4301. csillagév, 252. nap

Arra ébredtem, hogy nyikorogva kinyílt a kabin ajtaja, és egy bilincs landolt a fejemen.

– Csatold magadra! – szólt be Lydia. Magamra tettem a bilincset és vártam. Az ajtó hamarosan feltárult és ott állt ő. Különbözött az űrállomáson megszokott kinézetétől. Egy egyenruhának tűnő öltözéket viselt, és az egész megjelenésében volt valami, ami azt az érzést keltette bennem, hogy jobb, ha nem packázok vele.

– Gyere utánam. Ne maradj le, ne kérdezősködj! Mindent megtudsz időben.

Kiszolgáltatott helyzetemben nem igazán volt választásom, követtem. Végig mentünk pár folyosón, míg megérkeztünk az űrhajó vezérlőjébe. Lydián kívül még négyen voltak a helyiségben, nyilvánvaló volt, hogy közöttük van az a jótét lélek, aki leütött... kétszer.

– Üdvözöllek a StarShine-on – mondta Lydia. – Azért hoztunk ide, mert nem szerettük volna, ha egy ártatlan meghal a mi ügyünk miatt.

– Ezt értékelem.

– Nem mondtam, hogy beszélhetsz! – szikrát szórt a szeme, szinte szó szerint, úgyhogy inkább befogtam, nem akartam megkockáztatni, hogy kivág az űrbe... miután megmentett a haláltól, amikor ugyebár kivágtak az űrbe. – Engem már ismersz, tényleg Lydiának hívnak. Bemutatom a többieket: Bale (egy zöld bőrű, leginkább két lábon járó gyíkra hasonlító lény), Dom (egy szőke humanoid, de valahogy fura, nem hiszem, hogy ember lenne), Rox (hatalmas, vörös bőrű, de egyébként humanoidnak tűnő lény, talán egy Ploxar, sanszos, hogy az ő öklével találkoztam) és Queep (lila bőrű, vézna kis lény, de a szemében van valami... többet rejthet, mint ami elsőre látszik). Mind-annyian rabszolgák voltunk a Xendonon, jelenleg pedig a forradalom bérgyilkosaiként dolgozunk. Te nyilván nem tudod, de a Xendonon már két éve polgárháború dúl, mióta a király kitagadta a legkisebb fiát, mert az megkérdőjelezte az apja politikáját. Azóta minden erejével azon van, hogy megbuktassa a jelenlegi vezetést és a nép kezébe adja a kormányzást. Ennek egyik legfontosabb lépése volta merénylet a királyi család ellen. Emiatt a merénylet miatt kerültél most ide. Két lehetőség áll előttünk: csatlakozhatsz hozzánk, hogy felszabadítsuk Xendont, vagy kirakhatunk egy útba eső bolygón. Rajtad áll.

– A királyi család meghalt, nem? Nincs vége a háborúnak? – logikus kérdésnek tűnt, hisz' úgy tudtam, hogy csak az űrállomáson tartózkodó három fő tartozott az uralkodóházhoz.

– Nem. Sőt, még csak most kezdődik. A király, a királyné és a trónörökös halála belviszályt indított az egész rokonságban. Mindenki, aki valamilyen módon kötődik a családhoz, hatalomra tör. Így az egyszerű polgárháború többszereplőssé vált. Meg akarjuk akadályozni, hogy bárki is megszerezze a hatalmat.

– Nem tartotok tőle, hogy a kitagadott srác is benyújtja igényét a trónra?

– Már megtehette volna. Egyébként, tudjuk, hogy mit kell tennünk, ha mégis megteszi.

– Most hova tartunk? – néztem ki érdeklődve az űrhajó ablakán.

– Az AA00AA űrállomásra.

Nem tudom, mennyire ülhetett ki a csodálkozás az arcomra, de nem volt erőm elrejteni.

– Az elpusztult – ráztam meg a fejem. – Belevezették a csillagába, amikor kiderült, hogy már elöregedett az összes létfenntartó berendezés, és olcsóbb volt új állomást építeni helyette.

– Igen. Ezt hiszi szinte mindenki. Csakhogy az AA00AA nem veszett oda, csak áthelyezték egy kietlen, sötét helyre. Ha velünk tartasz, megláthatod.

Nem tudom, hogy tíz másodpercet, tíz percet vagy órákat álltam-e ott, gondolkodva, tanakodva, amikor Rox szörnyű, mennydörgésszerű hanggal rám förmedt.

– Na, mi van? Agyvérzést kaptál? – zökkentett ki Lydia a merengésből. – Ennyire csak nem nehéz eldönteni, hogy mit akarsz.

Végig jártattam a szemem a StarShine legénységén, végül Lydián állapodott meg a tekintetem.

– Veletek tartok.