- Hallgass, kedvesem! - utasította rendre Pierre. - A mai nap a történelem egyik mérföldköve, még síromból is felkelnék, hogy beállhassak a győzelmi menetbe - s tovább diktált.
Thérése a maga csöndes, alapos módján látta el a beteget. Örült, hogy az ő Pierre-je is hozzájárulhatott a győzelem kivívásához. De Julie nem volt megelégedve sógornője buzgalmával, maga is átköltözött hozzá a rue Saint-Antoine-i házába, éjt nappá téve fivére körül szorgoskodott. Thérése ezt is eltűrte.
Pierre türelmetlen beteg volt. Minden orvosával összeveszett, mert nem engedték meg neki, hogy átmenjen a rue Vieille du Temple-ba, s maga vegye kezébe üzletének irányítását. Azt a kívánságukat pedig, hogy látogatókat se fogadjon, kereken elutasította.
Elsőnek Monsieur Lenormant kereste fel betegágyánál. Pierre nagylelkű volt; épp csak egy halvány célzást tett arra, milyen alaptalan volt Charlot-nak az a feltevése, hogy az amerikaiak kifogynak a szuszból. De Charlot szája körül egy pillanatra újra megjelent a fatális mosoly; láttunk már olyat, mondta, hogy a győztes fél is - épp ereje s önbizalma tudatában - rossz adósnak bizonyult.
Pierre nevetett. Mindazonáltal nagy boldogsága mélyéből egy kis titkos aggodalom szállt fel szívére. Legjobb igyekezete szerint azon fáradozott volt, hogy létrehozzák Franciaország és Amerika között a szövetséget; de ha most ez a szövetség létrejön, Monsieur de Vergennes-nek már nem lesz szüksége titkos ügynökökre, akkor a király hadszertárai nyíltan, mindenki szeme láttára szállíthatnak fegyvert Amerikának, a hivatalokat százan és százan fogják ostromolni, hogy hadiszállításokat kapjanak, s versenybe állhassanak a Hortalez és Társa céggel.
Egyelőre azonban verőfényes napok következnek, s a lassan derengő aggodalom, melyet Charlot gonosz megjegyzése keltett benne, hamar elpárolgott a mindenfelől áradó elismerés fényében.
Mert mindenki eljött, hogy részvétét fejezze ki balesete alkalmából, s hogy szerencsét kívánjanak neki az amerikai győzelemhez; már-már úgy festett, mintha Pierre személyesen eszközölte volna ki Burgoyne tábornok fegyverletételét. Milyen dicsőség, vélte Madame de Maurepas, hogy Toutou-ja háromezer mérföldnyi távolságban is hősi sebeket szerzett a diadalmas ütközetben.
Még az oly félénk Félicien is meglátogatta szobájában nagybátyját, s áhítatos szemmel nézett fel a férfira, akinek megadatott, hogy ily roppant szolgálatot tehessen a szabadság ügyének. S az ifjú tiszteletadása jólesett Pierrenek.
S bekopogott valaki, akiről Pierre álmában sem merte volna feltételezni, hogy valaha is meg fogja látogatni: Francois Vaudreuil. Úgy van, e gőgös úr nem restellte meglátogatni az órás fiát. Elegáns fordulatokkal fejezte ki balesetén érzett részvétét, s noha az amerikai győzelemről elejtett megjegyzéseibe némi kis gúny vegyült, Pierre úgy látta, hogy szavaiból őszinte elismerés érezhető ki munkája iránt. Látni való volt, hogy Vaudreuil látogatása több puszta udvariasságnál. Sokáig maradt, hosszasan elbeszélgetett a politikai helyzetről, s Pierre boldogan vette észre, hogy a nagyúr megkülönböztetett figyelemmel hallgatja fejtegetéseit.
A saratogai győzelem ugyanis felajzotta Vaudreuil becsvágyát, ő is valamennyire személyes sikerének érezte az amerikai győzelmet - hisz maga is kiállt Franklinért, neki köszönhető Toinette-tel esett találkozása! -, de Saratoga más okból is kapóra jött neki. Kacér játékai Toinette-tel már túlságosan is elhúzódtak, egyre kevesebb örömét lelte bennük, Versailles aranyozott egyformasága is mindjobban untatta, új izgalmakra vágyott. A saratogai győzelem eszébe juttatta, hogy régi, harcos katonacsaládból származik, amely - már a királyság tengeri hadjárataiban kitüntette magát. Vaudreuil nagyapja Kanada kormányzójaként tette ismertté nevét, egyik nagybátyját, Francois Vaudreuilt a francia hadsereg hőseként ünnepelték. Saratoga most arra biztatta Vaudreuilt, hogy élessze fel régi családi hagyományait, és vállaljon szerepet - nyomatékos szerepet - az Anglia elleni hadjáratban.
Mindenekelőtt arra kellett rábírni a Hájast, hogy kibújjék odújából, s hadat üzenjen Angliának. A Hájas tompán, szívósan ragaszkodott tétlenségéhez, Vaudreuil még szívósabban s még konokabbul ahhoz, hogy Toinette révén cselekvésre bírja.
Élvezettel hallgatta Pierre tüzes, jól csiszolt érveit arról, hogy a szövetség azonnali megkötése politikailag immár elkerülhetetlen. Jól eszébe véste ezeket az érveket, s továbbadta őket Toinette-nek. Egy percre sem tágított a királyné mellől ezekben a napokban, fáradhatatlanul bizonygatva és százszor is elismételgetve azt a meggyőződését, hogy Lajos most már nem térhet ki többé Toinette-nek tett ígérete beváltása elől.
Uszításai által elérte, hogy Toinette is mind makacsabbul kapott bele fogacskáival az amerikai ügybe. Még Maurepas-val és Vergennes-nel is szövetkezett, s amikor a miniszterek az amerikai küldöttek levelének vétele után - amelyben ezek felújították szövetségi ajánlatukat - kihallgatást kértek a királytól, addig gyötörte Lajost, amíg az meg nem engedte, hogy a kihallgatásnál ő is jelen lehessen.
Elesik a királynak az az ellenérve, mondták a miniszterek, hogy elsőnek nem kezdeményezhet tárgyalást az amerikaiakkal, hisz Franklin kéri most a tárgyalások újrafelvételét. Ha most megvárakoztatják az amerikaiakat, annak a veszélynek teszik ki magukat, hogy Franklin megegyezik Angliával.
Megbízható hírei vannak arról, közölte Vergennes, egy vastag aktacsomóra mutatva, hogy Anglia békeajánlatokkal árasztja el Franklin doktort.
Lajos kelletlenül nézte az aktákat, nem nyúlt értük.
- Ha tovább halogatjuk a dolgot, sire - jelentette ki erélyesen Toinette -, azzal egyenesen az angolok karjába kergetjük az amerikaiakat.
De Lajos már egy újabb ellenvetésre talált.
- Ön elfelejti, Madame, s önök is elfelejtik, uraim - felelte méltóságteljesen -, hogy kezünk meg van kötve. Mielőtt bármire is vállalkoznánk, ami felidézhetné a háború veszélyét, ki kell kérnünk szövetségeseink hozzájárulását. Vagy talán megszegjem szerződésemet Spanyolországgal? - kérdezte bosszúsan. - Nem bocsátkozom kalandokba. Semmilyen szerződést nem kötök a lázadókkal, amíg félreérthetetlenül, világosan, papíron meg nem kapom madridi öcsém hozzájárulását. Nem szegem meg a szavamat. Erre sohasem tudnak rávenni, uraim, s ön sem, Madame.
Toinette megbillegtette lábát, szólni készült, de aztán meggondolta, hallgatott.
Senki sem gondol arra, mondta Maurepas, hogy Spanyolország beleegyezése nélkül aláírjon egy ilyen életbevágó fontos szerződést. Engedélyt kér tehát a királytól, hogy azon nyomban futárt küldhessen Madridba.
- Nem bánom - dörmögte Lajos. De Toinette nem tágított.
- Semmiképp sem várakoztathatjuk meg Franklin doktort addig, amíg a madridi felelet megérkezik - mondta.
- Szavam köt - felelte Lajos komoran. - Franklin doktornak türelemmel kell lennie.
- Volna egy indítványom, sire - jelentette be a simulékony Vergennes. - Nem beszélhetnénk nyíltan az amerikaiakkal? Nem mondhatnók el nekik a valóságot, azaz nem közölhetnők velük a valósághoz híven, hogy a kormány ugyan már rászánta magát a szövetségi szerződés aláírására, de csak azzal a feltevéssel, ha Spanyolország is beleegyezik?
S minthogy Lajos sarokba szorítva, rosszkedvűen hallgatott, Toinette újra beavatkozott:
- Így helyes - kiáltotta erélyesen. - Ezt kell tennünk. Maurepas is hozzájárult:
- Nem látok más módot annak a megakadályozására, hogy Amerika békét kössön Angliával.
Lajos szótlanul, dühösen nézett maga elé.
- Köszönöm, uraim - mondta váratlanul. - Most már ismerem véleményüket.
Ezek után mi egyebet tehettek volna a miniszterek, mint hogy visszavonulnak? Toinette-re néztek, segítséget várva.
- Ne menjünk így szét, sire! - kérte Toinette erélyesen. - Bízza meg, kérem, a minisztereit, adják meg az amerikaiaknak azt a feleletet, amellyel tartozunk nekik! Kérem, nyilatkozzék, sire! - tette hozzá kedvesen, de nagyon határozottan.
- Hát. . . nem bánom - mondta Lajos.
De hogy mégiscsak kizsarolták belőle hozzájárulását, még jobban feldühödött.
- Közöljék azonban a lázadókkal - tette hozzá sietve, haragosan -, hogy nyilatkozatunkat a legnagyobb titoktartással kell kezelniük. Ha Franklinék hibájából bármi is kitudódnék, azonnal félbeszakítom a tárgyalásokat, s közlöm Londonnal, hogy minden erről szóló hír közönséges koholmány, rágalom és hazugság. Ezt vegyék tudomásul, uraim, s adják a lázadók tudomására. Úgy van, azonnal félbeszakítom a tárgyalásokat, semmilyen kötelezettséget nem vállalok többé.
Oly vad dühbe lovalta bele magát, hogy hangja kibicsaklott.
- Úgy van - rikácsolta -, ezzel az üggyel addig nem vagyok hajlandó foglalkozni, amíg Spanyolországból nem kapunk feleletet. Megtiltom, hogy bárki is - de nem nézett Toinette-re -, hogy jelenlétemben bárki is még egyszer megemlítse az amerikaiakat. Nyugalmat akarok. Nyugodtan akarok foglalkozni a porcelánkiállításommal.
A miniszterek eltávoztak, sietve, elégedetten. Toinette még ott maradt.
- Sajnálom, Lajos - mondta nem minden gúny nélkül -, hogy ennyi bosszúságot okoztunk önnek. Nem erőltette túl a hangszalagjait?
- Nem tudjátok, hogy mit tesztek - felelte Lajos fáradtan. - Nem tudják ezek az urak sem, te meg náluk is kevésbé.
S minthogy Toinette szótlanul, gúnyosan csak a vállát vonta, Lajos tovább kérdezett.
- Vagy tudja-e azt, Madame, tisztában van-e azzal, hogy a szerződés megkötésének mi lesz a következménye? Pontosabban: milyen következményekkel fog járni önre és rám nézve?
Toinette nem értette, hova akar kilyukadni.
- Azzal a következménnyel - folytatta Lajos bosszúálló, éles hangon -, hogy mindketten, ön is, én is kénytelenek leszünk kiadásainkat korlátozni. Ez a szerződés háborút jelent. A háború magasabb adókat. S ha magasabb adókat kérünk a néptől, akkor magunknak kell elöl járnunk a jó példával. Aminek következtében kénytelen leszek önt arra kérni, bármennyire sajnálnám is, hogy szállítsa le költségvetését.
Toinette meghökkent. Most, hogy ily erélyesen fellépett Amerika érdekében, úgy vélte, mindenkinek világosan fel kell ismernie, mennyire szívén viseli a nép érdekeit; tehát bátran költekezhet, sőt növelheti kiadásait. De belátta, hogy ez az érvelés most aligha győzné meg a királyt, így hát habozás nélkül azt felelte, hogy természetesen kész örömmel hajlandó minden áldozatra Franciaország érdekében, ha ezzel szolgálatot tehet hazájának, s csapást mérhet ősi ellenségükre.
Hisz még semmi sem dőlt el, mondta Lajos. Hetekbe telik, amíg megérkezik Spanyolországból a felelet. Sajnos, folytatta, amikor megtette Toinette-nek a szóban forgó emlékezetes ígéretét, nem gondolt arra, milyen visszás helyzetbe kerül. Mert most már nemcsak a spanyol királlyal szemben kötelezte el magát, hanem Toinette-tel szemben is.
Gyóntatóatyjával alaposan meghányta-vetette ezt az ügyet. Az adott szó egy egész királysággal szemben súlyosabban esik latba, mintha egy egyénnek kötelezzük el magunkat. Ha Spanyolország nem válaszol félreérthetetlen, határozott igennel, akkor súlyos lelkiismereti válságba kerül, s hogy akkor mit tegyen, azt Istennel és önmagával kell majd elintéznie.
Toinette pedig most még világosabban megértette, milyen izgalmas játék a nagypolitika, amelyben a kimondott szó sohasem önmagát jelenti, az igen nem jelent igent, a nem nemet, s elhatározása, hogy ezt a lomha, rosszindulatú embert ráveszi az Amerikai Egyesült Államok elismerésére és az Anglia elleni hadüzenetre, mindjobban megszilárdult benne.
Ugyanaznap Vergennes gróf üzenetet küldött Franklin doktornak. Minthogy azonban a tétovázó Lajosnak semmilyen körülmények között sem akart ürügyet adni arra, hogy visszavonja beleegyezését, a legnagyobb titokban indította el a tárgyalásokat. Nem versailles-i vagy párizsi hivatali helyiségeibe kérette az amerikai küldötteket; Versailles-ban jelölte ki a találka helyét, az utcán, pontos időre. Monsieur de Gérard megbízottja bérkocsin jött el értük, és egy kis villába vitte őket, Versailles-tól körülbelül egy mérföldre. Itt találkoztak Vergennes gróffal és Monsieur de Gérard-ral.
A miniszter mindenekelőtt néhány részletkérdést fejtett ki. Hangsúlyozta, hogy Franciaország nem gondol hódító hadjáratra; az ifjú király, mondta, nem kívánja, hogy az amerikaiak meghódítsák számára - vagy akár a maguk számára - Kanadát, nyugat-indiai gyarmatbirodalmát sem óhajtja kiterjeszteni. Ha elismeri az Egyesült Államokat, s háborút indít, az tisztára eszmei motívumokból történik.
Franklin hamarjában nem tudta, mit feleljen e dagályos ajánlatra. Ha a Kongresszus nem volna meggyőződve a király emberbaráti érzelmeiről, mondta, nem küldte volna őket Párizsba.
Vergennes meghajolt. Majd ünnepélyesen közölte a küldöttekkel a koronatanács határozatát: elismerik az Egyesült Államokat, tárgyalásokba bocsátkoznak velük. Spanyolországgal kötött megállapodásaira tekintettel azonban a király kénytelen mindaddig elhalasztani a szövetségi szerződés aláírását, amíg Madridból jelentés nem érkezik arról, hogy Spanyolország nem kifogásolja e szerződést.
Egy időre csönd támadt. Franklin csöndesen, nyugodtan csak ennyit mondott:
- Köszönetet mondunk önnek, gróf úr, e szerfölött örvendetes hírért.
Valamennyien meghajoltak.
- Még egyszer figyelmeztetnem kell önöket arra, uraim - mondta Vergennes -, hogy amíg Franciaország meg nem állapodott Spanyolországgal, semmilyen döntő lépést nem tehet. Nyomatékosan arra kérem tehát önöket, hogy e szövetséget az anyaölben nyugvó magzatnak kijáró óvatossággal kezeljék, s minden tekintetben a legszigorúbb titoktartást tanúsítsák.
- Ezt megígérjük - felelte Franklin.
Mihelyt a küldöttek magukra maradtak, Arthur Lee újra háborogni kezdett.
- Felháborító és méltatlan dolog - kiáltotta -, hogy a franciák a szerződéshez való elvi hozzájárulásukat is a titoktartás feltételéhez kötik. Még mindig úgy bánnak velünk, mintha tolvajok s összeesküvők volnánk.
Savanyú nyafogásával azonban ezúttal nem tudta megrontani a többiek örömét.
Vergennes grófnak ez a nyilatkozata egy szombati napon, december tizenhetedikén történt, tehát alig két héttel azután, hogy Európába érkezett a győzelem híre.
Franklin a lehetőséghez képest rögzíteni kívánta a versailles-i kormánnyal történt megállapodását. Levelet írt tehát Maurepas-nak. Örömmel veszi tudomásul, írta, őfelségének azt az elhatározását, hogy elismeri az Egyesült Államokat és szövetségi szerződést köt velük béke és háború esetére egyaránt. Arra kéri a miniszterelnököt, tolmácsolja a királynak a küldöttek hálás köszönetét baráti jóindulatáért.
Maurepas a fejét csóválta. A levél célja és rendeltetése kézenfekvő: szaván akarja fogni a királyt és a kormányt. De milyen rideg, milyen szalmaszáraz, milyen víznél is józanabb ez az írás! Nincs modoruk, udvariatlanok, semmi előkelőség, báj nincs bennük. Pedig a lázadók vezérének a legkeresztényibb felséghez intézett levele történelmi dokumentum lehetett volna, példa és mintakép a jövő számára.
Elképzelte, mit írt volna ő az amerikaiak helyében. Sőt, nem restellte a fáradságot, le is ült az íróasztalhoz, s megírta a levelet.
Az a rendkívüli bölcsesség, mellyel országának érdekét felséged párosítani tudja az emberiesség legmagasztosabb elveivel, minden amerikai kandalló fölött helyet biztosít felséged arcképének, s a nyugati félteke minden lakója szívében odaadó szeretetet s hódolatot. Kitekintve a tetemes anyagi eredményektől, melyeket a gondviselés bizonyára nem tagad meg a világ e két leghaladottabb nemzetének szövetségétől, a szabadság barátainak soha el nem múló szeretete is oly fizetség, melynél nemesebbet egyetlen uralkodó sem kívánhatna. S bár felségedet sok ezer mérföldnyi távolság választja el földrészünk lakóitól, senkit oly közeinek nem éreznek magukhoz, mint önt, nagy királyi A prédikátor Salamon tévedett: nem minden hiú e földön. Nem hiú Amerika szeretete és hálája sem felséged iránt.
Így kellett volna írnia a passyi öregúrnak. S ehelyett mit írt?
Arra kérem önt, tolmácsolja a királynak a küldöttek hálás köszönetét baráti jóindulatáért.
A barbár!
De Franklin faragatlan egyszerűsége mindennek ellenére lenyűgözte Maurepas-t. Vergennes, aki attól tartott, hogy a király hosszas habozása végül mégiscsak arra fogja indítani Franklint, hogy elfogadja Anglia békeajánlatát, arra beszélte rá kollégáját, találkozzék az öregúrral, és igyekezzék udvariasan türelemre bírni. Maurepas szívesen fogadta a tanácsot.
Az újabb találkozást is a titokzatosságnak ugyanolyan körülményes szertartásaival ütötték nyélbe, mint az amerikaiaknak Vergennes-nel való találkáját.
A minisztert titkára, Sallé kísérte. Mindenekelőtt szerencsét kívánt Franklinnak a nagy sikerhez; hisz ha ez a szövetség megvalósul - s minden bizonnyal meg fog valósulni -, az egyes-egyedül Franklin érdeme lesz.
- Az ön népszerűsége tette lehetővé számunkra - jelentette ki -, hogy meggyőzzük a királyt e szövetség szükségességéről. Az ön mesteri sakkhúzása nélkül, mellyel belopta magát szeretetre méltó királynénk szívébe, soha nem ütöttük volna nyélbe ezt a szerződést.
- Köszönöm - mondta Franklin.
- Mindenekelőtt azt csodálom önben - folytatta a fáradhatatlan jellemkutató és ítéletmondó -, hogy mennyire szublimálja becsvágyát. Mit is írunk erről emlékiratainkban, kedves Sallé? - fordult titkárához.
- „Franklin doktor - idézte ez színtelen, rögös hangján - nem hiú a szó köznapi értelmében. Mi például nem álltuk volna meg, hogy meg ne tekintsük a Szalonban körülrajongott arcképünket. Franklin hiúsága magasabb rendű. Sportszerű hiúság ez, amely a legnehezebb kísérletekkel teszi magát próbára. Legutolsó s legnehezebb kísérlete például az, hogy egy életrevaló köztársaságot állítson be a mi századunkba."
- Ön ezt a becsvágyat sportnak nevezi - válaszolta Franklin türelmesen -, mások talán meggyőződésnek mondanák.
- Nevezze, aminek akarja - felelte Maurepas engedékenyen. - Akárhogy nézzük is, mindenképp az ön nagyon is személyes, bravúros huszárcsínyje. Nem a kis Svájccal vagy a kis Hollandiával volt dolga, hanem egy egész földrésszel, egy földrészt kovácsolt össze köztársasággá. Minden elismerésem az öné - fejezte be, fonnyadt kezeivel egy-két tapsszerű mozdulatot végezve.
- Persze az ön köztársasága nem marad meg - folytatta odavetőleg, ellentmondást nem tűrő természetességgel. - Az állam király nélkül olyan, mint a nadrág nadrágszíj nélkül: lepottyan. Kettőnk közül ugyan egyik sem éri meg, de bizonyos vagyok benne, hogy már nem tart soká, s az ön Amerikája visszakéredzkedik Egyiptom húsos fazekai közé, s vagy a mi fáraónkhoz, vagy a magukéhoz fog könyörögni, hogy vegye valamelyik címerállatának szárnyai alá.
- Ezt inkább meg se említse, gróf úr - tréfálkozott Franklin. - A mi fáraónknak ma leghőbb vágya, hogy békét kössön velünk.
- Tudom - felelte Maurepas mosolyogva. - Most engedményekre is hajlandó volna. Lehet, hogy okosabban tennék, ha vele alkudnának meg, s nem velünk. Talán mi is jobban járnánk, ha György királlyal egyeznénk meg, s nem magukkal. A játszmája vesztésre áll, ilyenkor az ember sok engedményre hajlandó. Talán még az sincsen kizárva - tette hozzá ábrándosan -, hogy visszaadná nekünk Kanadát.
- Ha annyira ragaszkodnak Kanadához, miniszterelnök úr - felelte Franklin barátságosan -, miért nem egyeztek meg előbb velünk, például tavaly, amikor sokkal nagyobb szükségünk volt még a segítségükre. Akkor talán még Kanadáról is ejthettünk volna egy-két szót.
- Ejthettünk volna, hogyne! - vigyorgott Maurepas. - De ide nem adták volna, arra a nyakamat teszem. Nem kértek volna ebből a szomszédságból, nem tűrtek volna el bennünket a határaikon. Mit is mondott egy Franklin doktor nevezetű úr a legnagyobb nyilvánosság előtt rólunk, franciákról?
A titkár máris idézett:
- „Azt hiszem, e bosszúálló nemzet minden tőle telhetőt el fog követni, hogy beleártsa magát ügyeinkbe, és összeugrassza Angliát gyarmataival."
- No nézd csak - mondta Franklin tűnődve. - Ezt mondtam volna? Mikor? Régen?
- Nem is olyan régen - felelte Maurepas. A titkár a pontos dátumot is tudta.
- Franklin doktor úr ezt a kijelentést ezerhétszázhatvanhét augusztus tizennegyedikén tette, tehát tíz évvel és négy hónappal ezelőtt.
- Időközben azonban jobban megismertem Franciaországot - mondta Franklin csöndesen. - Mondhatnám úgy is. „az én Franciaországomat", mert amint a nevem is mutatja, francia eredetű vagyok. S időközben azt is megtanultam, hogy büszke lehetek származásomra. Egyébként sem ragaszkodom hozzá, hogy egész életemben végig egy nótát fújjak. Fiatal koromban többek között rabszolgakereskedést is folytattam, később pedig az első voltam az amerikai kontinensen, aki könyvet írt a rabszolgaság ellen.
- Hacsak nem halunk meg nagyon fiatalon - ismerte el Maurepas udvariasan -, időnként ellentmondásba kerülünk önmagunkkal.
- Kanadáról beszéltünk - kanyarodott vissza Franklin. - Vergennes gróf arról biztosított engem, hogy őfelsége még a gondolatát is visszautasítja minden hódító hadjáratnak.
- A király módfelett erényes - állapította meg Maurepas. - De ha az ég kegyelméből Kanada ismét az ölünkbe hullna, azt hiszem, Vergennes kollégámmal karöltve rá tudnám beszélni az uralkodót, hogy fogadja el az ajándékot.
Franklin vékonyan elmosolyodott.
- Mondja, excellenciád - kérdezte érdeklődve -, ön még mindig reménykedik Kanada visszaszerzésében?
- Kedves doktorom - felelte Maurepas -, az ember, amíg él, remél. Sőt azon túl is. Ön szabadgondolkodó, én is az vagyok. Ennek ellenére nyilván nem tiltakoznánk az ellen, sem ön, sem én, hogy sírjaink fölé keresztet állítsanak, a test feltámadása reményének jelképét. Miért ne reménykednék tehát Kanada visszaszerzésében?
Franklin doktor ugyan olykor maga is elszórakozott egy-egy cinikus paradoxonon, de lelke mélyén hitt a gondviselésben, hitt abban, hogy az emberiség útjának célja és értelme van. S ez az öreg francia miniszter, akiből mint egy felcicomázott sírból, már rég kiszállt a lélek, heves ellenszenvet keltett benne.
- Az a meggyőződésem, miniszterelnök úr - felelte halkan -, hogy Franciaországnak Kanada nélkül is érdemes velünk szövetségre lépnie. Hosszú távra Amerika megbízhatóbb szövetséges Angliánál, szorgalmasabb, egyszerűbb, takarékosabb, munkabíróbb.
Banális felelet, gondolta Maurepas, nem válasz arra, amit mondott. De azért nem eresztette el a füle mellett a szavakat. Aki kimondta őket, az az arcképábrázolta Franklin volt, szigorú, vizsgálódó szemével, széles, határozott szájával, hatalmas állával - „férfi" a javából.
De Franklin hamar megérezte, hogy Maurepas könnyed társalgása sem bír el komolyabb megterheléseket, s egy tréfával fejezte be szavait.
- Száz évig egy hordó madeirában szeretnék feküdni - mondta -, aztán feltámadni, s megnézni, mi lett két országunkból.
- Én nem szeretnék feltámadni - felelte Maurepas határozottan. - Nem kívánom tudni, hogy mi történik halálom után. „Utánunk a vízözön", mondta egy hölgy, akiről egy igen jó s igen költséges epigrammát faragtam. A mondás természetesen nem tőle való, már Cicero megfogalmazta, Seneca is, ezek pedig egy görög auktortól kölcsönözték. De igaz, akár latinul, akár görögül vagy franciául szól. „Ha meghaltam, lángba borulhat felőlem a föld" - idézte latinul.
- Kellemes tárgyalás esik az olyan realistákkal, mint ön - felelte Franklin -, s örülök, hogy önnel hozott össze bennünket a sors. De ha oly kevés bizalma van minden államférfiúi tevékenységben, akkor miért nem vonul vissza, tisztelt barátom? Miért nem éri be azzal, hogy magánya csendjében szemlélje és széljegyzetekkel lássa el az eseményeket?
- Mit mondjak erre, tisztelt barátom - felelte Maurepas.
- Az olyan öreg ember, mint én, már megszokta az igát. Ha otthagynám a hivatalt, belehalnék a semmittevésbe.
Maurepas távozása után Franklin magára maradt mélabús gondolataival. Két öregember ült itt most együtt, s miről beszélgettek?. . . arról, miként lehetne minél jobban kiterjeszteni azt a gyilkos háborút, amelynek felidézésén mindketten fáradoztak. Ez a kínzó, viszkető emlék egy pillanatig sem hagyta nyugton. Franklin teljes szívéből gyűlölte a
háborút, amelynek esztelen kegyetlenségéről nemrég mesét is írt.
Egy ifjú, előkelő angyalt első ízben küldenek a földre, s vezetőül egy vén, tapasztalt futárszellemet adnak melléje. A québeci csatatérre érnek, a tömeggyilkosság, jajszó, vér és nyomorúság kellős közepébe, s az előkelő angyal így szól vezetőjéhez:
- Mit tettél, te hülye? A földre kellett volna vezetned, az emberekhez, s te a pokolba vittél.
- Szó sincs róla, Monsieur - felelte vezetője. - Ez már a föld, s ezek az emberek. Az ördögök nem bánnak el egymással ilyen kegyetlenül.
S mindezt tudva és érezve, mégis összeült azzal a másik öregemberrel, s közeli haláluk előtt mindketten azon fáradoztak, hogy háborút szítsanak az emberek között. Igaz, hogy ő maga több felelősségérzettel, mint az a másik, mert számára a politika nem játék. De amikor Maurepas azt mondta: „ha az öregek abbahagyják a munkát, beledöglenek", akkor Franklin felfigyelt rá, a szó belerágta magát, nem hagyta többé nyugton.
Hideg, kemény tél volt ebben az évben. A jeges utak akadályozták a közlekedést, Párizsban megritkult s megdrágult a hús, a kenyér, a tej, a fa is. A nyomornegyedekben fáztak és éheztek. A király s még néhány nagyúr engedélyt adott arra, hogy a szegények rőzsét szedhessenek erdeikben, de engedély nélkül is vitték, hozták a fát, s a síkos utak
feketélltek az emberektől, akik talicskákban, targoncákban, hátizsákokban szállították haza drága terhüket.
Az udvarnak s az előkelő társaságnak azonban sok jó szórakozást szerzett a tél. Korcsolyáztak a tavakon s a kisebb folyócskákon, a pajtákból és kocsiszínekből kikerültek a szánkók, s az urak és hölgyek hosszú, vidám kirándulásokra indultak.
Toinette, akit mindjobban gyötört benső nyugtalansága, szívből élvezte e szánkirándulásokat. Mily jólesett a nesztelen vad hajsza a zord és vidám hidegben! A „Kék orgona" kör teljes létszámmal részt vett kirándulásain, egymással vetekedve díszítgették szánkóikat, lovaikat. Toinette nem akart alulmaradni ebben a versenyben. Aranyfényben csillogó szánon hajtott végig a havas tájon, a szán belsejét Boucher festette ki, ülését vastag, piros bőrrel vonták be, drága, hímes csótárok ringtak a lovak hátán, strucctollbóbiták a fejükön.
A párizsiak pedig éheztek, fáztak. S ha olykor rőzsekeresés közben, az erdőkerülők gyanakvó tekintetétől kísérve, szembetalálkoztak a fényesen száguldó szánkósorral, megálltak, s halkan szitkozódva, riadtan, dühösen néztek az elsuhanó csapat után. Így herdálja hát el az osztrák nő Franciaország vagyonát! Az a kis népszerűség, amelyet Toinette Franklin mellett való kiállásával szerzett, hamar füstbe ment. Új röpiratok indultak támadásra. A szánkókirándulás, írták, az elfajzott Habsburg társaság bűnös találmánya; Trianonja, „Fiók-Schönbrunn"-ja kedvéért az osztrák nő romlásba dönti a hatalmas Amerikát.
A nyomor s az elkeseredés - okkal, ok nélkül - mind magasabbra hágott. Az éhezők itt is, ott is csoportokba verődtek, kenyeret követeltek, kifosztották a pékeket. Rendőrséget, katonaságot kellett igénybe venni, hogy a tüntetőket szétkergessék.
Egy d'Avelan nevű fiatal hadnagy parancsot kapott, hogy oszlassa szét a tüntetőket, szükség esetén fegyverrel is. Felsorakoztatta embereit, majd lován a sor elé vágtatott, egyik kezében kalapját, a másikban a parancsot lobogtatva.
- Messieurs et Mesdames! - kiáltotta. - Parancsot kaptam, hogy lövessek a ,,csőcselék"-re. Kérem a tisztességes embereket, térjenek haza.
A vásárcsarnok hölgyei, a halaskofák nevettek, kurjongattak, szerelmi ajánlatokat tettek a fiatal hadnagynak, a tömeg szétoszlott.
Toinette-nek a halaskofák nem tettek szerelmi ajánlatokat. Amikor egy alkalommal bekocsizott Párizsba, feltartóztatták kocsiját, s a piaci hölgyek hagyományaihoz híven kifejtették véleményüket a királynénak. Nyers szavakkal felszólították Toinette-et, hogy lássa el végre a kötelességét, és szülje meg a kölykét, ahogy az tisztességes nőhöz, s főként királynéhoz illik. Toinette igyekezett jó képet vágni, s néhány kényszeredett tréfaszóval válaszolt. De belsejében tombolt a düh. Azt, hogy trónörököst várnak tőle, megértette, de nem értette meg az asszonyok szavaiban lappangó, gonosz szemükből kivillanó gyűlöletüket, nem értette meg azt a dühöt, ami a röpiratokból acsarkodott feléje. Mit akarnak tőle? Hogy a nép kedvében járjon, szóba állt az amerikaival, elment a Szalonba, Párizs valamennyi játékboltjában felvásárolta a babákat, szétosztotta őket a szegények gyermekei között.
Alapjában véve - maga sem tudott róla - mélyen megvetette azt a huszonötmillió embert, aki fölött uralkodott. Idegen volt neki a nép. De hódolatára, szeretetére szüksége volt. Amikor első ízben, még gyerekfejjel, dauphine-ként ünnepélyesen bevonult Párizsba, az ágyúk üdvlövéseinek dörgése közepette, a virágokkal, lobogókkal, diadalívekkel feldíszített városba, százezren szegélyezték az utcákat, s a nép ujjongva megéljenezte. Sosem feledheti a pillanatot, amikor a Tuileriák balkonján állott, megrendült szívvel, a rivalgó lelkes tömeg fölött.
Mily boldog is a magunkfajta ember - írta annak idején anyjának -, hogy ily könnyen meghódíthatja a nép szívét, barátságát és szeretetét. Mily drága ez az ajándék! Ezt éreztem, ezt értettem meg abban a pillanatban, és soha nem fogok elfeledkezni róla.
Most, úgy látszik, újra eljátszotta alattvalói szeretetét. Pedig hogy vágyott arra, hogy ismét része legyen abban a csodálatos, felemelő érzésben, amely színültig betöltötte szívét, amikor szemébe nézett Franklin arcképének, s az operában a tömeg hódolatát fogadta. Milyen balgák ezek a csarnoki hölgyek, milyen ostoba ez a párizsi nép. De az embert mégis kileli a hideg, ha nem melegedhet szeretetükben. Mégiscsak rá kell bírnia a Hájast, hogy teljesítse ígéretét. Ki fogja verekedni az amerikai szövetséget és a háborút, s akkor talán ez az ostoba népség újra szívébe fogadja.
Neki mindig várnia kell. A halaskofáknak végeredményben igazuk van, meddig várjon még? Nevetséges! A Hájas teszi nevetségessé. Vaudreuilnek is igaza van, ha kineveti. Mióta hitegeti már Francois-t, érthető, hogy végül is feldühödik. Toinette elhatározta, hogy véget vet ennek a játéknak. Ha két hónap leforgása alatt nem lesz állapotos, véget vet Francois megpróbáltatásainak.
Lajos meghagyta, hogy naponta számoljanak be neki a párizsi élelmiszer-és fahiányról. Rosszkedvű volt. XVI. Lajos uralkodását nem aranybetűkkel fogják bevésni a francia történelem évkönyveibe, az eljövendő század Tacitusai sikertelen, kevés kezdeményező erővel rendelkező uralkodóként fogják megörökíteni nevét. Hosszú sorban követik egymást a fekete napok. Lakodalmi ünnepségén történt az első nagy szerencsétlenség, amikor a Louis Quinze téren pánik tört ki, és az emberek halálra taposták egymást. Uralkodása kezdetén a kenyérszűke miatt támadtak véres zavargások, s most újra éhínség tört ki Franciaország termékeny földjén. Szorongattatásának ideje hetekig, hónapokig tart, az öröm és a békesség ideje pedig csak néhány óráig: amikor olykor nagy ritkán megadatik neki, hogy könyvei közt üldögéljen, erdejében vadásszon, vagy lakatosműhelyében kopácsoljon.
Tőle telhetőleg segíteni igyekezett a nyomorultakon. Pénzt küldött, fát küldött nekik. Amikor látta, hogy a fagyűjtők mily nyomorúságosan kínlódnak elégtelen kosaraikkal és hátizsákjaikkal, csúszkálnak, sántikálnak, cipekednek a jeges utcákon, rendelkezésükre bocsátotta szánjait. Különös látvány volt, ahogy a koldusokat, rongyosokat, ágról-szakadtakat kis farakományukkal a király libériás kocsisai szállították el nyomorúságos odúikba. A párizsiak ugyan sokat nevettek, csúfolódtak Lajoson, de nevetésük csupa jóindulat volt.
- A mi jó Hájasunk! - mondogatták.
Gyűlölni csak az osztrák nőt gyűlölték.
Lajos elolvasta a királynét gyalázó röpiratokat. Világosan látta, mennyire utálják Toinette-et, és sokat bánkódott miatta, ö a hibás: adós a trónörökössel. Bármit tesz is, legjobb akarata és szándékai ellenére, valahol mindig elcsúszik: az országnak adósa maradt a trónörökössel, a monarchia szent eszméjét beszennyezte az amerikai lázadóknak tett engedményeivel. Szerencsére e sok gondja-baja között akadt olykor pihenő is. Megnyitották a porcelánkiállítást.
Lajos anyja sok szép porcelánt hozott a szász fejedelem meisseni gyárából Versailles-ba. Lajos már gyermekkorában kedvtelve tanulmányozta e kecses holmit, s elhatározta, hogy túlszárnyalja Meisseni sévres-i üzemével. Uralkodása legkezdete óta minden év végén porcelánkiállítást rendezett versailles-i palotájában; a kiállított tárgyakat jótékony célra árusították ki.
A király lakosztályában tizenegy napon át minden a feje tetején állt. A király lakószobáját is igénybe vették a kiállítás céljára. A szertartásokat - a szűkebb körű kis ebédet és a látványos nagy ebédet, a coucher-t és a lever-t - más termekben tartották meg; a nagy felfordulás csupán a könyvtárt és a lakatosműhelyt kímélte meg.
Lajos maga is jelentékeny összeggel járult hozzá a kiállításhoz, s elvárta, hogy a királyi család tagjai és az udvar is megfelelően támogassák erőfeszítéseit.
Boldogan nézegette, ahogy kicsomagolták a sok édes csecsebecsét. Kövér kezeivel feltűnő gyöngéden, szeretettel forgatta a porcelán figurákat, cirógatta, végigtapogatta őket. Nagy s bensőséges öröme telt a porcelán nemes formáiban, rajzában, szép színeiben, a mély királykékben, a világító sárgában, a betelt rózsaszínben. Maga kereste ki a helyét minden szobrocskának, csoportozatnak, gondosan mérlegelve, hol hatnak a legjobban, s minden darabnál alaposan fontolóra vette, mit lehet érte kérni.
Később a függönyök mögül leste a látogatókat, kihallgatta, hogy mit mondanak. Valósággal boldogtalan volt, ha a kiállított tárgyak közül az egyik vagy a másik nem tetszett. Másrészt annak is örült, ha nem vásároltak meg mindent; így elég áruja marad a kiállítást lezáró nagy árverés számára is.
Monsieur de Beaumarchais is megtekintette a kiállítást. Az alkalomhoz illően csinosan kiöltözött, s Lajos kénytelen-kelletlen megállapította, hogy e szemtelen, tolakodó fickó, akit nem szenvedhetett, oly kecsesen mozog a porcelán figurák között, mintha a kiállított tárgyak közül kelt volna életre.
Sokat vásárolt, a vevők névsorán az első helyen szerepelt. Lajos egy kissé bosszankodott, másrészt örült is a négyezerkétszázötven frank bevételnek.
Egy más alkalommal Monsieur Lenormant d'Étioles-t leste meg Lajos a függönyök mögül. Az idős úr bánatos arccal, de nagy szakértelemmel vizsgálgatta a kiállított tárgyakat. Szerette a porcelánt. Szeretett Jeanne-ja is, a boldogult Madame Pompadour, bolondja volt a porcelánnak. Bellevue-i kastélyában télikertet rendezett be porcelán virágokból, egymilliót költött rá. Hogy örült volna, ha megéri a porcelángyártás nagy technikai haladását! Nem nagy kort ért meg szeretett Jeanne-ja. Monsieur de Lenormant-nak nagy kő esett le a szívéről, amikor meghalt, sok konfliktus múlt ki vele együtt az életéből, de azért sajnálta, meggyászolta az asszonyt, minden bizonnyal jobban, mint az a vén kéjenc Lajos, aki elütötte a kezéről. Még a temetésén sem vett részt az a királyi csirkefogó, az ablakból nézte a gyászmenetet, boldogan, hogy végre megszabadult tőle; mert bármennyire szüksége volt is rá, Madame Pompadour súlyos egyénisége gyakran megfeküdte a gyomrát.
Charlot hirtelen azon vette magát észre, hogy a terem, amelyben a kiállított porcelánt nézegeti, épp a megboldogult felséges csirkefogó, XV. Lajos hálószobája volt. Igen, ebben a teremben döglött meg fekete himlőben, amit szeretkezés közben egy kis süldő lánytól kapott ajándékba. Hatalmasan megdagadt, fekély borította teste az egész kastélyt elárasztotta bűzével, elevenen rohadt meg a gazember, a legkeresztényibb király. Utolsó kedvese, Madame Dubarry a bűz ellenére is kitartott mellette, erőszakkal kellett elvonszolni mellőle. Ha Charlot pusztulna el ilyen körülmények között, az asszonyok közül, akikkel gáláns szavakat és testi örömöket cserélt, senki sem tartana ki mellette, Désirée legkevésbé. Ilyen gondolatok keringtek a fejében, miközben a porcelán figurákat nézegette; Désirée-nek való ajándékot keresett. Végül is egy órát választott, amelyet egy kínai isten hordozott a hátán; bizonyára a boldogság és a vagyon istene, jól megtermett, kövér, meztelen férfi, jóllakott és szomorú: bölcs jelképe a boldogságnak.
S végül elérkezett az árverés napja.
Az ünnepélyes alkalomra csupán a királyi család tagjai s legközelebbi barátaik voltak hivatalosak.
Nagy ünnepi ebéddel kezdték. Versailles konyhája világszerte híres volt, s ezen az estén Lajos kívánságára konyhafőnökei különösen kitettek magukért. Még Xavier herceg feleségét, Madame Joséphine-t is felpezsdítették a feledhetetlen ételek. Madame Joséphine csúnya, nyárspolgári hajlamú nő volt, ritkán mutatkozott az udvarnál, de minthogy remekül főzött, s némely különleges olasz ételt csak az ő asztalánál lehetett kapni, a két pákosztos testvér, Lajos és Xavier, ínyük megörvendeztetésére néhanapján nála étkezett. Lajos ma jókedvűen azzal udvarolt sógornőjének, hogy különleges pasticció-it dicsérte, melyek ünnepi ebédje étrendjéből hiányoznak, mert chefjei nem tudják elkészíteni.
- Pedig receptjét nem kapja meg, sire - mondta Joséphine, otrombán nevetve a bókon -, még ha egész Franciaországot adja is érte cserébe.
Xavier herceg homlokát ráncolta, szuszogott. Mindenki tudta, hogy a francia trónra pályázik, amelynek bizony ékesebb dísze lenne, mint Lajos bátyja. S minthogy ennek szemlátomást nem használt a műtét, Xavier esélyei tehát megszilárdultak, ostoba feleségének megjegyzése kétszeresen is illetlen volt. A sors kegyelméből Franciaország az övé lesz, még ha ez a buta liba nem adja is oda a receptjeit.
- Senki sem irigyli öntől pasticció-i titkát, Madame - mondta bosszankodva. - Lajos konyhája kifogástalan. Ebben egyenrangú velünk, azt senki el nem vitathatja.
Az ,,ebben"-t erősen hangsúlyozta.
De Lajos ártatlan jókedvében nem vette fel csipkelődését.
- Hallgass, egyél, örülj az életnek! - mondta jólelkűen. Az ebéd befejeztével megkezdődött az árverés.
Elsőnek Monsieur d'Angivillers állt be árverezőnek. Az érdemes udvaronc, hogy Lajos kedvében járjon, egy-egy élccel igyekezett kikiáltói szövegét fűszerezni. Nem nagy sikerrel; de az általános derűs hangulatban a vendégek barátságosan segítségére siettek. Lajos maga is elsütögetett egy-egy nyersebb tréfát, s hálásan nyugtázott minden jókedvű megjegyzést.
Minthogy Vaudreuilnek néhány szava különösképp megnyerte tetszését, megkérte a márkit, hogy vegye kezébe a soron következő tárgyak elárverezését.
Francois Vaudreuil ez idő tájt mind türelmetlenebbül gondolt a küszöbönálló háborúra. Egy hajóraj élére képzelte magát, egy hadsereg élére, amely Harwichnél vagy Portsmouthnál betör Angliába, s érthetetlennek, elkeserítőnek tartotta, hogy terveinek időpontja és megvalósítása ennek az otromba, gyermekes, vérszegény, kövér fiatalembernek a döntésétől függjön. De Vaudreuil értelmes, céltudatos ember volt, s minthogy ez a kövér fiatalember az uralkodója volt, a lehetőséghez képest kedvében igyekezett járni. Tehetséges színész volt: úgy alakította a piaci kikiáltót, hogy közben megmaradt úrnak. Játékát legjobban a hölgyek méltányolták, Gabrielle, Diane, Toinette.
Az árverés jól elszórakoztatta a társaságot. Még fiatalok, még félig gyerekek voltak, s szabadjára engedték jókedvüket; Lajos huszonnégy éves, Xavier herceg huszonhárom, Károly herceg huszonegy éves volt, az asszonyok még ennél is fiatalabbak. Nem feszélyezték magukat, jókedvük sok együgyű tréfában robbant ki. Lajos sévres-i gyárában néhány humoros csoportozatot is készíttetett, amelyeknek nyers, erotikus vagy fecesi humora különös ellentétben állt a finom, törékeny anyaggal, amelyből a figurák készültek. Ezeket a szobrocskákat Lajos egy függöny mögött állíttatta fel, a hölgyek pedig időnként el-eltűntek a függöny mögött, s kuncogva, izgatottan nevetgélve tértek vissza. Oly magasra kapaszkodott a jókedv, hogy - okkal, ok nélkül - az egész társaság végül már gurult a nevetéstől.
A szép egyetértést egyszer zavarta meg hamis hang. Egy szobrocskát árvereztek el, amellyel Xavier herceg óhajtotta Lajost meglepni. Különös figura volt: egy mesebeli állat hátán - egyszarvúra hasonlított - a rászedett férj, Pantalon lovagolt. Lajos rosszkedvűen nézegette; mit akart az öccse értésére adni? Az egyszarvú és a megcsalt férj - őrá céloz vele?
- Van ilyen állat a világon, Xavier? - kérdezte. - Vagy képzeletből mintáztattad?
Xavier herceget elfutotta a méreg. Ez az ostoba kölyök úgy látszik, nem veszi észre, hogy ő maga Pantalon, a megcsalt férj! S ez az ember dönt az Egyesült Államok elismeréséről, s az Anglia ellen indítandó háborúról! Xavier herceg valami olyasféle állatot képzelt el, amely mesebeli lény létére mégis elképzelhetőnek, valóságosnak hat, feltéve természetesen, hogy az ember nem vizsgálja túl pedáns igényekkel. S minthogy Lajos most kétségbe vonta egyszarvújának létét, gőgösen azt válaszolta, hogy nemrég beszélt Buffonnal, a nagy természettudóssal, aki arról biztosította, hogy ennek az állatnak a léte nemcsak hogy lehetséges, de valószínű, sőt bizonyosra vehető.
Lajos vigyorgott.
- Ezt most találtad ki - mondta. - Ebben a szent percben.
S minthogy ez igaz volt, Xavier herceg egyre nagyobb dühbe gurult. Indulatosan tiltakozott. A két fivér harcra készen felállt egymással szemben, úgy festettek, mint két óriási csecsemő. Hasonlítottak egymásra, kövér arcukon különös módon keveredtek a fejletlen, gyermeteg vonások a bourboni erő és erőszakosság jegyeivel.
Károly herceg jól mulatott, s tovább szította a tüzet. Xavier rikácsolt, Lajos is rikácsolt. Végezetül pedig Xavier herceg dühtől eltorzult arccal megfogta a szobrocskát, s úgy a földhöz vágta, hogy ezer darabra tört.
- Ha felséged nem látja szívesen ajándékaimat - mondta sápadtan, udvariasan és kihívóan -, akkor nem tehetek egyebet, mint hogy belenyugszom.
Nyomasztó csönd támadt.
- Szegény Pantalon! - mondta Vaudreuil, s egy sima, ügyes fordulattal áttért a következő szoborra. Buen Retiro volt a címe, parasztlegényt ábrázolt, aki egy pásztorlány kövér combjára hajtva fejét, édesdeden aludt.
Az árverés soká tartott, s jó eredménnyel zárult. Amikor befejezték, Lajos meghagyta Monsieur d’Angivillers-nek, hogy számítsa ki az eredményt.
- Sokat hoztunk be - mondta sugárzó arccal.
S minthogy a végösszeg kiszámítása elhúzódott, fejből próbálta kiszámítani az eredményt.
- Legalább száznegyvenezer frank lesz - mondta. Pontosan százharmincnyolcezer-kétszázhuszonhat frank volt.
- Nem megmondtam? - örvendezett Lajos.
- A fejszámoláshoz értesz - ismerte el Xavier herceg.
- Az árveréssel együtt a kiállítás háromszáznyolcvankétezer-hétszáznegyvenkilenc livre-t jövedelmezett, százhuszonegyezer-kétszáztizenöt livre-rel többet a tavalyinál.
- Háromszáznyolcvankétezer-hétszáz livre - ismételte el Xavier herceg. - Hisz akkor nyugodtan elkezdhetjük a háborút.
Pierrenek igaza volt, a saratogai győzelem megnövelte személyes tekintélyét, de nem öregbítette a Hortalez cég hitelét. Igaz ugyan, hogy legsürgetőbb üzleti kötelezettségeit most el tudta látni azokból a gyors nyereségekből, amelyeket a saratogai győzelemre alapított spekulációi hoztak; látnivaló volt azonban, hogy az üzletemberek is, hozzá hasonlóan, azon a véleményen vannak, hogy Franciaországnak a háborúba való beléptével a Hortalez cég teljesítette legfontosabb feladatát: az amerikai szállításokhoz titkos ügynökökre ezentúl már nem lesz szükség. A Hortalez cég szállította fegyverek győzelmének közvetlen következményeként tehát a cég hitelezői sürgős fizetéseket kértek. S egy nap Maigron újra beállított Pierre-hez - aki még mindig az ágyat nyomta -, s a maga szűkszavú száraz modorában bejelentette, hogy a jövő héten esedékes váltókat nem tudja kifizetni.
Pierre nevetett, vidáman és dühösen. Désirée előtt - mert nála senki jobban nem értette meg őt - szabadjára engedte indulatait. Milyen keserű humorral tréfál vele a sors, kiáltotta. Fegyvereket szállított Amerikának, s e fegyverek segítségével a Tizenhárom Állam függetlenítette magát zsarnoki anyaországától. S mivel hálálta meg ezt Amerika? A inai napon - december huszadikán - hatmillió livre követelése van a Kongresszustól, e követelésre eddig, másfél esztendő alatt összesen százötvenezer livre értékű árut kapott. S ma, amikor nem utolsó sorban épp az ő munkájának köszönhető, hogy az amerikai ügy győzedelmeskedett, krajcáros gondok nyomasztják.
- A régi nóta! - mondta Désirée.
Barátságosan, megértően megveregette Pierre kezét, de barátja panasza láthatóan nem nagyon izgatta fel. Holott izgatott volt. Fel volt háborodva. S haragja egy ember ellen fordult, Pierre barátja, Charlot ellen.
Budoárjának pamlagán feküdt, lábát felhúzva, idegesen forgolódva, szemöldökei között egy kis merőleges ránc képződött, szemével tűnődve orra hegye felé bandzsított, kusza kis csibészarca szokatlanul komoly volt. Szemközt a pamlaggal, a konzolon ketyegett az óra, melyet Lenormant küldött neki; a kövér meztelen isten, ki a hátán hordozta, jóllakottan, bánatosan s - Désirée úgy látta - kissé gúnyosan tekintett le rá.
Mademoiselle Désirée Mesnard a Théâtre Français egyik legnagyobb színésznője volt; sok tapasztalat és bölcsesség kell ahhoz, amíg az ember ide eljut.
Désirée vidám, okos teremtés volt, ismerte az életet, érzéke volt a valósághoz. Nem csodálkozott azon, hogy Amerika Pierre szolgálataiért hálátlansággal fizetett; azon csodálkozott volna, ha barátja hálát s köszönetet kap munkájáért. De a vagyon istenére, erre a kínai Mammonra, Charlot barátjára mondhatatlanul megharagudott.
Kikocsizott Étioles-ba. Az úton még egyszer átgondolta tervét. Charlot számára, aki nagy távlatokban gondolkodik és számol, nem nagy kockázat, ha egy hosszú lejáratú kölcsönt ad Pierrenek. Aljasság, ha nem teszi meg; aljasság, amelyet nyilván a féltékenység sugall. Désirée végképp megelégelte Charlot hóbortjait, embergyűlölő szeszélyeit. Értésére adja, hogy elvárja: segítsen Pierre-en. Ha nem teszi, kiadja az útját.
Beszélgetés közben odavetőleg megemlítette Lenormant-nak, hogy Pierre pénzügyi zavarokkal küzd, és baráti segítségre volna szüksége.
- Mikor nem volt? - felelte Lenormant.
Désirée néhány mondattal beszámolt a helyzetről. Pierre, második Tantaloszként a bőség közepette szomjan hal.
- Szomjan hal? - kérdezte Charlot.
- Igen - felelte Désirée -, a bőség közepette.
S gyakorlott színésznőként alig észrevehetően úgy hangsúlyozta ezt az utolsó szót, hogy abból Lenormant világosan megérthesse: ultimátumot ad át neki.
Lenormant kitűnő, messze tekintő üzletember volt; tudta, hogy a Hortalez és Társa cégnek épp az amerikai győzelem következtében nehézségei fognak támadni. Sőt, ő maga is hozzájárult Pierre szorongatott helyzetéhez, nem utolsó sorban az ő keze műve volt, hogy Pierre-től megvonták a hitelt.
S amikor most Désirée útján értesült róla, hogy elérte a célját, s Pierot-ja ismét a csőd szélén áll, nagy terv fogamzott meg benne: teljesíteni fogja Désirée kívánságát, nagylelkű lesz, egy óriási üzletet üt nyélbe, és Pierre-t egyszer s mindenkorra víz alá nyomja.
Elment Pierre-hez, aki még mindig az ágyat őrizte - s elmondta neki véleményét a Hortalez és Társa cég helyzetéről. A cégnek nagy, rövid lejáratú adósságai vannak. Az amerikai követelések - ha egyáltalán behajthatók - a küszöbönálló háború vége előtt semmiképp sem érvényesíthetők. Minthogy ma új tőkebefektetésekkel nagy és gyors haszonra lehet számítani, a Hortalez és Társa cég nemigen fog új hitelt kapni, a csőd tehát csak idő kérdése.
- Mit tenne ön az én helyemben? - kérdezte Pierre Charlot-tól.
Van egy terve, felelte Lenormant lassan, csöndesen, ha megvalósítható, akkor Pierre is megtalálná a számítását, s ő maga Lenormant sem veszítene sokat, ha szerencséje van. A cég amerikai követeléseinek csak azok számára van értéke, akik várni tudnak, befolyásuk van, s nem riadnak vissza a kockázattól. Ilyen embert valószínűleg az egész királyságban legföljebb ha egy fél tucatot lehet találni, s a küszöbönálló háború csábító üzleti lehetőségei közepette ezek sem éppen a Hortalez és Társa céget fogják kiválasztani, ha jól gyümölcsöző üzleti befektetéseket keresnek.
- S most itt ülök én - folytatta Charlot zsíros hangján, s még halkabbra fogta szavát -, s kötelességemnek érzem, hogy segítségére legyek nagy tehetségű, nemes barátomnak, Pierrenek. A következő ajánlatot teszem neki: átveszem a Hortalez céget, minden követelésével és adósságával együtt, s fizetek Monsieur Pierre Caron de Beaumarchais-nak készpénzben egymillió livre-t.
Pierre hallgatott. Az ajánlat úgy fejbe kólintotta, hogy majdhogy el nem szédült.
Lenormant kis szünet után folytatta.
- Magyarázzam önnek - mondta -, hogy egymillió készpénzzel ma, a háború küszöbén milyen üzleteket lehet kötni? Azt ön nálam is jobban tudja. Ma, ezerhétszázhetvenhét decemberében egymillió megér annyit, mint hetvennyolc áprilisában három. De az ön barátságát többre becsülöm ennél a milliónál vagy millióknál. Legföljebb ráadásul kérnék még néhány tárgyat az ön személyes vagyonából, mondjuk barátsága jeléül, teszem az udvaron álló gladiátorszobrot, s ezt a kandallópárkányt, s ha nagyon gavalléros, akkor még Désirée barátnőnknek ezt az arcképét is átengedi nekem.
Pierre elsápadt ennyi pimaszság s ennyi nagylelkűség hallatára. Amit Charlot a cég üzleti helyzetéről mondott, az nyersen volt megfogalmazva, de igaz volt. S most megszabadulhatna minden adósságától, s egy kerek millió duzzasztaná a zsebét ma, amikor egy livre - ha az ember ügyesen forgatja - egy szempillantás alatt négyet fiadzik: - nagy kísértés volt.
Lenormant hirtelen felállt. Caprice is felugrott, s morogni kezdett; ez ritkán történt meg vele.
- Couche, Caprice! - mondta Pierre.
- Gondolja meg ajánlatomat, Pierot - mondta Lenormant barátságosan, s fátyolos tekintetű szemével Pierre szemébe nézett. - Ezt az árat senki más nem adja meg önnek, azt nyilván tudja. S még egy dologra fel kell hívjam a figyelmét. Ha most nem ragadja meg az alkalmat, és két hét múlva, vagy négy hét múlva eljön hozzám, és százezer livre-ért felajánlja nekem a Hortalez és Társa céget, vagy ötvenezerért, vagy tízért, vagy akárcsak egy olajbogyóért, akkor, ne vegye kérem zokon, ha nem adom meg az olajbogyót. A baráti szeretetnek ilyen különleges rohamai nem mindennapiak.
„A gladiátort szeretné megkapni és Désirée arcképét" gondolta Pierre. S már maga előtt látta kandallóját, csupaszon, carrarai márványborítása nélkül, s irtózatos düh gerjedt fel benne; a legszívesebben egy trágár, arcul csapó szóval kivágta volna Charlot-t az ajtón.
De ugyanakkor ezt gondolta magában: megszabadulni több mint egymilliót kitevő adósságtól, s egymillió készpénzt kapni - nem kis dolog! Ha ekkora tét forog kockán, azt egy olcsó dühkitörés és egy szellemes válasz kedvéért nem szabad veszélyeztetni.
- Ajánlata egy kissé hirtelen jött, Charlot - mondta vidáman, de színevesztett arccal. - Engedje meg, hogy tanítása szellemében, ahogy ön szokta, én is aludjak rá egyet.
- Tegyen úgy, öregem! - mondta Lenormant és elment. Pierre magára maradt íróasztala mellett.
- Nagy probléma! - közölte Caprice kutyájával. - Nagy dilemma!
Milyen diadalünnepet ülne Charlot, ha elfogadná az ajánlatát. Még kézzel tapintható, szemmel látható diadalmi jelvényeket is felrakhatna szekerére: a gladiátort, Désirée arcképét. Másrészt megfontolandó, hogy - ami őt illeti - elérte eszményi célját, az Egyesült Államok elismertetését és függetlenségének biztosítását. Küldetését bevégezte, történelmi érdemét már senki sem vitathatja el, joga van hozzá, hogy feladja a Hortalez és Társa céget. A világ amúgy is csak hálátlansággal fizet, neki pedig egymillió livre ütné a markát, ami manapság hamar megkölykezne másik három-négy milliót.
- Nagy probléma, Caprice - mondta -, nagy kísértés! Nagyon fáradt volt. Milyen szép lenne, ha visszatérne szolid fakereskedelmi üzleteihez, néhány nyugodalmas hadiszállítást vállalna, visszatérne az irodalomhoz! S utazhatna jó Philippe-je társaságában. Milyen jól is érezte magát, amikor még volt ideje arra, hogy behatóbban foglalkozzék a természettel, például touraine-i üzleti útjai alkalmával. Mily jókedvűen, mily tisztult lélekkel és kedéllyel járt erdőt-mezőt, amikor Chinonba utazott, az erdei fakitermelésre. Isten a megmondhatója, joga van már arra, hogy sorsára bízza Amerikát, és önmagának éljen.
De amikor Désirée-vel közölte Lenormant ajánlatát, a színésznő megdöbbenve hallgatta. Gonosz, embergyűlölő gúny! Nem így képzelte el Charlot segítségét. S Pierre, barátnőjének ösztönös dühe láttán, már azt is elfelejtette, hogy valaha is komolyan mérlegre tette Charlot ajánlatát, s a lelkében parázsló düh újra lángot vetett.
Désirée szánkón kihajtott Étioles-ba. Nagy színésznő volt; nevének tartozott azzal, hogy könnyű kézzel tékozlón szórja a pénzt, szánja vetekedett Toinette-ével. Nagy arany-csillogással, szívében eszméletlen dühvel így hajtott ki Étioles-ba.
Mindannyian cinikusak vagyunk, az természetes. De Lenormant embergyűlölete több annál, amit elviselni hajlandó volt. S mindennél aljasabb, hogy bosszújából, féltékenységéből még hasznot is akar húzni! Inkább menjen tönkre Pierre, fényben és glóriában, mintsem hogy művét ilyen szégyenletesen eladja Charlot-nak! Európában Pierot mindenkinél többet tett, hogy győzelemre segítse az Egyesült Államok ügyét; Saratoga elképzelhetetlen Pierre nélkül. S hogy most Charlot zsebelje be mindennek nemcsak anyagi, hanem eszményi hasznát is, Pierre bátorságának és fáradozásának fizetségét, ezt a gondolatot nem lehet elviselni. Mert ha Charlot most kezébe kaparintja a Hortalez és Társa céget, végül is eléri, hogy az ő nevét fogják azonosítani a céggel, a fegyverszállításokat, Saratogát, az események minden történelmi érdemét neki tulajdonítják.
A szán nesztelenül siklott a havon, a csengők csilingeltek, a lovak ütemesen ingatták bóbitájukat, s Désirée, prémjeibe burkolva kicsi, kecses alakját, elszánt, haragos arccal nézett maga elé. Sokszor aludt már Charlot-val egy ágyban, elviselte különös, szakadékos, gonosz szeszélyeit. Tehetséges ember volt, veszélyes, érdekes ember, gyakran levette Désirée-t a lábáról. Ostobaság volna, ha most szakítana vele. De megteszi. Nem tűri el, hogy merő gyűlöletből, szeszélyből, féltékenységből meglopja és tönkretegye barátját.
Elhajtott a kapu alatt, a Vanitas, vanitatum vanitas felirat alatt. Megállt Charlot előtt. A férfi kihámozta bundájából.
- Ön barátjával, Pierre-rel szemben aljasul viselkedett, Monsieur - mondta.
Lenormant elsápadt, de mosolygott.
- Nem tudom, mire céloz, barátnőm - mondta. - Felajánlottam Pierre-ünknek, hogy megmentem a csődtől, és egymilliót ajándékozok neki.
- Ön hajszálra pontosan tudja, hogy mire célzok - mondta Désirée kipróbált, határozott hangján.
Lenormant kerek, mélyen ülő szeme még jobban elfátyolosodott.
- Tudom, hogy félreértenek - mondta. - Nemegyszer megtörtént már velem, döntő pillanatokban - tette hozza nagyon halkan.
Amit mondott, s ahogy mondta, felbolygatta Désirée-t. De épp mert érezte, hogy a férfi őszinte volt, s hogy nem tud megszabadulni Jeanne emlékétől, aki nyilvánvalóan oka volt lelki törésének, a következőképp felelt:
- Ha ön ragaszkodik hozzám ... s azt hiszem, hogy valamennyire csak kedvel engem . . . akkor minden oka megvan rá, hogy ez a mostani perc eszébe juttasson egy régmúlt másik pillanatot. Ön ma ugyanis utoljára lát itt engem.
Monsieur de Lenormant nem kételkedett abban, hogy Désirée komolyan gondolja, amit mond. Ott állt most előtte hetykén, fiatalon, fölényesen, ismerte erejét. Düh és bosszúvágy kavargott Lenormant-ban, a legszívesebben eltaposta volna ezt a csinos, arcátlan kis hüllőt. De egyidejűleg a régi fájdalom is felsajgott benne, annak a keserű, megsemmisítő pillanatnak az emléke, amikor megtudta, hogy Jeanne elhagyta, s elköltözött Versailles-ba. Désirée még nem hagyta el, még itt állt testközelségben, de megfenyegette, hogy elhagyja, s meg is teszi. Jeanne legalább Versailles-ba költözött, a királyhoz, egy rongy emberhez igaz, de mégiscsak egy koronás főhöz, aki gyönyörű férfi is volt, s mindent megadott neki, amire vágyott, hatalmat, fényt, gazdagságot. Désirée azonban a kis Pierot miatt hagyja el, egy hiú, nevetséges, nagyszájú pojáca miatt, aki merő hetvenkedésből mindig nagyobb fába vágja a fejszéjét, mint amellyel elbír. Lenormant eddig legyőzte önmagát, s osztozott ezzel a pojácával, de Désirée most már ettől a rongyos kis részesedéstől is meg akarja fosztani, s egész testével, lelkével átpártol a pojácához.
Nem szabad megtennie! Amikor Jeanne vissza akart térni hozzá, sértett önérzetből visszautasította. De még egyszer nem követi el azt a jóvátehetetlen, szörnyű hibát, hogy sértett önérzetből feláldozza azt, ami élete utolsó értelme, önérzet? Árnyék, sár, semmi egyéb. Désirée ugyan nem ért fel Jeanne-nal, de maga volt a ragyogás, a fiatalság, az élet. Egy verssor szállt fel benne a szíve mélyéből: Ver vide. Ut tota floret, ut olet, ut nitida nitet. - Ő a tavasz! Hogy virágzik, hogy illatozik, mily ragyogva ragyog!
- Maradjon meg nálam, Désirée! - kérlelte rekedten.
- Segít rajta? - kérdezte Désirée tárgyilagosan. Lenormant egy pillanatig sem habozott.
- Nem! - tört ki belőle. - Soha!
S két másodperc sem telt bele, s már azt mondta:
- De feleségül veszem magát.
Désirée el volt rá készülve, hogy a férfi rárohan, s a keze ügyébe eső kemény tárggyal leüti. „Feleségül veszem magát" - mondta ehelyett. Nagy diadal lenne, ha Madame Lenormant d'Étioles-ként beköltöznék az étioles-i kastélyba, udvart tartana, a saját színpadán játszatná kollégáit a maga és vendégei mulattatására, egyenrangú lenne Francois Vaudreuiljel. Charlot már nem volt fiatal ember, nem sokáig kellene vele élnie, s ha feleségül veszi, hamar elemésztené magát kéj, düh, keserűség forgatagában. Egy kék mesehegy ragyogott fel Désirée előtt.
„Majd meggondolom" - akarta volna mondani.
S e pillanatban látta magát, amint még alig három órája azt tanácsolta Pierrenek, magától értetődő természetességgel, hogy mondjon le gondtalanságról, bőségről, mert csak nagy megalázkodás árán vásárolhatja meg. Az étioles-i uradalomért pedig csak egy kis hitszegéssel kellene megfizetnie!
Étioles nagy vagyon, nagy rang - s mit számít egy kis hitszegés?
„Majd meggondolom" - akarta volna mondani. S megjelent előtte Pierre friss, ravasz, naiv, okos arca. - Nem, Charlot! - mondta. - Köszönöm, Charlot - mondta. S elment.
Amikor Pierre elpanaszolta Silas Deane-nek, milyen kegyetlen helyzetbe sodorta őt a Kongresszus rosszindulatú Közönye, s milyen keserű csalódások érik nap nap után, Silas Deane is megnyitotta szívét. Nyíltan, megrendülten megvallotta Pierrenek, hogy nem segíthet rajta, mert tehetetlen Arthur Lee intrikáival szemben. Maga is csak hálátlanságot kapott a Kongresszustól fizetségképp minden fáradozásáért. Már nincs más vágya, mint hogy aláírhassa nevével a szerződést, amelynek létrejöttéért a szíve vérét is odaadta, s most attól kell félnie, hogy egy nap beállít a Kongresszus új megbízottja, akit felváltására küldenek, s megfosztja ettől az utolsó jutalmától is.
A csalódott ember oly keserűen panaszkodott, hogy végül Pierrenek kellett megvigasztalnia. A mélyponton már mindketten túljutottak, mondta, ezt érzi és látja. A szerződés aláírásának nagy napja küszöbön áll. Kétség sem fér hozzá, hogy a történelmi okmányt Silas Deane fogja aláírni. S ez megtörténvén, nem sok fáradságába fog már kerülni, hogy a Kongresszus színe előtt leleplezze Arthur Lee mérgezett rágalmait. Csak az a kár, hogy Arthur Lee is alá fogja írni a szövetségi szerződést, s ezzel beszennyezi a nemes okiratot.
S míg ezt fejtegette, egyszerre csak elhallgatott: egy ötlete támadt.
Ha már nem kap pénzt a Kongresszustól, mondta, ahhoz mindenképp joga van, hogy tanúja legyen az aláírás ünnepélyes aktusának, hiszen létrejöttében neki is van valamelyes része.
- Beaumarchais polgártárs tanúja óhajt lenni annak - mondta -, amikor Franklin polgártárs aláírja a szerződést Franciaország és Amerika között.
Silas Deane, akit Pierre vigasztaló szavai jobb kedvre derítettek, azon a véleményen volt, hogy Pierre kívánsága jogos és méltányos; adott alkalommal tudomására adja Franklinnak, és pártolni fogja.
Egyébként úgy tetszett, mintha Pierre helyzete lényegesen megjavult volna. Már a Silas Deane-nel esett találkozás másnapján várakozáson felüli jó hírek érkeztek Amerikából. A saratogai győzelem, írta Paul, alaposan feljavította a Hortalez és Társa cég esélyeit; remény van arra, hogy követeléseik behajthatók lesznek. Már a következő hajóval 180 ooo-200 000 livre értékű áru indul útnak Franciaország felé. De még ennél is jelentősebb, hogy Paul elérte a Kongresszusnál Monsieur de Beaumarchais érdemeinek, s ezzel elvben követeléseinek az elismertetését is; ezt egy hivatalos levél fogja igazolni, amely előreláthatólag ugyanazzal a hajóval indul majd útnak.
Másnap meg is érkezett a levél, amelyet John Jay, a Kongresszus elnöke írt alá:
Igen tisztelt uram, az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa elismeri azokat a rendkívüli szolgálatokat, amelyeket ön a Kongresszusnak tett, köszönetét fejezi ki s nagyrabecsüléséről biztosítja önt. Sajnálja, hogy az a támogatás, amelyben ön az Egyesült Államokat részesítette, annyi bajt es megpróbáltatást zúdított önre. A fennforgó szerencsétlen körülmények mind ez ideig lehetetlenné tették a Kongresszus számára, hogy teljesítse kötelességét, de haladéktalanul megtesz minden intézkedést, hogy törlessze önnél felgyülemlett adósságait. Azok a nemes érzelmek és nagylelkű gondolatok, amelyekből az ön magatartása táplálkozott, díszére válnak önnek. Ön rendkívüli képességeivel kivívta magának virágzásnak induló köztársaságunk, nagyrabecsülését s az Újvilág osztatlan elismerését.
Pierre szíve nagyot dobbant. Mégiscsak jól tette, gondolta sugárzó arccal, hogy nem engedte magát eltaposni Lenormant-tól.
S minthogy egy árva garas nem sok, de annyi sem volt a pénztárában, nekilátott, hogy John Jay elnök levelét mielőbb anyagilag is leszámítolja.
Vergennes-hez ment, akitől a levélre való hivatkozással még egy utolsó milliót fog kérni.
A miniszter nyájasan fogadta. Tárgyalásai során, amelyeken Lajost a szerződés megkötésére igyekezett rávenni, sok olyan érvet is felhasznált, amely Pierrenek az amerikai kérdésben kiadott röpirataiban szerepelt, s ezért szíve mélyén hálát érzett a leleményes írástudó iránt. Amikor tehát Pierre újabb kölcsönért folyamodott hozzá, szívesen meghallgatta. Nem fog cserbenhagyni egy régi barátot, mondta.
Pierre átadta John Jay levelét.
Rövidesen már nem lesz szüksége arra, mondta, hogy a király pénztáraihoz forduljon segítségért. Vergennes gróf elolvasta a levelet, Pierre feszülten figyelte jóindulatú, kissé gúnyos arcát.
S csodálkozva, nagy megdöbbenéssel látta, hogy ez a nyájas arc milyen hirtelen elváltozik a levél olvastán. Már nyomát sem lehetett látni az iménti szeretetreméltóságnak, könnyű gúnynak, az arc megmerevedett, fagyosan elutasítóvá vált.
S Pierre ekkor ismerte fel, milyen helyrehozhatatlan hibát követett el. Vergennes természetesen azt várta, hogy ezt levelet neki, a király felelős miniszterének küldik, nem az ügynökének, kis inasának, puszta szerszámjának. Hogy is követhetett el ilyen iszonyú baklövést, gondolta Pierre kétségbeesetten, még mindig nem ismeri eléggé az embereket! Rá van utalva erre az emberre, s az orra alá dörgöli, hogy az Újvilág őt, Pierre-t tekinti legerősebb, érdemesebb támaszának Európában, s nem a legkeresztényibb király őfelsége külügyminiszterét!
Vergennes visszaadta a levelet.
- Rendben van, uram - mondta -, gratulálok. - Ezek után már nyilván nincs szüksége a mi segítségünkre.
S szavai, magatartása azt a megközelíthetetlen, gőgös udvariasságot árasztották, amelyet Pierre annyira gyűlölt és csodált. Izgatottan kutatott elméjében, mivel tehetné jóvá baklövését.
Egy nagy kérése volna, mondta végül is, melyet már rég szeretne a miniszter elé terjeszteni; legközelebb vízre bocsátandó hajóját „Vergennes gróf"-nak óhajtaná elkeresztelni.
- Azt hiszem - felelte a miniszter -, hogy azok, akikkel önnek dolga van, jobban méltányolnák, ha saját magáról vagy egyik üzletfeléről nevezné el a hajót.
Ezek után Pierre már nem tehetett egyebet, mint hogy elbúcsúzzék. Már indulófélben még egyszer visszatért látogatásának eredeti céljára.
Ha jól értette a grófot, mondta, akkor arra az átmeneti időre, amíg a Kongresszustól meg nem érkezik az ígért pénz, őfelsége kormányának további támogatására számíthat.
- Milyen összegre gondolt? - kérdezte Vergennes gróf. Pierre eredetileg egy-vagy kétmilliót akart kérni.
- Néhány százezer livre-re - felelte.
- Ön tréfál, uram - mondta Vergennes gróf. - Ki fogok önnek utaltatni százezer livre-t, abban a feltevésben, hogy többé nem veszi igénybe őfelsége titkos alapját.
John Jay szép, megtisztelő levelével a zsebében, szívében fehéren izzó haraggal Pierre vissza kocsizott Párizsba. De félúton megfordult, és Passyba hajtatott. Franklin elolvasta a levelet, elismerően bólogatott.
- No lám - mondta. - Ez aztán nagy öröm! Magában azonban azt gondolta, hogy ha a Kongresszus ennyi szép szót áldoz Pierre kibékítésére, azt nyilván részletfizetésnek szánta; s nem sok esélyt látott arra, hogy Monsieur Caron a legközelebbi hónapok folyamán valami készpénzhez is jusson.
Pierre nyomasztó pénzügyi helyzetére fordította a szót. Fegyverszállításaival, melyeknek a saratogai győzelem köszönhető, mondta, a szó szoros értelmében tönkretette magát, s hitelre volna szüksége, amíg be nem fut a Kongresszus ígérte pénz. Nem kaphatna-e valamennyi előleget Franklintól, kérdezte, a rövidesen beérkező áruküldeményekre és váltókra? Könnyed, tréfás hangon tette fel a kérdést abban a meggyőződésben, hogy az adomakedvelő, tréfacsináló öregúr így simábban veszi be a pirulát, s egy jól megjátszott koldusmozdulattal fejezte be előadását.
- Date obolum Belisario! - kiáltotta.
Nem egészen jogtalanul idézi a mondást: „Adjatok alamizsnát Belizárnak!" - gondolta magában Franklin, hisz a nagy Belizárhoz hasonlóan Caron urat is az államnak tett szolgálatai juttatták koldusbotra. De e látványosan, piperkőc módjára öltözködő fiatal férfi, aki oly méltatlan módon könyörgött alamizsnáért, mély ellenszenvet keltett Franklinban. Nyugodtan vállalhatta volna ugyan a felelősséget, ha Pierrenek valamennyi előleget folyósít a Kongresszussal szemben fennálló követeléseire, de elvégre ő maga sincs a legrózsásabb anyagi helyzetben! S ezenfelül nem is az ő dolga, hogy hozzásegítse pénzéhez ezt az embert.
- Megértem helyzetét, tisztelt barátom - mondta. - De sajnos az Egyesült Államok küldöttei nem bankárok. Vétenénk utasításaink ellen, ha ilyen ügyletekkel foglalkoznánk. S a Kongresszus baráti levele után önnek most már minden reménye megvan arra, hogy hamarosan hozzájusson fáradozásai illő jutalmához.
Az öregúr lekötelező nyájasan, együttérzőn beszélt, de szavai félreérthetetlenek voltak. Pierre elbúcsúzott.
S most ott ült hatalmas palotájában, remek dolgozószobájában, előtte a Kongresszus megtisztelő levele.
- Szavak, szavak, Caprice! - mondta kutyájának, mialatt a levelet bezárta ládájába, a kéziratok, nyugták, az okiratok és szerelmes levelek mellé.
A madridi kormány válasza gyorsabban és egyértelműbben futott be, mint ahogy azt Lajos szerette volna. Spanyolország ugyan egyelőre nem gondol arra, közölte Károly, hogy szövetséget kössön Anglia amerikai gyarmataival, de a francia-amerikai szövetséget nemhogy ellenezné, szívesen látja.
Lajos legnyomatékosabb ellenérve ezzel
elesett. S mint-
hogy Toinette újra szorongatta, váltsa be végre ígéretét,
kénytelen volt újra összehívni a koronatanácsot. Toinette
ezen is részt vett.
- Az a veszély fenyeget - fejtette ki Maurepas -, hogy ha még sokáig hitegetjük az amerikaiakat, végül mégiscsak elfogadják az angol ajánlatokat.
- Franklin doktortól kötelező ígéretet kellene kérnünk arra vonatkozólag - ajánlotta Vergennes -, hogy visszautasítja Angliának minden olyan ajánlatát, amelynek célja Amerikának az anyaországgal való újraegyesülése volna.
- Miért adna nekünk Monsieur Franquelin ilyen ígéretet? - kérdezte Toinette.
- Volna, amivel rábírhatnók - vélte Maurepas. S Vergennes rögtön meg is magyarázta:
- Ha közölhetnők az amerikaiakkal, hogy a király kötelezi magát a szövetség megkötésére, Franklin doktor minden bizonnyal hajlandó lenne erre az ígéretre.
Toinette-hez intézte szavait. Ez Lajosra nézett.
- Meg lehet-e bízni egy lázadó szavában? - kérdezte az mogorván.
- Nem királyi szó - mondta Maurepas -, de Franklin doktort világszerte megbízható embernek tartják.
- És nincs más út - ismételte Vergennes gróf.
- Hallja, sire? - kérdezte Toinette. - Kérem, feleljen! Lajos nyugtalanul fészkelődött székén, szuszogott.
- Hát igen . . . hát persze - mormolta. - Én nem bánom . . .
A többiek megkönnyebbülten egymásra néztek. A mozdulat nem kerülte el Lajos figyelmét.
- De határidőhöz nem kötöm magam, hallják, uraim! - tette hozzá sietve. - Csak általános érvényű ígéretről lehet szó, határidő nélkül. S legyenek óvatosak, ha a rebellissel tárgyalnak. Semmit nem szabad elsietni, ezt tartsák szem előtt, Messieurs! A szerződést pontról pontra alaposan meg kell fontolni!
- Megbízhatik bennünk, sire - békítgette Maurepas. - Az ön miniszterei nem olyan emberek, akik bármit is elhamarkodnának.
De még aznap munkához láttak.
Monsieur de Gérard újra találkozott a három küldöttel, ismét szigorúan zárt ajtók mögött. A miniszterek nem felejtették el, hogy Lajos milyen gyanakvó nyomatékkal kötötte lelkükre a tárgyalások teljes titokban tartását, s ennek megfelelően jártak el. Mi több, Monsieur de Gérard arra kérte az urakat, becsületszóval kötelezzék magukat arra, hogy a legszigorúbb titokban tartják, amit tudomásukra fog adni. Amire Arthur Lee azt felelte, hogy Amerikában nem szokás a becsületszó, elég, ha valaki a szavát adja. Franklin azonban közbeszólt:
- Ha ragaszkodnak hozzá, uraim, én szívesen adom a becsületszavamat.
Ezek után Monsieur de Gérard bejelentette, hogy három kérdésre kér választ.
Az első: mivel bizonyíthatja be a versailles-i udvar az amerikai ügy iránti teljes, őszinte odaadását, s mit kell tennie annak a megakadályozására, hogy az Egyesült Államok elfogadja Anglia ajánlatait?
A második: mit kell tennie, hogy az Egyesült Államok Kongresszusát és népét is meggyőzze hűségéről, és visszatartsa a Kongresszust és a népet attól, hogy elfogadja Anglia ajánlatát?
A harmadik: milyen gyakorlati segítséget kíván az Egyesült Államok a francia kormánytól?
Franklin barátságosan mosolygott, s már felelni készült, amikor Arthur Lee elébe vágott. Sietve, szigorúan közölte, hogy e fontos kérdések érett megfontolást igényelnek.
Az uraknak voltaképp több mint egy évük volt arra, felelte Monsieur de Gérard, hogy e kérdéseken elgondolkodjanak.
- Egy további órára van még szükségünk - válaszolta Arthur Lee kérlelhetetlenül. - Ezt okvetlenül meg kell adnia!
Monsieur de Gérard közölte, hogy az urak szíves engedelmével tehát egy óra múlva újra tiszteletét fogja tenni.
Franklin doktor az asztalhoz ült, és írni kezdett, Silas Deane és Arthur Lee ezalatt indulatosan összeszólalkozott. - Egy kissé halkabban, uraim! - kérte őket Franklin, és tovább írt.
Monsieur de Gérard visszajött, és Franklin felolvasta neki a válaszokat.
Egy: az amerikai megbízottak már hosszú idővel ezelőtt indítványozták egy barátsági és kereskedelmi szerződés megkötését. E szerződés mielőbbi aláírása megszüntetné bizonytalanságukat, zálogául szolgálna Franciaország barátságának, és lehetővé tenné számukra, hogy visszautasítsanak minden olyan angol ajánlatot, amely nem Amerika teljes szabadságán és függetlenségén alapszik.
Kettő: egy jelentős államkölcsön megnyugtató bizonysága volna az Egyesült Államok Kongresszusa és népe számára Franciaország barátságának.
Három: nyolc hadihajó azonnali kiküldetése módot adna az Egyesült Államoknak arra, hogy megvédje partjait és kereskedelmét, s megóvná attól a kísértéstől, hogy békét kössön Angliával.
Lee meg akart szólalni, de Franklin feléje fordította nagy arcát, s egy elhárító mozdulatot tett kezével, amely bármilyen udvarias volt is, azonnal elhallgattatta Lee-t.
Monsieur de Gérard bejelentette, hogy a válaszok kielégítik. Aztán anélkül, hogy szünetet tartott volna:
- Van szerencsém közölni önökkel, uraim - folytatta -, hogy kormányom kész megkötni önökkel az indítványozott szerződéseket.
Felállt. Majd könnyed társalgási hangon, mintha az időjárásról beszélne, hozzátette:
- Fel vagyok hatalmazva, Messieurs, annak a kijelentésére, hogy őfelsége szavával kezeskedik e szerződések megkötéséért, amelyek szavatolják függetlenségüket. Ennek egyetlen feltétele, hogy önök nem kötnek különbékét Angliával, s nem adják fel önként függetlenségüket.
Franklin megőrizte önuralmát. Két társa felugrott helyéről. Arthur Lee újra meg akart szólalni, de Franklinnak egy mozdulata ismét elhallgattatta.
A doktor pedig sietség nélkül, nyugodtan felállt, Monsieur de Gérard felé fordult.
- Ezt a kötelezettséget vállaljuk, Monsieur - mondta.
- Köszönöm önnek, Franklin doktor - felelte Monsieut de Gérard. Most már nem lévén több dolgom, hadd fejezzem ki szerencsekívánataimat önnek és két kartársának ehhez a ritka szép sikerhez, amely fáradozásaikat megkoronázza. Remélem, hogy a két ország barátsága tartós s mindkét félre áldásos lesz.
Mélyen meghajolt Franklin, valamivel kevésbé mélyen a másik kettő előtt, s elment.
Franklin boldogan, nagyot lélegzett. Kezet fogott Sílas Deane-nel, szokatlanul szívélyesen, majd egy kis habozás után Arthur Lee-nek is megszorította a kezét. Ez meg akart szólalni.
- Hallgasson! - mondta Franklin atyai szigorral, mint ahogy egy rakoncátlan gyereket utasít rendre az ember.
Történt pedig ez január 8-án, harmincöt nappal a saratogai győzelem hírül vétele után.
Most, hogy idáig eljutottak, Silas Deane-nek eszébe jutott Monsieur de Beaumarchais-nak az a kívánsága, hogy jelen lehessen a szerződés aláírásánál. Mind ez ideig jobbnak látta, ha nem közli a kérést Franklinnal. De minthogy most már kézzelfogható közelségbe jutott az aláírás napja, úgy látta, nem halaszthatja tovább, hogy szóvá tegye az ügyet.
Franklin elkomorodott. A megállapodás egyik fontos kikötése a teljes titoktartás. Ha Monsieur Caront az okmány közelébe engedik, akár hírnökökkel kürtöltethetik világgá a szerződés megkötését. A megfélemlített Silas Deane nem merte többé szóvá tenni az ügyet.
De Pierre szemtelen követelése új ötletet sugalmazott Franklinnak. Francia barátai közül a szerződés megkötése körül kétségkívül Dubourg barátjának van a legnagyobb érdeme; az ő ötlete nyomán jött létre a királynéval való találkozása. Ha valakinek, akkor Dubourg-nak jelen kell lennie a szerződés aláírásánál. Miután Monsieur de Gérard-tól megkapta vonakodó beleegyezését, Franklin egyenesen Dubourg-hoz hajtatott. Már egy hete nem látta barátját. A doktor vánkosokkal körülbástyázva ült az ágyban, felényire fogyva, erősen szuszogva, izzadva, hegyes hálósipkájával a fején; öreg szolgája és egy ápoló gondozta. Franklin látogatása valósággal balzsamként hatott rá. Fonnyadt kezével türelmetlenül intett embereinek, hogy hagyják magukra; egyedül akart lenni barátjával.
Az ágyban fekvő beteg láttán Franklin újból megállapította, hogy nem tévedett, amikor már jó idővel ezelőtt hippokratészi vonásokat vélt felfedezni arcán. Most már látni való volt, hogy Dubourg-nak nem sok ideje van hátra.
- A dolgok nagyszerűen haladnak, öregem - jelentette ki Franklin a haldoklónak. - Az ön kitűnő ötlete teljes sikerrel járt. Nemhiába jöttem össze a királynéval. Most már szinte bizonyos, hogy megkötjük a szerződést.
Dubourg örvendve szuszogott, nehezen szedte a lélegzetet, hörögve egy Horatius verssort idézett:
- Hoc erat in votis . . . így kívántam.
De Franklin még egy kedves meglepetést tervelt ki barátja számára. A francia-amerikai megállapodás hivatalos szövege, mint minden államszerződésnél, ezúttal is franciául volt megfogalmazva. Az amerikai küldöttek minden szót, minden árnyalatot gondosan megvizsgáltak, Franklin ezenfelül pedig még a saját bizalmi embereit, Madame Brillont és Morellet abbét is segítségül hívta, s gondosan elmagyaráztatott magának minden fordulatot. De tudván, hogy Dubourg barátja mily szenvedélyes fordító, elhozta most magával a szerződés vázlatát, kivette zsebéből, s megkérte Dubourg doktort, tenne neki még egy újabb szívességet: olvassa el az okiratot, és nagy szakismeretével vizsgálja felül a szerződéstervezet néhány kérdéses pontját.
A felszólítás nem tévesztette el hatását: Dubourg doktor feléledt. Franklin olvasni kezdte a szerződést. Dubourg megpróbált - sikertelenül - még egyenesebbre ülni, kevesebbet hörgött, feszülten figyelt. Egy alkalommal, kezével indulatosan integetve, félbeszakította Franklint:
- De quelque nature qu'ils puissent étre - nyögte ki keservesen - et quelque non qu'ils puissent avoir . . . bármilyen természetűek és bármilyen néven nevezendők legyenek is - javította ki a szöveget, és Franklin készségesen feljegyezte a betoldást, bár teljesen fölöslegesnek tartotta.
- Les États du Roi... a király államai - szakította félbe Dubourg doktor egy más alkalommal, még türelmetlenebbül; ezeket a szavakat ajánlotta a les dits États helyére, „a király államai"-t a „nevezett államok" helyett, amit nyilván nem érzett elég világosnak, s Franklin ezt is feljegyezte. Még több más tanácsot is adott, s Franklin valamennyit tudomásul vette, valamennyit megköszönte, valamennyit fölöslegesnek tartotta, s elhatározta, hogy egyiket sem fogja figyelembe venni.
A felolvasás véget ért, s Franklin hangos szemrehányásokat tett magának, amiért ennyire igénybe vette beteg barátját. De hisz Dubourg maga is úgy látja, mondta, hogy állapota rohamosan javul, s ezért reméli, hogy a munka nem ártott meg neki különösebben. Dubourg-nak most már gyorsan össze kell szednie magát, folytatta Franklin, mert már csak néhány nap választja el őket a szerződés aláírásától, s barátjának természetesen jelen kell lennie, amikor a szerződés - Dubourg terve - valósággá válik.
Az örömhír vagy azonnali halálát fogja okozni barátjának, gondolta Franklin, vagy új erőt kölcsönöz neki. Ez utóbbi következett be. Már nem hörgött, feljebb húzódzkodott a párnán, reszkető kézzel hátrasimította hálósipkáját.
- Ezt komolyan mondja? - kérdezte. - Én, az öreg botanikus jelen legyek, amikor ön és Franciaország királya. . .
- Az valószínűleg nem fog eljönni - mondta Franklin. - De kettejük közül az ön jelenléte a fontosabb.
Dubourg doktor megkereste Franklin kezét, megszorította, minden erejét beleadta a szorításba, de ettől a kéztől már nem sok erő tellett.
Amikor Franklin néhány nappal később reggelizni ment, kellemes meglepetés fogadta: az asztal szépen fel volt díszítve. Hetvenkettedik születésnapja volt aznap. Mégiscsak derék gyerek ez a William, gondolta Franklin, nem feledkezik el a nagyapjáról. Az asztalon néhány ajándék is várta Franklint, apró, szeretetteljes figyelmességek, írópapír, tollszárak, ceruzák, amilyeneket Franklin kedvelt, s amelyeket itt, Franciaországban csak nehezen lehetett felhajtani.
Egyébként William ezúttal is elfeledkezett volna nagyapja születésnapjáról, ha Silas Deane nem emlékezteti rá. Amióta Franklin kötelező ígéretet kapott a versailles-i udvartól a szövetségi szerződésre, Deane tisztelete legnagyobb honfitársa iránt mértani arányban megnőtt. De ezenfelül is volt oka, hogy megnyerje Franklin jóindulatát; azt remélte, hogy a doktor pártfogolni fogja a Kongresszusnál, az Arthur Lee szőtte hitvány intrikák elintézésénél. S örült az alkalomnak, hogy - mielőtt visszautazik Amerikába - még egyszer kimutathatja Franklin iránti hűségét, s baráti buzgalommal mindenkit figyelmeztetett a nagy ember közelgő születésnapjára.
Hajdinalisztből készült fánk került aznap reggel az asztalra, s Franklin sokat, mértéktelenül evett. Reggeli után pedig beállított Silas Deane, s méltóságteljesen s huncutul mosolyogva közölte, hogy küldött-társai ezt a születésnapját - különös tekintettel nagy honfitársuknak ebben az esztendőben elért nagy diplomáciai sikereire - egy kis ajándékkal óhajtják megünnepelni.
Izmos legények két súlyos ládát cipeltek be a szobába, s rögtön ki is csomagolták őket. Barnásfekete bőrbe kötött, tekintélyes könyvek kerültek ki belőlük, öt, tíz, húsz, egyre több: az Encyclopédie volt, a Dictionnaire Raisonné des Sciences, des Arts et des Métiers,14 mind a huszonnyolc kötet, a három pótkötet, s még további három kötet rézmetszet.
14 A Tudományok, Művészetek és Mesterségek Értelmező Szótára.
Franklin nagy arca felragyogott.
- Ez aztán nagy meglepetés és öröm - mondta és meg szorította Silas Deane kezét. - Mióta vágyom rá, de álmomban sem mertem volna arra gondolni, hogy megveszem. Az Enciklopédia ugyanis drága mulatság volt; terjesztését eltűrték ugyan, de hivatalosan betiltották, s a feketepiacon ezerkétszáz-kétezer livre-t is elkértek érte.
Vendége távoztával Franklin barátságosan szemügyre vette a hatalmas, tömbszerű köteteket, tűnődve, gyöngéden megsimogatta őket. Barátai közül nem egynek a könyvtárában megvolt a nagy mű, Franklin gyakran lapozgatott, otthonosan mozgott benne. Sok személyes barátja szerepelt a munkatársak között, Helvetius, Turgot, Marmontel, Raynal, Necker, másokat csak büszke nevükről ismert, Voltaire-t, Rousseau-t, Montesquieu-t, Buffont. Franciaország, Európa minden tudása, mindaz, amit az ember elgondolt és felkutatott, amióta a szellem történetét jegyzik, az ebbe a műbe volt bezárva, ezekbe a barnásfekete bőrbe kötött könyvekbe. A mű kiadóinak, d'Alembert-nek és Diderot-nak óriási nehézségekkel kellett megküzdenie. Köztudomású volt, hogy annak idején a párizsi parlament főügyésze ateistának, rebellisnek, az ifjúság megrontójának nevezte el mindazokat, akik a mű szerkesztésében és előállításában részt vettek, s hogy súlyos büntetésekkel fenyegette meg őket; köztudomású volt, hogy az óvatos d'Alembert akkor visszalépett a
mű szerkesztésétől, de Diderot szívósan tovább dolgozott, s végül is elérte, hogy a munkát a kormány hallgatólagos engedélyével kinyomják és terjesszék.
Franklin sok évvel ezelőtt találkozott egyszer Diderot-val; mosolyogva gondolt vissza erre a találkozásra. Lakásán látogatta meg a nagy írót, aki lármás, durva felesége oldalán áttekinthetetlen rendetlenségben fogadta. Szívélyesen üdvözölte vendégét, ott marasztalta, órákig nem engedte el, s egész idő alatt megállás nélkül fáradhatatlanul beszélt munkájáról. Az asszony időnként megjelent az ajtóban, s ebédhez hívta férjét; hagyja már abba, kiáltotta, s küldje el végre látogatóját. De Diderot szemlátomást nem sokat törődött a boszorkány pörlekedésével, s tovább magyarázta és olvasta Franklinnak a filozófus Senecáról írt értekezését, amelyen épp dolgozott. Diderot négy teljes óra hosszat beszélt és olvasott. Franklin egyáltalán nem jutott szóhoz, s amikor a négy óra elmúltával felesége ismét berontott, s fenyegetőzve újra ebédhez hívta, a házigazda e szavakkal búcsúzott vendégétől:
- Örültem, Franklin doktor, hogy megismerhettem a gondolatait.
Franklin már akkor megértette, hogy Diderot a munka megszállottja. Igaz, hogy ennél hasznosabb s izgalmasabb munkát elképzelni sem igen lehetett. Az Enciklopédia érdekében kifejtett munkája alatt Diderot mindvégig fél lábbal a Bastille-ban állt, nemcsak nyugalmát, de személyi biztonságát és életét is erre a műre tette fel. Meg kellett küzdenie az egyházzal, a hatóságokkal, a Sorbonne-nal, a reakciósok egyesült seregeinek minden rohamával - s most itt tornyosodott az Enciklopédia Franklin előtt, befejezve, harmincnégy vastag kötetben, a kor bibliája, tudásának summája. Minden harcos, haladó gondolat tárháza volt az Enciklopédia, óriási fegyvertár, amelyből az értelem mind újabb fegyverekkel láthatta el magát a babona és az előítéletek ellen vívott harcában. Mindegyik kötet egy-egy löveg volt, amellyel az értelem tűz alá vette a kiváltságok s ostobaságok fellegvárát, a múlt elavult intézményeit és halálra ítélt gondolatait. Igaza volt a főügyésznek, amikor a párizsi parlamentben összeesküvőknek nevezte a mű munkatársait, akik összefogtak, hogy elterjesszék a materializmus eszméit, lerombolják a vallást, megrontsák az erkölcsöket, és az egész világon szabadjára engedjék és hatalomra juttassák a függetlenség gondolatát. Amerika függetlenségét sem vívhatták volna ki a nélkül az eszmei felszerelés nélkül, amelyeket az Enciklopédiá-ban egybegyűjtötték és elrendeztek.
Franklin tekintete gépiesen siklott át a szép nyomású oldalakon. Nem arra gondolt, amit olvasott; az értelem mindenható hatalmának gondolata foglalkoztatta. Franklin Benjámin, az író, büszke volt arra a roppant írói teljesítményre, amely kézzelfoghatóan ott hevert előtte az íróasztalán, s amely eredményesen beleszól, s napról napra hathatósabban beavatkozik a földgolyó történelmébe. Franklin Benjámin józan ember volt, de szíve most dalra gyújtott: értelem, értelem, értelem... ez énekelt benne. Az, ami most az asztalán hever, az értelemnek ércnél maradandóbb emlékműve.
A szeme francia szavakat irányított agyába, de gondolatai angolul szóltak. Csendes elégtétellel állapította meg, hogy a nagy mű alapelvei angol eredetűek. Hogy a tudás hatalom, azt elsőnek honfitársai mondták ki, az angolok, egy Francis Bacon nevű angol. A tudás hatalmáról és hasznáról szóló gondolatok Anglia ege alatt születtek és gyarapodtak.
De csodálatos volt az, amit a franciák az angol eszmékből kifejlesztettek. Francia volt a mű éles, következetes logikája, a múlt tekintélyeinek megtagadása, a szellemi magatartás villogó, harcos polémiája.
Egy Voltaire-t nem egyhamar fogunk színpadra állítani, gondolta. Be kell érnünk egy Franklinnal. De mi vagyunk az elsők, akik ezeket az eszméket nemcsak kigondoltuk, hanem át is ültettük a valóságba. Mi ki tudjuk várni a kellő pillanatot, és nem szalasztjuk el, ha bekövetkezik. A biblia mélyen zengő szavai csendültek meg benne:
Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden szándéknak és akaratnak. Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak, ideje az ültetésnek, s ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Ideje van az ölésnek, és ideje a gyógyításnak, ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. S ideje van a háborúnak, s ideje a békének.
Amikor fiatal korában először hallotta e sok értelmű szavakat, egész lénye belerendült; igazságuk horgonyt vetett szívében, s eggyé vált lényével.
De akár angolok voltak, akár franciák, elméleti gondolkodók vagy a tett emberei, Franklin vállalta a rokonságot mindazokkal, akik ezt a művet megalkották. Országhatárokon átnyúlva, egyesült erővel ők alapították meg a tudósok köztársaságát. Franklin büszkén és alázatosan vállalta az állampolgárságot ebben az országban.
Értelem, értelem, értelem!
E férfiak csöndes körmönfont módszereiben is mennyi örömét lelte! ... Ez is testvéreivé avatta őket. Mert Diderot-nak és társainak számtalan fortéllyal kellett élniük, végtelen türelemmel, hogy elaltassák a cenzorok éberségét, és az államügyészi nagy átok ellenére átmentsék a könyvbe a papság ellen intézett vad támadásaikat. A cenzorok szemet hunytak, az Enciklopédia megjelent. Igaz, hogy az írók engedményekre kényszerültek. Franklin belelapozott azokba a cikkekbe, amelyekben a cenzúra nyilván a legelkeseredettebben nyomozott, a „Kereszténység", „Lélek", „Akarat", „Szabadság" című cikkekbe. A legmaradibb teológus sem ütközhetett volna meg rajtuk. A szerkesztők más helyeken, ártatlan címszavak alatt fogalmazták meg cenzorbotránkoztató igazságaikat. Ki gondolt volna arra, hogy a „Juno" címszó alatt keressen tudományos ellenvetéseket a szeplőtlen fogantatásra? Vagy a „Csuklya" címszó alatt érveket a szerzetesek és kolostorok ellen? Vagy a „Sas" címszó alatt támadást a kinyilatkoztatott vallások ellen?
Valahol, valamelyik kötetben nyilván találni útmutatást arra nézve is, hogy az olvasó miképp forgathatja a művet a legnagyobb haszonnal. Franklin emlékezetét vallatta. A használati utasítás semmi esetre sem Diderot előszavában található, sem d'Alembert bevezetőjében. Hirtelen eszébe jutott: az „Enciklopédia" címszó alatt található. Franklin fellapozta.
A főcikkekben természeteset! tiszteletteljes tekintettel kellett lennünk a politikai és vallásos előítéletekre - így szólt az útmutatás. - Ezzel szemben utalunk más cikkekre, ahol kevésbé feltűnő helyen megbízható érvek állanak az értelem rendelkezésére az előítéletek elleni küzdelemben. Ilyképp módunk van arra, hogy lebontsuk a sárból emelt épületet, és szétszórjuk a port és a szemetet. Nem kelt megbotránkozást, ha ezzel a módszerrel leplezzük le az emberek tévedéseit, az értelmesebbek közülük hallgatni fognak szavunkra, amely észrevétlenül s titokban a többiekre is befolyással lesz. Ha tervszerűen és ügyesen alkalmazzuk, módszerünket, az annyi erőt ad majd az Enciklopédiának, hogy képes lesz megváltoztatni a kor gondolkodását.
Franklin nagyon is egyetértett ezzel a taktikával. Az értelemnek apránként kell beférkőznie a tágasabb elmékbe, hogy onnét lassan, óvatosan továbbterjeszkedhessék. Értelmetlen volna máról holnapra lerombolni a tömegek jámbor babonáit; a társadalmat alapjaiban rendítené meg. Franklin egy ízben maga is ezzel az érveléssel felelt annak a forrófejű bálványrombolónak, aki agresszív könyvében egy csapásra el akart söpörni a földről minden vallásos hitet; ugyanazzal az indokolással is élt, mint Diderot.
Jóllehet jól kicsiszolt éles érvekkel dolgozik - írta az egyébként nem minden tehetség nélkül való szerzőnek -, s okfejtése az értelmesebb emberekre nagy hatással lehet, mégsem irthatja ki az emberiség mélyen gyökerező hódolatát isten és vallás iránt. S ha kinyomatja művét, csak önmagának árt vele, meggyűlölteti magát az emberekkel, de senkinek nem lesz hasznára. Aki a szél ellenében köp, az csak saját magát köpi arcul. Az emberek nagyobb része gyönge és ostoba, s a tömegeknek szükségük van a vallásra, hogy megtartóztassák magukat a bűntől, s megmaradjanak az erény táborában. Ne oldja el tehát a tigrist láncáról, kéziratát senkinek se mutassa meg, égesse el. Ha az emberek a vallás birtokában is ily gonoszok, mivé lennének vallás nélkül?
Franklin elvigyorodott. A franciák ravasz emberek! De ő, az öreg Benjámin még Voltaire-nél is és Diderot-nál is ravaszabb. Nem volt könnyű dolog tető alá hozni a szövetséget! A fiatal tompa eszű király kezdettől fogva észrevette, mily veszélyes monarchiájára, ha szövetségbe lép olyan emberekkel, akik államukat az Enciklopédia elveire alapították. Maurepas és Vergennes a szövetségnek csak közvetlen, rövid lejáratú hasznát látják, de minden simulékonyságuk ellenére még csak nem is álmodnak arról, milyen veszélyes vállalkozásba fognak. Eloldották a tigrist láncáról! S az öreg doktorral most verebet lehetett volna fogatni örömében, hogy mégiscsak sikerült, nagy türelem és sok furfang árán, rávennie a francia királyt a szövetség megkötésére. Ami eddig ezekbe a veszélyes kötetekbe volt zárva, az most napvilágra lépett, élet, politika, történelem lett belőle.
Értelem, értelem, értelem! Előszedte a rézmetszeteket tartalmazó köteteket. Szakértelemmel, gyönyörködve nézegette azt a tizenkilenc metszetet, amely a könyvnyomtatás mesterségének szerszámait és műveleteit ábrázolta, az ő mesterségét! Veszélyes mesterség! A metszetek jók voltak, világosan, alaposan bemutattak minden folyamatot.
Aztán besorozta a könyvtárába az Enciklopédiá-t. Nagy körültekintéssel, hosszan mérlegelte, hova állítsa be, hogy jól a keze ügyében legyen. Hogy helyet teremtsen számára, kiürített néhány sort, fel-alá mászott a létrán, cipekedett, hajolgatott, felállította a köteteket. S így történt, hogy az Enciklopédia aznap még egy kis hasznos testgyakorlatot is szerzett neki.
Visszaült kényelmes karosszékébe, kissé fáradtan, behunyt szemmel. Néha-néha kedvtelve felpislogott az újonnan besorolt könyvekre. Jó születésnap volt. A francia-amerikai szövetségi szerződés már csak az aláírást várja, könyvespolcán méltóságteljesen sorakoznak az Enciklopédia szép, hasznos kötetei, s a napot egy kis születésnapi vacsora fogja lezárni kedves barátnőjénél, Marie-Félicité Helvetiusnál.
Lajos - jóllehet tudta, hogy reményei alaptalanok - titokban mindvégig abban reménykedett, hogy az utolsó pillanatban valamilyen előre nem látott esemény felmenti attól, hogy aláírja a gyűlölt szövetségi szerződést. Minden tőle telhetőt elkövetett tehát, hogy elodázza a szövetség forma szerinti megkötését, minden apróságba belekötött, a tervezetnek hol ezt, hol azt a fordulatát kifogásolta, gyanakodva körülszimatolt minden szót, a legártalmatlanabbak mögött is gonosz csapdákat sejtve.
Halogató taktikájában - anélkül, hogy tudott volna róla - segítőtársra is talált az egyik amerikai küldöttben. Lajos rosszhiszemű és gyanakvó volt, Arthur Lee azonban még nála is kicsinyesebb, bizalmatlanabb. A szerződés minden szavába belekötött.
A szerződés több olyan rendelkezést tartalmazott, amely a francia segítség mértékét és módozatait szabályozta arra az időre, amíg Amerika egyedül viseli a háborút. Minthogy abban a percben, amikor Anglia tudomást szerez a szerződés megkötéséről és jóváhagyásáról, amúgy is kitör a háború Anglia és Franciaország között, ezek a rendelkezések alapjában véve fölöslegesek voltak. De jó alkalmat adtak mind Lajosnak, mind Arthur Lee-nek arra, hogy próbára tegyék éleselméjűségüket.
Arthur Lee naponta kikocsizott Passyba. S nem múlt el nap, hogy ne mérgelődött volna, amiért Franklin nem fogadja megérkezése pillanatában. Egy alkalommal megállapította, hogy abban a szobában, amelyben egy francia látogató vár Franklinra, a szerződésnek egyik másolata mindenki számára hozzáférhetően az asztalon hever. Felháborodottan panaszkodott Franklinnak fiatal titkára, William Temple elképzelhetetlen hanyagságára. Franklin az első percben nem tudott mit felelni, de aztán védelmére kelt unokájának. Amikor azonban egyedül maradt Williammel, kertelés nélkül megmondta neki, hogy lelkiismeretlen, semmirekellő csirkefogó, aki megérdemelné, hogy azonnal elcsapják. William a maga kedveskedő, behízelgő módján védekezni próbált.
- Hallgass! - mondta neki Franklin, s olyan kemény tekintettel mérte végig, hogy William elsápadt, s a mondat közepén elhallgatott.
Arthur Lee végeláthatatlan rosszindulatú akadékoskodása valósággal kétségbeejtette Silas Deane-t. Egyetlen vágya volt: alá akarta írni a nevét a szövetségi szerződés okmányára, s mindjobban, szinte betegesen kínozta a félelem, hogy utódja még a szerződés aláírása előtt meg talál érkezni, s az új küldött neve kerül az okiratra. S majd felvetette a düh a keszeg, savanyú Arthur Lee bárgyú kifogásainak hallatára.
Franklin maga is már szívesen látta volna, ha tető alá hozzák a szerződést. A saratogai győzelem emléke mindjobban elhalványodott az emberek emlékezetében, a szerződés gyors megkötése politikai szükségszerűség volt. Amerikában izgatottan, mohón várták, hogy végre sor kerüljön a tényleges francia segítségre, a nagy francia nemzet katonai és anyagi támogatására. Franklin baráti, nyájas szavakkal arra igyekezett rávenni Arthur Lee-t, hagyja abba obstrukcióját; szándékosan használta a latin obstrukció kifejezést, mert lágyabbnak, udvariasabbnak érezte.
De ezzel még csak jobban felingerelte Lee-t.
- Miféle obstrukcióról beszél? - méltatlankodott. -A szerződés már régen készen volna, ha önök ketten elvből nem tiltakoznának minden szavam ellen.
De egyszer a higgadt öregúr is kijött a sodrából. Nagy fáradság árán sikerült a franciákkal elfogadtatnia egy újabb cikkelyt, amelynek értelmében Franciaország félreérthetetlenül lemond az egész amerikai kontinensről, beleértve az amerikai féltekén fekvő valamennyi szigetet, amelyeket a szövetségesek az Angliával viselt háború folyamán meghódítanak. Név szerint a következő szigeteket sorolták fel: Új-Fundlandot, Cape Bretont, Saint Johnt, Anticostit és a Bermudákat: a Nyugat-indiai-szigetek nem tartoztak ide. Egy nappal a megállapodás után Arthur Lee kijelentette, hogy a fogalmazás nem elég világos, és azt követelte, vegyék jegyzékbe név szerint az összes számba jövő szigeteket. Monsieur de Gérard ebbe is ellentmondás nélkül beleegyezett, s kissé ingerülten csak annyit kérdezett, vajon a IX. paragrafus ezzel véglegesen rendben levőnek tekinthető-e.
- Hogyne - felelte sietve Franklin.
De egy nappal később Arthur Lee újabb kifogással hozakodott elő. A IX. paragrafus fogalmazása még mindig nem kielégítő, közölte. A „hódítás" szó használata nem egyeztethető össze az Egyesült Államok méltóságával és erkölcseivel. Nem hódításról van szó; a szigetek, amelyeknek megszállására sor fog kerülni, már ma az Egyesült Államok természetes részeként s birtokaként tekintendők. Mindezekből kiindulva a IX. paragrafus újabb, rendkívül bonyolult megfogalmazását indítványozta.
- Hát ez már sok! - dühöngött Silas Deane. Ezúttal Franklin is segítségére jött. Felugrott, széles vállával hatalmasan állt a keszeg, görbe hátú Arthur Lee előtt.
- Mit képzel tulajdonképp, fiatalember? Még nincs két napja, hogy Monsieur de Gérard olyan jelentős engedményt tett nekünk, amelyre kormánya az előzetes tárgyalások alapján korántsem volt köteles. Egy nappal később ennek az engedménynek a kibővítését követeltük, ezt is megkaptuk, s egyértelműen kijelentettük, hogy ezzel most már végleg beérjük. S erre ön újabb obstrukcióba kezd! Nevetségessé akar tenni bennünket Franciaország előtt örökös bizonytalanságával és kicsinyeskedésével?
- Előre tudtam - felelte Arthur Lee -, hogy önök ketten megint összefognak majd ellenem. Obstrukció? De az önök könnyelműsége miatt könnyen elveszíthetjük e szigeteket.
A másik kettő komoran hallgatott.
- Rendben van, tegyenek, ahogy jónak látják - mondta végül Arthur Lee. - De a felelősség teljes egészében önöket terheli.
- Hadd terheljen - felelte Franklin.
Vergennes ezalatt nagy önmegtartóztatással Lajos kifogásait s ellenvetéseit igyekezett kielégíteni, s miután a szerződéstervezetet immár hetedik változatában terjesztette eléje, azt remélte, hogy a király most már többé nem fog akadékoskodni. De mikor átnyújtotta a tervezetnek ezt a legutolsó változatát, Lajos kedélyesen kijelentette:
- Helyes! Most nekiülök, s három nap alatt szép nyugodtan átvizsgálom az egészet.
S amikor a megriadt miniszter három nap múlva visszatért, Lajos huszonhárom pontban foglalta össze a szerződés megváltoztatására irányuló újabb kívánságait.
Toinette, akit egyfelől Maurepas és Vergennes, másfelől Vaudreuil is felbiztatott, kérdőre vonta Lajost. Nagy nyomatékkal azt követelte tőle, hogy most már ne halogassa tovább a szerződés aláírását, váltsa be ígéretét.
Lajos ránézett. Fiatal, kövér arca ravasz, gonosz és szomorú volt.
- Amikor ezt a szerződést aláírom, Madame - mondta -, az ördöggel kötök szövetséget. Megígértem önnek, s megtartom a szavamat. De nem kis munka ez, Madame! Minden pontot, minden vesszőt háromszorosan is meg kell gondolnunk, politikai, jogi és erkölcsi szempontból egyaránt.
- Hetek óta egyebet sem tesz, sire, mint hogy gondolkozik - felelte Toinette indulatosan. - Kibúvókat keres, alkudozik, semmiségeken rágódik. Egyre újabb futilité-lekkel, vétille-ekkel, babiole-okkal15
15 Csekélység, semmiség, apróság.
- hozakodik elő - vágta fejéhez hirtelenében mindazokat a francia szavakat, amelyek a szőrszálhasogatással kapcsolatban eszébe jutottak.
Lajost a vád elevenében találta.
- Ehhez nem ért, Madame - mondta tőle telhetően szigorúan, s igyekezett tartásába annyi királyi fenséget gyűjteni, amennyit Duplessis adományozott arcképének. - Az ön Franklin doktora egy minden hájjal megkent prókátor és csaló. Csak azt nézi, hol csaphatna be. Ha csak rajtam múlna, már abbahagytam volna az egészet, hisz rég belefáradtam az örökös torzsalkodásba. De az ország érdekéről van szó. Az amerikaiak például a Nyugat-indiai-szigetek közül kifelejtettek egyet, holott minden térképen megtalálható, ezzel szemben az Angliától elhódítandó szigetek sorában egy olyat említenek meg, amely semmiféle térképen nincs meg. S ön ezt szőrszálhasogatásnak nevezi? Ezt írjam én alá? De folytathatnám. A szerződés szövegében kétszer is szó van a Mississippi folyóról. Ez a folyó lenne a határ a spanyol gyarmat és a rebellisek között, holott mind a mai napig még nem fedezték fel ennek a Mississippinek a forrását. Ha az ilyesmit átengedném, madridi öcsémet egyetlen könnyelmű tollvonással akkora területektől fosztanám meg, mint egész Ausztria. Ön futilité-ket, babiole-okat emleget Madame. Ön nem tudja, mit beszél. Nem, ilyesmit én nem írok alá, ezt nem vállalhatom Isten és a lelkiismeretem előtt.
Kis tokája reszketett.
Ekkor egy hír érkezett, amely alapjában megváltoztatta Európában a politikai helyzetet. A bajor választófejedelem meghalt. Utódlásának kérdése egész Európát felbolygatta.
Mercy gróf, az osztrák követ meglátogatta Vergennes grófot. József császár igényt támasztott Bajorország nagyobb felére, de ez igény jogalapja meglehetősen kétes volt, s mindenki tudta, hogy Porosz Frigyes aligha nézné tétlenül, ha a Habsburgok bekebeleznék Bajorországot. Mercy gróf Vergennes-nel folytatott tárgyalásai során annak idején többször is megemlítette, hogy uralkodója, ha sor kerül rá, jogainak érvényesítésében számít Franciaország segítségére, de érvelése során mind ez ideig csak a két ország közti szövetségi szerződésre és Schönbrunn és Versailles rokoni kapcsolataira hivatkozott. Most azonban, hogy a dolog komolyra fordult, a császár jó reálpolitikai érzékkel - kézzelfogható ellenszolgáltatásul a segítség fejében - Osztrák Németalföldet ajánlotta fel a francia királynak.
A flandriai tartományokat sok francia vér öntözte meg; a francia királyoknak régi álma volt, hogy ezt a földet birodalmukhoz csatolják. Vergennes nem tagadhatta meg elismerését: a Habsburg ajánlat okos, nagyvonalú volt. De József óriási árat kért: egy népszerűtlen porosz-francia háború kockázatát. Vergennes gróf egy pillanatig sem habozott; el volt rá szánva, hogy elutasítja József ajánlatát. Minthogy két fronton amúgy sem tudtak volna háborút viselni, Franciaország arra kényszerült volna - ha elfogadja József ajánlatát -, hogy Angliát nagy engedmények árán kibékítse, egy csapásra lemondjon mindarról, amit annyi fáradsággal felépített. Le kellene mondania Amerika támogatásáról, s Anglia gyengítéséről, bele kellene nyugodnia abba, hogy az amerikai gyarmatok újra egyesüljenek az anyaországgal, és Nagy-Britannia ismét felerősödjék. Vergennes álmában sem gondolt arra, hogy ekkora áldozatokat és veszélyeket vállaljon, így hát Mercy ajánlata nem vitte kísértésbe.
De mit fog szólni Lajos? Mindeddig teljes szívével egyetértett minisztereinek osztrák politikájával. De nem tántorodik-e most meg? Ellenáll-e majd a csábító flandriai ajánlatnak, ellenáll-e Toinette unszolásának, aki naphosszat az éjszakákról nem is szólva - teljes erejéből ostromolni fogja a királyt?
Maurepas is osztozott Vergennes kollégája aggályaiban. A két miniszter elsősorban attól tartott, hogy Lajos ürügyül használva fel a bajor kérdést, az amerikai szerződés aláírását most már a végtelenségig elodázza. A Habsburgoknak nyújtandó segítség kérdésében kitér a határozott válasz elől, s ki fogja jelenteni, hogy míg ebben az ügyben nem döntött, természetesen az amerikaikkal sem köthet szerződést. A minisztereknek tehát az osztrák kérdésben egy gyors, határozott tagadó választ kellett kiszorítaniuk Lajosból; ha ez megtörtént, kénytelen-kelletlen hozzá fog járulni az amerikai szerződéshez.
Mindent összevetve, Maurepas optimista volt. Értett Lajos nyelvén. A lázadókkal kötött szerződés ugyan bűn, de nem kisebb bűn lenne, ha az istentagadó József császárt támogatná rablóhadjáratában Poroszország ellen. Arról nem is szólva, hogy Frigyes potsdami kastélya jó messzire esik Versailles-tól, s hogy a porosz nyugton hagyja a Bourbonokat, Anglia azonban közvetlen szomszédjuk, Indiában, a szigeteken is fenyegeti Franciaországot, s dunkerque-i megbízottja révén gőgösen uralkodik a francia partok fölött. Ha már bűnözni kell, Lajos bizonyára szívesebben vállalja az Anglia elleni háború bűnét, mint a porosz háborúét. De Maurepas-nak még másképp is módja van rá, közölte kollégájával vigyorogva, nagy titokban, hogy sarokba szorítsa Lajost; s módszere nem fog csütörtököt mondani.
Lajos rosszkedvűen, komor hangulatban fogadta minisztereit. Nyomban azokról a kötelezettségekről kezdett beszélni, amelyeket a Habsburg-házzal kötött szerződése ró rá. Nyilvánvaló volt, hogy nem akart határozott nemmel felelni Józsefnek, s ürügyet keresett, hogy elhalássza döntését.
A szerződés nem kötelezi Franciaországot közvetlen segítségre, fejtette ki Vergennes, mivel nem védelmi háborúról van szó. Ha József érvényesíteni akarja Bajorországgal szemben mondvacsinált igényeit, célját csak erőszakkal érheti el, s ebben az esetben ez hódító, erkölcstelen, bűnös háború lesz.
Nemcsak erkölcsi, de hasznossági szempontból is elvetendő a porosz háború gondolata, bizonygatta Maurepas. Flandria nem lenne megvetendő zsákmány, de túl nagy a kockázat, arról nem is szólva, hogy a porosz háború rendkívül népszerűtlen lenne az országban. Lajtos azt felelte, hogy nagyjából igazat ad az uraknak, semmi esetre sem engedi magát belerántani a Poroszország elleni háborúba. Másrészt azonban tekintetbe kell vennie, hogy József sógorának szívügye Bajorország, s nem teheti meg, hogy egy rögtöni, szeretetlen,'goromba nemmel válaszoljon neki. Fontolóra kell vennie továbbá a Habsburg-féle szerződésben vállalt kötelezettségeit is, és semmi kedve azon alkudozni Józseffel, vajon védelmi vagy támadó háborúról van-e szó. tizeket az aggályokat és megfontolásokat Mercy gróf elé kell terjeszteni, mondta, s egyre újabb aggályokkal és megfontolásokkal tetézve kitérni a döntés elől.
A két miniszter nem értett egyet ezzel az ajánlattal.
Ha jó előre nem tagadják meg a segítséget Józseftől, s nem utasítják vissza kérését, akkor a roppant erélyes fejedelem minden további tárgyalás nélkül megszállja Bajorországot, s nyakukon a háború. Mert József ebben az esetben joggal hivatkozhatnék arra, hogy a Franciaországtól kapott félígéretek és félbiztatások bírták rá a bevonulásra.
- Félreérthetetlen, egyenes választ kell adnia, sire - mondta Vergennes. - Engedélyt kérünk arra, hogy Mercy gróf ajánlatát udvariasan, de egyértelműen elutasíthassuk.
Lajos szuszogott, feszengett. Maurepas pedig minisztertársára kacsintva utolsó érvéhez folyamodott.
Az a halogató politika, amelyet Lajos ajánl, mondta, kapóra jönne a császárnak, a felséges sógor épp ebben bizakodik. Aki habozik, azt meg lehet nyerni. Neki, Maurepas-nak minden oka megvan arra a feltevésre, hogy József egész politikája azon a meggyőződésen alapul, hogy engedelmes eszközeként kezében tartja őfelségét.
S amikor Lajos homlokát ráncolva, csodálkozva ránézett, a miniszter aktatáskájából egy levelet kotort elő. Diadalmas mosollyal nyújtotta át a királynak, egy vállrándítás kíséretében, amely az emberi hitványságról való véleményét volt hivatva kifejezni.
Annak a levélnek a másolata volt, amelyben József császár Lajosról szóló véleményét közölte anyjával, s amelyet annak idején a párizsi rendőrség elfogott. Milyen jó gondolat volt, hogy Maurepas akkor nem használta ki rögtön a levél nyújtotta lehetőségeket, hanem félretette a kis okmányt. Lajos így a kellő pillanatban értesült arról, hogy József sógora mit tart róla.
Az ön veje, Lajos, rossz nevelésben részesült, s fölötte előnytelen külseje van . . . Egyébként aggasztóan erélytelen a mi Lajosunk, képtelen arra, hogy valamire elhatározza magát. Gyöngének mutatkozik azok előtt, akik meg tudják félemlíteni.
Lajos többször is elolvasta a levelet, keserűen, fájdalmasan elmosolyodott. De tárgyilagos igyekezett maradni.
- Lehet, hogy József sógoromnak igaza van - mondta -, s nem vagyok valami okos. De annyit tudok, hogy háborújába nem fog berántani. Lehet, hogy habozó természet vagyok, de ezúttal azt fogja tapasztalni, hogy nem olyan könnyű dolog engem megfélemlíteni, akár ő maga próbálkozik vele, akár mások segítségét veszi igénybe. Ebben megbízhatnak, uraim.
- Elutasíthatjuk tehát Mercy gróf ajánlatát? - kérdezte Vergennes sietve.
Lajos néhány pillanatig habozott, szuszogott.
- Hát igen . . . Nem bánom - felelte.
De az osztrákok sem maradtak tétlenek. Mercy gróf és Vermond abbé újra tiszteletüket tették Toinette-nél. Évtizedek, talán évszázadok fognak elmúlni, mondták, s nem lesz még egy ilyen kedvező alkalom arra, hogy megszilárdítsák a katolikus birodalmak hatalmát. Elérkezett az óra, a várva várt pillanat, amikor Toinette házassága a Bourbon fejedelemmel meghozhatja gyümölcsét. Toinette-nek habozás nélkül, egyértelműen, végzetes erővel be kell avatkoznia Európa történelmébe, Isten, a Habsburgok és a Bourbonok nagyobb dicsőségére. S beszámoltak a királynénak József nagyvonalú ajánlatáról is, a flandriai tartományok átengedéséről.
S mialatt az urak szóval tartották, Toinette-ben felébredt annak a keserű és mégis édes utolsó beszélgetésnek az emléke, mikor bátyja azokra a kötelességeire emlékeztette, amelyeket származása ró rá. Akkoriban még nemigen értette Józsefet, de időközben hozzánőtt feladataihoz, s rákapott a politikai játék mámorító ízére. Most aztán majd bebizonyítja büszke bátyjának, hogy megtanulta a leckét. Kiverekedte az amerikai szerződést, s most Bajorországot is megszerzi Józsefnek.
Figyelmesen meghallgatta mindazokat az érveket, amelyek alkalmasnak látszottak arra, hogy meggyőzzék Lajost, majd nagy lelkesedéssel munkához látott.
Elmagyarázta Lajosnak, hogy Frigyes - ha Franciaország idejében nem lép közbe - el fogja ütni Ausztriát a szerződésben foglalt jogaitól: attól, hogy Bajorországgal kikerekítse birodalmát. Diktátorként fog uralkodni egész Németország fölött. Erőszakos, zsarnoki természetével már tizenhét éve veszélyezteti Európa békéjét. Le kell törni a szarvát, ez Lajosnak legalább annyira kötelessége, mint Józsefnek.
Lajos beszélgetésük első percétől kezdve ingerülten hallgatta Toinette-et. Az amerikai ügyben levette lábáról, lerohanta; de most, az osztrák kérdésben jól felkészült, most nem fog vele bírni.
Ha Franciaország József igényeit támogatná, felelte szárazon, Frigyes annál merevebb ellenállást tanúsítana.
- Épp ellenkezőleg! - kiáltotta Toinette indulatosan. - Ha ön most bátyám mellé áll, megfélemlíti Frigyest, ez az egyetlen módja annak, hogy megakadályozza a háborút. De ha ölbe tett kézzel vár felséged, akkor hátba támadnak bennünket.
- Bennünket! - mondta Lajos keserűen. - Bennünket, bennünket! - ismételte. - Mit is mondott, Madame, Frigyes zsarnoki erőszakos természetéről? Bennünket, bennünket! Mi a véleménye a bécsi udvarról? Az ön családja előbb Lengyelországnak támadt, most meg a bátyja Bajorországon akar erőszakot tenni. Régóta tudom, Madame, s most a szemébe mondom: József testvérünkben a zsarnokság és hódítás szelleme parázslik. De sohasem hittem volna, hogy Franciaország királynéja támogatni fogja véres terveit. Hirtelen dühbe gurult.
- Hallgasson, Madame! - kiáltotta. - Ne feleseljen! Ezúttal nem vesz le a lábamról. Ezúttal nem! - kiáltotta elvékonyuló hangon, haragosan, kétségbeesetten, többször is egymás után,
Toinette dolgavégezetlen távozott.
Az osztrák kérdésben tartott első tanácskozásukon Maurepas és Vergernes óvakodott attól, hogy szóba hozzák az amerikai szövetség kérdését. De most, hogy Lajos végérvényesen elutasította József császár ajánlatát, azt remélték, hogy rábírhatják a királyt a szerződés aláírására.
Újra együtt jelentkeztek a kihallgatásra.
Az a körülmény, fejtegette Vergennes, hogy őfelsége vég nélkül halogatja az amerikai szerződés aláírását, Franklin doktort arra a következtetésre fogja indítani, hogy Lajos komolyan mérlegeli a francia beavatkozás lehetőségét a Habsburgok oldalán, tehát lemond a fegyveres leszámolásról Angliával. Ez a feltevés azonban nyílegyenesen arra fogja késztetni Franklint, hogy idejében - amíg még kedvező feltételeket kaphat - kibéküljön Angliával.
Lajos nem nézett a miniszterekre, nem felelt. Gépies mozdulatokkal simogatta a nagy írók porcelán figuráit, amelyek asztalán sorakoztak közte és két látogatója között. Maurepas vette át a szót.
A habsburgi ajánlatok visszautasítása most már befejezett tény lévén, mondta, s vén hangja szokatlan határozottsággal csengett, őfelsége vessen véget kockázatos halogató politikájának, s írja alá végre az amerikai szerződést.
Lajos már rég tisztázta magában mindazt, amit miniszterei előadtak. De most, hogy véglegesen hozzá kellett volna járulnia a rebellisekkel kötendő megállapodáshoz, a szíve és a nyelve mintha hirtelen megbénult volna. Felállt, a miniszterek azonnal, tisztelettudón, szintén felemelkedtek helyükről. - Maradjanak ülve, uraim! - kérte őket Lajos. Ide-oda járkált a teremben, majd megállt a kandalló előtt, s húsos, esetlen kezének egy furcsán gyöngéd mozdulatával megsimogatta a kandalló művésziesen kimunkált vasrácsát.
- Van még valami mondanivalójuk? - kérdezte a mögötte ülőktől.
A két miniszter újra, századszorra felsorolta azokat az okokat, amelyek az amerikai szövetség gyors nyélbeütése mellett szóltak. Lajos nem szakította őket félbe, de csali fél füllel figyelt. Aztán visszatért az asztalhoz, leült, reszelte a torkát. Beszélni akart, szavakba foglalni aggályait, félelmeit, gátlásait. Ha az amerikai kaland rosszul ütne ki - márpedig bizonyos volt abban, hogy nem jó vége lesz -, akkor hadd legyen meg az az egy vigasza, isten és a saját lelkiismerete előtt, hogy idejében felszólalt és figyelmeztetett a veszélyre.
Elébb kissé vontatottan, majd egyre folyamatosabban beszélt. Jó családapa s gazda lévén, elsőnek azt hozta fel, milyen rengeteg pénzébe kerülne az országnak az angol háború. Megbízta Monsieur Neckert, pénzügyminiszterét, becsültesse fel a háború költségeit, s a számítások most itt feküdtek előtte az asztalon: kerek ezermilliót tettek ki.
- Ezermillió - ismételte nehezen forgó nyelvvel. Újra felállt, türelmetlenül intett az uraknak, hogy maradjanak ülve. A földgömb elé lépett, a szavak lassan gördültek ki vastag ajkai közül:
- Képzeljék el, uraim: ezermillió! Micsoda áradata az aranynak! Megpróbáltam kiszámítani, milyen hosszú volna a sor, melyet ennek az ezermilliónak a garasaiból raknának ki. Tizenkét és félszer akkora volna, uraim, mint az egyenlítő. Képzeljék el, kérem! S ennyi pénzt szedjek ki országomból, csak azért, hogy a rebelliseket tömjem vele. Képzeljék el, mennyi nélkülözést és éhezést jelentene ez alattvalóim, fiaim számára! És ha zúgolódni fognak, ha elátkoznak, mit felelhetek nekik? Azt, hogy ezermilliót kellett Franklin doktor úrnak adnom?
A miniszterek csillapító, békítgető szavakkal átsiklottak a pesszimista jóslat fölött. Kijelentették, hogy Necker úr, hivatalához illőn, túlontúl óvatos. Az összeg minden valószínűség szerint erősen el van túlozva, Necker a háború tartamát is nyilván túlbecsülte, s egyébként is Anglia fogja fizetni a költségeket. Franciaország nemcsak hogy gazdaságilag megerősödve fog kikerülni a háborúból, de az új piacok révén, amelyeket a hatalmas vállalkozás során meghódít, soha nem látott virágzásnak fog indulni.
Lajos nem felelt. Visszatért az asztalhoz, esetlenül, lomhán leült helyére, s erőt véve magán, belső gátlásairól kezdett beszélni. Elpirult, nem nézett a miniszterek szemébe.
Arról az állandó, titkos félelméről szólott, vajon a lázadókkal kötött szövetség nem ébreszti-e fel majd francia földön is a lázadás szellemét. Azok a tisztek és katonák, akik az úgynevezett szabadságért küzdöttek, megmételyezett szívvel térnek vissza, és Franciaországban is elhintik a lázadás magvait. Nehezére esett kimondani e kishitű gondolatokat, úgy tetszett neki, mintha fényes nappal meztelenre vetkőznék miniszterei előtt.
A két úr megdöbbenve hallgatott. Vergennes gróf szólalt meg elsőnek. Körülményes jogi érvekkel kifejtette, hogy az Amerikai Egyesült Államok elismerése nem azonos azoknak az elveknek az elismerésével, amelyek a Függetlenségi Nyilatkozatban le vannak fektetve. Maurepas ezt még meg is toldotta. Ügyesen forgó szavakkal arról biztosította Lajost, hogy az angol háború nemcsak hogy nem lázítja fel a népet, hanem épp ellenkezőleg, népszerű háború lévén, kibékíti sorsával, elfeledteti vele minden elégedetlenségét.
Lajos rosszkedvűen gubbasztott helyén. Amit az amerikai szövetség érdekében mondani lehetett, az már százszor és ezerszer elmondatott, megrágatott: csupa kitűnő, megdönthetetlen érv volt. De Lajos tudta, hogy ezek az érvek végső soron nem helytállók, nem állják meg a próbát, hogy ez a szövetség csak átkot és szerencsétlenséget hoz a fejükre -s nagy belső küzdelmek árán azt is elmagyarázta minisztereinek, hogy miért. De nem hallgatnak rá, nyaggatják, gyötrik, hajtják, „mint ahogy a borjút vonszolják a vágóhídra", gondolta magában, húzzák, vonszolják, s neki végül is engednie kell. Holott tudta, hogy nem volna szabad engednie, hogy ezt a Franklint nem kellett volna beereszteni az országba. Isten jeleket és fenyítéseket küldött rá, mert gyönge a megpróbáltatás idején. E bűnös gyöngesége miatt nem fogant meg Toinette, gyöngeségének büntetéseként nem lesz utódja, s a Bourbon-ház kihal. De ha most ellenállana is, és nemet mondana, a túlsó oldalon ott áll Habsburg, s berántja bűnös háborújába. József leveleket irkál, Toinette-nek be nem áll a szája, berántják. S minthogy nincs kiút számára, s mert arra van kárhoztatva, hogy önkezével vessen véget a Bourbonok dicstelen uralmának, s minthogy miniszterei most itt ülnek előtte, s éhesen várják válaszát, tehát végül enged, kimondja az igent, és szövetséget köt a rebellisekkel - hite és meggyőződése ellenére. De most még habozott, s a szó a torkán akadozott. Ült, hallgatott és nagy csönd volt körülötte.
- Most már majd egy hónapja, sire - kérlelte Maurepas lekötelező mosollyal -, hogy szavát adta Franklin doktornak, hogy aláírja a szerződést.
- Azt hiszem - felelte Lajos -, elsietjük a dolgot. De minthogy önök ketten, minthogy a királyné, minthogy Párizs városa is siettetnek, lemondok annak a tizenöt pontnak a kiigazításáról, amelyekkel nem értek egyet.
- Tehát közölhetem az amerikai küldöttekkel - rögzítette le Vergennes -, hogy a szerződést jelenlegi formájában aláírjuk?
- Hát igen .. . nem bánom - mondta Lajos. De még gyorsan hozzátette:
- De aláírás előtt még látni akarom az eredeti okmányokat. S egyébként is - határozta el -, nem ön fogja aláírni őket, Vergennes gróf, hanem Monsieur de Gérard. Nem kívánjuk azt a látszatot kelteni, mintha túl nagy fontosságot tulajdonítanánk az ügynek. S kösse az amerikai urak
lelkére, hogy a szövetségről egy szó, egy lehelet ne hallassék addig, amíg a lázadók úgynevezett Kongresszusa jóvá nem hagyta és vissza nem küldte az okmányt.
- Ahogy parancsolja, sire - mondta Vergennes gróf.
Monsieur de Gérard őfelsége megbízásából még aznap közölte az amerikai megbízottakkal, hogy a szerződés jelenlegi formájában aláírásra kerülhet: szövegét már át is adta Monsieur Paillassonnak, őfelsége kalligráfusának, aki a két okmányt két-két példányban le fogja másolni. Vergennes gróf ezek után még egyszer a király elé terjeszti az iratot, amely feltehetőleg már másnap visszakerül hozzá aláírásra.
- Kitűnő - mondta Franklin. Silas Deane nagyot sóhajtott.
De Arthur Lee újra a színre lépett. Itt, úgy látszik, valamilyen félreértés forog fenn, jelentette ki komoran. Tudtával a küldöttek még nem járultak hozzá az utolsó tervezethez, legalábbis ami őt illeti, nem tud arról, hogy elfogadta volna.
Monsieur de Gérard szemlátomást kínosan meg volt lepve. Ha jól értette Franklin doktort, mondta, az urak teljesen egyetértettek az utolsó változattal.
Akkor úgy látszik, Franklin doktor félremagyarázta szavait, felelte Arthur Lee.
Silas Deane felháborodottan fújtatott.
Ez fölötte sajnálatos, vélte Monsieur de Gérard, nem leplezve ingerültségét. Nem volt könnyű dolog őfelségét rábírni, hogy a szerződést jelen formájában elfogadja, s attól tart, ha az urak a tárgyalásoknak ebben a végső szakaszában ismét új változtatásokkal hozakodnak elő, a király megelégeli az alkudozást, s abbahagyja a tárgyalásokat.
- Nem az én hibám - hallatszott Arthur Lee metsző hangja a kedélytelen csöndben.
- Kérem, kolléga úr - mondta Franklin kurtán -, közölje velünk újabb kívánságait és kifogásait!
Mialatt a többiek kedvetlenül hallgattak, Arthur Lee hosszabb beszédbe fogott. Ha az ember alaposabban megvizsgálja a kereskedelmi szerződés XII. és XIII. paragrafusait, kiderül, hogy nem felelnek meg a teljes viszonosság alapelvének, amely az eredeti megállapodás értelmében a szerződés alapfeltétele. A fenti paragrafusok értelmében az Egyesült Államok arra kötelezi magát, hogy semmilyen kiviteli vámot nem ró ki azokra az árukra, amelyeket kikötőiből Nyugat-Indiába szállítanak, ezzel szemben Franciaország csak a melaszt mentesíti a kiviteli vám alól. (Melasz-nak nevezik azt a nyúlós, édeskés anyagot, amely a cukor gyártásánál keletkezik.)
- Hol itt a viszonosság? - kérdezte Arthur Lee.
- Mi magunk indítványoztuk e két paragrafus ilyen értelmű megfogalmazását - mondta Franklin. - Tudtommal Nyugat-India semmilyen más kiviteli cikket nem szállít Amerikának.
- Ma még nem - felelte Arthur Lee. - De senki sem kezeskedhet érte, hogy ez örökké így fog maradni. Márpedig a szerződést nem két napra kötjük.
A szenvtelen, diplomata udvariassága Gérard elvesztette türelmét.
- Még egyszer figyelmeztetem, uram - mondta -, hogy ha ragaszkodik ehhez az indítványához, a szerződés létrejöttét veszélyezteti. Egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy ez az ön újabb melasz-értekezése végleg elveszi őfelsége kedvét a szerződéstől. Azt is meg kell önnek mondanom, hogy Maurepas és Vergennes urak is már torkig vannak ezzel az egész kicsinyes, ragadós, maszatos alkudozással.
Arthur Lee keresztbe fonta karját, állát mellére szorította, harciasan leszegte homlokát.
- Nem a melaszról van itt szó - mondta -, hanem a viszonosság elvéről, az Egyesült Államok szuverenitásáról.
- Már megbocsásson, Monsieur - mondta Gérard -, azt hiszem, Franciaország királya épp eleget tesz az Egyesült Államok szuverenitása érdekében, amikor arra kötelezi magát, hogy hadseregével és hajóhadával megvédelmezi felségjogaikat. Biztosíthatom, őfelsége a melasz-záradékkal nem óhajtja kétségbe vonni az önök szuverenitását.
Franklin erőt vett felindulásán.
- Az én hibám, Monsieur de Gérard - mondta. - Alkalmat kellett volna adnom Mr. Lee-nek, hogy előadja s megtárgyalja velünk kifogásait. Ha ez megtörténik, erre a beszélgetésre alkalmasint nem került volna sor.
- Nagyon téved, Franklin doktor - tartott ki Lee álláspontja mellett. - De nem vitatkozom. A szerződést ebben a formájában nem vagyok hajlandó aláírni. A melasz-záradék ebben a formájában, s most az Egyesült Államok Kongresszusának nevében beszélek, nem fogadható el.
Monsieur de Gérard nagy részvéttel és tisztelettel nézett Franklinra. Semmi esetre sem fogja megengedni, hogy a szerződés, annyi fáradság, türelem és ravaszság eredménye, hajótörést szenvedjen ennek a hisztérikus embernek az okvetetlenkedésén, akit a diplomáciailag járatlan amerikai Kongresszus egy szekér elé fogott Franklin doktorral.
- Tudnék egy kiutat - mondta. - Ön attól fél ugye - fordult Arthur Lee felé -, hogy a Kongresszus fennakadhatna a melaszra vonatkozó záradékon?
- Úgy van, attól félek - felelte harciasan Arthur Lee.
- Beérné-e azzal, uram - kérdezte Monsieur de Gérard - ha Vergennes gróf nevében egy levelet intéznék önökhöz, amely a szerződés kiegészítéseképp közölné, hogy amennyiben a Kongresszus a melasz-paragrafus miatt nem ratifikálná a szerződést, ennek többi szakasza mindazonáltal érvényben marad?
- Ön tehát kész arra, hogy a melaszra vonatkozólag külön szerződést kössön velünk? - kérdezte Arthur Lee.
- Kész volnék rá - felelte Monsieur de Gérard.
- Vállalja érte a felelősséget? - kérdezte Arthur Lee nyomatékosan.
- Vállalom - felelte Monsieur de Gérard.
- S kijelenti a levélben, hogy az integráns része a szerződésnek? - kérdezte Arthur Lee.
- Ki fogom jelenteni - mondta Monsieur de Gérard.
- Jól értem, Monsieur? - foglalta össze Arthur Lee. - Tehát még abban az esetben is, ha a Kongresszus megtagadná, mint ahogy bizonyára meg fogja tagadni, kiviteli vámilletékeink törlését annak fejében, hogy önök lemondanak a melasz kiviteli vámjának kirovásáról, ismétlem, még ebben az esetben is fenntartja, hogy a kereskedelmi szerződés többi szakasza érvényben marad, nem beszélve a kölcsönös védelmi és megnemtámadási szerződésről, mely a XII. és XIII. paragrafusok, tehát a melasz-záradék elestével ugyancsak teljes egészében jogérvényes marad? Így érti, ugye, Monsieur?
- Pontosan így - felelte Monsieur de Gérard. S egy kissé türelmetlenül hozzátette:
- Hozzájárulok, egyetértek, elfogadom.
- Ezzel beérem - mondta Arthur Lee, s leengedte karját.
- Szóval abbahagyja az obstrukciót - állapította meg Franklin.
Monsieur de Gérard ezek után még egyszer megígérte, hogy nyomban tudatja az urakkal, ha az okiratok aláírásra kész állapotba kerülnek, s egyben megkérte őket, hogy harmadnapra tartsák magukat készenlétben.
- Nos, uraim - mondta Arthur Lee, amikor magukra maradtak -, elhiszik most már, hogy az ember némi türelemmel és kitartással a legnagyobb nehézségeken is úrrá lehet?
Két nap múlva, február 5-én Franklin doktor előkereste nehéz, kék manchesteri bársonyból szabott kabátját. Ugyanaz a kabát volt, amelyet négy évvel ezelőtt a titkos koronatanácson viselt, amikor Wedderburn koronaügyész oly vadul nekitámadt, és a koronatanács harmincöt tagja közül senki sem kelt védelmére.
Ebben a kabátban kocsizott, William unokája kíséretében Párizsba. Első útja Dubourg doktorhoz vezetett. Előző nap már kiküldte Williamet, tudakolja meg, vajon Dubourg olyan állapotban van-e, hogy felkelhet betegágyából. Az orvos aggodalmas képet vágott, de Dubourg ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy felkel. S most ott ült az ágya előtt, orvosa, ápolója és szolgája társaságában, siralmas állapotban ugyan, de pompás gálaruhába öltöztetve reszketeg, haldokló testét.
Franklin ünnepélyes, kék manchesteri kabátjának láttára mértéktelenül felizgult, és kérdésekkel halmozta el vendégét. Franklin jókedvűen felelgetett.
- Az ember igyekezzék mindig a helynek és alkalomnak megfelelő kabátot kiválasztani - mondta kedélyesen. - Ezt Nagy Károlytól tanultam. Amikor Rómába ment, megkoronáztatni magát, levetette egyszerű frank ruháját, és a római patríciusok öltözékében foglalta el trónját.
Aztán elbeszélte a maga kabátjának történetét, és barátságosan megsimogatva a díszesen kivarrt bársonyt, hozzátette:
- Lássa, barátom, ennyi elégtétellel tartoztam a kabátnak.
Dubourg elmosolyodott, buzgón bólogatott helyeslése jeléül, s egy köhögő rohamot kapott, amely szerfölött legyöngítette. Az orvos még egyszer figyelmeztette a beteget, ne tegye ki magát a zord téli nap támadásának. De Dubourg doktor ingerülten leintette, s a társaság indulásra készülődött.
Ekkor lóhalálban küldönc érkezett Monsieur de Gérard-tól. Előzőleg már Passyban járt, onnét vágtatott vissza Párizsba. Monsieur de Gérard arról értesítette Franklint, hogy a szerződés aláírását másnapra kellett halasztani: a késedelem okát egyidejű levelében közli. A súlyosan csalódott Dubourg doktort le kellett vetkőztetni, visszafektetni az ágyába, s Franklin megígérte neki, hogy másnap újra érte jön. De mindenki tudta, hogy a nap fáradalmai után Dubourg aligha lesz olyan állapotban, hogy újra felkelhessen, és velük tarthasson.
Hogy az aláírást másnapra kellett halasztani, annak a következő oka volt:
Monsieur Paillasson két-két példányban elkészítette a két okmányt. Azt a nemes pergament használta, amelyre az államszerződéseket írták, s a munkát a tőle megszokott gonddal és lelkiismeretességgel végezte el. Lajos azonban, amikor figyelmesen átolvasta az okmányokat, megállapította, hogy a barátsági és kereskedelmi szerződés 3. lapján, a 17. sorban egy mondat végi pont elcsúszott, úgyhogy könnyen vesszőnek nézhette az ember. Azt kívánta, hogy másolják le újra az oldalt, s másnap mutassák be neki. Egy teljes napot nyert ezzel, s nyilván abban reménykedett, hogy e nap folyamán talán mégiscsak történik valami, ami mentesíteni fogja a szerződés aláírása alól.
De nem történt semmi. Monsieur Paillasson nagy türelmesen még egyszer leírta a szóban forgó lapot, gondosan ügyelve, hogy a legakadékoskodóbb szem se nézhesse vesszőnek a 3. lap 17. sorának mondat végi pontját. S Monsieur de Vergennes a két okirattal s az aláírandó felhatalmazásokkal újra tiszteletét tette Lajosnál. Ez nagyot sóhajtott.
- Hát igen . . . nem bánom - mondta és aláírta az okmányokat.
Vergennes gróf pedig az iratokat sietve átadta Monsieur de Gérard-nak, egy felhatalmazás kíséretében, amelynek értelmében az 1778/32 és 1778/33 számú államszerződéseket a király nevében aláírhatja és lepecsételheti.
Február 6-án, pontosan délután 5 órakor a három amerikai megbízott, William Temple kíséretében megjelent az Hotel Lautrec-ban, Monsieur de Gérard dolgozószobájában. Franklin doktor ma is kék manchesteri kabátját viselte, Dubourg doktor azonban nem volt velük.
A szerződéseket már kikészítették az asztalra, mellettük feküdt a király pecsétje. Egy másik kisebb asztalnál Monsieur de Gérard titkára várakozott.
- Hát idáig csak eljutottunk volna, Franklin doktor - mondta Monsieur de Gérard, aki igen jókedvűnek látszott. - S ha nincs kifogása ellene, lássunk neki az aláírásnak.
De Arthur Lee egy erélyes kézmozdulattal feltartóztatta. Franklinra nézett, ez hallgatott.
- Úgy gondolom - mondta Arthur Lee -, előbb fel kellene mutatnunk felhatalmazásainkat és megbízóleveleinket.
- Itt van a megbízólevelem? - kérdezte halkan Franklin unokájától. William keresgélni kezdett irattáskájában. Monsieur de Gérard titkára felé fordult.
- Mutassa meg az uraknak megbízólevelemet, Pécheur - mondta hűvösen.
Arthur Lee átvette, végigolvasta, majd átnyújtotta Gérard-nak a maga felhatalmazását.
- Köszönöm - mondta ez, oda sem nézve.
- Szíves engedelmével felhívom becses figyelmét arra a körülményre - mondta Arthur Lee szigorúan -, hogy két meghatalmazás birtokában vagyok. Teljhatalmú megbízottja vagyok a Kongresszusnak a versailles-i udvarnál, s ugyancsak teljhatalmú megbízottja a madridi udvarnál. Helyesebbnek tartja-e, Monsieur, ha aláírásomat, miután a szerződéseket egészükben helybenhagytam, Spanyolországnak a szövetséghez való esetleges csatlakozására vonatkozó titkos záradék alá is odajegyzem, vagy ha beérem azzal, hogy csak a szerződéseket írom alá, s kézjegyem mellett feltüntetem megbízatásom kettős jellegét?
- Tüntesse fel a kettős jelleget! - tanácsolta Franklin barátságosan.
- Tegye azt! - mondta Gérard.
- Hát akkor ezzel rendben volnánk - mondta Arthur Lee. - Most már csak azt a kérdést kell eldöntenünk, hogy „első fokú jogtanácsos"-i címemet hogy fordíthatjuk le a legpontosabban franciára? Azt hiszem, az egyszerű conseiller des droits közelíti meg a legjobban az angol kifejezés értelmét.
- Higgye el, Monsieur - felelte Monsieur de Gérard -, hogy a legkeresztényibb király őfelsége nem fogja megtámadni a szerződés jogérvényességét, bárhogy írja is alá.
- Köszönöm - mondta Arthur Lee. - Még egy utolsó kérdést kell elintéznünk. Szíveskedjék felmutatni azt az okmányt, amely megállapodásunk értelmében a szerződéseket integráns alkatrészükként kiegészíti, értem ezen a melasz és egyéb árucikkek kiviteli vámjának a viszonosság elvén alapuló szabályozása tárgyában írt levelet.
- Mutassa fel, Pécheur! - mondta Monsieur de Gérard. Mialatt Arthur Lee az okmányt tanulmányozta, Monsieur de Gérard két társához fordult.
- Vergennes gróf megbízásából még egyszer nyomatékosan meg kell kérnem az urakat, hogy a szerződés megkötéséről addig ne beszéljenek, amíg a Kongresszus nem ratifikálta az okiratokat. Ezáltal néhány héttel elhalasztjuk a háború kitörését, erre az időre pedig szükségünk van, hogy
befejezhessük fegyverkezésünket. Szíves engedélyükkel még egyszer megismétlem, hogy a teljes titoktartásra vonatkozó ígéretük előfeltétele volt a szerződésnek, s ma is az. Vergennes gróf azonban nem kér írásbeli ígéretet, megelégszik az ön szavával, Franklin doktor.
Franklin bólogatott. Arthur Lee azonban hallgatott, a kandallóhoz lépett, összefonta karját.
- Nos, ha úgy tetszik, uraim - mondta Monsieur de Gérard -, akkor most írjuk alá az okmányokat.
Az iratok egy kis asztalon feküdtek. Monsieur de Gérard az asztalfőn, egy kis székre ült, Franklin, két kezét az asztallapra támasztva, szemben állt vele, Arthur Lee a kandallónak támaszkodott, Silas Deane mellette állt. William Temple szerényen Pécheur titkár mellett foglalt helyet. Ez felmelegítette a pecsétviaszt, lecsöpögtette az első okmányra. Monsieur de Gérard rányomta pecsétjét, aláírta.
Franklin a falipolcon álló órára nézett. Öt óra huszonkét perc volt.
Az asztal túlsó, keskeny oldalán állt, könnyedén rátámaszkodva nagy, vörös kezével, ritkás, ősz haja szép, kék kabátjára hullott. Monsieur de Gérard ápolt, fehér kezét figyelte, amely négyszer pecsételt és négyszer írt alá. Ujjongó, nagy öröm töltötte el szívét. Erre a percre várt, régen várt már rá. Február 6-a, 5 óra 22. Odakünn havas eső esett, a kandallóban vidám tűz égett, a gyertyák barátságos fényt árasztottak, Pécheur titkár a viaszt melegítette, Monsieur de Gérard pecsételt és írt. Franklin ennek a percnek a kedvéért vállalta az átkelést az óceánon, ennek a percnek a kedvéért játszotta tizennégy hónapig a vadnyugatról érkezett paraszti filozófus komédiáját, prémsapkában és barna kvékerkabátban, ennek a percnek a kedvéért válaszolt türelmesen ezer együgyű kérdésre, s folytatott Gennevilliers-ben ravasz s együgyű beszélgetést egy kék álarcos, csinos és együgyű hölggyel. S íme, most Monsieur de Gérard ír, aztán ő, Franklin ír alá, s aztán sok francia hajó fut ki a nyílt tengerre, sok ágyúval és sok emberrel, és sok francia meghal, hogy Anglia elismerje Amerika függetlenségét. A király, akinek megbízásából az előtte ülő elegáns, francia úr aláírja a szerződéseket, nem valami lángész, de megsejtette, hogy veszélyes dolog szövetségre lépni a fiatal köztársasággal, amely ellensége minden zsarnoki tekintélynek. A fiatal, kövér Lajos kézzel-lábbal kapálózott az ellen, hogy aláírja a szerződést, nem akarta elismerni a Tizenhárom Állam függetlenségét, lakosait lázadóknak tekintette, nemet mondott, újra és újra nemet. Franciaország királya abszolút uralkodó, nem tartozik elszámolással semmiféle parlamentnek, azt tehet, amit akar. De úgy látszik, mégsem teheti azt, amit akar, hanem azt kell tennie, amit nem akar. Úgy látszik, hogy amit mindközönségesen világtörténelemnek hívnak, erősebb nála, és térdre kényszeríti. A világtörténelemben tehát valamilyen értelem rejlik, amely arra kényszeríti az embereket, hogy egy megadott irányban mozogjanak, akár akarnak, akár nem. S az öregúr elnézte, ahogy Monsieur de Gérard ápolt fehér keze írt és pecsételt, írt és pecsételt, s az öregúr nagyon boldog volt. S nagy boldogsága közepette is tudta, hogy ostobaság, ha egy ember azt hiszi magáról, hogy történelmet csinál, mert mindenki számára ki van jelölve, hogy mit kell végeznie. S hogy végeredményben a nagy embernek ugyanazt kell tennie, amit a kicsinynek, talán csak valamivel gyorsabban vagy lassabban, készségesebben vagy vonakodóbban. Monsieur de Gérard elkészült munkájával.
- Kérem, Franklin doktor! - mondta s az asztal hosszanti oldalán álló nagy karosszékre mutatott.
De Franklin azt a kis széket választotta, amelyen Monsieur de Gérard ült volt. Monsieur Pécheur újabb pecsétviaszt melegített, s már épp rá akarta csöppenteni az okmányra, amikor a fiatal William Temple hirtelen melléje lépett, s kivette a kezéből, ő is segíteni akart, hisz azért jött. És Franklin pecsételt és írt. Szép tisztán írta le a nevét: B. Franklin, a B betűből egy elegáns ívvel átlendült az F betűre, itt is, ott is egy-egy cikornyát kanyarítva, s a gyűrűjével pecsételte le az iratot; szép pecsét volt, búzakalászokkal, két oroszlánnal, két madárral és egy mesebeli szörnnyel. Monsieur de Gérard szemben állt vele, és nézte, Silas Deane és Arthur Lee urak a kandallónál álltak és nézték.
Azután Silas Deane írta alá az okmányt. Jókedvűen, sietve foglalta el helyét az asztalnál. A fiatal Temple buzgón segédkezett, melegítette a viaszt, nyújtotta a lúdtollat.
- Köszönöm - mondta Silas Deane újra és újra, nagyon szívélyesen. Pecsételt, vastagon, olvashatóan aláírta a nevét, és sokáig szerelmesen nézegette az okmányt és aláírását. Sok keserű pirulát kellett lenyelnie az utolsó időben, de ennek a percnek az édessége mindenért kárpótolta. A kandallónál álló gonosztevő, aki most is oly gyűlölködve néz a körmére, megkínozta, vérig gyötörte, hogy ezer ördög se különbül, s mérgezett tollával százszorosan megrágalmazta, de mégsem tudta megakadályozni, hogy egyenrangú tárgyalófélként szerződést ne kössön a legkeresztényibb király őfelségével, és aláírásával pecsételje meg országának és ennek a századnak legfontosabb okmányát. És írt és pecsételt, mindenki számára olvashatóan ott állt a neve: Silas Deane.
Most pedig Arthur Lee lépett az asztalhoz, lassú, meggondolt léptekkel. Komor, elszánt arccal ült a helyére, egyenes, mereven kifeszített derékkal. A fiatal William Temple segítségére akart lenni, de Lee elhárította.
- Köszönöm, Franklin úr - mondta -, elvégzem én ezt magam is.
Jó ideig tartott, amíg pecsétjét, névaláírását, rangmegjelölését és kettős követi minőségét papírra tette. Nagy gonddal dolgozott; a franciák megbízhatatlan szövetségesek, egy vasszöget nem bízna rájuk, ő megteszi a dolgát, eddig is - amennyire rajta múlott - elállt minden egérlyukat, amelyen kibújhatnának kötelezettségeik alól. Bezzeg a kollégái, ahelyett hogy az aláírás aktusát figyelnék, ahogy kötelességük volna, a franciákkal csevegnek; az egyetlen, aki törődik vele, ez a fontoskodó William kölyök, a többiek pedig rá sem néznek, sőt még zavarják is munkájában léha fecsegésükkel.
Akarata ellenére is figyelt.
- Nagy utat tett meg idáig - mondta Monsieur Gérard -, hosszú, fáradságos utat, maga meg az amerikaiak. Örülök, hogy végül is elérték céljukat, s a szerződés alá van írva, le van pecsételve.
- Nem én hoztam létre a szerződést - felelte Franklin -, hanem a saratogai győzelem.
Arthur Lee - mialatt leírta a conseiller des droits szavakat - ekkora álszerénység hallatára az ajkába harapott.
- Nem, nem, Franklin doktor - mondta időközben Monsieur de Gérard -, az ön okos önfegyelme s rendkívüli taktikai ügyessége nélkül, amellyel a királynéval való beszélgetést irányította, sohasem vettük volna rá a királyt, hogy beleegyezzék ebbe a szövetségbe.
Arthur Lee idegességében a szokottnál vastagabban húzta meg a t betű vonalkáját. Miért azonosítják örökké a franciák Amerikát Franklinnal? Mintha ez az öreg kéjenc egymagában képviselné a fiatal erényes köztársaságot! Ha van amerikai, aki méltón képviselhetné nemzetüket, az csak bátyja, Richard Henry Lee lehetne, aki a Függetlenségi Nyilatkozat javaslatát a Kongresszus elé terjesztette. De őt meg sem említik, s a doctor honoris causa elbizakodottsága és a franciák tévítélete még ezt az egy boldog pillanatát is megmérgezi, amikor nemzete számára aláírja a szerződést.
Végeztek. S valamennyien némán figyelték, ahogy Monsieur Pécheur körülményesen és lelkiismeretesen rátette az okmányokra a király nagy pecsétjét.
Monsieur de Gérard átadta Franklinnak a Kongresszus számára készített két másolatot. Franklin oda sem figyelve rögtön továbbadta őket William Temple-nek. Arthur Lee ezeket a minden képzeletet felülmúló értékes okmányokat a legszívesebben maga őrizte volna meg, jobb helyen lettek volna, mint ennél a könnyelmű fiatalembernél.
- Az iratot! - mondta rekedten. A többiek értetlenül néztek rá. - A XII. és a XIII. paragrafusról szóló levelet kérem - magyarázta. Ha nem emlékezteti őket, még megfeledkeztek volna a fontos okmányról.
Aztán elbúcsúztak Monsieur de Gérard-tól.
Sok volt az ember az Hótel Lautrec folyosóján, de Silas Deane, nem törődve a feltűnéssel, amelyet viselkedésével keltett, alighogy elhagyták Monsieur de Gérard szobáját, megragadta Franklin kezét, hosszan szorongatta.
- Nagy nap ez, világtörténelmi nap - mondta. Majd: - Köszönöm önnek, Franklin doktor. Egész Amerikát végtelen hálára kötelezte.
Látni való volt, hogy meg van rendülve, a szeme könnybe lábadt. Arthur Lee meg is undorodott ennyi érzelgősség láttára, nem óhajtott tovább két kollégája társaságában maradni. Elhárította tehát Franklin ajánlatát, hogy kocsiján hazaviszi, és gyalog indult útnak.
Franklin hazavitte Silas Deane-t, de aztán nem Passyba tért vissza, hanem Dubourg doktorhoz kocsizott. Elkérte Williamtől a szerződéseket, s meghagyta neki, hogy várjon.
Megrendítő volt, mennyire leromlott Dubourg doktor állapota az elmúlt huszonnégy óra alatt. Úgy látszik, az elmúlt nap erőfeszítése és izgalmai utolsó erejét is felemésztették. Alig tudott beszélni, lehanyatló fejét az elhomályosult szemekkel csak nagy fáradság árán fordította belépő barátja felé.
Franklin lábujjhegyen lépett az ágyhoz.
- Hát elvégeztük a dolgunkat, öreg barátom - mondta s átnyújtotta a betegnek az okmányokat. Dubourg doktor kinyújtotta viaszszínű szőrös kezét, de oly gyönge volt, hogy az iratok kicsúsztak ujjai közül. Franklin a szeme elé tartotta a szövetségi szerződést. A beteg utána nyúlt, olvasni nyilván már nem bírt, de a kezével végigtapogatta a király nagy pecsétjét.
Minthogy beszélni sem nagyon tudott, Franklin maga látta el a társalgást. Dicsérte barátját; e szövetség, mondta, nagyobbrészt az ő érdeme. Dubourg doktor füléhez hajolva, halkan, de nagyon érthetően beszélt, s hogy a beteg jobban értse, franciára fordította a szót.
- Beszéljen angolul! - parancsolta Dubourg doktor elhaló hangon.
S mivel Franklin látta, hogy látogatása elemészti a beteg utolsó erejét, kivette a kezéből az iratokat, s búcsúzni készült. El fog aludni, gondolta, szép csöndesen nyugalomra tér. De Dubourg doktor egy türelmetlen mozdulattal még egyszer visszatartotta.
- Quod felix faustumque sit - mondta, még egyszer megtapogatva a szerződést -, áldást és szerencsét hozzon! - Hangja kísértetiesen csengett.
S még mindig nem engedte el Franklint. Úgy látszik, még volt valami közölnivalója számára.
- Eulogium Linnaei - dadogta.
Franklin megértette. Dubourg doktor, akinek régtől fogva a botanika volt kedvenc foglalkozása, egy alkalommal elmondta neki, hogy Linnéről, a kor legnagyobb botanikusáról ír értekezést.
- Vigyem el magammal az értekezését? Fordítsam le? -kérdezte.
A beteg olyasféle mozdulatot végzett a fejével, amelyet igenlésnek lehetett nézni.
- Szívesen megcsinálom - mondta Franklin.
Barátja sokat fordított az ő munkáiból, Franklin szívesen törlesztett volna adósságából.
- Mihelyt jobban lesz - mondta -, ideadja nekem az értekezését, s akkor szóról szóra átvesszük, lefordítjuk.
Tudta, hogy erre nem kerül sor, de elhatározta, hogy minden körülmények között kiadja angolul a munkát.
De Dubourg doktor a lelke mélyén tudta, hogy Franklint most látja utoljára, s biztos akart lenni a dolgában. Egy újabb kézmozdulattal ismét ágya mellé intette barátját, s arra kérte, hogy - szolgája és ápolója segítségével - most rögtön keresse meg a kéziratot. S csak akkor nyugodott meg, amikor az Eulogium-ot végül is Franklin kezében látta.
Ez belelapozott a kéziratba.
- Szép, világos írása van, öreg barátom - mondta. - Magam fogom kinyomtatni angolul és franciául - ígérte.
A viaszsárga, beesett arc, melyről Franklin tudta, hogy többé nem látja, egy pillanatra boldogan felragyogott.
Manchesteri kabátja zsebében a két szerződéssel és a Linnéről írt értekezéssel Franklin visszakocsizott Passyba.