MICHAEL A. STACKPOLE

Harcos:En Garde

 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Michael A. Stackpole: WARRIOR: EN GARDE

 

A rangjától megfosztott, száműzött Justin Xiang Allard még egy utolsó esélyt kap, hogy megmentse becsületét - a Solaris VII gladiátorarénáiban kell kockára tennie életét. De a Játékok Világán rá váró legújabb ellenfél - aki sokkal képzettebb a mech-ek egymás elleni viadalaiban, mint ő - még feljebb emeli a tétet. Daniel, Justin féltestvére, a félelmetes Kell Kopók zsoldossereg egik szakaszának parancsnoka az egyedüli, aki nem hisz bátyja hűtlenségében. De Danielnek nem csak saját elhidegült és megkeseredett testvérével gyűlik meg a baja. Melissa Steiner hercegnőt, a Lyrán Nemzetközösség trónörökösét elrabolják - sorsától pedig az egész Belső Szféra jövője függ.

Liznek, abszolút mindenért, és még annál is többért…

 

A KÖNYVBEN ELŐFORDULÓ FONTOSABB RÖVIDÍTÉSEK:

EVFE (az Egyesült Világok Fegyveres Erői)

– AFFS (Armed Forces of the Federated Suns)

KEO (Kémelhárító Osztály)

– CID (Counter-Intelligence Division)

BBE (Belbiztonsági Erő)

– ISF (Internál Security Forces)

LNFE (a Lyrán Nemzetközösség Fegyveres Erői)

– LCAF (Lyran Commonwealth Armed Forces)

LTSZ (Lyrán Titkosszolgálat)

– LIC (Lyran Intelligence Corps)

THMM (Titkosszolgálati, Hírszerzési és Műveleti Minisztérium)

– MIIO (Ministry of Intelligence, Information and Operations)

UATI (Új-Avaloni Tudományos Intézet)

– NAIS (New Avalon Institute of Science)

UAKA (Új-Avaloni Katonai Akadémia)

– NAMA (New Avalon MilitaryAcademy)

PROLÓGUS

Komsztár Vezérlőközpont

Hilton Head-sziget, Észak-Amerika, Terra

3022. június 1.

 

Myndo Waterly, Dieron püspöke megpróbált nesztelenül beosonni a prímás dolgozószobájába. Járása annyira könnyed volt, hogy még selyemköpenyének suhogása sem árulkodott közeledtéről, miközben megtette az ajtó és a terem közepét díszítő aranyszínű, csillag alakú intarzia közötti távolságot. Megállt a padlót ékesítő berakás közepén, mély lélegzetet vett, és hagyta, hogy vörös köpenyének csuklyája hátracsússzon szőke hajáról. Éppen felidézte volna magában érvelésének első mondatát, amikor a helyiség gazdája váratlanul keresztülhúzta számításait.

A neki háttal álló Julian Tiepolo prímás hangja hirtelen felzendült.

– Blake Békéje legyen önnel, Dieron püspöke.

Honnan tudta, hogy itt vagyok? – töprengett pillanatnyi zavarában Myndo. Ez az ember természetfeletti hatalommal bír.

– És bölcsessége önnel, prímás.

Bár megpróbált uralkodni magán, Myndo határozottnak szánt riposztját hangjának ideges remegése festette alá. Nagyot nyelt, és megvárta, hogy a Komsztár magas, csontvázszerűen vékony vezetője feléje forduljon. A prímás a dolgozószoba magas ablaka előtt állt, amely elegendő világosságot engedett be a délutáni napsütésből ahhoz, hogy fényárba boruljon a helyiség. A férfi horgas orra és szúrós tekintetű barna szeme rendszerint egy sólyomra emlékeztették Myndót, de ma másként reagált a prímás ösztövér soványságára és kopasz fejére. Inkább olyan, mint egy keselyű – gondolta. Tiepolo anélkül, hogy kezét kivette volna szürkésbarna köpenyének bő ujjából, lassan lesétált a rövid lépcsősoron, amely az ablakot magán fogadótermének többi részétől elválasztotta.

A prímás alig észrevehetően összevonta szemöldökét.

– Rosszallást vélek kihallani a köszöntéséből, püspök. Jobban ismerem annál, semhogy szópárbajba bocsátkozzak önnel, hiszen egy ilyen játékban hamarosan elveszítené a türelmét. – Tiepolo pillantása a nő háta mögötti fal felé villant, amelyet padlótól mennyezetig egy hatalmas, masszív csillagtérkép rajzolata borított. – Mindig is csodálatra késztetett, hogy valaki, akinek ily kevés érzéke van a mondatok szövéséhez, hogyan lehet képes irányítani a Drakónis Szövetségben folyó ügyeket.

Myndo Waterly egy pillanatra megdermedt, és dühös tekintetét a prímás sötét szemébe fúrta.

– A Kurita Ház a szavaknál jobban értékeli a tetteket és a bölcsességet.

Tiepolo lebiggyesztette ajkát, és lassan, megfontoltan bólintott.

– Újból fegyelmezni akar. – Jobb kezét kihúzta köpenyének ujjából, és az ablak felé intett. – Mivel nem odalent tartózkodik, hogy a Hanse Davion és Katrina Steiner közti szerződés aláírásánál asszisztáljon, feltételezem, pont ez ügyben szándékozik velem szót váltani.

A püspök kurtán bólintott.

– Utasítást adott, hogy haladéktalanul térjek vissza Dieronra. Ez csak azért történt, mert nem osztom az ön véleményét erről a szövetségről?

– Dieron püspöke, ön teljesen félreérthetetlen módon adott hangot véleményének a nekem küldött üzeneteiben, valamint a Vezérlőtestület itteni ülésein, amelyeken mindketten részt vettünk.

Myndo teljes magasságában kihúzta magát.

– Úgy beszél, mintha egyáltalán odafigyelt volna a megállapításaimra, esetleg még megfontolás tárgyává is tette volna őket.

– Így is történt, püspök.

– Nem, prímás, ön is tisztában van vele, hogy ez nem igaz, és most eltávolít, mert nem értek egyet önnel. – Ujjával az ablak felé bökött. – Odalent az udvaron Hanse Davion és Katrina Steiner egy olyan szerződést írnak alá ezekben a pillanatokban, amely felborítja az Utódállamok között fennálló kényes egyensúlyt. Davion Egyesült Világainak és Steiner Lyrán Nemzetközösségének ilyetén összekapcsolásával mi, a Komsztár minden reményünket elveszítjük a stabilitás megőrzésére. Az a darab papír mindent tönkretesz, amiért eddig munkálkodtunk.

Julian Tiepolo prímás jobb mutatóujját keskeny állához érintette.

– Valóban? Ön azt állítja, a szerződés véget vet az öt Nagy Ház között fennálló hatalmi egyensúlynak, de én nem így gondolom. Wolf Dragonyosai például nemsokára a Kurita Házhoz szerződnek a Lyrán Nemzetközösség szolgálatából.

– Hah! – Myndo Waterly száraz kacagása puskalövésként visszhangzott a kupolás, faborítású teremben. – Felettébb nagy vakmerőségre vall egy tőlem származó információval megcáfolni saját állításomat!

Tiepolo arcán nyoma sem látszott zavarodottságnak.

– Ó, szóval ön volt az, aki adatokkal szolgált arról a zsoldoscsapatról. Akkor viszont arról is tudnia illene, hogy a Kell Kopók új szerződést fogadtak el, melynek értelmében rövid időre visszatérnek az Egyesült Világokba. Igaz, elemzőink szerint végül mégis Katrina Steinernél és a Nemzetközösségnél fognak kikötni. Jelen pillanatban azonban a Lyrán Nemzetközösség meg van fosztva két legalkalmasabb zsoldosalakulatától.

Myndo hevesen megrázta a fejét.

– Ön is legalább olyan jól tudja, mint én, hogy itt nem a csapatokról van szó – legyenek azok akár a legkitűnőbb zsoldosegységek vagy azok az új, félig kiképzett alakulatok, amelyektől Davion herceg oly sokat vár. A Lyrán Nemzetközösség egyszerűen veszélyes, ön pedig engedte szövetségre lépni az Utódállamok legfejlettebb birodalmával.

– Ó, most már értem tiltakozásának valódi okát – bólintott megfontoltan Tiepolo. – Az bántja, hogy 240 év után, amióta az áldott Jerome Blake küldetésévé tette a csillagok közötti kommunikáció visszaállítását, engedtem létrejönni egy olyan szövetséget, amely fenyegeti ezt a szent küldetést. Erről van szó, igazam van?

Myndo gyorsan bólintott.

– A Lyrán Nemzetközösség mindössze a dicső hírvivőket látja bennünk. Azok az átkozott, pénzéhes lyrán kalmárok pedig azt hiszik, mi is csak egy haszonleső üzleti vállalkozás vagyunk. Azt persze nem látják, milyen csekély hasznunk származik mindebből, és még kevésbé értik meg, hogy mi sokkal inkább törődünk a küldetésünkkel, mint a profittal. Nincs rá mód, hogy megláttassuk a munkánk mögötti szellemiséget azokkal az emberekkel, akik csak a szemükkel képesek látni, és a gazdagságot csak világi értelemben felfogni.

– Ez olyan igazság, amelyben egyetértünk, Dieron püspöke.

– Igen prímás, egyetértünk, ahogyan néhány üléssel ezelőtt még abban is egyetértettünk, hogy karantén alá vonjuk a Lyrán Nemzetközösséget. Izolálni akartuk a rólunk alkotott nézeteiket, hogy ne fertőzhessék meg a többi Ház gondolkodásmódját. De a Steiner-Davion megállapodás egyenesbe hozásának tizenhat hónapnyi alkudozása során elenyészni látszott minden ellenállásunk. Ön lehetővé tette a sátán és a kárhozat frigyét, ennek pedig csakis a totális káosz lehet a végeredménye.

Tiepolo dühösen résnyire zárt szeme szinte villámokat lövellt.

– Az ön összehasonlítása, kedves püspököm, azt sugallja, hogy a Davion Ház bizonyos szempontból még a Steinernél is rosszabb…

Myndo sem volt kevésbé mérges, mint a prímás, de sikerült nyugalmat erőltetnie magára.

– Már számtalan alkalommal ismertettem ezelőtt is álláspontomat a Davion Házról, prímás. Hanse Davion herceg Csillagligás technológiák utáni vágya (amelyet ők közönségesen csak régtechnek neveznek) menthetetlenül összeütközéshez fog vezetni közöttünk. És ha csak az Új-Avaloni Tudományos Intézet közelmúltban történt fejlesztéseit veszem figyelembe, szilárd meggyőződésem, hogy a konfliktus inkább előbb, mint utóbb fog bekövetkezni. Quintus Allard és a Titkosszolgálati, Hírszerzési és Műveleti Minisztérium Kémelhárító Osztálya miatt különösen nehéz ROM ügynökeinket a herceg közelébe juttatnunk. És hadd emlékeztessem, prímás, még ön is elismerte, hogy a herceg szándékait lehetetlen távolról kifürkészni.

Julian Tiepolo prímás vértelen ajka feszes mosolyra húzódott.

– A Róka valóban óriási talány.

– Ön talánynak nevezi, de én Hanse Davionban nem látok mást, mint a Komsztár torkának szegezett tőrt! Nem tagadhatja, hogy a szerződés titkos záradéka még önt is meglepetésként érte.

– Valóban – bólintott a prímás. – Sosem hittem volna, hogy Hanse Davion megkéri, vagy akár elfogadja Melissa Arthur Steiner kezét. Igen lenyűgöző momentum.

Myndo hitetlenkedve horkant fel…

– Nem a Steiner és Davion Házakat összekötő házasság az, amelytől tartok. Nem, amit világosan kell látnia, az a Lyrán Nemzetközösség irányunkban tanúsított viselkedésének és a Davion Ház technikai színvonalának ötvöződése. A szerződés által kiváltott kulturális és intellektuális összeolvadás egy velünk rivalizáló közösség születését eredményezheti.

– Esetleg, püspök, esetleg… – a csontvázszerű kézfej egyetlen mozdulattal söpörte félre a nő érveit. – Én nem úgy látom az Utódállamok jövőjét, ahogyan ön.

– Tudom – válaszolta Myndo Waterly színtelen hangon. – Ezért felkészültem, hogy kezdeményezzem a Vezérlőtestületnél az ön leváltását.

Julian Tiepolo prímás mozdulatlanná dermedt, és figyelmesen tanulmányozni kezdte alárendeltjét, de az nem rettent meg szigorú tekintetétől. Fagyos csend ereszkedett a helyiségre, miközben a prímás összeszedte és átrendezte gondolatait. A férfi végül apró bólintás kíséretében törte meg a csendet.

– Nos hát, Dieron püspöke, arra kényszerít, hogy felfedjem ön előtt néhány gondolatomat. Nem szívesem teszem, és kizárólag csak azért, mert igaz elkötelezettséget érzek magában az áldott Blake terve iránt, tehát nem saját karrierjének útját egyengeti.

Myndo szertartásosan bólintott.

– Mindössze arra törekszem, hogy Blake akarata teljesüljön.

– Igen, Dieron püspöke, azt hiszem, valóban ez a helyzet. – A prímás a falon lévő gigantikus csillagtérképre mutatott: – Politikai térképet – sziszegte, Parancsszavára a számítógép felvázolta a politikai helyzetképet a falra. – Igaza van abban, hogy a Steiner és a Davion Ház jelenti a Komsztárra a legnagyobb fenyegetést. Ennek ellenére úgy döntöttem – az ön és néhány püspöktársának a tanácsüléseken felsorakoztatott kitűnő érvei ellenére –, mégis engedem a két Ház egyesülését. Hiszem, hogy erős szövetségük megszilárdítja a velük szemben álló Házak ellenállását.

Myndo elgondolkodva vonta össze szemöldökét.

– Az ellenfeleik nem annyira erősek, prímás. – A csillagtérkép alján lévő keskeny, ék alakú birodalomra mutatott. – A Liao Ház valójában senkire sem jelent fenyegetést. A Marik Ház, Liao és Steiner közé ékelődve még mindig saját sebeit nyalogatja a hat évvel ezelőtt kitört polgárháború utóhatásaként. Eközben viszont a Davion által a lázadóknak nyújtott üzleti támogatásnak köszönhetően a Marikok folyamatosan nyomás alatt állnak.

A prímás higgadtan megcsóválta a fejét, mint egy professzor, aki tanítványa kijelentését akarja korrigálni.

– Liao Kapellán Konföderációja valóban csak kis szeletét birtokolja az űrnek, de ez a rész igen gazdag lakott világokban. Liao erői nem elég erősek egy Egyesült Világok elleni támadáshoz, viszont bármilyen Davion lépésre hatékonyan képesek reagálni. Eltekintve a szokásos határvillongásoktól és néhány világ gazdát cserélésétől a mi életünkben már nem fog lényegesen változni ez a front.

A prímás a Marik Ház által kormányzott Szabad Világok Ligáját jelképező lila területre mutatott.

– Janos Marik már visszaszerezte a birodalma feletti irányítást. És ne feledjük, hogy fia, Thomas a mi szolgálatunkban áll. – Tiepolo az Egyesült Világok feletti, a Lyrán Nemzetközösségtől jobbra fekvő, vörössel jelzett terület felé fordult. – Még figyelemre méltóbb az ön Drakónis Szövetsége. Félelmetes Fénylő Kard Ezredeivel – és most már Wolf Dragonyosaival – elegendő erőt képviselnek a Davionok kordában tartására.

– Lehetséges – csóválta a fejét kétkedően Myndo –, és rövidesen meg is bizonyosodhatunk róla, amikor Davion megindítja a Galtor Hadműveletet. Azonban tartok tőle, hogy a többi Ház közül egyik sem lesz képes önmagában ellenállni az Egyesült Világok és a Lyrán Nemzetközösség egyesített erejének.

– Ebben több igazság van, mint gondolná, és pontosan ezért küldöm vissza önt Dieronba, püspök. Ön fogja koordinálni a Takashi Kurita, Janos Marik és Maximilian Liao közötti tárgyalásokat. A többi Ház nem marad egyedül, Myndo. Egyesülni fognak… – Tiepolo prímás felemelt kezével vágott a további megjegyzések elé. – Mint bizonyára tudja, Maximilian Liao megpróbálja megismételni szerencsés húzását, amikor polgárháborút robbantott ki Anton és Janos Marik összeugrasztásával. Most Michael Hasek-Davionnal játszik össze, hogy segítse a férfit sógora helyébe lépni az Egyesült Világok trónján, és máris jó okokat szolgáltatott Michael hercegnek arra, hogy az megtagadja Hansétól a Kapellán Határvidék csapatainak részvételét a Galtor Hadműveletben.

Myndo szája öntudatlan mosolyra húzódott.

– Ön pedig eközben kiaknázza Frederick Steiner igényét Katrina trónjára…

A prímás bólintott.

– Az Utódállamok jelenlegi politikai helyzete az egyensúly fenntartásától függ. Ha bármelyik Utódúr elég erősnek érezné magát a szomszédja leigázásához, az emberiség újra belesüllyedne a háborúba. Nem feledkezhetünk el róla, hogy a Komsztár képezi a súlypontot. Ha a Davion és Steiner Házak egyesülése bármikor is fenyegetné terveinket, habozás nélkül porrá zúzzuk őket, hogy új egyensúlyt teremthessünk.

– Értem, prímás – mondta Myndo, és fejét oldalra billentve töprengett. – Az erők kiegyensúlyozzák egymást. Az alkotóelemek összességére van szükség, hogy kordában tartsák Daviont és Steinert. Ha ezt a két birodalmat nem ilyen dinamikus vezetők kormányoznák, könnyen semmibe vehető lenne az általuk képviselt fenyegetés. De hogyan tudjuk működésbe hozni a szükséges külső és belső erőket? Mi késztetheti lépésre őket?

Tiepolo arcán zord mosoly derengett fel.

– Mindegyik Utódúr – Takashi Kurita, Janos Marik, Maximilian Liao, Katrina Steiner és Hanse Davion – arról álmodozik, hogy ő alapítja meg, és uralja majd az új Csillagligát. Mindegyikük egyformán jogot formálhat a trónra, de Hanse Davion és Melissa Steiner házasságával megváltoznak az erőviszonyok. Az egyik Ház hirtelen erősebb követeléssel léphet fel a Csillagliga trónját illetően. A házasságig őrködni fogunk a szerződés záradékának titkossága felett, de nem habozunk felhasználni saját terveink lefektetéséhez…

ELSŐ KÖNYV

1.

Kittery

Kapellán Határvidék, Egyesült Világok

3026. november 27.

 

Justin Allard őrnagy dolgozószobájának plasztacél ajtaján hangos kopogtatás szaggatta darabokra a férfi által eddig élvezett megnyugtató csendet. A karcsú, sötét hajú mech-harcos mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta a levegőt. Miközben feltápászkodott teakfa íróasztala mögül, megigazította zubbonyát, és néhány gyors mozdulattal megpróbálta rendbe szedni magát.

A zászlóalj irányításának ezt a részét kifejezetten gyűlölöm. Jól teljesítesz a harcmezőn, kapsz egy kitüntetést a melledre, azután adnak egy feladatot, ahol az időd nagy részében fegyelmi ügyekkel meg utánpótlási problémákkal kell foglakoznod. Megcsóválta a fejét és zord tekintettel szemügyre vette az íróasztalán sorakozó három papírhalmot. Egy könyvelő kellene ehhez a sok szeméthez. Viszont a következő probléma megoldásához egy mech-harcosra lesz szükség.

– Szabad – szólt ki végül.

Egy jellegtelen külsejű katonai rendőr kitárta az ajtót, és Robert Craon közlegény lépett a helyiségbe. A rendőr várakozóan megállt az ajtóban, mert a magas, erőteljes testfelépítésű Craon jóval Allard fölé magasodott. A kis termetű tiszt összehúzta mandula formájú szemét, és fejének alig észrevehető intésével elbocsátotta a rendfenntartót. Az őr vállat vont, majd becsukta maga mögött az ajtót.

– Robert Craon közlegény fegyelmi kihallgatásra jelentkezik, uram. – A fiatalabb férfi hangja, bár áthatotta a nyugtalanság, hangosan és erőteljesen csengett. Egy szemvillanással végigpásztázta az irodát, és undorodva elfintorodott az Allard őrnagy dolgozószobájának hátsó felét függönyként borító kapellán rizspapír-festmények láttán.

Justin előírásosan biccentett.

– Pihenj, közlegény. – Megpróbált nyugodt hangon beszélni, teljesen száműzni szavaiból a belsejében fortyogó dühöt. Amikor azonban az eddig vigyázzban álló Craon hanyag, görnyedt testtartást vett fel, akaratlanul is felcsattant.

– Pihenjt mondtam, közlegény, nem azt, hogy hulljon darabokra!

Craon nagyot nyelt, és határozottan kihúzta magát.

– Sajnálom, uram.

Justin bosszúsan horkantott, miközben letelepedett íróasztalához.

– Kétlem, Robert. – Leütött néhány billentyűt számítógépe klaviatúráján. A képernyőn futó információ halvány lénycsíkok formájában tükröződött vissza arcvonásairól. Justin hirtelen megcsóválta a fejét, és felnézett.

– Robert, szeretném, ha megértene néhány dolgot, és elvárom, hogy semmi se szivárogjon az iroda falain kívülre. Érthető voltam?

Craon ünnepélyesen bólintott, az arcáról sugárzó őszinteség még Justint is meglepte. Talán mégiscsak bízhatok benne..,

Justin újra a monitorra pillantott, majd hosszú ujjának egy szinte önkéntelen mozdulatával megállította a képernyőn futó szöveget.

– Szeretném, ha tudná, erre a fegyelmi kihallgatásra a függelemsértése miatt került sor, nem pedig az abban játszott szerepe kapcsán. – Craonra pillantva még hozzátette: – Egyáltalán nem érdekel, minek nevezett… egyébként hogy is hangzott pontosan?

A Craon szája sarkában bujkáló mosoly láttán Justin érezte, már nem sokáig képes féken tartani haragját.

– Azt hiszem egy Davion nemesre a béke megőrzése érdekében ráerőszakolt kapellán ribanc idióta kölykének neveztem.

Justin a monitorra bámulva bólintott.

– Szinte szóról-szóra. Sokat gyakorolhatta. – Nem kétséges, valóban nagyon sokat. Remélem, az idegengyűlöleted nem ment a józan eszed rovására.

Craon büszkén kihúzta magát.

– A pontosságra törekszem, uram.

– Nem kértem magyarázatot, közlegény! – csattant fel Justin. Lassan, sietség nélkül felállt. Ahogy ebben a pillanatban egymásra néztek, mindketten tudták, hogy a közöttük zajló harcban semmit sem jelent a fizikai méret. – Nem törődöm vele, hogy gyűlöl, mert az apám első felesége kapellán nő volt, akivel a siáni Egyesült Világok nagykövetségen töltött szolgálati ideje alatt ismerkedett össze. Amit maga az ítélőképesség hiányának tart, az kizárólag apámat érinti, nem engem. Nem az irántam érzett fanatikus gyűlölete az, amiért most itt van.

Justin dühösen megfordította a számítógép monitorát, hogy Craon is tisztán láthassa.

– A jelentés szerint megtagadta Redburn hadnagy közvetlen parancsát, melyben arra utasította, hogy térjen vissza az őrhelyére. A jegyzőkönyv nem említi az ezután kitört verekedést, de azt gondolom, Redburn hadnagynak jó oka volt arra, hogy kihagyja.

Craon ismét nyelt egyet, és a földet kezdte vizsgálgatni. Idegesen rángatózó állkapcsának hirtelen roppanására összerezzent.

– Igen, uram.

Justin egy leheletnyit engedett merev pózából.

– Robert, higgye el nekem, megértem a neheztelését Philip Capet őrmester elbocsátása miatt. Tudom, hogy ő segített maguknak az újoncképzés alatt, és azóta is az ön kiképzőszázadához volt beosztva. Azt is tudom, hogy a neve itt, a Kapellán Határvidéken legendaszámba megy. Valamint azzal is tisztában vagyok, mennyire nagyra becsülték őt.

Craon felkapta a fejét, arcát pír öntötte el. Egy másodpercig habozott, azután indulatosan összevonta szőke szemöldökét.

– Ő volt közöttünk a legjobb, maga pedig egyszerűen szélnek eresztette, mert nem értettek egyet a bennszülöttek kérdésében. Felajánlotta, hogy kiáll maga ellen szemtől szemben, hogy megharcol az igazáért, de maga csak átnyújtotta neki az elbocsátó papírokat. A fenébe is, azt az embert Arany Napsugárral tüntették ki az uravani tetteiért! Egy rakásnyi Liao mechet lőtt rommá, és elég időt nyert a bajtársainak, hogy a sebesültekkel együtt kimeneküljenek a csapdából. Egy igazi hős volt, maga pedig habozás nélkül kitette a szűrét!

Hosszú ideig visszatartott dühét kiadva úgy tűnt, Craon kifogyott a szavakból. Ökölbe szorított kezét felemelte, mintha le akarna csapni vele, de nem közeledett Justin felé.

Adj időt neki, hogy kijózanodjon – gondolta Justin. Még nem menthetetlen a fiú. Az őrnagy némán várt, amíg az érzelmektől túlfűtött Craon kissé lecsillapodik, azután lassan, megnyugtató hangon, gondosan megválogatott szavakkal beszélni kezdett.

– Tudom, mit jelentett mindannyiuknak Capet, és mik voltak a közös álmaik. Magukból vált volna az új egysége, amellyel bosszút állhatott volna csatában elvesztett bajtársain. A maguk segítségével újabb kitüntetéseket érdemelt volna ki, és újból ő vált volna Kapellán Határvidék hősévé, szimbólumává. Hozzásegítették volna, hogy ismét Michael Hasek-Davion jobbján ülhessen az étkezőasztalnál.

Justin újból helyet foglalt asztalánál, és a billentyűzet segítségével újabb információkat hívott le. A számítógép kis ideig keresgélte az adatokat, majd megjelenítette azokat a képernyőn.

– Amiről viszont nem tud, Robert, hogy azoknak az embereknek, akiket Capet az Uravanon megmentett, soha nem kellett volna veszélybe kerülniük. – Craon tiltakozásra nyitotta a száját, de Justin egy kézmozdulattal elhallgattatta.

– Igen Robert, egy kapellán század valóban rajtuk ütött, de ez csak azért sikerülhetett, mert Capet őrmester tiltott területre vezette az embereit. Capet egész családja ott élt, és sajnálatos módon ott is halt meg, abban a faluban, amelyet az őrmester megpróbált megmenteni. A családja mindenképpen ottveszett volna a Liao rajtaütésben, de ha Capet egy kicsit gondolkodik, nem ez lett volna a sorsa féltucatnyi mech-harcosnak is.

Justin nagyot sóhajtott, és ismét nyugalmat erőltetett magára. Nyílt tekintettel felnézett az előtte álló fiatalemberre.

– Amit most elmondtam önnek, az egy részlet a Hanse Davionnak készült bizalmas jelentésből, amely az Arany Napsugár adományozását ajánlja Capet számára. Addigra már egy holosorozat legnépszerűbb szereplője lett belőle, és a Főparancsnokság azt remélte, elfogadja a kitüntetéssel együtt járó korai nyugdíjazását. Visszautasította a távozást, ezért adtak neki egy kiképzőkeretet. – Justin megcsóválta a fejét, és halkabban folytatta: – Amikor a hírszerzés tudomására jutott, hogy el akar kötni egy űrugrót, és bosszút szándékozik állni a Liaókon, úgy határoztam, nem működöm közre az önök legyilkoltatásában egy ilyen eszement küldetés kapcsán.

Craon arcából kifutott a vér, keze erőtlenül hullott oldala mellé.

– Köszönöm a bizalmat, hogy megosztotta velem ezeket az információkat, uram. Készen állok bármilyen kiszabott büntetés letöltésére.

Justin katonásan biccentett.

– Felfogja, hogy az elkövetett tettéért eltávolíthatnám a kiképzőállományból? – Craon önkéntelenül összerezzent. – Igen, azt hiszem, tisztában van vele – folytatta, miközben szigorú tekintettel méregette az előtte álló katonát. Nem látott félelmet csillogni Craon kék szemében, csak lelkiismeretfurdalást saját ostobasága miatt.

Most megtanulod elfogadni, hogy te is hibázhatsz. Helyes. Ez az első lépés a további baklövések elkerüléséhez, és az egyedüli út, ha mech-harcosként sokáig akarsz élni.

Justin óvatosan elmosolyodott.

– A múltban már mutatott némi vezetői hajlamot. Büntetésként hagyom, hogy fejlessze ezt a képességét. Egyéb utasításig ön fog felelni a kiképzőkeret gyakorlataiért. Magára tapad majd a többiek sara is, és magának kell folyamatosan harcra készen tartani mindegyikükét… vagy lőttek a karrierjének. – Justin észrevette a Craon ajkára kiülő halovány mosolyt. – És minden gyakorlat után segítenie kell a techeknek csúcsformába hozni a mechjeiket.

Craon vigyázzba vágta magát, és feszesen szalutált.

– Igen, uram. Köszönöm, uram.

Justin viszonozta a tisztelgést.

– Lelépni.

Craon megfordult, és sebesen elhagyta a szobát, még az ajtót is nyitva hagyta maga mögött. Justin egy darabig figyelte a távolodó mech-harcos hátát, majd ismét leült, és nekiállt átrágni magát az előtte tornyosuló papírhalmokon. Aláírt egy kötegnyi jelentést, és az irattartó kosárba továbbította őket. Minél hamarabb kapcsolódik be a Kittery a számítógépes hálózatba, annál könnyebb lesz ezt a munkát elvégezni.

Megcsóválta a fejét. Nem a könnyű feladatokért fizetnek, Justin. Ha így lenne, nem helyeztek volna egy helyi kiképzőzászlóalj élére, különösen nem egy olyan planétán, ahol a kapellán véred miatt esküdt ellenségként tekintenek rád. Hanse Davion herceg azért osztott be ide, mert félig magad is kapellán vagy, és megérted a kapellán őslakosokat. Meg azért, hogy elbánj ezekkel az egyesült világokbeli fajankóktól született kölykökkel…

Justin a Hanse Daviont és saját magát ábrázoló holoképre pillantott, amely a Gyémánt Napsugár érdemrend átadási ceremóniáján készült. Az Egyesült Világok nyúlánk vezetője jóval Allard százados fölé magasodott. Justin elforgatta a holoképet, hogy közelebbről is szemügyre vegye, és észrevette a Davion arcáról sugárzó őszinte hálát és bizalmat.

Hanse Davion a kitüntetés átadásakor ezt mondta Justinnak: „Birodalmam ismét hálával tartozik családodnak. Remélem, az Egyesült Világok a jövőben is méltó lesz bátorságodra és áldozatkészségedre.” Davion jelölte ki a Kittery világára Justint, mert a herceg abban bízott, hogy jelenléte segít normalizálni a viszonyt a frissen meghódított világ lakosságával. Csak abban reménykedem, a legtöbb alattvalója képes lesz megérteni, hogy a kapellán őslakosokkal való együttműködés nem annak az előjele, hogy a Kapellán Határvidéket Maximilian Liao és a Kapellán Konföderáció kezére játsszuk – gondolta Justin gyászosan.

Ebben a pillanatban egy átlagos magasságú és testfelépítésű, mosolygós férfi jelent meg az ajtónyílásban, és halkan megkocogtatta a nyitott ajtót.

– Ideje indulnunk, őrnagy.

A merengésében félbeszakított Justin helyére tette a holoképet, majd az órájára pillantva halkan elkáromkodta magát.

– Jöjjön be, Andy. És csukja be az ajtót maga mögött. – Justin gyanakodva ráncolta össze homlokát a férfi által cipelt papírköteg láttán. – Mik azok? Ma már képtelen vagyok a napi tennivalókkal szöszmötölni. Azonkívül ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy kizárólag azért megyek ki magukkal a ma délutáni gyakorlatra, mert a kérelmek, melyeket a nap folyamán átküldött, magasabbra tornyosulnak, mint bármelyik másik kupac az asztalomon.

Redburn hadnagy az asztalhoz lépett és a papírköteget a monitor tetejére helyezte. A cipőt, rövidnadrágot, és kidolgozott izomzatú, bár kissé sápadt felsőtestén hűtőmellényt viselő hadnagy elvigyorodott, és kezével végigszántott rövidre nyírt, gesztenyebarna haján.

– Nyomtatványok három példányban a délutáni gyakorlatról. Minden egyes, gyepen megtett méterért kaptunk egy környezetvédelmi tiltakozást, a helyiek meg most állítottak ki nekünk valami „felvonulási engedélyt”. – Hangos szusszanással fújta ki a levegőt. – Néha eltöprengek rajta, vajon Új-Syrtis hercege miért nem adja vissza ezt a világot Liaónak. Michael Hasek-Davion Liao annyi emberét hagyja a kormányban tevékenykedni, hogy akár át is engedhetné a helyet a kapellánoknak.

Justin gonoszul elmosolyodott.

– Redburn hadnagy, most úgy beszélt, mint a félvér kapellán felettesük miatt panaszkodó emberei.

Redburn arcát zavarában elfutotta a pír.

– Uram, ha azt gondolja, azért mondtam…

Justin felemelt kezével elcsendesítette a fiatal tisztet.

– Lazítson, Andrew. Tudom, mit akart mondani. – Justin kigombolta zubbonyát, és az irodájába épített öltözőfülkébe lépett. Hangja kihallatszott a nyitva hagyott ajtón. – Engem sem villanyoz fel a gondolat, hogy centiméterről centiméterre be kell jelentenünk a tervezett útvonalat, de nem tehetünk semmit ellene. Ez itt Michael területe, és az ő szava törvény.

– Körülbelül annyira bízom benne és a bürokratáiban, amennyire abban, hogy el tudok bánni Craonnal – bólintott savanyú arckifejezéssel Redburn.

Justin felnevetett.

– Valóban? És ez mit jelent?

– Ezt hogy érti?

Justin cipőbe, sortba és nyitott hűtőmellénybe öltözve lépett ki a fülkéből. Inas, izmos testén egy cseppnyi zsírt sem lehetett felfedezni.

– A jelentésében nem szerepel semmi az összecsapásról, amely híreim szerint maga és Craon között lezajlott.

– Nem volt az igazi harc – vont vállat a hadnagy. – Alaposan állon kaptam, azután megsoroztam a gyomrát. – Redburn önkéntelenül megnyomogatta jobb oldali bordáit. – Sikerült bevinnie néhány ütést, de gyorsan vége lett a dolognak. – Elmosolyodott, mint egy gyerek, aki felidézi magában a lopott dinnye ízét. – Igazán említésre sem érdemes.

Justin elégedetten kuncogott.

– Elfogadom a magyarázatát, hadnagy – bólintott beosztottja felé. Köszönöm az érdekemben tett erőfeszítéseidet. Redburn viszonozta a biccentést, és Justin tudta, hogy a hadnagy vette az adást. – Craont osztottam be pásztornak a mostani kiruccanásunkhoz. Hány mechet viszünk?

Redburn csak a másodperc tört részéig gondolkodott.

– Harminckettőt, a mieinkkel együtt. Négy négyes és három ötös szakaszom van. Szokás szerint önt nem osztottam be egyik szakaszhoz sem. Én a Spiderrel megyek, az ön számára pedig kölcsönkértem a Valkyrie-t a Kitteryi Határvadászoktól. Azok az átkozott regulárisok azt mondták, csak azért hajlandók megválni a géptől, mert ön az egyedüli valódi mech-harcos közöttünk. Mindenki más csak egy Stingert kapott.

Justin bólintott. A két férfi kilépett az irodából és a padlólapokkal borított folyosókon gyorsan eljutottak a mech-hangár épületéhez, amely a jóval kisebb Bázisparancsnokság fölé tornyosult. A fémgerendák és bonyolult vázszerkezet tartotta tetőt tizenöt méter választotta el a hangár padlójától. Az áttetsző műanyagból készült tetőelemek elegendő fényt engedtek be a csarnokba a Kittery F9-es típusú napjától, hogy fényárba boruljanak a hangárban álló fémóriások.

A helyiség falai mentén körben, mint néma sírszobrok, csillogó páncélzatú csatamechek sorakoztak. Rovarként rajzó zöld overallos techek és astechek lepték el a javításra váró egységeket, tartalék alkatrészek himbálóztak az óriási gépek fölött futó sínekről lógó sodronyokon. Az ötszörös embermagasságú mechek inkább csodálatot, mint félelmet váltottak ki azokból a férfiakból és nőkből, akik azon fáradoztak, hogy minél jobb formába hozzák őket. Ezekben a pillanatokban a javítás alatt álló gigászok még engedelmesen pihentek a techek törődő kezeinek és képzett elméinek gondoskodása alatt, hogy később teljes erejükkel vethessék magukat a csata forgatagába.

A többi, felfegyverzett és működőképes mech nyitott pilótafülkével várakozott. Mellkasukon komikus nyakkendő gyanánt kötéllétra kígyózott lefelé, mely lehetővé tette az őket irányító férfiak és nők számára, hogy meglovagolják, és harcba vezessék az óriási gépezeteket. A Stingerek, ezek a mech-harcosok kiképzésénél előszeretettél használt könnyű, húsztonnás mechek semmivel sem látszottak kevésbé halálosnak, mint a hangárban elszórtan várakozó nehezebb társaik. A Stingerek jobb kezében szorongatott masszív, pisztolyszerű közepes lézer bárki számára elég fenyegetőnek tűnhetett.

Amint Redburn hadnagy és Justin őrnagy belépett a hangárba, a sietve érkező Robert Craonnal kiegészített Első Kitteryi Kiképzőzászlóalj villámgyorsan sorokba rendeződött, és vigyázzba vágta magát. Justin jóváhagyóan biccentett Walter de Mesnil őrmesternek, a félszemű harcos pedig katonái felé fordult.

– Pihenj – recsegte.

Justin megköszörülte a torkát.

– Ma délután Redburn hadnagy és az én vezetésemmel kiértékelő gyakorlaton fognak részt venni. Ne feledjék el, hogy a mechjeik teljes mértékben fel lesznek töltve és fegyverezve. Mint mindig, igyekszünk minél kevesebb kárt tenni a környező terepben. Az őslakosok háziállataira való lőgyakorlatot megtiltom, a parancs megtagadása a kiképzőprogramból való kizárást vonja maga után. – Justin külön kihangsúlyozta az „őslakosok” szócskát, hogy katonái tudomására hozza, nem favorizálja az általuk különösen kedvelt „bennszülött” kifejezést. – Tudom, most azt gondolják, azért mondok őslakosokat, mert félig én is kapellán származású vagyok, de meg kell tanulniuk elfogadni őket, ahogy ők is képesek elfogadni magukat. Márpedig a Kitteryi küldetésünk nagyobbik fele tulajdonképpen erről szól. – Redburn felé fordult. – Hadnagy?

Redburn biccentéssel nyugtázta a ki nem mondott parancsot.

– De Mesnil őrmester… tizedesek…. szedjék össze a szakaszukat és vezessék ki őket! – Három tanítvány – két férfi és egy nő – felé fordult, és fejével intett a magasabbik fiatalembernek. – James, kövessék de Mesnil őrmestert, aztán várják meg, amíg csatlakozom önökhöz. – Tekintetével végigpásztázta a csoportot, és kiszúrt magának egy tizedest. – Hugh, Craon közlegény ma kísérői feladatra lett beosztva, ezért az önök szakasza vonul ki utolsónak. Lelépni.

A mech-harcosok bontották az alakzatot, és sietve mechjeikhez indultak, a két tiszt pedig saját várakozó gépeihez sétált. Redburn fellendült a Spider törzséről lelógó kötélhágcsóra. A Stingerekkel ellentétben ennek a harminc tonnás humanoid mechnek nem voltak fegyverek a kezében, de a törzs közepéből kiálló ikerlézerek csőtorkolatai nem hagytak kétséget harcképességét illetően. A sebességéről és az ellenséges vonalak mögötti zavarkeltésre alkalmas ugrókapacitásáról ismert harci gép a legtökéletesebb választás volt egy csapatnyi kadét kiképzésének lefolytatására.

Justin is felmászott a kötéllétrán, és elhelyezkedett a Valkyrie pilótafülkéjében. Beszíjazta magát az ülésbe, rácsapott egy gombra, amely behúzta a hágcsót, és lassan lecsukta a fülke nyílását. Az ajtó lezáródásával egy időben a kabin nyomás alá került, Justin pedig kitátotta a száját, hogy kiegyenlítse a fülében jelentkező nyomáskülönbséget.

Felrántotta hűtőmellénye villámzárját, majd a mellényhez tartozó kábelt bedugta a széke jobb karfáján elhelyezett aljzatba. Miután felkarjára és combjára helyezte az irányítórendszer tapadókorongjait, a belőlük kiinduló kábeleket felvezette a mellény mentén, egészen a nyakáig. Ezután felhelyezte vállára az olajzöld párnákat, melyek a neurosisak súlyát hivatottak tartani, majd ellenőrizte a vezetékek helyes csatlakozását. Legvégül fejére illesztette a neurosisakot.

Justin önkéntelenül megborzongott, amint a sisak kirekesztett minden külső zajforrást, és hirtelen saját lélegzetének dübörgését hallotta a fülében. Addig igazgatta a sisakot, amíg a majdnem szabályos háromszög alakú kémlelőnyílás az arca közepéhez nem került, és meg nem érezte a neuroreceptorok enyhe nyomását a koponyáján, pontosan a megfelelő helyeken. A mech műszerfalából kilógó vezetékeket a sisak erre kialakított csatlakozóiba dugta, és megszólalt:

– Hangminta azonosítás, Justin X. Allard őrnagy.

Justin feszülten figyelt a koponyájában visszhangzó statikus zörejre, végül elmosolyodott, amikor a mech számítógépe válaszolt.

– Hangminta elfogadva. Indítási kódot kérek.

Justin összehúzott szemmel koncentrált.

– Indítókód: Zhe jian fang tai xiao. Hozzáférési kód: Alpha X-ray Tangó Bravó. A számítógép összehasonlította a bemondott szavakat a memóriájában tárolt hozzáférési kódok és személyi jelszavak hosszú listájával. A legtöbb mechtől eltérően, melyek csak a pilótájuk által beprogramozott titkos kódra reagáltak, a gyakorlógépeket többféle kód elfogadására is alkalmassá tették. A kiképzőkeret minden pilótája saját kóddal rendelkezett, ezáltal bármilyen illegális akció – például egy mech elkötése – könnyen lenyomozhatóvá vált, mindössze a gép legutolsó elindításakor használt kódot kellett megnézni a számítógépben.

Justin tudta, mennyire szokatlannak számít kapellán nyelvű személyes kódja, de így legalább biztos lehetett benne, hogy egyik pojáca sem nyúlja le a gépét. Magában felkacagott. Még ha rá is jönnek a kifejezés jelentésére – „ez a szoba túl kicsi” –, biztosan nem fogják megérteni a benne rejlő iróniát, ezért nem is tudják a szavakat pontosan elismételni. Justin hirtelen megborzongott a beléhasító gondolatra, ahogy rádöbbent: ha kitudódik a kódja, az még jobban alátámasztja majd a róla keringő bigott híreszteléseket. Te idióta – szidta magát Justin. Jobban teszed, ha a gyakorlat után megváltoztatod.

A számítógép fémes hangja szakította félbe gondolatait.

– Kód elfogadva. Üdvözlöm a fedélzeten, őrnagy.

Mintegy válaszképpen a helyes kódokra, az irányítópanel felvillanó fényekkel és világító gombokkal életre kelt. A belső rendszerek hőmérsékletét jelző monitor hő-skálái a hidegkék tartományban maradtak. A mech torzójának bal oldalán elhelyezett nagy hatótávolságú rakétakilövő és a jobb kart helyettesítő közepes lézer adatkijelzői szerint a fegyverrendszerek működőképesek, de élesítetlenek voltak. Justin bal kezének ujjaival megcirógatta az irányítókaron elhelyezett két gombot, mire a rendszerek élesítették önmagukat.

Más adatkijelzők arról tudósították, hogy a Valkyrie hátán elhelyezett két ugrórakéta készen áll arra, hogy egyetlen lendülettel akár 150 méteres távolságra repítse őt. Az NHR-ek újratöltését ellenőrző mechanika kijelzője sem mutatott rendellenességet, így nem volt semmi akadálya, hogy a tizenkét, egyenként tíz rakétából álló sorozatot a kivető-csövekbe juttassa. Justin tudta, hogy ebbe a számba az indítóállványba már betöltött rakéták is beleszámítanak.

Justin egy utolsót szippantott a hűs levegőből, azután összezárta szemét, és behajlította ujjait. Lassan kifújta a levegőt, és rádiókapcsolatba lépett Redburn hadnagy Spiderével.

– Készen áll, Andy?

– Igen, uram – hangzott Redburn válasza.

– Pompás. Akkor nyomás ki innen, és nézzük meg, mit tanultak a srácok.

2.

Kittery

Kapellán Határvidék, Egyesült Világok

3026. november 27.

 

Justin alig valamivel a domb gerince alatt megállította a Valkyrie-t, és megfordulva szemügyre vette a lenti mezőn laza formációban átvágó tanítványokat. A mechek hideg, hófehér festése éles kontrasztot alkotott a lemenő nap által megvilágított pázsit aranybarnájával. A völgykatlanon átsuhanó könnyű szellő enyhe hullámokat vetett a fűtengeren, amíg bele nem ütközött a menetelő mechek által elpusztított növényzet széles ösvényébe.

Ezek a fiúk nagyon jók. Ha átesnek a tűzkeresztségen, senki sem fogja megkérdőjelezni többé Hanse Davion herceg bölcsességét, amiért megalakította ezeket a kiképzőzászlóaljakat – senki, kivéve a katonai akadémiák vezetőit és néhány fafejű bürokratát, akik nem akarják majd, hogy a világaikat ezek a „zöldfülű” csapatok védjék. Justin megrázta a fejét. Valószínűleg most rá is hajtanak, hogy a kapellán őrnagyuk lássa, mire képesek valójában. Kitűnő!

Justin a hőkijelző monitorra pillantott. A melegedés még mindig a kék tartományban mozgott, de egyre közeledett a zöldhöz, a következő fokozathoz. A nap melegítő hatása nem jelentett túl nagy veszélyt, és talán Craon Stingere kivételével egyik mech sem fog annyira felmelegedni, hogy a zöld zónába lépjen.

– Andy?

– Igen, őrnagy?

– Montdidier tizedessel egy kicsit vissza kéne vonatni a szakaszát. Túlságosan elnyúlnak északi irányban, és szerintem Craon már rettenetesen pipa.

A Redburn nevetésében bujkáló melegség szinte változatlanul szüremlett át a rádióhullámokon.

– Roger.

Justin figyelte, amint Montdidier szakasza visszazárkózik a menetelés fővonalába, és összeráncolta a szemöldökét, amikor az egyik mech hirtelen megtorpant. Justin egy pillanat alatt lehívta az adatokat, és azonosította a harcost.

– Sonnac közlegény, miért nem zárkózik fel? Valami gond van a mechjevel?

– Nem, uram. Csak különös magrezonanciás jeleket érzékelek.

Justin előrenyúlt, és egyetlen gomb megnyomásával infravörös érzékelésről mágneses anomália vizsgálatra váltott. Az előtte lévő képernyőt a terep holografikus térképe töltötte ki, melyen minden mech világító vörös piramissal vagy gömbbel volt jelölve. Ahogy a számítógép egymás után azonosította a gépeket, mindegyik szimbólum alá egy számot rakott, így Justin egy pillantással megállapíthatta a mech típusát, fajtáját és rendeltetését. Az egyéb jelentősebb fémkoncentrációk – a felszín közelében húzódó érctelér vagy egy elveszett kerékpár – az azonosításukig zöld kockaként jelentek meg a monitoron.

Miközben Justin körbefordította a fejét, a 360 fokos kijelző folyamatosan tájékoztatta a területen észlelt jelentősebb fémkoncentrációkról. A perifériás látóterében egy pillanatra felvillanó kék hatszög láttán jeges bizsergés kúszott fel a gerincén.

– Andy, ellenőrizd Sonnac észlelését! Találtam valamit a domb mögött, és szeretném megnézni.

– Roger.

Justin felkaptatott a Valkyrie-vel a dombgerincre, és abba az irányba fordult, amerről a kék hatszöget felvillanni látta. A holografikus képről leolvashatta, hogy a helyszín egy erdővel benőtt völgyben található. Az erdős területen patak vágott keresztül, és egy jókora tóban ért véget. A környező, vörös, zöld és narancsszínű vadvirágokkal borított dombok a tavacska felé lejtettek. Az egész környezet – eltekintve a kék szellemjeltől – békét és harmóniát sugárzott.

És veszélyt. Justin a fogát csikorgatta. Azok a békés ligetek ideális búvóhelyként szolgálhatnak a Stingerekhez hasonló könnyű mechek számára, ha el akarnak rejtőzni az ellenfelek elől. A patak még hűtést is biztosít a túlhevült gépeknek. Maga a völgy tökéletes harcteret képezett a könnyebb csatamecheknek.

Hirtelen Redburn hangja robbant be az éterbe.

– Allard őrnagy! Cicadák, uram! Mindenfelé!

A Redburn üzenetéből kiszűrődő sürgetés hatására Justin agya automatikusan harci üzemmódba váltott, amely minden érzelmet száműzött hangjából.

– Visszavonulni dél felé, hadnagy. – Csak erre ne gyertek – tette hozzá magában, mert valami baljóslatút érzékelt a völgy látszólagos nyugalma mögött.

– Negatív, negatív – hallatszott Robert Craon hangja. – Mágneses rezonancia jeleket veszek délről, keletről és északról. Egyedül ön tiszta, uram. Nyugat felé ki tudunk törni.

Justin elfordította a fejét, hogy szemügyre vegye a Craon által sugallt menekülési útvonalat. Kiszáradt a szája, amint a kék hatszög újra megjelent. A számítógép ezúttal azonosítóval is ellátta. Az istenit! Egy Rifleman!

Justin villámgyorsan parancsokat vakkantott a rádióba.

– Erre sincs kiút. Tegyél meg mindent, amit tudsz, Andy. Az állomány a tiéd. – Azzal Justin megfordította a Valkyrie-t, és az erdő felé szökkent. – Ez egy csapda. Az egész egy rohadt csapda. Ne gyertek nyugatra…

Redburn éppen hogy hallotta Justin Allard Craonnak adott rejtélyes magyarázatát, de már túl késő volt, hogy bármit is kérdezzen. Tehetetlenségében majdnem pánikba esett. Nyugi, Andrew – próbálta nyugtatni magát. Szedd össze magad. Az őrnagy rád bízta a parancsnokságot. Bízik benned, nem hagyhatod cserben.

Redburn látta, ahogy megnyílik a talaj, és kapellán mechek – Cicadák – bújnak elő a föld alól, mint valami rémisztő növények egy felgyorsított természetfilmben. Miközben Craon üvöltözött, mindenhol ellenséges mechek jelentek meg a völgy északi, déli és keleti szegélyén. Csak a nyugati irány állt nyitva, amelyet Allard őrnagy megtiltott nekik.

– Mozgás, a rohadt életbe! Gyerünk! Ez nem gyakorlat. Visszavonulni nyugatra, fel a domboldalon! Sonnac, ugorjon ki onnan!

Az egyik kar nélküli Cicada pilótája Sonnac gépe elé navigálta csúf kinézetű mechjét, és tüzet nyitott közepes ikerlézereivel. A két sugár pontosan a Stinger fejénél találkozott össze. A páncélzat viaszként olvadt és folyt le, ahogy a sugarak utat találtak a pilótafülkébe. A bekövetkező robbanást senki és semmi nem élhette túl. Sonnac Stingere hátratántorodott, majd mozdulatlanná dermedve a földre zuhant.

Redburn monitorán a völgyet ábrázoló magrezonanciás térkép vibrált a zöld gúláktól és kék négyszögektől. A felső végtagok nélküli Cicadák kétszer annyit nyomtak, mint a Stingerek, fegyverzetüket pedig egy kis és két közepes, előrefelé tüzelő lézer alkotta. Az irányítópultja képernyőit elárasztó adatfolyamra pillantva Redburn dühös szitkozódásba kezdett. Három Cicada lángszórókat hordozott, a hadnagy fülhallgatójában felhangzó sikoly pedig arról árulkodott, hogy egyikük már lángtengerbe is borította valamelyik kadét mechjét. A fegyverzetben és súlyban egyaránt hátrányba került pilótának nem maradt más választása, mint a visszavonulás.

Philip Nablus, a lángoló mech pilótája rémülten beindította ugrórakétáit, és elegendő sebességet próbált gyűjteni, hogy a gépe bal oldalát nyaldosó lángnyelvek kialudjanak. Sikerült a talpára érkeznie, ám hirtelen megtántorodott és élettelen kupacként omlott a földre. Az egyik Cicada már rá is fordult, de Nablus szakaszának többi tagja lézertűzzel árasztotta el az ellenséges mech hátoldalát.

Csak egy tucatnyian lehetnek, de nagy valószínűség szerint veterán pilótákkal van dolgunk – gondolta Redburn. Viszont létszámban felülmúljuk őket. Ezzel talán lehetne valamit kezdeni.

– Húzódjanak vissza, próbáljunk föléjük kerülni. Meg kell szállnunk a magaslatokat. – A megoldás egyszerre villámcsapásként hasított az agyába. – Nyugatra akarnak minket kényszeríteni, tehát tegyük meg nekik ezt a szívességet. Gyerünk, hadd bízzák el magukat. Azután majd benyújtjuk a számlát.

Mire Justin Valkyrie-je elérte a domb lábát, már teljes sebességgel száguldott. Az ismét életre kelő kék hatszöget a számítógép egy sűrű fenyőliget mögött mérte be. Justin behunyta egyik szemét, fél kézzel kiválasztotta a célpontot, és elmosolyodott.

– Meghalsz, szarházi – mordult fel, miközben hüvelykje a kioldó-gombra tapadt, és a Valkyrie mellkasából egy sorozatnyi rakéta röppent elő.

A rakétaindítás 86-ról 72 km/h-ra csökkentette a sebességét, de Justint jelen pillanatban ez érdekelte a legkevésbé. A sudár fenyőfák egy pillanat alatt óriási, lángoló fáklyává váltak az első két rakéta találatának hatására, a következő három tűzfolyama és repeszei után pedig csak égő fatörmelékek halmai emlékeztettek az egykori ligetre. A maradék öt rakéta átsüvített a tűzviharon, és romba döntött rejtekhelyének maradványai mögött a valódi célpontot találta telibe.

Az öt rakéta becsapódása átlósan végigsorozta a Rifleman 60 tonnás testét, mintha egy, a mech vállán átvetett képzeletbeli lőszertartó heveder robbant volna fel. Az elfeketedett páncélon öt horpadás mutatta a detonációk helyét, de Justin első pillantásra csak az egyik, törzsre szerelt lézer lehetséges rongálódását tudta megállapítani.

– A fenébe – dünnyögte.

A félig humanoid alkatú Rifleman karjai vállból elfordulva felemelkedtek, és célba vették Justin Valkyrie-jét. A torzó a gép derekának tengelyében szintén forogni kezdett, hogy az ikergépágyúk és nehéz lézerek folyamatosan a célon maradjanak. Amint az ellenséges mech tetején elhelyezett radarszárny gyorsabb pörgésbe kezdett, a Rifleman egyetlen lépéssel kimozdult az égő fák közül, egyenesen az apró Valkyrie irányába.

A Rifleman gépágyúi óriási, villogó lángnyelvek közepette golyózáport zúdítottak az ellenfélre. A mech vállában elhelyezett kivetőnyílásból füstölgő töltényhüvelyek tömege repült a levegőbe. A csatagép fegyvereivel megpróbálta követni a fürge Valkyrie mozgását, a kisebb mech mögött gépágyúlövedékek hasítottak egyenetlen ösvényt a talajba.

Ez túl közel van! – gondolta Justin, és az utolsó pillanatig kivárt, mielőtt begyújtotta volna mechje ugrórakétáit, hogy átröppenjen a halálos gépágyútűz felett. Justin tudta, hogy ilyen sebességnél képtelenség talpra érkezni, ezért földet éréskor továbbgördült a géppel, majd fél térdre emelkedett. Újabb sorozat NHR-t bocsátott útjára, és hagyta, hogy a rakétaindítás visszarúgása hátralökje gépét, miközben előbbi helyén két lézersugár párologtatta el a földet.

Vaktában kilőtt rakétáiból csak három talált célba, de azok szörnyű pusztítást végeztek. Egyik egyenesen a Rifleman kivetőnyílásába csapódott, elolvasztva a töltényhüvelyek ürítéséért felelős mechanizmust, a másik kettő pedig a mech púpos vállán propellerként pörgő radarszárnyat kapta telibe. Az első robbanás megállította a szerkezet mozgását, a második után viszont már csak a vaskos kábeleken himbálózó fémdarab emlékeztetett az egykori radarberendezésre.

Nem volt még elég? – kérdezte némán reménykedve Justin.

Mintha csak a kérdésére válaszolna, a Rifleman törzse ismét elfordult. Torzójába szerelt két közepes lézere és a még működő gépágyú tüzet köpött kínzójára. Az időközben talpra állt és újra mozgásba lendült Justin sikeresen elkerülte a támadást, de tudta, nem reménykedhet sokáig a szerencséjében. Mégis azt tette.

Redburn elégedetten bólintott, amint a Stingerek a közeledő ellenséges mechekkel szemben, egyenes vonalban felsorakoztak.

– A jelzésemre mindent a megbeszéltek szerint. Ne feledjék, nekik nincsenek ugrórakétáik és nem könnyen tudják fedezni a hátukat. Most, gyerünk!

Parancsszavára de Payens, Montbard és St. Agnan szakasza átröppent a kapellán Cicadák sora felett, közvetlenül á hátuk mögé. Miközben Redburn szakaszával az észak felől fenyegető kapellánok visszaverésére készülődött, St. Omer és emberei a déli szárny támadásának fogadására rendezkedtek be. Ezzel egy időben Montdidier csonka szakasza is a megsegítésükre indult, de Mesnilék pedig tartották a középső frontot, és tűz alá vették a domboldalon feléjük közeledő Cicadákat.

Redburn elvigyorodott a kapellánok habozása láttán. Azt hittétek, csak kadétok ellen fogtok küzdeni, de ezek a kadétok fenemód képzettek. Egyetlen egyszerű megmozdulással ellenetek fordítottuk saját csapdátokat.

A de Payens szakaszának többi tagjánál laposabb ívben ugró Craon ért talajt elsőnek. Mechjének hosszú lábai egy macska eleganciájával és kecsességével fogták fel a becsapódás erejét. Craon megperdítette a Stingert és egyetlen sima mozdulattal célra emelte közepes lézerét. Amikor tüzet nyitott, a rubin sugár szinte teljesen lefejtette az egyik Cicada lábának páncélzatát.

A kapellán mech megpördült, hogy szembeszálljon a hátulról érkező fenyegetéssel. Craon széles ívben kitért oldalra, hogy elkerülje a támadást, és sérült lábának igénybevételére kényszerítse az ellenséges mechet. Evita Barres Stingere előrelendült, és becélozta a Cicada védelem nélkül maradt végtagját. A maradék páncél is elpárolgott az izzó sugár érintésére, a mech izomrostjai pedig hangos csattanással pattantak el. A Cicada lába összecsuklott, és a madárszerű mech orral előre a poros földre bukott.

A déli szárny Cicadái figyelmen kívül hagyták St. Agnan felettük elhúzó szakaszát. A kapellán mechek megszakítás nélkül nyomultak előre, folyamatos lézertűzzel árasztva el a védőket. Montdidier szakaszából Reynold Vichier Stingere súlyos sérüléseket szenvedett a fején és a mellkasán. Bill Chartres, aki nem tudhatott róla, hogy az egyik találat már kioltotta Vichiers életét, bajtársa és a Cicadák közé vetette Stingerét. Rubin nyílvesszők nyársalták fel gépét még dühödtebb hullámban, mint előtte Vichiers mechjét. A szó szoros értelmében szitává lyuggatott Stinger hasznavehetetlen roncsként omlott a földre.

St. Omer emberei a két külső Cicadára koncentrálták tűzerejüket, miközben Montdidier és két megmaradt kadéttársa a középsőket vették kezelésbe. A kapellánok mindenáron megpróbáltak áttörni Montdidier meggyengült szakaszán, ezért előrevágtáztak, és a védekező Stingerek közé rontottak mechjeikkel.

St. Omer erőfeszítéseit végül fényes siker koronázta. A szakasza által oldalba kapott Cicadák fokozatosan megsemmisültek, ahogy a koncentrált lézertűz darabokra szedte őket. A jókora páncéllemezek leválasztása után a lézersugarak az idomtalan mechek mélyébe hatoltak, és elpusztították reaktoraikat. A Cicadák megtorpantak, mintha menet közben érte volna őket a hullamerevség, azután egymás után a földre zuhantak.

Montdidier szakasza eközben borzalmas sérüléseket szenvedett a rohamozó mechektől, de sikerült kitartaniuk. Bures, akinek Stingerét földre sújtotta az egyik Cicada, mechjének kinyújtott lábát a kapellán gép alsó végtagjai közé nyomta. A Cicada következő lépése összezúzta a Stinger lábait, és kiszakította őket a mech törzséből, de a váratlan erőkifejtéstől a Cicada is megbotlott és térdre esett.

Thomas Berard szemtől szemben találta magát az egyik rohamozó Cicadával. A kapellán mech az ütközés pillanatában gyakorlatilag megsemmisítette a kisebb mechet, röpködő páncélszilánkokkal szórva tele a harcmezőt. A csontrepesztő erejű ütközés ellenére azonban Berardnak sikerült Stingere bal öklével bevinni egy ütést a Cicada fejére, és behorpasztani a pilótafülke tetejét. A támadás miatt megzavarodott kapellán pilóta egy pillanatra hátrahőkölt, és ez pont elég időt adott Berardnak, hogy katapultáljon sérült mechjéből, mielőtt még a Cicada darabokra szedné Stingerét.

A St. Agnan szakasza által létrehozott tűzmező pont hátulról kapta telibe a Cicadákat, és súlyos sérüléseket okozott nekik. A skarlátszín lézernyalábok darabokban fejtették le mindkét mech hátsó páncélját, és előrelökték a gépeket. Berard ellenfelénél egészen a pilótafülkéig fúrták át magukat a világító sugarak. Mindkét Cicada a földön kötött ki, ahol békésen füstölögtek tovább.

Justin Valkyrie-je jobbra lendült, ahogy a Rifleman bal karjából elővillanó lézersugár fekete barázdát égetett az őrnagytól balra elterülő kaszáló füvébe. Tovább már nem tud fordulni! – gondolta. A torzó kábé negyven foknál beblokkol. Ha a háta mögé tudok kerülni, a fegyverei képtelenek lesznek követni!

Justin tovább rohant jobbra, és harci kijelzőjére pillantva elégedett mosollyal vette tudomásul, hogy a nehézkes Rifleman követni próbálja a mozgását. Valahol félúton azonban a hagy mech törzse leblokkolt, és a gép egy szinte már komikus csusszanással próbálta folytatni a forgást. Tökéletes – monda magában Justin. Még egy pillanat, és teljesen tiszta leszek. Újra elvigyorodott, miközben a rakéta célkeresztjét a Rifleman körvonalára csúsztatta, és szilárdan ott is tartotta, mechjének száguldás közbeni rázkódása és billegése ellenére.

Egy pillanat. Mit csinál ez a pilóta? Justin zsigereit félelem szorította össze, amint a Rifleman feladta a próbálkozást, hogy nyomon kövesse a Valkyrie-t. A nagyobb csatagép egy pillanatig sziklaszilárdan, mozdulatlanul állt, azután a másik irányba kezdett fordulni. Eközben a Kapellán mech vállból forduló karjai az ég felé emelkedtek, majd újra leereszkedtek, de ezúttal a hátsó tüzelési pozícióba.

– Nem! – Justin vad manőverrel megpróbált irányt változtatni, és kétségbeesetten begyújtotta a Valkyrie ugrórakétáit is. Az elkeseredett kísérlet következtében a Valkyrie megbotlott, az őrnagy hiábavalóan próbálta visszanyerni az irányítást a zuhanó mech felett,

Nem! Ne így! – Justin a Rifleman felé nyújtotta a Valkyrie közepes lézerét, de a mozdulat hiábavaló volt. A Rifleman egy vonalba hozta fegyvereit a Valkyrie-rel, és a könnyű mech lábán végighasító lézersugarak végképp véget vetettek Justin hiábavaló ugrási kísérletének.

A déli szárny összeomlásával St. Omer, St. Agnan és Montbard a kapellán centrum felé vezették szakaszaikat. A pokoli kereszttűz darabokra szaggatta az egyik Cicadát, a többit pedig észak felé szorította. Az északi szárny gyors visszavonulásba kezdett, amint a teljes kiképzőzászlóalj ellenük fordult. A St. Agnan szakaszával váltott heves tűzpárbaj után a Cicadák pilótái rádöbbentek, hogy a csata elveszett, ezért inkább mechjeik kimentése mellett döntöttek.

De Mesnil csikorgó hangja szólalt meg a rádióban:

– Visszavonulnak, hadnagy.

Redburn ránézett a magrezonanciás képre, és egyet kellett értenie de Mesnil helyzetértékelésével.

– Hagyják futni őket, kadétok. Ha akarnánk, sem tudnánk elcsípni őket. – Figyelte a menekülő mecheket, és megcsóválta a fejét a számítógép által közölt adat láttán, miszerint a sebességük 120 km/h felett van. A fenébe, túl gyorsak – gondolta, azután hirtelen reszketni kezdett, ahogy szervezete elégette a vérében felhalmozódott adrenalint.

Redburn átbillentett egy kapcsolót az irányítópulton, amely kapcsolatot létesített közte, az őrmester és a tizedesek között.

– Helyzetjelentést.

– De Mesnil. Minden pilótánk él és virul, de Bisot és Montvalle masinája végtagsérülést szenvedett. St. Johnnak odalett a közepes lézere.

– St. Omer, hadnagy. William Chartres halott, a Stfngere megsemmisült. Egyébként csak kisebb sérülések. Mindenki más rendben.

Redburn bólintott, miközben kinézett Chartres mechjének füstölgő, alaktalan roncsára. Micsoda átkozott szemétség.

– Rendben. St. Agnan?

– Vagyok, uram. – St Agnan beszédét rövid, elharapott szótöredékek alkották. – Itt egyedül engem csíptek meg. Megsérült a fülke, és talán van néhány törött bordám is. Torrogesnek elszállt egy karstabilizátora, de könnyen rendbe hozható.

– Archie, nyissa fel a kabint, hogy Gil Erail be tudjon mászni, és megnézze, milyen állapotban van. – Redburn Montdidier szakasza felé fordította figyelmét. – Jelentést, Payen.

Payen Montdidier-nek kellett néhány pillanat, hogy összeszedje magát. Hangja még így is többször majdnem elcsuklott.

– Sonnac és Vichiers halott, uram. Bures mechje elvesztette a lábait, és Berardé megsemmisült. Sikerült katapultálnia, majd épségben földet ért.

Montbard és de Payens szakasza gyakorlatilag érintetlenül megúszta a csatát, bár de Payens szerint Craon érdeklődött, miért nem történt eddig soha ilyesmi, amikor más volt pásztorfeladattal megbízva.

– Mondja meg neki, hogy erősíti a jellemet – nevetett fel Redburn, a többiek pedig csatlakoztak hozzá. – Allard őrnagy, minden rendben?

Nem érkezett válasz, ameddig de Mesnil hangja meg nem törte a csendet.

– Nem láttam őt visszajönni a csatába, hadnagy.

– De Mesnil, szedje össze ezt a csürhét. De Payens és Montbard, zárkózzanak fel hozzám a szakaszukkal. – Redburn, remélve hogy a torkát összeszorító félelem teljesen alaptalannak bizonyul, a dombtető felé indult Spiderével. Ne, Istenem! Csak az őrnagyot ne! Az égő fákból felszálló füst láttán a rémület hullámai futottak át rajta. Vajon miért tűnik olyannak, mint egy halotti máglya?

Justin Allard szétroncsolódott mechje a hátán feküdt. A nehézlézerek lövései szétszaggatták és páncélozott masszává olvasztották lábait. A rakéták töltőmechanizmusa jól hallható kattogással próbálta a régen kifogyott készletből feltölteni a kilövőállvány feketére égett roncsát. A jobb kar lézere egészen egyszerűen elolvadt, a bal kart pedig vállból szakították le a gépágyúlövedékek.

Andrew Redburn és Robert Craon felkapaszkodtak a mech törzsére, ügyet sem vetve a forró páncélzatra és a szabadon lógó elektronikus szerkezetekből pattogó szikrákra. A mech összezúzott arca felé igyekeztek, de ott egy pillanatra megtorpantak, mintha attól a képtől félnének, amely pilótafülkét átlyuggató csipkézett szélű nyílások mögött tárulhat eléjük.

Redburn tudta, hogy ronda látvány lesz. Dühös és reményvesztett mozdulattal rúgta félre a fülke pókháló alakban széttört üvegének egy darabját. Lassan leereszkedett a Valkyrie kabinjába, miközben folyamatosan figyelt a sötétség rejtette fülkéből érkező bármilyen jelre. Amikor Craon habozni látszott, türelmetlenül intett a kadétnak, hogy kövesse. A fiatal mech-harcos rémülten felcsuklott, amint lába talajt ért a mech pilótaszéke előtt.

Redburn két ujját Justin véres nyakához nyomta, majd felpillantott.

– Még él, Craon, és életben is marad, ha villámgyorsan megérkezik a mentőcsapat.

Craon arcából minden vér kifutott, és megpróbálta kerülni Redburn tekintetét.

– Gondolja, hogy érdemes, uram?

Redburn feje megrándult, mintha ökölcsapás érte volna.

– Azt akarja mondani, hogy a halott kapellán a jó kapellán?

Craon szája tátva maradt döbbenetében, kék szemében rémület villant.

– Ó istenem, dehogy, uram!

Redburn dühösen ráncolta össze szemöldökét.

– Akkor mi a fenéről beszél? Persze, hogy megmentjük.

– De uram – folytatta Craon és az őrnagyra mutatott –, a karja…

Redburn előrehajolt, és szemügyre vette Justin Allard őrnagy bal oldalát, amelyet eddig drótkötegek és az irányítópult leszakadt részei takartak előle. Megborzongott az iszonyattól, és visszahuppant a fenekére, egyenesen egy kupac törmelék és üvegszilánk közepébe.

– Blake Vérére! – suttogta, de fel sem fogta, hogy beszél. Craonnak igaza volt. Talán jobb lenne Allardnak, ha hagynák meghalni.

A meredt tekintettel lefelé bámuló Craon úgy bólogatott, mint valami robot.

– A karja, uram… a könyökétől hiányzik. Eltűnt, egyszerűen eltűnt…

3.

Pacifica (Chara III)

Skye Szigete, Lyrán Nemzetközösség

3027. január 15.

 

– Nem tetszik ez nekem, százados. – Eddie Baker halk szavai torzán és töredékesen szüremlettek át a vihar generálta statikus háttérzörejen keresztül. Daniel Allard, a Kell Kopók zsoldoscsapat századosa elfordította Valkyrie-je fejét, hogy lássa Baker esetlen Jennerét kikászálódni a folyómederből. – A vihar már itt van a nyakunkon. Valahogy nincs kedvem itt kint kószálni ebben a mozgó villámhárítóban.

Austin Brand hadnagy, akinek humanoid Commandója Baker Jennere után lépett ki a mederből, felnevetett.

– Ha lennének karok a mecheden, egyszerűen le is tudnád szedni azokat a villámokat az égről, akárcsak mi.

Baker, az egykori tech, aki sokéves szolgálata elismeréseképpen jutott hozzá a zsákmányolt mechhez, megvetően felhorkant.

– Csak még több ízület, ami tönkremehet.

– Vége a csevelynek, srácok. – Szólalt meg Dan magában mosolyogva. Hagyd őket, Dan. A civakodásuk igazi profizmust takar, és ezt te is jól tudod. Ez a felderítőszakasz jobban együttműködik, mint az általad ismert bármely más alakulat. – Legalább próbáljunk úgy tenni, mintha nyomokban azért jelen lenne a katonai fegyelem, oké?

– Roger, Dan.

Daniel Allard visszafordította a Valkyrie fejét, és a dombgerincen rájuk várakozó Wasp felé vette az irányt.

– Milyennek látszik odafentről a vihar, Meg? – kérdezte a Wasp pilótáját.

Margaret Lang őrmester csak rövid szünet után válaszolt.

– Nem tűnik vészesnek, százados, de a repülős srácok már betették a vadászaikat a hangárba. A műholdképeken biztosan csúnyán fest.

– Rendben – sóhajtott Dan. – Tapossunk bele, és húzódjunk valami fedél alá. Az Öreg Viharos valószínűleg hű marad a nevéhez. Brand, mi már úgyis késésben vagyunk a vezetőségi gyűlésről. Az őrjáratnak ezennel vége.

– Bárcsak ezt mondhatnánk erről a kis üdülésről is – ábrándozott Baker.

Dan felkacagott. Bakernek teljes mértékben igaza van. Nyomorúságos egy bolygó ez a helyőrségi szolgálatra.

– Eddie, biztos vagyok benne, ha megemlítem a kifogásait Kell ezredesnek, minden követ megmozgat, hogy valami más helyre kerüljünk.

– Nem, kösz szépen, de minden rendben. Tulajdonképpen egyre jobban kezdem megkedvelni a Pacificát.

Dan nevetése saját neurosisakjában visszhangzott.

– Akkor maga lehet az egyetlen ember az Utódállamokban, aki ilyesfajta érzelmekkel viseltetik ez iránt a világ iránt.

A Chara III, ez a nagy, hold nélküli, Steiner területen lévő bolygó egyike volt a Belső Szféra legellentmondásosabb világainak. Egyrészt a termékeny talaj könnyen befogadta a telepített növényeket és mindig gazdag termést eredményezett. A világ elég vízzel rendelkezett ahhoz, hogy természetes édenkert váljék belőle, és garantáltan eltartson egy teljes zászlóaljat, még a fő mezőgazdasági központnak számító Starpad területén kívül is. Egy nyugodt napon megérkezvén az első telepesnek támadhatott az az ötlete, hogy Pacificának nevezze el a világot.

Aki viszont hosszabb időt töltött el itt, abban egy idő után megfogalmazódott a kérdés, vajon miféle nyugalom és békesség inspirálhatta a névadást. A nagy átmérőjű, kísérőbolygó nélküli Pacifica tizennégy TSZI óra alatt fordult meg a tengelye körül. A TSZI, vagy Terrai Szinkronizált Idő az egyes világok időszámítása és a hagyományos, huszonnégy órás időszámítás viszonyán alapult, a nap – vagy napok – felkelése és nyugvása szerint. A huszonnégy órás időbeosztás szerint a helyi napszakokat huszonnégy egyenlő időegységre osztották fel úgy, hogy 12 óra 00 perc feleljen meg a helyi délnek. Ennek értelmében egy TSZI óra nem egy meghatározható időtartamot jelölt. A bolygó forgási sebességétől függően egy TSZI óra akár sokkal rövidebb is lehetett, mint a hagyományos vagy „metrikus” óra. A Pacifica gyors forgása harmincöt perces órákat és kiszámíthatatlan időjárást eredményezett. A hirtelen, váratlanul kerekedő zivatarok és viharok általános jelenségnek számítottak. Ahogy a telepesek mondása tartotta: „Ha nem szereted az itteni időjárást, csak várj egy percet, és megváltozik.”

Dan felnavigálta a Valkyrie-t a sáros domboldalon, gondosan követve az előtte haladó Lang Wasp-jének nyomait. A Kell Kopók főhadiszállásának felbukkanásakor Dan elmosolyodott. Majdnem otthon vagyunk.

Valamivel előtte Lang mechje a már biztonságba helyezett Shilone és Slayer vadászgépek között bemanőverezett a hatalmas blokkházba. Eközben a horizonton gyűrűző sötét viharfelhők lassan sodródni kezdtek a bázis felé, Messze délen, túl a hangáron, a két barakkon és a parancsnoki központon, vakítóan fehér villám csapott ki a fekete felhők közül. Sok időbe telt, amíg a mennydörgés visszhangjai elérték a Valkyrie audioérzékelőit, de Dan látta a sebesen közeledő zivatart. Az ilyen vihar rossz ómen. Justin ilyenkor mindig előhozott egy régi kapellán babonát, miszerint ezek a viharok nem mások, mint felhőkön lovagló, lelkekre szomjazó démonok. Dan önkéntelenül keresztet vetett.

Megfordult és megvárta, amíg Baker Jennere is átkel a dombon. A könnyebb egyensúlyozást elősegítő karok nélkül a mech kifejezetten esetlennek tűnt, és beceneve, a „Csúf Kiskacsa” igazán passzolt hozzá. A 35 tonnás Jenner volt a legnehezebb mech Allard felderítő szakaszában, és egyben ez a gép rendelkezett a legnagyobb tűzerővel is. A rövid hatótávolságú rakéták – RHR-ek – négy indítócsöve a vállak között egy vonalban kapott helyet, a négy kis lézer csöve pedig a csípőizület feletti csonka „szárnyakéról meredt előre. A Jenner előreugró törzse akár nevetséges látvány is lehetett volna, ha félelmetes fegyverzete nem teszi alkalmassá a csaták kimenetelének megfordítására. Az idomtalan test ráadásul ugrórakétákkal is rendelkezett, ami harc közben különösen nagy mozgékonyságot tett lehetővé számára.

A Jennerrel vagy éppen bármelyik másik mechhel összehasonlítva a dombtetőn felbukkanó Commando a tiszta eleganciát képviselte. A humanoid felépítésű harci gép nem a kezében hordozta a fegyvereit. Az álcázófestés miatt, melyet Brand saját kezűleg vitt fel a mechre, a törzsön elhelyezett hat, és a jobb csuklón lévő négy RHR kilövőcsövet szinte nem is lehetett észrevenni. A Commando bal csuklójának megvastagodása nyilvánvalóvá tette a közepes lézer helyét, de mindezen fegyverzet ellenére a legtöbb harcos csak felderítő járműnek tekintette a mechet. Dan azonban már látta a Brand irányította Commandót harcolni, és annak alapján el kellett ismernie: a mech kifejezetten alkalmas a harctéri használatra.

Hosszú lábai segítségével, a Jenner esetlen ügetéssel falta a távolságot, majd eldübörgött a másik két mech mellett. Pont akkor érte el a blokkházat, amikor a viharfelhők udvara a napsütés utolsó nyomait is száműzte, és szemerkélni kezdett az eső. Dan a műszerfal felé nyúlt, és bekapcsolta az ablaktörlőket.

– Jól teljesítettél ma a felderítő gyakorlaton, Austin. Megállt az ütő Bakerben, amikor az RHR-jeiddel bemérted.

– Aha, reméltem, hogy így lesz. – Brand önelégültségét még a rádióhullámok sem torzították el, de nyoma sem maradt, amint komolyabb témára váltott. – Lang viszont óvatosabb is lehetne azzal a Wasppel. Az RHR-ek miatt nagyobb tűzerő van a kezében, mint a régi Locustjában volt, de mindkét mechnél a közepes lézer alkotja a fő fegyverzetet. Úgy viselkedett, mintha az a szörnyeteg sérthetetlenséget biztosítana a számára.

– Majd beszélek vele – bólintott Dan egyetértően. – Kell ezredesnek is szólhatnánk, de szerintem még nem olyan súlyos a helyzet. Te mit gondolsz?

A távoli villámlások következtében statikus zörejek torzították el a rádióadást.

– Nem szükséges – válaszolt Brand rövid töprengés után. – Talán csak a Wasp előnyeit szerette volna kitapasztalni.

Örülök, hogy így látod, Austin. Dan Valkyrie-je kecsesen ellépdelt a hevenyészett űrrepülőtér szélén leparkolt két bulldózer mellett. Meg még mindig dühös rád, mert azt gondolja, miattad veszítette el a Locustját.

A bulldózereken túl ott tornyosult a Lugh, egy Overlord osztályú űrjáró, mint valami gigantikus, régtech csodákkal teli, mesebeli tojás. Mögötte, mintha csak a vihartól való félelmében kuporodott volna a földre, egy kisebb, Leopárd osztályú hajó, a Manannan MacLir pihent a töredezett betonfelületen. A két vörös-fekete hajót, melyek bőven elegendők lettek volna akár az egész Kell Kopó különítmény elszállítására a Pacificáról, már felkészítették a közelgő viharra, minden nyílást légmentesen lezártak.

Dan mechjével követte Brand Commandóját, és belépett a Lang Wasp-je melletti mechvédő fülkébe. Lecsatolta a neurosisakot, felnyitotta a Valkyrie pilótafülkéjének tetejét, és még éppen időben ért le a kötéllétrán ahhoz, hogy hallja, amint Meg letolásban részesíti az egyik techet.

– Nem érdekel, hogy lehetetlennek tartod-e, vagy sem, Jackson! Tudom, hogy képes vagy mozgékonyabbá tenni ezt a mechet. A Locustom simán lekörözné ezt a romhalmazt! – Meg barna szeme dühösen szikrázott, miközben hátrasimította hollófekete hajának arcába lógó tincseit. – Javítsd meg!

Az egérszerű, vastag lencséjű szemüveget viselő Jackson indulatában a földhöz vágta csiptetős jegyzettömbjét. Az irathalmaz a becsapódás után színpompás papírfelhővé robbant szét, de ez egy pillanatra sem zavarta meg a felháborodott techet.

– De ez nem egy Locust, őrmester! Nem tudom átalakítani úgy, hogy ugyanazt tudja! Ennyi! – Az érkező Allardot megpillantva Jackson elpirult, majd térdre ereszkedve elkezdte begyűjteni irattartóját és szétszóródott papírjait. – Elnézést a felfordulásért, százados.

A Langnél és Jacksonnál is magasabb Dan Allard megrázta a fejét. Erős ujjaival végigszántott világosbarna haján, és lerántotta homlokáról az átnedvesedett vörös pántot, amely a szemébe csorgó izzadtságtól volt hivatott megvédeni. – Semmi gond, Jackson – szólt higgadtan. Miközben egy másik tech is csatlakozott, hogy segítsen Jackson iratainak begyűjtésében, Dan Margaret Langhez lépett, és kissé távolabb terelte a lányt. – Lenne egy kis megbeszélnivalónk.

– Parancsoljon, uram.

Dan a szeme sarkából észrevette a rá váró Brandot a parancsnoki központba vezető folyosó bejáratánál. Intett beosztottjának, hogy menjen csak előre, majd Margaret Langhez fordult.

– Őrmester, valami emészti magát, aminek semmi köze a Wasp teljesítményéhez. – Kicsit odébb sétált, hogy nekidőlhessen egy közelben álló Thunderbolt lábának, miközben egy intéssel hellyel kínálta Langet a nehéz mech lábfején.

– Valóban, uram. – Lang a bakancsát kezdte tanulmányozni, körmével pedig a jobb combjára tapadó érzékelőkorongot kapargatta. – Brand hadnagyról van szó, uram. Nem tudom, mit gondoljak róla.

Dan gondterhelten ráncolta össze homlokát. Ettől féltem. De a fenébe is, annyira jól együttműködnek.

– Meg, Austin személyes felelősséget érez a Locustja pusztulása miatt. Nem tudom, értesült-e róla, de miközben magát a kórházban kezelték a törött lábával, ő plusz szolgálatokat vállalt, és még O'Cieran ugrócsapataival is kimerészkedett, hogy megtalálja a kalózokat, akik a mechet megsemmisítő vibroaknát telepítették.

Meg felpillantott, egyenesen Dan szemébe, és visszafojtotta feltörni igyekvő nevetését.

– Kiment az ugrógyalogosokkal?

– Valóban ellentmond a józan észnek – bólintott Dan komolyan. – Ráadásul, amikor megtudta, hogy a kalózok zsákmányoltak egy Waspet a Kurita ügynököktől, rábeszélte Cat Wilsont, hogy a szabadnapján vonuljanak ki Marauderrel, és hajnalban nyúlják le a mechet.

Meg döbbenetében még a száját is elfelejtette becsukni.

– Cat képes volt kimozdulni délelőtt, amikor senki sem kényszerítette rá?

– Bizony. – Dan guggolásba ereszkedett, és leszedte vállairól a sisaktartó párnácskákat. – Brand igazán mindent megtett, hogy a kedvében járjon, Meg. Nem gondolja, hogy ideje lenne megbocsátani neki?

– Megbocsátani? – A szemmel láthatóan összezavarodott Meg csodálkozva vonta fel szemöldökét. – Azt hiszem uram, nem egy malomban őrlünk.

Most már Dan is érezte, hogy valami nincs rendben. Leült a nővel szemben, és könyökével a térdére támaszkodva előrehajolt. Vannak dolgok, amikre nem tanítottak meg az Új-avaloni Katonai Akadémián…

– Akkor hadd kérdezzem meg, maga miről beszél? – érdeklődött nyájas hangon.

Meg arcát pír öntötte el, ajka halvány mosolyra húzódott.

– A szabadidejének nagy részét velem töltötte a gyengélkedőn – kezdte. – Brand számtalanszor bocsánatot kért, és megígérte, hogy bármit megtesz a kedvemért. Azt mondta, tudja mit jelentett nekem az a Locust, és valóban mindent jóvá akart tenni.

Dan bal kezét a nő jobb karjára helyezte.

– A Locust családi örökség volt, igaz?

– Anyám szülei mindketten mech-harcosok voltak egykor. A Locust eredetileg nagyanyámhoz tartozott. Amikor nagyapa meghalt a Kuriták elleni harcban, ő is visszavonult, a mechjeiket pedig anyámnak és nagybátyámnak adta. A nagybátyám elfogadta nagyapa Warbammerét, de anyám hallani sem akart többé mechekről. Fiatalon férjhez ment, de apám elhagyott minket, amikor még csak néhány éves voltam.

Dan megszorította a karját.

– Sajnálom.

– Kösz. – Meg lenyelte a torkában növekvő gombócot, és folytatta: – Anyám és nagyanyám mindketten magukba fordultak. Nagyanya megtanított a Locust vezetésére, és nekem is adta azzal a feltétellel, hogy soha nem fogok közelebbi kapcsolatba kerülni egy mech-harcossal.

Meg felnézett Dan nyílt, jóvágású arcába.

– És itt az én problémám, százados. Austin annyira kedves velem, hogy kezdek beleszeretni – igazán beleszeretni – és azt hiszem, az érzés kölcsönös. – Szégyenlősen elmosolyodott. – Igazság szerint, ahányszor csak belenézek azokba a borostyán szemekbe, egyre biztosabban érzem, hogy igazam van. De az agyam hátsó szegletében ott bujkál az az ígéret, melyet nagyanyának tettem. Tudom, hogy elhalmozom ellentmondásos jelzésekkel, de még magamban sem tisztáztam a dolgot. – Meg felsóhajtott és vállat vont. – Ráadásul tisztában vagyok vele, hogy nem túlzottan jó ötlet beleesni egy szakasztársba, így hát nem tudom, mit tegyek…

Dan behunyta a szemét és elfintorodott. Itt állok mindössze huszonnyolc évesen, de sikerült elérnie, hogy vén nagyapónak érezzem magam. Tizenegy év a Kell Kapókkal olyan, mint máshol egy emberöltő. Csupán négy évvel vagyok idősebb Lang-nél és Brand-nél, de úgy tűnik, mintha egy egész évszázad lenne.

Dan kinyitotta a szemét és lágyan felkacagott.

– Azt hiszem, kissé maga elé vágott. Először is, a Kell Kopóknak nincsenek szabályaik – sem hivatalosak, sem egyéb fajták – a szakaszokon vagy zászlóaljakon belüli kapcsolatokról. Mi csak azt akarjuk, hogy az embereink szoros csapatot alkossanak, és törődjenek egymással. Őszintén megvallva maga, Brand és Eddie Baker olyan tökéletes csapatmunkát produkálnak, hogy azt sem bánom, ha teliholdnál nyulakat kezd áldozni – amennyiben a következő állomáshelyünkön lesz egyáltalán hold.

Meg elmosolyodott, Dan pedig folytatta:

– Maga és Austin két egészséges, teljesen normális mech-harcos, akik egy olyan világon állomásoznak, ahol az időjárás maga a téboly, és a nappal hét óra elteltével fordul éjszakába. Az egymás iránti érdeklődésükben nincs semmi rendkívüli, és körülbelül az egyetlen dolog ezen az átkozott sárgolyón, aminek van némi értelme. De ne erőltesse, mert idő előtt eljátssza a lehetőséget. Csak várja ki a végét, és meglátja, mi fog történni.

– De mi lesz az ígéretemmel? – Meg kérdésében ott vibrált az édesanyja és nagyanyja elárulása miatti rémület és fájdalom.

Dan várt néhány másodpercet, majd megfontoltan beszélni kezdett:

– Tudom, hogy nem akarja megszegni a szavát, de éppen maga mondta az imént: mindkét rokona megkeseredett az átélt tapasztalatok miatt. Ebben magának kell határoznia.

Meg összeráncolt szemöldökkel töprengett. Dan látta, hogy már csak egy apró lökés szükséges a meggyőzéséhez.

– Nézze, Meg – szólalt meg –, az apám első házassága politikai okokból köttetett, és észrevehetően meg is viselték a következményei. Mégis, másodszor is megpróbálta. És ha nem tette volna, a bátyámnak nem lett volna kivel civakodnia fiatalabb éveink alatt.

– A bátyja őrnagy a Kapellán Határvidéken, igaz?

Meg kérdése felidézte Justin képét Dan agyában, és büszkén elmosolyodott.

– Justin? Igen. Kettőnk közül ő az idősebb, de – Dan felállt és teljes magasságában kihúzta magát – én vagyok a nagy testvér. Odahaza Új-Avalonban mindenki csak álmodozik ilyen pompás felosztásról.

Mindkét harcos felnevetett. Meg talpra állt, és néhány lépést sétált Dan mellett, mielőtt megállt volna, hogy elnézést kérjen Jacksontól.

– Köszönöm, százados. Igazán tanulságos beszélgetés volt.

– Nem kétlem, őrmester. Bármikor állok rendelkezésére. – Dan felnézett a blokkház falára helyezett hatalmas órára. – A fenébe, az értekezlet! Rohannom kell.

4.

Pacifica (Chara III)

Skye Szigete, Lyrán Nemzetközösség

3027. január 15.

 

Daniel Allard a Parancsnoki Központ felé rohantában csak annyi időre torpant meg, hogy hűtőmellényét odalökje egy astechnek, és kikapjon egy overallt Nick Jones tech főtörzsőrmester kezéből. Mire a lift a harmadik emeletre ért vele, sikerült magára rángatnia a vörös kezeslábast, és gondosan felhúzta a villámzárat, mielőtt bekopogott volna a „Patrick M. Kell, alezredes” feliratú ajtón.

– Szabad.

Dan benyitott, ám rögtön hátrahőkölt, amint megcsapta a belülről kiáramló hűvös levegő. A hatalmas helyiség eredetileg Kell ezredes dolgozószobájaként funkcionált volna, de a középen felállított asztal elegendő helyet biztosított a vezetőségi ülések lebonyolítására is. A Dan balján sorakozó ablakok a beton leszállópályára néztek, és tiszta rálátást tettek lehetővé a sötét felhőtakaróból fehéren elővillanó villámok táncára. Az ablakok előtti teret az a műbőr kanapé töltötte ki, melyet az előzőleg a Pacificán állomásozó – vagy ahogy a helyiek mondták, „henyélő” – zsoldoscsapat hagyott rájuk. Jelen pillanatban az összejövetel egyetlen tiszthelyettesének ülőhelyéül szolgált.

Masszív, mahagóniból készült íróasztalát figyelmen kívül hagyva, Patrick Kell alezredes a kerek konferenciaasztalnál, az ajtóval szemközt foglalt helyet. Rövidre nyírt fekete haja tisztán láthatóvá tette a bal halántékától a feje tetejéig húzódó vékony forradást. A heg fenyegető külsőt kölcsönzött volna neki, ha könnyed mosolya, csillogóan barna szeme és jóképű vonásai nem ingereltek volna mindenkit, akivel csak találkozott, arra, hogy „barátom”-nak szólítsa a férfit.

Kell a tőle jobbra lévő üres, acélvázas szék felé intett.

– Amint láthatod, nélküled kezdtük el a gyűlést.

– Bizony ám – tette hozzá Kell helyettese, Salome Ward őrnagy. – Azt hiszem, döntöttem a tétemről. Tartom a húsz kronered, és emelem még hússzal. – Zöld szeme és égővörös haja másoknál talán heves temperamentumról árulkodott volna, az asztal körül ülő tisztek azonban Wardot a Belső Szféra egyik leghiggadtabb mech-harcosaként ismerték – csatán kívül és belül egyaránt.

– Hűha! – Mike Fitzhugh hadnagy, Salome támadó szakaszának altisztje sötét pillantással illette feljebbvalóját. – Negyvennél tartunk? Kiszálltam. – Felnézett Danra, és megrázta göndör, fekete fürtös fejét. – Mindig talál rá valami módot, hogy futhassak a pénzem után.

Kárörvendő kifejezés futott át Austin Brand hadnagy arcán, amint (szinte mellékesen) rádobta a negyven Steiner Házi kronert az asztal közepén emelkedő, zöld-kék bankjegyekből álló halomra.

– Tartom.

Anne Finn hadnagy, Kell parancsnoki szakaszának szőke altisztje nyugodt mozdulattal összefogta a kezében tartott kártyalapokat, és Danre villantotta mosolyát, amint a férfi helyet foglalt mellette.

– Örülök, hogy csatlakozol.

– Mondta a cápa az ebédjének. – Dan az Anne előtt tornyosuló kroner bankók kupacára pillantva felnevetett. – Boldogabb képet is vághatnál, amiért segítek neked összeszedni a saját kis hadipénztáradat. Vagy nincs igazam, Anne?

A nő szélesen elmosolyodott, de válaszolni már nem tudott, mert a kanapén ülő sötét bőrű, magas, karcsú férfi felállt, és megtette helyette.

– Még rémlik valami beszélgetés az ügyességéről és az asztalon hagyott pénzről, százados.

– Azt reméltem, legalább te kiállsz mellettem, Cat. – Megjegyzése különös fényt gyújtott Cat szemében, melyet Dan nem tudott azonosítani.

Clarence „Cat” Wilson őrmester végigsimított kopaszra borotvált fején, és öblös hangon felkacagott. A Kell Kopók összes mech-harcosa közül ő volt az egyetlen, aki borotválta a fejét, hogy a neurosisak csatlakozói simábban tapadjanak a bőréhez.

– Amikor a felső ligában szerepeltél, nem ereszkedtél le a közönséges játékosokhoz.

Patrick Kell megköszörülte a torkát.

– Talán visszatérhetnénk a dolgunkhoz. – Ujjai közül egy gyűrött húszkroneres bankjegy röppent a megtett tétek halmára. – Tartom.

Salome vérszomjas mosolyt villantott fel.

– Full. Ászok és Arkónok.

Brand az asztal közepére dobta kártyáit, Kell pedig elismerően biccentett Salome-nak.

– Te osztasz. – Fejét csóválva Allard felé fordult. – És hogy van a szakaszod, Dan?

Dan szertartásosan krákogott.

– Eddie Baker kifejezte abbéli reményét, hogy latba veted a befolyásod kuzinodnál, az arkónnál annak érdekében, hogy esetleg valami valódi feladatot is kapjunk.

– Csak távoli kuzinom, Dan – kuncogott Kell. – Mondd meg Bakernek, majd említést teszek róla, amikor Katrina Steiner legközelebb átugrik sörözni. – Kell a fejét rázta, miközben Salome megkeverte a paklit. – Amire valójában kíváncsi vagyok, az Lang Waspen nyújtott teljesítménye.

Dan bólintott, Kell pedig emelt Salome-nak.

– Tökéletes lesz, amint megszokja a Wasp és a Locust közötti különbségeket. Helyén van a szíve és nem sóvárog az elvesztett Locustja után. A hadnaggyal rajta tartjuk a szemünket, és folyamatosan informálni foglak a fejleményekről.

Kell biccentett, és izmos kezébe gyűjtötte a kártyalapokat. Dan is hasonlóképpen cselekedett, miközben emlékeztette magát, hogy a kártya Lyrán nemzetközösségi gyártmány, ezért csökkenő sorrendben rendezte el a lapokat. Ászok híján a két Herceget tette a magányos Arkón mögé. Mechje sem volt, így a számozott lapok következtek a sorban. A nemzetközösségi lapok színei az Öklök, Napsugarak, Sárkányok és Sasok voltak – a szimbólumok pedig a Steiner, Davion, Kurita és Marik Házak jelei. A Liao Ház – az Utódállamok leggyengébbike – nem kapott helyet a sorozatban.

Anne Finn kétszáz kronert tolt Dan elé.

– Nincs is jobb, mint valódi pénzben játszani, nem igaz? – nevetett Dan, és a kapott pénzből tízzel nyitott. Miután a többiek is megtették a téteket, vagy passzoltak, Dan jelezte, hogy három lapot kér, és Kell felé fordult.

– A Rettenthetetlen kapitánya még mindig visszautasítja, hogy a következő körénél magával vigye Jonest?

Kell bólintott, és újrarendezte lapjait.

– Folyamatos rádiókapcsolatot tartottunk fent vele, amíg az ugróponthoz nem ért. Kitart amellett, hogy nem kockáztatja meg egy katona fedélzetre vételét, mert túlságosan közel vagyunk a Drakónis Szövetség határához.

Dan hitetlenkedve rázta meg a fejét.

– Az a tech harminc éve szolgálja a Lyrán Nemzetközösséget, és a leszerelése egy nappal a Rettenthetetlen Pacificáról való távozása után esedékes. Nem tudnánk valahogy késleltetni a Rettenthetetlen felszállását?

Salome válaszolt, mert Kell elmerült egyre csökkenő pénzkészlete tanulmányozásában.

– A Komsztár hurokba fogná a farkunkat. Ez a piszok kis patkány valahogy kibulizott magának egy szerződést, hogy üzeneteket szállíthasson a Pacificiához hasonló isten háta mögötti világokra, és ez sérthetetlenné teszi. Attól fél, hogy ha a fedélzetére enged egy Steiner techet, akkor az általunk nagyra becsült és mélyen tisztelt szövetségi legények elkobozzák a hajóját – vagy még rosszabbat tesznek vele.

Dan felvette a kapott lapokat, és igyekezett, hogy a harmadik Herceg érkezése ne látszódjon az arcán.

– És nem lehetne egy nappal előbb leszerelni Jonest? – Dan felnézett, hogy megtudja, figyeli-e valaki, de csak az elégedetten vigyorgó Cat pillantását sikerült elkapnia.

Kell tagadóan csóválta a fejét.

– A Lyrán Nemzetközösségnek több kereskedője van, mint kutyán a bolha, ezért szoros megfigyelés alatt tartja a pénzmozgásokat' és a leszerelési támogatást. Nicholas Jones főtörzsőrmesternek a Pacificáról pontosan május huszonhatodikán kell leszerelnie, ha bármennyit is látni szeretne a járandóságából, amelyre jogosult. Ha a számítógép nem tudja azonosítani a hangját, retina- és ujjlenyomatát, akkor a pénze megy szépen vissza a költségvetésbe.

– Ámen – horkant fel Dan. – És eközben a Rettenthetetlen továbbugrik, hogy utána csak hat hónap múlva térjen vissza. – Dan kinézett az ablakon, és figyelte az alkonyati félhomályt megvilágító villámok játékát. – Hat hónap ezen az istenverte helyen olyan, mint az a harminc év. Kell lennie valamilyen megoldásnak.

– Csak nyerd meg ezt a menetet, abból vehetsz neki egy saját űrugrót – nevetett Filzhugh. – Ötvennél tartunk.

Oké Mike, most megfizetsz a türelmetlenségedért. Dan hanyag mozdulattal az asztalra dobta a pénzt.

– Tartom.

Fitzhugh három tízest terített ki, Dan pedig rájuk helyezte saját Hercegeit. Várt néhány pillanatig Kell vagy Salome reakciójára, majd maga felé húzta a pénzkupacot.

A második koppantás még fel sem hangzott a bejárat felől, de Cat Wilson már pattant is. Hangos reccsenéssel tárta ki az ajtót; miközben izmos testével takarta a kártyaasztalt az előtérben álló személy elől. Az, hogy az ezredes a vezetőségi ülés leple alatt pókerpartikat rendez, nyílt titoknak számított a Kell Kopók között, de a játékok kimenetele szigorúan bizalmas információnak minősült. A gyűlések közvetlen hangulatát csak akkor lehetett megőrizni, ha a tisztek tudják, hogy a nyerés vagy vesztés egyáltalán nem számít. A heti kártyapartikon nyert pénz és hírnév a Kell Kopók legjobban őrzött titkai közé tartozott.

Cat bólintott, és átvette az előtérben álló küldönctől az összehajtogatott üzenetet. Becsukta az ajtót, majd Kell ezredesnek továbbította a küldeményt. Dan a kommunikációs központban használttal azonosította a vékony papírt, és a fejlécen felfedezte a Komsztár vastagon nyomtatott címerét is. Az utolsó pillanatig reménykedett, hogy az üzenet a Kell Kopók áthelyezéséről szóló utasítást tartalmazza, mégpedig ha lehet, minél távolabbra Pacificától. Az ezredes arcára kiülő kifejezés azonban gyorsan elmosta ezeket a reményeket.

Kell felnézett a levélből, kezében hevesen remegett a papírdarab.

– Sajnálom, Dan.

Patrick hangsúlyára jeges félelem kúszott fel Dan gerincén. Istenem, az apámmal történt valami? Megragadta a felé nyújtott levelet, gyorsan átfutotta, majd felpattant a székről. Az ülőalkalmatosság hangos csattanással dőlt a földre, miközben Dan Cat mellett elszáguldva az ablakhoz rohant. Kisimította a papírt, melyet öntudatlanul ökölbe szorított kezébe gyűrt, és a villámok fényénél újra átolvasta a rettenetes szavakat.

WWTSUPCOMHQ ÁLTALÁNOS ALFA PRIORITÁS Forrás: EGYVILSUPCOMHQ ÚJ-AVALON Besorolás: Bizalmas

Kapja: Patrick Kell alezredes//PARKELLKOPÓK Kapja: Daniel Allard százados//TAGKELLKOPÓK

3026. november 27-én Justin Allard őrnagy harctéri sebesülést szenvedett. 3026. December 15-én az UATI Orvosi Központjába szállítva. Erős trauma a bal kar egyenetlen leválása következtében. Kibernetikus rehabilitáció sikerének előrejelzése az indukált narkotikus kóma befejeztével. Túlélési esély: kiváló.

Dan jeges karmok markolását érezte mellkasában, torka összeszorult. Újból labdává gyúrta az üzenetet, majd a földhöz vágta, de senki sem mozdult, hogy felvegye. Keze ökölbe szorult, miközben teste remegett a haragtól. Nem! Ne Justint! Ne őt!

Patrick Kell felállt, majd Salome és Wilson kivételével csendesen mindenkit elbocsátott. Ők hárman már azóta ismerték Dant, mióta csatlakozott a Kell Kopókhoz, ahol szinte rögtön a zsoldoscsapat egyik támpillérévé vált. Bár a Kell Kopók mindegyike együttérzett egy bajtárs szomorúságával, ez a három ember valóban osztozott a fájdalmában.

Az ablakon kibámuló Dan olyannak látta a vihar korbácsolta üvegen lecsorgó esőcseppeket, mintha a saját arcán gördülő könnyek tükörképei lettek volna. Hogyan történhetett? Miért nincs benne az üzenetben, mi történt valójában? Justin túl jó harcos ahhoz, hogy elkapják egy szokványos összecsapásban. Egy rajtaütés lehetett, vagy valami hasonló.

Dan nagyot nyelt, és letörölte a könnyeit. Félig megfordult, és barátaira nézett.

– Hadd olvassák el, Patrick.

Salome felszedte a földről az üzenetet. Combjához nyomva kisimította a papírt, aztán akadozó lélegzettel olvasni kezdett. Amikor végzett, továbbnyújtotta a levelet Wilsonnak, de az néni vette át. Sötét tekintettel átfutotta a szavakat, de ébenfekete arcán semmiféle érzelem nem tükröződött.

Kell előrelépett, és izmos kezét Dan vállára helyezte.

– Dan, igazán nagyon sajnáljuk.

Dan lehunyta a szemét, hogy megakadályozza az újabb könnyek kibuggyanását.

– Elvesztette a karját, Patrick. Soha többé nem vezethet mechet. Bele fog halni.

Salome egy poharat nyújtott felé, amelyben három ujjnyi Kurita whisky lötyögött.

– Nagy megrázkódtatás ért. Idd ezt ki.

Dan habozott, de Cat már előre látta, hogy a százados nem akarja majd semmilyen jelét mutatni gyengeségének. A magas, fekete férfi Salome-nak és Patricknek is átadott egy hasonló poharat, sőt még magának is töltött.

– Mindannyiunknak nagy megrázkódtatás. – Cat kinyúlt, és a pókerasztal mellől magához húzott egy széket. Maga elé fordítva leült, és mellét a szék támlájának támasztotta.

Salome a kanapét vette célba, Dan pedig csatlakozott hozzá. Patrick Kell az íróasztala sarkának támaszkodott.

– Utasítom a Mac legénységét, hogy vigyenek fel a Cucamulusra. Amilyen gyorsan csak lehet, Új-Avalonra juttatunk.

Dan tiltakozóan felemelte bal kezét.

– Nem, uram. Köszönöm, de nem szükséges, uram. Mit ronthatott el Justin?

– Figyelj – próbálta Patrick elhárítani Dan tiltakozását. – A Kell Kopóknak van néhány érdekeltsége az Egyesült Világok területén is. Odaküldelek, hogy képviseld a zászlóaljat. Ez pusztán és egyszerűen a zászlóalj ügye.

Dan felnézett, és arcára erőltetett egy halvány mosolyt.

– Köszönöm, ezredes – Patrick –, nagyra értékelem a gesztust, de nem. Valóban elmehetnék, de akármilyen gyorsan is utazom, több mint három hónapba fog telni, amíg elérem Új-Avalont. És még ha előbb oda is érnék, mire mennék vele? Ez az üzenet több mint egy hónap alatt ért ide, még a Komsztár „A” csatornáján is. Már két héttel ezelőtt kihozták Justint a kómából. – Dan hangja elcsuklott, és ökölbe szorított kezével a viharvert barna kanapé hasadt karfájára sújtott.

Senki nem szólt, miközben az érzelmei feletti irányítás visszaszerzéséért küzdött. Dühös fejrázására az arcát mardosó keserű könnyek szerteszét szóródtak. Állkapcsának izmai megfeszültek, arcbőre skarlátvörös színt öltött. Hagyd abba, Dan. Uralkodj magadon. Justin biztosan jobban viseli, mint te.

– Kérlek, bocsássatok meg – mondta végül, miközben végignézett három barátján. – Remélem, nem hoztam szégyent magamra a viselkedésemmel.

– Egy ember szereti a testvérét – vont vállat könnyedén Cat. – Ebben nincs semmi szégyellnivaló.

Salome is bólintott.

– Te már itt voltál az Elforduláskor, amikor mindenkinek saját poklát kellett megjárnia. Akkor velünk voltál. Most rajtunk a sor.

Az Elfordulás. Mindannyian így gondoltak rá, és mindannyian hordozták még a sebeket. A Mallory Világán, az ellen a Kurita parancsnok – egy bizonyos Yorinaga Kurita – ellen vívott különös párharc után Morgan Kell ezredes elhagyta az egységet, és a Zaniah III világának kolostorába vonult. Ugyanekkor a Kell Kopók Ezred kétharmada is eltávozott. Mindez tizenegy éve történt. Dan azóta is töprengett, vajon Morgan miért nem tüntette ki bizalmával az egész ezredet, Salome pedig azon, hogy miért hagyta el őt a férfi. És Dan soha nem volt képes megérteni, miért kellett a Kell Kopóknak széthullaniuk röviddel azután, hogy csatlakozott hozzájuk.

Patrick Kell lassan bólintott, mintegy válaszképpen Salome szavaira.

– Annyi mindenen mentünk át együtt, Dan – mondta, de megtartotta fogadalmát, miszerint soha nem fog beszélni az Elfordulásról. Hangja elcsuklott, de hamar összeszedte magát. – Én tudom, mit jelent elveszíteni egy idősebb testvért. De mindannyian keményen dolgoztunk, hogy a legjobb zsoldosegységgé fejlesszük ezt az alakulatot. – Patrick Salome és Cat felé biccentett. – Osztozunk a fájdalmadban.

– Nagyon köszönöm. – Dan fáradtan elmosolyodott. – Csak abban reménykedem, hogy Justin .. szóval, hogy… mentálisan sértetlenül vészelte át a dolgot. – Nagyot kortyolt a pohárból, és hagyta, hogy az erős ital végigmarja a torkát. – Emlékszem még, amikor kicsik voltunk, hogyan szállt rá a többi gyerek félig kapellán származása miatt. Segíteni szerettem volna neki a verekedésekben, de mindig visszatartott, akár győzött, akár veszített. „Az én harcom, Danny”, mondta olyankor. Amikor azzal érveltem, hogy ő a bátyám, ezért ez a mi harcunk, azt válaszolta, olyan dolgokkal foglalkozzak, amit ő nem tud elintézni.

Patrick melegen elmosolyodott, és felhajtotta whiskyjét.

– Csupa jót hallottam Justin bátyádról. Mindig reménykedtem, hogy a Kopókhoz akar majd csatlakozni.

– Akárcsak én – bólintott Dan. – Emlékszem, amikor bejelentette a tervét, hogy a Sakharai Katonai Akadémiára jelentkezik. Azt mondta apánknak, azért szeretne minél távolabb lenni Új-Avalontól, hogy ne élvezhesse az Allard név előnyeit, apa pedig nem ellenkezett. Justin azt állította, azért akar mech-harcos lenni, mert egy csatamech belsejében mindenki egyenlővé válik. Attól a pillanattól akartam én is mech-harcossá válni, hogy egyenlő legyek Justinnal.

Salome előrenyúlt, és hosszú, vékony ujjaival Dan nyakizmait kezdte masszírozni.

– Biztos vagyok benne, a Komsztár vonalon már úton van egy másik üzenet is, amelyben értesítenek, hogy Justin állapota javul. Az Új-Avaloni Tudományos Intézetben számos tudományos áttörést értek el nemrégiben. A bátyád legalább a lehető legjobb kezelést kapja.

– Dan, egészen biztosan nem akarsz elmenni? Nem mondom, hogy könnyen tudnánk nélkülözni, de a Cucamulus a tiéd, csak egy szavadba kerül. – Patrick az ablakon keresztül a Manannan MacLirre mutatott. – A Mac legénysége a biztonság kedvéért állandó készenlétben áll.

Dan megrázta a fejét, kihörpintette poharából az utolsó cseppeket is, és felállt.

– Nem, de azért köszönöm. Mindent köszönök nektek. – Már sokkal nyugodtabban mosolygott. – Justin biztosan jobban lesz. Ahogy a légizsokék szokták mondani: „Minden roncs jó, amiből saját lábadon távozol.”

Dan felemelte a fejét, és még szélesebben elvigyorodott.

– Nekem itt van dolgom és Justin nem örülne, ha nem végezném el. Meg aztán valakinek azt is ki kell találnia, hogyan menekítsük ki időben Jones főtörzsőrmestert az Öreg Viharosról.

– Értettem, százados – mosolyodott el Kell is. – De ne felejtsd el, az ajtó mindig nyitva áll.

Daniel Allard bólintott, de a fejében kavargó gondolatoktól alig hallotta Kell szavait. Megtalálom, akárki is tette ezt veled, és esküszöm, a vérét egy Allard fogja kiontani.

5.

Solaris VII (A Játékok Világa)

Rahneshire, Lyrán Nemzetközösség

3027. január 15.

 

A fekete-vérvörös fényezésű légpárnás az utca betonján szerteszét heverő törmelékkupacokat kerülgetve vágott át az apró cseppekben szemerkélő esőn. Ahogy a jármű fényszórói elűzték a sikátorok torkolatát és a kapubejárókat rejtő sötét árnyékokat, az éjszakai utca lakói visszahúzódtak a fény elől. Felismerték az autót, és biztosak lehettek benne – legalább annyira mint abban, hogy a felhők sohasem tűnnek el a Solaris egéről –, megtámadása az öngyilkossággal lenne egyenértékű.

A gépjármű keresztülhaladt a Cathayt és Silesiát – Solaris City kapellán és lyrán negyedét – elválasztó kiégett „senki földjén”. Cathay rangjainak ügynökei ügyet sem vetettek a felségterületükről távozó járműre, de Szilézia „nem hivatalos” határőrei tiszteletteljes mozdulattal üdvözölték a légpárnáin tovasuhanó sötétített üvegű autót. A légpárnás az első torlasztól mentes keresztutcán balra kanyarodott, végül pedig megállt egy meghatározhatatlan funkciójú épület keskeny bejárata előtt.

Levegő szisszent, amint a vezetőülés sirályszárnyú ajtaja feltárult. A belső világítás nem gyulladt fel, a sofőr nem akart biztos célpontot szolgáltatni egy esetleges mesterlövésznek. Fürgén kilépett az esőáztatta utca kövére, és lecsukta az ajtót, majd hosszú léptekkel a füstszínű üvegajtó felé vette az irányt.

Amint beért, a férfi lekapta széles, lelógó karimájú puhakalapját, és nedves esőköpenyével együtt átnyújtotta a ruhatárosnak. A ruhadarabokat gyorsan követte egy tíz C-jegyes borravaló is, és a jövevény elmosolyodott a nő reakciója láttán.

– Ó, nagyon köszönöm, Mr. Noton. – A lány szinte elolvadt az ámulattól. A férfi a szemébe nézve látta, szinte alig akarja elhinni, hogy az imént egy Komsztár-jegyet nyomtak a kezébe. A borravaló az esetek többségében a Házak bankjegyeiből vagy rosszabb esetben solarisi pénzből állt, amely a világon folyó illegális ügyletek fizetőeszközeként szolgált.

– Valódi, gyermekem. – Mély hangjának éle ellentmondott a mosolyából sugárzó melegségnek, de a lány erre nem figyelt fel. Noton hátat fordított neki, megigazította kétsoros kék atlaszselyem zubbonyát, és a bal vállánál lévő két utolsó gombot is begombolta. Érezte, hogy az ing megfeszül széles mellkasán, és tudta, ha még egy kicsit hízik, kénytelen lesz lemondani a mech-harcosok körében közkedvelt félkatonai viseletről. Jobban átgondolva a dolgot, Noton magában elmosolyodott. Amíg mech-harcos vagyok, úgy is öltözöm, mint egy harcos.

Gray Noton teljes magasságában kihúzta magát, és hosszú, lendületes léptekkel átvágott a gyengén megvilágított előcsarnokon, egészen a bal oldali falon lévő ajtóhoz vezető lépcsősorig. Az ösztövér, izgága kinézetű ajtónálló felpillantott az ajtónyílást betöltő Notonra, és azonnal elmosolyodott.

– Isten hozta ismét Thor Pajzstermében, Mr. Noton. Valaki már várja önt a Valhallában, de Mr. Shang is szeretné, ha szánna rá néhány percet. Ő odalent, a Midgardban tartózkodik, és a mérkőzések felvételeit nézi vissza.

Tehát már vár rám. Nyilvánvalóan hallott a visszatértemről, de vajon tudomása van-e a másik találkozómról? És ha igen, honnan tudhatta meg?

Noton könnyedén elmosolyodott.

– Köszönöm, Roger. – Egy húszas C-jegyet csúsztatott Roger asztalára. – Mr. Shang tudja, hogy mással is találkozom itt?

Roger a bankjegyre helyezte hosszú ujjú kezét, és a papírdarab azonnal eltűnt, mintha maga a férfi olvasztotta volna magába.

– Én biztosan nem említettem neki, uram, de ön is tudhatja, egyéb hírforrásokkal is rendelkezik. – Roger egy pillanatra elhallgatott, miközben egyik ujjával szórakozottan piszkálgatva nikotintól sárga fogait, homlokráncolva töprengett. – Mr. Shang megérkezett, és rögtön közölte, hogy a holoszobába vonul megtekinteni az összecsapásokat. Felajánlottam neki egy magán vetítőszobát a Valhallában, de visszautasította.

– Kiváló, Roger – bólintott megfontoltan Noton. – Köszönöm. Óvatosabbnak kell lenned, Gray. Ha Shang rájött, hogy a Solarisra való visszaérkezésed első éjszakáján felbukkansz Thor Pajzstermében, az azt jelenti, hogy kiszámíthatóvá váltál – végzetesen kiszámíthatóvá.

Elfordult az ajtót vigyázó őrtől, aztán a tömeget vizslatva tett egy lépést az elsötétített terem belseje felé. Az U-alakú bárhelyiséget különböző színű és erősségű, vakító fénnyel foszforeszkáló motívumok díszítették. Akármilyen figyelmesen is vizsgálódott, egyetlen ismerős arcot sem sikerült megpillantania a rövid, éles fényvillanásokban. Jobbra, az asztalokon túl még ragyogóbb, sebesen pörgő fények világították meg a táncparkettet. A bárhelyiségen végigsöprő, szemkápráztatóan vakító fehér fénypászmák a börtönök falán tovakúszó keresőfényeket juttatták eszébe. Az egyik kósza fénynyaláb tündöklő szivárványként verődött vissza az egyik vendég túlméretezett ékszeréről, de a fények többsége mindössze a Midgardban tartózkodók hullasápadt bőrszínének kiemelésére volt elegendő.

A halottak földjén senkitől sem kell félned, csak azoktól, akik észrevétlenül jönnek el érted. Noton testén borzongás futott végig. Nyugalom, Gray. Még mindig a csúcson vagy. Kicsúszott a markodból, de megkapta a magáét.

Gray egy ideig merengve bámult a rövid időközönként felvillanó spotlámpákba, majd alaposabban is szemügyre vette környezetét. Thor Pajzstermének, ennek a mindenféle külső fényreklám nélkül is népszerű és felkapott szórakozóhelynek a vendégköre két jól megkülönböztethető részre oszlott: a tömegre és a kiváltságosakra. Ha az előbbiek közül bárki elég szerencsével és elszántsággal rendelkezett, hogy rátaláljon a helyre, szívesen fogadták, és zavartalanul költhette a pénzét az átlagon felüli árú italokra, hallgathatta a fülsüketítően hangos zenét, vagy élvezhette a vakító fényjátékot. Az átlagos vendégek többsége pedig szívesen fizetett, csak hogy lássa a Valhalla felé igyekvő, Midgardon átvonuló kiváltságosokat.

Valhalla, a Megölt Harcosok Csarnoka. Gray Noton visszafojtotta nevetését, mivel egyike volt annak a kevés embernek, akik megértették és tisztelték a név mögött megbújó valódi jelentést. A bebocsátásra vágyakozó egyszerű emberek, a mech-harcosok és az Utódállamok pórnép közé vegyülő nemesei egyaránt úgy gondoltak a Valhallára, mint egy menedékre, a Solaris emberi csillagainak mennyboltjára. Itt bárki találkozhatott, vagy szerencsés esetben akár beszélgethetett is az olyan legendás harcosokkal – a Játékok Világának gladiátoraival –, mint Snorri Sturluson, Irtigo de Onez y Loyola, Antal Dorati vagy a mostani bajnok, Philip Capet.

Az idelátogató helyi és távolról érkezett nemesek és vendégeik alkották a Valhalla közönségének túlnyomó többségét, számuk még a mech-harcosokét is meghaladta. Számos ilyen nemes rendelkezett csata-mechekkel, és ugyanúgy szelektáltak a mech-harcosok közül, mint egykoron őseik tették a Terrán, amikor a kiválasztott zsokékkal versenyeztették telivéreiket. Ezek az „beistállózott” mechek uralták a Solaris fajsúlyosabb bajnokságait, miközben az egyedi használóként is funkcionáló mechtulajdonosok a könnyebb kategóriák állóvizében dagonyáztak. Ha egy független mégis vette a bátorságot, hogy kihívja egy nemes versenyzőjét, abban az esetben hatalmas fogadásokat kötöttek rá – persze a tétek nem a nyerési, hanem a túlélési esélyeiről szóltak.

Noton átfurakodott a tömegen, és még mélyebben hatolt Midgardba, egyenesen a bár nyitott vége felé véve az irányt. Útközben olyan emberek meghívásait utasította el, akiket nem is ismert, vagy ha igen, jobban szeretett volna elfelejteni. Folyamatosan közeledett az ajtóhoz, amely egy magas és tágas terembe nyílott. Amint belépett a tölcsér alakú terembe, Noton könnyedén kiszúrta Tsen Shangot a helyiséget uraló masszív holovetítőből visszaverődő fényben. Lesétált a harmadik szintre vezető lépcsőfokokon, és elsietett a zsúfolt nézőfülkék mellett, amíg oda nem ért ahhoz, amelyikben a kapellán várta őt.

– Üdv, Tsen – köszönt Gray, miközben becsusszant a másik férfival szemben elhelyezett székbe. Jobban ismerte már Shangot annál, hogy a kezét nyújtsa neki. Ehelyett inkább fejet hajtott, a kapellán pedig kegyesen viszonozta a gesztust.

Shang egy intéssel magára vonta az egyik felszolgáló tekintetét. A mozdulat hatására kézfeje kirajzolódott a helyiség közepén harcoló Valkyrie csillogó, kék hologramjának fényében. Bár Gray már számtalanszor tanulmányozhatta Shang kezét hasonló találkozásaik alkalmával, soha nem tudta teljesen visszafojtani a látvány hatására belsejében felgyülemlő undort. A mozdulat mesterkéltsége természetellenes hatást keltett, és elpuhult, piperkőc vonásokat kölcsönzött Shangnak. Gray azonban tudta, hogy aki egyszer komolyan veszi ezt a fajta viselkedést, ugyanakkora bajba kerül, mint aki azt hiszi, hogy egy Valkyrie nem jelenthet fenyegetést egy Riflemannek.

Shang kapellán divat szerint mindkét kezének utolsó három ujján hagyta megnőni a körmöket, mintegy tíz centiméter hosszúságúra. A drágakőporral és aranyfüsttel dekorált egyedi körmök Shang kapellán származásáról és gazdagságáról egyaránt árulkodtak. A Solarison magáról kialakított képpel és az általa birtokolt két nehéz mechhel együtt ez már elég volt hozzá, hogy a Pajzsterembe való látogatásaikor beléphessen a Valhallába.

Noton alig észrevehetően megborzongott, mert ő túl jól ismerte Shangot, talán bárki másnál jobban itt, a Solarison. Tsen Shang ugyanis a kapellán titkosrendőrség, a Maskirovka embere volt. Számtalan ügynököt irányított a Solarison, de szabadúszókkal – mint például Noton maga – is dolgoztatott, hogy információkat gyűjtsön, és továbbítsa őket a kapellán fővilágon, Siánon székelő feletteseinek. Shang valódi személyazonosságát figyelembe véve tehát azoknak a körmöknek több szerepük is volt, mint az aktuális divatirányzat követése.

A felszolgálónő odaért az asztalhoz, és rögtön leguggolt, hogy ne zavarja a két férfi rálátását a lent folyó hologramviadalra. A többi néző fülsüketítő zsivaja ellenére Shang halk, parancsoló suttogása meglepően tisztán kivehető volt.

– Még egy szilvabort nekem, a társamnak pedig egy PPC-t.

Noton megrázta a fejét.

– Inkább sört. Timbiqui barnát, ha van.

Shang elmosolyodott.

– Akkor hát egy Timbiqui barnát. – Egy kicsi, öblös tálkát csúsztatott a nő felé. Az edény peremét körben babnyi méretű gyümölcsmagok és kék-zöld héjdarabkák borították. – És még egy tál kincha gyümölcsöt is kérnénk. – Shang megvárta, amíg a pincérnő a tállal a kezében továbbáll, csak utána kezdett beszélni.

– Isten hozott, Gray. Gratulálok a küldetésed teljesítéséhez.

– Gratulálsz? – horkant fel Noton. – A küldetés a pofánkba robbant. Az elöljáróid azzal a feladattal küldtek ki, hogy csomagoljak össze egy kadétalakulatot, de mindössze egy Valkyrie-t sikerült elpusztítanom. Az a mech-harcos túl jó volt. Átkozottul jó, tette hozzá gondolatban Gray.

– Csakugyan. – Shang elhallgatott, amint a felszolgáló visszatért az italaikkal. A nő az asztal közepére helyezte a gyümölcsöstálat, de Shang azonnal maga elé húzta. Felemelt egy kinchát, és inkább veleszületett, mint gyakorlattal szerzett szakértelemmel, kisujjának karbonszál-erősítésű, borotvaéles körmével átvágta a gyümölcs héját. – Viszont azt a Valkyrie-t nem más vezette, mint Justin Allard őrnagy.

– Tehát ez az az Allard, akiről Capet annyit beszél – mosolygott Noton bánatosan. – Nem is csoda, ha fél tőle. Capet nem rossz, de Allard lekörözi.

Shang lehúzta a kincha héját és kihasított egy szeletet a gyümölcs édes húsából.

– Csak lekörözte. Bár a támadásodba nem halt bele, mégis sikerült véget vetned egy fényes karriernek. A Kitteryn tartózkodó ügynökeink jelentése szerint leszakítottad a bal alkarját. Allard még él, de már sohasem fog csapatokat harcba vezetni. Azok után, amit a Spicán művelt, hálát adhatunk a sorsnak, hogy sikerült kivonnunk Hanse Davion szolgálatából.

Noton rosszkedvűen elfintorodott. Ha tudtam volna, biztosan megölöm. Sosem lennék képes szándékosan megcsonkítani egy másik mech-harcost, hogy képtelen legyen többé harcolni. Noton felnézett és látta, hogy Shang elmerül a kincha élvezetében. Ó, Shang – gondolta –, a Maskirovkánál elfeledkeztél harcosi múltadról? Könnyelművé váltál; a kinchától való függőséged elárulja, hogy te is Liao Elveszett Légiójához tartoztál. Folt esett a becsületeden, amikor hagytad, hogy Marik elfoglalja a Shuen Want. Elfeledkeztél volna róla, milyen érzés mech-harcosnak lenni, mert nem akarsz emlékezni a kincha termővilágának elveszítésére? Vagy csak azt képzeled, a mech-harcosok a te kiemelt mesterkémi pozíciód alatt foglalnak helyet?

Shang kinyitotta szemét.

– A fizetséged lerendeztem, a szokásos módszerrel. – Shang előhalászott egy ezüstösen csillogó papírdarabot zöld selyemöltönyének zsebéből, és Noton elé csúsztatta az asztalon. Gray megvárta, hogy Shang figyelme újra a kincha felé forduljon, csak utána nyúlt a papírért. Miközben a kivetítőn a skarlátszín Wasp a földre omlott, a férfi a halvány holofényben megvizsgálta a cédulát.

– Steiner Stadion, ötödik harc? – vonta össze a szemöldökét. – Philip Capét-n nem túl sok pénzt lehet nyerni. Az esélyek mellette szólnak.

Shang bólintott, sötét szemében különös fény villant.

– El van intézve.

Noton hátradőlt, és lassan megcsóválta a fejét.

– Megbundáztál egy harcot, amiben Capet is szerepel? Ez lehetetlen. Soha nem fog parancsra veszíteni, ezt mindketten tudjuk – különösen nem kapellánok ellen.

Shang körmének drágakőpor bevonata kéken csillant meg, amint a kém egy kézmozdulattal elsöpörte Noton aggályait.

– A Riflemanben fog harcolni a Teng fivérek ellen. Azok mindketten Vindicatort használnak majd. A te fogadásod arra szól, hogy Capet életben hagyja Fuh Tenget.

Noton bólintott.

– És Sze Teng meghal?

A sokkal inkább a kinchára, mint a válaszra koncentráló Shang könnyedén bólintott.

– Elveszítette a magabiztosságát. Szégyent hozott az őseire, akik kétszáz évvel ezelőtt félelmetes mechhé tették a Vindicatort. Tudja, hogy ideje meghalnia.

Soha nem fogom megérteni a kapellán gondolkodást – gondolta Gray. Annyira… természetellenes.

– Nem fog ez kihatni a harcban nyújtott teljesítményére?

Shang a tálkába pöccintette a kincha magját.

– Megmondtam neki, hogy ha a testvérével legyőzik Philip Capet-t, utána egymással kell megküzdeniük.

Noton válasz helyett hosszút kortyolt söréből. A Teng testvérek szintén a Maskirovkának dolgoztak. Akár a Solaris napjába is képesek lennének beleugrani, ha Shang azt parancsolná nekik. Gray leeresztette a poharat.

– Van még valami tennivalóm?

Shang néhány pillanatnyi gondolkodás után bólintott.

– A mech-harcos, aki megszervezte a Kittery védelmét, miközben te Allard őrnaggyal harcoltál, bizonyos Andrew Redburn hadnagy. Tartsd nyitva a szemed, és tájékoztass, ha bármi hírt megtudsz róla.

Noton elmosolyodott és felállt az asztaltól, hogy távozzon. A poharában maradt sört nem itta ki, ahogy a Solaris többi mech-harcosa és egyéb lakója tette volna. Noton elnyomott egy mosolyt, amikor Shang tekintette a korsó felé villant. Kapellánok – zavaró mértékben kötődtök a tradícióitokhoz, mégis úgy olvasok belőletek, mint egy nyitott könyvből. Mivel otthagytam ezt a drága import italt az asztalon, most azt hiszed, gazdag vagyok. Hasonlóképpen, te is ott fogod hagyni a drágalátos kincha gyümölcsödet, hogy saját gazdagságodat bizonyítsd. Tisztelsz engem a viselkedésemért, én viszont csak nevetek rajtad.

– Gray, még egyszer szeretném neked kifejezni a Liao Ház nagyrabecsülését azért, amit tettél. Remélem, a közeljövőben hasonló sikereken osztozhatunk majd.

Noton elmosolyodott a Midgard félhomályában.

– Akárcsak én, Tsen.

6.

Solaris VII (A Játékok Világa) Rahneshire,

Lyrán Nemzetközösség

3027. január 15.

 

Noton egyedül hagyta Shangot kincha gyümölcseivel, és fellépdelt a teraszos elrendezésű terem lépcsőfeljáróján, majd egy keskeny folyosón átvágva a szemkápráztatóan kivilágított báron keresztül elért a Midgardot a Valhallával összekötő ajtóig. A bárral szemben egy szándékosan sötétségben tartott, asztalokkal és bokszokkal telezsúfolt terület húzódott. A mennyezetre szerelt elszívóberendezések olyan hatékonysággal tüntették el a főként ópium és turinlevél elégetéséből származó füstöt, hogy Noton orrát csak egy pillanatra csapta meg a kábítószerek keserű illata, miközben átsietett az asztalok között. Le sem pillantott, nem is próbált ismerős arcot találni a pipák vörösen izzó parazsánál, inkább nyílegyenes úton megközelítette az árnyékok közt rejtőző ajtónyílást, és belépett rajta.

Noton félrerántotta az útját elzáró vastag, fekete függönyt és sebesen felkaptatott az önmaga fölé visszakanyarodó rámpán, míg végül egy előcsarnokba ért, nagyjából a fölött a hely fölött, ahol előzőleg Rogerrel beszélgetett. A padlóba épített nyomásérzékelő felett Noton megállt egy pillanatra, hogy az azonosítórendszer rubinvörös fénye végigpásztázhasson rajta. A bal oldalon felállított, golyóálló üveggel borított fülkében várakozó őr elmosolyodott:

– Isten hozta, Mr. Noton.

Noton kurta biccentéssel viszonozta a köszöntést. A rövid előszoba túlsó falát borító fekete üvegfal megakadályozta a Valhallába való betekintést, de a már bent ülők láthatták az újonnan érkezőket. A Valhalla közösségének egyes tagjai időről időre jót mulattak a nemkívánatos látogatókat a Midgardba visszakísérő őrök tevékenységén, de a legtöbben ügyet sem vetettek a jövevényekre.

Noton elmosolyodott, miközben arra gondolt, hogy az ő érkezése miatt csak egyvalaki türelmetlenkedik. Az üvegtábla középső panelje hangtalanul a falba csusszant, Gray Noton pedig belépett a Valhallába.

Nevéhez méltóan a Valhallát úgy tervezték meg, ahogyan egy északi harcos a paradicsomot megálmodja. A hosszú és tágas helyiség egészét durva, megmunkálatlan palánkokká hasogatott ritka, messziről importált fahasábokból állították össze. A falakon állati bőrök lógtak, az oszlopokat és támpilléreket pedig rikító festéssel díszített pajzsokkal borították. A helyiség közepén holografikus tábortűz lobogott. A falikarokban elhelyezett hologram-fáklyákon kívül gyakorlatilag a tábortűz jelentette a Valhalla egyetlen fényforrását.

A terem teljes hosszában, az ajtótól egészen a túlsó oldalon emelkedő pódiumig durván megmunkált asztalok és padok sorakoztak. Az asztalok melletti helyeket mech-harcosok foglalták el, nagyjából a szakértelem és befolyás alkotta hierarchia szerint. A legjobb harcosok az emelvény közelében üldögéltek, az újak vagy a leszálló ágban lévők pedig az ajtó mellett. Gyöngyöző Tsinghai sörrel töltött fakorsókkal, valamint gőzölgő hússal és friss kenyérrel megrakott tálakat egyensúlyozó felszolgálók cikáztak a vendégek között.

A Valhalla mindkét oldalán szürke gyapjúfüggönyök takarták el a kíváncsi szemek elől a falban megbúvó sötét alkóvokat. Legtöbbjük mellett pajzs függött, amely annak a nemesnek vagy mech-harcosnak a címerét ábrázolta, aki a fülke tulajdonosának mondhatta magát. A nemesek benyílói sokkal közelebb helyezkedtek el az ajtóhoz, mint a harcosokéi, a Solaris VII-en mégis mindenki tisztában volt vele, hol összpontosul a valódi hatalom. Bár nagy dicsőséget jelentett Snorri Sturlusonnal üldögélni az emelvény mellett lévő alkóvjában, de az igazi hasznot mégiscsak az hozta, ha kicsit hátrébb sikerült bejutni az Utódállamok valamelyik hercegnőjének vagy grófjának a fülkéjébe.

Noton barátságosan odaintett, az első néhány ismerős mech-harcosnak, de nem vesztegette az idejét hosszas csevegéssel. Általában élvezte a többi pilóta társaságát, még azokét is, akik sorsuk rendeltetése szerint a Solaris viharos játékvilágán kényszerültek élni és meghalni. Ma este azonban más, sokkal fontosabb ügyek foglalkoztatták.

Lám, átsétálok a holtak völgyén, és nem érzek félelmet – sem tétovázást… Noton tudta, hogy a Valhallában található mech-harcosok jobbak a Solarison fellelhető harcosok nyolcvan, és a Belső Szféra pilótáinak kilencven százalékánál. Viszont azzal is tisztában volt, hogy a solarisi Játékok Világa a mech-harcosok számára valódi zsákutca; az egymással háborúzó Utódházak urainak szolgáló társaiktól eltérően nekik nem volt esélyük rá, hogy egy címmel és némi hűbérbirtokkal gazdagabban visszavonuljanak. Amint azt a Valhalla név is sugalmazta, az itteni mech-harcosok tulajdonképpen máris halottak voltak.

Vagy ha elég ravaszak, akkor időben kiszállhatnak, ahogy én is tettem – gondolta Noton, miközben megcsodálta a fülkéjét ékesítő pajzsot. A kép – egy vörös célkereszt közepén trónoló cingár, szinte komikus kinézetű szellem – mindenkit Noton régmúlt dicsőségére emlékeztetett. Legendapusztító – így neveztek engem és a Riflemanemet, mert több fülkét szabadítottam meg a tulajdonosától, mint bárki más előttem, vagy akár „visszavonulásom” óta. Mostanában pedig információkereskedőként a királyi családok tagjaival cimborálok, és uralkodókat szabadítok meg a trónjuktól. Bár néhány mech-harcos szerint Gray ezzel a váltással elárulta egykori hivatását, a legtöbben nem törődtek vele. Még annyira sem, mint Gray Noton maga.

Noton széthúzta a benyílót fedő függönyszárnyakat.

– Jó estét, von Summer báró – köszöntötte az asztalnál ülve rá várakozó sötét hajú, testes lyrán nemzetközösségi nemest. A bárónak ma este hölgykísérője is akadt, egy megdöbbentően gyönyörű, szőke hajú, kék szemű nő személyében. A báró asztaltársa elmosolyodott, és Noton felé nyújtotta kezét.

– Kym Sorenson grófnő vagyok, az Egyesült Világokból. – Az ujján viselt gyémánt- és rubinköves gyűrű Noton szemébe villant. – Örülök a találkozásnak, Gray Noton.

A férfi kezet csókolt, miközben megcsodálta a végtag bársonyos puhaságát és tökéletes manikűrjét – pontosabban a szemszínhez tökéletesen passzoló halvány körömlakkot.

– Enyém a megtiszteltetés, grófnő.

A grófnő elegáns mozdulattal felállt az asztaltól. Kék szaténblúzának – mely stílusában Noton zubbonyának kétsoros szabását utánozta – gombjai a bal oldalon nem voltak teljesen végig, a válláig begombolva. A ruhát összefogó csatos ezüstöv csak még jobban kiemelte szemet gyönyörködtető, karcsú alakját. Fekete selyemnadrágjához lovaglócsizmát viselt. Bár a csizma nem felelt meg a solarisi vagy a környező világok divatőrületének, katonai szabása mégis gondolkodásra késztette Notont. Talán egy mech-harcos...

A grófnő elegáns mozdulatai és ruhaválasztása láttán azonban Noton pillanatnyi töprengés után helyesbített. Nem lehet harcos. Ezekkel a kezekkel biztosan nem. Enyhén összeráncolta a homlokát, amint a nő a függöny felé indult.

– Máris magunkra hagy minket? – kérdezte.

Enrico Lestrade, Summer bárója is tiltakozásra nyitotta száját, és felkínálta karját a grófnőnek.

A nő szabad kezével hátrasöpörte vállig érő haját, és elmosolyodott.

– Talán később még visszatérek, Mr. Noton. – Kinyúlt, és gyengéden megszorította Lestrade jobbját. – Úgy vélem, önnek és Enricónak van némi üzleti megbeszélnivalójuk, melyet nem szeretnék megzavarni. A mielőbbi viszontlátásra.

Noton félrehúzta a függönyt a nő előtt.

– Alig várom. – A grófnő távozása után hagyta lehullani a függönyt, és Enrico Lestrade felé fordult. – Ragaszkodott a magánbeszélgetéshez, de mégis magával hozott egy nőt? Nem csodálom, ha a nagybátyja szeretné itt tartani önt a Solarison ahelyett, hogy visszaengedné a Summerre! Meglep, hogy még nem küldte el diplomáciai körútra a Luthienre. – Noton pillanatnyi szünetet tartott, majd könyörtelenül folytatta: – Nem; azt hiszem, nem akar kirobbantani egy háborút a Kurita Házzal, jól mondom?

A báró hebegett valamit, de végül sikerült értelmes mondatokká varázsolnia az ajkát elhagyó zagyva szótöredékeket.

– Ő semmiről sem tud. Túlságosan gyanakvó lett mostanában, Noton. A grófnő csak nemrég érkezett. Múlt éjszaka találkoztam vele egy bálon, a Solarisi Viadal Bizottság vezetőjének rendezvényén, és érdeklődött a Valhalla felől. Kihagyhattam a lehetőséget, hogy elkísérjem ide? Nem. Világosan és egyszerűen: nem. – A sarokban gubbasztó, sértődötten pislogó Lestrade úgy nézett Notonra, akár egy gyerek, aki éppen most tagadta meg az ashqua megevését.

Noton viszonozta a pillantást, és leült az asztalfő elé helyezett faszékre. Vagy valóban ilyen idióta vagy, akit csak azért küldtek ide, hogy ne csinálhasson nagyobb bajt, vagy ügyesen rejtegeted a valódi arcodat egy gyengeelméjű álarca mögé. Kifogom deríteni, melyik az igazi éned.

A fatáblák három oldalról körbezárt boksszá alakították a benyílót. Noton az asztallap alján lévő gomb megnyomásával bekapcsolta a fehérzaj-generátort, hogy a további beszélgetést senki ne legyen képes lehallgatni. A berendezés halk sistergéssel működésbe lépett.

– Honnan tudja, hogy ártalmatlan?

Lestrade gúnyosan felhorkant.

– Kedves Notonom, miután már annyi időt töltöttem gazdag iparmágnások unalmas csemetéinek társaságában, egy myriaméterről is képes vagyok kiszúrni őket. Éppenséggel azt is sikerült kiderítenem, hogy megszökött az Egyesült Világokról, mert nem akart részt vállalni az apja üzleti vállalkozásából. – A báró Notonra vigyorgott. – Ha már itt tartunk, az ő családja készítette a légpárnása motorját. Még mindig azzal a Tájfunnal közlekedik?

Noton bólintott.

– Sorenson Mechanikai Művek. – Megérintett egy másik gombot, és a szemben lévő fapanel félresiklott, láthatóvá téve egy holoképernyőt. – Steiner Stadion, ma este, ötödik harc. – Hangosan kiadott utasítására a számítógép végigfutott a Valhalla adatállományán. Képtöredékek villantak fel a képernyőn, végül pedig megjelent egy Rifleman és két, vele szemben álló Vindicator mozdulatlan képe.

Mielőtt azonban a rögzített csata lejátszódhatott volna, Noton újabb parancsot vakkantott.

– Csak a végeredményt.

Lestrade a homlokát ráncolta.

– Nem túl érdekes küzdelem.

Noton válaszképpen felmordult. Azt hiszem, mégis inkább bolond… Fehér betűk takarták el a csatamechek képét. Noton elmosolyodott. Fuh Teng túlélte, és a következő hónapban ismét harcolhat. Azonban Philip Capet-vel szemben elveszítette a csatát, és vele együtt a testvérét is. A hivatalos eredmény alatt a számítógép lábjegyzetként még kiírta, hogy ez volt Capet tizenharmadik győzelme zsinórban a Nyílt Osztályban, és az első alkalom, hogy nem sikerült megölnie egy kapellán ellenfelet.

– Kinyírhatta volna a másikat is – fintorgott Lestrade. – Emiatt vesztettem.

Noton fagyos pillantást vetett Lestrade-re. A kövérkés báró vörös ingével, fekete mellényével és vörös nadrágjával sokkal inkább hasonlított egy heroikus komédia színészére, mint valódi nemesre. Grayt már kifejezetten idegesítette a férfi, de azért megkérdezte:

– Mi miatt volt annyira sürgős, hogy találkozzunk?

– Bizonyos személyek – kezdte a báró, Noton pedig a „bizonyos személyek”-et gondolatban rögtön behelyettesítette Frederick Steiner herceg és Aldo Lestrade herceg nevével – azt gondolják, biztosan van rá mód, hogy egy űrugrót el lehessen téríteni a szokásos útvonaláról.

Noton összevonta szemöldökét. Igen, most már biztos, hogy nem normális.

– Ha egy űrugró ellopásáról beszél, akár abba is hagyhatja; – A rég-tech legalapvetőbb képviselőinek számító űrugrók olyan járművek voltak, melyek azonnali, harminc fényév hosszú ugrásokkal közlekedtek a csillagok között. Ezért mindenki, aki abban a szerencsés helyzetben érezhette magát, hogy rendelkezett eggyel, féltő gonddal vigyázott rá. – Senkit sem ismerek, aki elég vakmerő lenne egy űrugró lenyúlásához, különösen, mióta az Egyesült Világok múlt évben bevezette az új, eltérítés elleni intézkedéseket.

Lestrade orrcimpái megremegtek.

– Nos, igazából nem is az űrugróról lenne szó, hanem az általa szállított űrjáróról. Néhány nagyon különleges utassal a fedélzetén.

– Katonai hajó?

– Nem, egy egyszerű űrjáró – rázta meg a fejét Lestrade.

Noton fontolóra vette a kérdést. Az utasszállító társaságok és árufuvarozók elég gyakran állomásoztattak űrugrókat bizonyos központi ugrópontoknál. Az űrjárók – a bolygó felszíne és az űr között közlekedő szállítójárművek – űrugrókhoz kapcsolódva érkeztek a rendszerbe, és megérkezéskor rögtön átrepültek a másik, várakozó hajóra. Mivel az űrugróknak általában egy hét kellett, hogy feltöltsék Kearny-Fuchida ugróhajtóműveiket, ez a váltott rendszerű utazás meggyorsította a csillagok közötti közlekedést.

– Ez már megoldható – bólintott Noton. – Melyik hajó lesz a kiválasztott? És hol?

– Még nincs birtokomban az információ – mosolygott halványan Lestrade. – Annyit tudok, hogy a hajó a Terra közelében fog elhaladni, ezért jó lenne, ha az emberei arrafelé állnának készenlétben. Az akció szerintünk két-három hónap múlva lesz esedékes.

– Helyes. – Noton tisztában volt vele, hogy az ugrások közötti több hetes várakozás és az utazás látszólag komótos tempója ellenére, egy utasokkal teli űrjáró eltérítésére irányuló akcióhoz másodperc pontosságú időzítés szükséges. – Nem lesz olcsó mulatság.

Lestrade bólintott, és mellényzsebéből elővarázsolt egy kis jegyzetfüzetet.

– Azok a bizonyos személyek hajlandók fizetni hatvanezer C-jegyet előre, az akció költségeinek…

– Nyolcvanötezer – vágott közbe Noton.

Lestrade úgy kapta fel a fejét, mintha megcsípték volna.

– Csak hatvanezerre van felhatalmazásom.

– Akkor kérjen új felhatalmazást – hajolt előre Noton. Tudta, ha ezek a „személyek” elég elszántak hozzá, hogy eltérítsenek egy űrjárót, akkor arra is képesek lesznek, hogy jól megfizessék. – Feltételezem, az elfogott utasokat fogva is kell tartani bizonyos ideig, egy űrjáró elrejtéséhez szükséges hely előkészítése pedig rengeteg ember közreműködésével jár. A legközelebbi alkalommal mondja meg a feletteseinek, hogy a bérem ötvenezer előre, a segítőim pedig háromszázezret kapnak a feladat sikeres teljesítése után.

Lestrade arcából az összes vér kifutott. Notonra meredt, utána a füzetkéjébe, majd megint vissza a zsoldosra.

– Ez messze túllépi a költségkeretet…

Noton arcán ravaszkás mosoly villant fel.

– Nem, nem hiszem. Pótolni tudják majd a kiadásokat, ha az utasok hozzátartozóiból váltságdíjat sajtolnak ki. Az embereimnek viszont óriási kockázatot kell vállalniuk, és ha nincsenek megfizetve, hozzá sem kezdenek.

A báró mélyet sóhajtott.

– Továbbítom az üzenetét.

Noton helyeslően bólintott. Az egyedüli Terra felé tartó személy, aki érdekelheti a Lyrán Nemzetközösség Steiner/Lestrade frakcióját, csak egy Katrina Steiner arkóntól az Egyesült Világokba, Hanse Davion herceghez tartó küldönc lehet. Ennek a hírvivőnek az elrablása késleltetné a Steiner és Davion Házak közötti szövetség megerősödését. Miközben ez a szövetség minden egyes nappal tovább erősíti Katrina Steiner pozícióját, kuzinjának, a lyrán trónra törő Frederick Steinernek kifejezetten böki a csőrét. Noton titokban reménykedett benne, hogy Frederick Steiner és szövetségese, Aldo Lestrade – Enrico nagybátyja – sokat hajlandó fizetni a Steiner-Davion kapcsolatok szabotálásáért.

Noton felállt, és a függöny felé terelgette a jól láthatóan izzadó bárót.

– Értesítsen, báró, ha konkrét számadatokkal is tud szolgálni. Addig is…

A báró kivezetése után már fordult volna vissza a fülkéje felé, de egy harsány hang a nevét kiáltotta.

– Noton, megnézted a küzdelmemet?

– Nem, Capet. – Noton lassan megcsóválta a fejét. – Ha olyan harcra vagyok kíváncsi, amilyent te produkálsz, egyszerűen csak kidobok egy C-jegyet az utcára, és figyelem, ahogy a cathayi nyomorék utcakölykök marakodnak érte.

A terem távoli végében, a felállított pódiumon ülő Philip Capet az asztalra csapta kancsóját. A hangos csattanással darabokra törő edény cserepekkel hintette be a nehéz tölgyfaasztalt, és aranyló sörrel a férfi társaságát.

– Mit merészelsz!

– Mire gondolsz, Capet? Hogyan merészelem felhívni a figyelmet a szánalmasságodra? – Noton ökölbe szorított kezét csípőre téve a terem vége felé fordult. Capet, te idióta, hát már tényleg sérthetetlennek képzeled magad, ahogy azt a közvetítő kommentátorok állítják?

Noton mély morgása pengeként hasított a terem csendjébe.

– A Riflemaned szemmel láthatóan felülmúlta azt a két Vindicatort. Gyors harcnak kellett volna lennie. A Steiner Stadionban, egy akkora nyílt térségen egy percen belül végezhettél volna mindkettőjükkel. De ötig tartott. Hah! Csak játszottál velük, nem kezelted harcosként őket.

Capet megrázta a fejét. Rövidre nyírt hullámos, enyhén őszülő fekete haja és bozontos bajusza fenyegető, dühös kinézetet kölcsönzött a férfinek. Törött, kampós orra és a jobb szemét örökös kancsalságra kárhoztató forradás csak rátett egy lapáttal lenéző viselkedésére. A bajnok megvető pillantást lövellt Noton felé.

– Ti, kiöregedett harcosok mind egyformák vagytok. – Erőltetetten felnevetett. – Én háborúzom, Noton. Olyan harcokat látok, amilyenekről te nem is álmodhatsz. – Capet a földre köpött. – Nem játszottam azokkal a kapellánokkal. Mindössze néhány perccel tovább engedtem élni őket, mint amit megérdemeltek.

Capet mutatóujjával Notonra bökött.

– Ha valóban ilyen utcai harcos vagyok, akkor miért nem állsz ki ellenem és győzöl le? Hallgatlak, Noton. Netán a visszavonultságban elpuhultál? – Capet a hallgatósága felé fordult. – Noton az utóbbi hetekben azért hiányzott, mert zsírleszíváson és arcfelvarráson esett át. – Újra Noton felé fordulva még hozzátette: – És úgy látom, némi gerincpótlást is végeztettél.

– Ez a különbség közöttünk, Capet – kacagott fel hangosan Noton. –Nem tudod, mikor kell elhallgatni. És azt sem, valójában mennyire sebezhető vagy. Engem nem érdekel a kapellánok iránt érzett gyűlöleted, sem az istenverte önhittséged, de ne keresztezd többé az utamat. Ha megteszed, esküszöm, hogy a Legendapusztító lesz a végzeted.

7.

Új-Avalon

Crucis Határvidék, Egyesült Világok

3026. december 27.

 

Az öntudat cseppenként szivárgott vissza Justin Allard agyába. Amint az orvos a monitoron beállította a tíz köbcenti dexamalin adagolását, a férfi szervezetébe jutó gyógyszer lassan elmosta a többi drog által eddig fenntartott narkotikus kómát. A doktor az EEG monitorára pillantva elmosolyodott a növekvő agyi aktivitás láttán, és gyorsított a dexamalin infúzió áramlásán.

Összefüggéstelen, töredékes szavak és érzések villantak át Justin tudatán, akár a zavaros vizű tó felszínén végigcikázó tűzhalak. Éles fájdalomszilánkok és lángoló emlékezettöredékek mardosták, de elég ideig sikerült a fájdalomba kapaszkodnia, hogy valamennyire összpontosítani tudja gondolatait. Sikerült meghatároznia a fájdalom forrását is – egy apró, szinte észrevétlen forgácsot –, a jobb alkarjában. É tűhegynyi tudatos gondolatkezdeményből kiindulva rádöbbent, hogy van keze és teste, innen pedig már egyértelműen adódott a következtetés: életben van.

Kaotikus összevisszaságban memóriatöredékek képei bombázták az agyát. Először az alakulata miatt érzett maró félelem csapta meg, amikor felfedezte a Riflemant. Azután újra lejátszódott benne az egész csata, de olyan lassan és olyan színkavalkád közepette, hogy az egész inkább hasonlított egy szürreális rémálomra. A rakéták hatalmas fogakat rügyező virágokként robbantak fel, melyek belemartak a léggömb-mechekbe.

Az orvos felfigyelt az ugrásszerűen megnövekedett agyi aktivitásra, és újból visszacsökkentette a dexamalinszintet. Az egyik nővér vizes ruhát nyomott Justin homlokához, és a csípőjéig lehúzta róla a takarót, hogy lehűtse a testhőmérsékletét.

Justin csataálma feloldódott egy hűvös gondolathullámban. Ilyen nincs. Ez nem létezik. Nem akarok erről álmodni. Ez a három rövid, de összefüggő gondolat lekúszott a Justint fogva tartó sötét verembe, ő pedig beléjük kapaszkodott, mint valami létra legalsó fokába. Lassan, kínkeservesen felnyúlt, és új gondolatot ragadott meg. Fájdalmat érzek. Élek.

Justin izzadságának fanyar illata minden más szagot elnyomott, az őrnagy orrát mégis megcsapta a kórterem keserű fertőtlenítőbűze. Megrohanták régebbi kórházi látogatásainak emlékei, de nem adta át magát a felbukkanó élménytöredékeknek. Egy kórházban vagyok. Megsebesültem. A gondolatra újabb benyomások kristályosodtak ki benne. Justin végül megérezte a feje köré tekert, szemeit is eltakaró pólya szorítását

Hirtelen páni félelem töltötte el. Nem, nem vakulhattam meg! Istenem, bármit, csak ezt ne! Jobb kezét megpróbálta az arcához emelni, de az orvos finoman visszatartotta, nehogy az intravénás tűk kiszabaduljanak a helyükről. Justin – megérezve az ellenállást, melybe jobb keze ütközött – azonnal felhagyott a további próbálkozással, és inkább bal karját mozdította meg.

Szinte emberfeletti erőfeszítés kellett hozzá, de balja végül engedelmeskedett. A könyökből meghajlított végtag előbb függőleges helyzetbe került, majd a holtponton átbillenve keményen Justin mellkasának csapódott. A Justin agyát elöntő zavar és rémülethullám a kábulat utolsó foszlányait is elmosta.

Mi ez? Mi történt a karommal? Érezte a mellkasára nehezedő végtagot és a bordáiba mélyedő ujjak okozta tompa fájdalmat, mégis úgy tűnt számára, mintha csukója és kézfeje egyenesen a felkarjához csatlakozna.

Egy éles, parancsoló hang talált utat magának Justin vakrémületén keresztül.

– Hagyja abba, Allard! Várjon! Engedje el magát, őrnagy. – A parancs, amely mintha egy felettes tiszttől érkezett volna, fizikai ütésként hatott Justinra. Azonnal eltörölte az őrnagyot körülvevő görcsös szorongást, ő pedig úgy nyúlt utána, mint fuldokló a mentőöv felé.

Justin pergamenszáraz ajkai nagy erőfeszítés árán megmozdultak. Megpróbált beszélni, de csak rekedt hörgés hagyta el a torkát. Felülkerekedett az újabb félelemhullámon, és ismételten próbálkozott.

– Vizet.

Az ágy azonnal megmozdult, feje és felsőteste megemelkedett. A mellére hullott tárgy által okozott nyomás is megszűnt. Justin hallotta a kancsóból a pohárba csorgó víz csobogását, égető szomjúsága minden más gondolatán felülkerekedett.

– Csak lassan, őrnagy. – Az alsó ajkára fektetett szívószálon keresztül Justin mohón szürcsölte a hűs folyadékot. A Spicán eltöltött kétéves helyőrségi szolgálat alatt megszokott módszerrel a vizet egy-két másodpercig tartogatta a szájában, mielőtt lenyelte volna. Ezzel a körültekintő óvatossággal ivott még néhány kortyot, majd megrázta a fejét.

A szívószál elvétele után Justin abba az irányba fordította a fejét, amerről az imént az utasításokat hallotta.

– Megvakultam?

– Nem. – A parancsoló hangba némi lágyság keveredett. – Letakartuk a szemét, mert narkotikus kómában volt. A drogok kitágították a pupilláit, ezért a véletlen balesetek elkerülése érdekében pólyát helyeztünk a szemére.

Justin megkönnyebbülten bólintott.

– El lehetne őket távolítani? Mondjuk most azonnal.

– Ha kívánja – válaszolt a hang rövid habozás után. – Nővér, tompítsa le a fényeket, és húzza be a sötétítőt. – Az orvos egy pillanatra elhallgatott, majd még lágyabb hangon folytatta: – Van néhány dolog, amiről először talán tudnia kéne.

Justin megrázta a fejét. Mi lehetne fontosabb a látásomnál?

– Először látni szeretnék, doktor. Amelyik problémát látom, azt meg is tudom oldani.

Justin a jobb füle mögött hideg fém érintését érezte, ahogy az orvos ollója végighasította a fejére tekert pólyát. Két gyors vágás után a kötés Justin orrára hullott, de a szemét még mindig elfedte a két gézpárna. Egy pillanatra nyomást érzékelt a szemhéján, ahogy a nővér eltávolította a szemfedőket.

– Lassan kinyithatja a szemét, őrnagy. Nem sok mindent fog látni, de csak azért, mert besötétítettük a kórtermet. Gyerünk. Nyissa ki bátran.

Justin mély lélegzetet vett, és kinyitotta a szemét. Szinte abban a pillanatban kénytelen volt ismét szorosra zárni, mert még a gyenge fény is fájdalmasan hasított érzékszervébe. Nyugalmat kényszerítve magára újból kinyitotta, és gyors pislogásba kezdett, amíg hozzá nem szokott a sötétséghez. Látok! Vigyora szinte szétrepesztette kiszáradt ajkait, a doktort pedig szívből jövő kuncogásra késztette.

Justin jobbra fordította a fejét, és megpróbált összpontosítani. Az orvos, egy magas, hirtelenszőke férfi viszonozta a mosolyát. Justin rövid szemtorna után már el tudta olvasni a doki köpenyére írt nevet: James Thompson, M. D.

– Köszönöm, Dr. Thompson. Justin Allard őrnagy vagyok.

– Igen őrnagy, tudom – nevette el magát Thompson. A férfi a Justin ágyának végénél várakozó testes ápolónő felé fordult. A nővér nem viselte az ápolónőknél megszokott fejfedőt, rakoncátlan szőke tincseit inkább szalaggal fogta össze a tarkójánál. – Ő pedig Alice Forrester nővér.

Justin biccentett a nőnek, aki viszonozta a gesztust. Látok! Istenem, köszönöm neked, látok!

– Nos doktor, mi az, amiről tudnom kellene?

Az orvos habozott, de Justin elkapta az ágy túlsó széle felé villanó tekintetét. Lassú mozdulattal elfordította a fejét, és lenézett.

A kikeményített fehér takaró ráncai között – akár egy fészkén ülő vipera – ott hevert a Justin bal alkarját helyettesítő fekete fémdarab.