága és becsülendő.

Hanse mosolyogva a pulpitus felé fordult.

– Önöknek is fel kell ismerniük, hogy Justin Allard bűnösségét semmilyen meggyőző bizonyíték nem támasztja alá. A tények – amelyekkel a gróf volt szíves szolgálni – mindegyike közvetett információkon alapul. Kétségtelen, Allard kapellán neve nagy hasonlatosságot mutat a tong ügynökének fedőnevével, de vajon ő vagy a főnökei valóban ennyire gyengeelméjűek lennének, hogy ilyen kódnevet választanak? Még a Liao Háznak is engedtessék meg annyi tisztelet, hogy ezt a feltételezést rögtön kizárjuk.

Hanse vállat vont.

– Talán Allard őrnagy valóban rossz döntést hozott, amikor előrement ellenőrizni azt a rejtőzködő Urbanmechet. Mégis, ha azt hitte, hogy az embereire csapda leselkedik, ez volt a legokosabb dolog, amit tehetett. Ha megérdemli, távolítsák el a posztjáról, de miért kellene egy egyszerű hanyagság miatt az életével fizetnie?

– Nem! – A herceg szavai láthatóan megrendítették Justint, mintha meteortalálat érte volna. Az emelvény fakorlátjára támaszodva mélyen előrehajolt, és a herceg hátába fúrta pillantását. Justin kitörésére a herceg szembefordult az őrnaggyal, aki jobbját a tömeg felé lendítve folytatta: – Nincs szükségem rá, hogy megvédjen a legmélyebb gyűlölettől, amit ezek az emberek – a maga emberei – éreznek irántam. Amikor rám néznek, a szemem formáján és a bőröm színén kívül semmit sem látnak. Egész életemben kapellán anyám hagyatéka ellen kellett küzdenem. Hűségesebb voltam a Davion Házhoz, mint bárki más, akit ismerek, mert azt reméltem – azért imádkoztam –, a szívemben őrzött érzések miatt saját bőrömben is olyan lehetek, mint bárki más. De nem így történt.

Hanse kék szeme dühösen felvillant, az arcán átsuhanó fájdalmas kifejezés viszont nyilvánvalóvá tette, hogy Justin keserű szavai célba találtak.

– Fogja vissza magát, őrnagy! Az imént az életét ajánlottam fel önnek!

– Hah! Az életemet? És miért? Hogy tovább védelmezhessem ezeket a hálátlan férgeket, akik az Egyesült Világok jólétében dagonyáznak, miközben honfitársaik dolgoznak, izzadnak és meghalnak a védelmük érdekében? Olyan állatok megóvásának szenteljem az életemet, mint Vitios… csak hogy tovább folytathassák boszorkányüldözéseiket?

Davion jégkék szeme lángokat lövellt.

– Ne hergeljen, őrnagy. Nagylelkű vagyok magával, de ne feltételezze, hogy az életénél többel is tartozom önnek.

Justin szeme egy fél másodpercre lecsukódott, majd újra kinyílt. A belőle sugárzó emberéletnyi fájdalom szinte megtöltötte az egész tárgyalótermet. Az őrnagy fekete kesztyűs balja lecsapott a korlátra és darabokra zúzta.

– Amit felajánlhatna nekem, és az életemnél is többre becsülnék, az egy új kar! Azzal hitegeti magát, hogy hálát kellene éreznem. – Justin egyenesen Hanse Davionra meredt, ellenséges tekintetű szeme megszállott fényben izzott. – És mi lesz ezután, Davion herceg? Meg akar tartani magának, ahogy azt Ardan Sortekkel tette? Egyetlen láncra vert mech-harcos nem elegendő? – Justin a padlóra köpött. – Az ön által felajánlott élet annyira halovány, mint a Davion Ház igazságról alkotott fogalma! – Mérgének kiadása után Justin reszketve melléhez szorította élettelen karját.

Hanse Davion mozdulatlan szoborként állt a teremre telepedő csend közepette. Végül aprót bólintott, a mozdulat gondolatai összeszedésével együtt vált egyre határozottabbá.

– Ahogy gondolja, Justin Allard. Megadom magának, amit kíván.

A herceg sarkon fordult, és felnézett Courtneyre.

– Akármilyen ítéletet kiszabhat, nem lesz jelentősége. Megfosztom a rangjától, és a büntetését örökös száműzetésre cserélem. – A herceg ismét megfordult, de ezúttal Quintus Allardot szemelte ki magának. – Önnek, Quintus Allard, nincs többé Justin nevű fia. Egyszerűen nem létezik, és senki ne merje előttem kimondani többé a nevét.

Hanse Davion végül Justin Allardra függesztette malachitzöld tekintetét.

– Visszaadom a kapellán neved, áruló. Justin Xiang, nincs számodra tovább hely az Egyesült Világokban. Akármelyik világra elutazhatsz, ahol hajlandók befogadni, amíg az az Egyesült Világok határain kívül található. – Hanse egy pillanatra lehajtotta a fejét, de rögtön újra felnézett. – És ha egyszer valóban meg akarod tapasztalni az Egyesült Világok törvényeinek komolyságát, csak térj vissza ide, és lesz benne részed bőven.

Ardan Sortek és Andrew Redburn az irányítótoronyban állva figyelték, amint a Sigmund Rosenblum űrjáró felveszi utolsó utasát is. Miután Justin Xiang fellépdelt a rámpán és eltűnt a hajó fekete gyomrában, Redburn elfordult az ablaktól.

– Sortek ezredes, biztos vagyok benne, hogy Justin – akarom mondani Allard őrnagy – nem gondolta komolyan, amit a tárgyalóteremben mondott.

Ardan Sortek megértően elmosolyodott és egyik kezét Redburn vállára tette.

– Nem szükséges mentegetőznie, hadnagy. Volt idő, amikor én is azt gondoltam, csak az időmet vesztegetem itt Új-Avalonon. Vissza akartam térni a harcmezőre, de egy-két pokoli kaland után rá kellett jönnöm, hogy egy önmagával megbékélt ember bárhol hasznossá teheti magát. –Újra kinézett az ablakon, amint a tojás alakú űrjáró hajtóművei életre keltek, és a hajó lassan felemelkedett. – A barátjában rengeteg fájdalom halmozódott fel, és addig nem is lesz nyugta, amíg ezt nem tudja kezelni. Semmit nem vettem sértésnek, amit ilyen súlyos állapotban mondott.

– Egy átkozottul jó mech-harcos elpocsékolása – bólintott Redburn.

Sortek vállat vont.

– A Solaris VII-en rengeteggel találkozhat a fajtájából. – Sortek következő szavai mosolyt csaltak Redburn ajkára. – És miközben megpróbálja a dühét csillapítani, azt hiszem, maga a kénköves pokol fog beköltözni a Játékok Világára.

– De én tudom, hogy ártatlan, Sortek ezredes, és amint visszatérek a Kitteryre, be is fogom bizonyítani. A Val a csata közben ellőtte az összes NHR-jét. Ilyen zárótüzet semmilyen Urbanmech nem élhetett túl. Egészen biztosan egy Rifleman volt.

A mosoly hirtelen eltűnt Sortek arcáról.

– Akkor azt hiszem, még nem értesítették az új kinevezéséről, igazam van?

Redburn megdermedt.

– Azt mondák, visszaszállítanak a Kitteryre, ahol átveszem a kiképzőzászlóalj vezetését.

Sortek egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát, és megcsóválta a fejét.

– Végül oda fog kerülni, hadnagy. De először együtt átruccanunk a Lyrán Nemzetközösségbe. Le kell folytatnom arrafelé néhány vizsgálatot, és eleget kell tennem hivatalos kötelezettségeimnek. Most, hogy hőssé vált, esélyt adunk egy egész seregnyi befolyásos embernek, hogy egy holoképen szerepelhessen magával.

Redburn meglepetten vonta fel szemöldökét.

– Nincs valaki más, mondjuk a Redfielből vagy a Galtorból, aki mehetne?

Sortek vállat vont, majd a felvonó felé kezdte terelgetni a másik férfit.

– Nincs unalmasabb dolog a tegnapi hősöknél. Ezenkívül néhányan arra is kíváncsiak, hogyan vált be ez a kiképzőzászlóalj elképzelés. A Steiner Házban erős az ellenállás az akadémiákon kívül kiképzett mech-harcosokkal szemben. A maga emberei és a Liao rajtaütésben nyújtott teljesítményük most a legforróbb téma.

Redburn beletörődve bólintott, de alig hallotta a szavakat. Sok szerencsét, Justin. Tudom, hogy a szíved mélyén közénk tartozol. És találok rá módot, hogy be is bizonyítsam.