A miniszter elmosolyodott.

- Ebben alighanem igaza van - mondta. - Rendben van - ígérte -, majd beszélek az igazságügyi kollégával. Hadd kapják meg az amerikaiak ágyúikat és puskáikat! - fejezte be mosolyogva.

Pierre körülményesen köszönetet mondott. De ezúttal bizonyos akart lenni a dolgában.

- Ön annyira el van foglalva, gróf úr - mondta -, hogy szerénytelenség volna, ha arra számítanék, hogy tovább foglalkozik ügyemmel. A kormányzat már eddig is sokféle feladattal bízott meg. Ez felbátorított arra, hogy most az egyszer rövid időre az ön titkári teendőit is ellássam. Szíves utólagos jóváhagyásával megírtam a Legfőbb Államügyészséghez intézendő levelét.

S szeretetre méltóan, bár kissé szemtelenül mosolyogva a gróf elé tette az iratot.

Ez a következőképpen szólt:

 

A király sürgős ügyeinek elintézésére Monsieur de Beaumarchais-nak a közeljövőben több, hosszabb utazást kell tennie. Aggályai vannak azonban abban a tekintetben, vajon nekivághat-e az útnak, amíg nem történt döntés perújrafelvétele ügyében. Ha ön, igen tisztelt főügyész úr, ebben az értelemben lépéseket tenne, igen lekötelezné az ön tisztelő hívét.

- Már csak alá kell írnia, gróf úr - mondta Pierre, huncutul mosolyogva.

A miniszter azt kérdezte magában, nem volna-e helyesebb, ha szájon törülné az arcátlan fickót. Úgy határozott, hogy nem teszi meg. Elnevette magát.

- Maga még pimaszabb, mint komédiáinak figurái - mondta s aláírta a levelet.

Tudtam, hogy méltányolni fogja helyzetemet - felelte Pierre tisztelettudó hálával, s magához vette a levelet, hogy személyesen és mielőbb eljuttassa rendeltetési helyére.

Már előre örült annak, hogy övéinek újabb sikerekről számolhat be. Elsősorban Thérése-nek, aki teljes szívével részt vett az igazáért folytatott küzdelemben, s aki talán most még nála is boldogabb lesz. Kapóra jött, hogy épp most levelet kapott tőle azzal a '„éréssel, jöjjön ki hozzá minél előbb Meudonba.

Ritkán történt meg, hegy a tartózkodó Thérése ilyen üzenetet küldött, többnyire csak olyankor, ha valami beszélnivalója volt vele. Most ez nyilvánvalóan meg fog változni. Már nem lakott a közelében, beköltözött abba a meudoni házba, amelyet Pierre neki ajándékozott. A ház egyébként másképp festett, mint ahogy Pierre azt elképzelte. Átépítését és berendezését teljesen Thérése-re bízta, s a lány, nagy megdöbbenésére, mindent a legegyszerűbben oldott meg. Amikor Pierre először pillantotta meg az átépített és újonnan berendezett házat, olyan csalódás fogta el, hogy alig bírta leplezni rosszkedvét; még az is megfordult a fejében, hogy lám, mégiscsak jó, hogy nem él együtt Thérése-zel.

Ma azonban, hogy a nagy újság egészen betöltötte, örült neki, hogy a lány kihívta magához. Azonnal útnak indult, jókedvű volt, tele várakozással, nem győzte nógatni a kocsist. Nem is olyan rossz ez a ház, gondolta, amikor megpillantotta. Az egyszerűség mostanában nagy divat. Thérése biztos ízlésével megteremtette a magához illő környezetet.

A lány eléje jött, s Pierre azonnal észrevette, hogy másképp fogadja, mint ahogy szokta; jókedvű volt ugyan, de elfogódott. Alighogy beértek a házba, azt mondta neki:

- Közölnöm kell veled valamit, Pierre.

De a máskor oly nyugodt, magabiztos lány hebegett, mosolygott, mondatait elharapta, zavart volt és boldog.

Pierre nem értette meg azonnal. De amikor végül is felfogta, hogy miről van szó, vad, boldog öröm fogta el. Gyermeke lesz, Thérése-től lesz gyermeke! Első házassága gyermektelen volt, a második házasságában született gyermekei meghaltak. Lehet, hogy Spanyolországban él egy ivadéka, de anyja szakított Pierre-rel, s így semmi közelebbit nem tudhatott róla. S most Thérése-től lesz gyermeke, remek!

S a jó hír ugyanakkor érkezett, ugyanazon a napon, amikor elintézte pere újrafelvételének ügyét.

Uramisten, hisz Thérése még semmit sem tud legújabb sikeréről. Elmondta neki. Beszéd közben újra fellelkesedett. Thérése boldogan hallgatta. Maga is részt vett szeretője évekig tartó küzdelmében, s íme, állhatatosságának, makacsságának, simulékony ravaszságának, türelmének meglett az eredménye: győzött. Ugyanazt az áhítatot érezte, mint akkor, amikor először olvasta el röpiratait, de még ennél is többet: a beteljesülést. Szép, nagy arcát könnyű pír futotta be, szája félig kinyílt, mosolyogva, boldogan.

- Ma jó napunk van - mondta nagyon halkan, de hangja még mélyebben, teltebben csengett, mint máskor.

Pierre boldogsága csak most vált teljessé, hogy együtt volt azzal, aki teljesen átérezte büszke örömét. Igen, Thérése

 

megértette, jobban, mint bárki más, ő az, aki kiválasztatott a számára. Egymáshoz tartoztak, jobban, mint valaha.

- Igen - fonta tovább Thérése szavait -, valóban nagy nap ez!

- Most aztán összeházasodunk - folytatta tüzesen -, most nem tűrök több ellenvetést. - De még be sem fejezte a mondatot, s megint azon kapta magát, hogy a ház mégsem tetszik neki. - Mihelyt rehabilitálnak, összeházasodunk - fejezte be a mondatot.

A magasan ívelt szemöldök alatt a lány nagy szürke szeme egy pillanatra elsötétedett, mialatt elgondolkozott.

- Ahogy gondolod, Pierre - mondta, ezt is nagyon halkan s a szokottnál egy árnyalattal bizonytalanabbul. - Meddig tarthat, míg rehabilitálnak?

- Lehet, hogy nagyon rövid ideig, két-három hónapig - felelte Pierre.

Ez igaz volt. De hosszabb ideig is tarthatott, hiszen a bíróság jó-vagy rosszakaratától függött, s Pierre-t egy kis szégyenkezés fogta el, amiért feltételeket szabott házassági ajánlatának. De hát megtörtént, s végeredményben nem is bánta, hogy a lány ráhagyta. Többet nem is beszéltek erről, s Pierre most azzal volt elfoglalva, hogy nevet keressen születendő gyermeke számára. Abban állapodtak meg, hogy ha fiú lesz, az Alexandre, ha lány, az Eugénie névre fogják elkeresztelni.

- Akkor hát első amerikai hajóm az Alexandre nevet, a második az Eugénie nevet kapja, hogy mind a két eshetőségről gondoskodjunk - kiáltotta Pierre lelkesen.

Az Étioles kastélyban, Monsieur Lenormant birtokán a háziúr hatvanegyedik születésnapját ünnepelték. Monsieur Lenormant ünnepségei híresek voltak, mindenki szívesen jött el, a kastély szép angol parkjában jól érezte magát a társaság. Verőfényes szép idő volt, könnyű szellő enyhítette a forróságot. A hölgyek többnyire tarka ruhát és széles, világos kalapot viseltek. Sátrakat állítottak fel, a pázsitra abroszokat terítettek, az emberek letelepedtek, ettek, ittak, bohókás naiv játékokat játszottak. Azok számára, akik fogócskánál és krikettnél izgalmasabb játékot kedveltek, kártyaasztalokat állítottak fel, mind a szabadban, mind a kastély belsejében. A déli nagy hőség idejére pihenőtáborokat rendeztek be a fák árnyékában, a teraszokon és odabent a kastélyban is.

Most, hogy hűvösebb lett, a hatalmas park megtelt emberekkel, akik suttogva figyelmeztették egymást a szép számmal megjelent udvarhölgyekre és udvaroncokra. Eljött d'Ayen herceg is, Noailles gróf és felesége, a fiatal de la Rochefoucauld herceg, s Madame de Maurepas, a miniszterelnök felesége. Mademoiselle Désirée Mesnard nagy feltűnést keltett. A George Dandin próbái úgyszólván minden idejét lefoglalták; de Monsieur Lenormant talán épp e szerepe miatt szokatlan sürgetően kérte, hogy jöjjön el. S eljött, kecsesen, magabiztosan, egy kissé hetykén lépdelt a vörös hajú kis nő a pázsiton, számtalan férfi kísérője csoportjában.

Madame de Maurepas ezúttal is legmeghittebb barátnője, Montbarey hercegnő társaságában jelent meg. A teraszon ültek, jégbe hűtött limonádét ittak, és jókedvű, kaján megjegyzéseket tettek a többi vendégre. Így például, amikor Madame de Maurepas megpillantotta Désirée-t:

- Ni, a sovány kis hernyó - mondta, szemével a színésznő felé vágva. - Pedig milyen húsos levelet rágcsál.

Fiatalok is sokan jöttek el, majdhogynem gyerekek; Monsieur Lenormant szívesen vette magát körül ifjúsággal. Montbarey hercegnő is magával hozta lányát, a tizennégy éves komoly kis Veronique-ot.

- Rossz idők járnak a gyerekekre - panaszolta Madame de Montbarey. - Bennünket, öregeket aránylag jól készítettek elő az életre, hisz a zárdában arra neveltek, hogy örüljünk az életünknek. Most pedig? Nézze meg csak kedvesem az én Veronique-omat! Hogy elsavanyították! Amióta elvették tőlünk a vallást, gyerekeink mind unalmasabbak és erkölcsösebbek lesznek. Nézze meg azt a fiút mellette, annak is milyen sanyarú ábrázata van.

A sanyarú ábrázatú fiú Veronique oldalán Félicien Lépine volt, Monsieur Pierre de Beaumarchais unokaöccse. Kemény vonalú, szögletes arcában nagy, tűnődő szemek ültek, hosszú, dohánybarna kabátjában sután sétálgatott az eleven, tarka tömegben. A lány csontos arca a sovány meztelen váll fölött kissé nagynak tűnt; terebélyes, virággal díszített fehér szoknyájában megható karcsú volt a dereka. Koravénnek hatottak mind a ketten, amint elgondolkodva, mintha egyedül volnának, haladtak, át a vidáman zsibongó tömegen. A bemutatkozásnál Veronique vizsgálódva, barátságosan nézett Félicien szemébe, és a szófukar fiú, akit pajtásai ugratásai annyira elvadítottak, hogy teljesen magába zárkózott, már az első pillanatban bizalmat érzett a lány iránt. Félénken, ügyefogyott mondatokban próbált most beszámolni neki benső élményeiről. Veronique épp ezt a hangot szerette. Nagy érzelmes szemével ránézett a fiúra, s megvallotta neki, hogy ő maga is gyakran idegennek, magányosnak érzi magát társnői között.

Egy mesterséges barlang bejáratánál letelepedtek a sziklák közé. S míg ott ültek a kényelmetlen kőüléseken, egy szökőkút csobogó hangjainál, Félicien büszkén és zavartan bevallotta a lánynak, hogy olykor tilalmas könyveket olvas. Még a sokat szidalmazott, hatóságilag is üldözött filozófusnak, Jean-Jacques Rousseau-nak is ismeri két könyvét. S teljesen megváltozott, közölte Veronique-kal, amióta ezeket a műveket megismerte. Úgy látja most, hogy körülötte az emberek mesterkélten, léhán, bonyolultan, bűnösen élnek. Csupa megrögzött, ferde előítélet vesz bennünket körül, s mind messzebbre vezet el bennünket attól a természetes állapottól, melyet a bennünket teremtő legfőbb lény kiszabott számunkra. A mi életünknél sokkal igazabb az az élet, amit a természet fiai, az úgynevezett vadak élnek. Neki nem ez a véleménye? - kérdezte Veronique-ot, és zavarában buzgón s mélabúsan hátrább ráncigálta hosszú kabátujjak.

Véronique beismerte, hogy már hallott Jean-Jacques Rousseau-ról, mégis Félicien az első, aki világosan megértette vele a filozófus eszméit. Ezek az eszmék nagyon is a szívéhez szólnak. Egyébként neki sem telik sok öröme az ilyesféle ünnepségekben, mint ez a mai, ő is egyedüllétre és természetes életre vágyik.

Félicien ezek után nagybátyjáról, Monsieur de Beaumarchais-ról beszélt. Az ugyan szintén nyakig elmerült a civilizáció világában, de nem zárja el szívét a nagy emberi eszmék elől. S titokzatosan hozzátette még, hogy Monsieur de Beaumarchais-nak alighanem jelentős része van a szabadság, az emberi értelem és a természet ama nagy birodalmának a megalapításában, amivel most az Újvilágban kísérleteznek. Mindazonáltal ő, Félicien nemigen tudja rászánni magát arra, hogy Monsieur de Beaumarchais-val elbeszélgessen arról, ami annyira felkavarta bensőjét. Véronique az egyetlen, akivel erről tárgyalni tud, fejezte be szavait ügyetlenül és boldogan.

Paul Theveneau lépett hozzájuk. Arca kipirult, izgatottnak látszott. Mint általában azok az emberek, akiknek már kevés idejük van hátra, beteges sóvárgással kereste az emberek barátságát, a szerelmet, a szórakozást, s a sok csinos, ünnepi hangulatú fiatal nő jelenléte ezúttal is megpezsdítette vérét. Véronique szigorú, kissé dölyfös egyszerűsége felkeltette érdeklődését. Leült a két gyerek mellé, beszélgetni kezdett velük. De azok csak röviden válaszolgattak, s Theveneau megértette, hogy zavarja őket, elszomorodott, felállt és távozott.

Ügyetlensége bosszantotta. Félicien, ez a gyerek, kiütötte a nyeregből? Milyen másképp viselkedett volna Monsieur de Beaumarchais az ő helyében! Minden különösebb erőfeszítés nélkül, nagyon nyájasan, annyira a háttérbe szorította volna Félicient, hogy a kis Montbarey lány végül már csak vele foglalkozott volna. A könnyedséget csodálta Pierre-ben, amellyel az barátokat szerzett, és asszonyokat hódított meg. _t

Holott Paulnak is szerencséje volt a nőknél, nem panaszkodhatott. De ha csak egyszer is megesett, hogy egy lány, akinek udvarolt, elhárította udvarlását, nyomban elbátortalanodott, elgyávult. Lehet, hogy beteg teste tette ily ügyefogyottá, holott tudta, hogy szenvedélyes, okos arca van olyan vonzó, hogy elfeledtesse a nőkkel siralmas külsejét.

 

Egy magas lány ötlött a szemébe, egyedül ült egy padon. Elevenen csillogó szeme, hosszú szempillája volt, magas, merész szemöldöke, erős telt álla, s keblének s vállának tompa fényű, halványbarna színe jól érvényesült a drága, mályvaszínű, de rendkívül egyszerűen szabott ruhában. Paul már gyakran találkozott Thérése-zel, de ilyen szépnek még sohasem látta; úgy érezte, mintha most találkozna vele először életében.

Pierre-ről az volt a nézete, hogy különös kegyeltje a szerencsének. Élete lélegzetelállító események szakadatlan áradata, s a sodró folyam mind szélesebb, mind zúgóbb lesz. Neki meg már nem sok ideje van hátra, s mi öröme telt eddig az életében? Pierre alkalmasint nem is sejti, hogy milyen szerencsés. Amit a sors juttat neki, oly természetes egyszerűséggel fogadja, mintha mindez jog szerint járna neki. Thérése rámosolygott Paulra. Tetszett neki ez a fiús külsejű, lelkesedő, s bizonyára szerelmes férfi, tudott betegségéről, részvétet érzett iránta. Pierre gyakran dicsérte Paul eszét, szorgalmát, s Thérése érezte, hogy a fiatalember alázatos szeretettel ragaszkodik Pierre-hez.

Odébbhúzódott a padon, hellyel kínálta meg maga mellett a fiatalembert. Pierre nagy vállalkozásáról beszélgettek. Paul felvázolta a lány előtt az új üzlet roppant méreteit, felsorolta veszélyeit, kalandra csábító esélyeit. Thérése-t nemigen érdekelték a kereskedelmi részletek, de meghatódott, amikor arra gondolt, hogy Pierre neki csak a vállalkozás politikai jelentőségéről beszélt, s elhallgatta a maga személyes kockázatát.

Kissé csodálkozva állapította meg, hogy Pierre még nem érkezett meg. Paul sem értette az okát. Pierre távolléte feltűnt; ő volt a lelke Monsieur Lenormant híres ünnepségeinek.

De végre megérkezett. Megölelte Charlot-t, mentegetődzött, amiért elkésett. Már indulóban volt, amikor megérkezett futárja a tengerentúli postával, s nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy elolvassa. De megérte, folytatta titokzatosan sugárzó arccal. Az Amerikából érkezett hír rendkívül fontos, amiért is engedélyt kér Monsieur Lenormant-tól, hogy közölje vele és vendégeivel.

Egy kis magaslatra állt fel egy öreg juharfa árnyékában, a vendégek kíváncsian közrefogták. Nyugodtan állt, körülötte a párizsi és versailles-i urak és hölgyek díszes ünnepi társasága; csend lett a nagy fa alatt, s Pierre megszólalt:

- Uraim és hölgyeim! Egy okmány van a kezem között, melyet az Amerikai Egyesült Gyarmatok kongresszusa, jobban mondva az Amerikai Egyesült Államok kongresszusa július hó elején egyhangúlag elfogadott és kihirdetett. E nyilatkozat angol nyelvű szövegét fogom önöknek szíves engedélyükkel lefordítani. A fordítás természetesen hevenyészett lesz, nem adja vissza az eredeti súlyos lendületét, szavainak biztos nyugalmát és szárnyalását.

Fordítani kezdte az okmányt:

 

Amikor az emberi események sodrában egy nép arra kényszerül, hogy eloldja azokat a politikai kötelékeket, melyek egy másik néphez fűzték, s elfoglalja a földkerekség hatalmai között a Természet törvényei által részére kijelöli különálló és egyenrangú helyet, akkor az emberiség ítélete iránti köteles tisztelet megköveteli, hogy e nép nyilvánosságra hozza azokat az okokat, amelyek kötelékeinek eloldására kényszerítenek.

Úgy tartjuk, hogy az alant következő tételek nem szorulnak, bizonyításra:

Hogy minden ember egyenlő.

Hogy a Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel az embert: az élethez, a szabadsághoz és a boldogsághoz való joggal.

Az a véleményünk, hogy az emberek választotta kormányoknak kötelességük e jogokat biztosítani, s hogy a kormányzati hatalom nem függetleníthető a kormányzottak beleegyezésétől. Ami egyértelmű azzal, hogy ha egy kormányzati rendszer veszélyezteti vagy megsemmisíti e jogokat, a népnek joga van rá, hogy e kormányzati rendszert megváltoztassa vagy megszüntesse, és olyan új kormányt iktasson be, amely a fent említett elvekre támaszkodik, s amelynek, formája s felhatalmazása a nép biztonságát és boldogulását kívánja előmozdítani.

 

Olvasás közben Pierre-t újra elkapta a lelkesedés. Nem sokat törődött azzal, hogy az okmányt minél hűségesebben fordítsa le; az volt a célja, hogy azt az elragadtatást közvetítse hallgatóinak, amelyet az okirat őbenne keltett. S ez sikerült neki. Ha maga fellelkesült, lelkesedése a többieket is magával ragadta. Ott állt most a magaslaton, az öreg juharfa terebélyes lombja alatt, izgatott arcok tekintettek fel rá. Lenormant egyik kutyája, egy nagy fekete-fehér foltos dog hozzászaladt; Pierre egyik kezében a kéziratot tartotta, a másikkal a kutya fejét simogatta. Így állt ott derekát kihúzva, délcegen, sugárzó arccal, mellette a barátságos kutya. Zengő hangja néha berekedt az izgalomtól, most nem ügyelt arra, hogy a szónoki művészet szabályai szerint beszéljen, nem bánta, ha egy-egy mondata félbemaradt, s újra kellett kezdenie, mert nem sikerült elsőre lefordítania. S épp ezért szava közvetlenebbül hatott, oly természetes hangsúllyal, mintha abban a pillanatban született volna.

 

Az óvatosság és az okosság megköveteli - olvasta fennhangon -, hogy hosszú ideje fennálló kormányzati rendszereket ne változtassunk meg jelentéktelen, múló okokból. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy az ember szívesebben elviseli a rosszat, amíg az elviselhető, mintsem - a bajt orvosolandó - eltörölje a megszokott formákat, amelyekhez kötve volt. De ha a visszaélés s az önkény sorozatosan és következetesen arra az egyetlen célra irányul, hogy korlátlan s féktelen zsarnokságot kényszerítsen egy népre, akkor n nép joga és kötelessége, hogy megdöntse ezt a kormányt, s megvesse jövendő biztonságának új alapját. Hasonlóképp szenvedve tűrték e gyarmatok is, és a szükség most hasonlóképp arra kényszeríti őket, hogy változtassanak régi kormányzati rendszerükön.

 

Hallgatói számára nem volt újság az, amit Pierre most felolvasott. Ismerték Montesquieu, Helvetius, Voltaire, Rousseau könyveiből. De ezek az eszmék mindeddig csupán a szellem s az értelem játékaiként jelentkeztek, s most egyszerre tetté, politikai valósággá váltak, hisz már nem csupán könyvek lapjai közül, nem filozófusok szájáról szóltak hozzájuk, hanem olyan férfiak elveiként, akik egy új állam felépítésén fáradoznak.

Mély csönd volt. Még a lakájok is, akik eddig megszokásból, s utasításra szakadatlanul hordták a frissítőket, hirtelen felhagytak a munkával, a rét szélén álltak most, merev tartásban, előrenyújtott fejjel, fülüket hegyezve, a tálcákkal a kezükben. Oly csönd lett az emberekkel zsúfolt parkban, hogy hallani lehetett a madarak csicsergését s a délutáni szellő susogását a lomb között. Mindenki Pierre-t figyelte, csodálattal, tisztelettel, néhányan rosszkedvűen, de oly feszült izgalommal, mintha ő maga volna a nyilatkozat szerzője. Sokan tudták, hogy üzleti összeköttetésben áll az inszurgensekkel, sokan meg is mosolyogták a túlságosan is eleven, értelmes üzletember kereskedelmi buzgalmát. Most senki sem mosolygott. Most mindannyian érezték, tudták, hogy Pierre Caron de Beaumarchais történelmi fontosságú feladathoz jutott, s személyében Franciaország részesedését képviseli abban a hatalmas vállalkozásban, amelyet amazok odaát kezdeményeztek.

Pierre tovább olvasott:

 

Nagy-Britannia jelenlegi királyának élete sorozatosan ismétlődő méltánytalanságok és önkényeskedések láncolata, oly tettek krónikája, amelyeknek egyértelmű célja, hogy államainkban korlátlan zsarnokságot gyakoroljon. Ennek bizonyítására a pártatlan világ elé tárjuk a következő lényeket:

Megtagadta hozzájárulását oly törvényekhez, amelyek fölötte hasznosak és szükségesek voltak a közjó szempontjából, kormányzói által sürgős törvényeket felfüggesztetett, hozzájárulása beérkeztéig, s a legkirívóbban elhanyagolta azt a kötelességét, hogy foglalkozzék az eléje terjesztett törvényjavaslatokkal. Olyan helyekre hívta össze a törvényhozó testületeket, ahol azelőtt sohasem üléseztek, amelyek alkalmatlanoknak, kényelmetleneknek bizonyultak, távol lévén azoktól a levéltáraktól, amelyekben letétbe helyezik a nyilvános okiratokat - s mindezt azzal az egyedüli nyilvánvaló céllal, hogy e testületeket zaklassa, és munkájukban akadályozza.

Paul Theveneau nagy, barna, fénylő szemével mereven bámult gazdájára és barátjára. Lompos testtartással állt, elengedve magát, de csapott válla fölött mohón előrehajtotta lelkes szép fejét, hogy egyetlen szót se veszítsen abból a vádiratból, amelyet az Egyesült Államok kongresszusa nyújtott be az angol király ellen. Paul megfeledkezett a körülötte álló asszonyokról, megfeledkezett betegségéről, csak ezek a szavak zúgtak-zengtek benne, a méltatlan király trónfosztása, a szabadság, Amerika, a nagy hadjárat, az Amerikának szánt fegyverek, a nagy küldetésről szóló szavak. A küldetésről, amelyre barátja hivattatott el, s maga is kiválasztatott.

Maurepas grófné is, a miniszterelnök felesége, csöndben, feszülten figyelt. Amikor Pierre beszélni kezdett, egy tréfás megjegyzést súgott barátnőjének, Montbarey hercegnőnek a fülébe. S erre olyasmi történt, ami még életében nem esett meg vele.

- Kérem, ne zavarjon, Madame! - pisszegte le élesen a fiatal de la Rochefoucauld herceg, s az asszony nem is annyira sértődötten, mint csodálkozva, hirtelen félbehagyta a mondatot.

Thérèse számára egy pokrócot terítettek egy kis füves domboldalra ; ott ült a lány, s nagy, eleven arcával felnézett barátjára és szeretőjére. Elmerülten hallgatta Pierre szavait, a lelkébe szívta őket, figyelte izgalomtól tüzelő szép arcát, csupa szerelem s odaadás volt. Pierre elhallgatta előle a vállalkozás üzleti veszélyeit, az eszméért harcolt, a polgári szabadság nemes ügyéért. Amit itt hirdetett, s ahogy hirdette, az ugyanaz az eszme volt, s ugyanazok a szavak, mint amelyekkel annak idején meghódította a lányt, röpiratainak ugyanazok a mondatai, amelyeket rossz emlékű pere idején írt le, mert már akkor sem csak a maga érdekeiért küzdött, hanem minden ember jogaiért és igazságáért, az egész világ polgárságának ügyéért, az arisztokrácia, a kiváltságos osztály ellen.

S Pierre tovább olvasott :

 

Anglia királya képviselőházainkat több ízben feloszlatta, mert erélyesen, férfiasan szembeszálltak a népjogok ellen intézett támadásaival. Számtalan új hivatalt létesített, s hivatalnokok áradatát küldte nyakunkra, hogy a népet zaklassák, s vagyonunkat felemésszék. Törvényhozó testületeink engedélye nélkül, béke idején hadsereget küldött földünkre.

 

Préville-nek, a Théâtre Français színészének erőteljes, kifejező arca megmerevedett, mozdulatlanul hallgatta Pierre-t. Bár a nyilatkozat szavai megindították, mégis feldühödött azon, hogy ez a Beaumarchais minden alkalommal elhalássza előle a jól megérdemelt siker oroszlánrészét. A sevillai borbély sikerét is nagyrészt neki tulajdonították, holott ő csak megírta a darabot, de valójában a színészek - s elsősorban ő, Figaro-Préville - vitték diadalra; s most még az olyan viszonylag jelentéktelen sikert is kilopja a zsebéből, amilyenben ezen az ünnepségen része lehetett volna. Már hetek óta készültek egy kis bohózatra, melyet vacsora után kellett majd eljátszaniuk, évtizedekig tanulmányozták az előadás, a beszéd művészetét, s erre eléjük áll egy dilettáns, elhelyezkedik egy fa alá, egy kutya fejét vakargatja, felolvas valamit egy darabka papírról, hozzáértés, előkészület, művészet nélkül, dadogva, hebegve - s elhalássza az ember elől a jól megérdemelt tapsot.

Átszellemülten, ragyogva pillantott fel Caron papa a fiára. Peckesen, szálegyenesen állt az öreg, büszkén polgári öltözékére. Amikor utoljára hallgatott hugenotta istentiszteletet, a prédikáló pap úgy tűnt fel neki, mint az igazságosan büntető isteni harag legmagasabb jelképe. S most íme, valaki megalkotta a lázadás egy még hatalmasabb szobrát. A prédikáló pap emléke a semmibe foszlott e férfi előtt, aki a fa alatt állva vádat emel az angol zsarnok ellen, s megkondítja a szabadság harangját.

S Pierre tovább sorolta az angol király gonosztetteit:

 

Oly igazságszolgáltatásnak vetett alá bennünket, amely idegen alkotmányunktól, s amelyet törvényeink nem ismernek el. Tömegével szállásolta el nálunk fegyveres csapatait, kereskedelmünket elzárta a világtól, vámokat vetett ki ránk, hozzájárulásunk nélkül. Tengerentúlra hurcolt, hogy perbe fogjon állítólagos bűneinkért. Törvényhozó testületeinket feloszlatta, és jogtalanul bitorolt hatalommal odáig vetemedett, hogy törvényeket írt elő számunkra, kénye-kedve szerint. Maga mondott le kormányzói jogairól akkor, amikor megvonta tőlünk oltalmát, és hadat viselt ellenünk.

Azok között, akik nem vették le szemüket Pierre arcáról, míg hírül adta az amerikai szabadságról szóló üzenetet, feltűnt egy kövér úr is, kissé idegenszerű polgári öltözékben, kerek pocakján széles, virágos atlaszmellénnyel. Mr. Silas Deane volt, az Amerikai Egyesült Gyarmatok képviselője. Egy pillanatra sem vette le szemét a szónok szájáról. Érezte a tömeg izgalmát. Tudta, hogy Amerika sorsáról van szó, de nem tudott franciául, egy szót sem értett az egészből. A vendégek százai közt ő volt az egyetlen, aki még nem tudta, hogy többé már nem az Egyesült Gyarmatok, hanem az Egyesült Államok képviselője.

Jóval hátrább a tömegben ott állt Dubourg doktor is. Szándékosan maradt hátul. Nem nagyon érdekelte, hogy Pierre Caronnak, e fontoskodó szélkakasnak mi mondanivalója van, de amikor kiderült, hogy milyen lélegzetelállítóan fontos ez a mondanivaló, Dubourg doktor szörnyen felbőszült. E hírt neki kellett volna közölnie ezzel az előkelő társasággal, nem Monsieur Caronnak. Persze, Pierrenek külön futár hozta a hírt Le Havre-ból, mert annyi a pénze, mint a szemét, ő pedig holnap reggelnél hamarabb aligha kaphatja meg postáját. De a következő pillanatban Dubourg doktor dühe elpárolgott. Már nem törődött többé Caron úrral, már csak az üzenet maga érdekelte: a nemes stílus elragadta, képzeletében maga előtt látta barátját, Franklin Benjámin doktort. Szóval, elvetette a kockát! Nekivágott a dolognak! És gondolatban Dubourg doktor visszafordította Beaumarchais hetyke, lendületes szavait tisztelt barátjának mérsékelt, megfontolt szókincsére. S Pierre tovább olvasott:

 

Anglia királya végigfosztogatta tengereinket, végigrabolta partjainkat, felperzselte városainkat, számtalan emberünket megölte. S most, idegen zsoldosokból összetoborzott nagy seregeket szállít át a tengeren, hogy betetőzze a halál, a rablás és a gyilkosság művét, s oly kegyetlenséggel s hitszegő módra támadt ellenünk, hogy még a legbarbárabb korszakokban is párját ritkítja. Indiánokat uszított ránk, kegyetlen vadakat, akiknek hadviselése gyilkolás, nemre és korra való tekintet nélkül. Elnyomása alatt nyögve, a legtisztelettudóbb formában kérelmeztük önkényes intézkedéseinek visszavonását, de ismételt kérelmeinkre feleletül csak újabb sérelmekben volt részünk. Az a fejedelem, aki lényének minden vonásával ily félreérthetetlenül képviseli a zsarnokságot, nem alkalmas arra, hogy egy szabad nép uralkodója legyen. Szorongattatásunkban tehát bele kell nyugodnunk abba, hogy elváljunk egymástól, s angol testvéreinkre is olyképp tekintsünk, mint az emberiség többi részére: mint ellenségre a háborúban, mint barátra a békében.

 

Désirée egy zsámolyon ült, s előrehajló felsőtesttel, arcát tenyerébe hajtva, összevonta szemöldökét, csinos, hetyke arca mozdulatlanul figyelt. Úgy hallgatta a felolvasást, mintha egy izgalmasan újfajta darab valamelyik nagy jelenetét játszanák le előtte. Különös volt, hogy ezeket az egyszerű s méltóságteljes mondatokat, amelyek bizonyára még hosszú ideig s gyakran fognak elhangzani szerte a világban, először épp az ő könnyelmű, elegáns, szellemes Pierre-jének a szájából hallja. Látta, hogy Pierre semmilyen műfogást nem alkalmaz, nem pózol, hanem utolsó porcikájáig el van telve azzal, amit előad. Szemmel láthatóan elfeledkezett arról, hogy ez a történelmi jelentőségű nyilatkozat szoros rokoni kapcsolatban van üzletével. Charlot felé lesett. Charlot arca mogorva, kissé üres, kifejezéstelen volt, mint az olyan embereké, akik zenét hallgatnak. Ez az arc semmit sem árult el, holott gazdája feltehetőn lelke mélyén épp azt a kapcsolatot vizsgálgatta, amely az emberi jogok deklarációja s az ő és Pierre üzlete között fennállt.

A két gyerek azonban, Félicien és Veronique, szinte elkábult, a földről elszakadva egy földöntúli rétegben lebegtek. Már rég sejtették, hogy ilyesféle is van, ilyesfélének is lennie kell a világban: tisztaságnak, szabadságnak, igazságnak, eszménynek; de eddig ez csak sejtelem, csak érzés volt. S most ez a sejtelem tudássá, bizonyossággá lett. Elrévült arccal szívták magukba a kinyilatkoztatást. Észre sem vették, hogy kézen fogták egymást, tekintetük megbabonázva csüngött azon a férfin, akinek ajkáról e lelkesítő szavak felszálltak.

Az pedig egyenesen, kihúzott derékkal állt fölöttük, s diadalmasan harsonázta el a néma tömeg fölött a nyilatkozat utolsó mondatait:

 

Mi, az Amerikai Egyesült Államok képviselői, egybegyűlve Általános Kongresszusunkon, tanúnak idézve meg a világ Legfelsőbb Bíráját szándékaink tisztaságának bizonyítására, ezennel kijelentjük s ünnepélyesen kinyilvánítjuk e gyarmatok: tisztes népének nevében és felhatalmazásából:

az Egyesült Gyarmatok immár jog szerint független és szabad államok, s azok is maradnak. Feloldják mindazokat a kötelékeket, amelyek a brit koronához fűzik őket. Megszakítanak, minden politikai összeköttetést Nagy-Britannia államával. És mi szilárdan bízva az isteni gondviselés oltalmában, a nyilatkozat megvalósulásának zálogául kölcsönösen felajánljuk életünket, vagyonunkat és becsületünket.

 

A befejező mondatok után még legalább egy percig néma csönd uralkodott. De aztán összeverődtek a tenyerek, s az ünnepi díszbe öltözött, kecses, szertartásos párizsi és versailles-i urak és hölgyek Pierre felé szaladtak, lélekszakadva futottak, körülvették, ölelgették, tombolva kiáltoztak körülötte. Oly vad lelkesedés fogta el őket, mintha nem is hetekkel ezelőtt és több ezer mérföldnyi távolságban lezajlott eseményekről volna szó, hanem valamiről, amihez mindannyiuknak közvetlen közük van, mintha ezt a nyilatkozatot maguk bocsátották volna ki, mintha az a férfi ott fent maga fogalmazta volna meg az ő nevükben.

Voltak ugyan, akik érezték, hogy ez a lelkesedés nem egészen illő, s nem szabad, hogy sokáig tartson. Madame de Maurepas például így szólt barátnőjéhez, Montbarey hercegnőhöz :

- Ki tudja még üzleteit ennyi lelkesedéssel köríteni, mint Toutou barátunk?

Mert Madame de Maurepas Toutou-nak hívta Pierre-t.

A születésnapját ünneplő házigazda, Monsieur Lenormant sem osztozott az általános lelkesedésben. Jóllehet a tűnődő mogorvaság kifejezése eltűnt arcáról, amikor Pierre a nyilatkozat végére ért, s ha véleményét kérdezték az inszurgensek csodálatos nyilatkozatáról, akkor udvariasan bólintott nagy koponyájával, de lelke mélyén egyáltalán nem értett egyet a nyilatkozat hangjával. Haladó gondolkodású volt ő maga is, rokonszenvezett a felkelőkkel, és csöppet sem bánta, ha az angolokat megverik, de ugyanakkor meggyőződéses híve volt a tekintély uralmán alapuló francia monarchiának, a felvilágosult abszolutizmust tartotta a legjobb kormányformának, s attól félt, hogy az inszurgensek fölényes győzelme Franciaországban is a lázadás és az anarchia szellemét hívná életre. Igaz, örvendetes dolog az, ami Philadelphiában történt. De Monsieur Lenormant nem szerette a pátoszt, s úgy tartotta, helyesebb, ha az ember érzelmeit magába zárja, s a nyilvánosság előtt gúnnyal védekezik az igazságtalanság ellen. Lehet, hogy a derék amerikaiaknak sok jó tulajdonságuk van, de ízlésük nincs, és Pierrenek is jobb dolga lehetett volna, mint ezt a fellengős nyilatkozatot ily szónokiasan felolvasni. Monsieur Lenormant-t egy kissé bosszantotta, hogy ez a patetikus jelenet félresiklatta a jól indult születésnapi ünnepséget.

Pierre-hez lépett, akit még mindig szoros gyűrűbe fogtak körül az emberek. A barátságos, nagy kutya még mindig mellette állt, lábához simult, Pierre olykor megvakargatta a fejét. Pierre értett a kutyákhoz, szerette őket, Caprice nevű szukája egy nyakörvet viselt a következő felírással:

 

Caprice-nek hívnak, Pierre de Beaumarchais gazdája vagyok, a rue de Condéban lakunk.

 

Monsieur Lenormant most ott állt Pierre mellett, arcán jól ismert vékonyka mosolya.

- Jelentős nyilatkozat ez, kedves barátom. Az inszurgensek ezek szerint tehát most mindent kockára tesznek, életüket, vagyonukat. Ehhez nagy bátorság kell, nagy merészség!

Megszorította Pierre kezét - szerencsét kívánt-e neki, vagy részvétét fejezte ki? - s továbbment.

A jelenlevők udvariasan, értetlenül mosolyogtak. Pierre meghökkent. De gyorsan elhessegette bosszúságát. Megértette Charlot-t; ma őt kellett volna ünnepelni, s Pierre kiszorította az érdeklődés középpontjából. Elhatározta, hogy ki fogja békíteni.

Erre akkor kínálkozott alkalom, amikor a bőséges lakoma s a tűzijáték után a nagy színházterembe vonultak, a színészek előadására.

Monsieur Lenormant-nak köznapi életében kissé keresett, körülményes modora volt. De magánszínpadán nemcsak nagy igényű, modern tragédiákat játszatott, hanem olykor a legdurvább naturalizmus jegyében írt bohózatokat, úgynevezett parade-okat is. E kis komédiákban a legnagyobb nyíltsággal beszéltek az emésztés és a szerelem minden részletéről, a vaskosból is a legvaskosabbat adták, mindannak az összefoglalását, amit arisztophanészi természetességnek neveztek. A versailles-i udvar és a párizsi szalonok férfi és hölgyvendégei a mindennapok túlfinomult társadalmi élete és agyafúrt szertartásai után szívesen ették ezt a durva kosztot.

- Az embernek meg kell tanulnia - mondta egyszer Monsieur de Maurepas, a miniszterelnök -, hogy hol isten legyen, hol disznó, de kellemmel legyen ez is, az is.

Pierre szívesen, könnyen írt ilyen jeleneteket; a vaskos humornak is mestere volt. A mai estére három kis bohózatot készített elő, az utolsótól várta a legnagyobb sikert. Ebben két piaci kofa szerepelt, Mesdames Séraphine és Héloíse, két halaskofa, kiknek szekere felborult, és kárpótlást követelnek elveszett árujukért. Összevesznek egymással, veszekednek a járókelőkkel, a rendőrrel, a bíróval, kimeríthetetlen raktáruk van ízes, szemléletes, erősen illatozó fordulatokból, s nem fukarkodnak velük. A játék végül is egy körtánccal s Monsieur Lenormant magasztalásával fejeződik be, akinél Mesdames Séraphine és Héloïse meghallgatásra s kártérítésre talál.

Madame Séraphine szerepét Monsieur Préville játszotta volna, aki annak idején a Théâtre Français előadásán Figarót alakította. Madame Héloïse szerepét Monsieur Monvelre osztották, a Figaro előadás Don Basile-jére. De Pierre sok bort ivott, szónoki sikere is a fejébe szállt, s az ellentétekben mindig is örömét lelte: elhatározta, hogy maga játssza Madame Héloïse-t. Ez nemcsak tréfának volt jó, de egyben tiszteletadás is volt Charlot előtt, s alkalmas arra, hogy kiengesztelje.

Monsieur Préville s Monsieur Monvel éppenséggel nem volt elragadtatva az ötlettől. De tudták, hogy a Figaro mindenható szerzőjével nem húzhatnak ujjat. Savanyú arccal engedtek Pierre kívánságának, aki jókedvűen magára húzta Madame Héloïse bő szoknyáját, bebújt fapapucsába. Hatalmasan duzzadó kebleket tömött réklije alá, a színházi fodrász néhány vaskos ecsetvonással kisminkelte. S már koppant is odakint a bot, kiléptek a színpadra.

Pierrenek ügyelnie kellett arra, hogy a Théâtre Français két híres színésze meg ne bántódjék; ezt csak úgy érheti el, ha a rögtönzött előadás jobbnak bizonyult az eredeti szereposztásnál. Összeszedte minden erejét, tehetségét. Préville csakhamar meggyőződhetett arról, hogy Pierre-ben olyan partnerre akadt, aki semmivel sem marad el Monvel mögött. Hamarosan, már az első mondatok után belemelegedtek a játékba, s egymást túllicitálva valóságos farsangi hangulatot teremtettek a színpadon. Harciasan, zamatos csibésznyelven káromkodva és jajveszékelve, Séraphine és Héloise így járta be kálváriája minden stációját.

A nézők vidám meglepetéssel ismertek rá kedvenceikre, Beaumarchais-ra és Préville-re. Hatalmasan élvezték álöltözékeik nyers humorát. Nevettek, egyre harsányabban. A festék alatt kipirult arccal a darázsderekú hölgyek dőltek a kacagástól, majdhogy meg nem fulladtak, viharosan tapsoltak. S Monsieur Lenormant boldog volt; megölelte Pierre-t, és szívében megbocsátotta neki a sok bosszúságot, amit az este szerzett neki.

De a két gyerekre, Félicienre és Veronique-ra ijesztő hatással volt a kis színpadi tréfa. Megdöbbenve, riadtan nézték azt a férfit ott fent, a színpadon, aki arca verejtékében szitkozódott, trágár szavakat ordítozott, szemérmetlenül táncolt, pojáca módjára harsogott és idétlenkedett. Ugyanaz az ember az, aki még néhány órával ezelőtt a legmagasabb csúcsra ragadta fel szívüket? Bár elmentek volna, mielőtt ezt látják! Szégyellték magukat helyette is. Hát ilyennek teremtették az embert, hogy a legszebb egekből is újra meg újra a szennybe zuhan?

Mialatt a nézők körülfogták, ünnepelték, Pierre szeme megakadt a két gyereken. Látta arcukat, lehorgasztott fejüket, megsejtette, hogy mi megy bennük végbe, s valami megnevezhetetlen, rossz érzés fogta el, s hirtelen dühös lett. Kamasz korában, amikor olyan idős volt, mint most Félicien, már vidáman hancúrozott a lányokkal, ez a tizenöt éves siheder pedig olyan, mint a csecsemő, és még a gőgös erénycsőszt adja, s miközben mosolyogva csevegett barátaival, azt gondolta magában: „Micsoda álszemérmes, savanyú nemzedék nő itt fel körülöttünk! Sem türelem, sem méltányosság nincs bennük az emberi természet iránt."

 

Mr. Silas Deane pedig méltóságteljesen ide-oda hordozgatva kerek hasát, nagy buzgalommal képviselte az Egyesült Államokat. Pierre bevonta ügyleteibe - tudta, hogy miért teszi -, s Mr. Deane hajótulajdonosokkal, szállítókkal tárgyalt s fölötte hasznosnak érezte magát.

Pierre összeismertette néhány előkelő úrral is, akik nyílt szószólói voltak az amerikai ügynek, így többek között bemutatta de Broglie grófnak, Franciaország marsalljának is, egy ősrégi nemesi családból származó, dúsgazdag úrnak. Az ötvennyolc éves tábornagy, akit haditettei világhírnévhez juttattak, mély benyomást tett a connecticuti kereskedőre. Ha az amerikaiak felkérik, de Broglie gróf hajlandó lett volna áthajózni hozzájuk, s „kormányzóként" kezébe venni a kormány és a hadsereg vezetését. Egy bizalmi emberét küldte volt el hozzájuk, egy de Kalb nevű ezredest, aki a rossbachi ütközetben megmentette az életét, s megbízta, hogy lépjen érintkezésbe az inszurgensekkel. Monsieur de Kalb értelmes ember s jó katona volt, és értékes híranyagot hozott haza Amerikából. Igaz, arról is be kellett számolnia, hogy az amerikaiak egyelőre még haboznak, elfogadják-e a tábornagy ajánlatát. De ez a hír nem kedvetlenítette el Monsieur de Broglie-t, aki továbbra is változatlan buzgalommal támogatta a felkelők ügyét.

Mr. Deane feladatai közé tartozott, hogy néhány tehetséges tisztet, elsősorban tüzér-és utásztiszteket toborozzon az amerikai hadsereg számára. Ezt közölte a marsallal is, s ennek barátja, de Kalb ezredes hajlandónak mutatkozott arra, hogy belépjen az amerikai hadseregbe. Monsieur de Kalb nem nemesi családból származott - még a nevét meg előző de szócska is kétes eredetű volt -, a francia hadseregben nem számíthatott további előléptetésre, hisz még ezredessé való kinevezését is csak a marsall ajánlásának köszönhette. Mr. Deane azonban boldog és büszke volt, hogy az érdemes katonát a Kongresszus megbízásából az amerikai hadsereg vezérőrnagyává nevezheti ki. Az új tábornok Mr. Deane-nek még néhány más, főképp fiatalabb tisztet mutatott be, akik ugyancsak hajlandók voltak amerikai szolgálatba lépni, és Silas Deane ennyi lelkesedés láttán boldogan és meghatva, valamennyit felfogadta, egy-egy fokozattal magasabb rangban, mint amilyet a francia hadseregben viseltek.

De amikor az amerikai megbízottnak ki kellett volna fizetnie a foglalót és a legszükségesebb felszerelés költségeit, váratlan nehézségekkel találta magát szemben. Otthonról, a Kongresszustól csak kevés pénzt hozott magával, azzal biztatták, hogy az amerikai hajóskapitányok zsákmányolta hajók és rakományaik árából - melyeket francia kikötőkben fognak értékesíteni - majd megtoldják kevés készpénzét; ám az amerikai kapitányok nem zsákmányoltak hajókat, s Mr. Deane pénze elfogyott. Már nem tudta kifizetni azokat az esedékessé vált összegeket sem, amelyekkel hajótulajdonosoknak és szállítóknak tartozott. Egyik levelet a másik után írta a Kongresszusnak, sürgetve, hogy Monsieur de Beaumarchais szállítmányai kiegyenlítésére készítsenek

 

elő pénzt és árut, őneki magának is küldjenek pénzt. De a Kongresszustól nem jött válasz, s ha mégis jött, semmitmondó volt.

Mr. Deane jó hazafi volt, odaadóan szolgálta a szabadság ügyét. Az ügy szolgálatában hagyta el virágzó connecticuti üzletét, s büszke volt arra, hogy az Egyesült Államok képviselője lehet. Értelmes ember volt, ismerte a világot. Tudta, hogy a Kongresszusnak sok pénzre van szüksége halaszthatatlan, sürgős kiadásai fedezésére, hogy nincs pénze, hogy a háború ügye is rosszul áll. Bármilyen kellemetlen volt is számára, megértette, hogy odahaza más gondjaik vannak az embereknek, mint a több ezer mérföldnyi távolságban üldögélő követ kéréseinek teljesítése.

De azt nem tudta Mr. Deane, hogy a Kongresszust elutasító magatartásában épp az a Mr. Arthur Lee erősíti meg, akit Pierre Londonban megismert. Mr. Lee-t már az is bántotta, hogy Monsieur de Beaumarchais nem járta ki számára Versailles-ban a megígért királyi kihallgatást, s duplán feldühödött, amikor megtudta, hogy a Kongresszus nem őt nevezte ki párizsi meghatalmazottjának. Gyanakvó természet lévén, Pierre-rel folytatott londoni tárgyalásai után az a meggyőződés alakult ki benne, hogy a Hortalez cég csak papíron létezik, spanyolfal gyanús üzelmek elé. Mr. Lee nem hallgatta el ezt a véleményét befolyásos philadelphiai testvérei s a Kongresszus előtt sem. Amit a Hortalez cég szállít, írta, az a francia király ajándéka az Egyesült Államok részére; ha Beaumarchais és Deane ezt tagadná, csak azért teszik, hogy illetéktelen haszonhoz jussanak. A Kongresszus elolvasta e leveleket, a Kongresszusnak nem volt pénze, a Kongresszus feljogosítva érezte magát arra, hogy hitelt adjon londoni meghatalmazottja jelentéseinek, és válasz nélkül hagyja Mr. Deane, párizsi meghatalmazottja mind sürgetőbb szemrehányásait.

Amikor Mr. Deane-nek végképp elfogyott a pénze és már szállodai számláját sem tudta kifizetni az Hótel d'Hambourg-ban, mit tehetett volna egyebet: a mindig készséges Monsieur de Beaumarchais-hoz fordult. Virágos mellényében a kövér úr izzadva, zavartan elmondta Pierrenek súlyos gondjait. Pierre megdöbbent. Ha a philadelphiai urak már azt a néhány száz dollárt sem tudják előteremteni, ami párizsi képviselőjük létfenntartási költségeit fedezné, mi történik majd, amikor azokat a milliókat kell kifizetniük, amelyekkel a Hortalez cégnek tartoznak? Képzeletben maga előtt látta Charlot gúnyos kis mosolyát, hallotta behízelgő zsíros hangját:

„Az inszurgensek tehát most mindent kockára tettek, életüket és vagyonukat."

De Pierre arca nem árulta el megdöbbenését. Mosolyogva, nagyvonalúan közölte Mr. Dcane-nel, hogy a Hortalez cég szerencséjének tartja, ha előlegezheti neki a kívánt összeget.

Mr. Deane jól táplált arca sugárzott. Milyen szerencse, hogy ilyen emberek vannak Párizsban, mint ez a Monsieur de Beaumarchais, aki a föld alól is előteremti az amerikaiak hadifelszerelését, aki tud angolul, aki türelemmel várja, hogy a Kongresszus kifizesse követelését. S aki mind ennek tetejébe még pénzt is ad, ha az ember megszorul.

Mr. Deane meg volt mentve. Legalábbis két-három hétre. De mi lesz aztán?

A következő levél, amelyet Amerikából kapott, némiképp megvigasztalta. Pénzt ugyan nem küldött a Kongresszus, de hírül adta, hogy még egy meghatalmazottat küldenek ki Párizsba, Franklin Benjámin doktort. Mr. Deane úgy vélte, ha ez a nagyhírű ember veszi át a vezetést Párizsban, akkor neki már nincs mitől tartania. Persze, még hónapokba fog telni, amíg Franklin doktor megérkezik Párizsba, de vigasztaló volt a tudat, hogy a szűkölködésnek egyszer csak vége szakad.

 

Heves vérmérséklete, hiúsága és játékossága ellenére Pierre kitűnő szervező és fáradhatatlan munkaerő volt. A Hortalez cég raktárházait zsúfolásig megtöltötték a fegyverek, egyenruhák, különféle áruk, Le Havre, Brest, Cherbourg, Nantes, Bordeaux, Marseille hajóépítő dokkjaiban már készültek a hajók az áruk elszállítására, kapitányokat, matrózokat toboroztak az épülő hajókra.

A cég minden nagyobb francia kikötőben ügynököket tartott. Hogy csak a fontosabbakat említsük, az északi kikötőkben Emmery, Vaillant és d'Ostalis urak dolgoztak, a déliekben Chassefierre és Peyroux. Voltak közöttük jelentéktelen, jóravaló emberek, voltak minden hájjal megkent, megbízhatatlan fickók. Legfőbb ideje volt már, hogy az ember a körmükre nézzen.

A Hortalez cég tevékenykedését a francia kikötőkben azonban az angol titkosszolgálat állandóan szemmel tartotta, és Gérard államtitkár újra meg újra a legszigorúbb titoktartást kötötte Pierre lelkére. Kivált az északi kikötőkben hemzsegtek a kémek. Pierre tehát Paul Theveneau-t küldte északra, ő maga, Monsieur Durand álnéven barátja, Philippe Gudin társaságában délre indult, egy kis „tanulmányi és kéjutazásra".

Pierre szívesen utazott. Nyitott szemmel és szívvel figyelte az ismeretlen tájakat, örült az ismeretlen városoknak, ismeretlen embereknek. S a kedélyes, szemlélődő, minden élvezetben örömét lelő Gudinben olyan társra lelt, akinél jobbat nem is kívánhatott volna. A végsőkig odaadó, jó barátot nem sértette, ha Pierre távol tartotta zavaros, olykor tisztátalan üzleteitől; mindig kéznél volt, ha Pierrenek szüksége volt rá, s visszahúzódott, ha úgy érezte, hogy zavarja. Jó társnak bizonyult a fehér asztalnál is, kedvét lelte ételben, italban, s a maga étvágyával megkettőzte a másikét. Jó humora is volt, minden tréfára kapható. S ráadásul nagy tudású ember is volt, műveltségének Pierre már nemegyszer hasznát látta.

Így hát kettesben beutazták Franciaország déli tartományait. Késő ősz volt, a föld gazdagon, éretten terült el előttük. Jó fogadókban háltak, élvezték a tájat, a bort, a nőket.

S élvezték ezenfelül a történelem illatát is e régi földön. Philippe Gudin lelkes régész volt. Otthonosan mozgott a romok között, képzeletében az omladozó falak visszaváltoztak azzá, amik egykor voltak, s benépesültek hajdani lakóikkal.

Pierrenek is volt érzéke a történelem emlékeihez, fordulatos, eleven szelleme megízesítette, száz kecses ötlettel ékesítette fel barátja elbeszéléseit. Amire ez rögtön rágyújtott régi nótájára:

- Milyen kár, Pierre, hogy nem vagy tanult ember! Milyen jó tudós lett volna belőled! S mit vesztett benned a francia klasszikus tragédia!

- Hagyj már békén! - ütötte el a könnyelmű Pierre. - Jól van úgy, ahogy van.

Önmagáról az volt a véleménye, hogy van akkora tehetsége, hogy Corneille-jel, Racine-nal vetélkedő drámaíró lehetett volna belőle, ha mások a körülményei; így legjobb esetben Moliére dicsőségére pályázhat. De azért lelke mélyén hálás volt a sorsnak, hogy egy nagy üzletember pályájára szánta. Úgy látta, hogy mind a születés, mind a szellem kiváltságai lassanként elhalványodnak a pénz új kiváltságai mellett. Neki mind a három rendelkezésére áll. A szellem vele született, a pénzt és a nemességet megszerezte.

Olykor üzletei arra kényszerítették, hogy egy-egy órára, némelykor egy-egy napra is elváljon barátjától. Philippe ilyenkor tanulmányainak szentelte idejét, írt, olvasott, s arról elmélkedett, hogy míg ő, mint valami sírok, romok közt bolygó árnyék, holtakat idéz fel eljövendő nemzedékek okulására, azalatt nagy barátja, az emberiség üdvén fáradozva, hajógyárakat, kikötőket látogat, ezer szorgos kezet állít munkába, ezer leleményes koponyát szervez be a nagy vállalkozásba. És egy új vikinghez hasonlította Pierre-t, tengeri hadak fejedelméhez, aki útra kél, hogy új birodalmakat hódítson meg törzse számára.

Megesett, hogy ha társaságban voltak, s Pierre ötletességével, tréfáival meghódította ismeretlen italozó társait is, Philippe lelkesedésében nem állta meg, hogy célzásokkal, félszavakkal el ne árulja, ki rejtőzik a Monsieur Durand álnév alatt. S ha Pierre-t kérdőre vonták ilyenkor, letagadta ugyan, de úgy, hogy mindenki felismerte benne a híres Monsieur de Beaumarchais-t.

Így történt, hogy Bordeaux szép városában Pierre egy olyan kalandba csúszott bele, amely ugyan kezdetben jól elszórakoztatta, de később sok bosszúságot szerzett neki.

Bordeaux-ban ugyanis, Testard és Gaschet úr hajógyárában egy nagy, öreg hajót építettek át Pierre számára. Pierre sokszor megfordult a Testard és Gaschet cég irodájában, de Monsieur Gaschet-n kívül senki sem tudhatta, hogy kicsoda. Bordeaux-ban azonban épp akkor nyitották meg az újonnan felépült nagy színházat. A sevillai borbély-lyal akartak nyitni, a próbák már folytak. Pierre naponta többször is elsétált a színház előtt, s csak nehezen tudott ellenállni a kísértésnek, hogy felmenjen a színpadra, s a színészeknek, akik ott az ő figuráit és mondatait próbálták, oda ne kiáltsa:

Én vagyok Beaumarchais, halljátok, én vagyok Beaumarchais!

De ellenállt a kísértésnek, s a jámbor, fecsegő Gudinnek is szigorúan a lelkére kötötte, el ne árulja kilétét. Ez buzgón, összeesküvő arccal bólogatott:

Bennem megbízhatsz.

De amikor este a fogadóban, a szomszéd asztalnál valaki kijelentette, hogy annak az úrnak az arca ismerős neki, Gudin nem állta meg, hogy el ne vigyorodjék. S másnap már az egész városban széltében-hosszában beszélték, hogy a híres Monsieur de Beaumarchais a városba érkezett, hogy felszabadítsa Amerikát, s megtekintse darabjának előadását. Harmadnap pedig egy színészküldöttség kereste fel Monsieur Durand-t, és megkérte, hogy tekintse meg a Figaro próbáit, s tegye meg észrevételeit. Monsieur Durand udvariasan mosolyogva megkérdezte, hogy milyen jogon adhatna tanácsot - ő, az egyszerű Monsieur Durand - tapasztalt, kipróbált színészeknek.

A színészek visszamosolyogtak, s azt felelték, ha Monsieur Durand súlyt helyez arra, hogy Monsieur Durand maradjon, ők természetesen tiszteletben tartják ezt a kívánságát, de azért a próbákra jöjjön el.

Monsieur Durand elment a próbákra, jókedvűen, lelkesen, hasznos tanácsokat adott, melyeket tisztelettudóan megfogadtak. Az előadás valóságos diadalünnep volt, a színészek a páholyában ülő Monsieur Durand felé mutogattak, a közönség megéljenezte Monsieur Durand-t, Pierre pedig védekezően felemelte kezét, s mosolyogva azt kiáltotta:

De kedves barátaim, én Monsieur Durand vagyok!

Ezek után vidáman visszatért Párizsba. De ott csakhamar észrevette, hogy a jókedvűen kiürített serleg fenekén egy kis keserű üröm maradt.

Mikor ugyanis Vergennes grófnál jelentkezett, a miniszter helyett Monsieur de Gérard fogadta. Monsieur de Gérard ugyan korrekt úriember volt, de Pierre nem szívesen tárgyalt vele; hiányzott belőle Vergennes tréfásan bölcselkedő nyájassága. S ezúttal Gérard különösen rideg volt.

- Ön nyilván értesült arról, Monsieur - támadt rá rögtön Pierre-re -, hogy Lord Stormont több alkalommal személyesen felkereste a külügyminisztert, s felszólalását okiratokkal alátámasztva rámutatott a Hortalez és Társa cég gyanús, vagy már nem is gyanús tevékenységére. Mi már összeköttetéseink legkezdetén figyelmeztettük arra, Monsieur, hogy ön miatt nehézségeink lesznek Angliával, és nyomatékosan megkértük, tartózkodjék minden meggondolatlanságtól. S erre most Bordeaux-ban, míg ott két nagyobb hajó átépítésének gyanús munkálatai folynak, egy Durand nevezetű úr megjelent A sevillai borbély előadásán, s mindenki tudta, hogy ki ez a Durand úr. Mit képzel voltaképp, Monsieur, amikor ilyen gyermeteg csínyekre vetemedik? Vagy talán nem tudja, hogy ezért a király kormányának kell helytállnia?

Pierre, dühében ajkát harapdálva, azt felelte, hogy ha az angolok felfigyeltek a Hortalez és Társa cégre, azért azok a felelőtlen csirkefogók felelnek, akik meggondolatlanul belefecsegnek a világba, s azzal néven nevezte a derék, jóindulatú, szószátyár Dubourg doktort.

De ezt a védekezést az államtitkár élesen visszautasította.

- Arra kérem, Monsieur - mondta -, ne tartson bennünket ostobábbnak, mint amilyenek vagyunk. Pontosan tudjuk, mit tartsunk önről, és mit Dubourg doktorról, s torkig vagyunk az ön könnyelműségével. Önnek el kell döntenie, hogy a jövőben a minisztérium megbízottjának kívánja-e magát tekinteni, aki tudja, hogy kell viselkednie, vagy pedig magánembernek, aki kedve szerint élhet.

Pierre-t tehetetlen düh fogta el, szótlanul eltávozott.

Nemcsak Párizsban, északon is bonyolódott a helyzet. Paul jelentése szerint három hajó várakozott ott, indulásra készen, de az angolok mind ez ideig megakadályozták, hogy a hajók kifussanak a kikötőből, nap mint nap újabb tiltakozásokat jelentettek be a tengerészeti minisztériumnál, s a francia hatóságok, bármilyen jóindulatúaknak mutatkoztak is, kénytelenek voltak szigorú vizsgálatokat színlelni. Ilyen körülmények között Paul nem merte magukra hagyni Emmery és Vaillant urakat; addig marad északon, írta, amíg a hajók ki nem futnak a kikötőből.

Pierre legszívesebben maga utazott volna oda. Bízott leleményességében s lélekjelenlétében; a helyszínen könnyen elbánna az angolokkal, s alkalmas pillanatban, a kikötői hatóságok engedélyével vagy engedélye nélkül, útnak indítaná a hajókat. Különben is égett a vágytól, hogy személyesen jelen lehessen, amikor első hajói kifutnak a tengerre. De ekkor eszébe jutott Monsieur de Gérard, elkedvetlenedett s lemondott a bresti utazásról.

Egyébként Paul átkozottul rendesen viselkedett, hisz nem kis áldozat volt az, hogy ily sokáig hajlandó volt északon maradni. Pierre pontosan tudta, hogy Paul mennyire szereti Párizst, és szerelmét a csodálatos város iránt csak fokozta az a tudat, hogy évei meg vannak számlálva. Annyi életet akart felhabzsolni, amennyi csak beléje fér. Ezenfelül Pierre azt is tudta, hogy már közeleg a tél, s a hosszabb tartózkodás az Atlanti-óceán partján éppenséggel nem használt Paul gyenge lábon álló egészségének.

Pierre elmondta Thérése-nek, hogy Brestben és Le Havre-ban három, áruval megrakott hajója vár indulásra. Az egyiket „Alexandre"-nak, a másikat ,,Eugénie"-nek, a harmadikat „Victoire"-nak hívják. Ha az ember babonás, akkor eljátszadozhatik azzal, vajon mit jelent, ha ez vagy az a hajó indul elsőnek. De vajon nem árt-e Paulnak az északi tenger zord éghajlata, kérdezte Thérése.

- Én is aggódom miatta - felelte Pierre -, s ezt meg is említettem neki. De mindenképp maradni akar. Azt írja, hogy a dolog már nem tarthat soká.

S valóban, egy héttel utóbb Paul arról értesítette a Hortalez és Társa céget, hogy a közeli napokban hazatér. A Victoire már kifutott a kikötőből, s ha nem merül fel előre nem látott akadály, mire Pierre e sorokat olvassa, a másik két hajó, az Alexandre és az Eugénie is már nyílt tengeren vitorlázik.

Pierre hatalmas íróasztala előtt ülve olvasta e levelet, tűnődve maga elé nézett, mosolygott. Szemben ült a falnak azzal az üresen maradt részével, amelyre Duverny arcképét szánta, azt a festményt, amelyet pere alkalmával elloptak tőle. De nem az üres falat látta. A fal helyén hajók tűntek fel, az ő hajói, fegyverekkel megrakodva szelték át a tengert, Amerika felé tartva, hogy harcba szálljanak a szabadságért, egy jobb világért.

Második fejezet

 

Franklin

Az öregúr bundájába burkolózva a hajókorlátnál állt. December eleje volt, hideg szél fújt, az öregúr nagy, súlyos koponyáját is vastag szőrmesapkába bújtatta, a sapka alól bundája gallérjára hullott hosszú, gyér, fehér haja.

A szél felerősödött, még itt, az egyébként nyugalmas, védett, Quibéroni-öbölben is megtáncoltatta a hajót. Míg jókora acélkeretes pápaszemén át a partot kémlelte, az öregúr önkéntelenül mindkét kezével a korlátba kapaszkodott.

Az út, az átkelés Európába nem tartott sokáig, alig öt hétig, de éppenséggel nem volt kellemes. A veszettül fújó szelet ugyan jól bírta, mert az öreg Franklin Benjámin még sohasem volt tengeri beteg, de a hosszú kongresszusi ülésezések, a mozgás teljes hiánya kimerítette volt, az egészségtelen koszt a hajón megviselte. Minthogy rossz fogai nem tudtak megbirkózni a friss szárnyashússal, s jórészt pácolt húson és hajós-kétszersültön élt, könnyebb skorbut támadta meg az egészségtelen táplálkozás következtében, kopaszodó feje kisebesedett, teste más részein is kiütéseket kapott.

De leginkább a veszély állandó tudata kínozta. Két unokája, a tizenhét éves William és a hatéves Benjámin előtt ugyan egykedvűséget színlelt, mindennap lemérte a levegő s a víz hőmérsékletét, a Golf-áramot tanulmányozta, s két unokájával együtt módszeres francia nyelvtanulmányokat folytatott, hogy tovább tökéletesítse a maga és a fiúk tudását. De színlelt nyugalma mögött egy kínzó gondolat kavargott: vajon nem lepi meg őket egy angol hadihajó? Mert akkor egy rossz fityinget sem adna életéért.

Nos, az út eddig jól sikerült, nagyon jól sikerült, a Reprisal végül még két kisebb ellenséges kereskedelmi hajót is elfogott, az egyik fával és borral volt megrakva, a másik kendermaggal és szesszel; s már partközeibe is kerültek, a veszély elmúlt.

Ott állt most a korlátnál, rossz lábán - főképp a térde öregedett el -, s nézte a francia partot, azt az országot, amelyet meg kell nyernie Amerika, az amerikai ügy számára.

Jókedvű, lármás férfi lépett hozzá, Lambert Wickes, a kapitány.

- Hogy érzi magát ma, doktor? - harsogta a szél zúgásában.

- Kitűnően - válaszolta Franklin. - Köszönöm. Kitűnően, mint mindig.

- Attól félek - kiáltotta a kapitány hogy még ma sem fog sikerülni a dolog.

Úgy tervezték, hogy a Loire torkolatán felvitorláznak Nantes-ig. Franklin végigjáratta tekintetét az előtte elterülő partvidéken.

- Hol vagyunk? - kérdezte.

- Auray-ban - felelte a kapitány.

- Akkor itt partra szállok, ha lehet - határozta el Franklin.

- Hogyne lehetne - felelte Wickes kapitány. - Majd mindjárt kiadom a parancsot. De ebben a szélben jó néhány óráig is eltarthat.

S azzal továbbment.

Franklin maradt. Az eleven tenger látványa, a szél hatalmasan fújtató lehelete felfrissítette. Néhány óra múlva tehát partra fog lépni abban az országban, ahol a legközelebbi esztendőket, alkalmasint élete utolsó éveit fogja eltölteni; mert öregember volt már, alig néhány hét hiányzott hetvenegyedik évéhez.

Öregember volt? Ismét egy új vállalkozásba fogott, ismét a teljes bizonytalanságnak vágott neki, egy olyan ügynek, amelyhez teljes férfierejére volt szükség. Világhírű tudós és államférfi; s alapjában véve még ma is ott tart, mint ahol tizenhét éves korában, amikor szökött inasként Londonba érkezett, pénz nélkül, egyedül, önmagára és kevéske tudására utalva. Amilyen csupaszon érkezett akkor Angliába, úgy lépett most Franciaország földjére is. Felesége meghalt, egyetlen fia átállt az angolokhoz, az ellenséghez, s ezért hazájában joggal árulónak nyilvánították. S most, öregkorára minden pénzét a Kongresszusnak kölcsönözte, vagyoni helyzete tehát elég sivár volt életének ezekben az utolsó éveiben. Semmi nem maradt a kezében, mint a feladat; a szinte megoldhatatlan s mégis megoldandó, istenverte kemény feladat, a halaszthatatlan, az áldott feladat: megnyerni Franciaországot az amerikaiak ügyének.

Az imént, amíg Wickes kapitánnyal megtanácskozták, hogy partra szálljon-e, szőrmesapkája alatt az arca egy ravasz öregember arca volt, szeme bizalmatlanul csillogott acélkeretes pápaszeme mögött, nagy száján alig észrevehető furfangos mosoly bujkált. Most, hogy magára maradt, levette pápaszemét és szőrmesapkáját, arcát kitárta a szélnek; s jóllehet vonásai alig változtak, új arc nézett szembe a világgal. Nagy, tűnődő szeme friss és fiatal volt, magas homloka, melyről gyér haját hátrafújta a szél, akaratosan előremeredt, az egész kivörösödött arc a homlokán s az orra mentén végigfutó mély ráncokkal s a súlyos, hatalmas állkapoccsal csupa erő, tapasztalat, elszántság és harci kedv volt.

Nézte a földet, ahol ezentúl élni fog, az izmaiban érezte a hatalmas feladatot, amely már kézzelfoghatóan ott feküdt előtte, s ő harcra készen, mohón, mindjobban közeledik feléje, rövidesen eléri, megmarkolja.

A két fiú, a tizenhét éves William Temple Franklin, és a hatéves Benjámin Bache Franklin feljött a fedélzetre. Egymásba kapaszkodva, a hajó ingásától hol jobbra, hol balra csapódva, hangosan kacagva szaladtak az öregúr felé. Az ember szívesen legeltette rajtuk a szemét. Benjámin Bache, a kisebbik lányának fia, finom, szőke, hamvas arcú gyerek volt, ami pedig a másikat, a tizenhét éves Williamet illeti, az is milyen elragadó gyerek volt! Nézzétek csak, ahogy nagy, egyenes orrát belefúrja a szélbe, nézzétek kedves, életvidám, piros száját, a kissé széles áll fölött! Állát a nagyapjától örökölte. Egyébként, sajnos, sok mindenben az apjára üt, bármilyen csinos, szemrevaló is a kamasz, a nagyapját nem tévesztheti meg.

A fiúk nagyon jókedvűek voltak. Meghallották a matrózoktól, hogy még jó sokáig fog tartani, amíg elérnek Nantes-ba, s meg akarták tudni, hogy most partra szállnak-e?

Ugyancsak megörültek, amikor nagyapjuk igennel válaszolt, s meghagyta nekik, hogy azonnal lássanak neki a csomagolásnak.

- Gondoskodtál a fürdőmről? - kérdezte Williamtől.

Ez meghökkent. Elfelejtette, vallotta be. Sok mindenről elfeledkezik a gyerek, de van egy sor rokonszenves tulajdonsága is. Most is oly őszinte bűnbánatot tanúsított, hogy nagyapja nyomban elfeledkezett bosszúságáról.

Megerőltető dolog volt a fürdő az ide-oda hintázó hajón. Franklin doktor kevés poggyászt hozott magával, de fürdőkádjáról nem mondott le. Megszokta a hosszú fürdőzést a forró vízben; az útra tehát maga tervezett egy különleges kádat, mely erős keményfából készült, s magas, kagyló formában ívelő háttámlája volt, úgyhogy kényelmesen lehetett benne üldögélni. Fedele is volt a kádnak, amellyel le lehetett borítani, s ilyenkor a fürdőzőnek csupán a válla, nyaka s feje nyúlt ki a kádból. Akármilyen hullámverés volt is, a víz nem fröcskölt széjjel, s ha az öregúr látogatókat akart fogadni hosszú fürdőzése alatt, azok nyugodtan helyet foglalhattak a kád fedelén.

De ma a fürdőzőnek gondolatain kívül nem volt más társasága, unokái a poggyász elcsomagolásával voltak elfoglalva. Csendesen üldögélt kádjában, fáradt teste jólesően nyújtózott el a forró vízben, óvatosan kapargatta kisebesedett fejét, gondolatai elkalandoztak.

Nem kétséges, William nem nagyon lelkiismeretes fiú. Ha valami feladattal bízzák meg, rögtön elfeledkezik róla, mihelyt valamilyen kellemesebb szórakozás kerül az útjába. Apja, az áruló, ilyen tekintetben egészen másfajta ember, az sohasem feledkezik meg karrierjéről, bármilyen mulatós ember is máskülönben. Jóvágású ember az idősb William, nyoma sincs benne annak a nehézkességnek, lassúságnak, ami őt, az öreg Benjámint jellemzi. Sokkal elegánsabb is, sokkal megnyerőbb. Az ifjabb William nem is szívesen vált meg apjától, semmi kedve sem volt ahhoz, hogy vele, az aggastyánnal, Franciaországba utazzék. De az öreg nem hagyta annyiban a dolgot. Teljes súlyával közbelépett, habozás nélkül, a fiúnak el kellett vele jönnie Párizsba. Egészséges légkörben kell felnevelkednie, távol megtévedt apjától, akit elcsábítottak a londoni kormány ígéretei és pénze, s aki most megérdemelt büntetését tölti a lichtfieldi börtönben. Vigyázni kell az ifjú Williamre, mert bár nem az a gonoszul, lelkiismeretlenül önző fajta, aki az apja, de tőle örökölte könnyelmű léhaságát. S pontosan tudja, hogy sok mindent elnéznek neki, mert olyan szép gyerek. Hát igen, mi, Franklinok szeretjük az életet. Én sem hitvesi ágyban nemzettem az idősebb Williamet, ő a maga Williamjét sem hitvesi ágyban nemzette, és kevés kilátás van arra, hogy ez a kis William Franciaországban csak törvényes gyerekeket fog nemzeni. Ezt az életszeretetüket tőlem örökölték. Sok tulajdonságomat örökölte a fiú és az unoka, s mégis, ennyi hasonlatosság ellenére mennyire különbözünk egymástól mi hárman. Milyen kevés dolog elég ahhoz, hogy az ember lényét alapjában megváltoztassa.

Franklin doktor csengetett, friss forró vizet kért a kádba.

A kis Benjámin szülei sem valami jelentékeny emberek. Anyja, Sally, bájos, jóindulatú asszony, az öreg Franklin kedveli józan eszéért, de jelentékenynek igazán nem jelentékeny. Férje, Richard Bache is derék ember, de semmivel sem több. A szülőknek természetesen nem volt nagyon ínyére, hogy elvette tőlük a kis Benjámint, de nem vitás, hogy Franciaországban az ő felügyelete alatt jobb nevelésben részesülhet, mint Philadelphiában Mr. és Mrs. Bache keze alatt. Egyébként is kárpótolta vejét, kineveztette helyettesének a postaügyi minisztériumban. Sok vizet ott nem fog zavarni, jó helye lesz a derék Richardnak. Persze az öreg Franklin ellenségei nagy hűhót fognak csapni, bármit tesz is vagy nem tesz Richard, de hadd lármázzanak! Isten a tanúja, hogy épp eleget áldozott Amerikáért és az amerikai ügyért, senki sem veheti rossz néven, ha olykor a családja szekerét is meg-megtolja.

Sokan vannak Philadelphiában, akik örülnek, ha olykor rá-rávicsoroghatnak. Akkor is bizalmatlankodtak, amikor előhozakodott azzal az indítványával, hogy külön megbízottakat kell küldeni Franciaországba. A francia-indián háború idején támadt régi gyűlölködések még nem haltak el. Még ma is sokan a franciákat tekintik ősellenségüknek, bálványimádóknak, az abszolút monarchia rabszolgáinak, könnyelmű fickóknak, akikben nem lehet megbízni, és Franklin doktornak sok fáradságába került, hogy jobb belátásra bírja philadelphiai kollégáit. De végül is megértették, hogy az angol király elleni háborújukban Franciaország a legalkalmasabb szövetséges, hogy francia segítség nélkül nem győzhetnek. De nem sok reménnyel kecsegtették, amikor átküldték Európába. Szinte reménytelen dolognak látszik létrehozni ezt a szövetséget. De Franklin doktor már sok reménytelen dologba vágta bele a fejszéjét, nem is sikertelenül. Az öregember kinyújtózott a kádban, még keskenyebbre szorította vékony ajkait. Ez a dolga is sikerülni fog.

Pénzt sem adtak neki, a Kongresszusnak nincs pénze.

 

Nem lesz könnyű dolga, még személyes költségeit is alig-alig fogja fedezni az a háromezer dollár, amelyből be kell rendeznie és fenntartania az Egyesült Államok követségét. A Reprisal hozott egy rakomány indigót, ezt eladhatja ugyan a maga számlájára, de akkor sem dúskálhat majd a pénzben, kénytelen lesz minden garast a fogához verni.

Pedig ismeri a pénz értékét, s tudja, mi válik hasznára, kárára. Az eszközök megválogatásában sem aggályoskodik, ha arról van szó, hogy megtöltse a tarisznyáját. De Franklin doktor azt is tudja, hogy meddig mehet el. Az angolok például pénzt, hivatalt s magas rangot kínáltak neki, ha szót emelne a megegyezés érdekében. A fürdőben ülő öregember arca elkomorult. Sokan vannak Philadelphiában, akik komolyan fontolóra vennének egy ilyen ajánlatot. Fia, William például komolyan fontolóra vette azt az ajánlatot, de az öregember a kádban tudta, hogy meddig lehet elmenni, s inkább hurkot vetne öreg nyakára, s felakasztaná magát, hogysem fellépne egy ilyen „megegyezés" érdekében.

Az urak Philadelphiában azonban nem nagyon fogják méltányolni párizsi fáradozásait. Sehol a világon nem figyelik az öreg Franklin Benjámint olyan szigorúan bíráló szemmel, mint Philadelphiában. Nemcsak a sok tory gyűlöli, a királyhű Shippenek, a Standsbury-ek, a Kearsley-ek, s a többiek, tudja a szösz, hogy hívják őket, de a köztársaságiak között is, sőt magában a Kongresszusban is sok az ellensége, az „arisztokraták", akik nem szeretik; a határozat is, hogy őt küldik ki követként Párizsba, csak hosszas huzavona után született meg. A kádban ülő aggastyán bölcsen s haragosan, elnézően s keserűen mosolygott. Vannak, akik azt tartják, hogy párizsi követnek nem elég mutatós,

 

nem képviseli méltóképp Amerikát. Igaz ugyan, hogy Washington tábornoktól eltekintve, ő az egyetlen amerikai, aki világhírre tett szert, mégsem bocsátják meg neki, hogy egy szappanfőző fia, s az is marad, nem tudja elfeledtetni a világgal, hogy jó ideig pénztelen, szegény ember volt, hogy csupán doctor honoris causa, és nem folytatott egyetemi tanulmányokat. Kevés elismerést, kevés jó tanácsot fog kapni Philadelphiából, de annál több sürgető felszólítást, hogy többet csikarjon ki a francia kormányból, és sok keserű szemrehányást, hogy milyen keveset csikart ki belőle. De nem fog bosszankodni. Öregember már, ismeri az embereket.

Londonban azt beszélték róla, hogy csak sértett hiúságból gáncsolta cl a gyarmatok kibékülését a királlyal, csupán azért, hogy megbosszulja azt a vérforraló megaláztatást, amely a titkos koronatanácson érte.

Az öregember már rég lehiggadt, bölcs és nyugodt lett, de még most is a fejébe száll a vér, ha arra a koronatanácsra gondol. Igaz, nem volt egészen rendjén, hogy ő, a király hivatalnoka, nyilvánosságra hozta a királyi kormányzó leveleit, amelyek félreérthetetlen bizonyítékát szolgáltatták a kormány provokatív, rosszindulatú magatartásának. De abban a helyzetben a levelek nyilvánosságra hozatala megengedhetőnek látszott, a jelenlevő urak közül bármelyik ugyanúgy nyilvánosságra hozta volna őket, ehhez nem fér kétség. Mégis úgy bántak vele, mint egy utolsó ronggyal, csak azért, mert formailag helytelenül járt el. Egy teljes óra hosszat ült ott mozdulatlanul, s hallgatta a koronaügyészt, aki a legmocskosabb szitkokkal támadt neki. Hogy mosolyogtak egymásra, a miniszterelnök, s mind a lordok, hogy bólogattak, összebújva, hogy bámulták, mintha az aljasságnak, a bűnnek, az ördögi ravaszságnak a megtestesülése volna. Erős, vastag, kék manchesteri posztóból készült öltönye volt rajta, épp akkor készült el, s minthogy épp a kandalló mellé ültették, arcáról csak úgy ömlött a verejték. De nem árulta el, hogy mi kavarog benne. Arcizma sem rándult, egyetlen szóval sem válaszolt. Ez a hallgatás volt az egyetlen ésszerű lehetséges felelet a koronaügyész ferdítéseire, s ostoba, arcátlan gyalázkodására, az egyetlen lehetséges, felelet ebben a környezetben, az ellenséges lordok között. Hogy üvöltözött az az ember, hogy verte az asztalt! Undorító volt, életének sok rossz tapasztalata közül a legrosszabb. Hatvannyolc éves volt akkor, már világhírű tudós, honfitársai bizalmának letéteményese, s tűrnie kellett, hogy lepiszkolják, mint egy iskolás gyereket, aki pénzt lopott apja fiókjából.

„A harag időleges elmebaj" - ezt gyakran megírta, s ezt hajtogatta akkor is, s az arca nyugodt maradt. De bensejében szinte szikrát vetett a düh, s ahogy ott ült a kandalló mellett, verejtékezve, mozdulatlanul, a koronaügyész szidalmait hallgatva, nagy változás ment benne végbe, s egy nagy felismerésre jutott: arra, hogy köztük s az angol király lordjai között lehetetlen a megegyezés, most is, a jövőben is. Tizenhét évig vendégeskedett e nagyurak házainál, bejáratos volt hozzájuk, szeretetre méltóan elbeszélgettek vele, elismeréssel adóztak műveltségének, kutató szellemének, filozófiájának, s most itt ültek, s vigyorogva hallgatták a rikoltozó koronaügyész útszéli rágalmait. Most végre napfényre került az igazság! Most kiderült, milyen boldogok, hogy kiröhöghetik, kigúnyolhatják, mert nem közülük való, nem nemes származású, csak egy egyszerű polgár a középosztályból, egy szappanfőző fia, aki pártját merte fogni a kisembereknek, szájalni mert az érdekükben.

Ez az óra mély nyomot égetett bele. S ha akkori haragja el is párolgott, a tanulság megmaradt.

S megmaradt mély elkeseredése azon, ami az ülés után történt, William fia magatartásán érzett elkeseredése. Tárgyilagosan beszámolt neki a történtekről, s azt ajánlotta neki, hagyja ott hivatalát.

 

Immár tudod, miként bántak velem - írta levelében -, rád bízom, hogy gondolkodj rajta s vond le a szükséges következtetéseket.

 

William gondolkodott, s levonta a szükséges következtetéseket. Bejelentette angol barátainak, hogy nem osztja apja politikai nézeteit. Most a lichtfieldi börtönben elmélkedhetik a történelem szeszélyein.

A kádban langyosodni kezdett a víz. Csöngessen és másodszor is hozasson friss forró vizet? Már nem érdemes. Már lassanként készülődni kell a partraszállásra. Még két percig marad a kádban.

Semmi értelme, hogy bosszankodjék. Meg kell békélni az élettel, az ostoba és nagyszerű, az okos és romlott, a tébolyult és nagyon-nagyon kellemes élettel. Meg kell békélni az adott helyzettel, azzal, hogy az ember esendő; számolni kell gyöngéivel, s ezeket lehetőség szerint kihasználni a jó ügy érdekében.

Így tartotta eddig, ezután is így fogja. Eddig sohasem csüggedt el, a leggaládabb helyzetekben sem. Hisz nemzetében, hisz az emberi értelemben, hisz a haladásban. Ismeri erejét, ismeri gyöngeségét, s azt hiszi, hogy még ma is hasznára lehet a haladás ügyének. Öreg már, kissé rozzant is, ha nem látszik is meg rajta, köszvény kínozza, s most ez a kellemetlen kiütés is gyötri, s viselnie kell rossz hírű fia, e reakciós opportunista reá háruló szégyenét. De mindezzel együtt és mindennek ellenére, még elég erősnek érzi magát arra, hogy elmenjen Franciaországba, s megnyerje a franciákat az ő Amerikája számára.

Az aggastyán lassan, óvatosan kiszállt a fürdőkádból, jólesően nagyokat nyögött. Leült az izzó szénnel teli, vasráccsal bekerített serpenyő mellé, csuromvizes, kövérkés, nagy testével a meleg felé húzódva, ritkás haja óriási koponyájához tapadt, lassan, óvatosan törülközött.

Aztán anyaszült meztelenül a nagy ládájához ment, amelyben legfontosabb okmányait őrizte, megbízólevelét, a Kongresszus utasításait, más titkos iratokat. Egy okiratot szedett ki a ládából, mely feketén a következő címet viselte: „Az Anglia és az Egyesült Államok között kötendő békeszerződés javaslata, melynek őfelsége az angol király hoz való előterjesztésével a nagytekintetű Franklin Benjámin urat bíztuk meg." S a békefeltételeket tartalmazta. Ezt az okmányt arra az eshetőségre készíttette el magának, ha az angolok elfognák őt és hajóját. Az okmány adott esetben békeköveti minőségében személye sérthetetlenségét biztosítaná, s talán megmentené az akasztófától. Most, a francia partok közelében már nem volt rá szüksége, ellenkezőleg, még gyanúba is keverheti. Kivette a ládából a terjedelmes okmányt, apró darabkákra szabdalta, bedobta a szenes serpenyőbe, nézte, hogy hamvad el.

A kis csónak utasaival, Franklin Benjáminnal, William Temple Franklinnal és Benjamin Bache Franklinnal nehézkesen táncolt a fröcskölő, fehér tarajú, szürkészöld hullámokon, s csak jó sokára érte el a partot. Csodálkozó, bizalmatlan, falusi bretonok fogadták az utasokat. Jó ideig eltartott, amíg egy kopott, öreg kocsit szereztek, a vén gebék lassú ügetésbe fogtak. A Reprisalről búcsúlövések hangzottak, s Franklin útnak indult az ország belsejébe, feladatai s reményei elé.

Nantes-ban Gruet ügynök házában szállt meg, aki üzleti összeköttetésben állt a Kongresszussal. Franklin fáradt volt az úttól, és szívesen pihent volna néhány napig. De nem hagytak neki nyugtot. A Kongresszus ugyan még nem adott ki hivatalos jelentést arról, hogy új megbízottat küldött Franciaországba, s Franklin is hallgatott kiküldetésének céljáról, de hamar híre terjedt, hogy a világhírű kutató az országba érkezett, s minthogy általában neki tulajdonították hazája elszakadását az angol koronától, számtalan ember kereste fel, hogy tiszteletét tegye.

Olyan kérdésekkel halmozták el, amelyekből első pillanatban kiderült, hogy a kérdezők a semminél is kevesebbet tudnak hazájáról. Csöndesen, barátságosan meghallgatta őket, kurtán válaszolt, és szűkszavúságát azzal mentegette, hogy rosszul beszéli a nyelvet.

Házigazdája, Gruet ügynök bőbeszédű ember volt, s kötelességének tartotta, hogy vendégét tájékoztassa a franciaországi állapotokról. Így tudta meg Franklin doktor, legnagyobb csodálkozására, hogy Párizsban és Versailles-ban Amerika ügyeit nem barátja és fordítója, Dubourg intézi, ahogy hitte, hanem egy Rodrigue Hortalez nevezetű ember, akit máskülönben Caron de Beaumarchais-nak hívnak.

Beaumarchais-ról természetesen már hallott Franklin. Vitairatait is ismerte, amelyeket egy pöre alkalmából tett közzé. Nem az ő ízlése szerint való írások voltak ezek a pamfletek, felületeseknek látszottak, túlságosan szellemesek, ragyogóak, szónokiasak voltak, a bölcsesség hiányzott belőlük. Szerzőjük feltűnést hajhászó újságíró benyomását tette Franklinra. Az öregember csöppet sem örült annak, hogy Franciaországban épp ezt az embert tekintik az amerikai ügy legjelentősebb s legerélyesebb képviselőjének.

Nantes gazdag város volt, s jómódú kereskedői semmiképp sem mondtak le arról a lehetőségről, hogy bált rendezzenek Franklin tiszteletére. A doktor ugyan elhozta magával díszruháját, a drága, kék manchesteri posztóból készült öltönyt, amelyet azon a szégyenletes koronatanácson is viselt, de az öltöny alaposan be volt csomagolva egy többszörösen átszíjazott bőröndbe, s Franklin Párizsba való megérkezése előtt nem akart kicsomagolni. így hát elhatározta, hogy egyszerű, barna, polgári kabátját ölti magára.

Nantes városának lakói is úgy vélték, hogy a barna kabát jól illik ehhez az igénytelen, tudós öregemberhez, aki nyugatról, úgyszólván a természet öléből érkezett hozzájuk. Franklin nagy sikert aratott. Nyájas, lassú, tűnődő modora láthatóan elütött - s épp ezért volt sikere - attól az eleven, szkeptikus, szellemesen gáláns modortól, amely a párizsi szalonok mintájára az itteni társaságban is dívott. Kivált az asszonyokat vette le a lábukról a híres tudós ófrank, tenyerestalpas szívélyessége. Másról sem beszéltek az egész városban, csak róla. Ahol csak feltűnt, hódolattal vették körül, s szőrmesapkája és acélkeretes pápaszeme valóságos jelképpé vált.

Sok látogatója közül, akik nantes-i tartózkodása alatt megfordultak nála, feltűnt neki egy szinte gyermeknek ható, nagyon sovány, csapott vállú fiatalember, szokatlanul csillogó, nagy barna szemekkel telt, csinos arcában; Paul Theveneau-nak hívták.

Paul a tengerparton maradt, hogy Franklin megérkezése után rögtön tiszteletét tehesse nála. S most itt állt előtte, és boldogan sugárzó arccal nézte; láthatóan megilletődve attól, hogy egy levegőt szívhat az oly nagyra becsült, tisztelt öregemberrel. Franklint meghatotta ez a naiv lelkesedés, barátságosan rámosolygott. De amikor a fiatalember bejelentette, hogy azért látogatta meg Franklint, hogy a Hortalez és Társa cégnek és főnökének, Monsieur de Beaumarchais-nak képviseletében üdvözölje, az öregember arcáról egyszerre eltűnt a barátságos mosoly, s Paul megdöbbenve látta, hogy a hatalmas, húsos arc mint veszti el egyik pillanatról a másikra jóságos, bölcs kifejezését. Az öregember nagy, szigorú szemekkel vizsgálta, szemöldöke mintha följebb rándult volna, szája elkeskenyedett, magas homlokának ráncai elmélyültek; a széles váll fölött hatalmasan, fenyegetően meredt rá a nagy, viharvert fej.

- Ezek szerint Monsieur de Beaumarchais szállítmányai már elindultak? - kérdezte Franklin halk udvarias hangon, melyből ellenszenvét és gyanakvását nemigen lehetett kiérezni.

Paul eddig angolul beszélt; ez nehezére esett, átváltott franciára. Minthogy úgy érezte, védekezésre szorul, különös melegséggel méltatta csodált barátjának, Pierrenek teljesítményét. Három hajójuk, a Victoire, az Alexandre s az Eugénie már a tengert szeli; negyvenhat ágyút, hatezerkétszáz puskát, kétezer-ötszáz gránátot és nagy mennyiségű egyenruhát szállítanak Amerikába. Monsieur de Beaumarchais raktáraiban ezenfelül harmincezer ember teljes fegyverzete és felszerelése vár elszállításra, s könyv nélkül elsorolta az egyes tételeket.

Franklin szótlanul hallgatta, nagy arca mozdulatlan maradt. Amit ez a fiatalember itt bejelentett, azok olyan jelentős szolgáltatások voltak a Kongresszus és a hadsereg részére, amelyeket nem szabadott alábecsülni. Másrészt képtelen volt megszabadulni attól az ellenszenvtől, melyet a Beaumarchais név keltett benne, mint ahogy az is mélységesen elkedvetlenítette, hogy barátja, a derék Dubourg doktor megkerülésével intézik az ügyeket.

Feltételezem - mondta -, hogy a francia kormány erőteljesen támogatja Monsieur de Beaumarchais-t?

Igen is, nem is - felelte Paul. - Versailles-t szemmel láthatóan érdekli, hogy mindennel ellássák Amerikát, amire a hadviseléshez szüksége van, de ugyanakkor mindent elkövetnek, hogy az angol követet is kibékítsék. Hadd mondjam el az igazságot, Franklin doktor! - folytatta bensőséges, meleg hangon. - Ezeket a fegyvereket minden erejének és tehetségének latba vetésével s roppant kockázatok vállalásával Monsieur de Beaumarchais egyedül szerezte meg az ön hazája számára, saját jószántából és óriási nehézségek árán.

Franklin széles, ívelt szemöldöke alól csöndesen nézte az izgatott ifjút.

Örvendetes dolog - mondta kimérten -, hogy a fegyverek katonáink számára útban vannak. Jó hasznukat fogjuk venni. Kevesen vagyunk, s nehezünkre fog esni, egyedül küzdeni az emberiség ügyéért. Köszönöm szíves tájékoztatását, Monsieur - fejezte be a beszélgetést; most már ő is franciául beszélt, a maga lassú, darabos, faízű franciaságával.

Paul látta, hogy kegyelemben elbocsátották. Zavartan nézett maga elé. Feszülten várta e találkozást, s most Franklin úgy kezelte, mint valamilyen gyanús, megbízhatatlan ügynököt. Sehogy sem értette, hogy ebben az emberben, aki hivatalát, vagyonát, életét kockáztatta meggyőződéséért, miképp lehet ennyi ridegség, ennyi gyanakvó fölény; de nem akart elhamarkodott ítéletet hozni. Szerényen elbúcsúzott, s elhatározta, keresni fogja az alkalmat, hogy mielőbb újra találkozhassék Franklin doktorral.

Az alkalom nem sokáig váratott magára. Monsieur Gruet három nap múlva Franklin tiszteletére szűk, baráti körben vacsorát adott.

Paul csodálkozva, boldogan állapította meg, hogy Franklin doktor ezúttal egészen másképp fogadja. Első találkozásuk alkalmával valósággal megdöbbentette az öregember elutasító ridegsége, most pedig megértette, hogy az emberek miért vannak annyira elbűvölve személyisége varázsától. Maga is szívesen behódolt Franklin doktor esetlen bájának. Meglepő volt, hogy az öregember nehézkes tréfálódzása, sótlan adomái, melyeket társalgásába beleszőtt, hogy minden szava, minden, amit mondott, ha nem is volt különös jelentőségű, mennyire át volt itatva egyéniségétől.

Ezen az estén sokat beszéltek a vallásról. A párizsi előkelő társaság szabadgondolkodó eszméi megfestették a nantes-i vendégek gondolkodását is. Jót mulattak a környék parasztjainak babonáin, kaján tréfákat eregettek e babonák s a katolikus egyház eszméinek rokonságáról, sikamlós adomákat meséltek a papokról.

Franklin tartózkodóan, barátságosan hallgatta vendégeit. Látni való volt, hogy a társaság tagjai kíváncsian várnak a véleményére, de a doktor hallgatott. Végül is valaki egyenesen megkérdezte tőle, mit tart a papokról.

Nem szívesen általánosítok - felelte lassú franciaságával. - A papok között akad nem egy komoly férfi, akik azon fáradoznak, hogy hitüket összhangba hozzák a tudomány tapasztalataival. Vannak köztük persze olyanok is, akik abban lelik örömüket, hogy becsmérlik a tudományt.

S kedélyesen elmesélte, milyen különös tapasztalatokat szerzett maga is, amikor megépítette első villámhárítóját. Volt olyan pap, aki kijelentette, hogy istenkísértés az, amit csinál; ellenőrizni a mennyei tüzérséget olyan vállalkozás, amelybe beletörik a halandó ember bicskája. Egy másik arról prédikált, hogy a villám fegyver Isten kezében, mellyel az emberiséget bűneiért sújtja, és visszariasztja újabb bűnök elkövetésétől; az a kísérlet tehát, hogy megakadályozzák a villámot hatásának teljes kifejtésében, illetéktelen beavatkozás az istenség jogaiba - tehát bűn.

De a szabadgondolkodók nem tágítottak; látni lehetett, hogy félreérthetetlen hitvallást kívánnak Franklintól, amelyet majd felhasználhatnak saját álláspontjuk megerősítésére.

- Úgy hallottuk, Franklin doktor - mondta az egyik -, hogy ön Szabadság és szükségszerűség, öröm és fájdalom című traktátusában kétségbe vonta a lélek halhatatlanságát, és tagadta a teológiai különbséget ember és állat között.

- Ezt írtam volna? - kérdezte Franklin barátságosan. - hát igen, fiatalságomban sok olyat írtam, ami jobb lett volna, ha megíratlan marad, s ma örülök, hogy ezeknek a kis irományoknak nem volt sikerük, tehát nem is nagyon terjedtek el.

S egy nagyot kortyolt jó burgundi borából, amelyet a házigazda bort kedvelő vendége poharába töltött.

Paul azt remélte, hogy a kíváncsiskodók végre észre fogják venni, hogy az öregember nem szívesen beszél erről a tárgyról; nyilván olyan kérdésnek tartja, amelyet ki-ki a maga lelkiismeretével intézzen el. De a szabadgondolkodók nem tágítottak, szószólójuk egyenesen s merészen Franklin doktornak szegezte a kérdést:

- Megkérhetném, Franklin doktor, világosítana fel arról, hogy miként vélekedik erről a kérdésről?

Az öregember a kérdezőre nézett, nyugodtan, hosszan, oly hosszan, hogy a társaság már nyugtalanul fészkelődni kezdett. Aztán megszólalt, nagyon barátságosan:

- Az bizonyos, hogy ma már másképp gondolkodom, mint akkoriban. S most néha azt kérdem magamtól: mi értelme volna annak, hogy az ember tagadja a Legfőbb Lény és a lélek halhatatlanságának lehetőségét?

A szabadgondolkodó az ajkába harapott.

- Mégis azt tartom, Franklin doktor - tartott ki álláspontja mellett -, hogy ön közénk tartozik. Soha, egyetlen félremagyarázható kijelentéssel sem járult hozzá a babonák terjesztéséhez.

- Attól félek, Monsieur, hogy ki kell ábrándítanom - felelte az öregember mosolyogva. - Mindig óvakodtam attól, hogy megzavarjam azt az örömöt, amelyet az emberek vallásos érzelmeikben lelnek, még ha nézeteiket elviselhetetleneknek, sőt egyenesen képteleneknek tartottam is. Ebben az igyekezetemben elég messzire mentem el. Ön nyilván tudja, hogy Philadelphiában egész sereg szekta van, köztük olyanok is, amelyek egymással hadilábon állnak. Mindig azon voltam, Monsieur, hogy a lehető legbarátságosabb viszonyban legyek mindegyikkel, megkülönböztetés nélkül, s ha bármely szektának pénzre volt szüksége temploma felépítésére vagy tatarozására, szívesen járultam hozzá a magaméból. S ha ma meg kellene halnom, valamennyiüktől békében válnék meg. Az a véleményem ugyanis, Monsieur, hogy ha az ember mindenkivel szemben türelemmel tartozik viseltetni, miért éppen a hívőkkel szemben volnánk türelmetlenek?

Mindezt azonban barátságosan, él nélkül mondta, úgy, hogy még a szabadgondolkodókat sem bőszítette fel maga ellen.

Ezek ragaszkodtak ahhoz, hogy övék legyen az utolsó szó.

- Nem világosítana fel bennünket arról - mondta vita-vezetőjük -, hogy a nyilvánosság előtt miért nem ismerte el soha, hogy hisz a Legfőbb Lény létezésében?

- Nem tudom elképzelni - felelte Franklin ravaszul mosolyogva -, hogy a Legfőbb Lény súlyt helyezne egy ilyen nyilvános vallomásra. Eddig legalábbis nem vettem észre, hogy különbséget tett volna hívők és hitetlenek között, teszem azzal, hogy a hitetleneket haragja jeléül valamiképp megbélyegezte volna.

Paul is beleavatkozott a vitába. Tisztelettudóan megkérdezte:

- Nem mondaná meg nekünk egy-két szóban, doktor úr

- kérdezte -, hogy Istenben való hite befolyással van-e, s milyen mértékben, cselekedeteire?

- Azt hiszem - felelte az öregember -, hogy a Legfőbb Lény iránti tiszteletünket azzal fejezhetjük ki a legméltóbban, hogy tiszteletben tartjuk azokat az élőlényeket, amelyeket teremtett. Világéletemben arra törekedtem, hogy tisztességesen bánjak velük.

A szabadgondolkodó azonban még mindig nem adta meg magát.

- De a názáreti Jézus isten voltában csak nem hisz? - sürgette Franklint. - Vagy azt is elismeri? - tette hozzá kihívóan, amikor az öregember elgondolkodva feléje fordította nagy arcát.

- Ezt a kérdést még nem tanulmányoztam - felelte a doktor -, s fölöslegesnek tartanám, hogy mostanában ezen törjem a fejemet. Lássa, fiatalúr, én már öreg vagyok, s valószínűleg belátható időn belül módom lesz rá, hogy ennek a kérdésnek különösebb fáradság nélkül a végére járjak.

Ilyen körülírásokkal és kitérőkkel, ravasz köntörfalazásokkal felelt meg Franklin a kotnyeleskedő szabadgondolkodóknak. Paul örült válaszainak. Mindent elmondott bennük az öregember, vagy semmit sem mondott, s Paul csodálta fölényesen csalafinta okosságát, amely könnyűszerrel túljárt a kíváncsi tolakodók eszén.

Franklin másnap Párizsba utazott. Paul sokért nem adta volna, ha vele tarthat. A fiatalember bármilyen félénk volt, olykor szemtelenül kitartó is tudott lenni, ha valamire elszánta magát. Mindenki másnak nyíltan felajánlotta volna, hogy elkíséri, de Franklinnak nem mert előhozakodni az ajánlattal.

De szerét ejtette annak, hogy ott legyen elutazásánál.

Lent, az udvaron már várt Monsieur Gruet nagy, hasas útibatárja, már az utolsó előkészületeknél tartottak. Franklin még fent volt szobájában, körülötte néhány ember. De már hozták a bundáját, szőrmesapkáját, óriási kesztyűit, almafából faragott botját.

Mialatt felsegítették rá a bundát, a doktor a maga nyugodalmas, barátságos módján elbeszélgetett Paullal.

Szívből köszönöm önnek, barátom, értékes tájékoztatásait.

Az öregember barátjának szólította: Paul elpirult a büszkeségtől. Franklin most már elkészült az öltözködéssel, hatalmasan állt ott bundájában, előretolt, széles állával, vastag szemöldökével a szőrmesapka alatt. Paul oly vékonykának, aprócskának tetszett az óriási aggastyán mellett.

Kemény diókat kell most majd feltörnöm Párizsban - mondta nagyot szuszogva a nehéz bunda alatt, s alig hallhatóan nyögve (de Paul meghallotta). Az ablaknál álltak; lent az udvaron izmos málházok a poggyász utolsó darabjait rakták fel a kocsira. Vasveretes ládák és tokok voltak, melyekben Franklin legfontosabb iratait és könyveit hozta magával. Egy ember megemelte az egyik nehéz ládát, egy másik segített, de a ládának nem akaródzott a magasba emelkednie. Egy harmadik férfi szaladt feléjük. De az első a fejét rázta.

Hagyd csak - hallatszott fel az udvarról ziháló hangja az ablakon át -, hagyd csak, megy az már, ca ira - s döngve feldobta a kocsira a megreccsenő ládát.

- Ca ira, mon ami, ca ira - mondta az öregember barátságos hangján Paulnak, s alig észrevehetően elmosolyodott, miközben a fiatalemberre támaszkodva, kissé fáradtan, nehézkesen lement az udvarra, ahol már várták az unokái.

Utoljára Versailles-ban álltak meg. Egyenesen továbbutazhattak volna Párizsig, de Franklin fáradt volt. A De la belle Image nevű fogadóban szálltak meg.

Még vacsora előtt vendég érkezett Párizsból, egy jól megtermett, nagy hasú tekintélyes úr, pocakján virággal hímzett atlaszmellénnyel. Mr. Silas Deane izgatott és boldog volt, zsíros arca ragyogott, hosszan, végeláthatatlanul szorongatta Franklin kezét. Azonnal fejest ugrott a mesébe, izgalmában nem tudta, hol kezdje, hol végezze. A miniszterelnökkel folytatott bonyodalmas tárgyalásokról beszélt, az angol kémszolgálatról, az angol követ vég nélkül megismétlődő tiltakozásairól, a hajókról, amelyeket minduntalan visszatartottak, a tisztekről, akiket összetoborzott, s akiket sem fizetni, sem elszállítani nem tudott, a Kongresszusról, amely nem válaszol leveleire, s nem küld pénzt. Micsoda megkönnyebbülés, hogy végre megérkezett Franklin, és leveszi válláról a súlyos felelősséget! A bőbeszédű férfi azonnal kiöntötte a hallgatag Franklin elé valamennyi gondját. Aztán, átmenet nélkül, kuncogva elmesélte neki, hogy amikor híre jött Franklin megérkezésének, az angol követ azt kívánta Vergennes-től, hogy tiltsa ki Párizsból. Vergennes ezt meg is ígérte, de a találékony Monsieur de Beaumarchais tanácsára a tiltó végzéssel Le Havre-ba küldtek a futárt, ahol a levél természetesen nem érhette el Franklint. S most itt van, már nem fogják kiutasítani. Bizony, mire is mennének Monsieur de Beaumarchais nélkül!

Mialatt Mr. Deane emígy tájékoztatta a helyzetről híres kollégáját, egy csinosan öltözött kis néger érkezett a fogadóba, levéllel Franklin számára. Monsieur Caron de Beaumarchais közölte, nem épp szűkszavúan, Mr. Franklinnal, hogy boldog volna, ha még a mai nap folyamán tiszteletét tehetné nála. Franklin viszolyogva nézte a szépen megírt, enyhén illatos levélkét. S udvariasan tudatta Monsieur de Beaumarchais-val, hogy fáradt, s ma már nem tudja fogadni.

Az utazás és Mr. Deane fecsegése valóban kifárasztotta. De ekkor egy újabb vendég állított be, akit nem akart elutasítani: Barbeú Dubourg doktor.

Dubourg doktor átölelte Franklint, megveregette a hátát: a két testes öreg valósággal betöltötte a De la belle Image fogadó szűk szobácskáját. Dubourg doktor nem győzte ismételgetni, hogy Franklin doktor milyen fiatalos, és milyen jó erőben van, s Franklin doktor nem győzte ismételgetni, hogy Dubourg doktor is milyen fiatalos, és ugyancsak milyen jó erőben van. Lelkük mélyén azonban mindketten azon szomorkodtak, hogy mennyire megöregedett a másik, s Franklin mélabúsan azt mondta magában: no lám, már megint úgy hazudik, hogy egy tucat sírkő sem különbül.

Dubourg-nak csordultig volt a szíve, a szája egy pillanatra sem állt be. Kapkodva, vidáman, hetet-havat összehordva mesélt. Beszélt közös barátaikról, az Akadémiáról, a fiziokrata elméletről megjelent újabb művekről, Turgot pénzügyminiszter felmentéséről, fordításairól, melyeket Franklin műveiből készített, az állami pénzügyek szomorú állapotáról, Neckerről, az új pénzügyminiszterről, Vergennes-ről, az udvari intrikákról. Angolul beszélt, nem is rosszul, de izgalmában újra és újra franciára váltott át.

Százszor is elismételte, milyen áldás, hogy Franklin végre-valahára megérkezett. Semmi kifogása az igyekvő, hazafias érzületű Silas Deane ellen, aki persze tisztességes, rendes ember, de ahhoz nem elég jelentékeny, hogy a forradalmi Amerikát méltón képviselhetné. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy egy feltűnési viszketegségben szenvedő firkász, Monsieur de Beaumarchais adhatja ki magát, Versailles-ban csakúgy, mint Párizsban, Amerika protektorának, azt a látszatot keltve, mintha a tizenhárom állam érdekében folyó minden európai tevékenységnek az ő háza volna egyedüli központja.

Franklin ugyan kétkedve, felemás érzelmek közepette hallgatta az imént Mr. Silas Deane rajongó előadását Monsieur de Beaumarchais üzleti lángelméjéről, s méltányolni tudta Dubourg barátja haragját is, aki nyilván mellőzöttnek érezte magát, de nem feledkezett meg arról a rajongó lelkesedésről sem, amellyel a fiatal Paul Theveneau beszélt főnökéről.

- Azt beszélik - mondta -, hogy ez a Beaumarchais már jelentős szállítmányokat indított útnak, valami hatezer puskát, mondják, nem emlékszem pontosan a számra.

- Igaz - ismerte be Dubourg -, de ha a királyi hadszertár s a külügyminisztérium titkos alapja áll az ember háta mögött, akkor az nem boszorkányság.

- Az egész pénzt a király kormánya adta? - érdeklődött Franklin.

Kisebb összegekkel persze mások is hozzájárultak - ismerte el Dubourg mogorván. - De akárhonnét szerezte is a pénzt - folytatta hirtelen dühbe gurulva -, elviselhetetlen gondolat, hogy Párizs ezt az embert tekinti Amerika képviselőjének. Olyan komolytalan - s franciául is megismételte -, oly hallatlan komolytalan. De hát nem baj - vigasztalta magát -, most, hogy Franklin doktor megérkezett, lesöpörjük a színről.

S gyöngéden hátba verte az öregembert.

Később, vacsora alatt irodalmi, kiadói dolgokról folyt a szó.

Monsieur Rouault, a kiadó, Dubourg fordításában, nagy-példányszámban akarja megjelentetni Franklin népszerű könyvecskéjét, A vagyonosodás útjá-t a La science du Bonhomme Richard cím alatt. Dubourg doktor úgy vélte, hogy ez a fordítása különösen jól sikerült, jól vissza tudta adni a könyvecske kedélyes hangütését. S míg bőségesen, nagyon jó étvággyal ettek, Dubourg doktor felolvasta Franklinnak franciára fordított kalendárium-történeteit és bölcs mondásait.

Másnap Deane és Dubourg urak kíséretében Franklin Párizsba utazott. A fővárosban az Hótel d'Hambourg-ban szálltak meg, ahol Mr. Deane eddig is lakott. Meglehetősen szűkében voltak a helynek, és William, akire az okmányok kicsomagolását és elrendezését bízták, sehogy sem boldogult. Rövidesen teljes zűrzavar uralkodott, közepén ott állt a fiú, csinos arcán gyámoltalan mosollyal, melyben azonban nyoma sem volt semmiféle bűntudatnak.

Franklint már Nantes-ból Párizsba utaztában jóval megelőzte híre. Alighogy megérkezett, csodálói seregestül tódultak a szállodába, hogy tiszteletüket tegyék. Az elsők között ott volt Pierre de Beaumarchais is. Franklin nem egyedül fogadta, hanem még két másik látogatójával együtt. Roppant udvarias volt hozzá, elismeréssel emlékezett meg Pierre odaadó tevékenységéről, melyet Amerika érdekében kifejtett, de egyébként személytelen maradt, s amikor Pierre kifejezést adott annak a reményének, hogy Franklin doktor rövidesen egy hosszabb eszmecserére is alkalmat ad neki, Franklin szívélyesen mosolygott, s elengedte a célzást a füle mellett. Pierre elképedt. De szokott könnyelműségével hamar megvigasztalódott. Hisz már Paul beszámolt neki arról, hogy első alkalommal milyen hűvösen fogadta Franklin, s később mennyire megváltozott. Pierre nem kételkedett abban, hogy hamarosan ő is meg tudja nyerni az amerikait.

Franklin ezalatt újabb vendégeket fogadott, végeláthatatlan sorban várakoztak ajtaja előtt. Hajlongtak előtte, kezét rázták, meg-megölelték, pergő franciasággal hadartak körülötte, ő pedig terebélyesen, tiszteletre méltón és nyájasan ült karosszékében, ritkás, fehér haja vállára hullott, olykor szeretetre méltóan elvigyorodott, sokat hallgatott, keveset beszélt.

Az Hôtel d'Hambourg előtt nem fogyott el a várakozók tömege, akik látni akarták Amerika, a filozófia és a szabadság képviselőjét. Olykor megjelent az ablakban, s pontosan olyan volt, amilyennek az emberek a hírek nyomán elképzelték: orrán az acélkeretes pápaszem, fején a híres prém-sapka. Lelkesen ünnepelték. Franklin tulajdonképp kocsin akart hazulról elmenni, kocsija már készen is állt, mégis úgy határozott, bár hideg és síkos volt az utca, hogy gyalog teszi meg az utat, a csinos, fiatal William karjára támaszkodva. Mindenütt tisztelettudóan, megindultan köszöntötték a nagy férfiút. Ő vidáman, hamiskásan mosolygott: ha ilyen könnyűszerrel tehet szolgálatot hazájának, a párizsiak kedvéért akár májusig is elviseli szőrmesapkáját.

Az elkövetkező napokban az újságok, a szalonok, a kávéházak mind Franklin nevét visszhangozták. Lord Stormont fel volt háborodva, azonnal felkereste Vergennes-t. A rendőrminiszter azt javasolta, hogy büntetés terhe alatt tiltsák meg Franklin nevének említését a nyilvánosság előtt, de Vergennes attól félt, hogy a rendelet nevetségbe fullad, s az intézkedés elmaradt.

A lelkesedés tovább nőtt. Micsoda ember is ez, a villámhárító feltalálója, Amerika függetlenségének megalapítója, elsőrangú filozófiai és fizikai művek szerzője! Hol van még egy ilyen ember, aki ekkora tudást ennyi egyszerűséggel párosít? Így és csakis így, bundában, pápaszemesen, mint egy pátriárka - így fest egy igazi filozófus, a természetbölcselő, Bonhomme Richard, aki szervesen összekötötte az ókor legnemesebb tanait az újkori tudománnyal. A párizsiak, jellegzetes fürgeségükkel egy szempillantás alatt elterjesztették a városban az ő Franquelin-jük hírét. Monsieur Léonard, a királyné fodrásza, a világ első „hajművésze" új hajviseletet talált fel a hölgyek számára, egy magas, bodorított hajépítményt, Franklin szőrmesapkája formájára, amelyet Coiffure á la Franquelin-nek nevezett. A párizsi szalonok kandallói fölött, a kávéházak falain, zsebkendőkön, tubákos szelencéken, mindenütt látható volt Franklin képe, minden utcasarkon árusították, a gyorsfestők szakadatlanul dolgoztak.

Dubourg doktor is hozott barátjának egy ilyen arcképet, melyet az utcán vásárolt. A két férfi mosolyogva nézte a képet. Szőrmesapkában ábrázolta Franklint, acélkeretes pápaszemével, almafából faragott botjával, a minden porcikájában ízig-vérig derék polgárt, az igazi bonhomme-ot. Egy latin verssor keretezte be az arcot; A mennytől a mennykövet ragadd el, a zsarnoktól - jogarát. Majd minden képen meg lehetett találni ezt a csengő, antikizáló sort. Báró Turgot-tól származott, a volt pénzügyminisztertől, a fiziokraták egyik vezetőjétől, Franklin barátjától.

- Jó vers - mondta Franklin, a kép szemléletébe merülve.

- Turgot az ön legjobb barátai és leglelkesebb csodálói közé tartozik - felelte Dubourg.

- Kár, hogy megbuktatták - mondta Franklin. - De kezdettől fogva féltettem, mert nem elég simulékony ember, s az ilyen nem boldogulhat Versailles-ban. Államférfinak sem szabad elvesztenie a türelmét, tudnia kell, hogy kerülőkre van szükség.

- Bezzeg az amerikai ügyben nagyon is türelmes volt - felelte az örökké elégedetlenkedő Dubourg. - Amikor ő volt a pénzügyminiszter, egyetlen sou-t sem adott Amerikának, hiába beszéltem a lelkére, mint gyóntatópap a haldoklónak. Akármit mondtam, csak egy válasza volt: „Amerika ügye egybeesik a haladás irányával, tehát a mi pénzünk nélkül is győzedelmeskedni fog. A pénzünkre magunknak van szükségünk, a magunk reformjaira."

- S vajon nem volt-e igaza a maga szempontjából? - kérdezte Franklin.

Dubourg doktor szemrehányóan nézett rá.

 

Franklinnak ez a tárgyilagossága újra meg újra meghökkentette barátait. Dubourg doktor s a párizsi értelmiségiek, akik Amerikával rokonszenveztek, megértették ugyan, hogy az udvar nem osztozhat demokratikus lelkesedésükben; de azt csak be kell látnia Versailles-nak is, gondolták, milyen soha vissza nem térő alkalom az amerikai háború, hogy Franciaország megfizessen az 1763-as vereségért és a szégyenletes békeszerződésért. Ezek az értelmiségiek nem győzték szidni a lagymatag szívű francia miniszterek örökké halogató politikáját. Az ördögbe is, ismerjék el végre az Egyesült Államokat, s kössenek vele kereskedelmi szerződést!

Franklinnak ezzel szemben az volt a nézete, hogy a francia kormány nagyon is ésszerűen politizál, sőt azt tartotta, hogy számára ez az egyetlen lehetséges magatartás. A francia pénzügyek helyzete aggasztó volt, egy esetleges háború, még ha győzelemmel végződik is, a végső csődöt jelentené. Még Turgot, az amerikai eszmék meggyőződéses híve is kézzel-lábbal kapálódzott az ellen, hogy Amerikát támogatva háborúba keveredjenek Angliával, arról nem is szólva, hogy Franciaország csak szövetségeseinek, Ausztriának és Spanyolországnak beleegyezésével viselhet háborút. Az abszolutisztikus Ausztriát azonban semmilyen érdek sem fűzte a köztársasági Amerika győzelméhez, Spanyolország pedig attól félt, hogy Amerika győzelme a saját gyarmatait is magával rántaná egy általános felkelésbe.

S minthogy Franklin világosan felismerte ezt a helyzetet, nem értett egyet Dubourg-nak és társainak türelmetlen háborgásaival, belenyugodott abba, hogy várnia kell, s helytelennek tartotta volna, ha nyílt erőszakoskodással nehézségeket támasztanak a francia kormánynak.

Ám ha a kormánynak óvatosnak kellett is lennie, a népet semmilyen korlát s tekintet nem kötelezte. Teljességgel megengedhetőnek látszott, hogy Franklin ügye támogatására híveket toborozzon a párizsiak közt. S hogy miképp kell meghódítani a közvéleményt, azt a doktor már kora fiatalságában megtanulta, már nyomdász korában, kiadó korában, író korában, államférfiúi munkája során. A lélek mérnöke: ez volt az igazi szakmája, erre született. Ha az udvar nem ismerhette el Amerika követének, be fogja érni azzal, hogy a nép ismeri el. Nem kis dolog az sem, s még mulatságos is ráadásul.

De sajnos, nem Franklin volt egyedüli képviselője az Egyesült Államoknak. Amikor a Kongresszus kinevezte, Silas Deane-t is ugyanazokkal a jogokkal és kötelességekkel ruházta fel, nemkülönben Arthur Lee-t, e sértődékeny, fúrófaragó urat Londonban.

Mr. Silas Deane-nel Franklin jól megfért. Igaz, hogy ez a jóindulatú hazafi nem sokat értett a magasabb politikához, az egész amerikai forradalmat csak egy messze szétágazó, hatalmas kereskedelmi vállalkozásnak tekintette. De üzleti dolgokban hasznát lehetett venni. Nem lépte túl szakértelme körét, s tisztelettudóan és őszinte szívvel, nyíltan elismerte Franklin fölényét.

Arthur Lee ezzel szemben azzal a határozott céllal érkezett Párizsba, hogy ahol lehet, kifogásokat támasszon Franklin szava és munkája ellen. Segíteni semmiben sem segített, csak zavarta a munkát.

Arthur Lee tekintélyes virginiai családból szármázott. Afféle csodagyerek volt, még a huszadik évét sem töltötte be, amikor már figyelemre méltó politikai röpiratokat tett közzé. Az egész Lee család radikális, haladó szellemű volt; Arthur bátyja, Richard Henry Lee fogalmazta meg és nyújtotta be a Kongresszuson a gyarmatok függetlenségét kikiáltó indítványt, a most harminchét éves Arthur pedig már évek óta tevékenykedett Európában Amerika érdekében.

Nagy elégtétel volt számára, hogy a Kongresszus Párizsba küldte. Mekkora volt azonban a csalódása és elkeseredése, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy itt valósággal eltörpül Franklin árnyékában.

Útjaik nem először keresztezték egymást. Már Londonban is együtt, jobban mondva egymás mellett dolgoztak, mint a massachusettsi gyarmat ügynökei. A fiatal, fanatikus, rikító szavakat és gesztusokat kedvelő Arthur Lee már akkor nem bírt belenyugodni abba, hogy egy szekér elé fogták az öreg, higgadtan mérlegelő doctor honoris causá-val - mindig így nevezte -, s alig várta azt a pillanatot, amikor az öreg végre átadja a helyét. S most csöbörből vödörbe esett. Itt Párizsban is, s épp azokban az években, amelyekben eldől hazája sorsa, mindenütt akadályozza, háttérbe szorítja e mértéktelenül túlbecsült, vérszegény aggastyán.

Szikáran, komoran izzó szemmel járt-kelt Arthur Lee az Hôtel d'Hambourg túlzsúfolt termeiben, gyanakodva, kötözködve, tanácsokat osztogatva, helytelenítve s kifogásolva. Nem felejtette még el régi sérelmét sem, amelyet Beaumarchais-nak tulajdonított, szélhámosnak tartotta, s mindegyre újabb bizonyítékokat vélt találni annak a gyanújának az igazolására, hogy Beaumarchais elsikkasztja azt a pénzt, amelyet Versailles Amerikának szánt. Silas Deane-nel is közölte ebbeli véleményét, s amikor erre Deane pártját fogta Beaumarchais-nak, Deane iránt táplált gyanúja is bizonyossággá vált benne. Franklint is óvatosságra intette Beaumarchais és Deane személyét illetően, s amikor a doktor kijelentette, hogy már nem volt ideje arra, hogy véleményt alkosson magának Beaumarchais-ról, Lee a doctor honoris causá-t is nyomban besorolta Deane-nel és Beaumarchais-val egyetemben a kufárok és árulók közé.

Arthur Lee-ben pedig egyre növekedett a harag Franklin ellen. Tulajdonképp miért vannak olyan nagyra vele? Van egypár találmánya, amelyek talán hasznosak, ehhez ő, Lee nem ért. De ahhoz már igen, hogy politikusnak nem válik be, lanyhán, erélytelenül dolgozik, s mit is várhatna egyebet az ember valakitől, aki világéletében megbízhatatlan volt, s egy fia van, aki torynak ment. Képmutató ez a Franklin Benjámin! S milyen olcsó fogásokkal él: barna kabát, szőrmesapka, igénytelen filozófus - ezt játssza szégyentelenül s ravaszul a naiv franciák előtt. Pedig Arthur Lee a tulajdon szemével látta, hogy az agyafúrt öreg a londoni és philadelphiai nagyurak szalonjában éppoly elegánsan öltözik, mint a többiek, s itteni életmódja - bőséges asztal, választékos konyha, óborok, fiatal nők, kocsisok és inasok - nem épp diogenészi önmegtartóztatásra vall.

Így hát két hivataltársa Franklinnak inkább terhére volt, mint segítségére.

Ez akkor derült ki félreérthetetlenül, amikor Vergennes gróf külügyminiszter fogadta az Egyesült Államok három küldöttét.

Franklin nem hitt abban, hogy Versailles-ban fogadják őket, s nagy megkönnyebbülés volt számára, amikor a külügyminisztérium egy udvarias titkára felkereste az Hótel d'Hambourg-ban Vergennes grófnak azzal az üzenetével, hogy szerencséjének fogja tartani, ha a három úr meglátogatná. Vergennes gróf, tette hozzá a titkár, természetesen mit sem tud róla, s nem is akar róla tudni, hogy az urak a philadelphiai Kongresszus megbízásából járnak Párizsban; magánemberekként kívánja őket fogadni.

Arthur Lee tajtékzott. Ez vérre menő sértés, s a meghívást természetesen nem lehet elfogadni. Nagy fáradságába került a két másik férfinak, hogy jobb belátásra bírja a dühöngő embert. Franklinnak azonban tudomása volt róla, hogy Vergennes gróf csak a legnagyobb nehézségek árán bírta rá a húzódozó királyt az Amerikának nyújtandó segítségre, s a jóindulat félreérthetetlen, bátor jelének vette, hogy a külügyminiszter fogadja a küldöttséget.

Barátságosan vizsgálódó szemmel figyelte Vergennes-t. Ez hajszálra olyan volt, amilyennek elképzelte: kedélyes, szeretetre méltó, ügyes, udvarias, olykor kissé gunyoros s mindig nagyon óvatos; csupa olyan tulajdonság, amelyet Franklin nagyra becsült.

Vergennes gróf bőbeszédűen és nyilván őszintén elmondta Franklinnak, mennyire örül, hogy személyesen is megismerheti a nagy filozófust, akinek művét jól ismeri. Nem üres bók volt. A miniszternek nem kellett bevárnia Dubourg fordításait, hogy elolvashassa Franklin könyveit, folyékonyan olvasott angolul.

Vergennes gróf, bármilyen jól nevelt volt is, elsősorban Franklinhoz intézte szavait. Silas Deane ezt természetesnek találta, szótlanul, kövéren ült a helyén, s örült nagy kollégája sikerének. Lee azonban magánkívül volt dühében: hisz ez az ember valósággal átnézett rajta! Olykor ugyan egy-egy szellemes mondattal igyekezett belépni a társalgásba, Vergennes gróf udvariasan meg is hallgatta, de rögtön utána ismét Franklin felé fordult.

A Kongresszus jogkörét és felhatalmazásait illetően is intézett egy kérdést Franklinhoz. De még mielőtt ez megfelelhetett volna, a miniszter megjegyezte, hogy ezt a kérdést természetesen csak magánemberként teszi fel, akit érdekelnek az állambölcselet kérdései. Mint a legkeresztényibb király minisztere, nem vehet tudomást a Tizenhárom Egyesült Állam létezéséről, melyeket továbbá is csak az angol király gyarmatainak tekint; sajnálattal látja, hogy konfliktusba kerültek uralkodójukkal. De ha igaz is, folytatta, hogy Vergennes miniszter sajnálatosnak tartja a gyarmatok magatartását, Monsieur de Vergennes, a magánember tökéletesen megérti a Kongresszus álláspontját. Monsieur de Vergennes kezdettől fogva kételkedett a konfliktus, békés megoldásának lehetőségében. - Ismerem az angol kormányt, ismerem kíméletlen önzését. Még ma is eltölt a harag, ha arra a szégyenletes békeszerződésre gondolok, amelyet az angolok ezerhétszázhatvanháromban ránk kényszerítettek. Minden franciának ökölbe szorul a keze, ha Dunkerque-re gondol s az angol ellenőrző biztosra, aki Franciaország szégyenére még ma is ott székel.

Franklin csöndben hallgatta a minisztert, akinek indulatos szavai oly különös ellentétben voltak viselkedésével: halkan beszélt, társalgási hangon, lúdtollával játszadozva.

S mialatt hallgatta, arra kellett gondolnia, hogy az amerikaiak segítsége nélkül Anglia aligha került volna abba a helyzetbe, hogy ily kemény békefeltételeket szabjon, s királyi biztost küldjön a földig lerombolt Dunkerque-be.

Ebben a háborúban ő maga, Franklin is szállított fegyvereket az angoloknak Franciaország ellen, s ennek a hadjáratnak a során szerezte katonai tudását és hírét Washington tábornok, akit most itt, Párizsban annyira ünnepelnek.

A beszélgetés további során a miniszter engedélyt kért az uraktól, hogy egy tanáccsal szolgálhasson: azt ajánlaná, hogy egyelőre hárítsanak el minden nagyobb szabású rokonszenvtüntetést. Párizsban amúgy is van egy sereg ember, akik minden alkalmat megragadnak, hogy gyújtó szavakkal síkraszálljanak Amerika ügyéért. Meggyőződése, hogy Franklin puszta jelenléte erősebben hat a legerőteljesebb szavaknál is.

Arthur Lee megint csak dühöngött. „Mit merészel ez a kövér békaevő, gondolta magában. Ahelyett, hogy felajánlaná hivatalos elismertetésünket és szövetséget kötne velünk, amire amúgy is jogunk volna, pimasz tanácsokkal töm bennünket. Hogy üljünk csöndben a sarokban! Az kellene neki!"

Franklin azonban, a felbőszült Arthur Lee legnagyobb ámulatára, szeretetre méltóan bólogatott, s lassú franciaságával így szólt :

- Bizonyára senkinek ebben az országban nincs annyi lehetősége, gróf úr, mint önnek, hogy felmérje helyzetünket. Ez kétszeresen értékessé teszi tanácsait.

Vergennes elmosolyodott :

- Azt hiszem, önnek sem volna kellemetlen - mondta -, ha beszélgetésünknek a tanácsokon kívül egyéb hasznát is látná. Tanácskozásunk befejezése után remélem, még lesz ideje, hogy Monsieur de Gérard-ral is váltson néhány szót.

Elbúcsúztak. Vergennes arról biztosította Franklint, nagy súlyt vet rá, hogy minél gyakrabban kicserélhessék nézeteiket. Azt ajánlaná azonban, hogy ne versailles-i hivatalokban találkozzanak, hanem lehetőleg Párizsban, magánházban. Ha a kormány - Stormont lord kívánságai ellenére - nem kifogásolja Monsieur Franklin párizsi tartózkodását, ez nyilván azért van, mert Franklin doktor - amint erről őt, a minisztert tájékoztatták - azért jött Párizsba, hogy mint az Akadémia tagja, eszméket cseréljen itteni kollégáival, s unokáit a francia nevelés jótéteményeiben részesítse.

Arthur Lee komoran izzó tekintetét Franklinra szegezte. Vajon az öreg ezt a pimaszságot is lenyeli, erre sem lesz válasza? Meddig megy el még alávaló opportunizmusában? Izgatottan meredt Franklin nagy, húsos arcába. De ezen az arcon semmiféle felháborodás nem látszott, ellenkezőleg, jóízűen mosolygott, mintha gazdája kitűnően szórakozna.

- Értem, gróf úr - mondta az öregember. - Egy kellemes lakószoba kandallója mellett jobban is esik a beszélgetés, mint hivatalos fogadótermekben.

De Lee türelmének most már vége szakadt.

- Sajnálatosnak tartom - mondta élesen recsegő hangján -, hogy Amerika Tizenhárom Egyesült Államának képviselői csak a hátsó lépcsőn át kereshetik fel a francia király külügyminiszterét.

- Monsieur, Monsieur... - mondta Vergennes gróf, emlékezetében a szenvedélyes fiatalúr neve után kutatva, amelyre sehogy sem tudott visszaemlékezni.

De Franklin békítően közbelépett.

- Monsieur Lee, az én derék fiatal kollégám nyilván nem jól értette meg az ön francia beszédét, gróf úr - mondta. - Éppoly jól tudja, mint én, hogy komoly megbeszéléseken a mondanivalón van a hangsúly és nem a székeken, amelyeken a résztvevők ülnek.

Elváltak, az amerikaiak átvonultak Monsieur de Gérard szobájába. Itt számok, tények következtek. Kiderült, hogy az államtitkárnak utasítása van arra, hogy a követ uraknak egyelőre egy kétmilliós kölcsönt bocsásson rendelkezésükre, kamatmentesen, határidő kikötése nélkül.

- Kitűnő! - mondta Silas Deane.

- Nyomorúságos borravaló - mondta Arthur Lee. Franklin semmit sem szólt.

 

A doktor már gyerekkorában megtanulta, hol kellemes, hol keserű tapasztalatok árán, hogy a gazdasági tényezők milyen döntő befolyással vannak nemcsak az egyes ember, de a közösségek cselekedeteire is.

- Pénz nélkül nehéz dolog becsületesnek maradni - szokta mondogatni. - Az üres zsák könnyen felborul.

Tisztában volt azzal, hogy az amerikai forradalomnak is végső soron gazdasági okai vannak. Ami a maga személyét illeti, amióta tisztes jólétben élt, az anyagiakat mindig csak eszköznek tekintette, sohasem önálló célnak. Ha a vagyonnak nagyobb mozgékonyságot biztosítunk, lehetőséget adunk a polgárságnak gyorsabb pénzszerzésre, s egyúttal fegyvert a kezébe a feudális nemesség ellen, amely kiváltságaival útjába áll az emberiség felemelkedésének. A pénz csak mint fegyver érdekelte, egyébként gondolkozásának és politikájának külterületeire szorította.

Sajnos, ezekben a párizsi napokban idejének nagyobb részét épp üzleti vonatkozású teendői emésztették fel. A három küldött tudta, hogy a Kongresszustól nem számíthat pénzküldeményekre. Bizalmat keltő, előkelő követséget kellett fenntartaniuk, árut küldeniük Amerikába, s az ehhez szükséges pénzt maguknak kellett felhajtaniuk Franciaországban. Erre két mód volt. Vagy a francia kormánynál koldulnak szakadatlanul segítségért, vagy találnak hajótulajdonosokat, akik vállalják a kockázatot, hogy amerikai lobogó alatt, nyereségrészesedés ellenében, kalózhajókat küldjenek ki angol tengeri szállítmányok lefoglalására.

De az elfogott hajók és szállítmányuk értékesítése sem volt könnyű dolog. Példaképp említsük meg Lambert Wickes kapitánynak, Franklin lármás tengeri medvéjének esetét. Az első két zsákmányolt hajó után még két hajónyi rakományt szedett össze, és sikerére büszkén, zsákmányát nyilvánosan ki akarta árusítani. De ekkor beleavatkoztak a francia hatóságok; Franciaország ünnepélyes szerződésben ígéretet tett az angoloknak, hogy egyetlen, Angliával hadban álló idegen hatalom hajójának sem engedi meg, hogy befusson kikötőibe, még kevésbé természetesen, hogy itt zsákmányát áruba bocsássa. A tengeri medve nem értette, hogy mit akarnak tőle. Hőstetteket vitt véghez, s nemhogy ünnepelnék érte, a francia tintanyalók azt kívánják tőle, hogy suttyomban, mint a tolvaj, adjon túl az áruján. Nagyokat káromkodott. Eljött Párizsba is s az Hôtel d'Hambourg szűk szobáit megtöltötte nyers tengerészszitkaival, kifakadásaival és panaszaival.

Franklin a lelkére beszélt a méltatlankodó embernek. Elmagyarázta neki, hogy a francia kormányt szerződések kötik, s a semlegesség súlyos megsértése volna, ha Wickes-nek megengedné, hogy kikötőiből békés angol hajókra vadásszon. De a tengeri medve mit sem akart tudni erről a bürokrata fecsegésről. Azt kívánta Franklintól, hogy utasítsa rendre a versailles-i urakat.

Franklin a látszat kedvéért egyszer-kétszer tiltakozott a francia hatóságoknál; de elvben ostobaságnak tartotta, hogy ilyen semmiségekkel bosszantsa Versailles-t. De kollégái ezúttal szembeszegültek vele. A tengeri medve nekik is lármázott, panaszkodott. Azt kívánták Franklintól, hogy nyomatékosabban járjon el a miniszternél. Arthur Lee gúnyosan azt kérdezte, mihez kezdjenek Monsieur de Vergennes híres barátságával, ha még annyira sem telik belőle, hogy megvédelmezze a hős kapitányt Anglia ellen.

Még Franklin leghűségesebb barátja és csodálója, Dubourg sem támogatta ezúttal a doktort. Maga is szívesen részt vett volna ilyesfajta vállalkozásokban; kalózutakra ebben az időben könnyen lehetett szerezni hajót és pénzt, még az óvatos Monsieur Lenormant is szívesen fektetett volna tőkét egy ilyen üzletbe. S amikor Franklin szelíden kigúnyolta barátjának kalózromantikáját, Dubourg doktor majdhogy meg nem sértődött. Miért mulasztana el az ember egy ilyen kitűnő alkalmat arra, hogy pénzt szerezzen Amerika és a szabadság ügye számára?

Sok fejtörést okoztak Franklinnak azok a tisztek is, akiket Silas Deane toborzott az amerikai hadsereg részére. A versailles-i kormány nem adta meg nekik a kiutazási engedélyt; a semlegesség súlyos megsértése lett volna. Franklin, aki amúgy is félt attól, hogy az amerikai hadsereg elárasztása magas rangú francia tisztekkel elkedvetlenítené a philadelphiai vezérkart, szívesen élt volna az alkalommal, hogy megszabaduljon a terhes szerződésektől. De Silas Deane büszke volt arra, hogy e nagynevű és magas rangú urakat megnyerte Amerika számára, és szüntelenül rágta a doktor fülét, szerezné meg a tiszteknek a kiutazási engedélyt.

Franklin napjait ilyesféle ügyletek foglalták le. Holott meggyőződése szerint sürgölődése többet ártott, mint használt. Vergennes kétségkívül jóindulatú ember, s ha elérkezik a kellő pillanat, nem fogja elmulasztani, hogy kicsikarja a királytól és minisztertársaitól az Egyesült Államok elismertetését, szövetséget kössön velük. Nem kellett, nem szabadott sürgetni, nógatni. A francia-amerikai barátság érzékeny növény, mely nem tűri el otromba, mohó kezek érintését.

Hogy Franklin puszta jelenlétével is hat, ahogy azt Vergennes gróf megjövendölte, azt máris sok jel bizonyította. Choiseul herceg, az elhunyt király miniszterelnöke, aki a fiatal uralkodónál kegyvesztett lett, engedélyt kért a doktortól, hogy tiszteletét tehesse nála, meghívta házába. Még Louis-Philippe de Chartres herceg is, a király másodunokafivére, aki buzgón tovább ápolta a régi családi viszályt, azon igyekezett, hogy Franklint megnyerje barátnője, Madame Genlis, a szép és tehetséges írónő szalonja számára. A doktor udvarias volt, de tartózkodó; úgy látta, helytelen lenne bármilyen közeledése az ellenzékhez. Arthur Lee ezzel szemben be akarta volna bizonyítani a királynak és a kormánynak, hogy Amerika - hatalom; úgy vélte, ki kell használni az adott helyzetet, szövetkezni az ellenzékkel, s megmutatni öklüket a királynak és minisztereinek. Franklin csak nagy fáradság, hosszas, ravasz és szelíd rábeszélések árán tudta elejét venni annak, hogy valamilyen helyrehozhatatlan ostobaságot kövessen el.

Nem volt kellemes a környezet sem, melyben e kevés örömmel járó munkáját végezte. Az amerikai küldöttség irodahelyiségei az Hótel d'Hambourg-ban ugyancsak szűkek voltak, s ha a fiatal William irattára sohasem került rendbe, a fiatalember joggal hivatkozhatott az állandó helyszűkére. Franklin kezdettől fogva úgy látta, hogy az Hótel d'Hambourg nem megfelelő hely a küldöttség számára, s idővel mind jobban megerősödött benne a meggyőződés, hogy előnyösebb volna, ha székhelyét Párizsból a város környékére tenné át. Egy-egy tolakodó látogató oda is eltévedne, de nagyobb részük mégiscsak lemaradna.

Dubourg doktor talált is megoldást, amikor Franklin elpanaszolta neki keserveit. Egy barátja, Ray de Chaumont, az amerikai ügynek egyik buzgó híve, Párizs közelében, Passyban lakott, egy kastélyszerű vidéki házban, az Hotel Valentinois-ban. Monsieur de Chaumont, jelentette Dubourg, magányosnak, elveszettnek érzi magát óriási birtokán. A kastély egyik szárnya úgyszólván teljesen el van választva a főépülettől, s egy csodálatos park veszi körül. Franklin megtisztelné Monsieur de Chaumont-t, ha házába költöznék.

Franklin kikocsizott Passyba. A szóban forgó szárnyépület valójában tágas, jól megépített, jól berendezett falusi lak volt, oly mélyen beágyazva a kertbe, hogy aki benne lakott, azt képzelhette, hogy magában a kertben él. Franklin az első pillanatban, hogy meglátta, megszerette ezt a kertet. Szigorú vonalú díszkert volt, amely szelíd átmenettel egy angol parkba olvadt át. Teraszok vezettek le a folyóhoz, s mindenütt tágas kilátás nyílt a távoli városra, amely a folyó túlsó oldalán terült el. Fasor és kocsifeljáró vezetett a kertilak kapujához, de a köszvénygyötörte, testes Franklin nyomban elhatározta, hogy a teraszokon át fog hazatérni, valahányszor módját ejti annak, hogy leküzdje kényelemszeretetét.

Minél tovább nézte a házat s a kertet, annál jobban megszerette. Ilyesféléről álmodott egész életében. Ha ideköltözik, megmarad a városban is - mert Passy Párizs közvetlen környezetéhez tartozik -, s mégis vidéken él. Itt bőven van helye könyvtára s egyéb limlomja számára, műhelyt is berendezhet, ha barkácsolni támadna kedve, itt megszabadulhat Silas Deane-től, Arthur Lee-től, mindenkitől, aki terhére van.

Kissé félénken kérdezte meg Monsieur de Chaumont-t, mennyi bért kívánna házáért. Megtiszteltetés volna számára, mondta a házigazda, ha ingyen rendelkezésére bocsáthatná a nagy férfiúnak a házat, amelyre egyébként sincs szüksége.

De Franklin habozott. Monsieur de Chaumont is szállított Amerikának, s bizonyára ellenszolgáltatásokat vár majd szívességéért. De - ahogy ott üldögélt a kis kilátótoronyban, s körüljártatta tekintetét a bűbájos, békés tájon, s közben eszébe jutottak az Hótel d'Hambourg lármás, szűk szobái - végül is elfogadta az ajánlatot. Felőle Arthur Lee azt jelenthet Amerikának, amit akar.

Másnap, felébredvén, Franklinnak eszébe jutott, hogy aznap van a születésnapja. Philadelphiában családja méltányolta a nap jelentőségét, sütöttek, főztek, a doktor úr ajándékokat kapott, nagy családi ebédet tálaltak, az unokák verseket mondtak. Franklin kíváncsian kérdezgette magában, vajon William unokájának eszébe jut-e a születésnapja.

Csöndesen feküdt széles ágyában, az alkóv jól záró függönyei mögött. Az ablak egy kis résnyire ki volt nyitva, az öregúr szerette a friss levegőt. Kidugta a lábát a paplan alól, úgy vélte, a hideg jót tesz neki.

Hetvenegy éves. Itt az ideje, hogy egy kissé vigyázzon az egészségére. Sajnos, az egészségénél még mindig többre becsüli az élet örömeit. Többet kellene járkálnia, az sem ártana, ha ritkábban töltetne a poharába. Jó itt élni Franciaországban; úgy látszik, itt még tetszik az asszonyoknak hetvenegy éves kora ellenére is. Lehet, hogy még egyszer megnősül, a Franklin vér jó vér.

William valószínűleg elfeledkezett a születésnapjáról. Szeret szórakozni, mással nem is igen törődik. Kedves, jóindulatú, nyílt eszű fiú. Ki kell várni, hátha tehetséges is!

Az öregúr nem bírta tovább az ágyban. Nehézkesen felkelt, nagyokat nyögve. Általában jóval korábban kelt a többieknél, reggeli előtt még olvasott is, vagy dolgozott egy órát.

Hálókabátjában átment a nappaliba, ahol könyveit tartotta. A szoba jó meleg volt, de tele füsttel, errefelé nem értettek a fűtéshez. Franklin a kandallóhoz ment, megpiszkálta a tüzet. Aztán ledobta hálókabátját, s meztelenül leült a tűz elé. Szeretett meztelenül üldögélni.

A szűk szoba zsúfolva volt könyvekkel, kettős sorokban álltak egymás mögött, áttekinthetetlenül, szorosan. Passyban ez majd másképp lesz. De még hat-nyolc hétig eltart, amíg átköltözhetik, hamarabb nem lehet a házat rendbe tenni. Még egy nehéz, megerőltető telet kell Párizsban töltenie.

Székét ahhoz az állványhoz tolta, ahol most válogatni akart a könyvek között. Nagy, öblös karosszék volt, a doktor méreteihez szabva. Philadelphiából hozta magával; a saját tervei szerint készíttette, felcsapható ülése volt, s létrának is lehetett használni. Egy csomó könyvet szedett le az állványról, maga köré csoportosította őket, olvasni kezdett. Ma ráérősen fog olvasni; igaz ugyan, hogy esetleg késni fognak egy negyedórácskát Monsieur de Gérard-nál, de hetvenegyedik születésnapjára ennyi csak jár az embernek.

Nyolc órakor reggeliztek, mint máskor is. William jókedvűen köszöntötte, tréfás elégedetten állapította meg, hogy ezúttal nem ő, hanem nagyapja késett. Franklin magában arra gyanakodott, hogy késésével figyelmeztetni akarta a fiút születésnapjára, s rosszul esett neki, hogy William mégsem gondolt rá.

Hogy megvigasztalja magát, hajdinalisztből sütött fánkot kért reggelire, amit egyébként csak vasárnap szokott enni; a lisztet Amerikából hozta magával. Lassan, élvezettel evett, s közben képzeletben elvonultatta maga előtt philadelphiai házát, a templomot, az Akadémiát, a piacot és a városházát, a német templomot, a kormányzósági palotát, az épületács céh házát, a nagy hajógyárat, a Sassafras utcát, a Chestnut utcát, a Mulberry utcát.

Reggeli után munkához látott. Tollba mondott. Ide-oda járkált közben, mert elhatározta, hogy ha már nem sétál a szabad levegőn, legalább a szobában lejárja a napi három mérföldjét, azaz hatszázszor a szoba hosszát.

Behozatta terjedelmes postáját, változatos volt, de nem sok öröme telt benne. Egy Chevalier de Neville nevű úriember néhány Lajosaranyat kért tőle, hogy megmeneküljön az éhhaláltól. Doktor Ingenhousz, Mária Terézia udvari orvosa, felvilágosítást kért Franklin barátjától némely tudományos kísérletére vonatkozóan. Madame Hérissant megbízta Franklint, fürkéssze ki, hol tartózkodik a fia, több jel arról tanúskodik, hogy Amerikába ment. Mister Arthur Lee kalligrafikus írással, terjengősen kifejtette, hogy - miszerint Franklin szóbeli tiltakozásaira nem válaszol - írásban adja tudtára, hogy a francia külügyminisztérium hivatalnok urai állandóan keresztülnéznek rajta, sértőn bánnak vele; ha Franklin ezután sem lép közbe érdekében, ő, Arthur Lee fenntartja magának a jogot, hogy megfelelő lépéseket tegyen. Egy olvashatatlan aláírású levélben gyűlölködve közölték vele, hogy a villámcsapásról szóló elmélete alapjában véve hamis, s a legnagyobb fokú tudatlanságról árulkodik. Mr. Russel, bostoni lakos valamilyen bonyolult oknál fogva nem tud elutazni Marseille-ből, s tanácsot és segítséget kér nagy honfitársától. Lecombe abbé pénzt vesztett kártyán, s kérve kéri Franklint, segítse ki, ennek fejében az amerikai fegyverek győzelméért fog imádkozni. A Reprisal tizennégy matróza Wickesre, a tengeri medvére panaszkodott, mert minősíthetetlenül bánik velük, viszont Wickes hibás helyesírással, de annál ízesebb szitkokkal kifejtette Franklinnak véleményét a tizennégy matróz felháborító fegyelmezetlenségéről. Monsieur Philippe Gueffier közölte Franklinnal, hogy egy eposzt írt az angolok ellen; az eposz barátaira nagy hatást tett, tehát anyagi támogatást kér a doktortól, hogy kiadathassa.

Ezekkel a levelekkel kellett tehát a doktornak foglalkoznia hetvenegyedik születésnapján. De egy kellemes meglepetés is érte, igazi születésnapi ajándék. Angliából is érkezett posta. Az angol titkosszolgálat ellenére a szigetországban élő barátai módot találtak arra, hogy üzeneteket juttassanak el hozzá.

Georgiana Shipley, jó barátja, Jonathan Shipley püspök lánya is küldött levelet. Georgiana tizennyolcadik-tizenkilencedik éve körül járt. Apja, írta a lány, ezekben a háborús időkben nagy könnyelműségnek tartja, hogy soraival felkeresi Szókratészét; de semmiképp sem akarja elmulasztani, hogy hetvenegyedik születésnapja alkalmából a legmelegebben meg ne emlékezzék róla. Az események sem a maga, sem családja érzelmeit nem befolyásolták. „Irigylem unokáját - fejezte be a levelet -, mert módjában van, hogy személyesen is tanújelét adja szeretetének és figyelmességének."

Franklin többször is elolvasta a nagy, gyermekes betűkkel írt levelet.

Londoni bizalmi embereitől is érkezett beszámoló. Közölték, hogy az angol kormányt komolyan aggasztja Franklin párizsi tartózkodása. A király külön parancsban intézkedett arról, hogy a „ravasz philadelphiai róka" minden lépésére ügyeljenek Párizsban. Lord Rokkingham azonban, aki kezdettől fogva helytelenítette az angolok gyarmati politikáját, most fűnek-fának elmondja, hogy Franklin párizsi tevékenysége mennyire növeli az amerikaiak esélyeit. A tudósító saját fülével hallotta, amikor a lord egy nagyobb társaságban a következőképp nyilatkozott: a titkos koronatanácsban annak idején lejátszódott undorító jelenet ellenére Franklin most még egyszer átkelt az óceánon, vállalva a veszélyt, hogy foglyul ejtik s újra egy hasonló bíróság elé vonszolják. Ha az urak, akik annak idején részt vettek azon a koronatanácson, most maguk elé képzelnék Franklint, akkor alighanem olyasféleképp éreznék magukat, mint Macbeth Banquo szelleme előtt. A koronatanács két részvevője jelen volt abban a társaságban, amelyben a lord ezt a nyilatkozatot tette; mind a ketten hallgattak.

Franklin még javában olvasgatta leveleit, amikor Silas Deane és Arthur Lee beállított, hogy együtt induljanak el Monsieur de Gérard-hoz. Már legfőbb ideje, zsörtölődött Lee.

- Elnézést kérek a késésért - mondta Franklin barátságosan. - Dolgom volt. Aktáját egyébként ad acta kellett tennem, kedves barátom.

Felállt.

- De már kész is vagyok, lovaimmal együtt - tette hozzá.

Arthur Lee megütközve nézte: Franklin szokott barna kabátjában volt, és semmi jelét sem adta annak, hogy át akar öltözni. - Az a véleménye, hogy át kellene öltöznöm? - kérdezte, csöndesen mosolyogva.

- Őszintén szólva, az - mondta Arthur Lee. - De ahogy önt ismerem - tette hozzá keserűen -, úgyis hiába szólnék.

- Eltalálta - felelte Franklin. S azzal útnak indultak.

Monsieur de Beaumarchais másodnaponként tudakozódott, mikor teheti tiszteletét Franklinnál, hogy a nagyra becsült férfiúval eszmét cserélhessenek az amerikai ügyről. Silas Deane pedig naponként magyarázgatta Franklinnak, hogy Monsieur de Beaumarchais-nál senki nagyobb szolgálatot még nem tett Amerikának, s hogy segítségét a jövőben sem nélkülözhetik; egyúttal minden alkalommal kifejezést adott megdöbbenésének, hogy Franklin ennyire halogatja a vele való találkozást. Sajnos, igaza volt. Franklinnak túl kellett magát tennie Beaumarchais iránti ellenszenvén, már nem térhetett ki a találkozó elől. Üzenetet küldött tehát neki, hogy másnap fél tizenkettőkor fogadja.

Aznap már kora reggel meztelenül ült dolgozószobájában, olvasgatott, írt. De nem telt öröme sem könyveiben, sem munkájában. Köszvénye a szokottnál is jobban kínozta, s úgy tetszett neki, hogy ezúttal kiütése is erősebben viszket. Rosszkedvében úgy döntött, hogy nem öltözik át ennek a monsieur-nek a kedvéért, hanem hálókabátjában fogadja.

Ami Pierre-t illeti, izgatott várakozással, reményekkel s gondokkal tekintett e találkozás elé. A tenger innenső partján nem volt még egy ember, aki olyan szolgálatokat tett volna az amerikai ügynek, mint ő. A Hortalez cégnek már három hajója vitorlázott a tengeren, lehet, hogy már meg is érkeztek Amerikába. Újabb hatalmas készletek gyűltek fel raktárházaiban, új hajók épültek, új szerződések íródtak alá, a hajóraj, amelyet a cég az új szállítmányok számára épített és vásárolt, alig maradt mögötte a király és az Indiai Társaság flottáinak. Érthetetlen volt Franklin doktor magatartása, aki nemhogy kimutatta volna elismerését, de szemmel láthatón kitért előle. Az persze eszébe sem jutott Pierrenek, hogy magatartásával, tevékenységével, írásaival, egyszóval a maga személyével, lényével szolgáltatott okot e különös viselkedésre. Bizonyára eltorzítva, helytelen megvilágításban festették le az idegen előtt munkáját és tevékenységét, talán egyik-másik szavát, megjegyzését is kiforgatták. Nem először esett meg. De Pierre bízott abban, hogy ha egyszer majd szemtől szembe kerül az amerikaival, egy csapásra el fogja oszlatni bizalmatlanságát.

Roppant gondosan öltözve, díszhintójában hajtatott az Hótel d'Hambourg elé. És csodálkozva nézegette a szerény környezetet, amelyben ez az amerikai élt, csodálkozva látta, milyen rendetlenség veszi körül; egyik-másik íróbarátja környezetére emlékeztette. Leginkább Franklin hálókabátja döbbentette meg; hamarjában nem is tudta, meghittség jelének tekintse-e, vagy tisztelet hiányának.

Itt ültek hát egymással szemben. A hatalmas, testes férfialak ráncos aggastyánarcával, előreugró, széles állával s a hűvösen vizsgálódó nagy szemekkel rossz hálókabátjában is fölényesen, lenyűgözően hatott. Pierre pedig, bármilyen szertartásosan elegáns volt is, könnyed, biztos, s mégis kicirkalmazott modorával úgy üldögélt mellette, mint egy szegény kérelmező. Franklin unokáját, a fiatal Williamet is belevonta a tárgyalásba, nyilván, hogy ennek jelentőségét csökkentse. A fiú elmerülten nézegette a vendégnek a legújabb divat szerint készült pompás öltözékét, minden apró részletét elméjébe véste, s ez a tisztelettudó figyelem némileg kárpótolta Beaumarchais-t az öregember ridegségéért.

Pierre azonnal gyors, zengő franciaságával Franklin érdemeinek felsorolásába fogott. Számtalan hasonlat felhasználásával dicsérte az erélyt és ravaszságot, amellyel a nagy férfiú az angol zsarnokok trónját megfosztotta támaszaitól. A doktor oly egykedvűen hallgatta, hogy Pierre már-már kételkedni kezdett benne, vajon egyáltalán megérti-e választékos franciaságát.

De Franklin egy idő múlva mégiscsak válaszolt.

- Ha egy nagy történelmi jelentőségű eseményt vizsgálunk - mondta lassan, szavait keresgélve -, mint amilyen az Egyesült Államok küzdelme függetlenségéért, akkor nem szabad túlbecsülnünk az egyes emberek érdemeit.

Pierre egy szempillantásig azt latolgatta, vajon ez az oktató hangú megjegyzés nem őrá céloz-e, vajon nem azt akarta-e az öreg értésére adni, hogy túlbecsüli a saját jelentőségét. De azonnal elhessegette magától ezt a gondolatot. Tiszteletteljesen azt válaszolta, hogy ez a filozofikus magatartás kitűnően illik ahhoz a képhez, melyet Franklin doktorról alkotott magának. Franciául beszélgettek, az öreg lassú, hibás franciasága kiáltó ellentétben állt Pierre fürge, lendületes társalgásával; az a néhány kurta szó, amit az aggastyán mondott, mégis jelentékenyebbnek hatott, mint fiatalabb társának akárhány szépen formált, szellemes válasza.

Franklin még a beszélgetés megkezdése előtt eligazította magában, hogy mit fog Beaumarchais-nak mondani. Tudta, hogy még jó időbe fog telni, amíg ez valami pénzt lát szállítmányaiért, ismerte Arthur Lee urat, ismerte a Kongresszust. Azt határozta tehát, hogy nem fog sajnálni tőle néhány jó szót, az semmibe sem kerül, s Monsieur Beaumarchais-nak szemlátomást nagy élvezetet szerez vele. Most hogy szemtől szemben látta Pierre-t, túl elegánsan, messzire illatozón, jelentőségének teljes tudatában, az a különös ellenszenv, amelyet neve említésekor érzett, még fokozódott benne. Nem is bírta leküzdeni ellenszenvét.

- Igen örvendetes, Monsieur - mondta kimérten -, hogy az óceán innenső oldalán is oly sok tisztességes ember áll ki miértünk. Örülök, hogy újra megismerhettem egyet közülük.

De Pierre nem örült. Szemmel láthatón rossz néven vette az öregúrtól, hogy semmi különbséget nem tesz közte s a többi „tisztességes" ember között. Némi éllel felelt.

- Minden erőmmel azon voltam, uram, hogy fegyvert és felszerelést szerezzek az amerikai hadsereg számára, ami nélkül tudvalevően nehéz harcolni. Nagy megtiszteltetésnek tekintettem, s tekintem ma is, e feladatot. E nagy ügy fényében a munkámmal járó veszélyeket kevesebbre becsültem a nap elől felszálló ködnél.

- Veszélyeket? - kérdezte Franklin bizonytalanul; nem tudta, jól érti-e a szót. - A kockázatot érti, uram? - folytatta valamivel élénkebben.

- Kockázatnak is nevezhetjük - felelte Pierre udvariasan, angolra fordítva a szót. - Nem ismerem eléggé a szó árnyalatait. De azt hiszem, mind az ön honfitársai, mind az enyéim elég komoly veszélynek tekintenék, ha az embernek ki kell állnia egy közismerten kötekedő, bosszúálló, kíméletlen ellenfél ellen.

- Párbajozott, Monsieur de Beaumarchais? - kérdezte érdeklődve a fiatal William. - Párbajozott a mi ügyünkért?

- Többször is - felelte Pierre. - Legutoljára Marquis de Saint-Brissonnal, egy kotnyeles hülyével, aki pimaszul nekem támadt, amikor az amerikai szabadságot szembeállítottam az országunkban uralkodó gyalázatos közállapotokkal, amelyeket javarészt felfuvalkodott arisztokráciánk számlájára írhatunk.

A doktort bosszantotta, hogy Caron Pierre, író és polgár ilyen otromba módon majmolja a nemesség rossz szokásait.

- S meggyőzte az urat? - kérdezte kedélyesen. - Úgy értem, meggyőzte a maga márkiját? Meggyőzte tőrével Marquis de Saint-Brissont elvei helytelenségéről? Megtérítette a mi ügyünk számára?

S minthogy a meglepett Pierre hallgatott, csöndesen folytatta:

- Az én koromban az ember már nem hisz a párbajban, Monsieur - s azzal kedélyesen belefogott egyik kedvenc történetének elmondásába. - Ült egy úr a kávéházban, s a mellette ülő urat megkérte, hogy üljön át egy másik asztalhoz. „Miért?", kérdezte ez. „Mert ön büdös, uram." „Ez sértés, uram, s ezért karddal a kezében elégtételt fog adni." „Ha ragaszkodik hozzá, uram, karddal a kezemben elégtételt fogok adni. De nemigen értem, hogy mit nyerünk vele. Mert ha ön megöl, uram, akkor én is büdös leszek, s ha én ölöm meg önt, akkor ön, ha lehet, még büdösebb lesz, mint amilyen most."

Pierre ízléstelennek tartotta, hogy az öreg ezzel a sótlan, ötlettelen történettel akarja kioktatni. Franciaországban, felelte elutasítón, más fegyverekkel kell küzdeni az elbizakodott arisztokrácia kiváltságai ellen, mint Philadelphiában. Majd átmenet nélkül rátért azokra a rendkívüli nehézségekre, melyek üzletében adódnak. Nemcsak a fegyverek előteremtése, s tengerentúlra szállítása okozza a nehézségeket, vallotta meg nyíltan, de a cég óriási anyagi kockázatot is vállal. S felpanaszolta a Kongresszus szófukarságát, hiszen vagy egyáltalán nem felelnek a levelekre, vagy pedig semmitmondó válaszokkal fizetik ki őt és Mr. Silas Deane-t.

Monsieur de Beaumarchais még az ő megérkezése előtt kötötte szerződéseit, vélte Franklin doktor. Nem hiszi, hogy Versailles szívesen látná, ha ezekről a szerződésekről sokat beszélnének és leveleznének. S úgy látja, a leghelyesebb, ha Monsieur de Beaumarchais továbbra is Mr. Deane-nel tárgyalja meg ezeket az ügyeket, aki nemcsak kiváló hazafi, de kitűnő kereskedő is. S ezzel mintha pontot tenne a beszélgetés végére, jelentőségteljesen elhallgatott, és nagy szemével udvariasan és semmitmondón bámult Pierre-re.

Ez megértette. Franklin nyilvánvalóan azon a véleményen van, hogy Vergennes grófra való tekintettel a legnagyobb óvatossággal kell eljárniuk, s hűvös tartózkodása nem az ő személyének szól, hanem puszta elővigyázatosság az ügy érdekében. Ez vigasztaló gondolat volt. Pierre tehát nem beszélt többet üzletről, hanem mint társalgásuk elején, a szabadságról csevegett. Jóllehet a küzdelem formái Amerikában mások, mint Franciaországban, alapjában véve mégis ugyanazért folyik a harc.

- Bár életem során sokféle területen tevékenykedtem - mondta -, azt hiszem, doktor úr, hogy a szabadságért folytatott küzdelmemben mindenütt megálltam a helyemet. Remélem, hogy még az olyan látszólag távol eső tevékenységem is, mint például irodalmi működésem, teszem: A sevillai borbély-om, egyszer majd úgy fog szerepelni a történelemben, mint ennek a küzdelemnek egy-egy győzelmes csatája.

Franklin egykedvű, udvariasan fürkésző tekintettel figyelte a bőbeszédű urat.

- Sajnos, nem ismerem az ön komédiáját - mondta.

Pierre elképedve összerezzent. Még nem találkozott emberrel, aki ne ismerte volna darabját, e korszak leghíresebb vígjátékát. Kényszeredetten, eltorzult arccal mosolygott. Megtiszteltetés lesz számára, mondta, ha művének legközelebbi előadására a Théâtre Français-ban jegyeket küldhet Franklin doktornak. Segítsége nélkül ugyanis aligha jutna jegyhez, mert éjszakákon át sort állnak a színház előtt. Franklin udvariasan köszönetet mondott, de attól tart, mondta, hogy a téli hónapokban egészségére való tekintettel aligha fog kijárni este, sürgős eseteket kivéve. A fiatal William azonban nagy sietve bejelentette, hogy a maga részéről a legnagyobb mértékben le volna kötelezve Monsieur de Beaumarchais-nak, ha jegyet szerezne neki.

Egy ideig még közömbös dolgokról beszélgettek. Aztán Franklin felállt, jelezve, hogy a kihallgatásnak vége.

- Amerika méltányolni tudja - mondta - a szabadság francia barátainak szolgálatait.

Ez fagyosan hangzott. Beaumarchais-t - bárha nem mutatta - aligha elégítette ki ez a búcsú.

Franklin később meg is bánta ridegségét. Igaz, Beaumarchais ellenszenves ember, de szükség van rá. Fegyelmeznie kellett volna magát, s a Monsieur bókjaira bókokkal felelnie.

De ha már elkövette a hibát, valami haszna csak legyen belőle. Megvallotta Williamnek, alighanem rosszul tette, hogy nem mondott le arról a szórakozásról, hogy kimutathatja Beaumarchais-nak, mit tart felőle. Bármilyen helyzetbe kerülünk is, mondta, legyünk udvariasak, az okos udvariasság jól kamatozik. S azzal elmondta Williamnek a történetet a boronáról:

„Egyszer megbíztak két bérest, hogy szállítson el egy nehéz boronát. Az egyik ki akart bújni a munka alól, mivel semmi kedve sem volt ahhoz, hogy a súlyos teherrel cipekedjék, így szólt tehát a másikhoz:

- Ugyan mit képzel a gazdánk, hogy összesen két embert küld egy ilyen nehéz boronához! Két ember nem elég ehhez a munkához.

- Szamárság - mondta a másik, aki büszke volt erejére. - Hogy két ember nem elég ehhez a munkához? Én magam is elviszem. Segítsd csak a vállamra, majd meglátod.

A ravasz róka felsegítette a boronát a másik hátára, s így folytatta:

- A mennykőbe, micsoda erő van benned, Sámson sem volt erősebb nálad. Ilyen erős ember nincs még egy Amerikában. De most már elég! Hadd segítsek neked!

A másikat ugyan jócskán megnyomta a teher, de a dicséret még többet könnyített rajta.

- Szó sincs róla - mondta. - Magam viszem, hazáig viszem.

S így is történt."

- Remélem - folytatta Franklin -, Monsieur de Beaumarchais tovább fogja cipelni a boronát. De ha megteszi, nem az én érdemem lesz. Hazudnom kellett volna neki - vallotta meg bűnbánóan. - Azt kellett volna mondanom, hogy ékesszólása és fegyverszállítmányai nélkül már rég megvertek volna bennünket. Udvariasnak kellett volna lennem. Te légy okosabb, fiam, ne végy példát nagyapádról!

Lassan múlt a tél, Franklin idejét teljesen lefoglalták terhes ügyletei. Silas Deane egyre újabb hajótulajdonosokat és szállítókat küldött a nyakára, és szüntelenül azzal gyötörte, hogy miért nem közeledik jobban Monsieur de Beaumarchais-hoz. Dubourg doktor ugyancsak hajótulajdonosokat és szállítókat küldött a nyakára, s azzal gyötörte, hogy függetlenítsék magukat Beaumarchais-tól. S mindketten tömegével küldték hozzá az embereket, akik Amerikába akartak menni és ajánlóleveleket kértek. Arthur Lee minden szót kifogásolt, amit Franklin mondott vagy leírt. A doktor meghallgatta Silas Deane-t, Dubourg doktort és Arthur Lee-t, barátságosan felelt ennek is, annak is, általánosságokat mondott, s hagyta, hadd menjenek a dolgok a maguk útján.

Vergennes gróf a lelkére kötötte, hogy a nyilvánosság előtt csupán tudományos szerepében mutatkozzék. Ezt a tanácsot szívesen megfogadta. Ellátogatott a könyvtárakba, a királyi könyvtárba, a Sainte-Geneviève- s a Mazarin-könyvtárba, s mindenütt a legnagyobb tisztelettel fogadták.

Az Akadémiába is elment. Tagja volt ennek a szigorúan zártkörű testületnek, amelyhez tartozni a legnagyobb tisztességszámba ment. Mindössze hét nem francia tagja volt, s Franklin az egyedüli amerikai.

A doktor már egy korábbi párizsi tartózkodása alatt is megjelent egy ízben az Akadémián. Most, hogy filozófiáját tettekre váltotta, látogatása még nagyobb feltűnést keltett. Az Akadémia negyven tagja közül harmincegyen voltak jelen, mindannyian engedélyt kértek, hogy bemutatkozhassanak neki, a megindultság s a tisztelet hangján szóltak hozzá.

Rátértek a napirendre. Elsőnek d’Alembert tartott előadást az erkölcsök fejlődéséről, amelynek során többször nagy tisztelettel emlékezett meg Franklinról. Az öregúr még nem jól értett franciául, s csak nehezen tudta követni az előadás részleteit. De olyan baleset ezúttal nem történt vele, mint legutolsó párizsi tartózkodásakor. Akkoriban eleve lemondott arról, hogy megértse ezeket az előadásokat, s vakon követve a többiek példáját, akkor nevetett, amikor ők nevettek, akkor tapsolt, amikor ők, s így esett meg, hogy amikor a felolvasó éppen őt magasztalta, éppoly meggyőződéssel és hevesen tapsolt, mint a többiek. Az előadások egyébként most nem nagyon érdekelték. Sédaine Fénelon-ról beszélt, La Harpe a Pharsaliá-ról szavalt, Marmontel a kelták vándorlásáról adott elő. Franklin mindezt méltóságteljesen, nagy figyelemmel meghallgatta, holott nehezére esett, hogy nagy szemét nyitva tartsa, s néha majd megbolondult, hogy nem vakaródzhatik. Mindössze annyi haszna volt, hogy az előadók személyét és művét kapcsolatba igyekeztek hozni előadásuk tárgyával, ami szükségszerűen néhány mulatságos gondolatficamot eredményezett: Franklin ezeken jót mulatott magában. Az ülés végén az alelnök, Monsieur Turgot, a nagy nemzetgazdász, azt indítványozta, hogy foglalják jegyzőkönyvbe Franklin megjelenését az ülésen; az indítványt elfogadták.

S minden ügyét, a sok kellemetlent s a kevés kellemest, ott kellett feldolgoznia az Hótel d'Hambourg szűk, barátságtalan szobáiban, a nyirkos párizsi tél szürke ege alatt. Nem sok örömöt lelt munkájában. Fáradt volt, alig várta már, hogy átköltözhessen Passyba, az ő ,,Passy"-jába, ahogy máris nevezte. De az Hótel Valentinois átalakítási munkálatai végeláthatatlanul elhúzódtak.

Igaz, hogy a tengerentúlról jó hírek érkeztek. Washington tábornok támadásba kezdett, átkelt a Delaware-on, Trenton mellett meglepte az ellenség egy erős csapategységét és megverte. Néhány nappal később pedig Princetonnál Wawhood angol tábornok serege fölött is győzelmet aratott, és arra kényszerítette, hogy visszavonuljon New York felé.

Franklin, az ügyes propagandista nem mulasztotta el, hogy hasznára fordítsa s jól kamatoztassa a győzelmi híreket. Sugalmazására minden lapban nagy cikkek jelentek meg, büszkén ünnepelték a győzelmet, merész jóslatokat fűztek hozzá.

Nagy volt a lelkesedés, s a kellemes következmények sem maradtak el. Arthur Lee, aki úgy érezte, hogy itt Párizsban minden lépése elé akadályokat gördítenek, e győzelem után elérkezettnek látta az időt, hogy Spanyolországba utazzék, ahol mindenkitől függetlenül munkálkodhatik az Egyesült Államok érdekében. Franklin sietve megszerezte kollégájának a szükséges utazási engedélyeket és ajánlóleveleket, majd erőteljesen megszorította Arthur Lee kezét, szerencsés utazást kívánt neki és hosszú, sikeres tartózkodást Madridban, majd megkönnyebbült szívvel, nagyot sóhajtva egy utolsó pillantást vetett az elgördülő kocsi után.

A győzelmi hírek után viszonya gróf Maurepas-hoz, a miniszterelnökhöz is örvendetesen megváltozott. Madame de Maurepas nem felejtette el Franklinnak, hogy amikor tíz évvel ezelőtt először jött Párizsba, meglátogatta őt és férjét. Akkoriban ugyanis Maurepas még nem volt az a mindenható államférfi, akinek ma a világ ismerte; visszavonultan élt pontchartraini kastélyában, ahová az elhunyt király

száműzetésbe küldte egy Madame Pompadourra írt rosszindulatú epigrammája miatt; Franklin azonban száműzetésében is meglátogatta a bukott államférfit, akit nagyra becsült liberális eszméiért.

Maurepas nem rejtette véka alá tiszteletteljes, baráti érzelmeit Franklin iránt. De az amerikai kérdésben folytatott politikája határozatlan volt, és az is maradt.

Ennek megvolt az oka. Kinevezését tulajdonképp félreértésnek köszönhette. XVI. Lajos apja, a vakbuzgóan vallásos dauphin ellenségének tekintette Choiseult, a szabadgondolkodó miniszterelnököt, s a fiatal Lajos, mihelyt hatalomra került, elbocsátotta Choiseult, s ennek legelkeseredettebb ellenfelével, Maurepas-val töltötte be a helyét. Lajos éppoly vallásos volt, mint apja, s meg volt győződve a királyságnak Istennel és az egyházzal kötött szoros szövetségéről. Az öreg Maurepas azonban lelke mélyén ugyancsak szabadgondolkodónak vallotta magát, éppoly türelmes volt vallási kérdésekben, mint elődje, Choiseul, s ugyanolyan meggyőződéses híve a liberális eszméknek.

Igen ám, de Maurepas ekkor már hetvenhat éves volt, és a múló esztendőkkel mind cinikusabb lett. Becsvágya most már csak egyetlenegy célt ismert: azt, hogy hivatalában haljon meg. Semmiképp sem kívánta tehát megbántani a fiatal uralkodót vallásos érzelmeiben, másrészt nem akarta kockára tenni a haladó szellemű párizsi szalonok megbecsülését sem, s ezért, amikor csak tehette, tekintetbe vette ezek állásfoglalását. Az amerikai kérdésben fölötte nehéz volt a két álláspont összekapcsolása, mert a párizsiak véleménye szöges ellentétben állt a király nézeteivel.

Ami Maurepas személyes véleményét illeti, az szivárványszerűen csillogott. Ha magánember, akkor nyilván jóindulatú iróniával, de félreérthetetlenül az inszurgensek pártjára áll. Egy közösséget építeni az emberi értelem és a természetvallás elveinek alapjára, mulatságos kísérlet volt, kivált, ha az óceán túlsó partján próbálkoznak vele, tehát nem kell attól tartani, hogy ideát is hamarosan utánozni fogják, legalábbis addig nem, amíg ő életben van. Maurepas-nak, az államférfinak helyzete már nem volt ilyen egyértelmű. Kétségkívül támogatnia kell minden politikai akciót, amely Angliát gyöngíti; másrészt Franciaország, mint abszolút monarchia, nem állhat a lázadók pártjára, semmilyen lázadókéra sem. Versailles még nem fejezte be hadserege újraszervezését, ennélfogva egyelőre be kellett érnie azzal, hogy tovább szítsa Anglia és Amerika viszályát, amíg elég erősnek nem érzi magát, hogy dűlőre vigye régi vitáját Angliával. Versailles tehát Angliának az amerikai gyarmatok ellen folytatott háborújában Anglia ellen volt, de nem a felkelők pártján. Az öreg miniszter ebben az értelemben irányította fiatal uralkodóját. Azt tanácsolta, segítsenek a rebelliseknek, de csak módjával. Megértette és méltányolta Lajos mélységes ellenszenvét az inszurgensek iránt, nemkülönben azt az aggályát, hogy az amerikai lázadás szelleme esetleg Franciaországra is átharapódzik.

Maurepas tehát gondosan őrizgette semlegességét. S erre egy reggel, meglepetésszerűen, Madame de Maurepas azzal az indítvánnyal állt elő, hogy rendezzenek fogadást Franklin tiszteletére. A miniszter elgondolkodott. Merész dolog a miniszterelnök házában fogadni az amerikai küldöttet, akit Versailles hivatalosan nem ismert el. Másrészt Franklin magánemberként élt Párizsban, világhírű tudós volt, s a Maurepas család régi ismerőse, akinek tartoznak ennyi udvariassággal. Minthogy Maurepas, a miniszterelnök magasabb politikai szempontok miatt nem fogadhatja az amerikait, feltehető volt, hogy a közvélemény javára írná Maurepas-nak, a magánembernek, ha jóvátenné ezt a mulasztást - kivált most, az inszurgensek katonai sikerei után.

Alapjában véve tehát Madame de Maurepas indítványa nagyon is kapóra jött a miniszternek. Reggelinél ültek, a versailles-i palotában, a kicsiny, de nagyon kényelmes szobák egyikében, amelyeket a fiatal uralkodó a saját lakosztálya szomszédságában engedett át mentorának. A miniszter, aki egyébként adott a formákra, ezúttal engedélyt kért a grófnőtől, hogy hálóköntösben jelenhessék meg; a kiszikkadt, hetvenhat éves öregúr ezen a hideg téli napon számtalan kendőbe bugyoláltatta magát. Feltűnően eleven, mozgékony szemével a sok kendő mögül vidáman pislogott a grófnőre; ez huszonöt évvel fiatalabb volt nála, s jó alakja, nyugtalan, fekete szeme, tojás formájú arca még mindig vonzó jelenséggé tette.

- Fogadást, a mi Franklinunk tiszteletére? - kérdezte, kanalával kopogtatva az előtte álló tojást. - Kedves ötlet, meggondolandó, de kedves. Hogy képzeli a részleteket?

- Ügy gondolom - felelte Madame de Maurepas -, hogy a meghívókat én küldenem szét, nem ön: de part de Madame Maurepas. Franklin doktor régi barátom, és egy szűkkörű fogadás a legkevesebb, amit tehetek érte. A meghívás természetesen a Grenelle utcába szólna.

A Grenelle utcában állt Maurepas-ék párizsi palotája, a család városi kvártélya, a hatalmas, ódon, ritkán használt Hótel Phélypeau.

- Kedves ötlet - ismételte az öreg miniszter. - Az Hótel Phélypeau ugyan ritka ronda hely, s egyáltalán nem alkalmas ünnepségek rendezésére. Arról nem is szólva, hogy milyen rosszul fűthető. De végül is Franklin egy primitív nép képviselője, s reméljük, megússza reuma nélkül. Reméljük, hogy mások is - tette hozzá, nagyot sóhajtva.

- Ha jól értem, Jean-Frédéric - mondta Madame de Maurepas -, ezek szerint ön is megtiszteli szalonomat?

A miniszter óvatosan a tányérra helyezte kis tojásos kanalát, és kezet csókolt a grófnőnek.

- Boldog leszek, Madame - mondta -, ha üdvözölhetem Franklin barátunkat.

Ilyképp tehát elhatároztatott, hogy fogadást rendeznek Franklin tiszteletére. Madame de Maurepas nagy gonddal állította össze a meghívandók névsorát; mindenkit meghívtak a főnemesség köréből, aki liberális hírében állt. Versailles és Párizs ínyenc szalonjai különösképp ízes ötletnek minősítették Madame de Maurepas-nak azt az elhatározását, hogy a leggőgösebb arisztokrácia előtt lépteti fel a köztársasági szabadság barna kabátos képviselőjét.

A doktor kezdettől fogva átlátott a terven: elővezetik, mint egy táncoló medvét. De azt is tudta, hogy a meghívás alapjában véve baráti rokonszenv megnyilvánulása. Párizs még a trentoni és princetoni győzelmek hatása alatt áll, addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Szívesebben jelent volna meg a többiekhez hasonlóan, divat szerint öltözve, de udvariatlanság lett volna, ha csalódást okoz vendéglátóinak, akik a kvékerek barna kabátjában várják.

Madame de Maurepas gondosan válogatott vendégsereget gyűjtött össze tiszteletére. Franklin régebbi franciaországi látogatásai során még egyszer sem látott együtt ennyi ismert arisztokratát, ennyi ősrégi, híres név viselőjét. Itt volt a fiatal de la Rochefoucauld herceg, aki kezdettől fogva izzó lelkesedéssel állt ki az amerikai ügyért. Megjelent Polignac grófnő és Rohan hercegnő, a királyné udvarhölgyei, s velük de Vaudreuil márki. Marie Antoinette maga ugyan nem fogadta az inszurgenseket udvaránál, de legszűkebb baráti körében is akadtak, férfiak és nők, akik követték az új politikai divatot, az amerikai ügy iránti rajongást. Eljött a Noailles család több tagja is; az egyik Noailles lány a nagyon fiatal Lafayette márkinak volt a felesége, a márki épp most tárgyalt Silas Deane-nel arról, nem léphetne-e be az amerikai hadseregbe. S eljött de Broglie tábornagy is, aki nem neheztelt meg Franklinra, mert az amerikaiak még mindig nem szánták rá magukat, hogy kinevezzék kormányzójuknak.

Alighogy Franklin unokája, William Temple kíséretében megjelent, máris minden oldalról körülfogták, és szerencsekívánatokkal halmozták el Washington tábornok győzelmeiért. Méltóságteljesen megköszönte, s kijelentette, hogy az a lelkesedés, amellyel Párizsban az amerikai győzelmek hírét fogadják, alig felbecsülhető értékű biztatás lesz a Kongresszus és a hadsereg számára.

Annak idején Nantes városában szolid, polgári társaság gyűlt Franklin köré; itt, de Maurepas grófnő szalonjában az ősi főnemesség túlfinomult virágjával találkozott. Nantes-ban a hölgyek hajviselete hat-hétszer olyan magas volt, mint a hölgyek feje, emitt - amint azt az érdeklődő, fiatal William csakhamar megállapította - legföljebb másfél-kétszer olyan magas. De e hajviseletek gazdái ugyanolyan lelkes,

 

rajongó kört vontak Franklin köré, mint a nantes-i hölgyek, ugyanúgy elhalmozták kérdéseikkel, amelyeknek megválaszolására ugyanannyi türelem kellett, s az Hótel Phélypeau arisztokrata hölgyeit ugyanúgy lefegyverezte a doktor ófrank, tenyerestalpas szeretetreméltósága, mint vidéki vetélytársnőiket.

- Hát nem elragadó? - kérdezgették egymástól. - Nem elbűvölő ez a mi vadnyugati filozófusunk? Ha csak ránéz is az ember, máris érzi az őserdők nyugalmát.

Egy idősebb férfi lépett Franklinhoz. A nagyon gondosan, kissé régiesen öltözködő úrnak húsos arca s telt, élveteg ajka volt, de száját bizalmatlanul elbiggyesztette, mélyen fekvő, kissé álmos szeméből gyanakvóan fürkészte a másik, merész szemöldökű, nagy, barna szemű arcát. Monsieur Lenormant-t már régebben bemutatták Franklinnak, s ez azonnal felismerte, hogy ezzel az úrral kesztyűs kézzel kell bánni.

Ha az Hótel Phélypeau-ban estélyt adtak, Monsieur Lenormant is többnyire ott volt a meghívottak között. A ház bizalmas barátai közé tartozott. Nem mintha a miniszter üzleti kapcsolatokat tartott volna fenn vele; Maurepas grófot nem érdekelte a pénz, hivatalát nem használta fel arra, hogy anyagi előnyökhöz jusson, egész Párizs csodálkozott rajta, hogy az egyébként oly értelmes ember milyen ügyefogyott, ha érdekeiről van szó. A gróf Charlot-t önmagáért szerette, ízlésében, kedvteléseiben, hajlamaiban hasonlított hozzá, s abban is megegyeztek, hogy mindketten egyformán szerették színpadon a túlfinomult s a vaskos irodalmat.

Charlot elámult, amikor meghallotta, hogy az amerikai rebelliseket meghívták az Hótel Phélypeau-ba. Igaz, divat volt rajongani az inszurgensekért, s mindenki szívesen megismerkedett azzal a férfival, aki lángba borította egész Amerikát. De Maurepas-t mégsem lehetett csak magánszemélynek tekinteni, az Hotel Phélypeau-ban is a legkeresztényibb király első minisztere maradt, s tulajdonképp le kellene mondania arról, hogy puszta divathóbortból maga is együtt dudorásszon ezekkel a gyanús nyugati szelekkel. Persze, Jean-Frédéric már öregember volt, s nyilván arra számított, hogy a vihart már csak utódai fogják aratni.

Monsieur Lenormant sem akarta elmulasztani az alkalmat, hogy megvizsgálja, milyen fából faragták ezt az amerikai urat. - Vajon hogy fest egy olyan mértékadó úr koponyájában, mint Franklin doktoré, a felkelők katonai helyzete az új győzelmek után? - kérdezte ártatlan képpel, alattomosan. Azt várta, hogy Franklin, mint ahogy azt tíz diplomata közül kilenc megtette volna, lelkendező nyilatkozattal fog felelni. De Franklin szemügyre vette a kérdezőt, s nagy általánosságban csak annyit mondott, hogy ezeknek az ütközeteknek a következményei innét, Európából nemigen mérlegelhetők, de tekintettel barátjának, Washington tábornoknak rendkívüli katonai tehetségére, a háború kimenetelét illetően nincs ok aggodalomra.

Okos ember, ismerte el magában Charlot e nyilatkozat hallatára. A lázadók tudták, kit küldenek ide; ez a ravasz róka, ez az ál-nyárspolgár érti a módját, hogy kell az udvart és a párizsi üzleti világot csőbe húzni. Kissé bohóc módjára öltözik a rebellisek képviselője, ez is igaz. Ö maga, Charlot, a világ semmi pénzéért, még Franciaország koronájáért sem állt volna ki így a kirakatba, mint ez a szégyentelen aggastyán acélkeretes pápaszemével, gyér hajával, paróka nélkül.

De tagadhatatlan, hogy jól, hatásosan komédiázik. És látni való az is, hogy e tudós sarlatán nem sokat törődik azzal, hogy prostituálja magát. Irigylésre méltó, szerencsés alkata van. Aki üzletember, az jól teszi, ha kellő elővigyázattal kezeli ezt a kiegyensúlyozott öregembert.

Végül Maurepas gróf is megérkezett; szándékosan késett, ilyképp jelezvén, hogy nem veszi túlságosan komolyan ezt a fogadást. Megölelte Franklint; az alacsony termetű, soványra aszott, de nagy gonddal öltözött és kikészített francia s a jól megtermett, nagy szálú amerikai barátságosan veregette egymás vállát. Aztán Maurepas mindenkinek elmondta, milyen kellemes az, ha az embernek nincsenek házigazdai kötelességei - hisz ő is csak a felesége vendége! Majd figyelmesen meghallgatta a Franklinról mindenfelől áradó dicséreteket, s így szólt az urakhoz:

- Igen, ő Seneca és Brutus egy személyben. Reméljük, több szerencséje lesz, mint ennek a két politikusnak volt.

A hölgyeknek pedig ezt mondta:

- Én is szeretem a mi Franklinunkat, de szavamra mondom, marquise, ha tovább is így rajong érte, féltékennyé tesz.

Egy idő múlva pedig bejelentette, hogy most rövid időre magára szeretne maradni Franklin barátjával. Titkára, Monsieur Sallé kíséretében magánlakosztályába vezette a doktort. Minthogy a miniszter igazi hajlékának azokat a termeket tekintette, amelyeket a király Versailles-ban jelölt ki számára, öreg, zegzugos, és hosszú száműzetése alatt meglehetősen elhanyagolt, párizsi palotájában csak azokat a helyiségeket rendezte be ízlése szerint, amelyekben maga lakott és hált. Meg kell hogy mutassam önnek azt a szobát - mondta -, amelyet a legjobban kedvelek ebben a házban.

S egy kisebb, kecses bútorokkal berendezett kabinetbe vezette Franklint, melynek falait nehéz selyemfüggönyök borították.

- Kérem, helyezze magát kényelembe! - mondta. S azzal, csöndesen mosolyogva, félrehúzta a függönyöket.

Meztelen vagy majdnem meztelen nők finom ecsettel festett képei függtek a falakon, kortárs mesterek remekei. Ott volt köztük a hullámok közül épp kiemelkedő Vénusz képe, széttárt karokkal, ezüstös rózsás, szőke pihés ölét kissé kidüllesztve, s Párizsban mindenki tudta, hogy kit ábrázol; ott volt két példányban is az elhunyt király egyik barátnője, Miss O'Murphy, meztelenül egy heverőn, tomporának lágy vonalát a szemlélő felé fordítva.

- Amikor először tekintettük meg, kettesben a fiatal királlyal, az elhunyt felség mindaddig szigorúan elzárt belső szobáit - mesélte a gróf vendégének -, akkor akadtunk rá ezekre a képekre. Az ifjú király nem tartozik a szenvedélyes műbarátok közé, rajzok és képek közül csak a térképek érdeklik, s attól félt, hogy ezek a festmények zavarnák munkájában. Arra kért, vitessem el őket. Így hát egyelőre, ideiglenes letétként, itt lógnak, ebben a szobában, ahová barátaim közül csak a műértőknek van szabad bejárásuk.

S Maurepas-nak, az öreg műbarátnak tekintete gyöngéden siklott végig a drága vásznakon.

Franklin tudós volt, a művészethez nem sokat értett. A hangtan jobban érdekelte, mint az a kérdés, hogy Gluck és Piccini közül melyik a jobb zenész, Newton színelmélete jobban, mint Tiziano vagy Rembrandt képeinek alkotói törvényei. Örömét lelte egészséges, csinos, lehetőleg kissé kövérkés nők látványában, sőt csókjaiban is, e festmények gyöngéd romlottságához és túlfinomult érzékiségéhez azonban nem volt érzéke. De észrevette, Maurepas gróf milyen büszkén, szerelmesen nézegeti képeit.

- Rendkívüli látvány - mondta udvariasan. - Micsoda fények, a húsnak micsoda tónusai! Megtiszteltetés számomra, hogy méltónak tartott e kincsek megtekintésére.

A miniszter sajnálkozva látta, hogy philadelphiai barátja nem sokat ért a művészethez, de elrejtette csalódását. S kedélyesen rögtön rátért az ügyre, amelyről Franklinnal tárgyalni óhajtott.

- Nem nagyon szeretem a minisztert játszani - mondta -, s különösen ezekben a szobákban szívesen elfeledkezem hivatalnoki mivoltomról. Itt ember vagyok, semmi egyéb. - És bizalmas hangon folytatta. - Magánemberként megkérdezném szíves engedélyével, hogy boldogul barátommal és kollégámmal, Vergennes-nel?

- Kitűnően - felelte Franklin habozás nélkül. - Vergenes gróf teljes őszinteséggel viseltetik irányomban, s ezt különösképp becsülöm benne.

- Nagy öröm számomra - mondta Maurepas -, hogy megértésre találunk önnél. Mi ketten, Vergennes-nel tökéletesen egyetértünk amerikai politikánk főbb irányvonalaiban.

Franklin tűnődő szemmel, szórakozottan nézegette a szemérmetlen női aktokat a falon, Vénusz ölét, Miss O'Murphy finom csípőjét. Nyilvánvaló volt, hogy Maurepas azért tessékelte be ide, e festmények közé, hogy alkalma legyen egy bizalmas politikai beszélgetésre. Franklin most nem érhette be üres, udvariassági frázisokkal, támadásba kellett átmennie.

- Őszintén megvallva - panaszolta -, elég nehezemre esik az a tétlen várakozás, amelyre Versailles kárhoztat. Nem könnyű tétlennek maradni egy nép képviselőjeként, amely a végletekig felbőszülve, létéért harcol. Azzal is számolnom kell, hogy otthon félremagyarázhatják tartózkodásomat, arról nem is szólva, hogy kollégáim sem értenek egyet ezzel a politikával.

Maurepas elmosolyodott.

- Hát igen - mondta -, nekünk, öregeknek sok bajunk van a fiatalokkal. Sok évtizedig eltart, amíg az ember megtanulja, hogy ésszel kell politizálni, nem szívvel.

És sóhajtva visszahúzta a függönyöket a képek elé.

Franklin örült, hogy nem kell tovább néznie ezeket a bosszantó, zavarba ejtő ábrákat, amelyekről egyébként is úgy látta, hogy anatómiailag sem helyesek. Hallgatott, megvárta, hogy Maurepas-nak van-e még mondanivalója. S ez egy idő múlva fel is tette neki a kérdést:

- Úgy véli, hogy az az áldozat, amit tapintatával hoz, nem ér meg kétmilliót?

Franklin úgy vélte.

- Úgy mondom, ahogy gondolom - felelte. - A kormány halogató politikája egy kissé nevetségessé tesz bennünket.

- Franklin doktor sohasem nevetséges, bármit csinál is - felelte udvariasan Maurepas. - Párizs még soha olyan mély bókkal nem tisztelgett idegenből jött ember előtt, mint amikor önt fogadta.

- Hálásak vagyunk azért a szeretetért és lelkesedésért - válaszolta Franklin -, amelyet a párizsiak ügyünkben tanúsítanak. De azt reméltük, hogy közös érdekeink meghittebb kapcsolatokat fognak teremteni Versailles és a tizenhárom állam képviselői között is.

Maurepas vékony ajkain halvány mosoly jelent meg. Az amerikairól tudott dolog volt, hogy szinte együgyű nyíltsággal mondja ki a véleményét, de a gróf ismerte: tudott másképp is, ha akart. Illetlenségnek tartotta, hogy Franklin beszélgetésüket ilyen lapos közhelyekkel alacsonyítja le. Hunyorogva még egyszer jól szemügyre vette az öregembert. Ott ült előtte, nehézkesen, kövéren, maga a testet öltött paraszti furfang és számító őszinteség, egy ügynek a képviselője, amely talán hasznára lesz a világnak, de a francia monarchiára csak veszélyeket jelent. Meg kell mutatnia ennek az ál-nyárspolgárnak, hogy átlát rajta.

- Öregszem - mondta -, s úgy látom, itt az ideje, hogy leszűrjem életem tapasztalatait. Emlékirataimon dolgozom, jobban mondva - javította ki - az én megbízható, titoktartó, derék Sallém dolgozik rajtuk. Sallé arra törekszik, hogy őszinte véleményemet tükrözze. Öreg barátom, Franklin előtt nincsenek titkaim. Tájékoztasson, kedves Sallém, mit is írunk emlékiratainkban Versailles kapcsolatairól a fellázadt gyarmatokkal?

Franklin már hallott ezekről az emlékiratokról. A hetvenhat éves Maurepas nem rejtette véka alá azt a szándékát, hogy kendőzetlenül megírja véleményét emlékezetes tapasztalatairól; a könyvnek közvetlenül halála után kell megjelennie. Ha meg akarta félemlíteni valamelyik barátját vagy ellenségét, huncutul megfenyegette:

- Jól vigyázzon, kedvesem, nehogy kedvezőtlen színben szerepeljen az emlékirataimban! - és élvezettel nézte, ha a megszólított kényszeredett mosollyal bámult az arcába.

Franklin már beszélgetésük kezdetén azt kérdezte magában, hogy a miniszter minek hozta magával titkárját is. Most acélkeretes pápaszemén át szemügyre vette ezt az embert, aki eddig oly mozdulatlanul, színtelenül, hallgatagon ült a helyén, mintha itt sem volna. Ez a két ember, a miniszter, aki testetlen árnyékká szívta ki a másikat, s ez a másik, aki eltűrte, hogy megfosszák egyéni lététől, tanulságos példa volt arra, hogy a zsarnokság mivé teszi az embereket. S most Monsieur Sallé megszólalt, s hangja - mint ahogy azt Franklin előre látta - színtelen, fakó, rögös volt.

- Öregek vagyunk - kezdte ez a hang, az aktáit felolvasó írnok hangja -, öregek vagyunk, és sok mindent láttunk már. Láttunk oly hirtelen és pimasz pálfordulásokat, hogy ekkora változékonyság és ingatagság lehetőségeiben nem is hittünk volna, ha a magunk szemével nem látunk, s ha, néhanapján, magunk is nem szolgáltatunk rá példát. Így például nemrég az amerikai angol gyarmatok véres háborút folytattak ellenünk. Barbár módon betörtek olyan területekre, amelyeket mi népesítettünk be s műveltünk meg. S még rövidebb idővel ezelőtt, amikor Anglia arra kényszerült, hogy Kanada egy részén megtűrje a francia uralmat s életformát, ezek az angol-amerikai gyarmatosok barbár vadsággal szidalmazni kezdték a franciákat, a francia erkölcsöket, a katolikus egyházat. S most ugyanezek az angol-amerikai gyarmatosok eljönnek hozzánk, s ártatlan mosollyal azt kérdik tőlünk: ugye mi jó barátok vagyunk? Ugye közösek az érdekeink?

Az öreg Franklin Benjámin szélesen elmosolyodott nagy szájával.

- Hát nem vagyunk barátok? Hát nem közösek az érdekeink? - ismételte, egy kissé megnyomva a „barátok" és a „közösek" szavakat. - De nem fogadhatom el ellenvetés nélkül - folytatta nyájasan - azt a megállapítását, hogy nekünk tulajdonítja, gróf úr, ennek a felismerésnek az érdemét. Ha nem csalódom, mielőtt még érintkezésbe léptünk volna Párizzsal, egy ember keresett fel bennünket, Vergennes grófnak egy bizalmasa, név szerint Monsieur Achard de Bonvouloir, ha jól emlékszem, aki kijelentette, hogy a legteljesebb mértékben számíthatunk Franciaország támogatására, ha elszakadunk Angliától.

- Írásban tette ezt az ígéretét ez a Monsieur de Bonvouloir? - kérdezte Maurepas. S minthogy Franklin hallgatott, szeretetre méltóan hozzátette:

- Szóval nem hozott írást? Akkor ez az ember nem is létezik. S majd csak akkor lép újra színre, ha szükségünk lesz rá. De vajon szükségünk van-e rá?

S most újra hallatszott Monsieur Sallé fakó hangja:

- A francia birodalomnak s Amerika angol gyarmatainak érdekei két ponton találkoznak: gyöngítenünk kell Angliát, hogy kereskedhessenek egymással. Ezen túl csak ellentéteket látunk. A francia abszolút monarchiának semmilyen érdeke sem fűződik ahhoz, hogy alattvalóit egy győzelmes lázadás színjátékával gyönyörködtesse.

Most tehát megtudta Franklin, hogy az öreg diplomata miért akart vele bizalmasan tárgyalni. A maga kacskaringós stílusában értésére akarta adni, hogy mind ő, mind Vergennes tisztára személyes rokonszenvből támogatja, meg akarta vele értetni, hogy ő, Franklin keveset tud nyújtani, és sokat kér érte. De nem ilyen egyszerű a dolog. Ha Franciaország tétlenül nézi, hogy Anglia leigázza Amerikát, akkor csak idő kérdése, hogy az angolok és amerikaiak egyesült erővel nekiessenek Franciaország nyugat-indiai birtokainak, a gazdag cukornádszigeteknek. Nem erős érv, de megfelelő tálalásban fel lehet használni.

Maurepas azonban úgy látta, eléggé kimutatta már a foga fehérjét ahhoz, hogy a doktor úr ne nézze hülyének.

- Attól félek, hogy máris túl hosszú időre fosztottam meg a grófnő vendégeit becses társaságától - mondta, még mielőtt Franklin válaszolhatott volna. S azzal mindketten felálltak, s elindultak a fogadótermek felé.

Itt közben, Franklin távollétében, az általános figyelem Franklin jóképű unokája felé fordult, akit Franklin ezúttal is magával hozott. William hamarosan felfedezte, hogy nagyapja jelenlétében a legjobban úgy érvényesül, ha a gyöngéden szerető, buzgólkodó unokát játssza. De mihelyt az öreg hátat fordított neki, a saját lábára állt. Nagy gonddal, divatosan öltözött, megtanulta, hogy kell bókolni a hölgyeknek, s azt is észrevette, hogy tört franciasága tetszik a nőknek, így hát jól telt az ideje, amíg Franklin a házigazdával tárgyalt.

Időközben még egy új vendég érkezett, akit Madame de Maurepas vendégei élénk érdeklődéssel fogadtak: Monsieur de Beaumarchais. Tulajdonképp megdöbbentő dolog volt, hogy ez a kétes hírű ember, aki maga vásárolta meg nemesi címét, megjelenhetik ebben az előkelő társaságban. De a grófnő úgy vélte, hogy Toutou-jának neve annyira egybeforrt már az amerikai üggyel, hogy nem meghívni halálos sértés lett volna számára.

A meghívás alaposan megnövelte Pierre önbizalmát. Mégis habozott, elfogadja-e. Franklin - bár udvarias formák között - elég nyíltan kimutatta, hogy nem sokat törődik vele; helyese ezek után azt a benyomást kelteni az öregben, hogy töri magát a barátságáért? Ettől eltekintve ezt az estéjét csak nagy nehézségek árán tudná szabaddá tenni. Üzleti ügyei minden percét elfoglalták, a családja számára is alig maradt ideje. Thérése-re, leendő gyermekének anyjára is túl kevés időt szánt. Apja állapota is aggasztotta; az öreg Caron ugyan még mindig friss, eleven volt, de ez a frissesség már nagy erőfeszítésébe került, szemlátomást romlott, hanyatlott.

Pierre mindamellett mégis úgy döntött, hogy elfogadja a meghívást. Nehéz feladat volt Franklin meghódítása, épp ezért csábította. Pierre mester volt abban, hogy barátokat szerezzen; szégyellte volna magát, ha ilyen gyorsan lemond ennek a várnak a bevételéről.

Egyébként Pierre sem jött egyedül, fiatal unokaöccsét, Félicien Lépine-t is magával hozta. A fiú máskülönben meglehetősen tartózkodó volt; de amikor meghallotta, hogy Franklin is ott lesz az estélyen, legyőzte félénkségét, s megkérte csodálkozó nagybátyját, eszközölne ki számára is egy meghívást. Közelről akarta látni a csodált férfiút.

Talán abban is reménykedett, hogy Montbarey hercegnő is ott lesz, s magával hozza lányát, Veronique-ot. Jól számított. S minthogy Franklin egyelőre nem volt látható, erőt vett félszegségén, s a lányhoz lépett. Veronique komolyan köszöntötte, együtt maradtak. Franklint várták, s örültek neki, hogy együtt várhatják.

Pierre is várt. Bízott magában, jó formában is volt aznap este, az emberek köréje gyülekeztek és hallgatták. A trentoni és princetoni győzelmekről beszélt, szakértelemmel fejtegette a katonai helyzetet. Jól beszélt, meggyőzően.

Hallgatói között ott volt Charlot is. Titkos versengésük, a földalatti vetélkedés, hogy az amerikai ügyben kettejük közül melyiknek lesz igaza, az utolsó időben jelentősen kiéleződött, és különös színezetet adott emberi és üzleti kapcsolataiknak. Az amerikaiak katonai győzelmei megnövelték Pierre üzleti esélyeit, s hogy most Charlot is hallgatói között volt, különös ragyogást és fordulatosságot kölcsönzött szavainak. Charlot a maga csöndes, barátságos módján egy ideig szótlanul hallgatta. De észre kellett vennie a Pierre szavaiban lappangó kihívást.

- Örülök, hogy oly bizakodó, kedves Pierre-em - mondta végül. - Az imént alkalmam volt Franklin doktorral beszélgetni, ő nem ilyen optimista.

Ajkain a jól ismert, fatális mosoly játszadozott, Pierre megborzongott. De ijedsége hamar elpárolgott, tovább beszélt, még nagyobb meggyőző erővel, az emberek csak őrá figyeltek. Veronique-ot és Félicient újra levette a lábáról a személyéből sugárzó varázslat. Mindketten tudták, hogy ez az ember nem várt Franklin megérkezésére, sem az új „amerikai" divatra, hogy a szabadság szószólója legyen. Áhítattal hallgatták, s azon tűnődtek, vajon azon az étioles-i estén nem voltak-e igazságtalanok hozzá.

Időközben Franklin és Maurepas visszaérkezett a fogadóterembe.

 

A doktort váratlanul érte Monsieur de Beaumarchais jelenléte. Dubourg barátját például nem fogadták volna be ebbe a zártkörű, arisztokrata társaságba. De erőt vett magán, megkülönböztetett szívélyességgel üdvözölte Pierre-t. Ez elbámult. Úgy látszik, a szeszélyes öreg megbánta érthetetlen magatartását, gondolta vidáman. Oly lendülettel gratulált az öregúrnak a trentoni és princetoni győzelmekhez, mintha Franklin maga vívta volna ki őket. Beszélgetni kezdtek egymással. Az emberek köréjük gyülekeztek, s Pierrenek megvolt az az elégtétele, hogy Franklinnal együtt a társaság középpontjába került.

Újra az amerikaiak katonai esélyeinek a fejtegetésébe bocsátkozott, szemmel láthatóan Charlot-nak szánva a visszavágást. Alaposan tanulmányozta ezt a kérdést, mondta, jegyzékeiben részletesen beszámolt róla a királynak és a minisztereknek. Az amerikaiakat a rendelkezésükre álló beláthatatlan térségek teszik legyőzhetetlenné. Anglia gyakorlott seregei bevehetik ugyan a városokat, de Washington csapatainak mindig megmarad az a lehetőségük, hogy visszavonuljanak a hátország felmérhetetlen pusztaságába, az úttalan, járhatatlan rengetegbe, ahonnét állandó támadásokkal gerillaháborút folytathatnak az angol tábornokok ellen.

Franklin szokásához híven figyelmesen, barátságosan hallgatta Pierre-t. Eltökélte, hogy türelemmel, megértéssel fog bánni ezzel a Monsieur-vel, akinek szívesen elismerte szónoki tehetségét, ötletességét, fordulatainak könnyedségét. Érvelése is sok tekintetben helytálló volt. Igaz, sok volt benne a romantika, mint általában minden franciában, ha az amerikai ügy került szóba, mégsem lehetett kizárni

 

azt a kellemetlen lehetőséget, hogy az amerikai sereg végül tényleg visszavonulásra kényszerül a lakatlan hátországba. Mindezt tudta a doktor, mégis nehezére esett végighallgatni e felcicomázott, illatozó úr szájából a gyors franciasággal pergő, szívszorító jóslatokat, s bármennyire eltökélte is, hogy nem veszti el türelmét, régi ingerültsége újra visszatért.

- Keserves dolog volna, Monsieur - mondta -, ha kénytelenek lennénk a hadviselésnek ezt a módszerét alkalmazni. Költséges módszer volna. Népességünk nagyobb része városokban lakik, Bostonban, Baltimore-ban, New Yorkban s Philadelphiában, amely London után a legnagyobb angollakta város. Képzelje el, milyen rosszul esnék önnek, ha Párizsból őserdőkbe kellene költöznie.

Pierre csalódottan, keserűen hallgatta. A szíve beszélt, okos, hű szíve, s amit mondott, azt az ész is igazolta. Franklin pedig most megszégyenítette Charlot előtt. Nem mert ránézni, alig bírta ingerültségét leplezni.

De ekkor Franklin a szemébe nézett, s egész terjedelmes arcával barátságosan rámosolygott.

- Egyébként igaza van, Monsieur - mondta. - Angliának háromszor annyi embere van, mint nekünk, s jól begyakorolt hadsereggel, számtalan zsoldossal, hatalmas hajóhaddal rendelkezik. De győzelemre még nincs semmi esélye, sem politikailag, sem katonailag. Anglia kénytelen lesz elismerni függetlenségünket, beletörődni abba, hogy ebből az összecsapásból erősebben kerülünk ki, mint amilyenek kezdetben voltunk.

És azzal szokásához híven egy kis történetbe fogott:

- Egyszer egy sas meglátott lent a földön egy kis nyulat,

lecsapott rá és felragadta a levegőbe. Csakhogy a nyulacska macska volt, s körmeit belevájta a sas mellébe. A sas szétnyitotta karmait, s le akarta ejteni a macskát. De ez félt attól, hogy halálra zúzza magát, még erősebben belekapaszkodott a sasba, s azt mondta: „Ha meg akarsz tőlem szabadulni, légy oly szíves, és tegyél le ott, ahonnét felhoztál."

Kissé nyárspolgári történet volt ez olyan fülek számára, amelyek La Fontaine meséihez és frivol történeteihez szoktak. De az emberek elfogadták, egyetértően, elgondolkodva mosolyogtak rajta. Érezték, hogy az egyszerű, ódivatú adoma mögött egy sziklaszilárd meggyőződés rejlik, s hogy az öregember - ha úgy tartja kedve - sokkal szellemesebben, az ő szájuk íze szerint is példálódzhatott volna.

Franklin most végül is igazságot szolgáltatott neki, Pierre meg lehetett volna elégedve. El is mosolyodott, tetszése jeléül néhányszor tapsolt is. De mialatt szomszédjával fölényesen, elmésen tovább társalgott, hirtelen olyan tehetetlennek, gyámoltalannak érezte magát, hogy a legszívesebben sírva fakadt volna. Egyszerre felismerte, hogy ez a másik férfi jelentősebb, nagyobb nála, s hogy ő valósággal eltörpül mellette.

Egy pillanatra azt érezte, olyan bukás, olyan összeomlás ez, amilyet még nem élt át. Azt hitte eddig - egész életében az volt a meggyőződése -, hogy nem az a fontos, hogy legyünk, hanem hogy látsszunk. Pas être, paraître. Erre a meggyőződésre építette fel testi-lelki létét. Nem azok a gondolatok számítottak, amelyeket valaki gondolt, hanem azok, amelyeket kimondott. Nem az a pénz számított, ami az ember tulajdonában volt, hanem az, amivel elhenceghetett. Nem azok az eszmények számítottak, amelyeket a szívében ápolt, hanem amelyeket a világ előtt hangoztatott. Ez volt Pierre hitvallása. S most itt ült előtte egy férfi, akit szemlátomást nem nagyon érdekelt a világ, semmilyen erőfeszítést nem tett, hogy megnyerje, nem szellemeskedett, keveset beszélt, s amit mondott, tartalmában nyárspolgári volt, formájában darabos. S ez a férfi egyszerű, nyájas, tiszteletre méltó lényével mégis nagyobb hatást ért el, mint Pierre szellemének legsziporkázóbb tűzijátékaival. Mi a fenének játszotta hát egész életében ezt a fárasztó szerepet, annak az embernek a szerepét, aki a legkétségbeejtőbb helyzetekben is fölényesen mosolyog, s minden veszélyt egy tréfával üt el?

De ennek az élménynek a kétségbeesése csak egy pillanatig tartott, még szavakká sem tudott sűrűsödni, Pierre arca, benső ürességének tudatában is, rendületlenül tovább mosolygott. Lehet, hogy figyelő arckifejezése ellenére nem hallott meg mindent, amit szomszédja, a fiatal chevalier Du Buysson mondott, de a lényegét megértette; a chevalier a fiatal arisztokratáknak abba a csoportjába tartozott, amely ki akart vándorolni Amerikába, hogy személyesen részt vehessen a szabadságharcban. Pierre elhessentette azt az ijesztően kellemetlen érzést, amellyel Franklin jelenléte eltöltötte, úgy tett, mintha teljes szívével, figyelmével a chevalier szavait hallgatná, elhalmozta szerencsekívánataival, s kijelentette, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy Du Buyssonnak segítségére legyen a hajóra szállásban és az átkelésben.

Franklin pedig ott ült előtte, testesen, nyugodalmasan, a fiatal William kecses tartásban karosszékének támaszkodott, Du Buysson s még néhány más vendég félkörben állt vagy ült körülötte. A chevalier oly hangosan beszélt, hogy Franklinnak meg kellett hallania, valószínű, hogy a szavait is inkább neki szánta, mint Pierrenek.

- Én is dicséretesnek tartom szándékát - mondta most Franklin. - Mégis arra kérem, chevalier, hogy mielőtt végleg elhatározza magát, hallgassa meg egy öregember véleményét, aki ismeri az ottani viszonyokat. Monsieur de Beaumarchais-nak igaza volt, amikor az előbb azt fejtegette, hogy az a háború odaát másmilyen, mint az európai hadviselés. Elmondták nekem, hogy a legutolsó hadjáratuk egyik ütközete előtt hadseregük főparancsnoka közölte az angol parancsnokkal, hogy „önt illeti az első lövés". Ilyen szertartásokra a mi háborúnkban nincs alkalom. A mi háborúnk nem ragyogó, színes, hősi harcok sora, hanem csöppet sem hősi kínlódásoknak, kicsinyes, visszataszító, emberőrlő viszontagságoknak és bajoknak véget nem érő sorozata, ma is az, s ezután még inkább az lesz. Ezt gondolja meg, chevalier, mielőtt végérvényesen döntene. Hosszú, keserves, kemény munka az, aminek neki akar vágni.

Csönd lett az öregember körül. Franklin mint máskor, most is hangsúlytalanul beszélt, de mondatainak értelme olyan szenvedélyes volt, hogy körülötte egyszerre elsüllyedt a ragyogó terem, a felcicomázott társaság s helyükben pusztaság lett, szenny, elhagyatottság, éhség, betegség, halál. Franklin észrevette, hogy elvetette a sulykot. Kissé hátrahúzta vállát, megrázta hatalmas fejét, gyér haja hátrahullott kabátjára, felemelte hangját.

- S mégis menni fog! - mondta - menni fog. Ca irat!

Félicien és Veronique, a legfiatalabbak a társaságban ott ültek előtte, néztek, hallgattak. Látták már Franklinnak nem egy arcképét, ismerték a híres mondást is: „A mennytől a mennykövet ragadá el, a zsarnoktól - jogarát." Szakasztott mása volt arcképeinek, s mégis másmilyen volt. Valóságos, hús-vér jelenléte felemelő és nyomasztó egyszerre. Szorongató félelem fojtogatta őket, amikor a háború nyomorúságból s veszedelmekből szőtt egyhangúságáról szólt, s végén a sivár halálról. S mondhatatlanul megkönnyebbültek, amikor egy vállrándítással lerázta a szomorúságot, amely már-már erőt vett rajtuk. A két fiatal mindent felhajtott, összeszedett, amit Amerikáról akkoriban olvasni lehetett, mindenkit felkerestek, aki beszélni tudott róla. De most először vált számukra valósággá az a távoli ország. Most először érezték: ez az új, szabad világ! Lassan emelkedett ki a homályból, a régi hatalmak összefogtak, meg harcolnak ellene, de már nem bírnak vele. S az öregember nagy arcáról a fénylő, nyugodt bizalom átsugárzott a két fiatal arcra.

Harmadik fejezet

Lajos és Toinette

 

Ragyogva, vidáman, ünnepélyesen vonult a menet a tükörgalériában. Elöl a gárdatisztek, aztán Lajos és Toinette, mögöttük a szolgálattevő hölgyek és urak, így haladt a tarka csoport a mélyen hajlongok sorai közt, s a tükrök százszorosan verték vissza a fényt. Nem volt könnyű dolog részt venni ebben a menetben, a parketta oly síkos volt, hogy csak óvatosan, csúsztatva lehetett járni, a lábakat felemelni nem volt tanácsos, s mindennek tetejébe az urakat a kardjuk, a hölgyeket éktelen bő szoknyájuk is akadályozta. De akik itt most elvonultak, könnyedén, fáradtság nélkül mozogtak, hisz épp elég gyakorlatuk volt már, s a királyi menet ünnepi fényben, kecsesen haladt át a termen, a királyt kivéve, aki kövéren, esetlenül kacsázva tolta magát előre. A fiatal Lajos már számtalanszor megtette ezt az utat, misére menet és miséről jövet, de még ma is, látnivalóan nehezen boldogult a feladattal. Kövér, gyermekes arcán zavart mosollyal oly esetlenül rakta vastag lábát, hogy a sorfalat álló udvaroncok attól féltek, egyszerre csak elvágódik, és a körülötte levőket is magával rántja.

Annál könnyebben és bájosabban hatott mellette Toinette. Voltak ugyan a nézők között, akik régebben, nem is egyszer rosszindulatú, gúnyos megjegyzéseket tettek a dölyfös, játékos kedvű, bűnös teremtésre, az idegen nőre, aki csak azért jött el messzi hazájából, hogy szégyent és gyalázatot hozzon az édes Franciaországra. De most szemtől szemben Toinette-tel, e lányosan szeretetre méltó, magas, vékony, ragyogóan fiatal, nagyvilági hölggyel, elült a kajánság és a gúny, az emberek hallgattak és néztek. Vakító fehéren bukkant ki a nyak, a váll, a kar és a kebel a ruha csipkéiből, sudár alakja kecsesen vált ki a háttérből, a hosszúkás tojásdad arcában az ívelt, sötétszőke szemöldök alatt erősen ragyogott mélykék szeme, a nagyon magas homlok fölött szépen csillogott hamvasszőke hajkoronája, s az enyhén hajlott orr s a kissé előreugró, duzzadt alsó ajka sem zavart; megóvták az arcot attól, hogy harmonikusan unalmas legyen. Így, valószínűtlenül könnyed léptekkel haladt el Toinette a két sorfal között; nem is lépett, lebegett, karcsún, kecsesen, gyermekes barátságosan s mégis gőgösen, Mária Terézia lánya, József császár húga, a francia király felesége.

Mosolyogva bólintott, hol jobbra, hol balra, kíséretéből fejjel kimagasló ruganyos termetével így vonult el az udvaroncok között a bűbájos, ragyogó ifjú királyné.

De a derűs homlok mögött kavargó gondolatok éppenséggel nem voltak megnyugtatóak. Toinette az éjjel keveset aludt. Részt vett Rohan hercegnő estélyén, kártyázott, sokáig kártyázott, és sokat vesztett. Mercy gróf és Vermond abbé, tanácsadói, akiket anyja akasztott a nyakába, már minden bizonnyal értesültek róla. Megint szemrehányásokat fognak neki tenni, valószínűleg anyját is értesítik. Arról nem szólva, hogy most ez újabb veszteség után nyilván a pénztára is kiürült, s megint pénzt kell kérnie Lajostól.

Sokan voltak Rohan hercegnőnél, túl sokan, s köztük nem egy, aki egyáltalán nem odavaló, ebben Mercy grófnak és az abbénak igaza van. Sok volt a szemét ember azok között, akikkel egy asztalnál ült, és játszott. A két márki, de Dreneux és de la Vaupaliére, akik felváltva adták a bankot, aligha igazi márkik, a manchesteri Mr. Smith Indiában kapaszkodott fel az uborkafára, s gyanúsnál is gyanúsabb személyiség, s ha de Fronsac herceg azt állítja, hogy az urak időnként kézügyességükkel segítik ki szerencséjüket, alighanem igaza van.

Éjfélkor abba kellett volna hagynia a játékot. Már el is határozta, már fel is állt. De aztán sógora, Károly herceg rábeszélésére mégis visszaült, s tovább játszott; vissza akarta nyerni, amit elvesztett. S csak akkor, éjfél után kezdett igazán veszteni. De mindenképp izgalmas este volt, s ha őszinte, azt is be kell vallania, hogy remekül érezte magát. Bizonyára a legszebb dolog a világon, ha az ember rengeteget nyer, s utána a sorban a második legszebb dolog, ha rengeteget veszít.

De ezt így nem folytathatja, esztelen dolog volna, hisz már huszonegy éves. Fel is tette magában, hogy ma este nem játszik. Nem fog elbújni, elmegy barátai közé, hisz kinevetnék, ha elmaradna. De akárhogy rábeszéli is sógora, Károly, hogy revánsot vegyen, akárhogy fogja is ugratni, kitart elhatározása mellett, nincs a világnak az a hatalma, amely a kártyaasztal mellé kényszeríthetné.

A királyné lakosztálya elé értek, a kíséret szétszéledt. Toinette meghagyta, hogy vetkőztessék le. Aztán hogy magára maradt, nagyot fújt, kinyújtóztatta fiatal testét, hangosan ásított.

Három órája volt még, mielőtt vacsorához öltözik. Ezt az időt arra szánta, hogy Mique építészével alaposan megtárgyalja trianoni kertjének átépítését. Vermond abbé is bejelentette látogatását; bizonyára azért jön, hogy anyja megbízásából megmossa a fejét. S akkor legjobb esetben még egy órája marad pihenésre. Nem, nem fogadja sem az abbét, sem az építészt. Aludni fog, végigalussza mind a három órát, hogy estére friss legyen, s ellenállhasson a kártyaasztal csábításának.

Ott üldögélt most tágas, ünnepélyes hálószobájában, a drága, nehéz selyemfüggönyök mögött óriási ágya várta. Pongyolában ült a huszonegy éves fiatalasszony, nagyon egészségesen, könnyű szíve, csinos, kis feje tele életörömmel, noha e pillanatban rettentően fáradt volt. Undorodva nézte a hatalmas, díszes ágyat. Eszébe jutottak a fárasztó szertartások reggel és este, amikor felkelt, s amikor lefeküdt, eszébe jutottak a szolgálattevő hölgyek, akik a szertartás szigorú szabályai szerint egyenként átadták neki ingét, harisnyáját, a mosdótálat, ki-ki megbízatása szerint s neki mindegyikükkel egy-egy barátságos mosolyt kellett váltania, egy-egy barátságos szót cserélnie, és száz szempár követte minden mozdulatát.

Pajkosan mosolyogva, papucsban, lábujjhegyen kiszaladt ünnepélyes hálószobájából. Végigfutott az egyik sötét folyosón, amely hálója mögött tekergett, végigfutott egy másodikon - már jól eligazodott az óriási épület labirintusában -, benyitott az egyik „mellékszobába", amely használatlanul, üresen állt; az volt a rendeltetése, hogy ha Toinette egyszer állapotos lesz, egyik szolgálattevő udvarhölgye ott tölthesse az éjszakát. Csak kevesen tudtak ennek a szobának a létezéséről, senki sem fogja sejteni, hogy most itt van. Toinette becsapta maga mögött az ajtót, bereteszelte. Ledobta pongyoláját, meztelenül levetette magát a keskeny, kis ágyra, amely híján volt minden ünnepélyességnek. Kinyújtózott, nagyot ásított, a másik oldalára fordult, felhúzta a lábát. Azonnal elaludt, mélyen, álomtalanul, mialatt hálótermének előszobájában az abbé és az építész várta, hogy fogadja őket.

 

Amikor Toinette belépett Rohan hercegnő lakosztályába, a hercegnő kutyáinak megszokott csaholása s a papagáj rikácsolása fogadta. A hercegnő sohasem vált meg Chérie, Aimée és Joujou nevű kutyáitól, mint ahogy Monsieur nevű papagájának károgása sem zavarta. Les amants arrivent - itt vannak a szerelmesek - kiáltotta a papagáj, ennyi volt mindössze, amit megtanult. Nagyon öreg volt, azt beszélték, hogy még a régens idejéből maradt fenn, a főnemesség egyik híres találkahelyén nevelkedett állítólag, ott tanulta meg mondókáját.

Késő volt már, a vendégek mind együtt voltak, a fáraóasztalnál már javában folyt a játék. De nem hagyták abba, amikor a királyné megérkezett. Toinette szoros baráti körében, a „Kék orgona" körben letiltott minden ceremóniát.

Rohan hercegnő és Gabrielle Polignac, legjobb barátnői, eléje siettek. - Hát itt vagy, Toinette - mondta Gabrielle szelíd, vontatott, meleg hangján. Rohan hercegnő azonban szemére hányta, hogy ilyen későn érkezett; sokat mulasztott, mondta. Sápadt színű szeme még hisztérikusabban fénylett, mint máskor. Panaszosan, s egyben diadalmasan elbeszélte, hogy ismét volt egy látomása. Aimée kutyájának keserves vonítása, csaholása jelentette be, hogy nagy halottainak egyike ismét meg fogja látogatni. Ezúttal Richelieu kardinális jelent meg neki, beszélt is vele. Sokan észrevették a halott kardinális jelenlétét, a tompább érzékűeknek is feltűnt - meggyőző bizonyítékként - kutyáinak különös viselkedése, vinnyogva, behúzott farokkal lapítottak, kerülgették a halott szellemét. A papagáj is elhallgatott, tollait borzolva. Tanúságtételre szólította fel vendégeit.

- Nem olyan volt, uraim - kérdezte -, mintha a bíboros maga jelent volna meg közöttünk?

- Kellemesen hátborzongató volt - kiáltotta a kártyaasztal mellől erős hangján Jules Polignac gróf, Gabrielle férje.

- Kétség sem fér hozzá, hogy a hercegnő beszélt a bíborossal - tanúsította de Vaudreuil márki is. - De ha meggondolom - folytatta, jól megjátszott, töprengő habozás mögé rejtve gúnyolódását -, ha jól meggondolom, a halott eminencia szelleme sokkal szellemtelenebb volt, mint amilyennek élő korában ismertük.

Toinette is, mint általában az egész „Kék orgona'' kör, elnézően mosolygott Rohan hercegnő különcségein, látomásain és menazsériáján. Ennek ellenére e szabadgondolkodó uraságokat furcsa módon vonzották a hercegnő látomásai, sokat foglalkoztak velük, megvitatták a halottak közléseit; gúnyolódásaik mögött alighanem a hitnek egy-egy szikrája lappangott.

Rohan hercegnő csinos, kissé szikár, kidolgozott arcában nagy, színes szemek ragyogtak, szavaiban, mozdulataiban valamilyen furcsa fanatizmus tüze lobogott. Férje, akit szenvedélyesen szeretett, elhanyagolta, a halottakhoz menekült tehát. Gazdag volt, kutyái és macskái között ülve, nagy fogadásokat rendezett. Néha meglepően okos dolgokat mondott, idejét és pénzét számolatlanul tékozolta el barátai között, s Versailles és Párizs rosszmájú társasága, kissé gúnyolódva, de jóindulatúan nézte el különcködését. Károly herceg vidáman üdvözölte Toinette-et.

- Jól tette, kedves sógornő - mondta -, hogy tanácsomra hallgatott. Nos, lássunk neki, bosszulja meg magát! Mindent vissza fog nyerni!

Károly herceg, a király legfiatalabb öccse még alig volt húszéves. Két bátyja, Lajos, a király és Xavier herceg esetlenül kövér volt, Károly karcsú és csinos. Mint egy kis iskolakerülő csibész, minden csínyre kapható volt, szívesen látott részese, sőt kezdeményezője Toinette nem egy szórakozásának.

Toinette a játékasztal felé sandított, hallgatta az aranyak halk pengését, a kártyák tompa surrogását.

- Nem, ma nem játszom - mondta. - Csak azért jöttem, hogy lássalak benneteket. Fárasztó napom volt, mise, a követ fogadása. De azért itt vagyok! - mondta és vidáman körülnézett.

De a játékasztal csábító látványát nem sokáig bírta. Átölelte Gábriellé barátnőjét, s a szomszéd kis kabinetbe vezette.

De Vaudreuil márki, a „Kék orgona" körének legtekintélyesebb férfitagja, a többiektől egy kissé elkülönítve, Diane Polignac, Jules gróf nővére, Gabrielle sógornője mellett ült. Egy pillanatra az ötlött eszébe, hogy a termen lassan átvonuló, egymást átölelő két hölgyet egy barátian csipkelődő megjegyzéssel megszólítja; de ízléstelen lett volna, lemondott szándékáról. Beérte azzal, hogy szemmel követi őket, érzéki, kíváncsian fürkésző tekintettel, egy kis gúnyos mosollyal. Mialatt sima udvariassággal tovább fecsegett Diane Polignackal, szakértő szemmel - mint már annyiszor - újra összehasonlította a két asszonyt. Toinette fiatal, eleven és vidám volt, gyermetegen gondtalan arca érzelmeinek minden rezdülését elárulta, s Vaudreuil lenyűgözve s bosszankodva állapította meg, milyen furcsán gőgösen s mégis vonzóan hatnak ebben a gyermekes arcban a habsburgi vonások, a kissé előreugró alsó ajak, a merész vonalú orr. Gabrielle-nek is ugyanolyan magas a homloka, mint Toinette-nek, de kissé szétálló szeme sokkal kékebb a fekete szemöldök alatt, orra kedvesen fitos; a huszonnyolc éves arc a kissé álmos tekintettel vakító fehéren csillogott koromfekete haja alatt. Gabrielle csodálói elsősorban ennek az arcnak a „mennyei tisztaságát" magasztalták, s Vaudreuil mosolyogva gondolt arra, mi minden rejlik a mögött az angyalarc mögött.

Toinette és Gabrielle beült a kis kabinetbe. A függöny, mely ezt a kis benyílót a fogadóteremtől elválasztotta, félre volt húzva, a teremből be lehetett látni, Toinette tehát fegyelmezte arcjátékát, barátságosan mosolyogva beszélgetett, de a mosolygó szájból nyakló nélkül áradt a panasz. Rendben van, azt kívánták tőle, ne kártyázzon, megteszi. De nem gyalázat-e, hogy neki, a királynénak semmi szabadsága nincs? Lépten-nyomon beleütközik a hülye udvari etikettbe, még kevés szabad idejében sem teheti azt, amihez kedve van, és e sok kényszer és nélkülözés fejében csak szemrehányásokat zsebel be. A piaci kofáknak jobb dolguk van, mint Franciaország királynéjának.

Gabrielle Polignac gyöngéden megsimogatta barátnője szép karját, hosszú, finom, párnázott, hófehér kezét.

- Cserélnél egy piaci kofával? - kérdezte vontatott, sötét hangján.

Toinette elnevette magát, csengőn, gyermekesen.

- Hogy neked milyen ötleteid vannak, Gabrielle! - mondta.

Az ajtónyíláson át látni lehetett Vaudreuilt. Még mindig Diane Polignackal beszélgetett. Gabrielle sógornője szikár, sötét bőrű arcával, élesen hajlott orrával, alapjában véve csúnya, de mindannyiuk közül elismerten a legokosabb asszony volt, nemcsak a Polignac családban, hanem az egész „Kék orgona" körben.

- Tulajdonképpen miért foglalkozik vele annyit? - kérdezte Toinette.

Gabrielle nem felelt. Álmos tekintetével lassan szemügyre vette Vaudreuilt és Diane-t. Toinette tudta, mindenki tudta, hogy Vaudreuil Gabrielle szeretője, de a két asszony erről nemigen beszélt.

Ma azonban Toinette váratlanul megkérdezte:

- Te tulajdonképp sohasem vagy féltékeny, Gabrielle? A fiatalasszony, tovább is szemmel tartva Vaudreuilt és Diane-t, lassan s mind erősebben tovább simogatta Toinette karját.

- Én senkivel sem törődöm, csak veled, Toinette - mondta.

- De miért csak Diane-nal beszélget egész este? - ismételte meg Toinette a kérdést.

- Azt hiszem, gondjai vannak - felelte Gabrielle egy kis szünet után. - Ahhoz túl büszke, hogy nekünk elárulja őket, de Diane-nal nyugodtan beszélhet róluk, mert nem szép.

Toinette tudta, miféle gondokra céloz Gabrielle. Francois Vaudreuilnek volt vagyona, de a pénz szétfolyt az ujjai közül. Diane Polignacnak nemrég az az ötlete támadt, hogy Toinette élesszen fel egy régi udvari rangot, a „királyné színjáték-és mulatságrendezőjé"-nek udvarmesteri hivatalát; Vaudreuil márki mindenkinél alkalmasabb volna erre a helyre, amely busás javadalmazással is jár, s a királyné is csak hasznát látná, ha őt alkalmazná.

Toinette elgondolkodva nézett maga elé. Vaudreuilnek ez a kinevezése újabb hatvanezer livre-rel terhelné meg költségvetését. Lajos és Necker, a pénzügyminiszter fintorognának, osztrák tanácsadói, Mercy követ és Vermond abbé is újra hosszasan kifejtenék neki, hogy milyen sok pénzbe kerül Gabrielle-lel való barátsága. Holott Gabrielle soha semmit nem kért magának; teljesen igénytelen volt. Amikor Toinette felfedezte, s elbűvölve az édes arc mennyei tisztaságától, barátnőjévé fogadta, Gabrielle olyan nyomorúságos anyagi körülmények között élt, hogy az év nagyobb részét vidéken, szomorú falusi birtokán kellett eltöltenie, s évente csak két-három hétre jöhetett Versailles-ba, megmutatkozni az udvarnál. De Gabrielle annyira nem törődött szegénységével, hogy Toinette csak nagy fáradsággal, ravasz rábeszélések árán tudta rávenni, hogy legalább annyi pénzt fogadjon el, amennyi lehetővé teszi számára, hogy övéivel együtt Versailles-ban élhessen. Igaz, a Polignacok népes, kiéhezett családjának sok pénzre volt szüksége, s Gabrielle, amilyen igénytelen volt a maga számára, nem tudott nemet mondani, ha férje, Jules gróf, s ennek nővére, Diane azzal gyötörték, hogy számoljon be barátnőjének a család nyomasztó gondjairól. Gabrielle ilyenkor végül is felkerekedett, s elment Toinette-hez; szelíd, álmos, kissé kipirult arccal, tűnődő, lányos tekintetű, nagy szeme ilyenkor még jobban kitágult, s egy-két habozó szóval elmondta barátnőjének, hogy az övéi megint csávába kerültek. Toinette számára azonban elviselhetetlen volt az a gondolat, hogy szeretetre méltó Gabrielle-jének környezetében bárkinek is anyagi gondjai legyenek, s nagy izgalom, nagy gyönyörűség volt számára, hogy barátnőjét megvigasztalhatja, és családján segíthet. Félmillió livre-nél nagyobb évjáradékkal eteti most már ilyenformán a Polignac családot, számította ki nemrég Mercy. Ez úgy fest, mintha nagy könnyelműség, tékozlás volna. De tűrje el, hogy ostoba számok elrontsák életének egyetlen örömét, Gabrielle-lel való barátságát?

- Igazad van - mondta -, tennünk kell valamit Francois barátunk érdekében. De ha én kérem meg, hogy legyen az udvarmesterem, nem fogja elfogadni. Kísértetiesen gőgös.

- Ha bárki más ajánlaná fel neki - felelte Gabrielle -, gúnyosan visszautasítaná. Csak te beszélhetsz vele, Toinette.

Vaudreuil időközben elbúcsúzott Diane-tól, s a termen átvágva, a kabinet felé tartott. Senki más nem merte volna megzavarni a királyné és barátnőjének meghitt beszélgetését, de Vaudreuil hanyag természetességgel a két hölgy mellé lépett. Csodálja Toinette-et, mondta, miközben a két hölgy mellé ült, hogy ily sokáig s állhatatosan ellen tud állni a játék kísértésének.