attól, hogy vállalja a feladatot. Katona volt, nem udvaronc, s attól félt, nem tud megbirkózni a versailles-i klikkekkel. A fiatal király azonban izzó lelkesedéssel minden segítséget megígért neki. Saint-Germain igyekezett tőle telhetőleg teljesíteni az átkozott osztrák nő szemérmetlen, ostoba kívánságait, s mindig maga mellett tudta ifjú uralkodóját, aki be sokszor felújította s megismételte még ígéretét! S ez az ifjú uralkodó most itt ül vele szemben, Lajos, Franciaország királya, szeme tétován ide-oda siklik az arcán, s még annyi bátorság sincs benne, hogy kimondja azt az igent, amelyre pedig már elhatározta magát, hogy kimondja: igen, Monsieur, ön el van bocsátva.

Lajos pedig megérezte mindazt, ami az öregben végbement, s majdnem elviselhetetlen szánalom fogta el iránta s elviselhetetlen düh önmaga iránt. S nem bírta kimondani azt az igen-t, de nem-et sem bírt mondani. S haragudott Maurepas-ra, hogy az miért nem segít rajta.

Nem volt miért haragudni. Maurepas-ban megbízhatott, Maurepas megsegítette. Maurepas kollégája, Saint-Germain felé fordult:

- Attól félek, öreg barátom - mondta könnyedén, szeretetre méltón -, attól félek, jól értelmezte őfelsége szavait. Nincs igazam, sire?

Lajos dörmögött.

- Hát igen - mondta. - Hát persze. Mit tehetünk, ha mindenki ezt akarja?

Saint-Germain pedig mélyen meghajolt.

- Akkor tehát engedélyt kérek a távozásra - mondta, s előírásszerűen hátrálva, az ajtó felé indult. Lajos nem nézett fel. Amikor pedig végül felnézett, Saint-Germain már nem volt a teremben.

- Engedelmével én is távozom, sire - mondta Maurepas.

- Nem, ne hagyjon magamra! - kérte Lajos ijedten, gyorsan. S utána sokáig hallgatott, gondolataiba merülve.

Ha nem kényszerítették volna erre a gyötrelmes beszélgetésre, akkor most a fontainebleau-i erdőben vadászna. Szívesen vadászott. A hajtók feléje terelték a vadat, ő lövöldözött, esténként pedig feljegyezte naplójába, hogy mit és mennyit lőtt, többnyire tekintélyes számokat. De akárhány vadat terített is le, változatlanul vonzotta a halálra sebzett, magasba felszökő, összerogyó állatok látványa, holott nagy szánalmat érzett az állatok iránt. Valami furcsa összefüggés volt közte és a meghajszolt állat között, vadász volt és űzött vad egy személyben.

Felrezzent merengéséből. Maurepas ott állt előtte, szikáran, egyenesen, tiszteletteljes tartásban, vékony mosollyal száraz ajkán.

- Még mindig itt van? - kérdezte Lajos csodálkozva. De amikor az érzékeny Maurepas el akart menni, visszatartotta.

- Bocsásson meg! - mondta s megfogta a kabátját. Arcával egész közel hajolt miniszterelnöke arcához.

- Milyen szörnyű volt - mondta -, ahogy az öreg elment! Azt hiszem, könnybe lábadt a szeme. Milyen kitűnő miniszter volt, és milyen bátor katona! Igaztalanok voltunk hozzá, mentorom. Nem jól tette, hogy olyan kíméletlen volt hozzá!

Bármilyen cinikus volt is Maurepas, most felháborodott: ifjú tanítványa, ifjú királya most őrá hárítja a felelősséget?

De udvariasan hallgatott, szeretetre méltóan, előzékeny, vigasztaló mosollyal arcán; a hivatalában akart meghalni.

- Ezt jóvá kell tennünk - folytatta időközben Lajos nagy buzgalommal. - Lakását a hadszertárban természetesen meg fogja tartani. Nyugdíja ugyanannyi lesz, mint amennyi a fizetése volt. S azonkívül kártalanítani fogjuk.

- Csodálom nagylelkűségét, sire - mondta Maurepas. - Mindezt majd megbeszélem Monsieur Neckerrel.

Lajos már félig-meddig megvigasztalódott.

- Tegye azt, kedvesem! - mondta lelkesen. - Nem akarom, hogy szűkmarkúan bánjanak vele. Mondja ezt meg a maga Monsieur Neckerjének, annak a fösvény svájcinak is! Én pedig saját kezűleg írni fogok Saint-Germainnek - határozta el -, s meg fogom köszönni Franciaországnak s nekem tett nagy szolgálatait.

 

Franklin az Amerikából tegnap érkezett posta nagyobb részét még Arthur Lee és Silas Deane érkezése előtt szerette volna elintézni, de megbízhatatlan unokája, William ezúttal is jóval tovább maradt el, mint ahogy megbeszélték.

De amikor végül is megérkezett, nyomós okokkal indokolta meg késését. Párizsból egy fontos eseménynek a hírét hozta magával, amelyről minél több részletet igyekezett begyűjteni. Két tiszt érkezett ugyanis vissza Amerikából Párizsba, Dubois hadnagy és de Mauroy őrnagy, kik mindketten a Silas Deane aláírta tiszti pátensekkel ellátva, annak idején átkísérték Lafayette-et tengerentúlra. A Kongresszus kelletlenül fogadta, s rövidesen szégyenszemre hazazavarta őket. A jelek szerint maga Lafayette márki is fölötte hűvös fogadtatásban részesült Philadelphiában. A két tiszt most bejárta Párizst, dühösen szidalmazta az amerikaiakat, hálátlanságukat, modortalanságukat, fösvénységüket, felfuvalkodott gőgjüket. William minderről elsőnek a fiatal de la Rochefoucauld herceg révén értesült, a hírt később Condorcet is megerősítette. Az egész város erről beszélt.

Franklin mozdulatlan arccal hallgatta meg unokája beszámolóját, holott bosszankodott, sőt el is szomorodott a hírre. A Kongresszus nem könnyítette meg a feladatát. Hogy Philadelphiában nem fogják szívesen látni a francia tiszteket, azt Franklin előre látta, de arra nem volt elkészülve, hogy ilyen komisz fogadtatásban részesítik őket. Elvégre olyan okmányokkal voltak ellátva, amelyeket a Kongresszus megbízottjai írtak alá.

Az elmúlt hónapokban Franklin szerencsés kézzel, jól munkálkodott, s jó eredményeket ért el. Toinette-tel való találkozásának alighanem meglesz a maga haszna; már arról beszéltek, hogy a király is határozott ígéreteket tett Toinette-nek. Alkalmatlanabb időpontot nem is választhattak volna odaát, hogy újra kimutassák franciagyűlöletüket, s megsértsék, nemtörődömségből, hányavetiségből nemcsak az udvart, de egész Párizst is.

William még egyéb híreket is hozott. Azt hallotta, hogy mind Maurepas, mind Vergennes gróf megjelenik a Szalon megnyitásán. Az egész város Duplessis Franklin-arcképéről beszél, amely már csak tárgyánál fogva is messzire kiemelkedik sok más műremek közül.

Franklin már előre örült annak a pillanatnak, amikor szemben áll arcképével, s a párizsiaknak módot ad arra, hogy a képet összehasonlítsák az eredetivel. Lehet, hogy ez hiúság, de vajon a hiúság nem tartozik-e ama kellemes tulajdonságok közé, amelyekkel a Legfőbb Lény megajándékozta az embert? S nyilvánvaló volt az is, hogy arcképének esetleges sikere hasznára lesz az amerikai ügynek.

Barátságos tekintetet vetett Williamre. Igaz, a fiú egy kissé könnyelmű volt, de szemfüles is, s pontosan tudta, mi forog kockán. Annak a jelentőségét is fel tudta mérni, ami kárt most a Kongresszus okozott.

Mialatt Franklin két kollégájára várt, elhatározta, hogy megvalósítja egy régi tervét: hivatalnokként alkalmazza Williamet. Ha hivatala és fizetése lesz, talán felelősségtudata is megnő. Még a mai nap folyamán megbeszéli kollégáival ezt a tervét. Azt sem bánja, ha Arthur Lee nepotizmust emleget, épp eleget dolgozott már hazájáért, népéért, joga van hozzá, hogy most már családjáról is gondoskodjék. Vállalta a párizsi kiküldetés terhét, öreg volt, minden valószínűség szerint idegen földön fog meghalni, nem látja többé szülőföldjét. Azt kívánta, legyen valaki mellette, aki majd halálos ágyán lezárja szemét, de arról is gondoskodnia kellett, hogy akinek ezt a feladatot szánta, addig is hasznosan tölthesse idejét.

Megjött Silas Deane. A testes férfiú már nem volt olyan egészséges, jó színben, mint annakelőtte, orcái beestek, orra kihegyesedett. A nehezen megemészthető Arthur Lee alighanem megfeküdte a gyomrát. Arthur Lee időközben diplomáciai kiküldetésben Berlinben járt, ugyanolyan eredménytelenül, mint Madridban; s ettől még epésebb lett, becsvágya még viszketőbb. Bármit tett vagy nem tett az ember, gyanakodva nézte, Silas Deane-re pedig különösképpen fájt a foga.

Mihelyt megérkezett, Silas Deane arról a gyalázatos fogadtatásról kezdett beszélni, amelyben a Kongresszus a francia tiszteket részesítette. Dubois hadnagy és de Mauroy őrnagy felkereste hivatalában, s elpanaszolta, hogy jártak Philadelphiában. Beszámolójuk, sajnos, tárgyilagosnak, pontosnak látszott. Lafayette tizenöt kísérőjével hosszadalmas, veszélyes útjuk végén, sokféle viszontagság után Philadelphiába ért, s jelentkezett a Kongresszusnál. Sok fáradalmuk jutalmaként szívélyes fogadtatásra számítottak. Egy Mr. Moose nevű úr fogadta őket; nyilván Morris Róbert volt, vélte Silas Deane. Mr. Moose elvette okmányaikat, felülvizsgálás céljából, s felszólította őket, várják meg másnap a Kongresszus bejárata előtt. Másnap bemutatott nekik egy másik kongresszusi tagot, aki franciául is tudott, s akinek a neve L betűvel kezdődött; nyilván James Lövell volt, vélte Silas Deane. Ez is az utcán tárgyalt velük. Megfelel a valóságnak, közölte velük, hogy Mr. Deane-t megbízták, küldjön át néhány francia utásztisztet. Meg is érkezett már néhány ember, akik azt állították magukról, hogy utászok, de nem voltak azok, s jött néhány tüzértiszt is, akik szemmel láthatóan még sohasem végeztek katonai szolgálatot. Úgy látszik, közölte velük az L betűs úr, a francia tiszt urak szívesen jönnek kéretlenül Amerikába - s ezzel faképnél hagyta őket. A tisztek, a tűző napsütésben a Kongresszus vörös téglás épülete előtt állva, egymásra néztek. Amikor Lafayette Amerika partjára lépett, letérdelt, megcsókolta földjét, és megesküdött, hogy Amerika szabadságáért győz vagy hal. Most, a Kongresszus bejárata előtt álldogálva, ő is csak annyit mondott: - Mennydörgős mennykő!

Ezt beszélte el tehát Silas Deane kollégáinak. Nagyon izgatott volt. Ő állította ki annak idején a tisztek számára a pátenst. Személyes sértésnek tekintette azt, ami történt.

Franklin pedig mozdulatlan arccal ült s vakaródzott. Arthur Lee szája körül vékony mosoly játszadozott. Minthogy mindketten hallgattak, Silas Deane keserűen kifakadt:

- Bennünket sem hívtak meg a franciák - mondta elkeseredetten. - De tudtommal még soha senki nem mondta Franklinnak, hogy hívatlanul jött, ellenkezőleg, egész Párizs arról beszél, hogy a Szalon megnyitása alkalmából milyen ünnepséget rendezzenek számára.

- Hogyne, hogyne! - mondta Arthur Lee. - Szép szavakkal meg képekkel tömik be a szájunkat.

Franklin megkísérelte, hogy kimentse a Kongresszust. - A többi francia alighanem mégiscsak Philadelphiában maradt - jegyezte meg. Azóta nyilván már odaérkezett Franklin ajánlólevele is a fiatal Lafayette márki számára, és Washington tábornok már nyilván jóvátette Morris és Lovell urak tapintatlanságát.

- A Kongresszus valamennyiünket dezavuált - dühöngött Silas Deane. - Nem ismerte el a kinevezési okmányokat, amelyeket nevében kiállítottunk.

- Amelyeket ön kiállított - helyesbített Arthur Lee.

- Engem is megbíztak, hogy küldjek át tüzérségi tiszteket - mondta Franklin.

Arthur Lee, mellén összefont karokkal merev egyenesen, állát mellére nyomva, előremeredő homlokkal állt a kandallónál. A Kongresszus magatartásából, mondta komoran s kihívóan, csak azt az egy tanulságot vonhatjuk le, hogy egy fityinget sem ér, ha csak fegyvereket s egypár hangzatos nevű kelekótya franciát küldünk át. Sokkal nagyobb eréllyel kell szorgalmaznunk az igazi célt, a szövetséget. Keményebben kell beszélni a miniszterekkel, meg kell őket fenyegetni. Az eddigi módszerekkel nem boldogulunk.

- Ha jól tudom, igen tisztelt Mister Lee - mondta Silas Deane -, ön ezt a módszert már kipróbálta Madridban és Berlinben. Nem valami nagy sikereket ért el vele. Ezzel szemben mi itt elértünk egyet-mást, s épp az elmúlt időben. Gondoljon a doktor találkozására a királynéval, gondoljon arcképére a Szalonban . . .

- Hagyjuk a részleteket, uraim! - szólt közbe Franklin. - Inkább azt vizsgáljuk meg, mit tehetnénk, hogy Philadelphiában elejét vegyük annak, hogy megismétlődjenek az ilyen balesetek. Azt ajánlanám, intézzünk közösen levelet a Kongresszus külügyi bizottságához. Magyarázzuk meg az uraknak, hogy itt Franciaországban még a legridegebb nemet is cukorba csomagolva szokták tálalni.

- Amerikai vagyok - mondta Arthur Lee -, s ezt nem vagyok hajlandó megtagadni.

Franklin egyet sóhajtva, elejtette a témát, s vitára bocsátotta a következő kérdést: mihez kezdjenek ezzel a porosz úrral, von Steubennel.

Von Steuben báróval pedig a következőképp állt a dolog. Frigyes porosz király szárnysegédje volt, a hétéves háborúban kitüntette magát. Európában most béke volt, von Steuben úr munkát keresett, s felajánlotta szolgálatait az amerikaiaknak. Jó szervező volt, ezt Franklin megbízható forrásból tudta, ő maga is jó benyomást tett a doktorra. Egyszerű, igénytelen embernek látszott, szerény fizetéssel is beérte. Washington tábornok alkalmasint szívesen látott volna egy ilyen embert, aki valamennyire megszilárdítja az amerikai hadseregben oly gyenge lábon álló fegyelmet.

Franklin már elhatározta volt, hogy alkalmazza von Steuben urat, de a francia tisztek rosszkedvű fogadtatása elgondolkoztatta. Silas Deane azonban továbbra is kitartott von Steuben úr alkalmaztatása mellett.

- Sohasem fogunk tanulni a történtekből? - kiáltotta Arthur Lee harapósan. - Miért bántanánk meg érdemes amerikai tiszteket azzal, hogy külföldieket ültetünk a nyakukra?

- Eddig csupán francia tisztek toborzása ellen szólalt fel, Mr. Lee - felelte Silas Deane bosszankodva. - Amióta Berlinben járt, most már a németekkel is meggyűlt a baja. Ha még sokáig utazgat, nem lesz olyan nemzetség a világon, akivel össze ne akasztaná a tengelyt, természetesen az egy Lee család kivételével.

- Őszintén megvallom, uram - felelte Arthur Lee harciasan -, hogy a Lee család tagjait szívesebben látnám itt Párizsban, mint némely más embert.

- Nem szeretném elolvasni, uram - vágott vissza Silas Deane -, amit ön rólam Philadelphiába jelent.

- Elhiszem önnek, uram - felelte Arthur Lee -, hogy ezek a jelentések nem volnának ínyére.

- Hagyja most már abba, uram! - avatkozott bele Franklin a vitába. - Ha valaki ilyen rossz idegállapotban van, mint ön, akkor nyugalomra van szüksége. Hallgassa meg egy öregember tanácsát, és forduljon orvoshoz.

- Idegeimnek semmi köze ahhoz - morogta Arthur Lee ~, hogy elvben ellene vagyok idegen tisztek alkalmaztatásának.

Franklin visszatért a Steuben-ügyre.

- A történtek után - mondta - nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a tábornoknak akár csak a legszerényebb fizetést is biztosíthatnók. Legföljebb földet ígérhetnénk neki, mintegy kétezer hektárt, a győzelem után.

- Ez nem nagyon fogja csábítani, attól tartok - jegyezte meg Silas Deane.

- Ha ez az úr csak a nyereség kedvéért csatlakozik hozzánk - gúnyolódott Arthur Lee -, akkor bátran lemondhatunk róla.

Silas Deane ezzel szemben arról tájékoztatta az urakat, hogy ha a legrövidebb időn belül nem jutnak egyezségre a tábornokkal, ez visszatér Németországba.

- Sajnálnám, ha elveszítenők - mondta Franklin.

Silas Deane azt ajánlotta, forduljanak Monsieur de Beaumarchais-hoz, az talán tud tanácsot.

Franklin sóhajtva beleegyezett; ha nem akart lemondani von Steuben úrról, valóban nem tehetett egyebet.

Ezzel le is zárták az ügyet, s Franklin arról a tervéről kezdett beszélni, hogy unokáját, William Tcmple-t maga mellé veszi titkárnak. Egyre több s nehezebb a dolga, magyarázta, kinyújtott kezével iratokkal elborított íróasztalára mutatva. Arthur Lee azonban tiltakozott. Ne egy tizenhét éves fiatal urat alkalmazzunk, ha szükség van emberre, hanem egy tapasztalt, jól begyakorolt hivatalnokot.

De Franklin erre is tudott feleletet. Lee kollégája eddig senkivel sem volt megelégedve, akit titkárként alkalmaztak, mindegyiknek kétségbe vonta politikai megbízhatóságát. De Williamről talán ő sem fogja feltételezni, hogy kém.

Arthur Lee egy nagyot nyelt. A pénzügyi helyzet nem tűr el újabb kiadásokat, mondta ellenségesen.

- Százhúsz livre fizetést fogok Williamnek adni - magyarázta Franklin. - Nyolcvan livre-t a Kongresszusnak számítanék fel, negyvenet a magam zsebéből fizetnék.

- Kitűnő ötletnek tartom ifjabb Mr. Franklin alkalmaztatását - mondta Silas Deane -, s arról természetesen szó sem lehet, hogy a doktor saját zsebéből is fizessen.

- Egyszóval megegyeztünk - zárta be a vitát Franklin.

- Foglalják, kérem, írásba - mondta Arthur Lee -, hogy Mr. Franklin alkalmaztatása ellen tiltakozással éltem.

A doktor ezek után visszatért Lafayette és tisztjei philadelphiai fogadtatására.

- Ön méltányos ember, Mr. Lee - fordult barátságosan kollégájához -, s messzemenően át tudja tekinteni a politikai események horderejét. Ön is tudja, hogy Morris és Lövell urak fellépése mindenképp ártott ügyünknek. Nem akarná mégis a Kongresszushoz írandó levelünket aláírásával támogatni?

- Minősíthetetlen, felelőtlen dolog az, amit ezek az emberek Philadelphiában művelnek - háborodott fel Silas Deane. - S mindennek tetejében épp most érkezik a nyakunkra ez a két tiszt, amikor itt arra készülnek, hogy a Szalonban megünnepeljék doktorunkat! Aki francia most Franklin képére fog tekinteni, Lafayette-et és tisztjeit fogja látni mögötte, amint az utcán álldogálnak, a tűző napsütésben, a Kongresszus becsapott ajtaja előtt.

Arthur Lee-nek eltorzult az arca. „Franklin, Franklin" - ez hallatszott mindig s mindenfelől, sohasem az, hogy -„Amerika". A doctor honoris causa kizárólag arra használta hivatalát, hogy személyes hírnevének babérfáját öntözgesse. Holnap vagy holnapután elmegy a Louvre-ba, a Szalonba, s hazug, eszményesített arcképe alá állva, a maga számlájára és zsebére gyűjti majd be mindazt a dicsőséget, amelyet Richárd Henry Lee és Washington tábornok aratott, nem szólva azokról a névtelen hősökről, akik ezrével haltak meg a szabadságért.

A bölcs doktor megsejtette, mi megy végbe ebben a keserű emberben. Nyájasan elmosolyodott.

„így mosolyog majd akkor is, gondolta Arthur Lee, amikor a képe mellett áll."

De Franklin így szólt:

- Fiatal francia barátaink philadelphiai megaláztatása után úgy vélem, nem volna illendő, ha a párizsiakat még jobban felingerelnők. Túlságosan rikító lenne az ellentét a két fogadtatás között. Azt hiszem, okosabb lesz, ha nem megyek el a tárlat megnyitására.

Silas Deane apró szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.

- Valóban le akarna mondani az ünneplésről? - kérdezte megdöbbenve.

- Versailles-ban azt ajánlották - felelte Franklin -, hogy lehetőleg ne keltsünk feltűnést.

Arthur Lee lélegzete nehezen járt.

- Ha írnak a Kongresszusnak - közölte végül is komoran -, nem fogom megtagadni aláírásomat.

- Tudtam, hogy Arthur Lee önmagát is le tudja győzni, ha az ügy érdeke megkívánja - mondta Franklin.

És Arthur Lee famerev kezével megszorította az öregúr feléje nyújtott kezét.

Mercy gróf és Vermond abbé Saint-Germain elbocsátása után ismét együtt tisztelgett Toinette-nél. A két úr természetesen pontosan tudta, hogy a hadügyminisztert a királyné buktatta ki hivatalából, de úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának, és váltig sajnálkoztak afölött, hogy Toinette a tehetséges és Bécsben is nagyra becsült Saint-Germain eltávolítását éppoly kevéssé tudta megakadályozni, mint a tehetségtelen, pénzsóvárságáról hírhedt Montbarey kinevezését. Toinette gőgös vállvonogatással felelt e panaszokra. De a Saint-Germain elbocsátásán érzett első öröme csak rövid ideig tartott. Nem szívesen gondolt arra, hogy a jövőben - ha barátai számára kineveztetéseket akar majd szerezni a hadseregben, Mademoiselle de Violaine-nel, az operai táncosnővel kell versenyre kelnie, akinek közvetítésével bonyolította le Montbarey herceg jól jövedelmező üzleteit. Toinette csak most kapott észbe, hogy trianoni alkóvjában aratott győzelme fölötte kétes értékű.

Két látogatója ezután egy másik kínos ügyre tért rá. Hódolattal felhívták a királyné figyelmét arra a körülményre, hogy komor jóslatuk, sajnos, bevált, s Toinette találkozása, illetve beszélgetése Franklinnal kínos feltűnést keltett Párizsban, s a legkevésbé sem járult hozzá őfelsége tekintélyének öregbítéséhez. Lehet, Madame némely barátja arra számított, hogy a királyné szívélyes beszélgetése az amerikaival növelni fogja népszerűségét. Sajnos, erről szó sem lehet, épp ellenkezőleg! Toinette féktelen költekezése annyira kimerítette az államkincstárt, mondják Párizs csapszékeiben és kávéházaiban, hogy Franciaország már nem bírja tovább támogatni az amerikaiakat az ország ősellensége ellen viselt háborújában. Az országot erre az alapvetően helytelen, erélytelen politikai vonalra a királyné nyakló nélküli költekezése kényszeríti. Minthogy Toinette mind hitetlenebb s elutasítóbb arccal hallgatta a két úr előadását, Merev gróf egy röpiratot vett ki a zsebéből, egyet a sok közül, amely az utóbbi hetekben Párizsban megjelent s elterjedt. Ujjheggyel, kényesen maga elé tartotta az iratot, részleteket olvasott fel belőle. Fantasztikus összegeket soroltak fel benne, amelyeket állítólag Trianon, a „Petit Schönbrunn" nyelt volna el, az államháztartás csődjéről beszéltek, és sötét színekkel ecsetelték az osztrák nő kárhozatos befolyását az édes Franciaország sorsára.

Toinette a röpiratot is egy gúnyos kézlegyintéssel intézte el, holott bensejében jól tudta, hogy a vád nem egészen alaptalan. Úgy látszik, elfelejtkeztek vagy pedig nem méltányolták eléggé merész találkozását a rebellissel; nem kerülte el figyelmét, hogy - ha mostanában Párizsba kocsikázik, a járókelők, akik még nemrég ujjongva fogadták, most némán, ellenségesen elfordulnak tőle.

Ez idő szerint azonban egy újabb szép terv foglalta el gondolatait, s ezek vidám sürgésében hamar elfeledkezett gondjairól.

Úgy tetszett neki, mintha gyönyörű trianoni színházában Monsieur de Beaumarchais vígjátéka sokkal vidámabban s finomabban hatott volna, mint a Théâtre Français színpadán. Az előadás alatt többször is eszébe jutott, milyen szívesen beugrana Mademoiselle Mesnard vagy Mademoiselle Dumesnil helyére; úgy tetszett neki, mintha a párbeszéd egy-egy mondatát szebben, ügyesebben, jobbkedvűen tudná elszavalni, mint a Théâtre Français híres színésznői. Ez idő tájt arisztokrata körökben divatba jöttek a műkedvelő előadások. Milyen kár lenne, ha nem léphetne fel legalább egyszer Trianonban, a királyság legszebb színpadán!

Vaudreuil nagy érdeklődéssel fogadta tervét. Maga is tehetséges színész és szenvedélyes rendező volt; műveltségés ízlésbeli fölényét pedig sehol másutt nem tudta oly meggyőzően érvényesíteni, kényúri szeszélyeit annyira szabadjára engedni, mint műkedvelő előadások rendezésénél. Udvarmesteri minőségében azonban, jelentette be Toinette-nek, addig nem engedheti színpadra a királynét, épp rendkívüli tehetsége elismeréseképp, amíg Toinette mindenki másnál jobban ki nem tanulja a mesterséget. Francia kiejtése még mindig egy kissé idegenszerű, az r betűvel még sehogy sem tud megbirkózni, s ez ugyan társalgás közben kedves, szórakoztató, de színpadon rosszul hat. Toinette-nek tanulni kell, sokat kell tanulnia. Toinette ebbe boldogan beleegyezett. Elhatározták tehát, hogy Michu és Caillot urak, a Théâtre Français tagjai, egy színművészeti tanfolyamot tartanak számára.

Egyébként Toinette kitartott ama elhatározása mellett, hogy az országnak megszüli a törvényes dauphint; Vaudreuil még várhat. De növekvő türelmetlenségével arányban a márki zsarnoki hajlamai is egyre jobban kifejlődtek, s minden alkalmat felhasznált arra, hogy Toinette-et összeugrassza a királlyal.

Egy nap szemrehányó hangon megkérdezte Toinette-től, hogy az idén voltaképp miért nem jár kiállításokra.

- Megígértem Lajosnak - vallotta meg nyíltan Toinette -, hogy a rebellisekkel szemben a legnagyobb tartózkodást tanúsítom.

- Ismerek valakit - felelte Vaudreuil -, aki a szememre hányta, hogy Franciaország királynéjának kevesebb szabadsága van, mint egy piaci halaskofának. Nem értem, miért ne látogathatna el a Szalonba.

- Lajos újabb kihívásnak tekintené - felelte Toinette.

Vaudreuil pimaszul mosolygott, nem felelt.

Néhány nap elteltével Toinette elment a kiállításra. A kiállító művészek majd mind jelen voltak; azt remélték, hogy a királyné egy-egy elismerő szót ejt majd műveikről.

Toinette közömbösen álldogált Voltaire, Moliére és Rousseau szép mellszobrai, a kitűnő Houdon művei előtt, majd megtekintette udvari festője, Hubert Robert csinos tájképeit és omladozó romjait, megnézte Leprince Ázsiai vásárjá-nak tarka forgatagát és Vincent hatalmas méretű, színesen kavargó festményét, amely Molé elnököt ábrázolta egy zendülő tömeg közepette. Sokáig állt az előtt a kép előtt is, melyet Robin festett Párizs városa megbízásából. Az ifjú Lajost ábrázolta a kép, amint a fővárosba bevonul, hogy megerősítse Párizs kiváltságait. Lajost a festő oly mértékben eszményesítette, hogy Toinette meg sem ismeri, ha nem közlik vele, hogy a kép kit ábrázol; a királyt néhány Erény jelképes alakja vette körül, az Igazság, a Jótékonyság, az Egyetértés és a Jog, állig felöltöztetett szigorú Erények. Ezután abba a terembe léptek be, amelyben Duplessis állította ki arcképeit. Toinette-nek már beléptekor feltűnt Franklin arcképe, de erőt vett kíváncsiságán, nem nézett oda, előbb a többi arcképhez vezettette magát.

Duplessis is jelen volt, kissé nevetségesen ható gálaruhájában; jóindulatú paraszti arca félszegen tekintett ki öltözékének vastag, rikító pompájából. Toinette kegyesen fogadta mély meghajlását.

Elsőnek doktor Lassone arcképét tekintette meg, azét az orvosét, aki Lajoson a műtétet végrehajtotta. Lassone doktor erélyes ember volt, határozott utasításokat adott, ellentmondást nem tűrt, s jóllehet Toinette és a „Kék orgona" kör sokat gúnyolódott hóbortjain, szerelmi kalandjain és pénzsóvárságán, a királyné szinte babonás félelemmel tekintett a nagy orvos hűvösen vizsgálódó szemébe, gyakorlott ügyes kezeire. Duplessis meghagyta a képen Lassone kissé petyhüdt orcáit, de a száj vonalát keményebbre festette, szemének parancsoló, szeszélyesen villogó színt adott, könyvön nyugvó nagy, csontos kezének kinyújtott kisujja fenyegetőn meredt a néző felé. A vászonról letekintő Lassone talán még jobban megfélemlítette Toinette-et, mint élő eredetije, akinek tüzes vizsgálataira mindig oly szorongó félelemmel s kíváncsisággal készülődött.

Elfordult, a következő kép elé lépett, Penthiévre hercegnő arcképe elé. Ez volna Penthiévre hercegnője? Toinette gyakran találkozott vele, de sokkal jelentéktelenebb emléke volt róla. A vászonról egy rendkívül vonzó arc tekintett le rá, holott Duplessis nem hamisította meg arcvonásait. Úgy látszik, előnyös, gondolta Toinette, ha az ember saruban, meztelen lábbal, a fűben ülve festeti le magát. Ezt nem fogja elfelejteni.

- Csinos, nagyon csinos, elragadó - mondta Duplessisnek.

Végre doktor Franklin arcképe elé ért. A terem zsúfolva volt, sokan az udvarra is kiszorultak, de amikor a királyné a kép elé lépett, csönd lett a nagy teremben.

Aki a keretből letekintett rá, az a férfi volt, akit Toinette látott, ugyanaz, s mégis más. Hosszú, parancsoló száját összeszorította; egyáltalán nem úgy hatott, mintha bókolásra termett volna. Szigorúan fürkészve, a pőre igazságot kutató tekintettel néztek a szemek a hatalmas homlok alatt. Rá néztek? Vagy elnéztek fölötte? Keresztülnéztek rajta? Toinette utólag elcsodálkozott azon, hogy küzdelembe mert bocsátkozni ezzel a férfival, egy kicsit meg is ijedt utólag, pedig mindennek ellenére ez az arc ellenállhatatlanul vonzotta, s büszke volt rá, hogy nem tért ki az összecsapás elől.

Duplessis egy lépéssel hátrébb, oldalt állt, kissé előrehajolva, hogy megfigyelhesse, milyen hatást tesz munkája a királynéra. S végre meglátta - először, amióta ismerte - az asszony igazi arcát, egy csinos, nem nagyon értelmes, de semmiképp sem üres, nagyon eleven, nagyon gőgös királynői arcot. Ha még egyszer alkalma adódnék, jó képet festene róla. Sajnos, ezeket a nagyurakat sohasem lehet rávenni arra, hogy megadják az embernek azt a néhány órát, amihez a munkára szüksége van. Az amerikai kivétel volt, jól lehetett vele dolgozni, a kép sikerült. Egy jelentős ember arca tekintett le a vászonról, hamisítatlan valóságában, méltóságos tartásban. A szeme sok munkát adott Duplessisnek, de a festő meg volt elégedve az eredménnyel. Az élő Franklin is így néz az emberre, a szemébe néz, és mégis átnéz fölötte.

Toinette még mindig a kép előtt állt, szótlanul, mozdulatlanul. Már rég állt ott, már egy örökkévalóság óta, két perc óta. Nagy csönd volt körülötte, nyomasztó csönd, s Toinette tudta, hogy meg kell szólalnia. Mit mondjon? Mit mondjon, amit a legrosszabb akarattal sem lehet félremagyarázni.

- Kitűnő! - mondta végül is a nagy csöndben, s egy nagyon kecses mozdulattal Duplessis felé fordult. - Kitűnő arckép, méltó önhöz.

S örült, hogy nem azt mondta: méltó Franklinhoz.

Elvált a képtől.

- Mi egyebet lehet még látni, uraim? - kérdezte a kalauzoló művészektől.

A híres botanikus, Linné Károly kitűnő arcképét nézték meg, amelyet Alexandre Roslin festett tavalyi svédországi útján.

- Tudják ugyebár, uraim - mondta Toinette -, hogy minden érdekel, ami összefüggésben van a botanikával!

Este az operába ment, Gluck Iphigéniá-ját adták elő. Gyalog tette meg a rövid utat, s a járókelők egész útja mentén hódolattal köszöntötték. Legutoljára, amikor színházban volt, a közönség beléptekor tisztelete jeléül némán felállt; ma hosszan megéljenezték. S amikor a második felvonásban felcsendült az ária: Énekkel dicsérjétek és magasztaljátok a királynét!, Achilles a rivalda elé lépett, s Toinette páholya felé fordulva énekelte el az áriát. A közönség pedig felállt, és másodszorra, harmadszorra is megismételtette a dalt.

Toinette fiatal életében már nemegyszer hallgatta rajongó tömegek ujjongását. De soha ilyen boldogan még nem köszönte meg alattvalói hódolatát, mint ezen az estén. Hosszú, tojásdad arcán gyönge pír jelent meg, mialatt a csodálatos, hamvasszőke hajtoronnyal ékesített fejét háromszor meghajtotta a közönség előtt, egyszer jobbra, egyszer balra, egyszer a közép felé, ahogy a szertartás előírta. Gyermekesen boldog volt.

Most hányja fel nekem az abbé úr, hogy a párizsiak nem szeretnek, gondolta boldogan. Gluck egyszerű dallamai még visszazengtek benne, sajnálta, hogy hajékébe nem tűzte be Franklin Benjámin arcképét.

 

Tompa harag árasztotta el Lajost, amikor meghallotta, hogy Toinette megtekintette a Szalonban Franklin arcképét. Hát nem megígérte neki, hogy tartózkodni fog minden rokonszenvnyilvánítástól Amerika iránt? S ha igaz, hogy a párizsiak az este megéljenezték a színházban, nem épp azt bizonyítja-e, napnál világosabban, hogy megjelenését a Szalonban úgy értelmezik, mint a rebellis iránt tanúsított királyi kegy félreérthetetlen jelét, mint hitvallást a lázadók mellett? Toinette-et az operában maga a lázadás szelleme ünnepelte, s kétségbeejtő, hogy Lajosnak ezt tétlenül el kell tűrnie.

Kezdettől fogva tudta, hogy nem tehet egyebet, mint hogy hallgat, bánkódik. Ha elmenne Toinette-hez, és szemére hányná, hogy miért dédelgeti a lázadókat, egy értetlen gúnyos mosoly lenne a felelet. Ugyan mit követett el? Megnézte Duplessis udvari festő képeit! Nem kellett volna megtennie? Lajos képzeletben maga előtt látta Toinette csúfolódó, ártatlan tekintetét. Hát nem maga Lajos követelte-e, hogy lefestesse magát Duplessis-vel? S nem Duplessis festette-e meg az ő arcképét is?

Xavier herceg jött be Lajoshoz. A Szalonról beszélt.

- Önnek is van ott egy képe - mondta -, Robin festette, hatalmas giccs. Azt mondják nekem, hogy kissé idealizálta önt, nyilván az is volt a dolga. Nagy mulatság lett volna, ha mi ketten elmegyünk, és együtt megnézzük azt a képet, de hát persze nem lehet, mert a rebellis is ott lóg. Ismerek azonban embereket, akiknek nincsenek ilyesfajta aggályaik. Ízlés dolga.

Lajos magában tombolt, de egy szót sem felelt.

Néhány nap múlva eléje terjesztettek egy metszetet, amely Duplessis Franklin-arcképéről készült. Lajos rosszindulatú kíváncsisággal nézegette az öreg arcot. Hát persze, Duplessis elsikkasztotta mindazt, ami alávalóság és gonoszság ebben a rebellisben lappang! S ő ezt az embert nevezte ki „a király udvari festőjévé"! Pedig kétségkívül jó festő, ezt a róla készült arcképpel is bebizonyította. Kár, hogy művészet és erény nem jár párban!

Elolvasta a metszet feliratát is. Néhány verssor volt.

Ifjú Amerikának lásd sugarát és büszke hatalmát!

Óceánumok árja hunyászkodik, dörgő szavára elül,

A menny villámainak maga kedv-s kényére parancsol,

Ki isteneket leigáz, mért félne-remegne királytól?

 

Lajos kétszer is elolvasta a verset. Szóval ennyire jutottunk! S ezt közzé merik tenni a saját fővárosában! Hisz ez több felségsértésnél, ez már istenkáromlás, blaszfémia!

Ki isteneket leigáz, mért félne-remegne királytól?

 

Lajos torkából csúnya, dühös hang böffent ki, csöngetett, meghagyta, hogy sürgősen, azonnal hívják el a rendőrfőnököt.

Amikor Monsieur Lenoir beállított, Lajos az orra elé tartotta a metszetet.

- Látta ezt? - kérdezte.

- Ez Monsieur Duplessis Franklinja - felelte a rendőrfőnök. - Kitűnő kritikákat kapott, a metszeteket szétkapkodják, mint a friss osztrigát.

- Elolvasta a verset? - kérdezte Lajos. Majd hirtelen dühvel:

- Olvassa el! - rikácsolta.

- Rossz vers - mondta Monsieur Lenoir.

- S ön eltűri, hogy ezt árusítsák? - ordított Lajos. - Hogy szétkapkodják, mint a friss osztrigát? Hova tette a szemét, Monsieur? Hogy rossz vers?! Ez nem rossz vers, ez felségsértés, istenkáromlás! „Ki isteneket leigáz, mért félne-remegne királytól?" Megőrültetek valamennyien?

Monsieur Lenoir elsápadt. De erőt vett magán, nyugodtan felelt.

- A metszetet Monsieur Rouault adta ki, amint látom - mondta. - Nyomban utasítani fogom, hogy távolítsa el a verset.

- Be kell zúzni ezt az istenkáromlást - ordította Lajos -, be kell csukni azt a fickót!

- Kérem felségedet, kegyeskedjék higgadtan fontolóra venni ... - vetette ellen a rendőrfőnök.

- Fontolóra vettem - szakította félbe Lajos. - Maguk vették volna fontolóra, hogy mit tesznek! „Ki isteneket leigáz"! . . . Takarodjék! - ordította. - Hajtsa végre az utasításaimat!

Monsieur Lenoir eltakarodott, de mielőtt végrehajtotta volna az utasításokat, Maurepas-hoz és Vergennes-hez ment. Utána megüzente Rouault-nak, oldjon kereket, mert elküldte érte ügynökeit. Maurepas pedig időközben elmagyarázta Lajosnak, hogy ha most, amikor Franklin arcképe oly hatalmas feltűnést keltett, elkoboztatja a metszetet, és lecsukatja kiadóját, azt nemcsak Amerika ellen irányuló ellenséges lépésnek tekintenék, hanem kihívásnak egész Párizs ellen. Lajos némi habozás után visszavonta a letartóztatási parancsot.

- De az az istentelen vers tűnjön el, annak nyoma se maradjon! - rendelte el dühös-határozottan.

A Franklin-metszetet ezután szöveg nélkül árusították, de sok szabad helyet hagytak a kép alatt, s a párizsiak maguk írták alája a verset.

 

Lajos nem beszélt Toinette-tel szalonbeli látogatásáról, sem azokról az eseményekről, melyek ezt a látogatást követték. Toinette egyformán örült az eseményeknek s Lajos hallgatásának.

De ez a kis öröm nem ért fel azzal a nagy csalódással, amely szüntelenül rágta szívét. Nyugtalan volt, sehol sem lelte helyét, keserű, megalázó gondolatok emésztették. Hetek teltek el már, hónapok, s még semmi sem változott. Lajos, úgy látszik, képtelen volt arra, hogy trónörököst nemzzen. Anyjától ez idő tájt több levelet is kapott; hol Franklinnal való találkozását hányta szemére, hol trianoni mértéktelen költekezését, de mindnek az alján az a keserű csalódás lappangott, amelyet az öregasszony reményei csődjén érzett.

Toinette, hogy elfojtsa magában ezt a szüntelenül emésztő, rágcsáló, megalázó keserűséget, fejest vetette bele magát színi tanulmányaiba. Fáradhatatlanul gyakorolta az

r betű helyes kiejtését, s hogy elsajátítsa a Théâtre Français színészeinek színpadi mozgását, attól a kockázattól sem riadt vissza, hogy ellomposítsa híres lebegő járását. Michu és Caillot urak csodálkozva állapították meg, hogy úgy dolgozik, mintha a hivatásos színésznői pályára akarna lépni; gyönyörködve s tisztelettudóan egzecíroztatták.

- Csak így tovább, uraim! - biztatta őket Toinette.

Ez sem sokat segített rajta. Idegességében minduntalan - s egyre gyakrabban összekapott Vaudreuillel is. Még mindig bízik a Hájasban, s még meddig, kérdezte ez gúnyosan. Toinette haragosan kiutasította szobájából, s két napig nem engedte színe elé; de lelke mélyén belátta, hogy viselkedése éppoly szánalmas, mint amilyen ostoba. Mi értelme, hogy még tovább hitegesse Vaudreuilt?

A márki, nyilván, hogy féltékennyé tegye Toinette-et, szorosabbra vonta Gabrielle-hez fűződő kötelékeit, Toinette ugyan átlátott a szitán, de az sem használt, napról napra idegesebb lett. Minthogy panaszai éppoly hatástalanul peregtek le Vaudreuilről, mint indulatos szemrehányásai, bosszúját a szelíd, egykedvű Gabrielle-en töltötte ki.

Ez idő tájt történt, hogy Jules Polignac egy nagynénje, d’Andlau bárónő elvesztette vagyonát, s a gróf ígéretet tett, hogy segítséget és támogatást szerez neki. Felszólította Gabrielle-t - a maga ellentmondást nem tűrő nyers modorában -, hogy Toinette-nél eszközöljön ki évjáradékot a bárónő számára.

- Egy borravalóval is beérem - közölte -, mondjuk hatezer livre-rel.

Gabrielle ellenkezés nélkül vállalta a megbízatást, s amikor legközelebb találkozott Toinette-tel, a maga csöndes, egykedvű modorában odavetőleg megemlítette kérését. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Toinette teljesíti.

Toinette aznap történetesen rosszul aludt, s amikor Gabrielle előhozakodott kívánságával, eszébe jutott, hogy Párizsban a kormány halogató amerikai politikáját az ő költekező életmódjának, drága udvartartásának tulajdonítják. S képzeletben maga előtt látta József bátyját, amint keserűen, rosszindulatúan elsorolja azoknak az ajándékoknak s különféle javadalmaknak hosszú listáját, amelyeket az elmúlt évek során a Polignac család felhizlalására fordított.

- Nem emlékszem erre a nagynénidre - mondta. - Mennyiről van szó?

- Havi ötszáz livre-ről - felelte Gabrielle. Nevetséges összeg volt.

- Azt hiszem - mondta Toinette tűnődve -, hogy nem fogom megadni.

- Ötszáz livre-ről van szó - ismételte Gabrielle meglepetten. S kissé tanácstalanul hozzátette: - Ha jól tudom, Jules már meg is ígérte neki a pénzt.

S minthogy Toinette hallgatott, egykedvűen vállat vont.

- Sebaj - mondta -, a néni majd vár addig, amíg Jules vagy én nem nyerünk a kártyán.

Toinette-et bosszantotta, hogy Gabrielle-t nem bírta kihozni a sodrából.

- Ami ezt illeti - mondta -, a napokban ki fogom hirdettetni, hogy játékestélyeimen tilos lesz egy aranynál nagyobb tétekkel játszani. Megígértem a királynak.

- Akkor legrosszabb esetben átjössz hozzám - mondta Gabrielle vidáman, ártatlanul -, ha nagyobb tétekben akarnál játszani.

- Hát nem tudom - felelte Toinette gonoszkodva, vontatott hangon. - Amióta Trianonba költöztem, semmi kedvem a te de Dreneux márkid vagy a manchesteri Smith úr társaságához.

Gabrielle a fejét csóválta.

- Nem értem - mondta inkább csodálkozva, mint sértődötten. - Semmi kifogásod sem volt ellenük, amikor annak idején megkértem őket, hogy tartsák a bankot. A mieink már mind elvéreztek.

Toinette hirtelen feldühödött.

- Csak nem azt akarja értésemre adni, Madame - mondta fagyosan -, hogy Franciaország királynéja biztatta fel arra, hogy ezt a söpredéket meghívja?

- Az ég áldja meg, Toinette, mi baja velem? - kérdezte Gabrielle megdöbbenve. - Mi történt?

- Mindenki engem bánt - tört ki Toinette-ből. - Mindenki engem sérteget. Mert mindenkihez jó vagyok, azt hiszik, hogy büntetlenül taposhatnak rajtam.

- De hát ki tapos rajtad, Toinette? - békítgette Gabrielle.

De csak annyit ért el vele, hogy Toinette végképp elvesztette önuralmát.

- Kihasználtok - fakadt ki féktelen dühvel. - Mindenki kihasznál! Hát nem kértél te is most megint hatezer livre-t a nagynénéd számára?

Gábriellé megértette, hogy Toinette azért tölti ki rajta mérgét, mert nem bír Vaudreuillel, akit sem dühe, sem iróniája nem tud kikezdeni. Gábriellé jóindulatú ember volt, sok mindent eltűrt, s nagyon szerette Toinette-et. De minthogy valamennyiük közül épp ő törődött a legkevésbé azokkal az anyagi előnyökkel, amelyekhez Toinette révén hozzájuthatott volna, barátnője igazságtalansága szíven találta.

- Megértem, hogy ideges vagy - mondta. - De senkitől sem tűröm el, tőled sem, hogy előírja, kit fogadhatok a házamban, kit nem.

Toinette nem válaszolt, arca maga volt a visszautasító, fagyos gőg. A két barátnő elvált, anélkül, hogy kibékült volna.

Toinette öröme, hogy végre egyszer megmondta Gabrielle-nek az igazat, kerek két óra hosszat tartott. Két óra múlva megbánta. Másnap reggel már fájdalmasan érezte hiányát, s amikor Gabrielle harmadnap valamilyen átlátszó ürüggyel megint csak elmaradt az udvari szolgálattól, a legszívesebben azonnal felkereste, s bocsánatot kért volna tőle. De büszkesége erre az engedményre már nem volt kapható.

Kifaggatta Diane-t, s megtudta, hogy Gabrielle másnap estére hivatalos Rohan hercegnőnek egy nagy játékestélyére. Megalázkodhatik-e most a királyné annyira, hogy mindazok után, amiket Gabrielle-nek mondott, elmenjen Rohan hercegnőhöz?

Megalázkodott, elment.

Rohan hercegnőnél, mint mindig, most is rengeteg ember gyűlt össze, a levegő rossz volt, a kutyák csaholtak, a papagáj rikácsolt, a játékasztalon halkan csörrentek az aranyak, a játékosok visszafojtott hangon beszélgettek. Gabrielle is játszott. Amikor megpillantotta Toinette-et, boldogan, békülékenyen elmosolyodott, sértődöttségnek nyoma sem volt benne. Toinette melléje ült. A két barátnő, mintha mi sem történt volna, ruhákról fecsegett, pletykázott.

Toinette is játszani kezdett, alacsony tétekkel.

- Ha nyerek - jegyezte meg odavetőleg -, megadom d'Andlau nénédnek a járadékot. Ha vesztek, akkor is - tette hozzá.

- Köszönöm, Toinette - mondta Gabrielle.

Tovább játszottak. Toinette magasabb téteket rakott, vesztett.

Hirtelen feltárult az ajtó mindkét szárnya.

- A király! - kiáltotta az ajtónálló. Lajos szuszogva, fújtatva belépett a terembe.

Az elmúlt hét során, néhány hivatalos szertartás kivételével, nemigen találkozott Toinette-tel. A Franklin-arckép metszete, a vers, a metszet betiltása s azok az események, amelyek e betiltást követték, tovább növelték szótlan haragját Toinette ellen. De tudatában lévén teljes tehetetlenségének, hallgatott. Hallgatott még akkor is, mikor füléhez jutott, hogy Toinette ígérete ellenére újra rákezdett régebbi élvhajhászó, tékozló életmódjára. Mindössze egyetlen rendszabályhoz folyamodott. Annak idején, az emlékezetes trianoni éjszaka után, Toinette-tel egyetértésben elrendelte annak a már rég feledésbe merült rendelkezésnek az alkalmazását és érvényesítését, hogy a versailles-i kastély falain belül egy aranynál nagyobb tétekkel játszani tilos. S most, hogy Toinette újra megbízhatatlannak, engedetlennek mutatkozott, megbízta a rendőrfőnököt, tudassa vele ügynökei útján, ha a kastélyban bármikor vétenének tilalma ellen.

Hogy az este folyamán is lesz egy ilyen kártyaparti, s méghozzá a királyné jelenlétében, azt épp abban a pillanatban jelentették neki, amikor Prévost abbé Érdekes utazások, gyűjteményes történetét forgatta nagy érdeklődéssel. Monsieur de la Harpe ugyanis a király megbízásából s az Akadémia gondozásában újra kiadta a terjedelmes enciklopédikus művet, s Lajos élénk érdeklődéssel kísérte a munka haladását. Az Érdekes utazások tizennyolcadik kötetét olvasgatta épp, amely Kamcsatkát és Grönlandot tárgyalta, amikor tudomást szerzett a Rohan hercegnőnél rendezett kártyaestről.

Ezüsttál állt az asztalán, rajta egy darab hideg nyúlsült, mellette értékes porcelán edényben áfonyamártás. Rövidlátó szemével közel hajolva a könyvhöz, mohón olvasott, közben a húst gépies mozdulatokkal bele-belemártogatta a zselébe, harapott, falt, nyelt és olvasott.

Mialatt a rendőrügynök feszes vigyázzállásban megtette jelentését, a király, kezében a hússal, mereven a szájára bámult.

- Jól van - mondta.

S mialatt a hivatalnok az ajtó felé farolt, a húst visszadobta a tálba, s egy indulatos mozdulattal becsapta a könyvet.

Vad elégtétel töltötte el. Felállt, senkinek sem szólva, kíséret nélkül átment Rohan hercegnő lakosztályába. Mentében többször is beletörülte kezét kabátjába, s noha elég hosszú volt az út, sikerült épségben megőriznie hideg dühét.

S ez a düh akkor is kitartott még benne, amikor Toinette kártyaasztalához érkezett. A férfiak felálltak, mélyen meghajoltak előtte. De Lajos nem méltatta őket figyelemre. Az asztalra bámult, amelyen kártyák, aranypénzek, telefirkált papírok hevertek, poharak, kelyhek álltak kis süteményestányérok között.

- Jó estét, sire - mondta Toinette.

- Jó estét, Madame - felelte Lajos hegyes, izgatott hangon. - Azért jöttem, hogy egy órácskát elszórakozzam önnel és hölgyeivel. . .

- Jó ötlet volt - felelte udvariasan Rohan hercegnő. De Lajos kibicsakló hangon hirtelen rikácsolni kezdett.

- S erre mit kell látnom? - ordította.

- Ugyan mit, sire? - kérdezte Toinette, az asztal alatt idegesen meghintáztatva lábát.

Lajos egész közel lépett az asztalhoz, kövér kezével felmarkolt egy csomó aranyat, és Rohan hercegnő arca elé tartotta.

- Mi ez, Madame? - kérdezte.

S minthogy a hercegnő hallgatott, újra ordítani kezdett.

- Ezek livre-ek, Madame? - kiáltotta. - Vagy talán écuk és sou-k? Nem, ezek Lajos-aranyak, Madame. Nem is egy, hanem tíz, tizenegy, tizenhárom.

Visszadobta a pénzt az asztalra.

- Ami itt fekszik - rikácsolta -, abból fedezni lehetne egy egész megye költségvetését.

- Túloz, sire - felelte Diane Polignac tiszteletteljes, de határozott hangon. - Ilyen alacsony költségvetéssel a legszegényebb megyéje sem érné be.

- Hallgasson, Madame! - kiáltotta Lajos, s hangja teljesen elvékonyult. - Ez a perc nem alkalmas üres szellemeskedésre. Ami pénz itt fekszik - adta ki a parancsot -, azt szét fogják osztani Párizs szegényei között.

S háta mögé beszélve, kiadta az utasítást:

- Pontos névsort kérek az itt jelenlevőkről. S egy második listát arról, hogy mennyi pénz találtatott itt. Jelentést kérek a végösszegről, s arról, hogy milyen névértékű érméket találtak. A két lista reggel nyolc órakor az asztalomon legyen. Jó estét, Madame. Jó estét, hölgyeim és uraim.

S vastagon döngő léptekkel, szuszogva, elégedetten kivonult a teremből.

Másnap reggel Toinette a könyvtárban kereste fel. Lajos azt hitte, mentegetődzni akar, s elhatározta, hogy nagylelkű lesz.

- Hálás vagyok felségednek - mondta Toinette -, hogy hosszú idő múltán megint egyszer felkeresett barátaim körében. De megvallom, kissé bántónak éreztem azt az indokolatlan hevességet, amellyel engem és hölgyeimet jótékonysági kötelességeinkre figyelmeztetett. Azt hiszem, e tekintetben nincs mit szememre hánynia. Emlékeztetem például azokra a szegény parasztokra, akiknek trianoni falumban fedelet, kenyeret adtam. Nem lett volna szükség, engedelmével nevén nevezem a dolgot, nem lett volna szükség durva felszólítására.

Lajos a könyvre meredt, amely előtte feküdt; még mindig az Érdekes utazások tizennyolcadik köteténél tartott. A nyolcvankilencedik oldalon volt felütve, a Kurili szigetlakók nyelvjárásai fejezetnél. Egymás alatt két sorban francia és kurili szavak álltak.

Gépiesen bámult a szavakra; ennyi ártatlanság teljesen kihozta a sodrából. Vagy nem ártatlanság volt, hanem arcátlanság?

- Hát nem tudom - dadogta. - Ami azt illeti . . .

- De tudnia kellett volna - felelte Toinette. - Az egész estém arra ment rá, hogy a hölgyeimet valahogy megvigasztaljam.

- Nem jó példát szolgáltat, Madame, az udvarnak és a városnak, ha egyetlen estén olyan összegeket veszít kártyán, amelyek . . .

- ... felérnek egy megye költségvetésével - gúnyolódott Toinette. - Tudom, már tegnap mondta. Legyen igazságos hozzám, Lajos - kérlelte -, s lássa be, hogy az utóbbi időben nagyon takarékos voltam. Egyszerű, falusi életet élek Trianonban, csak elzászi vászonruhákat viselek. Hallom, hogy a lyoni selyemgyárosok máris panaszkodnak, hogy a selymek kelendősége és forgalma csökken. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy kedvére legyek. Még a Szalonba is elmentem, pedig a festészet nem nagyon érdekel, de önre való tekintettel nem akartam megsérteni a művészeket. Meg is lett az eredménye, a párizsiak méltányolták érdeklődésemet. Talán elmondták önnek, milyen szívélyesen és ötletesen üdvözöltek az operában?

Lajos szótlanul meredt a kurili szótárra; már nem is figyelt Toinette fecsegésére, feladta a hiábavaló küzdelmet.

- Ami egyébként festőket, képeket illet - folytatta Toinette -, ki kellene végre festenem trianoni színházam mennyezetét. Lagrenée már el is készítette a tervrajzot, egy Apollót, néhány gráciával, egyszerű, szép munka. De a művészek manapság nagy árakat kérnek. Még nem adtam ki a

-

megbízást, hisz megígértem önnek, hogy takarékoskodni fogok. Ha tehát úgy kívánja, a mennyezet úgy marad, ahogy van.

Amikor elment, Lajos újabb százezer livre-t utalványozott ki Toinette Trianonja számára.

 

Az Amerikából visszatért két tiszt, Dubois hadnagy és de Mauroy őrnagy megérkezése után azonnal felkereste Pierre-t, s beszámolt neki szomorú tapasztalatairól. Pierre meg volt döbbenve. Nemcsak az bosszantotta, hogy ezeket az embereket, akiknek kiküldetéséért maga is felelősnek érezte magát, ilyen hitványul fogadták Philadelphiában, de a rossz fogadtatás megerősítette abban a kellemetlen gyanújában is, hogy a Hortalez és Társa cégnek még sok nehézséggel kell majd megküzdenie, amíg Amerikából megkapja pénzét.

Két órával később befutott az amerikai posta, pontos, tárgyilagos adatokkal Lafayette és tiszttársainak fogadtatásáról, amelyről Paul már oly epedve várt első levele számolt be.

Dolgozószobájában, lezárt ajtók mögött, kettesben Caprice kutyájával, olvasta el Pierre a kimerítő, hosszú levelet.

 

Ha már odahaza alaposabban megvizsgálom a kérdést - írta Paul -, aligha tévedek akkorát. Párizsban az Egyesült Államok Kongresszusát úgy képzeltem el, amilyennek az ókori szerzők ábrázolják virágkorában a római szenátust, királyok gyülekezet érzek. A philadelphiai valóság másképp fest. Őszintén megmondom, igen tisztelt barátom, az Egye sült Államok Szövetségi Kongresszusa belső és külső méltóság dolgában még egy vidéki francia tartománygyűléssel sem veheti fel a versenyt. Nincs itt egyéb örök acsarkodásnál aprócska jogok és kötelességek értelmezése körül, a Tizenhárom Állam közül mindegyik hadilábon áll a másikkal, a képviselők csak a maguk államának külön érdekeit tartják szem előtt, nem szólva arról, hogy ezen belül is két pártra szakadtak, konzervatívokra és haladókra. A kufárkodás, a korrupció ugyanúgy virágzik,- mint az önkényuralom alatt, csak jóval otrombább formákban. Az angol király hívei számra és befolyásra sokkal tekintélyesebbek, mint ahogy azt Párizsban feltételezik, és a mélyen gyökerező előítéletek még a haladó amerikaiakat is vad franciafalóvá teszik.

 

Paul ezzel kapcsolatban részletesen beszámolt Lafayette és tiszttársainak szégyenletes fogadtatásáról. Washington tábornok azonban, tette hozzá, a hírek szerint időközben megkapta Franklinnak Lafayette-ről szóló ajánlólevelét, s azon igyekszik, hogy jóvátegye a Kongresszus modortalanságát.

A továbbiakban Paul részletesen elemezte annak az esélyeit, hogy a Hortalez és Társa cég a pénzéhez jusson. Mr. Arthur Lee több alkalommal a leghatározottabban kijelentette, hogy a francia korona Pierrenek nyújtott „kölcsöne" természetesen a király ajándéka a Kongresszus számára. Bizonyítékul többek között Monsieur de Gérard-nak azt a megállapítását is felhozta, amely szerint az amerikai küldöttek már négymillió livre-t kaptak. Minthogy azonban a valóságban a küldöttek eddig csak hárommilliót kaptak, a negyediken nyilvánvalóan azt a milliót kell érteni, amelyet Pierrenek fizettek ki. Ő maga, Paul, mindent megtesz, hogy megcáfolja Mr. Lee rágalmait és ferdítéseit, de a Kongresszus semmilyen helyreigazítást nem vesz tudomásul, szándékosan s állhatatosan félreértik a helyzetet.

 

Most azon vagyok - folytatta Paul levelében -, hogy legalább a már elismert, nem vitatott követeléseinket behajtsam. De még ezen a téren is olyan nehézségeket és kifogásokat támaszt a Kongresszus, amilyeneket csak a legrosszabb zugügyvédi gyakorlatból ismerünk. Leghitványabb kifogásaik egyike, hogy amíg minden egyes tételt pontosan nem tisztáznak, felelősségérzetük tiltja, hogy akár egy fillért is kifizessenek. Az ilyen csúnya taktikázás természetesen nem méltó egy nagy, szabadságszerető néphez, bár valamennyire érthetővé teszik a Kongresszus szinte megoldhatatlan pénzügyi nehézségei. Nehogy magát az ügyet veszélyeztessék, inkább kibújnak az egyesekkel szemben fennálló kötelezettségeik alól.

 

Pierre kétszer is elolvasta a levélnek ezt a részét. Becsülte fiatal barátjának tárgyilagosságát, de a szíve tele volt keserűséggel. Egyszóval érthető az amerikaiak taktikázása? Hogyne, érthető. De a szekér mégiscsak rajtam gázol át!

Igazságra s tárgyilagosságra törekedve, folytatta Paul, azt is meg kellett állapítania, hogy a szűkfejű szatócsokon kívül széles látókörű s igazságos emberek is ülnek a Kongresszusban. Ezek segítségével elérte, hogy levelével egyidejűleg egy hajórakomány dohányt és indigót is küldhet huszonhétezer-kettőszázötven livre értékben, jelképes fizetés gyanánt. Egyébként bízik abban, hogy idővel el tudja ismertetni a Kongresszussal a Hortalez és Társa cég egész követelését.

Levelét azzal fejezte be, hogy a hősi vállalkozás sikerébe vetett hitét e legújabb türelmi próba és idegmegterhelés sem rendítette meg.

Pierre tenyerébe támasztotta fejét. Egy fél percre elvesztette bátorságát.

- Hát ezeknek jól beugrottunk - mondta Caprice kutyájának. - Ezek behúztak a csőbe!

Elfutotta a méreg. Ez hát az eredmény: dohány és indigó huszonhétezer-kettőszázötven livre értékben. Ezért ment át Paul Amerikába, ezért kockáztatta életét. Csirkefogók, hitvány szószegők! Ha az ember megkaparja a nagy szabadsághősöket, kibújik alóluk a szatócs. S ilyen emberekért áldozza fel a pénzét, az idegeit, az életét! Ilyen emberekért kelt át a tengeren a fiatal, rajongó Lafayette! Zugügyvédekért! Ha csak egyetlen tétel is kifogásolható, egy fillért sem fizetünk. Ilyen tételt mindig találni. Köpni rájuk.

Pierre friss, húsos arca tiszta, kissé hátrahajló homlokával, telt, szépen ívelt szájával eltorzult undorában. Nem a saját hiszékenységét szégyellte; azokért restelkedett, akik becsapták.

Aztán még egyszer, s ezúttal még nagyobb figyelemmel elolvasta Paul levelét. Haragja, kedvetlensége csakhamar elpárolgott, most már csak arra figyelt, ami biztató állt a levélben. Az is eszébe jutott, hogy időközben itt Európában sok minden megváltozott, s Franklin barátjává fogadta. Mit teleljen Paulnak? Be fog neki számolni arról, amit itt elért:

hogyan ütötte nyélbe Franklin találkozását egy magas rangú személyiséggel. S utasítani fogja, hogy mielőbb térjen haza. Pierre szenvedélyes levélíró volt, s az új feladat, a megírandó levél fellelkesítette.

Nem szabad, hogy néhány szűkkeblű kongresszusi képviselő kicsinyessége megrontsa örömét és hitét a nagy ügyben.

De Silas Deane csakhamar újra próbára tette állhatatosságát, elmondva neki Steuben tábornok ügyét.

Steuben, híven elhatározásához, hazatért Németországba, s ezzel Amerika végképp elszalasztotta az alkalmat, hogy a maga számára biztosítsa e kipróbált katona és szervező munkáját.

Végképp? Szó sincs róla, ebbe még ő is beleszól, ő, Pierre de Beaumarchais. Nyomban íróasztalához ült, és egy lendületes levélben arra kérte a tábornokot, térjen vissza Párizsba. Mindenben Steuben rendelkezésére áll, az átkeléshez már útra készen várja egy hajója Marseille-ben. Nevetséges volna, ha Amerikának s a szabadság nagy ügyének csak azért kellene lemondania e kiváló tábornok segítségéről, mert valamilyen ostoba véletlen folytán párizsi tartózkodása alatt elkerülték egymást. Ezt az ostoba véletlent, vagy legalábbis következményeit ki kell küszöbölni.

Oly meggyőző volt a levél, hogy Steuben valóban visszatért Párizsba.

Pierre pedig huszonnégy óra leforgása alatt elérte, hogy a tábornok szerződés nélkül is vállalta, hogy belép Washington hadseregébe. Pierre maga gondoskodott felszereléséről és úti előkészületeiről. A saját kényelmes útibatárjában utaztatta Marseille-be, s egy jelentékeny pénzösszegen kívül még két levelet is adott vele, az egyiket Paulhoz, a másikat a Kongresszushoz. Semmilyen fáradságot nem kímélt, hogy a pórul járt Lafayette balszerencséje után - von Steuben úrnak illő fogadtatást biztosítson Philadelphiában.

 

Kérem, tegyen meg mindent, ami módjában áll - írta Paulnak - ennek az érdemes katonának az érdekében, akit büszkén nevezek barátomnak. Ha pénzre volna szüksége, bőven adjon neki! Jó befektetés lesz. Ha mégis odaveszne, szívesen vesztem el abban a tudatban, hogy e nagy férfi elfoglalta helyét Amerika szabadságharcában. Tettei lesznek tőkém legbusásabb kamatai. Legyen hát segítségére, kedves Paul!

A Kongresszust pedig a következőképp oktatta ki:

 

Az eredményes hadvezetés művészete bátorságnak, előrelátásnak, elméleti tudásnak és gyakorlati tapasztalatnak a kellő összekapcsolása. Az a kiváló katona, akit van szerencsém önökhöz küldeni, bővében van mindezeknek a tulajdonságoknak. Fegyvertársa volt Porosz Frigyesnek, huszonhárom évig szolgált mellette felelős poszton. Egy ilyen férfit bizonyára önök is alkalmasnak fognak találni, arra, hogy segítségére legyen Washington tábornoknak.

 

Von Steuben úr e két levéllel ellátva, elhajózott Amerikába. Tizenkétezer livre-jébe került Pierrenek - tehát körülbelül annak az összegnek a felébe, amit Paul Amerikából küldött neki.

Jóllehet Paul levele Pierrenek minden reményét eloszlatta, hogy belátható időn belül pénzt lát a Kongresszustól, új háza építésébe egyre nagyobb összegeket fektetett bele. S ha építésze, Monsieur Le Moyne arra figyelmeztette, hogy Pierre szertelen igényei következtében kénytelen lesz jelentősen túllépni az előirányzott költségvetést, Pierre nagy gesztussal csak ennyit válaszolt:

- Hát akkor túllépjük.

S örült, amikor Monsieur Le Moyne büszkén s gondterhelten közölte vele, hogy nem ismer még egy magánembert Párizsban, aki ilyen igényes építkezésbe fogott volna.

Thérése azonban, akinek a számára a házat építette, vajmi kevés érdeklődést mutatott a nagy vállalkozás iránt. Csupán egy kívánsága volt: azok a szobák, amelyekben ő és a kis Eugénie fognak lakni, a lehető legegyszerűbbek legyenek, olyasfélék, mint meudoni szobái.

Némi alkudozás után Pierre ebbe is beleegyezett.

Ezzel szemben Julie szívvel-lélekkel részt vett a ház építésében, berendezésében. Noha meg volt bántva, hogy Pierre el tudott tőle szakadni, s a jövőben élete egy jó részét nélküle fogja eltölteni, buzgón beleszólt mindenbe, amit az építész tett vagy elmulasztott tenni, amikor pedig Pierre nagyon tapintatosan arra célzott, hogy a Condé utcai házból némely szívéhez nőtt holmiját, néhány képet és bútordarabot át szeretne vinni új hajlékába, Julie valósággal fellázadt. Pierre mindenekelőtt dolgozószobájába nagy íróasztalát akarta volna átköltöztetni, továbbá a dolgozószoba melletti kis kabinet néhány igénytelen bútordarabját, irattartó ládáját és a széles pamlagot, oly sok örömteli órának emlékét, végül Duverny és Désirée arcképeit, valamint a Tengeri sas

hajóorr-modelljét. E néhány darab hiánya szinte észrevétlen maradt volna a nagy ódon házban, de Julie minden egyes darabkánál árulást kiáltott; még abba sem akart beleegyezni, hogy Désirée arcképét átszállítsák, noha a képet mind ez ideig szenvedélyesen gyűlölte. Semmilyen családi érzés nincs benne, hányta Pierre szemére; ha Caron papa látná, hogy fia cserbenhagyja öreg napjaira, a sírjában is megfordulna. Végül is Pluvinet mester remekművű íróasztala az öreg házban maradt; új dolgozószobája számára Pierre egy még drágábbat készíttetett Lalonde mesterrel, Salembier tervei alapján. A Tengeri sas hajóorr-modelljét is meghagyta Julie-nek. A többit azonban minden perlekedése ellenére átvitette az új házba.

Még dühöngőbb harc tört ki abban a kérdésben, hogy Pierre személyzetéből ki maradjon meg a régi házban, s ki költözzék át vele az újba. Julie még az ellen is kézzel-lábbal tiltakozott, hogy Pierre komornyikját, Émile-t magával vigye.

- Belehalok ebbe a költözködésbe! - kiáltotta.

Még ennél is elkeseredettebben viaskodott unokaöccséért. Félicienért. Időközben ugyanis Félicien Lépine kinőtt a Montaigue Kollégiumból. A kollégiumnak voltak ugyan nála idősebb neveltjei is, de a tizenhat éves Félicien szemlátomást a legérettebb volt köztük, s értelmetlen dolog lett volna továbbra is kollégiumba zárni, ahol amúgy is rosszul érezte magát. Bár Pierre s öccse nemigen értették meg egymást, a nagybácsi természetesen kötelességének érezte, hogy a házába vegye a fiút. De melyik házába? A rue de Condé-i házba, vagy a rue Saint-Antoine-i házba? Ezúttal Thérése is beleszólt a vitába. Maga mellett akarta tudni a gyereket, s Pierre természetesen alkalmazkodott kívánságához, Julie-nek kárpótlásul a Boehmer et Bassenge ékszerésznél egy karkötőt vásárolt, amelyre már Rohan hercegnő is alkudott, de drágállotta, s nem vette meg.

Párizsban sokat beszéltek a bizonytalan lábon álló Monsieur de Beaumarchais költséges építkezéséről. A Hortalez és Társa cég minden eresztékében recseg, inog, mint hajó a viharban, beszélték, a Saint-Antoine utcai magas deszkapalánk mögött színházi kulisszákat építenek, nem igazi kőházat. Métra, az újságíró is beszámolt Bizalmas hírei-ben azokról a pletykákról, amelyek A sevillai borbély új palotájának valószínűtlen pompájáról keringtek városszerte; a ház oromzatán, írta, aranyból rakják a fészket, a károgva közeledő csőd-varjú számára. Pierre mindezzel nem sokat törődött. Ha elkészül a ház, majd megnézik maguknak, akik kíváncsiak rá.

Az elsők, akik megnézték, Émile komornyikjának barátai voltak. A hű szolga sokat szenvedett kollégái csipkelődésétől, s megkérdezte gazdáját, megmutathatja-e nekik az új építkezést. Pierre, aki tudta, hogy a komornyikok véleményének milyen súlya van a város és az udvar közvéleményében, szó nélkül megadta az engedélyt.

Émile tehát három barátjával, Richelieu herceg, de Vaudreuil márki és Montbarey herceg komornyikjaival gazdájának kocsiján a Saint-Antoine utcába hajtatott.

A deszkapalánk kapuja feltárult előttük, s a szélesen kanyargó úton a négy barát végighajtatott a parkon. Pierre a szomszédos telket is megvásárolta, s mesterséges dombokkal, völgyekkel, lépcsőzetesen emelkedő teraszokkal sikerült elérnie, hogy a táj nagyobb távlatot kapott.

Kiszálltak. Émile büszkén, szerényen körülvezette barátait.

- Ezek a mi vízeséseink - magyarázta -, s ez a mi kínai hidunk. Eredetileg svájci gyaloghidat akartunk építeni, amilyen önöknél is van, Richelieu, de aztán úgy láttuk, hogy a svájci stílus már divatjamúlt. Építészünk azon a véleményen van, ahogy ezt tizenöt éve tartották, csak a kínai táj ér valamit.

Álló szobrok és mellszobrok villogtak fehéren a bokrok között, ókori istenségek, s Beaumarchais rokonainak és barátainak szobrai. A négy komornyik körülevezett a kis tavon, elüldögélt a szerelmespárok számára tervezett kecses lugasokban, amelyeket Beaumarchais apjának és nővéreinek szobrai ékesítettek. Montbarey eközben azon elmélkedett, milyen jól szórakozik majd Émile a lugasokban, gazdája családjának szeme láttára.

A park legszembetűnőbb éke azonban egy kis templom volt, egy dombocska tetején. Lépcső vezetett fel a templomhoz.

- Ez a mi Voltaire-templomunk - közölte Émile.

Belsejében a filozófus szellemes és ijesztően rút arcú mellszobra állt, a templom kupoláján pedig egy hatalmas aranyföldgolyó szikrázott, amelynek északi és déli sarkán óriási aranytoll volt átdöfve.

- Nagyon csinos, Beaumarchais - ismerte el Vaudreuilék komornyikja -, csinos és tanulságos! Pompás ötlet volt.

Émile azonban elmagyarázta, hogy a kupola díszének jelképes értelme még fontosabb és tágabb, mint amilyennek képzeljük; ma, szép csendes idő lévén, sajnos, nem észlelhető, de ha szél fúj, a toll - Voltaire és Beaumarchais jelképe - lassan forogni kezd, s a földgolyót is magával forgatja.

- Ez igen! - kiáltotta Richelieu.

Elolvasták a feliratot a templom homlokzatán:

A világ szeméről letépte a tévedés kendőjét.

- Ezt a tiéd írta? - tudakolta Vaudreuil.

- Nem - világosította fel Émile -, ez a másiktól van. A templomból - mint ahogy a többi kilátóból is – jól lehetett látni a tér túlsó oldalán a Bastille hatalmas, komoran meredező tömegeit.

- Ez már nem tetszik annyira - mondta Montbarey.

 

- Nem értesz hozzá - oktatta ki Émile. - Ennek mélyebb értelme van. Ezért költöztünk ide. Ügy véljük, hogy ez a ház itt, s amott az a másik ... a kettő együtt. . . jelkép és példázat.

- Értem - mondta Vaudreuil.

Aranyozott, rácsos kapun át érkeztek a díszudvarra, amely félkörben terült el az épület lekerekített homlokzata előtt. A homlokzatot oszlopok és árkádok díszítették. Az udvar közepén tömör talapzaton egy gladiátor szobra állt, merészen vésett, jellegzetes arccal, küzdő állásban.

- Átkozottul hasonlít a gazdádhoz - vélte Montbarey, és Émile sokat jelentőn vigyorgott.

Ezek után megmutatta barátainak a házat magát, a föld alatti konyhákat, a hatalmas pincéket, a titokzatos gasztronómiai laboratóriumot, amelyben barátaik szakavatott keze fog főzni-kotyvasztani. A magas csarnokon keresztülhaladva a négy barát felment a merész ívelésű, elegáns lépcsőn az emeletre, ahol Émile megmutatta nekik a tizenöt termet, az ebédlőt, a biliárdszobát, s mindenekelőtt a tágas, kerek fogadótermet, melynek mennyezetét hatalmas kupola koronázta. A kupolát Hubert Robert és Vernét festményei díszítették, carrarai márványból készült kariatidák tartották a kandalló párkányát.

- Ez maga negyvenezer livre-ünkbe került - közölte Émile.

„Semmin se csodálkozz!" - ezt az elvet vallották a komornyikok és gazdáik. De ennek a palotának a fénye és gazdagsága nem múlt el nyomtalanul fölöttük, s beszámolóik nyomán csakhamar nagy híre lett az egész városban.

Amikor Pierre először ébredt fel új hajlékában, lever-jén megjelentek mindazok, akikre számított: de Trois-Tours báró, de Clonard lovag, Monsieur Regniers a Semmítőszéktől, s még sokan mások.

Bennünket nem lehet becsapni, jelentették ki Pierre üzletfelei s hitelezői, a ház a mi pénzünkből, hitelre épült. Ennek ellenére a hatalmas, aranyfényben úszó ház óriási hatással volt rájuk, s már nem húzódoztak attól a gondolattól, hogy újabb hitelekkel támasszák meg a Hortalez és Társa céget. Sok gonosz, találó éket faragtak a ház szertelen barbár pompájára, de titokban mindenki irigyelte ezt az embert, aki jóllehet születése óta csődben van, mégis szerét ejti, hogy ilyen házat építsen magának.

Pierre titkára, a szótlan száraz Maigron mozdulatlan arccal járta végig a ragyogó termeket. A maga csöndes, óvatos módján - nem is annyira szóval, mint inkább szótlanságával - kezdettől fogva értésére adta Pierrenek, hogy helyteleníti ezt az egész, hatalmas, új terheket jelentő vállalkozást; ellenséges szemmel méregette a sok fölösleges limlomot. Fillérre tudta, mibe került a berendezésnek minden egyes darabja; az Ariadne-szobor költségéből például ki lehetett volna fizetni a Roche cég cukorszállítmányait. Monsieur Maigron azonban bármilyen óvatos és mértéktartó volt is, különösképp annál jobban azonosította magát a Hortalez és Társa céggel, s ennek főnökével, minél óvatlanabb és mértéktelenebb lett ez. Százszor is elátkozta ugyan Pierre szeszélyeit, amelyek minden fáradságos számítását felborították, de úgy látszik, már nem bírt meglenni ezek nélkül az izgalmak nélkül, amelyek szorosan hozzátartoztak életéhez. Üzletfelei közül néhányan már több alkalommal is értésére adták, hogy egy tekintélyes, fizetőképes cég szívesen alkalmazná, s Monsieur Maigronnak jó oka volt. arra a fellevésre, hogy Lenormant áll az ajánlat hátterében. Megvesztegető gondolat volt vezető szerephez jutni Monsieur Lenormant hatalmas vállalkozásaiban, de még sokkal megvesztegetőbb volt az a tudat Maigron számára, hogy Monsieur de Beaumarchais bizalmi embere lehet.

Monsieur Lenormant egyike volt az elsőknek, akik új házában felkeresték Pierre-t. A kövérkés férfiú apró, mélyen ülő szeme némi mélabúval nyugodott a ház cikornyás, barbár pompáján. Csodálatos, gondolta, hogy ez a fickó milyen háborítatlan lelki nyugalommal élvezi kölcsönbe szerzett jólétét, gondok és ízlésbeli aggályok nélkül; a legszívesebben nyilván az egész házat az ujjára húzná a nagy briliánsgyűrűje mellé. A Pierre gyűjtötte kincsek között volt természetesen sok szép, kívánatos dolog is, Lenormant meg is kívánta őket. A kandalló a kariatidákkal például jól festene párizsi palotájának koncerttermében, Quentin de Latour festménye Désirée-ről étioles-i kastélyának öltözőjében. Lenormant úr halk, zsíros hangján szerencsét kívánt Pierrenek az új házhoz; úgy látszik, mondta, vállalkozása mégiscsak jobban ütött ki, mint ahogy azt ő, Charlot valaha is lehetségesnek tartotta volna. S Lenormant úr közben a Bastille-ra pillantott, s ajkán egy pillanat töredék részére megjelent jól ismert fatális mosolya.

De az, akinek számára Pierre mindezt a ragyogást összehordta, szemlátomást nem sokat törődött vele. Thérése saját szobái, melyeket kívánságához képest a lehető legegyszerűbben rendeztek be, úgy hatottak, mint egy sziget e szerteszét duzzadó ragyogás közepette, s őmaga is idegenszerűen hatott, ha Pierre-rel és vendégeivel az asztalnál ült. De a házigazda boldogan tapasztalhatta, mekkora sikere van épp ennek az egyszerűségnek és szép nyugalomnak.

Julie, amikor Pierre-rel együtt első körsétáját végezte az új házban, keserű tréfákba ölte irigységét. De egy idő múlva annyira levette lábáról a ház fénye és elragadó bősége, hogy fivére nyakába esett, és sírva-nevetve szenvedélyesen megölelte.

- Mégiscsak te vagy a legnagyobb, Pierot! - kiáltotta. - Persze hogy meg kellett építened ezt a gyönyörű házat. Igazad volt, megérdemled. S természetesen Thérése is sokkal jobban illik ide, mint én.

Nagylelkűsége nem ismert határt, mindenáron rá akarta tukmálni Thérése-re a Pierre-től ajándékba kapott karkötőt. - Istenem, ha a papa ezt megérhette volna! - hajtogatta úton-útfélen.

Pierre sugárzó arccal járkált a házban, s ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy minden barátjával megossza örömét. Csinos, vidám húgát, Tontont megkérte, csináltasson magának egy új ruhát Mademoiselle Bertinnél. A hű Philippe Gudinnek pedig nemcsak egy drága, ébenfából készült íróasztalt ajándékozott, mély, kör alakú bevágással pocakja számára, hanem egy csodálatos kínai hálóköntöst is, ezenfelül pedig egy szekérderéknyi könyvet küldött neki, főképp nagy terjedelmű tudományos munkákat, köztük Prévost-La Harpe sokkötetes művét is, az Érdekes utazások gyűjteményes történetét. S Gudin meghatva ennyi baráti szeretettől, selyem hálóköntösébe burkolódzva, nagy hasát beillesztve íróasztala öblébe, kettőzött szorgalommal látott neki Pierre Beaumarchais történetének. Tartalmával párhuzamosan, a mű címe is mind terjedelmesebb lett. Most már így hangzott: Hű feljegyzések Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais író és politikus életéről és gondolatairól.

Titokban Pierre azt remélte, hogy Maurepas és Vergennes is meg fogja látogatni rue Saint-Antoine-i házát. Nem látogatták meg. Eljött azonban Maurepas grófnő a Montbarey házaspár kíséretében, s magával hozta húgát, Veronique-ot is. A kislány maga kérte - ritkán történt meg -, hogy vigyék magukkal. Madame Maurepas sok jóakarattal és még több iróniával tekintette meg a ház kincseit, s meg volt bántva, hogy Toutou-ja nem állította fel mellszobrát a parkban. Montbarey herceg, a hadügyminiszter ezzel szemben e túláradó bőség láttán azt kezdte latolgatni, nem volna-e helyénvaló, ha barátnője, Mademoiselle Violaine ezután magasabb jutalékokat számítana fel Monsieur de Beaumarchais-nak.

Maurepas grófnő látogatása alkalmából, szokása ellenére, Félicien is megjelent a vendégek fogadására. Félénkségét legyőzve, engedelmet kért, hogy Veronique-nak megmutathassa a parkot. A két fiatal a Voltaire-templom lépcsőjére telepedett le. Azon elmélkedtek, hogy Voltaire ugyan minden ember közül a legokosabb, de Jean-Jacques Rousseau még nála is jelentősebb, lévén hogy a legmagasabb értelmet egyesíti magában a legmélyebb érzelemmel. Azt kérdezgették egymástól, mikor következik el az a pillanat, amikor végképp letépik a világ szeméről a tévedés kendőjét, s rajongva ünnepelték a szabadság és emberi értelem korszakát, amely most Amerika felszabadításával, íme, kezdetét vette. Milyen szerencsés Félicien, hogy még megéri e fejlődés fénykorát, és duplán szerencsés, hogy Veronique-kal együtt éri meg! Üldögéltek, rajongtak, hallgattak, egymás kezét fogták, álmodoztak, amíg a lakáj fel nem ébresztette őket, jelentvén, hogy a hercegnő őkegyelmessége távozni készül.

Pierre barátai közül Désirée egyike volt az utolsóknak, akik megcsodálhatták új szerzeményét. Színésztársaival együtt akarta megtekinteni. Pierre ugyanis elvetette eredeti ötletét, hogy új házába való beköltözése alkalmából egész Párizst vendégül látja. Gudin sugallatára mást, méltóbbat határozott. Házát azzal fogja felavatni, hogy a Théâtre Français színészeinek felolvassa Figaró-ját.

S eljöttek valamennyien, a világ e leggőgösebb művészei, hogy meghallgassák kedvenc szerzőjük új darabját. Mindenekelőtt azonban megtekintették a házat. Sok mindenben különböztek egymástól e színészek, sokukat levette lábukról a ház pompája, de a legtöbbnek jó ízlése és ítélete volt, s nem rejtették véka alá a véleményüket.

A hangulat egyre fagyosabb lett, s Pierre már-már letett arról a szándékáról, hogy felolvassa új darabját. De aztán úgy határozott: csak azért is! A felolvasás kissé vontatottan indult, de később Pierre belelendült, s hallgatói, a hevülékeny s befolyásolható színésznép, amely még az imént gőgösen lemosolyogta Pierre-t, most minden porcikájával belefeledkezett magával ragadó művészetébe. Nem bírtak a helyükön maradni, felugráltak, Pierre vállán át beleleselkedtek kéziratába.

- Még egyszer, Pierre, ezt a mondatot még egyszer! - kiáltozták, minduntalan félbeszakítva a felolvasást; izgalmas, nagyszerű este volt.

De valamennyien megegyeztek abban, hogy ezt a darabot nem lehet előadni.

- Elő fogják adni - jelentette ki Pierre nyugodtan, magabiztosan.

- Nem adják elő - felelte Préville, a színész. - Előbb olvassa fel a hercegérsek a Notre Dame szószékéről Casanova emlékiratait, mintsem hogy ezt a darabot Franciaországban előadják.

- A Figaro házasságát elő fogják adni, Monsieur - ismételte meg Pierre. - S ön játssza Figarót. Amilyen bizonyos, hogy Versailles végül elismeri Amerika függetlenségét, olyan bizonyosan színre kerül a Figaro is. Ezt én mondom önnek, Pierre de Beaumarchais.

- Éljen! - kiáltotta meggyőződéssel a hűséges Gudin.

- Fogadjunk, Monsieur? - ajánlotta Préville utánozhatatlan könnyedséggel.

- Kész örömmel, Monsieur - felelte Pierre. - Mibe? Préville elgondolkodott.

- Egy Houdon mellszoborba - felelte. Jean-Antoine Houdon ismeretes volt arról, hogy huszonötezer livre-en alul nem fogad el megrendelést.

- Úgy képzelem - folytatta a színész -, hogy ha a Figarót előadják, én megrendelem Houdonnál az ön mellszobrát. Ha azonban nem adják elő, ön rendeli meg nála az enyémet.

- A fogadás áll - mondta Pierre. Majd a többiek felé fordulva: - Hölgyeim és uraim - folytatta -, hallották, hogy Préville barátunk arra kötelezte magát, hogy mellszobrot készíttet rólam. Ezt a szobrot ezennel a Théâtre Français-nak ajándékozom, ahol is az előcsarnokban kérem elhelyeztetni.

- Éljen! - kiáltotta Gudin lelkesen.

Aztán megvacsorázott a társaság, nagyokat ettek, ittak, Pierre teljes két hétig munkálkodott az étlap elkészítésén, az ételek kiválogatásán, összeállításán. A vacsora a késő éjszakába nyúlt, a vendégek sok bor mellett sok igazságot mondogattak egymásnak.

Hajnal felé, mire elfáradtak, Pierre félrehúzta a függönyöket a hatalmas ablakok elől. A pirkadat lassú fényében hatalmasan meredezett előttük a Bastille komor tömege. A vendégek meglepődtek, s néhány ügyetlen tréfával próbálták elütni a nyomasztó hangulatot. De aztán elhallgattak; szótlanul üldögéltek, álldogáltak a bor áporodott szagában, a csonkig égett gyertyák fel-fellobbanó fényében, s mozdulatlanul nézték a szürke, fenyegető épületet, amelynek körvonalai mind világosabban váltak ki a gyorsan emelkedő reggeli fényben.

- Ez segít, amikor írok - mondta Pierre.

Franklin doktor Párizsba hajtatott, az Hótel d'Hambourg-ba, hogy két kollégájával, Silas Deane-nel és Arthur Lee-vel együtt ellátogassanak Monsieur Vergennes-hez, a külügyminisztérium Quai des Théatins-i palotájába, az Hótel Lautrec-be. A Kongresszus felszólította párizsi meghatalmazottjait, kérjenek egy újabb, minél magasabb összegű kölcsönt a francia kormánytól, s az időpont kedvezőnek látszott. Amerikából újabban jó hírek érkeztek. Washington tábornok egész hadseregével átvonult Philadelphián, a katonák felvirágozva meneteltek, a lakosság ünnepelte őket. Francia risztek is, élükön Lafayette-tel, részt vettek a felvonulásban, a franciák peres ügye, úgy látszik, elsimult, a politikai helyzet barátságosabb színekbe öltözött.

Sajnos, az elmúlt két nap alatt, amely a Vergennes-nel történt megállapodás óta eltelt, a helyzet megfordult, s Franklin most, kényelmes kocsijában ülve, gondterhelten idézte fel emlékezetében azokat a jelentéseket, amelyek tegnapelőtt Amszterdamból, tegnap meg Londonból érkeztek be. Washington tábornok állítólag Philadelphia közelében vereséget szenvedett; hír szerint Philadelphia már el is esett. Ráadásul Burgoyne angol tábornok Kanada felől mélyen behatolt amerikai területre, s az a veszély fenyegetett, hogy Új-Angliát elvágja a többi államtól.

Amikor Franklin megérkezett az Hótel d'Hambourg-ba, két kollégája arca már világosan elárulta, hogy a rossz hírek újabb tápot kaptak. Így is volt. Monsieur de Gérard épp az imént tudatta az urakkal, hogy Vergennes gróf helyesebbnek tartaná, ha elhalasztanák a tervezett összejövetelt. Sürgős posta érkezett ugyanis Amerikából, s a miniszter még a tárgyalás előtt tanulmányozni óhajtja a terjedelmes anyagot.

Ha jó hírek érkeztek volna, Vergennes aligha halasztja el a megbeszélést.

A három küldött komor hangulatban üldögélt a homályos szobában. Kétséges volt, vajon a fennforgó körülmények között van-e még értelme a külügyminiszteri kihallgatásnak. Arthur Lee azonban úgy vélte, hogy épp most szilárdan ki kell tartaniuk követeléseik mellett. Silas Deane azon a véleményen volt, hogy találkozzanak ugyan Vergennes-nel, de a tervbe vett ötmillió helyett csak hármat kérjenek.

Lee hevesen tiltakozott. Ha most szerénykedünk, mondta, azt a látszatot keltjük, mintha magunk is elvesztettük volna bizalmunkat a végső győzelemben. Ellenkezőleg, most még büszkébb fellépésre van szükség; ne három-vagy ötmilliót kérjünk, hanem az egész tizennégymilliót, amit a Kongresszus kölcsönbe vagy ajándékba akar kapni Franciaországtól.

- Ha egy reálpolitikusnak, Vergennes rangjában - felelte Silas Deane izgatottan —, ilyen utópiákkal hozakodunk elő, nevetségessé tesszük magunkat.

- Épp ellenkezőleg! - kiáltotta Arthur Lee ugyanolyan indulatosan. - A világért sem szabad rongyos három-vagy ötmillióval megelégednünk, ha nem akarjuk, hogy a versailles-i urak koldusoknak nézzenek bennünket, és végképp elszemtelenedjenek. Elvégre nem Franklin, Silas Deane és Lee urak tárgyalnak Vergennes úrral, hanem Amerika Franciaországgal, nagyhatalom a nagyhatalommal.

- Ezek üres szavak - jelentette ki Silas Deane. - Ha most hárommilliót kérünk, talán kapunk egymilliót. Ha tizennégyet követelünk, semmit sem kapunk, s a tetejébe még ki is nevetnek.

- Tudhattam volna - felelte Arthur Lee keserűen -, hogy bármit indítványozok is, eleve el fogják utasítani.

Egyre nagyobb dühbe lovalta bele magát.

- Belebetegszem abba, ahogy itt velem bánnak. Jelentéseket küldenek a Kongresszusnak, s nekem meg sem mutatják őket. Elszámolásokat íratnak velem alá, amelyeket felülvizsgálni nem adnak módot. Ha Versailles-ban méltatlanul bánnak velem, senki sem áll mellém. De ezúttal nem engedek. Ragaszkodom hozzá, hogy az egész tizennégymilliót követeljük.

- Reménytelen vállalkozás - mondta Franklin nagyon nyugodtan. - De ha megmarad elhatározása mellett, elmegyek önnel Vergennes-hez.

Franklin nem tévedett: a kihallgatás kínos hangulatban folyt le. A kedélyes, szeretetre méltó miniszter ma csöppet sem látszott szeretetre méltónak, ingerlékeny s kötekedő volt.

- Kívánságaikat akár el se mondják, uraim - kezdte el. - Ismerem őket, valamennyi részletüket. Mégpedig az angol követ révén.

S minthogy az amerikai küldöttek megdöbbenve egymásra néztek, még élesebb hangon folytatta:

- Nyíltan meg kell mondjam, uraim, csodálkozom hanyagságukon. Hányszor figyelmeztettük önöket, hogy válogassák meg jobban, kit ajándékoznak meg bizalmukkal. De önök változatlanul oly nyíltan intézik ügyleteiket, amelyeknek titokban tartása önöknek legalább annyira érdekük, mint nekünk, hogy bárki tudomást szerezhet róluk. Őfelsége fel van háborodva. Őszintén megvallom, uraim, fel nem foghatom, hogy hozhatják önmagukat s bennünket is ilyen kínos helyzetekbe. Valósággal úgy fest, mintha szánt szándékkal játszanák át titkaikat az angolok kezére. Tudok arról is, ugyancsak angol forrásból, hogy mit terveznek a Rotterdamban horgonyzó Robert Morrisszal.

Franklin csodálkozva nézett a miniszterre, majd két kollégájára.

- Miféle terv az? - kérdezte.

- No tessék! - háborodott fel Vergennes. Silas és Lee felé fordult.

- Az angolok előbb értesülnek szándékaikról, mint maga, Franklin doktor! Két kollégája - magyarázta a doktornak, s megvető hangjából egy kis részvét is kiérzett - az amerikai háromárbocos Robert Morrist Franciaország királyának akarják ajándékozni, hogy a hajó más név alatt háborítatlanul kifuthasson Rotterdamból.

- Nem rossz ötlet - ismerte el Franklin.

- De az ilyesmit nem kürtölik világgá! - méltatlankodott Vergennes.

- Elismerjük, miniszter úr, hogy hanyagok voltunk - mondta Arthur Lee komoran -, hibásak vagyunk. De másfelől gondolja meg a következőt: becsületes emberek lévén, nem szoktuk meg, hogy összeesküvők és tolvajok módjára viselkedjünk, ahogy itt elvárják tőlünk.

Franklin sietve közbelépett.

- Biztosíthatom, kegyelmes uram, hogy a jövőben a legnagyobb elővigyázatossággal járunk el - mondta.

- Lekötelezne - felelte a miniszter kurtán. Franklin most rátért a beszélgetés tárgyára.

- Minthogy ismeri kívánságainkat, kegyelmes uram - mondta csöndesen mosolyogva -, nyilván nincs szükség arra. hogy részletesen megindokoljuk őket.

Arthur Lee azonban ragaszkodott ahhoz, hogy indokoljon.

- A Kongresszusnak szüksége van Franciaország segítségére - mondta -, ma inkább, mint eddig bármikor. Nem mintha nem boldogulnánk idegen segítség nélkül is. De az Anglia ellen viselt háborúnk során nem tudok elképzelni alkalmasabb időpontot a támogatásra, mint a háborúnak épp ezt a mostani szakaszát. Ha most kapjuk meg, azzal sok tízezer embernek az életét kíméljük meg, megóvjuk településeinket tűztől és rombolástól, országunkat sok millió font fölösleges kiadástól.

Franklin - minthogy megígérte - segítségére sietett Leenek.

- Egy ágyú - mondta a maga tárgyilagos modorában -, amelyet ma kapnánk Franciaországtól, ötször annyit ér, mintha jövőre küldené.

Vergennes a lúdtollával játszott.

- Örülnék, uraim - mondta -, ha szoros pénzügyi helyzetünk ellenére, bőséges segítséget nyújthatnánk önöknek. Sajnos, meggondolatlanságukkal a végsőkig felháborították a királyt. Gondolni sem lehet most arra, hogy pénzt kérjek tőle. Legyenek segítségemre, uraim, s tartózkodó, óvatos magatartásukkal békítsék ki őfelségét. Lehet, hogy akkor némi idő elmúltával, ha nem is tizennégymilliót, de egyet kiutalhatok majd önöknek. Ennek is feltétele természetesen a tökéletes titoktartás.

Hazafelé menet Arthur Lee hevesen kifakadt a franciák, a békazabálók ellen.

- Szoros pénzügyi helyzet! - gúnyolódott. - Vajon miért olyan szoros, ha szabad kérdeznem? Az osztrák nő, az ön osztrák nője, Franklin doktor, akiben annyira bízik, elkölti a pénzünket ruhára, palotákra, parázna szórakozásokra, s persze hogy Amerika és a szabadság számára nem marad egy fitying sem.

- Előre megmondtam, Mr. Lee - felelte Silas Deane -, hogy őrültség ebben a helyzetben ennyi pénzt kérni.

- Nem láthattam előre - felelte Arthur Lee dühösen -, hogy az ön kémei rögtön eladják terveinket Angliának.

- Az én kémeim! - fortyant fel Silas Deane. - Kettőnk közül ki tárgyalta meg a tizennégymilliós kölcsön részleteit Grand bankárral, én vagy ön? A legkisebb kétség sem fér hozzá, a hibát ismét csak ön követte el. Örökös izgágaságával s túlbuzgóságával megint csak óriási kárt okozott Amerikának.

- Monsieur Grand-ban meg lehet bízni - felelte Arthur Lee haragosan. - De nem lehet megbízni az ön pletykálkodó, nagyszájú barátjában, Monsieur Caronban.

- Hagyják abba, uraim - kérlelte őket Franklin. - A londoni rossz hírek után Vergennes gróf akkor sem adott volna pénzt, ha egy szó sem szivárog ki terveinkről. Ürügyül használta fel az egész ügyet.

Rosszkedvűen hallgattak a rövid út hátralevő részén.

Másnap, az amerikai postával Franklin hivatalosan is értesült az eseményekről. A kongresszusi hadsereg a Brandywine folyó mentén vereséget szenvedett, Philadelphia elesett, a Kongresszus Yorktownba menekült. Noha Franklint nem érte váratlanul a hír, mélységesen elszomorodott.

Az ő Philadelphiáját hódította el az ellenség, az ő Market streeti szép házában ülnek most az angolok! Milyen kár, hogy Sally a könyveit és képeit, amelyeket egyszer már biztonságba helyezett, ismét visszacipelte Philadelphiába! Az ő könyvei, az ő bútorai között henteregnek most a vörös kabátos, pöffeszkedő angol tisztek, és sok leleményes találmányát, amelyekkel kényelmes házát felszerelte, most ezek a fapofájú fickók használják, élvezik. Egy arcképe is van a lakásban, Benjamin Wilson festő kezétől, talán nem műremek, de Franklin szerette, s most bosszankodva gondolt arra, hogy vigyorgó angol tisztek ülnek előtte és nézik.

Fáradtnak, elhagyatottnak érezte magát. Ha legalább Dubourg itt volna! De az már a végét járja, szegény, drága barátja, már nem jöhet el többé hozzá, nem hagyhatja el az ágyát.

Franklin most nagyon vágyakozott utána. Befogatott, Párizsba hajtatott.

Dubourg ágyban feküdt, hegyes hálósipkával a fején, magasra feltornyozott párnák között. Táskás, beesett arcában az apró, barátságos szemek felragyogtak, amikor megpillantotta a belépő Franklint.

- Jövő hét vége felé - közölte - már megint annyira leszek, hogy kimehetek önhöz Passyba.

Franklin készséges-barátságosán elmondta Dubourg-nak, mennyire hiányzik neki, nemcsak emberileg, de munkájában is.

- Hát persze . . . persze - felelte Dubourg. - De azért akkor sem vagyok tétlen, ha olykor az ágyat kell őriznem. Bonhomme Richard tanácsait követem, kedves barátom: „Minthogy nem bízhatsz meg a percben, ne herdáld el az órát!" Mit szól egyébként ahhoz az ötletemhez, hogy a királynak ajándékozzuk a Robert Morrist?

- Az ön ötlete? - kérdezte Franklin. - Gondolhattam volna.

- Az enyém - örvendezett Dubourg. - Nem szóltam önnek róla, kedves doktor, mert ön nagy ember ugyan, de apró ravaszkodásokhoz nem nagyon ért. Pedig sok fáradságomba került, sok kerülőt kellett megjárnom, amíg megtaláltam a tervemhez illő embert. Hisz tudja, hogy Lee és Deane urakkal nem vagyok a legjobb viszonyban.

Franklin most már tudta, hogy jutott a terv oly gyorsan az angolok tudomására.

Nyomasztó gondjairól, szomorúságáról beszélt Dubourg-nak, hazája szorongatottságáról, háza elvesztéséről s arról, hogy könyveinek, sok kedves holmijának pusztulása mennyire szíven találja. E fájdalmakat Dubourg teljes mértékben méltányolta, s maga is annyira felizgult, hogy végül Franklinnak kellett megvigasztalnia.

- Igaz, hogy a vereség nem veszélyezteti helyzetünket Versailles-ban - mondta -, mert hála az ön jó ötletének, a királynét megnyertük ügyünk számára.

- Igen - felelte Dubourg -, örülök neki, hogy idejében eszembe jutott, nagy vigasz ez számomra betegágyamban.

Franklin azt is elmondta Dubourg-nak, hogy sajnos, kémekkel vannak körülvéve, egy nyugodt perce sincsen.

- Tudja, ki tehet erről? - háborgott Dubourg s nagy, hervadt, fehér kezét fenyegetően a levegőbe emelte. - Mindig ugyanaz, mindig a mouche du coche¹⁸

- Lehet - felelte Franklin.

Dubourg szánakozva nézett oly könnyen hívő, nagy barátjára, Franklin szánakozva nézett a derék, becsületes, temperamentumos és beteg Dubourg-ra.

Mialatt az óceán innenső partján mindazok, akik szívükön viselték Amerika ügyét, aggodalomtól eltelve gondoltak Philadelphia elestére s a germantowni és brandywine-i vereségekre, az amerikai seregek egy újabb győzelemmel nemcsak hogy kiköszörülték a csorbát, de a mérleget végérvényesen és döntően az Egyesült Államok javára billentették. Ezt a győzelmet részben Gates amerikai tábornoknak, még inkább Benedict Arnold amerikai tábornoknak, legfőképp azonban az öt angol vezető tehetetlenségének köszönhették: György angol királynak, Lord Germain hadügyminiszternek, és Howe, Clinton, Burgoyne angol tábornokoknak

 

¹⁸ ,,A kocsi legye", vagyis Beaumarchais.

 

György angol király 1776. december 13-án, feljegyzései szerint öt óra három perckor, szülte meg azt a tervet, amely az 1777-es esztendőre meghatározta az angol hadsereg araetikai hadjáratának tervét. Burgoyne tábornok Kanada felől fog betörni déli irányban, Howe tábornok pedig New Yorkból indul el csapataival, a két sereg egyesül, s elvágja Új-Angliát a többi gyarmattól.

Lord Germain hadügyminiszter azonban, aki épp vadászatra indult, előbb félretette a Howe tábornoknak szánt utasításokat, majd végképp elfeledkezett róla, aminek következtében Howe tábornok nem indult el Burgoyne tábornok elé, s amikor ez csapataival hosszú, fáradságos menetelések és győzelmek után messzire előretört dél felé, hirtelen nagy amerikai túlerővel találta magát szemben.

John Burgoyne szenvedélyes katona, szenvedélyes drámaíró, szenvedélyes kártyás és szenvedélyes nőbarát volt. Portugáliában több ütközetben kitüntette magát, elcsábította s feleségül vette Lord Derby lányát, írt egy sikeres vígjátékot Az Oldworth Oaks-i lány címmel, vagyonokat nyert s vesztett el a kártyaasztalnál. Most Kanadából nagy, kitűnően felszerelt s kiképzett hadsereggel indult útnak, angol és német csapatokkal, melyeket kanadai matrózok, jelentékeny műszaki csapatok és ugyancsak erős indián segéderők egészítettek ki. Bevette Ticonderogát és az Edward erődítményt, s a rendkívül nehéz terepen messzire előrenyomult dél felé, ahol a második angol hadsereggel kellett volna találkoznia.

Angol csapatok helyett azonban óriási túlerőben levő amerikai hadsereggel találta magát szemben, s veszélyes helyzetbe került. Összeköttetései Kanadával megszakadtak, Howe és Clinton tábornokokhoz intézett segélykiáltásai hatástalanok maradtak, már csak két hétre volt élelme.

Áttörést kísérelt meg, de Arnold tábornok visszaverte, súlyos veszteségeket szenvedett. Elsáncolta magát a saratogai magaslatokon, s haditanácsot tartott. Gondosan megfogalmazott beszédben feltárta tisztjei előtt reménytelen helyzetüket, s megkérdezte tőlük, ismernek-e a hadtörténelemben olyan esetet, amikor egy hadsereg hasonló körülmények között nem adja meg magát. E percben egy ágyúgolyó süvített el a feje fölött, amire Burgoyne tábornok kérdését két alkérdésre osztotta.

Tehetnek-e egyebet, mint hogy megadják magukat?

Nem, felelték a tisztek.

Másodszor: hogy a fegyverletétel ebben a helyzetben összeegyeztethető-e a katonai becsülettel?

Összeegyeztethető, mondták a tisztek.

Amire Burgoyne tábornok Gates amerikai tábornokhoz a következő levelet intézte:

 

Minthogy Burgoyne altábornagy két alkalommal megütközött önnel, néhány napig még várt jelenlegi állásában azzal a feltett szándékkal, hogy a harmadik összecsapás elöl sem tér ki. Tudja, hogy ön jelentékeny túlerőben van, csapatai megakadályozhatják az angol sereg kellő élelmezését, és visszavonulását kétoldali véres mészárlás színhelyévé tehetik. Ebben a helyzetben humánus szempontokból arra az elhatározásra jutott, hogy indítványozni fogja, kíméljék meg sok bátor férfi életét, ha ezt becsülettel elfogadható feltételek lehetővé teszik; véleménye szerint ezt az ajánlatát az erkölcs és a történelem szent elvei igazolják. Ha Burgoyne altábornagy ajánlata megértésre találna Gates vezérezredesnél, úgy arra kéri, közölje vele feltételeit.

 

Burgoyne küldöttje, Kingston őrnagy a megbeszélt helyen és időpontban találkozott az amerikai Wilkinson kapitánnyal. A két tiszt Gates tábornok főhadiszállására lovagolt; útközben a Hudson folyó mentén elterülő szép tájról beszélgettek, amely most ősszel különösképp vonzó és kellemes volt.

Gates elolvasta ellenfelének levelét, s hét paragrafusba foglalta össze feltételeit, amelyek közül kettőt a lovagias Burgoyne tábornok határozottan lovagiatlannak tartott. Az első lovagiatlan paragrafus a következőképp szólt:

 

Burgoyne tábornok hadserege a többszöri vereségek, szökések és betegségek következtében a felére olvadt, lőszerkészlete kimerült, élelmiszerkészletét és poggyászát részben elfogtuk, részben megsemmisült, visszavonulási útját elvágtuk. Ennek következtében Burgoyne tábornok katonáit csak hadifoglyokként fogadhatjuk s kezelhetjük.

Amire Burgoyne a következőt jegyezte meg:

 

Burgoyne altábornagy hadserege, bármennyire legyengült is, sohasem ismerheti el, fegyverrel a kezében, hogy visszavonulási útját elvágták.

A másik lovagiatlan paragrafus a következőképp szólt:

 

Őexcellenciája Burgoyne tábornok csapatai, mielőtt táborukat elhagyják, leteszik fegyvereiket.

Ez a pont teljességgel elfogadhatatlan - válaszolta Burgoyne tábornok. - Semmint rászánja magát, hogy beszolgáltassa fegyvereit, Burgoyne tábornok hadserege kész arra, hogy az ellenségre vesse magát, s nem kér s nem ad kegyelmet.

 

A fegyverletételt - Burgoyne tábornok kívánságára ,,egyezmény"-nek nevezték - végül is tizenhárom pontban szabályozták, egyik sem volt becsületbevágó. Az egyezményt mindkét fél aláírta. Október 17-én, délelőtt tíz órakor az angol csapatok kivonultak sáncaik mögül - a megállapodás értelmében fegyveresen -, dobpergés, trombitaszó kísérte mozdulataikat. Burgoyne díszes egyenruhában, tollas kalapban, s Gates, egyszerű kék kabátban, az amerikai főhadiszállás bejárata előtt találkozott.

Wilkinson, Gates szárnysegédje bemutatta egymásnak a két urat. Burgoyne megemelte szép kalapját:

- A hadiszerencse foglyává tett, Gates tábornok úr - mondta.

- Mindenkor készséggel tanúsítom - válaszolta Gates -, hogy exellenciádat nem terheli felelősség.

Ugyanaznap Gates levelet írt feleségének:

 

Nyilván már e levelem vétele előtt megtudtad, hogy milyen szerencse ért. Phillips vezérőrnagy, az, aki tavaly azt a pimasz levelet írta nekem, foglyom, s ugyancsak foglyul ejtettem Lord Petershamet, Acland őrnagyot, s feleségét, Lord Ilchester lányát. Ha Ó-Anglia ez után a lecke után sem húzza be a szarvát, akkor a félkegyelmű vén ringyó megérett a pusztulásra.

 

S egy utóiratban hozzátette, reméli, hogy Mrs. Gates már talált fodrokat új köténye számára.

Foglyával, Burgoyne-nal, Gates tábornok nagylelkűen bánt. A kezdetleges körülmények ellenére a győztes hadvezér a legyőzött angol tábornok és vezérkara részére nagy ebédet adott. Sonkát, egy libát, marhasültet s báránysültet tálaltak, hozzzá rumot és almabort. Pohár azonban csak kettő volt, az egyikből a győztes, a másikból a legyőzött hadvezér ivott. Gates az angol király őfelsége egészségére emelte poharát, a lovagias Burgoyne Washington egészségére. Utána, jól bevált szokás szerint egy illetlen pohárköszöntőt mondtak, amellyel mindenki lelkesen egyetértett.

Gates máskülönben is nagy tapintattal bánt a foglyul ejtett angol sereggel. Egyetlen amerikai katona sem volt jelen, amikor az angolok lerakták fegyvereiket.

Később Burgoyne tábornokot és vezérkarát Schuyler tábornok szép albanyi házában szállásolták el. Mrs. Schuylcr legszebb szobáját engedte át az angol uraknak, s kitűnő vacsorát szolgáltatott fel, amelyen maga látta el, nagyon kecsesen s kedvesen, a háziasszonyi tisztet. Történetesen Burgoyne tábornok volt az, aki a hadjárat során kénytelen volt felperzseltetni Schuylerék vidéki birtokát. Ennyi szívjóság láttán tehát könnybe lábadt a szeme, s egy nagyot sóhajtva így szólt:

- Lelkemre mondom, Madame, túl sokat fárad egy emberért, aki felégettette birtokát, és leromboltatta házát.

Másnap reggel Mrs. Schuyler hétéves fiacskája, akit a rengeteg vendég jelenléte módfelett felizgatott, végigszáguldott a szobákon, benézett abba a terembe is, melyben Burgoyne tábornok és tisztjei aludtak, boldogan nagyokat kacagott, s gyermekes büszkeséggel ezt kiáltotta:

- Valamennyien a foglyaim vagytok!

Amire Burgoyne tábornok még keservesebben sírt, mint előző este.

Az angolpártiak a fejüket lógatták. Odaveszett a legjobb angol hadsereg, az amerikaiaknak óriási zsákmány került a kezére. De a nép szerte a tizenhárom államban most mát joggal remélhette, hogy a nagy ügy végleges győzelmének többé mi sem áll útjában.

Az óceán innenső partján azonban teljes negyven napig mit sem tudtak meg az eseményekről. Az utolsó hírek arról szóltak volt, hogy Washington tábornok Germantownál és a Brandywine folyó mentén súlyos vereséget szenvedett, s hogy Philadelphia elesett. Amerika két legnagyobb városa, New York és Philadelphia tehát az angolok kezén volt, az ország reménytelenül nézett a tél elébe. A Párizsban élő amerikaiak és barátaik szorongva gondoltak a jövőre.

Pierre pontos, szemléletes jelentést kapott Paultól a brandywine-i vereségről. A vereséget, írta, főképp annak a viszálynak tulajdonítják, mely a rangelsőség kérdésében tört ki az amerikai Sullivan tábornok és a francia de Borre tábornok között. A válságos pillanatban mindketten igényt tartottak a hadsereg jobbszárnyának parancsnokságára, s civódásuk közben az ellenség meglepte őket. Az öreg de Borre tábornok siralmas szerepet játszott az ütközetben, más francia tisztek annál jobban kitűntek. Különleges bátorságáért elsősorban Saint-Ouray bárót dicsérték, aki súlyosan megsebesült, s aligha fog életben maradni. Louis de Fleury kapitány is, Pierre egyik rokona, olyan rendíthetetlen bátorságról tett tanúságot, hogy az egyébként éppenséggel nem bőkezű Kongresszus elhatározta, megtéríti neki az ütközetben kimúlt lova árát. A legjobban azonban de Lafayette márki állta meg a helyét. A márki, szárnysegédjével együtt, dacolva a halálos veszéllyel, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megállítsa Sullivan tábornok menekülő csapatait, s bár maga is megsebesült, semmiképp sem lehetett rábírni arra, hogy elhagyja az első vonalat. Végül is csak Washington tábornok személyes parancsára ment el a kötözőhelyre.

- Úgy bánjanak vele, mintha a fiam volna - mondta a tábornok az orvosoknak.

Egyébként is azon igyekeznek mostanában, folytatta Paul beszámolóját, hogy jóvátegyék azt a szégyenletes fogadtatást, amelyben a francia tiszteket részesítették. Paul maga is már kis híján keresztülvitte, hogy nagyobb összegeket utaljanak át a Hortalez és Társa cégnek, sajnos, a vereség most újabb ürügyet ad a Kongresszus kezére, hogy kibújjon ígérete alól. Most fontosabb dolgokról van szó, jelentették ki, az olyan semmiségekre, mint amilyen a Hortalez cég követelése, nem lehetnek tekintettel. Mindennek ellenére ő továbbra is rendületlenül bízik nemcsak az amerikai ügy végső győzelmében, hanem abban is, hogy követeléseiket végül is ki fogják egyenlíteni.

Paul szerint tehát a helyzet nem volt olyan kétségbeejtő, mint amilyennek a londoni jelentések lefestették. Beszámolója mégis elgondolkodtatta Pierre-t. Sok ravasz fogással kell majd élniük, neki s Maigron titkárának, hogy a céget az elkövetkező hónapok folyamán felszínen tartsák.

Ha már pénzt nem lát, Pierre legalább eszmei kárpótlást akart kapni munkájáért, részt kérni és adni a közös gondokból. Paul levele jó ürügy volt arra, hogy felkeresse Franklin doktort, felvilágosításokat kérjen, s a maga értesüléseit összehasonlítsa az amerikai küldöttség híreivel. Kikocsizott Passyba.

Az amerikai vereség alaposan lehűtötte a párizsiak, de még inkább Versailles lelkesedését. A szabadsághősökből egyik napról a másikra ismét rebellisek lettek, aki tegnap még bőbeszédűen hangoztatta rokonszenvét, az most óvatosan visszavonult. Ilyen körülmények között Franklin szívesen vette Pierre látogatását.

Mintha összebeszéltek volna, mindketten értesüléseiknek csak kedvező, vigasztaló részleteiről számoltak be egymásnak. Pierre elmondta, hogy a franciák milyen halálmegvető bátorsággal küzdöttek a Brandywine folyónál, Franklin pedig a maga lassú, ironikus módján elbeszélte, hogy Philadelphiában még arra is volt érkezésük, hogy Angliának néhány közismert támogatóját és hívét őrizetbe vegyék s Yorktownba szállítsák; ily módon túszokhoz jutottak, akiket majd ki lehet cserélni az angolok fogságába jutott saját párthíveikkel.

Pierre azt hitte, egy önérzetében összezsugorodott, vigaszra szoruló Franklint fog találni Passyban. Tudták róla, hogy háza s egyéb ingatlanai vannak Philadelphiában, a város elestével tehát anyagi károk is érték, persze nem olyan súlyosak, mint Pierre-t; mégis az ő helyében Pierre nem állta volna meg, hogy szóba ne hozza őket. A doktor egykedvűsége nagy hatással volt rá, messzire szárnyaló gondolatokat ébresztett benne.

- Az emberek általában olyasféleképp szemlélik a történelmi eseményeket, mint a gyerekek, akik először pillantanak meg egy órát. Megbabonázva merednek a másodpercmutatóra, de észre sem veszik a percmutató lassú mozgását, az óramutatóéról nem is szólva. Mi ketten, Franklin doktor, ön és én, másféle emberek vagyunk. Az a körülmény, hogy valamilyen történelmi esemény személyesen is érint bennünket, nem téveszt meg, nem bontjuk ki törvényszerű összefüggéseiből. Hátralépünk, s kellő távolságból szemléljük a kép együttes egészét. Tudjuk, hogy egy olyasféle kudarc, mint amilyen ez a brandouini volt, nem dönti el a háborút.

Franklinnak tetszett a percmutatóról szóló hasonlat, a folyó nevének elfranciasításán is mulatott.

Örül, válaszolta, hogy Pierre osztozik bizalmában. Ha Franciaország, amely már sok pénzt, érzelmet, szellemi erőfeszítést fektetett be Amerikába, a jövőben még tovább szaporítaná ezt a tőkebefektetést, nemcsak nagylelkűen, hanem okosan cselekednék, mert befektetését kamatos kamatokkal fogja visszakapni.

Pierre úgy értelmezte e szavakat, hogy Franklin a jövőben támogatni kívánja követelései érvényesítésében.

- Igen - válaszolta lendületesen -, Franciaország és Amerika együvé tartozik. Franciaország a szabadság szelleme, Amerika az ökle.

Ez a hasonlat már kevésbé tetszett Franklinnak. De nem akarta elkedvetleníteni azt az embert, aki szorult helyzetükben sem hagyta el őket, s amikor Pierre elbúcsúzott, meghívta vasárnap ebédre.

 

E vasárnapi napon - december negyedikén - nagy köd volt s hideg, de Franklin jól befűtött passyi szobáiban kellemes meleg fogadta a vendégeket.

Franklin ezúttal csak olyanokat hívott meg, akik őszinte barátai voltak Amerikának. A franciák között ilyen nem sok akadt, de akik eljöttek, azoknak nevük és múltjuk volt, mint például Turgot-nak, Leroy akadémikusnak, Monsieur de Chaumont-nak, Condorcet-nak, de la Rochefoucauld-nak, Morellet abbénak. Pierre büszke volt arra, hogy Franklin ebbe a társaságba hívta meg, még Arthur Lee jelenléte sem homályosította el örömét.

Úgy van, ma Arthur Lee is beállított. A gondok teljesen felőrölték ezt az izgága, komor embert; nem bírta volna el, hogy magára maradjon az Hótel d'Hambourg-ban, idegenek, franciák között, akik nyilvánvaló kárörömmel szemlélték hazája s a szabadság vereségét. Tudta, hogy Passyban olyan emberek között lehet, akik bár léhák s könnyen megkísérthetők, de akiket hazájuk veresége mégiscsak szíven talált.

Nem csalódott várakozásában. Franklin érezte, hogy valamennyien biztatást várnak tőle, s kifejtette véleményét a jelenlegi helyzetről. Aki kezdettől fogva részt vett ebben a forradalomban, fejtegette, az meg sem érti, miképp tudtak úrrá lenni a kezdet szinte elképzelhetetlen nehézségein. Új világot kellett a semmiből teremteni: törvényeket, kormányokat az egyes államok számára, hadsereget, hajórajt, fegyvertárakat. Holott erős angol seregek állomásoztak az országban, s a számtalan nyílt és titkos belső ellenséggel is le kellett számolni, a félős semlegesekkel, a langymeleg barátokkal. Valóságos csoda volt, hogy a forradalom nem merült alá a káoszba és az anarchiába. S ha Amerika rögtönzött hadserege ilyen körülmények között is átvészelte az első zord telet, s megtartotta állásait, akkor kétség sem fér hozzá, hogy a most már jól megszervezett erős Államok komolyabb veszélyek nélkül meg fognak birkózni a mostani helyzettel is.

Franklin nem szónokolt; személyes élményeit mesélte el, hisz ebben a társaságban az egyetlen volt, aki kezdettől fogva részt vett a forradalomban. Egyszerű volt a szava, a hangja, s barátaira is át tudta vinni azt a legbensejéből sugárzó meggyőződését, hogy a jövő teendői eltörpülnek ahhoz mérve, amit eddig már elértek. Még Arthur Lee is megindultan hallgatta.

Többet nem is beszéltek Amerikáról. Ettek, ittak, ételekről, italokról csevegtek, francia irodalomról s francia színházról, Pierre néhány vidám, rosszmájú adomával, Franklin szokásos erkölcsi történetkéivel mulattatta a társaságot. De ez a derűsen semleges hangulat nem sokáig tartott. A régi gondok csakhamar visszaszivárogtak a szívekbe, nem beszéltek ugyan róluk, de mind hosszabb szünetek támadtak a beszélgetésben, az el nem mondott szavak hangosabban szóltak az elmondottaknál. A vendégek mind terhesebbnek érezték egymás jelenlétét, s a szokottnál korábban búcsúzni kezdtek.

Ekkor bérkocsiban elkésett vendég érkezett. Úgy tetszett, mintha Monsieur Finck, a háznagy szóváltásba keveredett volna a későn jövővel, de a vita hirtelen félbeszakadt, a vendég már jött is felfelé a lépcsőn. Monsieur Fincknek épp csak annyi ideje maradt, hogy bejelenthesse:

- Monsieur Austin.

Egy idegen fiatal férfi lépett be a szobába, útiruhában. Kutatva körülnézett. Majd Franklin felé fordult.

- Nevem John Loring Austin, Nantes-ból jövök, pontosabban Bostonból, a kétárbocos Perch-csel érkeztem, a Kongresszustól hozok híreket.

Franklin nála szokatlan gyorsasággal az idegen felé fordult.

- Igaz, hogy Philadelphia elesett, uram? - kérdezte.

- Elesett - felelte Mr. Austin. - De ennél fontosabb híreim is vannak - tette hozzá sietve: - Burgoyne tábornok letette a fegyvert - közölte, majd a hitetlenkedő arcok láttán kapkodva, lelkendezve - Saratoga! - s tovább: - Gates tábornok és Arnold tábornok! - s folytatva: - Elesett Fraser angol tábornok és Breymann német alezredes. Burgoyne tábornokon kívül fogságba került Hamilton és Phillips tábornok és a braunschweigi Riedesel tábornok. S fogságba esett még Lord Petersham és az Earl of

Balcarras és egy fél tucat angol képviselő. Ötezer-nyolcszáz tisztet és katonát ejtettünk foglyul és kétezer-négyszáz hessenit. S negyvenkét ágyút zsákmányoltunk, ötezer puskát, s óriási mennyiségű lőszert és hadianyagot.

A vendégek valamennyien tágra nyílt szemmel meredtek az idegen szájára, az amerikaiak, akik értették, s a franciák is, akik nem értették. Arthur Lee felállt, megfogta a fiatalember karját, a hangja rekedt volt.

- Mit mond? - kérdezte. - Ön kicsoda? Azt mondja, hogy ötezer-nyolcszáz ember esett foglyul? Hogy Burgoyne tábornok foglyul esett?

- Nyugalom! - mondta Franklin. - Ismételje el, Mr. Austin, amit mondott, de lassabban, kérem. Nincs önnél valamilyen írás?

Mr. Austin, aki kizárólag Franklinhoz intézte a szót, iratokat vett elő.

- Itt a megbízólevelem, Franklin doktor, ez meg egy levél a Kongresszustól. A levél rövid, nem akarták elhalasztani a hajó indulását, jó szelünk volt. De élőszóval sok mindenről be tudok számolni, személyesen beszéltem Wilkinson kapitánnyal, aki a Kongresszusnak elhozta Gates tábornok üzenetét.

Franklin elolvasta a Kongresszus levelét. Most már valamennyien tudták, miről van szó, a franciák közül elsőnek Pierre. Ujjongott. Minden honfitársának külön is elmagyarázta:

- Győztünk! Saratoga, győztünk! Milyen csodálatos!... Az én fegyvereim, a mi fegyvereink győztek! Milyen szerencse, hogy minden balsors és viszontagság ellenére útnak indítottam hajóimat. A fegyverek, amelyek most győztek, a mi fegyvereink, a szabadság fegyverei! Saratoga!

Élvezte a szó idegenszerű csengését, újra és újra elismételte, megnyomva az utolsó szótagot.

Silas Deane és a fiatal William boldog-izgatottan faggatta Mr. Austint. S kiderült, hogy ez sokat tudott mesélni, számtalan örvendetes részletet.

Franklin doktor nem ült le, mozdulatlanul szálegyenesen állt izgatottan zajongó vendégei között. Egyik kezével a szék támlájára támaszkodva olvasta a levelet, amelyet másik kezében tartott, orrán csillogott az acélkeretes pápaszem. Lassan leengedte kezét, súlyos teste kissé megingott, de nem ült le. Eközben vendégei körülvették Mr. Austint, kérdésekkel ostromolták, egyszerre többen is, a fiatal William a válaszokat franciára fordította, boldog zsibongás töltötte be a szobát, de Mr. Austin a kérdések özönében, a nagy lármában is csak Franklinhoz intézte szavát.

Ez csak fél füllel figyelt rá. Arra a sok ezer amerikai, angol, német férfira gondolt, akik György király és néhány lordjának ostoba csökönyössége miatt értelmetlenül elvesztegették az életüket. De a sebesültek s haldoklók jajkiáltásai elnémultak a „Győzelem, győzelem!" nagy harsonaszava mögött. Az előbb, amikor be kellett bizonyítania., hogy Amerika győzni fog, bizakodón beszélt, de eszének bizalma alatt szívének sok gondja és kétsége lappangott. Most mind e kétségeket és gondokat elfújta a bizakodás szele, s az öregember, aki szívből gyűlölte a háborút, m is betelt a győzelem, a győzelem, a diadal, a győzelem boldogságával, már nem bánta volna, ha még több német és angol esik el a harctéren. S eszébe jutott egy kék álarcos hölgy, akivel egy ízben gáláns, barátian ravasz kis megbeszélést folytatott, s eszébe jutott Monsieur de Gérard, aki elbeszélte, hogy a kék álarcos hölgy e beszélgetés után egy ígéretet csalt ki férjétől. Amikor Monsieur de Gérard bizalmasan beszámolt neki erről az ígéretről, akkor az még feltételhez kötött halvány, semmitmondó ígéret volt, mert túlságosan megterhelte a szinte teljesíthetetlennek látszó súlyos feltétel. De most megfeleltek a feltételnek, a szerencsés kimenetelű saratogai ütközetet tehát nemcsak a harctéren nyerték meg. Ez az ütközet biztosította Franciaország szövetségét, a végső győzelmet. Az Amerikai Egyesült Államok s a szabadság a puszta gondolatból valósággá váltak. Nagy dolog volt ez, felmérhetetlen jelentőségű, s Franklin nagy, öreg arcán felcsillant a leglelkéből fakadó büszke boldogság fénye ...

Arthur Lee, a többiektől kissé elkülönülve a kandalló mellett állt, egymásba font karokkal, nagyon mereven, állát mellére nyomva. Nem kérdezett semmit, nem szólt semmit. Ha csak egy pillanatra is elengedi magát, túláradó boldogságában táncolni, keringeni kezd a szobában, kölyök módra visítozva, hadonászva; mert Mr. Austin egy szempillantás alatt sokmázsás terhet vett le a szívéről, s most oly könnyűnek, fiatalnak s boldognak érezte magát, mint még soha életében. Szemügyre vette Franklint. S noha lelke mélyén egy kissé bosszankodott azon, hogy a doctor honoris causa még csak egy tekintetre sem méltatja, és Mr. Austintól is zokon vette, hogy - bár a Kongresszus üzenete nyilvánvalóan mindhármuknak szólt - egyes-egyedül Franklinhoz intézte a szót, mogorva indulatai csakhamar elmerültek túláradó boldogságában. Szótlanul nézegette Franklin sugárzó öreg arcát, s már nem volt féltékeny rá, már nem volt irigy.

Ez a mi Franklinunk, gondolta, mégiscsak elérte, amit akart, ez elvégezte a dolgát. . . helyettünk is.

Franklin pedig visszaült nagy kényelmes székébe az asztalfőn, ahonnét házigazdái tisztjét látta el a vacsora alatt. A sütemény és a kávé még az asztalon volt.

- Szép nap ez a mai, barátaim - mondta angolul. Majd franciául megismételte: - Szép nap ez a mai, ugye, barátaim?

Mindenki kezet fogott a másikkal, összeölelkeztek, jókedvű, oktondi dolgokról fecsegtek. S most, hogy már bízni lehetett a jó ügy végső győzelmében, a magas termetű Jacques-Robert Turgot Franklinhoz lépett, s könnybe lábadt szemmel esetlenül félszegen megölelte.

Franklin a futárhoz fordult.

- S most üljön le ön is, Mr. Austin - mondta -, igyék egy pohárral, fújja ki magát! Bostonból Passyba hosszú az út, s télen nem is valami kellemes.

S Monsieur Fincket a pincébe küldte, hogy a legjobb pezsgőjéből hozzon fel, töltöttek, s Franklin mindenkivel külön-külön koccintott.

De Pierre már nem volt Passyban. Ügy látszik, sietve hazakocsizott Párizsba.

- A mi kis débrouillard-unk - kiáltotta Silas Deane. - Máris működésbe lép.

„Persze, üzletileg gyorsan ki akarja használni a hírt" - gondolta Arthur Lee.

A francia vendégek tudták, hogy a három amerikai követnek most sok dolga lesz, s nyilván azonnal munkába akarnak állni; elbúcsúztak. De Franklin még ott tartotta magánál a fiatal Condorcet márkit, akit különösképp a szívébe fogadott.

- Várjon még néhány percig, kedves barátom! - mondta. - Üzenetet szeretnék küldeni önnel Párizsba.

S mielőtt nekilátott volna kollégáival együtt a munkának, levelet írt Dubourg barátjának, saját kezűleg közölte vele a szerencsés hírt, lepecsételte a levelet, s megkérte a márkit, hogy nyomban kézbesítse ki a címzettnek.

 

Negyedik fejezet

Aláírás és pecsét

Másnap reggel, december ötödikén, Lajos könyvtárában üldögélt. Kitűnő kedvében volt; már kora reggel vadászni ment, s hazatérve, anélkül hogy átöltözött volna, íróasztalához ült, s nyomban munkához látott. Hume Anglia történetének egy fejezetét fordította le franciára. Lelkiismeretesen fordított, szóról szóra, mondatról mondatra, kézikönyvekben böngészett, tűnődött, javítgatott, újra elolvasta, amit írt, jól érezte magát. A vadászatról hazatérve, bőségesen megreggelizett, s most munka közben érezte, hogy gyomra s belei kedvtelve dolgozhatnak.

Már rég nem volt ilyen jó kedvében. A vadászaton remekül elszórakozott, előre örült a nagy kiállításnak is, amelyet néhány nap múlva porcelángyárának műalkotásaiból versailles-i kastélyában fog megnyitni, Hume-fordítása is mulattatta. Kár, hogy már nem sokáig dolgozhat rajta; Vergennes grófot várta kihallgatásra.

Vergennes nem egyedül jött. Maurepas is vele volt, s noha mindketten jelentőségteljes, örvendező arccal állítottak be, láttukra Lajos jókedve egy szempillantás alatt elpárolgott; tudta, hogy nem jót jelent, ha két minisztere együtt keresi fel.

- Mi jót hoznak, uraim? - kérdezte.

- Győzelmet, felség, győzelmet! - jelentette Maurepas széles kézmozdulattal.

- Victoire! - ismételte Vergennes.

Valószínűtlenül pompázatosan, fellengősen hatott a szó a cinikus Maurepas öreg, aszott ajkáról, Vergennes-nek, a világfinak kerek, telt szájából. S már mondták is a magukét, lelkesen, bőbeszédűen beszámoltak Saratogáról, a sok ezernyi fogolyról, a foglyul esett angol nagyurakról. Egymás szavába vágva, gyorsan, izgatottan beszéltek.

- Francia fegyverek vívták ki ezt a győzelmet, felség - magyarázták -, azok a fegyverek, amelyeket Beaumarchais szállított, az a Beaumarchais, akit mi ajánlottunk felségednek. Jól kamatozik tehát az a pénz, amit ebbe a fickóba fektettünk. Ezek itt amerikai ügynökünk, d'Annémours lovag jelentései, ez meg az ön londoni követének, de Noailles márkinak a kimerítő beszámolója. Amint látja, felséged, a hír villámcsapásként hatott Angliában. Sehogy sem értik a londoni urak, miként történhetett, hogy legjobb seregük és vitéz tábornokuk, Burgoyne letette a fegyvert. Mintha fejbe kólintották volna a Saint-James-i urakat!

A hír Lajost is fejbe kólintotta. Az amerikaiak győzelme megdöbbentette, emésztése, amely az imént még oly jóleső melegen munkálkodott benne, most hirtelen békétlenkedni kezdett. Igaz, az ősellenség vereséget szenvedett, ez rendjén van. De rögtön eszébe jutott az is, milyen kelletlen következményekkel fog járni ez a győzelem: most már aligha kerülheti el a gyűlölt szövetség megkötését. S alattomosan s ravaszul mindjárt el is határozta, minden tőle telhetőt megtesz, hogy meghiúsítsa e szövetség megkötését, vagy legalábbis a lehetőségekhez képest elodázza.

Véleménye szerint, mondta, a hírek bizonyára túlzottak, eddig is azok voltak. A rebellisek értenek a propagandához. El nem tudja képzelni, hogy e lázadó hordák komoly győzelmet arathassanak egy jól kiképzett s begyakorolt angol hadseregen.

- Hihetetlen, uraim - ismételgette. - Elképzelhetetlen! Becsöngette könyvtárosait; Monsieur Campannal és Monsieur de Sept-Chénes-nel vaskos földrajzi műveket hozatott be, az angol gyarmatok térképeit, maga is segített cipelni. S míg miniszterei felolvasták jelentéseiket, a térképen Saratoga, Bemis Height neveit keresgélte - micsoda nevek! -, s persze hogy nem találta meg őket. Nyilván kisebb csetepatékról volt szó, előőrsök csatározásáról, amelyeket a lázadók most győzelmekké duzzasztanak fel, hogy elfeledtessék germantowni vereségüket és Philadelphia elestét.

- A sürgős jelentések - felelte Vergennes - minden kétséget kizáróan azt bizonyítják, hogy ezúttal nemcsak mendemondákról van szó; az angol hadvezér és seregének fegyverletétele kétségbevonhatatlan, egyértelmű tény.

Ezután fejtegetni kezdte annak a szükségességét, hogy haladéktalanul megkössék az amerikai szövetségi szerződést. Ismét, felsorolta azokat az érveket, amelyek a szövetség mellett szóltak, sok és nyomós érvet, amelyek közül bármelyik egymagában is eldöntötte a kérdést. Eljött az ideje, hogy Lajos végre valóra váltsa azt az álmát, amelyet trónra lépte óta szívében melenget, megvalósítsa az igazság, a szabadság, az emberi méltóság korszakának álmát, francia védnökség alatt. Itt az alkalom, hogy helyreállítsák Franciaország tekintélyét, amelyet a hatvanhármas béke oly kegyetlenül megtépázott.

Maurepas is beleszólt. A szövetség megkötése Franciaország pénzügyeit is rendbe tenné. Új piacokat fognak meghódítani, s ha némi szerencséjük van, igazoltnak látszik az a remény is, hogy visszaszerzik Kanadát.

Ismét Vergennes vette át a szót. Ha elmulasztanák ezt az alkalmat, mondta, ha nem kötik meg a szövetséget a legrövidebb időn belül, akkor az a veszély fenyeget, hogy a háborúba belefáradt gyarmatok békét kötnek az anyaországgal, ami azzal a kockázattal járna, hogy Francia Nyugat-Indiát is elvesztik.

A miniszter urak egymást váltva vágták érveiket a fejéhez. Megint érveltek, tudta, hogy ez fog történni. Jó érveket, megdönthetetlen érveket hoztak fel, de Lajos ösztöne, ihlete, benső hangja, Isten hangja így szólt hozzá:

„Ne hallgass rájuk, Lajos, ne hallgass rájuk, franciák királya!"

Mogorván bámult maga elé. S hirtelen ordítani kezdett:

- Nem tartották meg a szavukat, uraim, cserbenhagytak! Azt ígérték, csak annyira fogják támogatni az amerikaiakat, hogy ellen tudjanak állni az angol nyomásnak, de arról nem volt szó, hogy győzelemhez is segítsék őket. Most aztán lenyelhetjük a békát. A lázadók angol tábornokokat ejtenek foglyul, egész hadseregeket. . . mire fog ez vezetni? Mit szól ehhez majd a francia nemzet?

- A francia nemzet, sire - felelte váratlan merészen Vergennes -, boldog, hogy Angliát végre alaposan elpáholták.

Az öreg Maurepas helyeslően bólintott reszketeg fejével.

- A francia nemzet - folytatta Vergennes - nem tudná mire vélni, ha tovább halasztanók a szövetség megkötését.

Bensejében Lajos ezt kénytelen volt elismerni. Mindenkinek az lesz a véleménye az ügyről, ami minisztereinek. S ami Toinette-nek.

Toinette. Hamarosan itt lesz, nyilván már készülődik is, még a délelőtt folyamán be fog állítani, hogy ígéretére emlékeztesse. „Ha majd a rebelliseknek katonai sikereik lesznek" - ígérte volt neki. Katonai siker - az tág fogalom. A saratogai csetepaté még nem győzelem, nem engedhető meg, hogy az legyen; be kell várni a pontosabb híreket.

Újra a térkép fölé hajolt.

„Mind örülnek, gondolta, a mentorom is! Bolondok valamennyien, vakok, mint az éjszaka, nem tudják, mi forog kockán."

Újra megállapította, komoran, végérvényesen, hogy Saratoga nem fordul elő a térképen.

- Mindennek önök az okai, uraim - szitkozódott. - Nem értik, hogy jóvátehetetlen szerencsétlenség történt? A forradalom az erkölcsök ragályos megbetegedése. Nem kellett volna beeresztenünk az országba ezt a bélpoklost, ezt a Franklint. Sosem titkoltam aggályaimat, vonakodtam, tétováztam, de önök rábeszéltek. Holott önöknek hamarabb fel kellett volna ismerniük a veszélyt, mint nekem, mert öregebbek, uraim.

De a minisztereket nem félemlítette meg a királyi harag. Lajos jóváhagyta amerikai politikájukat, ezt a jegyzőkönyvek is tanúsították.

- Cselekednünk kell, sire - sürgette Vergennes.

- Ez egyszer nem fognak lerohanni, uraim - védekezett Lajos. - Úgy tesznek, mintha Franciaország helyzete, a világhelyzet máról holnapra a feje tetejére állt volna.

- A világhelyzet megváltozott - felelte Maurepas. Lajos felbőszült.

- Azok az okok is megszűntek vajon, amelyek ez ideig a szövetség ellen szóltak? Hadseregem ma talán jobban fel van szerelve, mint tegnap? A kincstáram ma kevésbé üres?

- Felséged hadserege ma sem erősebb, mint tegnap volt - felelte Vergennes -, de Anglia hadserege gyengébb, s Anglia hitele leromlott.

- Nem bocsátkozom kalandokba - makacskodott Lajos.

- Nem háborúskodom.

- Nincs olyan felelős államférfi - békítette Maurepas -, aki helybenhagyna bármilyen intézkedést, amely azonnali háborúval járna.

- Indítványunk a következő, sire - vette át Vergennes a szót. - Szerencsét kívánunk Franklinnak honfitársai győzelméhez, s értésére adjuk, hogy szívesen folytatjuk azokat a tárgyalásokat, amelyeket annak idején az ő kérésére a barátsági szerződés megkötése ügyében elindítottunk. A szerződés megkötéséig s a háború kitöréséig még hetek fognak eltelni, s bőven lesz időnk, hogy hadseregünket készenlétbe helyezzük.

De Lajos minisztere indítványából csak egy szót hallott ki.

- Hogy „szívesen" folytatunk tárgyalásokat? - kérdezte felháborodottan. - „Szívesen?"

Vergennes gróf elé lépett, s kidülledő szemével pislogva, dühösen nézett az arcába.

- Ön azt ajánlja királyának, uram - rikácsolta elvékonyuló hangján -, ön komolyan azt ajánlja királyának, hogy könyörögjön a maga Franklinjának? Eszem ágában sincs.

Vergennes elvörösödött, hallgatott. Maurepas is hallgatott. S Lajos már meg is bánta, hogy megsértette hű tanácsadóit.

- Szerencsekívánatokat küldhet, ha akar - mondta békítgetőn -, de semmi többet! Minden további lépés méltóságunk ellen való volna.

A két úr egymásra nézett, megértették egymást. Úgy látták, egyelőre beérhetik azzal, amit elértek. Elvégre Franklin doktornak bizalmasan is értésére lehet adni, hogy az idő alkalmasnak látszik arra, hogy a tárgyalások újrafelvételét javasolja. A doktor értelmes ember, lehet vele beszélni. A miniszterek elbúcsúztak s távoztak.

Lajos még nem heverte ki a vita izgalmát, amikor Toinette bejött hozzá.

Sugárzó jókedvében volt. Ez a győzelem az ég tanúságtétele igaza mellett. Azt igazolja, milyen jól tette, hogy baráti beszélgetéssel megnyerte a lázadók vezérét Franciaország számára. Az öregúr segítségével, az amerikai szövetségre támaszkodva, most már végső csapást mérhetnek az ősellenségre. Ihlete, jó habsburgi ösztöne mégsem tévedett

- Gratulálok önnek, sire - kiáltotta. - Volt-e ennél nagyobb, ennél örvendetesebb esemény, mióta trónra léptünk?

- Szívesen látjuk - mondta Lajos kevés meggyőződéssel -, hogy az angolokat megalázták. De ne feledkezzünk el arról, hogy ez a győzelem az én birodalmam rebellis szellemeit is felpiszkálja. Szerte Európában mindenütt, az elégedetlenek össze fognak röffenni, egyszeriben megnő a szarvuk. Feltéve természetesen, hogy tényleg győzelemről van szó - folytatta harciasan. - Mert az még egyáltalán nem bizonyos, Madame!

Toinette felismerte, hogy Lajos szavai merre céloznak. Nem akarta elismerni, hogy ígéretének feltételei már teljesültek.

- Mindenképp úgy vélem - mondta Toinette -, itt az ideje, felség, hogy önt egy ígéretére emlékeztessem.

- Egy pillanatig sem gondolok arra - felelte Lajos -, hogy megszegjem adott szavamat. De kötelességem megvizsgálni, vajon tényleg teljesültek-e azok a feltételek, amelyekhez kötöttem.

Határozottabban beszélt, mint ahogy Toinette várta; úgy látszik, egyelőre ennyivel is be kell érnie.

De alighogy Lajos magára maradt, összeomlott. Tudta, hogy bár még egy ideig halogathatja ígérete beváltását, kiút már nincs számára. Principiis opsta - kezdetben kellett volna ellenállnia. De eltűrte, hogy a gonoszság útjára vezessék, lassan, fokozatosan, egy lépéssel, majd egy újabbal, s íme most már elborította a bűn, és a kegyelem elfordult tőle. Reimsben, felszentelésekor háromszáz beteg vonult el előtte, s ő kézrátétellel több mint a felét meggyógyította. Ebben a kegyelemben többé nem fog részesülni. Franklin árnyéka most már végképp elsötétíti trónját és birodalmát, már többé nem fog kivilágosodni.

S nem ismert senkit, akinek megnyithatta volna szívét.

A mentorának? Mentora okos ember, helyén van az esze. A lelke? „Lelkemre - ha van lelkem." Nincs. Lajos ma is megborzadt, ha felidézte ezt az emlékét. - De legyünk őszinték, a felelősség nagyobb része bennünket terhel. Jobb tudásunk és meggyőződésünk ellenére újra s újra engedtünk, s eltértünk az igaz útról.

S eszébe jutott a Toinette-nek tett esztelen, bűnös ígéret is. Még csak nem is haragudhatik rá, hogy rávette; nem tudta, mit csinál, vak volt. Vakok valamennyien, s teljes erejükkel beléje akaszkodnak, a Látóba, s ráncigálják, s cibálják, s annyian vannak, s oly erőszakosak, s a szakadékba rántják.

Lajos egy időben azzal foglalkozott, hogy a nagy írók műveiből kikereste s feljegyezte mindazokat a részeket, amelyek a rend és a tekintély dicséretéről szóltak. Most előszedte ezeket a feljegyzéseket. Az első idézet Horatiusnak egy csengő verssora volt:

Rossz az uralma sokaknak - egy légyen az úr, a király.

 

Platónnak is feljegyezte több mondását, így Szókratésznek Glaukonhoz intézett szavait a demokráciák szükségszerű elfajulásáról: „Senki a másiknak nem rendeli magát alá, végül már a törvényekre sem figyelnek, sem az írottakra, sem az íratlanokra, ahol senki semmilyen értelemben úr ne legyen fölöttük." De még Montesquieu veszedelmes művéből, A törvények szellemé-bői is kijegyzett egy mondatot: A nép mindig vagy túlontúl hirtelen, vagy túl lassú. Olykor mindent felborít százezer karjával, máskor százezer lábbal a földön csúszkál, mint a hernyó.

S ahogy könyvecskéjében sorra vette ezeket az idézeteket, kedvetlensége, haragja mindegyre nőtt, mind kedvetlenebb lett, parázsló haragja újra fellángolt. Ilyen emberekkel fogjon össze, ilyen néppel, egy „köztársaság"-gal, egy „demokráciá"-val, olyan állammal tehát, mely már eredendően magában hordja pusztulását?

De nem is kellett a régiek bölcsességét segítségül hívnia, hogy felismerje, mily természetellenes az a szövetség, amelyet rá akarnak kényszeríteni. Hisz az amerikaiak nyíltan, leplezetlenül hirdetik elveiket a gonoszság minden erejével s arcátlanságával. Függetlenségi Nyilatkozatukban ugyan csak egy király ellen fordultak, angliai öccse ellen, de másról, többről van itt szó, minden Istentől eredő tekintélyt el akarnak söpörni a föld színéről. S volt, aki ezt nyíltan ki is mondta, s megéljenezték érte, ünnepelték, s ájtatosabban tanulmányozták kígyóméregtől duzzadó könyvét, mint Isten igéjét. Lajos becsöngette Monsieur de Sept-Chénes-t, s meghagyta, keresse ki könyvtárából s hozza el neki Thomas Paine könyvét, a Commons Sense-t,¹³ amelyet a méregszekrényben őriztek.

Komor arccal, iszonyodó kézzel lapozott annak a népnek a tan-és törvénykönyvében, amellyel szövetkeznie kellene.

¹³ Józan ész.

 

A királyok uralma - olvasta - az ördög legravaszabb találmánya a bálványimádás istápolására. A monarchia eredendő bűnét még megtetéztük azzal, hogy az örökösödési jog révén állandósítottuk. A királyi koronával csak önmagunkat alacsonyítottuk le, a korona örökölhetőségével utódaink ellen is vétkezünk, hisz a természet szeszélye az emberiséget gyakran oroszlán helyett szamárral ajándékozza meg. Mert mi egyéb dolga is van a királynak, mint hogy háborúskodjék, és hivatalokat osztogasson? Évi nyolcszáz ezer font sterlinget kap e munkájáért, s ráadásul isteneknek kijáró hódolatot. Egyetlen becsületes ember nem ér-e többet a társadalom számára, mint valamennyi koronás csirkefogó együttvéve?

 

Nem, azt mégsem kívánhatták tőle, a Legkeresztényibb Királytól, hogy életre-halálra szövetkezzék egy néppel, amely ilyen elveket vall! Aláhúzta az idézett mondatokat, becsöngette könyvtárosát.

- Tegye vissza ezt a könyvet - mondta dühösen -, s jól zárja el! Ez a könyv a gonoszság gonoszságának párlata.

S maga is megvizsgálta, hogy jól zár-e a szekrény.

Jól zárt; kitűnő zárját Lajos saját kezűleg készítette el. S most ott álldogált a szekrény előtt, lógó fejjel, elnehezült szívvel. Paine-t ugyan elzárta, de ha katonái majd hazatérnek Amerikából, nem ezt a könyvet hozzák-e majd magukkal, s elterjesztik itthon eszméinek pokoli mételyét?

S hirtelen a fejéhez kapott: nagy gondolat szállta meg. Egy gondolat, melyet épp ez az alattomos, ördögi könyv csiholt ki belőle. Nem a rebellisekkel szövetkezik, hanem angliai öccsével a rebellisek ellen! Egyesült erővel leverik őket, Anglia pedig hálából és kárpótlásul visszaadja nekik Kanadát. Egy szentszövetséget fog létrehozni Györggyel, s anyósával, Mária Teréziával, akiket még nem fertőztek meg a modern eszmék; hármasban olyan erős véd-és dacszövetséget hoznak létre, amely megbirkózik minden forradalommal, Anglia amerikai gyarmatait pedig visszakényszerítik a helyes útra. Könnyű feladat lesz, ha mind a hárman összefognak. S tanulságos példa is lesz a lázadók okulására. Kihúzta derekát. Most egy pillanatra olyannak látta magát képzeletben, amilyennek Duplessis megfestette. Terve méltó volt Franciaország királyához, méltó őseihez, nagy, világraszóló jelentőségű terv volt.

De véghez tudja-e vinni? Meglesz-e hozzá az ereje? Az a fajta ember-e, akinek Duplessis lefestette? Attól tartott, hogy a festő idealizálta, hogy lelkében más, mint amilyennek ábrázolták. S lehet, hogy ősei sem azonosak azokkal a férfiakkal, akiket a képek felidéznek, arcképfestőik talán őket is idealizálták.

Ostobaság! Nagy Lajos nem félt attól, hogy az legyen, akinek lefestették. Nem félt attól, hogy visszavonja a nantes-i ediktumot, és kiűzze az eretnekeket. Ő azonban, Nagy Lajos utódja, Turgot rábeszélésére már koronázási esküjéből is kihagyta azt a fogadalmat, hogy tűzzel-vassal irtja az eretnekeket. Kezdettől fogva gyönge volt. Az ökle nem elég erős ahhoz, hogy létrehozza ezt a hármasszövetséget a rebellisek ellen. Elképzelte, mi történnék, ha elmondaná Maurepas-nak hatalmas tervét. Az öreg elvigyorodna.

- Nemes ábrándok ezek, felség, Nagy Sándor-i ábrándok - mondaná nyájasan, békítően.

 

Ugyanezen a hétfőn az amerikai küldöttek is összeültek, megtanácskozni, milyen előnyöket s hasznot lehetne kiszorítani a saratogai győzelemből.

Arthur Lee azt indítványozta, közöljék Vergennes-nel világosan és félreérthetetlenül, hogy immár abban a helyzetben vannak, hogy feltételeket szabhatnak Angliának, s Versailles nagyon rosszul jár, ha nem köti meg azonnal a szövetségi szerződést.

Franklin ezzel nem értett egyet. Ilyen fenyegetésekhez csak a legvégső esetben szabad folyamodni, tanácsolta. Jobb, vélte, ha megvárjuk, amíg a francia miniszterek teszik meg a kezdeményező lépéseket, mi ne sürgessük őket. Minél kevesebb érdeklődést tanúsítsunk most a szövetség megkötése iránt, annál jobb feltételeket érhetünk el.

Lee ellentmondott. Eddigi tempós módszereikkel már amúgy is sok esélyüket elrontották, ezt a nagy alkalmat most nem szabad elszalasztani.

Franklin nem felelt, Silas Deane-re nézett. Deane mind eddig hallgatott, a nagy, kövér, tekintélyes férfi meggörnyedve, szürke arccal bámult maga elé. Az a hajó, amellyel a fiatal Austin és győzelmi hírei Franciaországba érkeztek, rossz hírt hozott számára. Visszahívták - visszarendelté Amerikába. Noha nem érte váratlanul a csapás, amely Arthur Lee rágalmainak tulajdonított, mégis mélységesen felkavarta. Az első volt az amerikaiak közül, aki hazája érdekeit képviselte Európában, s jó munkát végzett, neki köszönhetők kitűnő kapcsolataik Monsieur de Beaumarchais-val, az ő közvetítésével áradt át Amerikába az a rengeteg fegyver és hadianyag, amelyet üzletbarátja szállított. S köszönet helyett most visszarendelték Amerikába, s a levélből világosan ki lehetett venni, hogy a Kongresszus nincs megelégedve munkájával, bizalmatlan vele szemben.

Franklin szótlan felszólítására azonban most felállt, s kifejtette véleményét abban a kérdésben, milyen álláspontot foglaljanak el a francia kormánnyal kezdendő tárgyalásokban: sürgessék-e a tárgyalásokat, vagy várjanak? Többnyire Franklin pártján állt, s ritkán esett meg, hogy - bár nagy tisztelettel - szembehelyezkedett volna nézeteivel; ezúttal azonban Arthur Lee-hez csatlakozott. Véleménye szerint Versailles-t engedékenységre lehetne bírni azzal a fenyegetéssel, hogy a Kongresszus most már komolyan fontolóra fogja venni Anglia kedvező békefeltételeit. Silas Deane-nek most már kevés ideje volt. Nem akart úgy visszatérni Amerikába, hogy előbb tető alá ne hozta volna a szövetségi szerződést, pecsétjével, aláírásával ellátva. Nem bírt erőt venni magán, nem várhatott, nem volt ideje.

Franklin már tudomást szerzett postájából Silas Deane visszahívásáról. Sajnálta a derék embert, meg is értette hirtelen pálfordulásának indítékait. De azzal is tisztában volt, hogy burkolt fenyegetésekkel ma nem érnének célt. Az amerikai küldöttség hivatalosan már tudomására adta a francia miniszterelnöknek és Vergennes grófnak a saratogai győzelem hírét, s Franklin most arra kérte kollégáit, várják meg a miniszterek válaszát. Silas Deane és Arthur Lee, bár csak félig meggyőzve, végül is elfogadta indítványát.

Franklin higgadt nyugalma nagyon mélyről jött; most már szinte meg sem értette, miként volt lehetséges, hogy a többiek idegessége eddig annyira megfertőzte. Silas Deane és Arthur Lee távozása után félig behunyt szemmel, fellazított izmokkal ülve maradt kényelmes székén, fáradtan, elégedetten, kissé üresen is és készen arra, hogy még hetekig, hónapokig várjon.

William megkérdezte, ne lássanak-e neki a munkának; terjedelmes posta jött, sok mindent kellett volna elintézni. De Franklin a fejét rázta.

- Ma nem dolgozunk, fiam - mondta, s William visszavonult.

Az öregúr boldogan élvezte tétlenségét. Lustán turkált a nagy halom levélben, félretolta az üzleti elintéznivalót, s csak azokat a jelentéseket csipegette ki közülük, amelyek elszórakoztatták. „Vive la bagatelle" - gondolta.

Lustán mosolyogva elolvasta azokat a kiáltványokat is, amelyeket a foglyul ejtett Burgoyne tábornok bocsátott ki hadjárata során. Egyikük különösképp jól elszórakoztatta: ebben a tábornok kegyelmet s támogatást ígért mindazoknak, akik visszatérnek királyuk táborába, de megsemmisítéssel fenyegette azokat, akik ellenszegülnek, s folytatják esztelen, kilátástalan ellenállásukat. Indiánokat fog ellenük kiküldeni, sok ezer főnyi hordákat, s az isteni és emberi igazságszolgáltatás nevében a bosszúálló állam egész haragjával le fog csapni azokra a gonosztevőkre, akik kizárják önmagukat az emberi társadalomból. Burgoyne-nak egy másik felhívását is elolvasta, ezt az indiánokhoz intézte.

 

Egyetértve s helyeselve régi szokásaitokat, megengedem, hogy tisztes hagyományaitokhoz híven megskalpoljátok halott ellenségeiteket.

Az indiánfőnök válasza így szólt:

 

Szeretjük s tiszteljük atyánkat, aki a Nagy Vízen túl él, és szeretetünk s hűségünk élesre fente csatabárdjainkat.

 

Franklin passyi nyájas csöndjében nagy figyelemmel olvasta el Burgoyne tábornok s az indiánok írásait. Aztán nekiült, s ő is írni kezdett. Egy újságcikk kerekedett ki tolla alól.

Az amerikai polgárőrségnek egy Gerrish nevű kapitánya, így szólt a tudósítás, megtámadott egy angol osztagot, nagy zsákmányt ejtett, többek között hét nagy ládát, tele amerikaiak skalpjával. E ládák útban voltak Angol-Kanada kormányzójához, aki azokat továbbküldte volna Londonba. A szállítmányt kísérő angol tiszt levelét Franklin doktor szó szerint közölte:

 

A szenneka-indiánok főnökének kívánságára itt küldök excellenciádnak hét láda skalpot, kellően kifüstölve, megszárítva s abroncsokra feszítve, a rájuk festett diadaljelvényekkel együtt. Jegyzék és magyarázat mellékelve. Az 1. számú lista 45 skalpot sorol fel, a Kongresszus katonáinak skalpjait, akiket az indiánok portyázásaik során öltek meg. Fekete abroncsokra feszítették fel őket, belsejük piros, egy fekete folttal a közepén, annak jeléül, hogy gazdáikat golyóval ölték meg. További 62 skalp parasztoktól származik, akiket tanyáikon öltek meg; ezeknek abroncsa piros, belseje barnára van festve, közepén fekete körben egy bárd látható, annak feléül, hogy éjjel, álmukban lepték meg őket. A 4. számú láda 102 skalpot tartalmaz, ugyancsak parasztok skalpjait, köztük 18-on egy kis sárga tűzcsóva látható, annak jeleként, hogy foglyul ejtették, és elevenen elégették, őket. Mindössze 61 az ősz skalp közöttük; hajszínük után ítélve, a legtöbb paraszt fiatal férfi volt, amely körülmény jelentősen növeli a skalpok értékét. Az 5. számú láda 88 női skalpot tartalmaz, hosszú hajjal, kék abronccsal, a bőr sárgára mázolva, s fekete kés-vagy csatabárdjellel ellátva, aszerint, hogy melyik fegyverrel ölték meg őket. A 7. számú láda 211 kislány-skalpot tartalmaz, kis sárga abroncsokra feszítve, fehér alapozás, rajta csatabárd, dorong vagy skalpolókés.

E ládákkal együtt a főnökök excellenciádnak a következő üzenetet küldik: Atyánk, itt küldünk neked egy sereg skalpot, hogy lásd, nem tétlenkedünk, s igaz barátaid vagyunk. Arra kérünk, küldd e skalpokat a Nagy Vízen túl tiszteletre méltó királyunknak, hogy megtekintse őket, örvendezzék szépségükön és meggyőződjön róla, hogy ajándékait nem pazarolta el hálátlan szívekre.

 

Franklin átolvasta, amit írt, meg volt vele elégedve, mindjárt saját kezűleg ki is nyomtatta, mint a Boston Independent Chronicle egy cikkét. Ezzel elkészülvén, munkáját elküldte az Affaires de l'Angleterre et de Amérique folyóiratnak, a Courrier de l'Europe-nak, a Gazette de Leyde-nek, a Gazette Française d'Amsterdam-nak és a Courrier du Bas-Rhin-nek.

Az a véleménye, hogy Versailles elsőnek jelentkezik, csakhamar igazolást kapott. Már két nappal a saratogai győzelem híre után Monsieur de Gérard megjelent Passyban, s ünnepélyesen átnyújtotta Maurepas és Vergennes gróf szerencsekívánatait a nagy győzelemhez. Ezzel hivatalos küldetését teljesítette, mondta. Ami személyes véleményét illeti, tette hozzá, most elérkezettnek látná az időt arra, hogy a küldöttség felújítsa a két ország közötti szövetségre vonatkozó ajánlatát. Az ajánlat most minden bizonnyal jóindulatú szemekre, fülekre és szívekre találna.

Franklin megköszönte Monsieur Gérard tanácsát, s nyomban hozzálátott a levél megfogalmazásához. Emlékeztetett arra, hogy az Egyesült Államok már egy alkalommal barátsági szerződést ajánlott a francia királynak, utalt arra, hogy a párizsi amerikai küldöttek a Kongresszus teljhatalmú megbízottai, és szívesen látnák, ha a versailles-i udvar a szóban forgó szerződésről tárgyalásba bocsátkoznék velük.

Amikor délután két követtársa Passyba érkezett, Franklin mosolyogva közölte velük, hogy íme, mégiscsak Versailles jött el Passyba, s nem Passy ment Versailles-ba. Aztán megmutatta nekik levele fogalmazványát. Arthur Lee megint csak akadékoskodott, túl szolgainak vélte a szöveget. Franklin megígérte neki, hogy kívánságaihoz képest át fogja írni, de Lee ragaszkodott hozzá, hogy utána még egyszer megmutassák neki a levelet. Addig ne is küldje el, mondta Franklinnak, amíg ő és Silas Deane alá nem írta. Ez két nappal késleltette a levél elküldését.

William Temple személyesen vitte el Versailles-ba.

 

Mihelyt meghallotta az amerikai győzelem hírét, Pierre - Franklin vendégei közül elsőként - visszakocsizott Párizsba. A kocsisnak meghagyta, hogy a lehető leggyorsabban hajtson. Első volt annak idején, aki közölte a franciákkal Amerika függetlenségét, most elsőnek akarta hírül adni a nagy saratogai győzelmet is. Persze, azt is tudta, hogy az eseményt a párizsi, londoni és amszterdami tőzsdék leszámítolják, s minél gyorsabban kamatoztatja kereskedelmileg is a hírt, annál nagyobb nyereségre tesz szert. Gyorsabban hajtson, parancsolta a kocsisnak.

Ebben az évben azonban korán beköszöntött a tél, az út jeges volt. Óvatosan kell hajtania, mentegetődzött a kocsis.

- Pokolba az óvatossággal! - kiáltotta Pierre. - Történelmet csinálok, nem érek rá.

A megszeppent kocsis ajkába harapott, s a lovak közé csördített. A kocsi hamarosan föl is borult, Pierre kizuhant belőle. Alaposan összezúzta magát, karját nem bírta mozdítani, arcát elöntötte a vér. Az első arra járó kocsi felvette és hazaszállította.

Ágyba fektették. Thérése orvosért küldött. Kiderült, hogy Pierre eltörte a karját, egyéb sérüléseket is szenvedett, melyek, ha nem is voltak komolyak, de nagy fájdalmakat okoztak neki. Bekötözték. Noha több orvos dolgozott rajta, nyomban elhívatta Maigront, Gudint, s vastag kötései közül lázasan diktálni kezdett, utasításokat adott. Időnként boldogan elnevette magát, fájdalomtól eltorzult arcával; majd ismét nagyokat nyögött, zúzódásait tapogatta.

Fájdalmas betegágyából közli, írta Vergennes grófnak, hogy végrehajtotta a nemes feladatot, amellyel a királyi kormány megbízta. Az amerikaiak az ő fegyvercinek segítségével olyan győzelmet vívtak ki, amely minden időkre emlékezetes marad, a világtörténelem legnagyobb diadalai közé sorolható.

 

Gyermekeink és unokáink - zárta levelét - emlékezetükbe fogják vésni Saratoga nevét.

 

Julie izgatottan száguldott át a rue de Condé-i házából, hangosan jajveszékelt, azon sopánkodva, hogy a beteg túlerőlteti magát.