egyre jobban izzadt, elhatározta, hogy egy folyosót fog építtetni, amely szobáját közvetlenül összeköti Toinette hálójával, s amelyen majd feltűnés nélkül látogathatja meg a királynét. Hogy elterelje gondolatait a bekövetkezendő eseményről, mindjárt ki is tervelte ennek a folyosónak a technikai részleteit, az ilyesmi mindig érdekelte. Föld alatti folyosó lesz, a salle de l'Oeil de Boeuf alatt. S az építészeti megoldáson tűnődve, szórakozott arccal cipelte ormótlan testét a fegyverrel tisztelgő gárda s a tisztelgő állásba meredő udvaroncok és lakájok között Toinette lakosztálya felé.

Az előszobában üldögélő hölgyek mély térdhajlással köszöntötték. Lajos zavartan és büszkén, lángvörös arccal üdvözölte őket:

- Jó estét, hölgyeim - mondta, hálókabátja zsebeiben kotorászva. Egy Lajosaranyat halászott ki belőle, átadta az öreg lakájnak:

- Fogja, fiam.

Toinette hálószobájába bekopogtatni illetlenség lett volna; zsebéből kihúzta fésűjét, egy ideig kaparászott vele az ajtón, majd eltűnt a hálószobában.

S öt perc múlva már végigfut a suttogó hír a palotán:

- A Hájas vele alszik.

Száz nyelv hozta-vitte a hírt, amely villámgyorsan átkígyózott a folyosókon, a termeken, a palota kapuján át ki-tekergődzött a szabadba. S tíz perccel később már tudomást szerzett róla Mercy gróf, az osztrák követ, tizenöt perc múlva a spanyol Aranda, újabb tíz perc múlva lord Stormont, őfelsége a brit király követe. A titkárokat mindenütt felverték legszebb álmukból, a követek, Mercy, Aranda, Stormont diktálni kezdtek. Megnyergelték a futárlovakat, még egyszer sietve elolvasták a leveleket, lepecsételték őket. S a futárok máris útnak indultak, szédítő vágtában, nyugat felé, dél felé, kelet felé, a postaállomásokon már mindenütt friss lovak vártak rájuk.

S másnap a közvetlenül érdekeltek is megírták leveleiket. Lajos József sógorának írt, hálából ezúttal németül.

 

Önnek köszönhetem, sire - írta -, önnek köszönhetem ezt a boldogságot.

Toinette a császárnőnek írt:

 

Ez életem legboldogabb napja, drága anyám. Házasságunk, melyet ma hajtottunk végre, megállta a próbát. Még nem vagyok állapotos, de percről percre várom.

S egy kövér pacával fejezte be sorait.

Toinette általában nem szívesen maradt magára gondolataival. De ezúttal egyedül kívánt lenni szobájában, császárnő anyjához írt fáradságos levele után sem engedett senkit maga elé, csendesen üldögélt, eleresztve magát, lazán hullámzó gondolatai és érzelmei közepette, s eltűnődött azon, ami vele történt. Sötét volt a szobában, az ágya körül suhogó nehéz függönyök mögött, az éjjeli mécses fénye csak gyöngén szűrődött be ágyáig; egyébként is Toinette szinte az egész idő alatt behunyt szemmel feküdt. Egy ízben erőszakos, eleven érzelmek sodrása árasztotta el gondolatait; de amikor ismét magához tért, csak az jutott eszébe, mi lenne, ha Lajos helyén egy más férfi feküdne mellette. Nem volt már járatlan a szerelemben, csak ez az utolsó tapasztalata hiányzott, s most azon kapta magát rajta, hogy csalódott: kevesebbet kapott, mint amennyit várt. Ennek ellenére egyetértett a történtekkel, meg volt elégedve. Betöltötte rendeltetését: királyné volt, a maga ura, mindenkitől független. Most majd elhallgatnak az útszéli tréfák a „szűz királyné"-ról, a piaci kofák is befogják végre piszkos szájukat. De mit szólnak majd meghitt barátai, Gabrielle, Francois? Egy kissé félt tőlük, de azért csiklandós kíváncsisággal nézett első találkozásuk elé.

A versailles-i palotában pedig mindenfelé azt kérdezték egymástól gonoszul mosolyogva, vajon - ha Toinette teherbe esnék - Lajos lesz-e a boldog apa, vagy pedig a „mellékszobák" egyik szerelmes látogatója. A legaljasabb ékeket Xavier herceg lakosztályában faragták. Holott a herceg most már nem kételkedett abban, hogy megtörtént az, amitől félt, már ki is fizette Károly hercegnek az elvesztett fogadás fejében járó húszezer livre-t.

Az ifjú király pedig esetlenül, félszegen hordozta körül tacskó-boldogságát, s nem rejtette véka alá, hogy mennyire meg van elégedve magával és a világgal. Még gyakrabban, még otrombábban tréfálkozott környezetével, bökdöste hasba udvaroncait, nagyokat vágott a hátukra. Egyszer, amikor észrevette, hogy egyik lakája mélyen lehajol, hogy valamit felszedjen a földről, nagyot vágott az ülepére, s harsányan nevetve egy Lajos-arannyal békítette ki a megdöbbent embert.

Toinette-jével szemben csupa hála és alázat volt. Titokban megszerezte a királyné vagyonának mérlegét; megdöbbent, de szótlanul kifizette minden adósságát, sőt heves lelki küzdelmek után még egyszer felemelte trianoni költségkeretét. Toinette elnézéssel fogadta szerelmének s csodálatának e félszeg jeleit, barátságosan bánt vele, mint egy esetlen, fiatal kutyával. S gondosan elrejtette előle, mennyire bántja fejedelemhez nem méltó magatartása, férfiatlansága, az önérzet teljes hiánya.

Toinette barátaival Lajos eddig közömbösen, ha ugyan nem ellenségesen bánt. Most elnézőbb lett, barátságosabb. Meglátogatta Rohan hercegnőt lakosztályában. Jót nevetett Monsieur nevű papagája rikácsolásán, megetette, még azt sem bánta, ha az ujjába csíp; aztán nyájasan a hercegnő kedves halottairól kért híreket. Kellemetlen látogatás volt, mindenki örült, amikor véget ért.

Egy más alkalommal Diane Polignackal évődött. Huncutul megfenyegetve ujjával, vastag hangján közölte vele, tudja, hogy szerelmi légyottokra jár az öreg passyi rebellissel. Diane hűvös-elutasítón felelt. Lajos azonban sévres-i porcelángyárában egy drága éjjeliedényt rendelt, Franklin arcképével, és születésnapi ajándékul elküldte Diane Polignacnak.

De Vaudreuil márki sem igen tudott védekezni a király tolakodó nyájassága ellen. Lajos megragadta a kabátját, rövidlátó szemével, közel hajolva, az arcába bámult, nyájas leereszkedéssel hosszasan elemezte Toinette-nek azt a szándékát, hogy udvarmesterévé nevezi ki de Vaudreuil márkit. Udvartartása ugyan pillanatnyilag rosszul áll pénz dolgában, mondta kedélyesen, de minthogy néhány hete minden oka megvan rá, hogy jókedvű legyen, megengedte Toinette-nek, hogy alkalmazza a márkit. Vaudreuil fagyos udvariassággal válaszolt. Boldog, mondta, hogy Lajos jóváhagyta a királyné őfelsége választását, nem tudja azonban, hogy meg fog-e felelni ezen a megtisztelő helyen, így tehát rövid gondolkozási időt kér a királynétól.

Lajos barátságosan megfogta kabátja gombját.

- Szó sincs róla, kedves márki - dörmögte. - Ne kéresse magát! Vágjon bele, majd csak megy valahogy. Több önbizalmat!

Az egész „Kék orgona" kör rosszkedvűen, bosszankodva töltötte ezeket a heteket, csupán Jules Polignac gróf fölött múltak el nyomtalanul, szép, kissé brutális arcának szokott önelégültségérc nem esett árnyék. A többiek azonban tele voltak aggodalommal, bár kifelé gúnyos közömbösséggel leplezték. Nem kellette attól tartaniuk, hogy Lajos és Toinette, ha együtt alszanak, bensőleg is közelebb kerülnek egymáshoz? S akkor vajon nem csökken-e majd befolyásuk a királynénál?

A Kör tagjai közül a két legeszesebb, Diane Polignac és Vaudreuil azonnali erőpróbát követelt: ugrassák be Toinette-et valamilyen politikai cselekedetbe, amely kihívja Lajos ellenkezését. Ha vonakodik, a „Kék orgona" kör tagjai szakítsák meg vele baráti kapcsolataikat. Diane nem helyeselte az erőszakot. Toinette-nek óvatosan, egy-egy alkalmi célzással adják értésére, tanácsolta, hogy itt a pillanat, amikor királynéhoz méltóan kell viselkednie; most fog elválni, vajon csak felesége-e a királynak, vagy maga is királyné. Vaudreuil mogorván elismerte, hogy a két megoldás közül ez a helyesebb.

A „Kék orgona" kör férfi és hölgy tagjai tehát ez idő tájt tartózkodóbban kezdtek viselkedni Toinette társaságában; éreztették vele, hogy olyasvalamit követett el, ami válaszfalat emelt közte és barátai között.

A büszke, elkényeztetett Vaudreuil azonban csak nehezen tudta rászánni magát arra, hogy szerepet játsszon; közönyt mutasson a helyett a felháborodott megvetés helyett, amely egész lényét betöltötte. Mindazonáltal erőszakot tett magán, s dühét Gabrielle-en töltötte ki. Oly ingerülten, fitymálóan bánt az egyébként jól kiegyensúlyozott, egykedvű asszonnyal, hogy az végül is sírva fakadt. Holott jól ismerte Francois-ját, s tudta, hogy rosszkedve nem neki, hanem Toinette-nek szól. Vaudreuil szerette Toinette-et a maga módján. Sértette, hogy most Lajos - ez az esetlen paraszt - élvezi azt, ami jog szerint neki jár ki, de ezenfelül a többieknél is jobban aggasztotta az a kínzó gond, vajon a kör helyzete s befolyása nem rendülhet-e meg az új helyzetben. Vaudreuil komor gőgje nem tudott meglenni préda nélkül, ha a kör kénytelen leköszönni Toinette, azaz Franciaország fölötti uralmáról, akkor ő, a kör koronázatlan királya, azt mindenkinél nehezebben viselné el.

Diane Polignac módszere nem maradt hatástalan. Toinette érezte, hogy barátai elhidegülnek iránta, s bizonytalanná vált. Nem akarta elveszteni őket, nem akart lemondani a szívének oly kedves társaságáról, a „Kék orgona" körről. Bizalmas, nyílt beszélgetésre vágyott Gabrielle-lel, Vaudreuiljel, de mindketten kitértek előle. S Toinette-nek egyre jobban hiányzott a régi, kedves meghittség.

Gabrielle hamar felismerte, hogy Toinette hozzá való barátsága változatlan maradt: ugyanúgy ölelgette, simogatta, csókolgatta, mint meghittségük régi napjaiban. A „Kék orgona" kör tagjai közül Gabrielle volt az egyetlen, aki keveset törődött e barátság kézzelfogható, anyagi gyümölcseivel, őszinte, testi-lelki barátsággal ragaszkodott Toinette-hez. S hamarosan el is dobta a kényelmetlen álarcot, s felújította régi meghittségüket.

Nem úgy Vaudreuil. Emésztő türelmetlensége ellenére féken tartotta indulatait, s amikor végül is nagy nehezen beleegyezett a királyné kérte bizalmas megbeszélésbe, nem könnyítette meg Toinette dolgát.

A beszélgetés az egyik „mellékszobában" zajlott le. Ez a hely, amely az engedékenység és a visszautasítás annyi viharos jelenetének volt már tanúja, alkalmas színtérnek látszott erre a beszélgetésre is.

Toinette tehát elérte rég óhajtott célját, kezdte a férfi a beszélgetést. Az arcáról is le lehet olvasni azt a szemérmetlen, kispolgári boldogságot, amely most egész lényét betölti.

Toinette azonban nem sértődött meg, a férfi haragja csak újabb bizonyítéka volt annak, hogy ragaszkodik hozzá.

- Most végre megszabadultam - felelte - attól, ami eddig megakadályozott abban, hogy királyné legyek. Megértem bánatát, Francois, de jó barátom lévén, együtt kellene örülnie velem.

- Ön túl fölényes, Madame - válaszolta Vaudreuil gúnyosan. - Arra kérem, igyekezzék ugyanezzel a nagy lelki nyugalommal az én helyzetemet is felmérni. Ha megteszi, egyet fog érteni velem abban, hogy itt nincs több keresnivalóm. Ön mondta az imént, hogy végre királyné lett, tehát elérhetetlen magasságban lebeg Vaudreuil márki felett. A márki tisztelettudón búcsút int a lebegő ábrándképnek és távozik. Ezennel tisztelettel engedélyt kérek a távozásra, Madame. Visszavonulok gennevilliers-i birtokomra.

Toinette abban a hiszemben volt, hogy a márki vad gúnnyal fog nekitámadni, talán még erőszakosságokra is ragad tatja magát, mint egyszer régen, újra megfogja, megszorítja a csuklóját. A szíve mélyén erre vágyott. De most, hogy oly fagyos gúnnyal s komor eltökéltséggel beszélt vele, halálosan megrémült. Ez nem volt mellébeszélés, ez már nem volt játék, tényleg el akar menni, cserben akarja hagyni. Felidézte magában szenvedélyes udvarlását, gyakran nagyon is kézzelfogható kedveskedéseit ebben a szobában, eszébe jutott az a férfiasan gőgös biztonság is, amellyel imádott József fivérét oly szánalmas szerepre kényszerítette. Nem, Vaudreuilnek nem szabad elmennie, szereti őt, nem akar lemondani róla, nem engedi el.

- De hisz ez szamárság, Francois - mondta zavartan. - Ezt ön sem hiszi el! Nem szabad elhagynia bennünket, ezt nem engedjük meg. Mi összetartozunk, ön és én, meg a „Kék orgona" kör.

- Téved, Madame - felelte Vaudreuil udvariasan. - Magányos, szemlélődő életre vágyom, arra, hogy egyedül maradjak önmagammal. Amit itt az elmúlt időben megértem, az nincs ínyemre. Ne ámítsa magát, Madame! Jelenésem ebben a szobában nem sakkhúzás egy gáláns játékban, hanem búcsúlátogatás. Megengedi a királyné, hogy még egyszer megcsókoljam a kezét?

- Ugyan hagyjon már fel ezekkel a keserű tréfákkal! - könyörgött Toinette, aki most már teljesen elvesztette nyugalmát. - Ez az első alkalom, nem tudom, mióta, hogy újra kettesben vagyunk, hát miért kínoz?

- Ön ennél sokkal jobban megkínzott, Madame - felelte Vaudreuil. - Egyébként Gennevilliers nincs messze. Irodalommal fogok ott foglalkozni, színielőadásokat fogok rendezni. Ha egyszer majd sikerül színre hozatnom egy különlegesen erényes darabot, azért a különös megtiszteltetésért fogok folyamodni önhöz, Madame, hogy vendégül láthassam a király őfelségével együtt.

Toinette-nek könnybe lábadt a szeme.

- Térjen észre, Francois! - kérte újonnan. - Ne engedje, hogy ez a szeszélyes, vad hangulata ennyire elhatalmasodjék magán. Amit tettem, azt az ön érdekében is tettem. Sokszor megmondtam önnek: attól a pillanattól kezdve, hogy megszülöm a dauphint, független vagyok. Megtartom a szavamat, Francois.

Vaudreuil tetőtől talpig végigmérte.

- Madame - mondta -, egy férfi érzelmei nem sózott heringek. Nincs férfi, aki előre meg tudná mondani, hogy szerelme kibírja-e bizonyos kikötések megterhelését. A szenvedélyt nem lehet feltételekhez kötni - fejezte be, s bár nagyon halkan beszélt, mély hangja oly indulatosan töltötte be a helyiséget, hogy szinte szétrepesztette falait, arcán is az a kíméletlen vadság komorult, amelyet Toinette oly jól ismert.

A királyné hátralépett. Meg volt ijedve, de édes ijedség volt. Ilyennek akarta a férfit, így érezte magát közel hozzá. Leült s teljes erejéből sírva fakadt.

- Most még bőg is! - mondta Vaudreuil megvetően.

- Azt hittem - mondta Toinette szipogva -, azt hittem, hogy jól csinálom a dolgot. . . hogy nekem is jó lesz, önnek is. Oly szabadnak s boldognak éreztem magam, s ön most mindent elrontott.

Vaudreuil néhányszor fel-alá járt a kis szobában, lehajtott fejjel, ügyet sem vetve Toinette-re. Aztán néhány lépésnyi távolságban a királynétól, hirtelen megállt, felvetette fejét.

- Mondja - nézett a szemébe -, amikor megtörtént, akkor gondolt rám?

Toinette nem felelt, riadtan, alig észrevehető mosollyal tekintett a férfi szemébe. Ez elvesztette önuralmát.

- Még ezt is! - lázadt fel. - Hallja, ezt aztán már kikérem magamnak. Erre már nem terjednek ki alattvalói kötelességeim! Hogy begerjesszem érzelmeit, ha egy dauphint akar szülni.

De Toinette most már nem félt. Amióta meglátta Vaudreuil indulattól eltorzult arcát, már nem hitte el neki, hogy el fogja hagyni.

- Ne csak magára gondoljon mindig, Francois! - kérlelte. - Gondoljon olykor rám is, vagy jobban mondva mindkettőnkre! Hisz oly régen várunk! Én oly régen várok! S most túljutottunk a nehezebbjén. Legyen még egy kis ideig türelemmel!

Felállt, a férfi mellé lépett, hozzásimult.

- Francois! - könyörgött. - Maradjon itt, Francois! Most még többet kell velem lennie, mint eddig, most még sokkal inkább! Fogadja el ezt az udvarmesteri hivatalt! El kell fogadnia, Francois!

Furcsa, édes-keserű öröm töltötte el, amikor eszébe jutott, milyen keserves lelki küzdelmébe került, amíg kikönyörögte Lajostól az udvarmesteri hivatalért járó hatvanezer livre-t... s most azért kell könyörögnie, hogy Francois elfogadja?

- Sokat kér, Toinette - mondta a férfi, s Toinette megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy ismét a nevén nevezi.

- Igen, sokat kérek - ismételte el szelíden. - De ön azt mondta, hogy szeret. Fogadja el a kinevezést, Francois! - nógatta.

- Nem mondok nemet - felelte a márki -, de nem mondok igent sem.

S megragadta Toinette-et, s mogorván, leereszkedőn megcsókolta.

 

Pierre íróasztalánál ült, előtte az asztalon az Orfraye hajóorrának kicsinyített mása, azé a hajóé, amelyet annyi ravaszság, bátorság, megalázás árán szerzett meg, felette a falon Duverny arcképe, amelyet oly nehéz küzdelem árán szerzett vissza. Most, a július 4-i ünnepély óta már nem kételkedett abban, hogy Franklint is meghódította. De hogy is hihette egy pillanatig is, hogy két olyan férfi, mint ő és a doktor, végül is ne találnának egymásra? Caprice szukája fejét vakargatta.

- Nagy szamár a te gazdád, Caprice! - mondta. - Néha a legokosabb ember is ostoba szamár, Caprice!

Este, vetkőztetésnél komornyikja, Emile így szólt hozzá:

- Monsieur egy ideig nem a legjobb színben volt.

- Meglehet - ismerte el Pierre. - Lehet, hogy túl sokat dolgoztam. De most már újra a régi vagyok, ugye? - kérdezte büszkén, s Emile, mialatt átnyújtotta hálóingét csupaszon álldogáló gazdájának, elégedetten felelt: - Igen, Monsieur-t most már senki sem nézné harmincnál idősebbnek.

Saint-Antoine utcai házának tervei egyre szertelenebbre dagadtak, s ha építésze, Le Moyne arra figyelmeztette, hogy e tervek kivitelezése nagyon sok pénzt fog felemészteni, Pierre egy kézlegyintéssel elhessegette ellenvetéseit.

Holott a Hortalez és Társa cég helyzete semmivel sem javult. Paulról még mindig nem érkezett hír, s a cég két hajója, fáradságos út után nevetségesen kevés árut hozott vissza Amerikából. De Pierre-t ez sem rendítette meg biztonságban. Meg volt győződve róla, hogy belátható időn belül kifizetik számláit, s nem sokat törődött azzal, hogy anyagi helyzetéről ismét számtalan, rosszindulatú pletyka kering a városban. Amikor megmutatták neki egy Métra nevű újságíró pimasz riportját a Hortalez és Társa cég pénzügyi helyzetéről, csak a vállát vonogatta.

Később azonban eszébe jutott, hogy a cikkben oly részletes adatok szerepelnek, amelyeket csak legközelebbi barátai és üzlettársai ismertek, s gondolkodóba esett. Ki állhatott a cikk mögött? Sejtette, tudta. Charlot bosszankodott, hogy kifizette, esedékesség előtt a fejéhez vágta azt a nyomorúságos negyedmillió livre-t; Charlot dühöngött, amiért oly szoros baráti viszonyba került Franklinnal; Charlot magánkívül volt, mert Désirée . . .

Pierre a homlokára ütött. Hetek óta nem látta Désirée-t, élete kavargásában megint egyszer elfeledkezett legjobb, legokosabb barátnőjéről. Még csak Figaró-ját sem olvasta fel neki, felfoghatatlan! Egy szempillantás alatt elfeledkezett Lenormant-ról, már csak Désirée-t akarta látni, a darabjáról akart vele beszélni. Lesz abban egy neki való szerep is, Suzanne, a komorna, jó, bővérű szerep. Még nem írta meg, Suzanne még nem élt, de meg fogja írni, s jó szerep lesz, ehhez kétség sem fér.

Désirée-hez hajtatott.

A lány úgy fogadta, mintha tegnap váltak volna el egymástól. Vörösesszőke hajával, alacsonyan s karcsún ott állt előtte, csinos, értelmes, eleven arcával, fitos orrával, s nem titkolta el örömét, hogy újra láthatja Pierre-t.

Ez pedig jókedvűen beszámolt neki Franklin doktor passyi ünnepségéről, s elmondta, hogy mennyire megjavult a Hortalez és Társa cég helyzete, amely most már nemcsak politikailag jelentős tényező, de üzleti szempontból is jövedelmező lesz. Désirée figyelmesen hallgatta, fitos orra felett egy kis kétkedő, merőleges ránccal.

De mikor Pierre darabjáról kezdett beszélni, minden kételye egyszerre elpárolgott. Senkit nem ismert a világon, aki úgy értene a színházhoz, mint ő, mondta Pierre. Majd tárgyilagosan beszámolt a lánynak a darab tervéről, szerkezetéről, a szerepekről beszélt, technikai részletekről, meg hányta-vetette a szereplő személyek jellemrajzának, a cselekmény egy-egy szakaszának felépítését.

Aztán olvasni kezdett. Tudta, Désirée-nek nincs szüksége arra, hogy eljátssza a darabot, elég, ha csak jelzésekkel dolgozik. A lány gyakran félbeszakította, kérdéseket intézett hozzá, figyelmeztette egy-egy ellentmondásra, hibára. S Pierre csak most, e beszélgetés során, s a lánnyal a szeme előtt, értette meg valójában, hogy milyennek is tervezte Suzanne komorna alakját; eszesnek, szemtelennek, szellemesnek, Figaro méltó ellenlábasának. Désirée pontosan tudta, hogy hová akar kilyukadni, kiegészítette Pierre ötleteit, segített, észrevételek, mondatok, replikák röpködtek ide-oda kettejük között.

Sokáig dolgoztak. Fél szavakból értették egymást, a teliből merítettek, nevető szemmel bámultak egymásra, elbűvölve egymás leleményességétől.

Aztán, amikor Désirée egy „Hát most elég volt!"-tal véget vetett a munkának, Pierre hosszas hálálkodás helyett egyszerűen a lány után nyúlt, az a nyakába borult, nevettek, boldogok voltak.

Aztán eszébe jutott - de már csak utána -, hogy Almaviva gróf szerepében nemcsak Vergennes minisztert, s még jó egynéhány versailles-i ismerősét mintázta meg, hanem talán legelsősorban szeretett barátját, Charles Lenormant d'Étioles-t.

- Charlot-nak még esedékesség előtt visszaadtam a pénzét - mondta átmenet nélkül.

Désirée egy ideig hallgatott.

- Nem jól tetted - mondta lehangoltan, bosszankodva.

Désirée barátsága Charlot-val az idők folyamán mind bonyolultabb, szétágazóbb lett. A lány nemcsak azért ragaszkodott a férfihoz, mert ez pályáján segítette, a maga módján szerette is az összeférhetetlen embert, szenvedést is vállalt érte, már amennyire képes volt szenvedésre. Ha Charlot oly ostoba, nyers és üres lett volna, mint annyi más arisztokrata barátja, akkor beérte volna azzal, hogy olykor lefekszik vele, és utána elfelejti. De Désirée-t vonzotta és taszította e mogorva kéjenc emberismerete és embergyűlölete. Charlot nyilvánvalóan szerette őt, de ahelyett, hogy átadta volna magát szenvedélyének, apró, cinikus, mélabús megjegyzésekkel csúfolkodott szerelmén, s amikor megölelte a lányt, azon sopánkodott utána, hogy miért engedett újra gyarló teste kísértésének. Désirée olykor csak nehezen állta meg, hogy az arcába ne köpje, a legocsmányabb, legtrágárabb szavakkal, határtalan megvetését, melyet túl bonyolult, elkényeztetett arisztokrata lénye iránt érzett. De tudta, hogy rajta való hatalmának korlátai vannak, s hogy az a férfi, aki

nem fogadta vissza a töredelmes Pompadourt, neki sem bocsátaná meg, ha átlépné a megengedett határokat.

Aggasztotta, hogy Pierre felsértette Charlot érzékeny büszkeségét. De megértette Pierre-t, hisz maga is eljátszotta Angelique szerepét!

Nem beszéltek többet Charlot-ról, visszakanyarodtak Pierre darabjához, szerelemnek, pénznek, intrikáknak e nagyszerű színes kavargásához. Désirée szakértő szavakkal dicsérte a cselekmény ügyesen csiszolt kerekségét. S Pierrenek újra eszébe jutott az apja. Nemhiába tanulta ki az órásmesterséget, jegyezte meg mosolyogva, máskülönben aligha bírta volna ily pontosan összedolgozni a mű kerekecskéit.

Désirée pedig, a maga gyakorlati eszével már azon elmélkedett, hol, hogyan és mikor lehetne előadatni a darabot. Nem sokáig kellett gondolkodnia.

- Fogadja szerencsekívánataimat - mondta. - Megírta a világ legszebb és legszemtelenebb darabját. Kár, hogy sohasem fogják előadni.

Pierre már eddig is gyakran kérdezgette magában, vajon elképzelhető-e, hogy ezt a darabot valaha előadják? De most, hogy Désirée nyíltan kimondta aggályait, egy szempillantás alatt elvetette őket.

- Hányszor - mondta -, hányszor kiáltották már a pofámba azt, hogy soha! De a kiáltozók csak a levegőt őrölték.

Désirée az asztal tetején ült, nagyon csinos volt, nagyon szemtelen, fiúsan fintorgó, kis csibész-arcával, s Pierre világosan látta, mi dolgozik keskeny fehér homloka mögött. Nagyszájúnak tartotta, mert ő, a kis Pierre arra vetemedik, hogy Versailles-jal dacolva előadatja a darabját.

S ebben a percben, szemben Désirée bizalmatlanságával, Pierre elhatározta: „Figaro a színpadon fogja elmondani monológját. Keresztül fogom hajszolni a darab előadását. Úgy fogok küzdeni érte, mint a rehabilitációmért, mint az amerikai ügyemért, mint az Orfraye-ért, mint a passyi öregért. Figarót elő fogják adni!"

Elhatározása oly megrendíthetetlen volt, hogy még csak kimondani sem tartotta érdemesnek.

- Majd meglátjuk, ha megérjük - mindössze ennyit mondott.

S máris buzogni kezdtek benne a tervek arról, miként gyűrhetné le az arisztokraták ellenállását. Ennek egyetlen módja volt: ha arra kényszeríti őket, hogy a darab híveiül szegődjenek, fanatikus támaszaivá.

- Megéred még - mondta győzelme biztos tudatában -, megéred még, hogy épp a mi arisztokratáink lesznek segítségemre. Hányan vannak köztük, akik torz gőgjükben s embergyűlöletükben épp a gúnyt, mindenféle gúnyt, tudják a legjobban élvezni. Azt képzelik, olyan magasan trónolnak felettünk, hogy a mélységből feltörő nevetés lepereg róluk, mint a tajték.

- Jó aforizma - felelte Désirée. - De lehet egy aforizmára egy megbízható tervet alapozni?

- Lehet - mondta Pierre annyi önbizalommal, hogy Désirée is már-már elhitte.

Egy percig elgondolkodott.

- Mire gondoltál? - kérdezte. Pierre eltűnődött, kutatott, hallgatott.

- Vaudreuilre? - kérdezte a lány.

Volt valami a hangjában, amire Pierre felfigyelt. Csak nem lett a szeretője? Annyiban mindenesetre igaza volt, hogy Vaudreuil megfelelő ember volna terve végrehajtásához. Elég cinikus és mesterkélt ahhoz, hogy egy olyan színdarabot is méltányoljon - s épp azért méltányoljon -, mert őt támadja, feltéve természetesen, hogy a darabban van humor és szellem.

- Köszönöm, Désirée - mondta Pierre -, mindent köszönök.

- Tetszel nekem, Pierre - felelte a lány. - Neked is, a darabodnak is, kellemes, meggyőző eszményeitek vannak: a pénz, a vidámság, az intrika, a szabadság.

- Ne feledkezz meg a szerelemről, Désirée! - mondta Pierre.

 

Toinette-tel történt beszélgetése után Vaudreuil napokig, hetekig harapós-derűs hangulatban volt. Elérte, amit akart, kapcsolata Toinette-tel szorosabb lett, a „Kék orgona" kör befolyása erősebb, mint valaha.

Úgy látta helyénvalónak, hogy most minél ritkábban mutatkozzék Versailles-ban. Ideje java részét Párizsban töltötte, pártfogoltjai, írók és filozófusok társaságában. Szerette az irodalmat, maga is írt, bár rendszerint azonnal megsemmisítette írásait. Maga az alkotás vonzotta, az írás öröme, a hatás nem érdekelte, közönséges dolognak tartotta. Senki mással nem akart osztozni önmaga élvezetében. Bár lehet, attól is félt, hogy művét a többiek nem méltányolnák érdeme szerint.

Minthogy tudták, hogy Párizsban van, lever-jén számtalan ember jelent meg. Köztük egy alkalommal Pierre de Beaumarchais is.

Vaudreuil örült a találkozásnak. Pierre humora, szelleme, úgy érezte, rokon az övével. De hogy az órásmester fia el ne szemtelenedjék, hat lépés távolságban tartotta Pierre-t. S épp ezen a reggelen úri kedve úgy tartotta, hogy megleckézteti: értésére adja, hogy barátsága kegy, ajándék, amelyet bármikor visszavehet. Beérte azzal, hogy egy nagyúri mozdulattal feléje intsen, nem szólt hozzá, másokkal beszélgetett, közömbös tárgyakról, egy versenylóról, amelyet az angol király testvérének istállójából vásárolt. Pierre azonban egy idő múlva előretolakodott. Egy üzletet szeretne Vaudreuilnek ajánlani, mondta, melynek nyereségéből megvásárolhatná az angol herceg egész versenyistállóját. Vaudreuil dölyfös arccal elnézett felette.

- Nem vagyok kereskedő - mondta, s keresztülnézve rajta, tovább beszélt lovairól.

Pierre ezt is lenyelte. Tudta, hogy Désirée-nek igaza van; a hatalmon levők közül Vaudreuil az, akinek még leginkább van érzéke Pierre személye, műve, prózája, párbeszédei, könnyed szellemének játéka iránt. Terve, hogy épp a versailles-i főnemesség e legjelentősebb képviselőjét fogja be rebellis darabja elé, csak akkor sikerülhet, ha ezúttal megalázkodik. Jó képet vágott hát a sértéshez, nem sajnálta a fáradságot, s másnap reggel újra beállított hozzá.

Történt pedig, hogy az éjjel a márkinak egy kitűnő ötlete támadt, amely neki magának is annyira megtetszett, hogy elhatározta, megtartja a maga számára. Kegyes kedvében volt, s amikor Pierre elmondta neki, hogy nagyjából elkészült egy új darabjával, s hogy nagy megtiszteltetésnek

tekintené, ha elsőnek Vaudreuilnek olvashatná fel, s tanácsot kérhetne tőle, a márki jókedvűen beleegyezett. Emlékezett még arra, milyen szívesen hallgatta meg ezelőtt is ennek az ő udvari bolondjának a felolvasásait, szerette a primőröket, s most új hivatalában, mint Toinette udvarmestere, kétszeresen is érdekében állt, hogy elsőnek ismerje meg a népszerű író új darabját. Meghagyta hát Pierrenek, hogy küldessen el azonnal kéziratáért, ott tartotta ebédre, majd ebéd után, háziköntösében kényelmesen elterülve pamlagán, kiadta a rendelkezést: - Nos, Monsieur, kezdje el!

Soha ez a gőgös, önhitt arisztokrata nem hallott még olyan igazságokat, mint amilyeneket Pierre most vakmerő gorombán az arcába vágott - ez a gondolat feltüzelte Pierre vérét. Kitűnő felolvasó volt, s ma erejének teljében érezte magát. Az volt az érzése, hogy olvasván, újrateremti művét. Hangja, mely minden árnyalatot pontosan ki tudott fejezni, ide-oda hajladozott, feszült, lazult, haragot, gúnyt, elkeseredést, szerelmet teremtett és fejezett ki; nem is olvasott: eljátszotta a szerepeket. Még színpadról sem szólhatott volna a komédia olyan elevenen, színesen és világosan, mint most Pierre hangján.

Vaudreuil maga is már nemegyszer kigúnyolta saját osztályát. De eltűrje-e ezt ettől a fickótól, az órásmester fiától? Nem kellene-e kitépnie kezéből a kéziratot, és pimasz, ugató szájába tömnie?

De még mielőtt észbe kaphatott volna, a vidám szökőár máris elragadta. Szellemnek és szónak ilyen tajtékzó áradását, ilyen habverését még nem érte meg; nem tehetett egyebet, oda kellett hallgatnia, néznie, éreznie kellett, ha akarta, ha nem, olyan vidám, olyan szemtelen és mulatságos volt az, amit Pierre felolvasott.

Pierre pedig tudta, hogy most, az elkövetkező néhány óra alatt dől el munkájának sorsa. Minden attól függ, hogy ez a háziköntösben pamlagán fekvő ember hogy fogadja darabját. Ha Vaudreuil akarja, akkor Párizs meg fogja ismerni Figaró-ját. Ha nem, akkor elzárhatja íróasztala fiókjába, az utókor számára.

Egy kissé alacsonyabbról, mint ahogy maga ült, tekintett fel rá a pamlagon fekvő férfi arca, az okos, kényes, gőgös arc, amelyen a gőg még valamivel mélyebb nyomokat hagyott, mint az ész. De ahogy múlt az idő, ez az elutasító büszkeség is lassanként leolvadt arcáról. Vaudreuilnek volt ízlése s érzéke a jó színházhoz. Ami ellenkezés volt benne, az mindjobban összezsugorodott. Elhatározta, hogy gátlás nélkül fogja élvezni, amit hall. Felült a pamlagon, felugrott, ide-oda szaladgált a szobában. Nevetett. Együtt játszott Pierre-rel.

- Hogy volt, hogy volt! - kiáltotta s tapsolt, mintha színházban volna. Mind gyakrabban ismételtetett el magának egy-egy mondatot, meg-megállította Pierre-t, visszaugrottak néhány sorral, Vaudreuil maga szavalta el a dialógus válaszait. Nagyszerű farsangi játék volt, amit most ezek ketten előadtak, tombolva nevettek, már egyikük sem tudta, ki teszi bolonddá a másikat.

- Ezt remekül megcsináltad, Pierot - mondta Vaudreuil, lélegzet után kapkodva -, ez megfogja az embert! Ez két vállra fogja fektetni egész Párizst, az udvart is. Ez a legjobb francia darab Moliére óta.

- S azt hiszi, hogy elő is fogják adni? - kérdezte Pierre.

- A Hájas ugyan nem szeret engem - gondolkodott el Vaudreuil -, a Hájas nem ért a színházhoz, s a humorhoz sincs érzéke. Kemény dió lesz. De annál inkább. Csak bízd rám Pierot-m, bízd rám a dolgot!

 

Philippe Gudin mélységesen tisztelte a nagy embereket, szívesen olvasgatta Plutarkhoszát, s szerfelett bántotta, hogy két olyan nagystílű ember, mint Franklin és Pierre, akik mindketten ugyanazért az ügyért küzdenek, szemben állanak egymással. S amikor Pierre elbeszélte neki kibékülését Franklinnal a passyi ünnepségen, nagy kő esett le a szívéről.

A kényes Katarinához címzett kocsmában, az írók és filozófusok asztalánál egy ízben összetalálkozott Dubourg doktorral. Dubourg azon kevesek közé tartozott, akikkel az egyébként oly jóindulatú Gudin nem rokonszenvezett. Nemcsak azért, mert elmaradt egy felolvasásáról, amikor Gudin Franciaország történeté-ből ismertetett néhány részletet, hanem mert köztudomás szerint a doktor idegen tollakkal ékeskedett: olyan érdemekkel, amelyek nem őt, hanem Pierre Beaumarchais-t illették meg. Hogy Franklin oly sokáig távol tartotta magát Pierre-től, abban is bizonyára a sugdosódó, pletykálkodó Dubourg doktor volt a ludas.

Most örült az alkalomnak, hogy kollégájának orra alá dörgölheti, milyen hatástalan maradt alattomos áskálódása. Kissé nagyképűen elismételte Pierre lelkes beszámolóját a passyi ünnepségről. Bizonyára felemelő pillanat volt Dubourg doktor számára, mondta, amikor oly baráti egyetértésben együtt láthatta Franklint és Beaumarchais-t, a szabadság két nagy katonáját.

Dubourg doktor bosszankodva emlékezett vissza arra, hogy Franklin azon az estén valóban meg nem érdemelt szívélyességgel tüntette ki Monsieur Caront. Már akkor megjövendölte, hogy ez az úr és barátai félre fogják magyarázni Franklin leereszkedő jókedvét. Lám, úgy történt, ahogy megjósolta. Ez a dongó, ez a mouche au cocbe⁹ még erősebben fog zümmögni, zurrogni, még jobban a terhükre lesz.

 

⁹ A kocsi legye. (Utalás a La Fontaine mesére.) Átvitt értelemben hencegő fráter.

 

Mondhatott volna ennek a tudós tökfilkónak egy-két jó szót, amivel móresre tanítja. De elhatározta, hogy önmérsékletet tanúsít; Franklin nem helyeselte volna, ha elővigyázatlanságokra ragadtatja magát.

- Hát igen - felelte barátságtalanul -, emlékszem arra, hogy azon a kis ünnepségen Monsieur de Beaumarchais-t is a meghívottak között láttam. Az ő jelenléte is, mint sok másé, hozzájárult ahhoz, hogy kellőképp megvilágítsa Franklin nagyságát s az általa képviselt ügy jelentőségét.

E fafejű fickó savanyúan fontoskodó megjegyzései csak azt bizonyítják, gondolta magában Gudin, hogy irigyli Pierre-t Franklin bizalmas barátságáért. Kedélyesen hátradűlt székén, az emberekkel zsúfolt, zajos kocsmában, kinyújtóztatta lábát a hatalmas tölgyfa asztal alatt, mellénye alatt kigombolta a nadrágját, egy kortyot ivott abból a híres anjou-i borból, amelyről A kényes Katarina nevezetes volt.

Nagyon helyes, mondta. E két férfi, a higgadt, tudós Franklin s a leleményes, mindig dolgos Beaumarchais, jól kiegészíti egymást. Franklin filozófiai szemlélődésével, Beaumarchais merész tettekkel segíti Amerika ügyét. Franklin századunk Szolónja vagy még inkább Arkhimédésze, Beaumarchais-t pedig az utókor nyilván korunk Brutusának fogja nevezni. Amihez még hozzá lehet tenni, hogy Monsieur de Beaumarchais-t nemcsak Brutus demokratikus szenvedélye, de Arisztophanész öldöklő, tüzes humora is jellemzi. Tudóshoz illő egykedvűséggel, körülményesen kicirkalmazva, de nagyon harciasan fejtegette nézeteit a jóindulatú, testes úr.

Dubourg doktor azonban hamarosan megelégelte ezt a bohóccsörgős locsogást, elfogyott a türelme. Beesett romos arcában az elhomályosuló szemek hirtelen megelevenedtek, nagyot szuszogott, fújt, majd a poharához nyúlt, szintén ivott egy korttyal.

- Megesik - mondta tanáros, oktató hangon -, hogy a történész a múlt eseményeit helyesen méri fel, s ugyanakkor bámulatosan félreismeri a jelent. Alighanem ez a helyzet önnél is, Gudin doktor. Eszem ágában sincs, hogy alábecsüljem Monsieur de Beaumarchais érdemeit. Hatásos bohózatokat ír, melyek helyes életfelfogásáról tanúskodnak, ezenfelül vakmerő kereskedelmet folytat a tengerentúllal, s feltehető, hogy a Tizenhárom Egyesült Állam mindkét tevékenységből valamennyi hasznot is húz. Bár mindez becsületére válik Monsieur de Beaumarchais-nak, mégsem tartanám illendőnek, hogy az amerikai események értékelésében egy napon emlegessük egy olyan filozófussal és államférfival, mint Franklin. Ha ilyen szertelen túlzásokat hall az ember, érthetővé válik, hogy vannak, akiknek Beaumarchais nevének hallatára önkéntelenül eszébe jut La Fontaine meséje a légyről és az útibatárról.

Gudin első pillanatban azt hitte, hogy a csapszék zsivajában rosszul hallott. De Dubourg ott ült vele szemben apró, gonoszul villogó szemével, diadalmasan csámcsogó, csücsörített szájával, s Gudinnek fejébe szállt a vér. Nehezen lélegzett, még bővebbre gombolta ki mellényét, nadrágját.

- Van ilyen ember? - kérdezte. - Van olyan ember, aki a költő és államférfi Beaumarchais-t ehhez a légyhez merné hasonlítani?

- Nyílt kérdésre nyílt válasz jár, Monsieur - felelte Dubourg doktor. - A válasz az, hogy: igen.

A két testes úr szuszogva bámult egymás arcába, mindegyik a maga barátját, a maga csodált és szeretett barátját védelmezte. Asztali szomszédjaik ugyan figyelmessé lettek a vitára, de a nagy zajban nem értették, hogy mi körül forog.

- Azt akarja talán értésemre adni, Dubourg doktor úr - folytatta Gudin elkeseredve, de halkan -, azt akarja értésemre adni, hogy Passyban is arra a La Fontaine-féle mesére emlékeznek, ha Beaumarchais-ról van szó?

Dubourg egy pillanatig habozott, de a következő pillanatban a Tengeri sasra gondolt, amely kiröpült a keze közül, s eszébe jutott az a régi levél is, amelyben Monsieur Caron oly kegyetlenül kigúnyolta.

- Úgy van, Monsieur - felelte. - Kétségkívül, Monsieur. Gudin háta összehúzódzkodott, kigömbölyödött. Nem hitt a fülének, de ha Dubourg-ra nézett, látnia kellett, hogy igaz, amit mond. Gudin úgy vélte, ismeri az emberi szívet, Senecánál, Cicerónál, Marcus Aureliusnál és Theophrasztosz Jellemei-ben nem egy erőteljes mondatot olvasott az emberi hálátlanságról, irigységről, féltékenységről, s az igaz érdemek lebecsüléséről. Ő maga is, amikor Pierre első ízben beszélt neki Franklinnak vele szemben tanúsított különös viselkedéséről, felhívta barátja figyelmét a hálátlanság, e mindennél undorítóbb jellemhiba rohamos elterjedésére. De most, hogy maga előtt látta Dubourg ellenségesen diadalmaskodó arcát, hogy saját fülével hallotta, milyen vérforralóan igazságtalan Franklin barátjához, Pierre-hez, a csontja velejéig meg volt rendülve. Ezek szerint Franklin doktor, akiben az óceán mindkét partján a tisztesség s az őszinteség mintaképét tisztelték, az erénynek és az emberi értelemnek ez a filozófusa nem átallotta, hogy a nyilvánosság előtt körüludvarolja nagy riválisát, a háta mögött pedig megrágalmazza mérgezett rágalmakkal. A csapszék vidám zsibongásában Gudin derék kövér ábrázata hirtelen elborult, ernyedten leengedte karjait; újra ivott egy korttyal, de a könnyű, bizsergető bor már nem ízlett neki.

- Ha a passyi kert filozófusa - mondta -, ha Amerika Szókratésze valóban eltűrte, hogy megrágalmazzák Beaumarchais-t, a nagy írót és szabadságharcost, akkor . . . akkor ... bárhogy tisztelem is . . . meg kell mondanom, nem Szókratészhez illő módon viselkedett.

Dubourg már megbánta, hogy a másikat ennyire megsértette.

- Sajnálom - mondta -, ha az a benyomása támadna, hogy barátjának nem adják meg az illő tiszteletet. De minthogy ön megkérdezett, s ragaszkodott a felelethez, válaszolnom kellett. Márpedig a hazugság nem kenyerem. Arnicas Plató, magis amica veritas.¹⁰ Dubourg doktor diadala teljes volt.

De mindent meggondolva, nem élvezte diadalát, a megtörten üldögélő Gudin emléke még napokig üldözte. Dubourg tudós volt, tárgyilagosságra törekedett, s amit a korlátolt, de jóhiszemű Gudin történész Franklinról és Beaumarchais-ról mondott, abban tagadhatatlanul volt egy szemernyi igazság. Igaz, nagy barátja rakta le Amerika függetlenségének alapját, de amióta Passyban él, érthetetlen közönyben tesped, még a kalózhajók iránt sem érdeklődik. Nem csoda,

 

¹⁰ Barátom Plató, de még inkább barátom az igazság, (latin)

 

hogy félremagyarázzák tétlenségét. S bizonyára Monsieur Gudinen kívül mások is vannak, akik rosszindulatúan szembeállítják Beaumarchais lázas munkálkodását Franklin doktor filozófusi lagymatagságával.

Ha Dubourg doktor valamilyen problémával foglalkozott, akkor a végére is járt. Szobájában ülve, egy üveg cortoni borral és Montaigne-nak egy kötetével maga előtt, hosszan elmeditált azon a harci vitán, amely A kényes Katarinához címzett kocsmában lefolyt.

Végeredményben volt annak is haszna, hogy ez a Gudin a maga hájfejével arra vetemedett, hogy megszólja Franklint. Mert ezzel fény derült egy tényre, amelyet Dubourg doktor jóllehet észrevett, de nem akart tudomásul venni: hogy Franklin öregszik, s ereje s cselekvőképessége fogyóban van.

Ez ellen tenni kell, határozta el Dubourg doktor. Ö maga ugyan nem sokkal fiatalabb Franklinnál, de szerencsérc még birtokában van régi erélyének. Az ő dolga, hogy felrázza nagy barátját, ez az ő világtörténelmi küldetése. Franklinnak nagy neve van, az egész világon ismerik; szerényen, a háttérből, neki Dubourg-nak kell barátját rábírni arra, hogy ezt a népszerűségét kiaknázza valamilyen nagy vállalkozás céljára.

Mi is lehetne ez a vállalkozás? Miféle „nagy tervet terjeszthetne Franklin elé? Sok mindenféle jutott az eszébe, de vérszegény dolgok voltak, nem az, amit keresett, nem a szög feje. Iszogatott, olvasott, tűnődött, iszogatott, olvasott. Aztán lefeküdt, a szög fejét azonban még nem találta meg.

De amikor másnap reggel felébredt, egyszerre ráakadt arra, amit keresett. Míg aludt, a Legfőbb Lény rávezette a helyes útra. Micsoda szerencse! Most hát, mielőtt sírjába száll, olyan szolgálatot tehet Franklinnak és a szabadságnak, amely örök emlékezetben fogja tartani a nevét.

Befogatott és kikocsizott Passyba.

Franklin ezalatt dolgozószobájában ült, és levelet írt Bécsbe barátjának, Ingenhousz doktornak. Részletesen tájékoztatta egy találkozásáról Lavoisier-val, a vegyésszel. Lavoisier értekezlete az oxidációról új távlatokat nyitott, s különös figyelmet érdemelt az is, amit a fiatal tudós találkozásuk során kiegészítőén elmondott neki. Franklin szenvedélyesen érdeklődött tudományos kérdések világos, írásbeli megfogalmazása iránt, fegyelmezett gondolkodó volt, megszokta, hogy összpontosított figyelemmel dolgozzék. Ma azonban gondolatai el-elszökdöstek, tolla meg-megállt írás közben. Elmerengett - de tűnődésének nem sok köze volt meghatározott levegőrészecskéknek meghatározott fémrészecskékkel való kapcsolatához.

Egészségileg már rég nem érezte olyan jól magát, mint ezekben a napokban, gyönyörű nyári idő volt, sokat úszott a Szajnában, nem hanyagolta el testi gyakorlatait sem, szorgalmasan járta a teraszokat. Madame Helvetiusszal és Madame Brillonnal töltött estéi is a lehető legkellemesebben sikerültek. Mégis híján volt régi egykedvű nyugalmának.

Újabb posta érkezett Amerikából, végül tiszta képet alkothatott magának az ottani helyzetről. Örömtelen kép volt. A Kongresszus hivatalos közleményei is gondterheltek voltak, s még ezeknél is sokkal komorabbak barátainak bizalmas levelei. Washingtonnak nem volt elég embere. Mind a tizenhárom állam elmaradt kötelességei teljesítésében, sem emberanyagban, sem pénzben, sem felszerelésben nem szállította le azt, amire kötelezte magát, ezzel szemben a polgárok ezerszámra kalózkodtak saját szakállukra, vagy kalózhajókon teljesítettek szolgálatot. Egyre több lett a gazdasági és szervezési nehézség. A Kongresszus kibocsátotta pénzt már csak mélyen névértéken alul, vagy egyáltalán nem fogadták el. Az államok minduntalan összekaptak egymással, a végső győzelembe vetett hit kihunyóban volt, minden felbomlott. Ha rövidesen nem üti nyélbe a szövetség megkötését, írták barátai Franklinnak, a segítség elkésik.

Sally lányától is kapott levelet. Amikor a Kongresszus Baltimore-ba menekült, ő maga is, férjével, Richard Bache-kel együtt kereket oldott, és magával vitte apja könyvtárát. Később, a Kongresszussal együtt ők is visszatértek, s a könyveket, a képeket, s apjának minden egyéb kedvenc holmiját visszaszállították Philadelphiába, a Market streeti házba. Most újból veszélyben forog a város, írta. A toryk, a Shipp-ek, a Kearsley-k, a Stansbury-k újra mozgolódnak, a republikánusok közül sokan elvesztegetik ingatlanaikat, mélyen értékük alatt, sokan már újra menekülésre készülnek, vagy már el is menekültek. Ő maga azonban Philadelphiában marad, apja holmiját sem szállíttatja el, bizakodó, azt hiszi, minden jóra fog fordulni.

Franklin világosan maga előtt látta lányát, a szőke, telt, jól megtermett asszonyt, sohasem nyugvó, nagy, markos kezével. Egészséges, józan eszű teremtés volt, csöppet sem félénk, sem ő, sem férje, Richard Bache, a fantáziátlan emberek bátorsága lakozott bennük. Elhatározásuk tehát, hogy Philadelphiában maradnak, édeskeveset bizonyított Philadelphia biztonsága mellett.

Sok barátjuk elkótyavetyéli házát, s elmenekül a városból, írta Sally. Franklin elszomorodott. Képzeletben maga előtt látta kedves városát, a legnagyobbat Amerikában, amely a hússzor akkora Párizzsal összevetve végeredményben mégiscsak vidéki kisváros volt, néhány ritka kövezett utcájával, amelyben több volt a kert s a beépítetlen füves, bokros telek, mint a ház. De vidám, tarka, s velejéig egészséges város volt; lakosainak többsége tehetős, elégedett ember, aki jómódját nem rejti véka alá. Itt Párizsban sokkal több a selyembe-bársonyba öltözött polgár, de ha az ember jobban szemügyre veszi őket, akkor kiderül, hogy többnyire a kiváltságosok levetett s elajándékozott ruháiban feszítenek. Az efféle kendőzött szegénységnek nyoma sincs Philadelphiában. Igaz, kevesebb a hintó is; aki lusta - mint ő maga is -, az gyaloghintón jár. De szenny és nyomor is kevesebb van Philadelphiában. S nincs az a zsúfoltság, bűz s nyüzsgő nyomorúság, ami Párizs egyik-másik negyedében tapasztalható. Ott még a szegény ember is a maga kertjében él, ugyanúgy, mint ő itt Passyban. Barátai bizonyára nehéz szívvel hagyják el szép városukat. Neki is elnehezül a szíve, ha arra gondol, hogy amíg ő itt üldögél, angol tisztek feszítenek a Market Streeten, s hogy a James-kávéházban, a City Tavernában és Az indiai királynőhöz címzett fogadó söntésében vörös kabátos angol katonák s tenyerestalpas hesseniek esetlenkednek. Öreg szíve haraggal telt el, s bánatát alig enyhítette, hogy Sally lánya a levéllel együtt néhány zsák hajdina-és kukoricalisztet is küldött, hogy ki ne fogyjon kedvenc ételéből.

Arthur Lee és Silas Deane is bizonyára megkapta mindegyik a maga külön leveleit. S kétség sem férhet ahhoz, hogy még a mai nap folyamán be fognak állítani hozzá, sietősen, aggódva, méltatlankodva, nagyképűen. Esztelen tanácsokkal fogják elhalmozni, azt fogják követelni, hogy történjék valami. Türelmetlenségük érthető, neki magának is nehezére esik a tétlenség. De mi egyebet lehetett tenni? Csúnya kutyaszorítóba kerültek. Minthogy a háború ügye rosszul áll, sürgős szükség volt a francia szövetségre, Versailles viszont nem hajlandó addig szövetségre lépni velük, amíg rosszul áll a háború ügye.

Franklin doktor az elmúlt évek során arról igyekezett meggyőzni magát, hogy az öregkor bölcsességgel s türelemmel ajándékozta meg; a történelmi haladás lassúságát ezután már megértő nyugalommal fogja szemlélni. De türelme nem hatolt el lénye legbelsejéig, s minél tovább kellett várnia, annál jobban kínlódott. Az élet elmúlik, s az ügy, amelynek hátralevő napjait szentelte, megtorpant. Olyasféleképp érezte magát, mint ahogy Szent Györgyöt ábrázolják a képeken: a lova száguld, egyre csak száguld, s mégsem jut tovább. A végső győzelemben persze nem kételkedett. Amerika függetlenségéért maga a történelem szavatol, s ő is megtette érte a magáét. Már meg is pillantotta az ígéret földjét - de csak messziről -, s most attól fél, hogy meghal, mielőtt ráléphet.

Ezt a haragosan elbátortalanodott Franklint rohamozta meg Dubourg doktor, amikor kiérkezett Passyba, hogy az öregúr elé terjessze nagy tervét.

- Mindeddig nem aknáztuk ki legnagyobb tőkénket - magyarázta izgatottan -, parlagon hagytuk heverni.

- Mi volna az a tőke? - kérdezte Franklin.

- Az ön népszerűsége - felelte Dubourg diadalmasan, s botjával Franklinra mutatott. S mit sem törődve az öregúr szkeptikus mosolyával, kifejtette elméletét. Ha a szövetség Franciaország és az Egyesült Államok között még mindig nem jött létre, az - köztudomású - csak a király ellenállásán múlik. Mind a mai napig csak a minisztereket igyekeztünk megnyerni, ezek azonban, bármilyen jóindulatúak is, a király ellenállását nem tudják lebírni. Erre csak egyetlenegy ember képes, az osztrák nő, Marie-Antoinette. Őt kellene Amerika ügyének megnyerni, vele kellene találkozni, ez volna Franklin legközelebbi teendője.

Az öregúr fürkésző, nyugodt tekintetét egy pillanatig Dubourg doktor arcán nyugtatta, és barátságosan így szólt:

- Kedves, öreg barátom, törődjön maga csak a kalózhajóival!

Dubourg azonban kitartott. Terve jól meg van alapozva, magyarázta. Bármennyire tiszteli is barátját, egy nagy előnye mégis van vele szemben: az, hogy egész életét itt töltötte Párizsban, s Franklinnál sokkal jobban ismeri a versailles-iak csavaros gondolatmenetét. Tudja például, hogy az udvar s elsősorban az osztrák nő közvetlen környezete, a „Kék orgona" kör mennyire rabja a divatnak.

- Ön ma divatban van, Franklin doktor - jelentette ki nyomatékosan. - Kísérelje meg, találkozzék a királynéval. Meglátja, megéri a fáradságot - fejezte be diadalmasan.

- Ez megint az én romantikus Dubourg-omra vall - felelte Franklin kedélyesen. - Elfelejtette már, hogy még a liberális József császárral sem sikerült találkoznom?

- Toinette nő - bizonykodott Dubourg doktor. - Nem hisz a politikában, a divatban hisz.

Franklin a fejét csóválta.

- Nem olyan könnyű dolog a királynéval találkozni - mondta. - Lehet, hogy az amerikai küldöttség népszerű Párizsban, de ha az udvarnál megjelenünk, befogják az orrukat. Ha a Monsieur de Vergennes-t, vagy akárcsak Monsieur de Gérard-t akarom látni, csak a hátsó lépcsőn engednek fel hozzájuk.

Dubourg öreg arca valamennyi ráncával huncutul, csibészesen vigyorogni kezdett.

- Mit szólna ahhoz - kérdezte -, ha a királynéhoz is a hátsó lépcsőn ballagna el? Értesüléseim szerint Lajos csak mostanában hajtotta végre házasságát, Marie-Antoinette csak most lett asszonnyá, s a nők életüknek ebben a szakaszában - magyarázta nagy szakértelemmel, bátorítón - szerfölött érzékenyek, mindenféle bolondságra kaphatók. A versailles-i udvarban sok minden lehetséges. Csak most az egyszer hallgasson a tanácsomra, tisztelt barátom - kérlelte Franklint. - Higgye meg, a legjobb módszer, ha az ember a szarvánál fogja meg a tehenet.

A bölcs öreg Franklint egy világ választotta el az olyan apró, csavaros intrikáktól, mint amilyet Dubourg ajánlott neki. Franklin hitt a történelem lappangó értelmében és céljában, de nevetségesnek tartotta azt a gondolatot, hogy történelmi eseményeket ilyen ügyefogyottan mesterkélt fogásokkal lehetne kiváltani, mint amilyet most az aggkorára gyermeteggé vált, elburjánzott képzeletű Dubourg doktor kieszelt. Másrészt azonban azt is tudta, természettudományos vizsgálódásai nyomán, hogy olykor egy aprócska véletlen esemény is nagy forradalmi felismerésekhez vezethet. Minden valószínűség szerint Dubourg doktor „terve" sem több egy laza ötletnél, amelyet nem lehet megvalósítani, de még ha megvalósítaná is, mit sem segítene. Franklin azonban megszokta, hogy előbb kísérletezzen, s csak aztán vessen el. Végeredményben ártani nem árthat, ha találkoznék a királynéval. Persze, arról szó sem lehet, hogy „megnyerje az amerikai ügy számára", ahogy azt együgyű barátja elképzeli. De Franklin tudott arról, hogy Párizsban hány befolyásos ember él, aki rokonszenvezik Amerikával, és rokonszenvét csak azért nem vallja be, mert a királyi pár oly ellenséges-semlegesen kezeli az amerikai ügyet. Ha a királynéval találkoznék, ha beszélne vele, talán ez a puszta tény is felbátorítaná ezeket az embereket. Hisz már az öreg Maurepas is figyelmeztette arra, hogy Franklin erősen lebecsüli népszerűségének értékét. Miért ne kamatoztatná kis tőkécskéjét? Két kollégája, Lee és Silas Deane amúgy is folyton azzal gyötri, tegyenek már valamilyen kezdeményező lépést. Ha most megpróbálna találkozni az osztrák nővel, tanúságot szolgáltatna jóakaratáról, s egy ideig békén maradnának. Sajnos, az Egyesült Államok helyzete sem olyan, hogy gondolkodás nélkül elvethetnének bármilyen kalandos tervet is. Minden segítséget meg kell ragadni, akár az ördög farkát is.

- Ha ennyire bízik a tervében, kedves barátom - mondta tehát -, akkor talán érdemes lesz elgondolkodnom rajta. Mindenesetre hálásan köszönöm tanácsait.

Dubourg doktor ragyogott; arca azonban - amint ezt Franklin sajnálkozással megállapította - egyre hipokratikusabbá vált.

S minthogy rövidesen Arthur Lee és Silas Deane is beállított, Franklin Dubourg jelenlétében azonnal beszámolt nekik a doktor tervéről.

Arthur Lee természetesen nyomban szenvedélyesen visszautasította. Egy szabad nép küldöttje, közölte szigorúan, nem alázkodhatik meg annyira, hogy egy Habsburg-nőnek zsarnoki talpát nyalja. Ezzel szemben Silas Deane csupa lelkesedés volt. Érthetetlen, mondta, hogy már rég nem próbálkoztak ezzel az úttal, amelyen talán valamennyi befolyásra lehet szert tenni Versailles-ban; s noha egyébként soha egy jó szót nem talált Dubourg doktorra, Beaumarchais ellenségére és rágalmazójára, ezt az ötletét Kolumbus tojásának nevezte.

Szerencsére, mondta Arthur Lee megvető hangon, e méltatlan tervnek semmi kilátása sikerre. A bécsi fáraóval szerzett tapasztalatok után nem lát módot arra, hogy bármilyen találkozást lehessen létrehozni a párizsi zsarnok hitvesével. Dubourg ezzel szemben azon a véleményen volt, hogy egy királyné, aki rangrejtve elvegyül a nép közé, Franklin számára is elérhető kell hogy legyen.

- Ismerek is egy embert - mondta Silas Deane ravaszul mosolyogva -, aki ezt a találkozást nyélbe tudná ütni, mint ahogy már eddig is számtalanszor kihúzott bennünket a csávából: Beaumarchais barátunk.

Dubourg kedvetlenül szuszogott. Nem így képzelte el a dolgot! Ő találta ki, hogy a megakadt szekeret mint kell kihúzni a kátyúból, s erre újra előzümmög a légy!

- Megint a maga Beaumarchais-ja! - mondta bosszúsan.

- Mert nincs más - felelte vállvonogatva Silas Deane.

- Lássák, uraim, hova jut az ember - mondta Arthur Lee -, ha akár csak gondolatban is foglalkozni kezd ilyen szennyes ötletekkel. A kufártól kell segítséget kérnünk, hogy a zsarnok feleségének a talpát nyalhassuk.

Franklin békíteni kívánt.

- Aki fazekasnak megy, ne féljen a sártól - mondta. Félrevonta Silas Deane-t, s megkérte, beszéljen Beaumarchais-val.

- El ne árulja neki valahogy - mondta -, hogy ez a kérésünk tőlem indul ki. Kellemetlen volna számomra, ha a József császárral való balfogásunk után ez a dolog is füstbe menne, s amint tudja, Monsieur Beaumarchais nem tartozik a titoktartó emberek közé. Úgy kellene valahogy elrendezni a dolgot, hogy önnek tegyen személy szerint szívességet. Mondja azt, hogy az ötlet öntől származik.

- Nem szívesen ékeskedem Dubourg doktor tollaival - felelte Silas Deane habozva.

- Dubourg doktor tudóshoz illő szerénységgel vállalná a dolgot - nyugtatta meg Franklin. - S én magamra veszem, ha kell.

- Rendben van - egyezett bele Silas Deane. S nem állta meg, hogy hozzá ne tegye:

- Örülök, hogy végre ön is megbecsüli a mi débrouillard-unkat.

Silas Deane már másnap reggel beszélt Pierre-rel. Ez rögtön kitalálta, hogy ki küldte hozzá.

- Mondja csak, kedvesem - kérdezte kertelés nélkül, bizalmasan -, ugye, hogy nagy passyi barátunk megbízásából jött?

Silas Deane homlokáig elvörösödött, letörülte a verejtéket arcáról.

- Dehogy, ez az én ötletem - bizonykodott.

- Merész ötlet - ismerte el Pierre.

- Köszönöm - mondta Silas Deane büszkén.

Pierre nagy elégtételt érzett. Most aztán félreérthetetlenül bebizonyosodott, aminek már a július 4-i ünnepség előrevetette fényét: Franklin végre belátta, hogy Amerika függetlenségét Pierre Beaumarchais segítsége nélkül nem lehet biztosítani.

Csábító feladat volt! Franciaország királynéját akarata ellenére rá kellett venni arra, hogy találkozzék a rebellisek vezérével! Cselhez kell folyamodnia, valamilyen ravasz fogáshoz, amilyet darabjaiban oly gyakran alkalmazott. S már látta is a megoldást. S mint ahogy megszokta, félig megfőtt tervével nyomban Désirée barátnőjéhez futott.

S most egymás mellett ültek, a párizsi utca két ravasz, erőteljes gyermeke, s azon tanakodtak, miképp tudnák csőbe húzni büszke versailles-i pártfogóikat. Nyilvánvaló volt, hogy az út Vaudreuilen át vezet. Désirée szerette François barátját; gavallér volt, s bizonyára nyomatékosan melléje állna, ha Désirée a Théâtre Français-val valahogy összekülönböznék. De azért kíméletlen gőgjéből is adott néha csípős kóstolókat, s szórakoztató gondolat volt puszta, mit sem sejtő eszközként felhasználni épp e saját osztálya ellen irányuló nagyarányú hadműveletben.

Mind a ketten meg voltak róla győződve, hogy Vaudreuil, a királyné elismert kegyence - ha komolyan akarja -, könnyűszerrel rá tudja venni Antoinette-et egy Franklinnal létesítendő találkára. Désirée úgy vélte, a pillanat különösen alkalmas arra, hogy a márkinak megédesítsék a falatot. Úgy látszott, hogy hajlandó elfogadni a felkínált udvarmesteri hivatalt, s már csak azon töri a fejét, miképp mutathatná meg Párizsnak és az udvarnak - valamilyen szellemes csattanóval -, hogy mindennek ellenére az marad, aki volt, véleményeiben független ember, aki ezután sem lesz tekintettel Lajos politikájára s ízlésére.

Pierre tehát, Désirée erőteljes biztatására, elment a márkihoz, s elmondta neki, hogy amióta Figaró-ján dolgozik, ismét valóságos megszállottja lett a színpadnak, semmi más nem érdekli; bármi kerül is a szeme elé, mindent színpadi anyagnak lát. Az öreg Franklin figurája köré is szívesen építene egy darabot. Ez az öregember, barna prémjében, acélkeretes pápaszemével igazi vígjátéki figura, tenyerestalpas öreg hős, bölcs, megindító, és egy kissé nevetséges. Csakhogy átkozottul nehéz dolog egyedül az ő figurájára alapozni egy darab egész szerkezetét. Ő maga legalábbis, noha elég leleményes, ha arról van szó, hogy jól csattanó történeteket kell kieszelni, semmilyen valószerű lehetőséget nem lát arra, hogy hősét és ellenlábasait olyan keretbe zárja, amelyben harcias, szellemes párbeszédekre nyílnék alkalom. Az egyik oldalon áll a philadelphiai öreg, a másikon Versailles, az udvar, s jóllehet csak néhány mérföldnyire vannak egymástól, mégis mintha az óceán választaná el őket, semmiképp sem lehet e két figurát összehozni. Örök kár, hogy ilyeténképp az öreg Franklin figurája monologikus kell hogy maradjon: semmilyen épkézláb cselekményt nem lehet rá építeni.

Asztalnál ültek, Vaudreuil étvágytalanul evett, kedvetlenül figyelt. De Pierre, aki jól tudott olvasni az emberek érzelmeiben, észrevette, hogy ez a figyelmetlenség csak színlelt. Nem bánta, hogy a márki nem kapja fel a témát, tudta, hogy szöget ütött a fejébe, s megfogta emberét.

Oly bizonyos volt a dolgában, hogy hazafelé menet szabadjára eresztette képzeletét. Már látta is Franklint, amint meglátogatja őt rue de Condé-i házában, szép dolgozószobájában, s köszönetet mond neki a maga méltóságos s kissé csúfolódó modorában - már ahogy szokta. S aztán levél megy Passyból a Kongresszushoz, amely egekig magasztalja a Hortalez és Társa cég elévülhetetlen érdemeit, s felszólítja az amerikaiakat, hogy haladéktalanul fizessék ki a cég már rég esedékes, jogos követeléseit. A levelet maga Pierre fogalmazta meg, de Franklin Benjámin írta alá. S rövid idő múltán visszatér Amerikából a Hortalez és Társa cég hajóraja, egyik hajó a másik után, s mindegyik váltókat hoz, s mindegyik árukat hoz, elképzelhetetlen bőségben, Pierre idealizmusának és ravaszságának jól megérdemelt jutalmát.

De Vaudreuilnek is jókedve volt. Az órás fia, udvari bolondja, tudtán és akaratán kívül megajándékozta azzal az ötlettel, amelyre már oly régóta várt. Egymásnak szalajtani az amerikait és Versailles-t, ez formás dolog lesz, épp az a csattanó, amelyre szüksége van. Monsieur Caron számára ez természetesen keresztülvihetetlen lenne; ha ilyesfélével próbálkoznék, száz falba verné a fejét. De neki, Vaudreuilnek van szárnya, amellyel átrepülheti a falakat. Összehozni a rebellisek vezérét az udvar egy mértékadó személyiségével? Mi sem könnyebb annál. Nem kell hozzá más, csak a született arisztokrata merészsége és képzelőereje, s Franklin nemcsak valamilyen mértékadó személyiséggel fog találkozni, hanem magával a legmértékadóbbal, az egyetlennel, akivel érdemes találkoznia.

Hetykén, vidáman építgette fel Vaudreuil jókedvű, szellős tervét. Arisztophanészi móka lesz, méltó Vaudreuilhez, olyan tréfa, hogy a Hájas hetekig fog mérgelődni, az udvar hetekig fog mulatni rajta.

Kézenfekvő volt, hogy a találkozás kerete egy ünnepség lesz gennevilliers-i birtokán, egy álarcosbálféle, amelyen Toinette rangrejtve jelenhetik meg, s beszélhet a rebellissel. Most már csak valamilyen ürügyet kellett találnia, amellyel magához csalogathatja az öreget. Valamilyen színdarabra volna szükség, amely a kvékerek lázadásáról szól, s amelyet előadhatna.

Gondolatban végigfutott a színpadi irodalmon. Keresett, talált, elvetett, mást talált.

Élt ez idő tájt egy öregebb, tekintélyes színpadi író, Antoine-Marin Lemierre-nek hívták. Nemes veretű, verses drámákat írt, kissé unalmasak voltak ugyan, de sűrűn megspékelve lázongó tirádákkal türelmetlen papok és zsarnok fejedelmek címére. Cselekményük többnyire régmúlt időkben s messzi tájakon zajlott le, a régi Perzsiában, a régi Indiában, s a cenzúra némi habozás után átengedte őket. De írt Lemierre egy Tell Vilmost is, amely alkalomból a cenzor közölte vele, hogy nem enged színpadra vinni olyan lázadásokat, melyeket időben legalább ezer év, távolságban legalább kétezer mérföld nem választ el XVI. Lajos korától. A tilalom feltűnést keltett, a szerző a királyhoz fellebbezett, Lajos azonban helybenhagyta cenzorának döntését. Ha most ezt a darabot előadatná gennevilliers-i kastélyában kisszámú, jól kiválasztott közönség előtt, s nem hivatásos színészekkel, hanem műkedvelőkkel, arisztokratákkal, az - úgy látta Vaudreuil - bátor, pikáns, gunyoros és forradalmár dolog lenne, s egyben jó ürügy arra, hogy mind az amerikait, mind Toinette-et meghívja.

Barátait, Károly herceget, a Polignacokat, Rohan hercegnőt beavatta tervébe. Elmagyarázta nekik, hogy képzeli el az ügyet, nem politikai tüntetésnek, hanem esztétikai-társadalmi eseménynek. Komolyan venni természetesen sem a jó Lemierre-t nem szabad, sem derék svájciait, sem a kvékerek országából átrándult érdemes pátriárkát. Megveregetjük a rebellisek vállát, megértjük őket, mosolygunk rajtuk. Ha így fogunk neki, könnyű, fölényes kézzel, akkor abból a „Kék orgona" körhöz méltó, szellemes csíny kerekedhetik.

A többiek csakhamar tüzet fogtak, s rövidesen már éppúgy lelkesedtek a tervért, mint maga Vaudreuil. Elhatározták, hogy az ünnepséget álarcosbálnak álcázzák, amelyen a Tell Vilmos előadása csakúgy, mint a balett vagy a tűzijáték, csupán egyike lesz a sokféle látványosságnak. Az előkészületeket titokban tartották, hogy a meglepetés annál pikánsabb legyen. Károly herceg kezdetben két szerep közt habozott; előbb Teli Vilmost szerette volna eljátszani, aki tő, majd az osztrák helytartót, akit lelőnek. Végül Telit osztották ki rá, a komor osztrák szerepét pedig a szép, brutális arcú Jules grófra, aki szerfölött meg volt vele elégedve.

Gabrielle Polignac a nemes lelkű, szabadságszerető, romlatlan svájci nő szerepében jól fog festeni, azonnal össze is ült szabónőjével, Mademoiselle Bertinnel hosszabb, tüzetes tanácskozásokra. A darab egyetlen mulatságos szerepét, Tell fiáét, akinek a fejéről lelövik az almát, Vaudreuil egy hivatásos színésznőre, Désirée Mesnard-ra bízta.

Diane Polignac vállalta a feladatot, hogy felkelti Toinette kíváncsiságát, ez annál biztosabban fogadja el majd a meghívást. Bizalmasan elmondta Toinette-nek, hogy Vaudreuil Gennevilliers-ben elő akarja adatni Monsieur Lemierre hírhedt Tell Vilmos-át, s azon gondolkodik, meghívja-e Toinette-et. A királyné megértette, hogy Vaudreuil ily módon akarja bebizonyítani udvarmesteri rátermettségét és eredetiségét, őt magát is megkísértette az ötlet, hogy ártalmatlan-csípősen egy kissé felbosszantsa derék jó Lajosát, s meg volt bántva, hogy kételkedtek bátorságában.

Amikor legközelebb együtt volt Vaudreuiljel, tréfásan duzzogva megkérdezte tőle:

- Mi lesz, Francois? Engem nem hív meg álarcosbáljára?

- Jelenléte, Madame - felelte Vaudreuil udvariasan -, természetesen nagy megtiszteltetés lenne számomra. De nem várhatok el öntől ennyi vakmerőséget, s ezért nem is merném meghívni.

- Nem tudok róla - mondta Toinette -, hogy bármikor is alkalmat adtam volna önnek arra, hogy bátorságomban kételkedjék.

- Egy darabot adatok elő - mondta Vaudreuil nyersen -, amely a Hájast egyszer már alaposan feldühítette, a Tell Vilmost. Tekintettel mostani, szorosabb kapcsolataira a királlyal, Madame, nem tudom, jelenléte ajánlatos lenne-e.

- Lekötelez - mondta Toinette -, hogy egyszeriben annyi tekintettel van a királlyal való kapcsolataimra. Nem látok rá okot, hogy távol maradjak a Tell Vilmos előadásától. Svájc érdekel. Bizonyára tud róla, hogy kis-trianoni falucskámban egy svájci majorságot is berendeztetek. Rokonszenvezek a svájciak nemzeti hősével.

- A Tell Vilmos szerzője is ott lesz az előadáson - mondta Vaudreuil.

- Hát aztán? - kiáltotta Toinette.

- S még egy sereg érdekes vendég - folytatta Vaudreuil. - Például Franklin doktor is.

Toinette kínosan tanácstalan volt. Mégiscsak veszélyesebbnek látszott a dolog, mint ahogy gondolta, ő, Habsburgi Mária-Antónia, Franciaország és Navarra királynéja - s vele szemben az öreg nyomdász és felkelő! . . . Nem, ez lehetetlen, bármilyen bátran teszi is túl magát máskülönben a szertartás előírásain. Nemcsak Lajosnak szerezne vele nagy kellemetlenségeket, de Józseftől is megérdemelt szemrehányásokat kapna Mercy és az abbé közvetítésével; s ha igaz is, hogy bátyja annak idején szánalmasan szerepelt Francois mellett, de végeredményben mindenben igaza volt, amit a lázadókról gondolt és mondott.

Másfelől azonban az is igaz, hogy József is szívesen találkozott volna Franklinnal. S neki, a nőnek, ez még inkább megengedhető, mint a németrómai császárnak. S egyébként is itt most egy álarcosbálról van szó! Nagyobbat vétkezne-e, ha álarca alól néhány szót váltana az amerikaival, mint amikor az operabálokon eltűrte - de hányszor! -, hogy idegenek leszólítsák?

Vaudreuil a háta mögött állt. Áthajolt a szék támláján, s felülről vizsgálgatta Toinette-et. Barna szeme a vastag, mélyfekete szemöldök alatt, gúnyos, férfias arca szavaknál is világosabban kifejezte gondolatait: lám, milyen nagy szavakkal dobálódzik ez az asszony, de mihelyt a legkisebb kellemetlenség fenyegeti férje vagy bátyja részéről, inába száll a bátorsága.

Nem, nem akart gyávának látszani. S ebben a pillanatban újra fellázadt József ellen, aki annyit szidta már életében, annyiszor megalázta, szembefordult az örök iskolamesterrel, aki vastag Kalauzá-val szabályozni és szabványosítani akarja egész életét.

Vaudreuil, mozdulatlanul a szék fölé hajolva, hetyke, buja szájával Toinette arca fölött, újra megszólalt, halk, mélyen zengő hangján:

- Megérti most már, Toinette - mondta nagyon barátságosan -, hogy meg szeretném kímélni ettől a próbatételtől? Ha az ünnepélyen kérdezősködni fognak önről, akkor a valóságnak megfelelően nyugodt lélekkel azt felelhetem: Madame nincs meghíva.

Toinette most már komolyan megsértődött.

- Ön nagyon vakmerő, Francois - mondta. - S nem bízik bennem. Most megbántott.

Vaudreuil csak erre várt.

- Ahogy kívánja, Madame - felelte.

Toinette elé lépett, mélyen meghajolt.

- Arra a kegyre kérem, Madame - mondta tisztelettudó nyelvvel és gúnyos szemmel -, hogy vegyen részt gennevilliers-i kis ünnepségemen.

Toinette az ajkába harapott, hangosan lélegzett. Vaudreuil hátralépett, a kandallónak támaszkodott, és az arcára nézett, udvariasan, szemtelenül, szeretetreméltó-gőgösen.

A királyné tudta, hogy nemet kell mondania. Nem szabad Lajost s önmagát is nehéz helyzetbe hoznia; s ki tudja, nem okozna-e helyrehozhatatlan kárt Franciaországnak és a Habsburgoknak. Francois-nak könnyű a dolga, ő csak alattvaló. De Toinette királyné, felelősséggel tartozik. Nemet kell mondania. Nemet fog mondani...

Vaudreuil pedig egy pillanatra se vette le róla a szemét, telt, csúfolódó, erőszakos arcáról lerítt:

- József császár húga!

- Ott leszek - mondta Toinette.

- Kedves Pierre-em - közölte két nappal később Vaudreuil barátjával és udvari bolondjával -, nemsokára abban a szerencsés helyzetben leszek, hogy egy darabot játszhatok el önnek, amely semmivel sem marad el az ön Figarója mögött. A címe: Egy bolond nap története, avagy Tell Vilmos és a királyné.

Az elégedettség meleg hulláma öntötte el Pierre-t. De kerekre nyílt álmélkodó szemmel nézett Vaudreuilre:

- Nem értem önt, mecénásom - mondta.

Vaudreuil jól megjátszott természetességgel elbeszélte, miképp talált rá arra a megoldásra, amelyet Pierre keresett. A saját szemével láthatja majd, hogy tervezett komédiájának agg hőse s hatalmas, bájos ellenfele mint fognak az életben találkozni.

- Nem ártana azonban - mondta Pierrenek -, ha passyi üzletfelét óvatosan figyelmeztetné arra, hogy tapintatosan illeszkedjék be a kis játékba. Elvárják tőle, s erre külön is készítse elő az öreget, hogy ne ismerje meg azt a magas rangú hölgyet, akivel az ünnepségen találkozni fog. Világosítsa fel, kérem, arról is, hogy egy kellemes társadalmi összejövetelről van szó, s nem politikai gyűlésről. Egyébként önt is meghívom, kedvesem - tette hozzá leereszkedően -, hogy tanúja lehessen kis komédiánknak.

Pierre áradozó szavakkal mondott köszönetet, s hálájáról biztosítva a márkit, felajánlotta neki szolgálatait. Lelke mélyén azonban vad-komor öröm bujkált. Ha a márki úr táncolni akar, az amerikai üzletbarát - ebben Pierre nem kételkedett - olyan nótát fog neki húzni, amelyet, bármilyen tapintatos lesz is, hetedhét országban is meg fognak hallani.

Jóllehet tudta, hogy a tervezett ünnepséget titokban kell tartani, Thérése-nek, Julie-nek és Gudinnek bizalmasan beszámolt a küszöbönálló eseményről, s arról, hogy milyen nagy szolgálatot tett Franklinnak.

Julie ujjongott, Thérése egykedvű maradt, Gudint majd felvetette a düh. Alávaló dolog, hogy az amerikaiak hogy kihasználják jóhiszemű, nemes barátját, a háta mögött meg nevetnek rajta. Minden fegyverüket Pierre szállította, a csatatéren használtakat csakúgy, mint amelyekkel a miniszterek dolgozószobáiban harcolnak, egyedül ő húzta a szekerüket, s hálából a háta mögött ,,légy"-nek nevezték. De nem figyelmeztetheti barátját, mert annak csak Pierre látná kárát, nem szólva arról, hogy a történelem szekere is kátyúba ragadna. Erőt vett tehát magán, hallgatott.

Íróasztalánál azonban annál részletesebben tárgyalta meg az eseményeket. Mint ahogyan annak idején ama Caesareai Prokop titokban írta meg nagy történelmi művét, a Historia Arcaná-ját, mely lerántja a leplet az egekig magasztalt Justinianus szörnyűséges arcáról, úgy dolgozott most ő, Philippe Gudin, a Tizenhárom Állam és dr. Franklin Benjámin igazi történetén. Tarka, erős színekkel festette le Pierre barátját, s ennek hőstetteit, s a háttérben tiszta feketével a hálátlan Amerikát és a passyi pátriárka önző alakját. A római és görög klasszikusok szolgáltatták az idézeteket, amelyek méltóképp kifejezték Gudin felháborodását. Szophoklészből is idézett: Mily gyorsan enyészik az emberi hála, s lesz jóért rosszal fizető, s idézett Ciceróból, Senecából is. S noha Pierre mit sem tudott a háta mögött terjesztett gonosz pletykákról, megdicsérte őt, mint Plutarkhosz Nagy Sándort: „Nagy fejedelemhez méltón eltűrte, hogy rosszat mondjanak róla azok, akikkel jót tett."

Philippe Gudin, a történész ilyen idézetekkel, elmélkedésekkel szórta be beszámolóját Beaumarchais tetteiről és Franklin gaztetteiről. S a szíve megkönnyebbült.

 

Franklin fürdőkádjában ült, amikor William unokája jókedvűen, izgatottan berontott hozzá.

- Idenézz, nagyapa - mondta -, mit kaptunk!

A kád fafedelére ült, és egy szép nyomású meghívót mutatott Franklinnak. Ez gondosan megtörölte a kezét, nehogy elkenje a betűket, a fiú közben lelkendezve tovább mesélt:

- Egy mandulazöld libériás lakáj hozta. Mit gondolsz, nagyapa, én is elmehetek veled?

A meghívót de Vaudreuil márki küldte, egy gennevilliers-i birtokán rendezendő álarcosbálra. Tűzijáték s balett lesz, egy színdarabot is bemutatnak. Az ünnepség jeligéje: „Egy este a svájci hegyekben."

Nyilvánvaló volt, hogy a meghívás valamilyen összefüggésben van Dubourg doktor kalandos tervével. S Franklin nem csodálkozott azon, amikor Silas Deane néhány órával később beállított hozzá, és széles, ravasz mosollyal arcán egy igen magas rangú személyiséget említett meg, akivel igen tisztelt kollégája, de Vaudreuil márki ünnepségén találkozik majd, bár természetesen nem fogja felismerni. S hosszan, lelkesen beszélt a romlatlan, hős svájci nép felkeléséről Washingtonja vezetése alatt, akit Tell Vilmosnak hívtak, és sugárzó arccal emlegette barátját, a nagy débrouillard-t, Monsieur de Beaumarchais-t.

Franklin pedig elgondolkodva csóválta nagy fejét, vakaródzott, s így szólt:

- Hát igen, a teve újra átment a tű fokán.

Meglátogatta Dubourg doktort, aki mostanában gyakran gyengélkedett, s beszámolt neki a történtekről. Dubourg ujjongott: íme mégis megadatott még neki, hogy egy utolsó szolgálatot tehessen Franklinnak és Amerikának. Személyesen szaladt le pincéjébe, ahonnét egy porlepte palack 1761-es cortonit hozott napvilágra - már csak két palackja volt ebből az évjáratból -, s noha eltiltotta magát a mértéktelen élvezetektől, Franklinnal együtt jóízűen kiürítette előbb az első, majd a második palackot is.

Franklin doktor megindultan mosolyogva nézegette felhevült barátját, noha ő maga is kissé elfogódottan készült a találkozásra. Élete során gyakran találkozott már a föld nagyjaival, egy ízben az angol király is fogadta, egyszer pedig részt vett Versailles-ban XV. Lajos hivatalos vacsoráján. A maga csöndesen csúfolkodó modorában mindig jót mulatott magában az udvarok ostoba szertartásain; mindazonáltal most, hogy a Habsburg királykisasszonnyal lesz találkozása, egy kissé bizonytalanná vált. Nőkkel csak egyféleképpen tudott bánni, s nem lehetett tudni, vajon körülményes, könnyed iróniával fűszerezett udvarlása helyénvaló-e, ha egy királyné áll vele szemben.

Bárhogy lesz is, sok ritka helyzetben fordult már meg, sok embert látott, s megtanulta, mint kell a körülményekhez alkalmazkodni, s a lehető legtöbbet kihozni az eseményekből és emberekből. Járt ő már gyertyakészítőknél és diplomatáknál, nyomdászoknál, tudósoknál, rabszolgakereskedőknél, íróknál, tábornokoknál, parasztoknál, indiánoknál, s mindegyikkel tudott bánni. Nem az a fajta, akit megtéveszthet az emberek külseje, a jelmez; majd csak boldogul ezzel a királynéval is. Gyakran elszórakozott azzal, hogy képzeletben egy történeti esemény kellékeit, s az emberek öltözékét a maguk korából egy más korba ültette át. Most is ezt tette. Elővette bibliáját, felütötte Jób könyvét, és ezt olvasta:

 

Egy néminemű napon eljövének ismét az Istennek fiai, hogy az Úrnak udvarlanának, elfőve a Sátán is ő közöttük: hogy az Úr előtt állanak.

És monda az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? Felele a Sátán az Úrnak, s monda: A földet elkerülém, bejárám, s onnét jövök.

És monda az Úr a Sátánnak: Eszedbe vevéd-é az én szolgámat, Jóbot, hogy nincsen hozzá hasonlatos e földön, tökéletes férfiú és igaz istenfélő, és a gonosznak gyűlölője.

Felele ismét a Sátán az Úrnak, s monda: Az ember bőrt ád a bőrért, és mindeneket, valamije az embernek vagyon, az ő életéért adja.

De bocsásd reá, kérlek, a Te kezedet, és verd meg önnön-magát és az ő testét, és meglátod, ha szemtől szembe meg nem átkoz Téged.

Franklin pedig a következőképp ültette át e sorokat:

 

S minthogy fogadás vala a mennyekben, eljőve az Úrnak udvarába az ő egész nemessége, hogy udvarlanának néki, eljőve a Sátán is, a szolgálattévő udvaroncok között.

És monda az Úr a Sátánnak: Már jó ideje nélkülözöm becses társaságát. Hol járt ön?

Felele ismét a Sátán az Úrnak, s monda: Birtokomon tartózkodom és néhány szomszédos birtokon, barátaimat látogatván.

S monda az Úr a Sátánnak: Hadd halljuk, mit tart ön Jób grófról? Úgy vélem, legjobb barátom, tökéletes férfiú, tetőtől talpig telve hódolattal irántam, aki kerül mindeneket, mivel bosszantásomra lehetne.

Felele ismét a Sátán az Úrnak, s monda: Valóban azt hiszi felséged, hogy e jó magaviselet csupán magas személye iránti hajlandóságból és szeretetből fakad?

Nem tette-é gazdaggá, s nem halmozta-é el kegyének minden jelével, míg végül is össze nem kapar vala egy tekintélyes nagy vagyont?

De bocsássa rá kezét, s tegye próbára, felséged! Vonja meg tőle segedelmét, tegye ki hivatalaiból, s kobozza el javadalmait! S mihamarabb látni fogja, hogy sürgősen átpártol az ellenséghez.

Franklin pedig, összehasonlítván a maga változatát az eredeti megszokott szöveggel, megnyugodott. Nem fogja elvéteni a hangot, ha a királynéval beszél.

 

A kitűzött napon - kellemesen meleg nyári nap volt, nem nyomasztó hőség -, unokája, William kíséretében Gennevilliers-be kocsizott. William jól festett divatos pásztorjelmezében, vidám várakozással tekintett az ünnepség elé. Franklin barna kabátját viselte, a kvéker, a nyugatról jött amerikai filozófus jelmezét; azt a szerepet játszotta, amelyet Franciaország megkívánt tőle.

Vaudreuil párizsi palotáját s kis versailles-i házát újonnan, elegánsan rendezte be, de ősi székhelyét meghagyta abban az állapotban, ahogy annak idején örökölte. Gennevilliers-i parkja változatlanul megőrizte azt a merev, pompázatos, szertartásosan cikornyás stílust, amelyben XIV. Lajos uralkodása idején dédnagyapja megépítette. Vaudreuil vendégei most ezeken a napsugaras, poros utakon sétálgattak, a féltő gonddal nyírt sövények és kínos pedánsan nyesett fák között.

Mihelyt a házigazda megpillantotta Franklint, eléje sietett, és szívélyes-udvariasán megköszönte jövetelét. Franklin megjelenése ezúttal is nagy feltűnést keltett. De a doktor itt kevesebb embert ismert, mint Párizsban, s kissé elveszettnek érezte magát. Méltóságteljesen, idegenül járkált e pásztorok és pásztorlánykák, e svájci férfiak és nők, a dominók és jelmezes hölgyek között, nemigen találta helyét.

Kissé elfáradva leült egy árnyékos padra; vakaródzni szeretett volna. Monsieur Lenormant dominóban melléje ült, tájékoztatta egyik-másik vendég kilétéről. Egyébként Monsieur Lenormant is szűkszavú volt, rosszkedvűnek látszott. Nem örült neki, hogy Désirée szerepet vállalt Monsieur Lemierre forradalmi darabjában, s abból a körülményből, hogy az amerikai is felbukkant Gennevilliers-ben, arra következtetett, hogy valamilyen homályos célzatú intrika készül, amelyben alighanem Pierrenek is benne van a keze.

Így üldögéltek egymás mellett a padon, a lombokon átszűrődő fényben, Franklin és Lenormant, hallgatagon, elgondolkodva. Egy hölgy haladt el előttük, akinek csinos, bár kissé szikár, elgyötört arca, nagy zavaros szemével különös ellentétben állt havasi pásztorlány-jelmezével. Két gavallér és egy másik hölgy kísérte, két csaholó kiskutya szaladgált körülöttük. Monsieur Lenormant felállt, és komoly, tisztelettudó módján üdvözölte a társaságot; Franklin is köszönt, úgy tetszett neki, ismeri a hölgyet. Ez körülményesen, sokat jelentő rejtélyes arckifejezéssel viszonozta a köszöntést.

- Rohan hercegnő - magyarázta Monsieur Lenormant, amikor a társaság eltávolodott.

A hölgy még néhány lépést tett, majd hirtelen megállt, megfordult, arca jámbor és egyszersmind ijesztő maszkká torzult. S míg a többiek némán álltak körülötte, furcsán követelődző hangján ezt suttogta:

- Látjátok? Látjátok?

- Most kit kellene látni? - kérdezték tőle.

- Frontenac gróf! - felelte a hölgy. - Nem szól semmit, de szomorú, szemrehányó tekintettel figyel bennünket. Alighanem megint elkövettünk valamit, amit helytelenít.

Időközben Vaudreuil odaért, lecsillapította a hercegnőt.

Franklin már nemegyszer látott ilyen rohamokat, s nem tagadta meg tőlük tudományosan tárgyilagos érdeklődését; de alapjában véve viszolygott tőlük, mint a világnak minden sötét, ködös, rendellenes jelenségétől. Eszébe jutott, hogy a hercegnő egy alkalommal - talán épp Madame de Genlis szalonjában - nagy lelkesedéssel beszélt neki az amerikai ügyről. S ha a hercegnő is abban a hiszemben volt, hogy Frontenac gróf - az az ember, aki naggyá tette Kanadát, Új-Franciaországot - neheztel rá és társaságára, vajon nem annyit jelente ez, hogy az udvaroncok lelkesedése színlelt, s hogy lelkük mélyén még mindig húzódoznak Amerikától, gyűlöletük az angolszászok ellen még korántsem hamvadt el? Franklinnak nehéz feladat jutott osztályrészül.

Vaudreuil háznagya s palotájának többi alkalmazottja a színházterembe hívta a vendégeket. Megkezdődött az előadás.

Monsieur Lemierre drámájáról Franklinnak az volt a véleménye, hogy jóhiszemű, kissé fellengzős munka, melynek semmi köze a valósághoz. A színpadon ágáló svájci parasztok, feltűnően gazdagon öltözködő férfiak, komor, tüzes versekben magasztalták a szabadságot, s vadul átkozták zsarnokaikat. Franklin úgy látta, hogy vádjaik nem elég kézzelfoghatóak; ilyesféle általános érvelésekkel Amerikában egy kutyát sem lehetett volna kicsalni kuckójából, nemhogy a parasztot az ekéje, vagy egy iparost a szerszámja mellől. S mialatt a jó falusiak tovább bölcselkedtek, s átkozódtak a színpadon, a doktor elhatározta, hogy utánajár, a valóságban milyen adókat és illetékeket kellett a valódi svájciaknak fizetniük annak idején a császárnak és kormányzójának.

„Mert itt van a kutya eltemetve, színműíró uram!" - gondolta magában.

A versek mind egyhangúbbá vált zivatarában csak Mademoiselle Désirée Mesnard szolgált némi változatossággal; Franklin már a Théâtre Français színpadáról ismerte a színésznőt. Tell fiának szerepében nemcsak a szemnek kínált kellemes látványt, de a verseket is eleven kedvesen mondogatta, éreztetve, hogy nő játssza a gyermek szerepét. Jóleső elevenséggel vált ki a dráma papírrengetegéből, s amikor a darab vége felé - nyilvánvaló célzással Franklinra - szép alexandrinusokban megjósolta, hogy a svájci példa bizonyára másutt is a zsarnokok fejére fogja irányítani az ég villámait, hatalmasan megtapsolták, s hajszál híja volt, hogy Franklin maga is nem tapsolt együtt a többiekkel.

Az előadás után a színészek, még jelmezben, a vendégek közé elegyedtek. Franklin körül nagy kör képződött, s mint máskor, most is sok ostoba, s kevés értelmes kérdésre kellett felelnie, aláírásokat kértek tőle, hol egy legyezőre, hol egy táncrendre, mindenki lelkesedett, s nem tudta, miért.

A Franklin körüli csoportban csakhamar feltűnt Tell Vilmos fia is. Az öregúr a maga merev franciaságával néhány gáláns, méltóságteljes bókot mondott Désirée-nek.

Nem minden aggodalom nélkül nézte, közölte Lenormant komoran, hogy Károly herceg milyen erőszakos ügyetlenül bánt az íjjal és nyíllal, s örül, hogy Mesnard kisasszony baj nélkül megúszta a jelenetet.

Nagyon örül, mondta Désirée, hogy a doktor nem csalódott várakozásában, s reméli - tette hozzá csibészmosolyával -, hogy az est további lefolyása sem okoz majd neki csalódást.

Franklin meglepődött: ezek szerint a színésznő is tudott a kis összeesküvésről? Lenormant-t pedig Désirée sokat sejtető szavai megerősítették abban a gyanújában, hogy itt Pierrenek valamilyen intrikája munkálkodik, s még az eddiginél is rosszkedvűbb lett.

Most Pierre is a csoporthoz csatlakozott. Néhány ügyes szóval megdicsérte a darabot, de csak azért, hogy nagy lendülettel elmondhassa:

- Ha azonban Franklin jelen van, az eleven valóság előtt még az olyan kiváló mű is elhalványul, mint kollégájának, Lemierre-nek a drámája. Mert milyen színpadi mű tudna versenyre kelni azzal a hatalmas színjátékkal, amelyet Amerika nyújt a világnak.

- Sajnos, ott nem fizetnek a nézők - mondta Franklin barátságos-keserűen.

S Pierre, felkapva a fonalat: - Bizony hogy nem fizetnek! - mondta.

Franklin nem vette zokon a tréfát, egy megértő mosollyal nyugtázta.

Játékasztalokat állítottak fel. A doktor az egyik asztalnál a kártyázók között kék pásztorlány-jelmezben egy kék álarcos hölgyet pillantott meg, akiről azon nyomban megállapította: ez a királyné. Bár az álarc eltakarta az arc felső részét, a merész orrot, a kurta, kissé előreugró alsó ajkat nem lehetett félreismerni.

A hölgy asztalánál fesztelenül, zajosan folyt a játék, Rohan hercegnő két kutyája nyüszítve, csaholva futkosott a vendégek lába között. Franklin észrevette, hogy a kék álarcos hölgyet nem részesítik megkülönböztető bánásmódban; ellenkezőleg, látni való volt, hogy nem kívánják felismerni.

Felállt, s William karján a játékasztalhoz lépett. Udvariasan hellyel kínálták meg, de Franklin állva maradt. Amikor az asztalhoz lépett, a kék álarcos hölgy egy pillanatra felnézett, aztán hanyag-jókedvűen tovább fecsegett, kártyázott. Franklin kedvtelve nézegette gyönge fehér bőrét, formás, szép karját, kezét.

Elmagyarázták neki a játékszabályokat.

- Rajta, öregúr - rikoltotta, a vásári kikiáltó hangját utánozva, a fiatal, hetyke Károly herceg, aki Tell Vilmos jelmezében ült az asztalnál, maga mellé állítva íját. - Próbálja ki a szerencséjét - kiáltotta -, kérjen kártyát!

Franklin látta, hogy a kék álarcos hölgy feléje néz. Pénzt kért Williamtől, és készségesen egy nagy ezüstérmét, egy écut tett fel.

- Engedje meg, doktor úr - mondta Diane Polignac -, hogy hozzátegyek a tétjéhez; ha nyernénk, fordítsa kérem a nyereséget az önök nagy ügye hasznára - s azzal öt Lajosaranyat tett Franklin écuje mellé. Az écu s vele az öt Lajosarany elveszett.

- Az écu-t felszámítjuk a Kongresszusnak - mondta unokájának Franklin.

Elment a játékasztaltól, visszatért kényelmes székéhez. Az alma lelövéséről beszélgettek, játékosan felsorolva a történelemnek azokat az eseményeit, amelyekben az alma valamilyen szerepet játszott: Éva almáját, a római császárok birodalmi almáját, Newton almáját, a Borgiák mérgezett almáit.

Ez eszébe juttatta Franklinnak egyik történetkéjét, s rögtön fel is tálalta.

Egy barátja, egy svéd hittérítő, mesélte, eljött a Susque hanna indiánusokhoz, prédikált és történeteket mesélt nekik a bibliából, többek között Ádám és Éva almájáról, amelynek őseink a paradicsom elvesztését köszönhetik. Az indiánusok hosszan elgondolkodtak a hallottakon. Aztán a törzsfőnökük felállt, s a következőképp szólt a hittérítőhöz:

- Nagy hálára köteleztél, testvérünk, hogy nem sajnáltad a fáradságot, s átkeltél a Nagy Vízen, hogy elmondd nekünk mindazt, amit anyáidtól tanultál. Okos és jó dolgok ezek. Valóban nem helyes dolog almát enni. Helyesebb almabort csinálni belőle.

Kedélyes beszélgetésük közben Franklin fél szemmel a kék álarcos hölgyet figyelte. Vaudreuil állt most vele szemben, mellette a svájci parasztasszonyok viseletében Gabrielle Polignac ült. A kék álarcos hölgy vidáman fecsegett és játszott, de Franklinnak úgy tetszett, mintha figyelmetlenül játszana és beszélgetne, gondolatai elkalandoznának.

Jól látta, Toinette ideges volt. Igaz, tanújelét adta bátorságának, melyben Francois oly kihívó módon kételkedni látszott. Eljött Gennevilliers-be, meghallgatta a betiltott darabot, együtt volt, egy levegőt szítt a nyugatról jött lázadóval. De Francois most is szemmel tartotta, le nem vette róla gunyoros tekintetét, figyelmetlenül játszott, s arcának nyers, kihívó kifejezésével mintha azt akarta volna értésére adni, hogy még egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy Toinette megállta a próbát. S anélkül, hogy egy szót is szólt volna, a királyné tudta, nem elég az, amit addig tett. Nyilvánvaló volt, Francois többet várt tőle, azt várta, hogy beszéljen a rebellissel. Ha ezt nem teszi meg, akkor Francois holnap ugyanolyan kegyetlenül fog gúnyolódni rajta, mint ahogy ezt eddig tette, s ez az ő gennevilliers-i látogatása, melyet oly nehezen csikart ki lelkiismeretétől, végül is eredménytelen marad.

Megérintette Gabrielle karját.

- Ma nem mulattat a játék - mondta. - Nem nyerek, s nem vesztek. Menjünk át a te doktorodhoz, hadd nézzem meg magamnak közelebbről!

Könnyedén, fesztelenül mondta, meg volt magával elégedve. Gabrielle a maga egykedvű módján elmosolyodott, beleegyezése jeléül bólintott. A két hölgy lassan felállt, lassan átsétált Franklinhoz.

Székeket hoztak nekik, Franklin köré időközben sok ember gyülekezett. Ezúttal is Pierre beszélt. Károly herceg, mondta, a vidéki lázadó szerepében kétségtelen tehetsége ellenére nem volt egészen meggyőző, annál hitelesebb volt Polignac gróf a dühöngő zsarnok szerepében.

- Ha Tell Vilmos nem hatott meggyőzően - mondta Monsieur Lenormant -, az alighanem a költőn múlt, aki nem adott elég átütő érvet a szájába. Egyébről sem hallottunk, mint zsarnokságról és elnyomásról. Holott Tellnek és kollégáinak szemmel láthatóan jól megy a soruk, különben nem volna annyi idejük politikai gyűlések tartására s gyilkosságok és felkelések szervezésére.

Pierre válasz helyett Franklin felé fordult:

- Ne gondolja, Franklin doktor, hogy Lenormant barátom az az okvetetlenkedő, dohogó öregember, akinek látszani akar. A nyelve szívesen csipkelődik, de a szíve pártját fogja minden igaz, nagy ügynek.

Franklin körül mindenki úgy tett, mintha kizárólag a doktorra s Beaumarchais-ra figyelne, a kék álarcos hölggyel látszólag senki sem törődött. De Toinette tudta, mindannyian arra várnak, megszólítja-e Franklint, és mit mond neki. Megszokta, hogy minden tekintet rá irányul, s a figyelem központjában is magabiztosan mozogjon. De ma oly elfogódott volt, mint eddig csak egyetlenegyszer életében, akkor, amikor Madame Dubarryt, a „ringyó"-t kellett megszólítania. Nem rosszul oldotta meg azt a feladatát sem.

- Ma sokan vannak Versailles-ban, ugye, Madame? - mondta.

 

- Igen, Madame - felelte Madame Dubarry. Alighanem ma is az lesz a legjobb megoldás, gondolta a rebellis mellett ülve, ha valamilyen jelentéktelen közhellyel szólítja meg Franklint. Az öregúr megkönnyítette a dolgát, nem nézett rá. Toinette tehát, a beszélgetés egy szünetében, tréfásan megkérdezte tőle.

- Nem sajnálja, Franklin doktor, az elveszett écut? A társaság nevetett.

Franklin feléje fordította nagy arcát, s barátságos tekintetet vetett Toinette-re.

- Öreg emberek maradjanak meg a maguk régi rossz szokásainál - mondta -, s ne tanuljanak újakat hozzá. De amikor önt néztem játék közben, szép hölgy, megfertőződtem kedves buzgalmától. Jóleső, szórakoztató dolog volt látni, hogy mi megy önben végbe, mialatt kártyázik.

Toinette zavara felengedett. Magán érezte Franklin fürkésző, elismerő, kissé sóvár tekintetét, s eszébe jutottak az álarcosbálok, amikor tánc közben megérezte az idegen férfiak testéhez simuló testét. S elbizakodva azt érezte: ha ilyen szemmel néz rám ez a rebellis, akkor nincs mit félnem tőle. Azt csinálok vele, amit akarok.

- Ugyan mi ment bennem végbe? - kérdezte. Franklin észrevette, hogy az álarc nyílásából egy kacér tekintet villog feléje. Helyes taktikával élt tehát. Ez a királyné is csak olyan nő, amilyennel már százával találkozott itt Franciaországban. Egy kissé együgyű, csacsiságokat beszél, de bájosan csinálja. Továbbra is az öregurat fogja tehát játszani vele szemben, aki kissé atyai, kissé frivol, tisztelettudó-tréfásán udvarol a szépasszonyoknak.

- Nem rossz jel az - jelentette ki -, ha egy asszony olykor elengedi magát, és kártyát vesz a kezébe. Aki önmagával szemben türelmes, bizonyára másokkal is az.

- Engem türelmesnek tart? - kérdezte Toinette. Franklin barátságosan vizsgálódva, újra ránézett.

- Az embereken éppoly nehéz átlátni, mint a dinnyéken - mondta -, kivált ha a fél arcuk el van takarva. De a nők általában közelebb állnak a természethez, s ezért rendszerint türelmesebbek a férfiaknál. Ebben az úgynevezett vakra hasonlítanak. Hadd mondjak el önöknek még egy történetet - fordult nyájasan a társaság felé -, egy történet, amely megint csak az én svéd hittérítőmről szól. Mint említettem, szívesen prédikált az indiánusoknak, hosszasan, laposan, ahogy a hittérítők szokták, hirdette keresztény igazságait s bibliai történeteit, az indiánok pedig barátságosan, türelmesen hallgatták. Aztán jól nevelt emberekhez illően hálából elmondták néhány legendájukat. Ezek nem voltak olyan hosszúak, mint a hittérítő történetei, de azért rövidek sem voltak. Hittérítő barátomat végül is elhagyta a türelme.

„Hagyjátok már abba! indulatoskodott. Amiket én hirdettem nektek, azok szent és igaz dolgok, ti pedig gyerekmeséket s kitalált történeteket tálaltok fel nekem." Az indiánusok meg voltak bántva. „Kedves testvérünk, felelték, tiszteletre méltó anyád, úgy látszik, nem fordított elég nagy fáradságot nevelésedre, s nem tanított meg kellőképp az udvariasság s a türelem törvényeire. Láthattad, hogy mi elhittük a te történeteidet, akkor te miért nem hiszed el a miénket?"

- Kitűnő - kiáltotta Károly herceg, s minthogy eddig még nem talált alkalmat arra, hogy megcsillogtassa szellemét, még hozzátette:

- És kinek az oldalán volt a nagyobb igazság, Franklin doktor, hittérítő barátjáén, vagy az indiánokén?

- Mindkét fél rokonszenves féligazságokat mondott - felelte Franklin.

Toinette érezte, hogy Franklin valójában hozzá intézi a szót. Hiúságának hízelgett a gáláns öregúr kitüntető figyelme, de azért nem volt egészen megelégedve. Franklin értésére adta, hogy szép és kívánatos asszonynak tartja, de azért szemmel láthatóan egy kissé mulatott is rajta. Azt pedig nem tűri. Ne bánjanak vele úgy, mint egy kislánnyal! Majd bebizonyítja neki, hogy ész dolgában is emberére talált benne.

- S ön mit tart a dologról, Franklin doktor? - kérdezte évődve, fölényesen. - Ön persze a maga igazságát egész igazságnak tartja?

Az öregúr atyai szelíden nézegette a szép fiatalasszonyt; már elérte, amit akart. Vagy talán még többet is ki lehetne hozni ebből a találkozásból? Minthogy Toinette mindenképp bizonyságát akarja szolgáltatni nem létező nagy eszének, talán be lehetne ugratni valamilyen ígéretbe vagy kijelentésbe, amely hasznára volna az ügynek? Sajnos, olyan bájos volt, hogy Franklin szinte megsajnálta, ha arra gondolt, hogy valamilyen fonák helyzetbe találja hozni szegénykét.

- Volt idő - felelte békítően -, amikor egyedül helyesnek csak a magam véleményét tartottam. De minél öregebb leszek, annál kevésbé bízom magamban, s ma már egy világ választ el annak a hölgynek az álláspontjától, aki egyszer elpanaszolta nekem: „Nem tudom, hogy s miként lehetséges, de még sohasem találkoztam olyan emberrel, akinek mindig igaza volna, jómagamat kivéve."

Körös-körül feszülten figyeltek a beszélgetésre. Vaudreuil és Diane Polignac, Pierre és Désirée, mindegyikük meg volt győződve róla, hogy ő eszelte ki ezt az érdekes izgalmas játékot. Vaudreuil ínyenc kíváncsisággal követte az öreg, barátságos rebellis és a harcias ifjú királyné kacér vitájának minden fordulatát. Gabrielle Polignac sajnálkozva állapította meg, hogy Toinette nem bír el a barátságos, nagy darab öregemberrel; „szelíd, mint a galamb, s ravasz, mint a kígyó", villant át az agyán. A sokkal kevésbé csinos Diane viszont nem kis kárörömmel figyelte a szép, magabiztos, s minden dolgában oly sikeres királynét, amint egyre mélyebben mászik bele a csapdába. Károly herceg is jól mulatott; nem sajnálta Lajostól azt a kis borsot, amit a felesége most az orra alá tör.

Pierre pedig a szakember érdeklődésével figyelte, milyen biztonsággal irányítja Franklin Toinette-et pontosan oda, ahol látni kívánja. Olyan barátságosan évődött vele, mint egy nagy bernáthegyi, amely egy gyerekkel játszadozik, holott ez a játék nem is volt olyan ártatlan, s Toinette, aki azt hitte, hogy ő játszik Franklinnal, nem is sejtette, mi történik vele. Pierre mélységes elégtételt érzett, ő volt az, aki ezeket az embereket ide terelte, s aki most a maga füttyszavára táncoltatja őket, anélkül, hogy azok bármit is sejtenének.

Désirée még zordabb örömmel figyelte a játékot, amelyet ő s szeretett barátja, Pierre eszelt ki az első betűtől az utolsóig. A két főszereplő, aki itt most előttük ágált, egy-egy külön világot képviselt: Toinette az egész kiváltságos, fennhéjázó arisztokráciát, Franklin a többieket, a kisemmizetteket, mindazokat, akik lent, a mélységben kuporogtak, ö és Pierre-je, hogy emberhez méltó életet élhessenek, betörtek az arisztokrácia közé. De hogy megtarthassák helyüket, szakadatlan erőfeszítéseket kellett tenniük, szüntelen megalázkodásoknak voltak kitéve, holott mélységesen megvetették azokat, akiknek kegyeiért versengtek. Milyen ostobák és vakok voltak is gőgjükben ezek a nagyurak! Itt ültek most előttük a csapdában, amelyet ő és Pierre állított nekik, bután nevetgélve kóstolgatták mohón szerzett új élményeiket, s egymással versengve adták ellenségeik kezébe az új és új fegyvereket, amelyek majdan tönkrezúzzák őket. A Franklint és Toinette-et körülvevő nagy félkör szélén ült a kis Désirée fiújelmezében, elevenen, hetykén, csinosan, s élvezte az öreg doktor fűszeres mondatainak kecses kerekségét, élvezte, hogy a gőgös, gyámoltalan királyné milyen nevetséges szerepet játszik.

Toinette maga is úgy érezte, hogy Franklin egyelőre fölénybe került. Valamilyen meghökkentő, bátor észrevételen törte a fejét, amellyel elhallgattathatja az öreget.

- Minthogy az igazságait csak féligazságoknak tekinti, Franklin doktor - kérdezte kihívó mosollyal -, bizonyára önmagát is csak félrebellisnek tartja?

Franklin álmélkodva, jóindulatúan mosolyogva teljes arcával feléje fordult.

- Hogy én rebellis volnék? Én? Hát úgy festek én, mint egy rebellis? Ki mondta ezt önnek? - s átmenet nélkül folytatta: - Milyen kitűnő a hajviselete! Milyen pompásan érvényre juttatja a homlokának tisztaságát! Tájékoztasson kérem, mint tudatlan idegent: hogy hívják ezt a hajviseletet?

Mindannyian megkönnyebbültek. Az öreg eltaposta a tüzet, mielőtt tovább terjedhetett volna. Jólesett a tapintata. S még mielőtt Toinette felelhetett volna, Gabrielle eléje vágott.

- Ez az úgynevezett coiffure Qués-a-co, Franklin doktor - mondta.

Az a hajviselet volt, amelyet a röpiratok oly gyakran felhánytak Toinette-nek. Désirée szolgált magyarázattal:

- Qués-a-co, annyit tesz, mint „Hát ez meg micsoda?" Ezzel a fordulattal csúfolta ki Monsieur de Beaumarchais egyik röpiratában egy ellenfelének provence-i táj szólását.

- Köszönöm, Mademoiselle - nyugtázta Franklin a feleletet, majd könnyed meghajlással Pierre felé: - Látom, Franciaországban megbecsülik az irodalmat.

„Ilyen olcsón azonban nem ússza meg" - gondolta magában Toinette, s egy pajkos mosollyal, tréfásan fenyegetődzve, vékony-édes hangon azt kérdezte:

- De azért egy kicsit mégiscsak fellázadt királya ellen? Vagy ezt is rosszul tudom?

- Attól félek - mondta Franklin könnyedén és nagyon udvariasan -, hogy rosszul tájékoztatták, Madame Qués-a-co. Sokan azt tartják, hogy az angol király lázadt fel ellenünk, s nem mi őellene.

A parázs újra lángot vetett, büdösödni kezdett. Vaudreuil épp közbe akart lépni, de Gabrielle megelőzte:

- Ön az imént oly kedves elismerő szavakat talált, Franklin doktor, Madame Qués-a-co hajviseletéről. Nem mondaná meg nekünk, többieknek is, hogy mit tart jelmezeinkről és kalapjainkról?

Ez sem használt, Toinette harcias elvakultságában nem tette le a fegyvert. Végleg elfeledkezett arról, hogy királyné, és hogy ez az öregember itt vele szemben lázadó, már csak nő volt, egy szép nő, aki látta, hogy a férfinak tetszik az arca, az alakja, a keze, de az eszét nem becsüli meg.

- Ön tudós, Franklin doktor - mondta még mindig nagyon halkan -, s bizonyára kedve szerint meg tud védeni vagy el tud vetni bármilyen tételt, akár helytáll, akár nem. Én meg csak tudatlan asszony vagyok, Franklin doktor. De mondja, a szíve mélyén nem ismeri el az angol királynak azt az isteni eredetű jogát, hogy uralkodjék gyarmatai fölött?

Látni való volt, hogy Toinette legmélyebb meggyőződését mondja ki.

Franklin nem ilyen beszélgetésre számított. Nem kívánta a kék álarcos hölgyet olyan beszélgetésbe sodorni, amely kompromittálhatná; úgy gondolta, hálátlanság s oktalanság is volna, mert még csak jobban felingerelné a hölgyet és férjét Amerika ügye ellen. Még egyszer kitért.

- Madame - kérdezte -, csakugyan lázadónak tart egy embert, aki úgy fest, mint jómagam?

- Lassú víz partot mos - mondta Toinette. - Miért tér ki a kérdés elől?

Mindketten, a doktor és az álarcos hölgy könnyed társasági modorban csevegtek. S mégis egyszeriben nagy csönd támadt körülöttük. A fiatal Károly herceg kissé ostobán elnevette magát.

- No, erre kíváncsi vagyok - mondta s előrehajolt, svájci íja csörömpölve a földre esett.

- Madame - szólalt meg a csöndben Franklin, miután a fegyver csörömpölése elhalt -, egy ilyen szép estén, s egy ilyen szép hölgy jelenlétében nem szívesen tartok tudálékos politikai előadásokat. De minthogy ön választ vár, hadd mondjam meg, hogy mi, amerikaiak elvben nem ellenezzük a királyság intézményét. Van azonban a monarchikus gondolatnak egy olyan túlhajtott megfogalmazása, amelyet már nem fogadhatunk el. Tudok például egy német professzorról, aki azt írta fejedelmének: „Ha Isten nem volna Isten, úgy természetesen fejedelmi Felségednek kellene Istennek lennie." Látja, Madame, ezt mi odaát a tenger túlsó partján némi túlzásnak tartjuk. Mi abban a feltevésben vagyunk, hogy a király valamilyen szerződésfélét kötött népével; erre az önök filozófusai tanítottak meg bennünket, Madame. Úgy látjuk, hogy az angol király ezt a velünk kötött szerződést megszegte. Bizonyítékul fel tudjuk hozni, hogy kifosztotta tengereinket, partjainkat végigrabolta, felperzselte városainkat, és sokunkat megölt. Ezzel, úgy véljük, megszegte a szerződést.

Franklin hatalmas öreg arcáról ellenállhatatlan meggyőző erő sugárzott, a Nyilatkozat szavai könnyedén, keserűség nélkül csendültek fel ajkán. S minél csendesebben szólt, annál jobban bontakozott ki gondolatainak félelmetes nagysága.

Jules Polignac gróf Gessler, a meggyilkolt helytartó jelmezében Franklinnal szemben ült.

- Ha ez filozófia, akkor a filozófia lázadás - mondta a hirtelen támadt csöndben, nyers, kíméletlen hangján.

- Milyen más véleménye lehetne Gesslernek, a halott helytartónak! - jegyezte meg Pierre udvariasan.

Míg Franklin beszélt, Toinette csak az arcára figyelt, roppant homlokára s nagy szemére magasra ívelő szemöldöke alatt. A szavak értelménél jobban hatott rá behízelgő csengésű hangja, s az a körülményes, méltóságteljes, s mégis megvesztegető mód, ahogy Franklin megformálta mondanivalóját. Toinette meg tudta becsülni a szépséget, minden megjelenési formájában, és Franklin egyszerű, különös, méltóságos és mégis kecses ereje levette a lábáról.

- Nem ilyen egyszerű a dolog, kedves Jules! - mondta. - Mert ha igaz is, hogy éppenséggel nem veszélytelen dolog az, amiről Franklin doktor itt most beszél nekünk, s tulajdonképp meg sem szabadna hallgatnunk, de ha az ember alaposan megnézi, s jól odafigyel mondatainak zenéjére, akkor nehéz elképzelni, hogy ez az ember a szíve mélyén lázadó lehetne.

Károly herceg s az öreg Lenormant csodálkozva felütötte fejét. Franciaország királynéjának, Mária Terézia lányának a szájából hallották ezeket a szavakat?

De Franklin barátságosan nézett a fiatalasszonyra, s nem titkolta, mennyire jólesett neki az, amit mondott. S valóban

 

Toinette szép és szeretetre méltó volt most, ahogy zavartan s lelkesen, önmagával küszködve elgondolkodott azon, hogy mit is mondott tulajdonképpen.

- Véleménye megtisztelő, Madame - mondta Franklin. - Örülök, hogy nem tart hitvány embernek, s hogy van érzéke az amerikai beszéd zenéje iránt.

Éjszaka, hazafelé menet kocsijában Franklin számba vette az elért eredményeket. A Függetlenségi Nyilatkozat szavainak szép zenéje van, mondta a királyné, s hogy tisztelettel viseltetik az amerikai vezetők iránt. Nem kis jelentőségű szavak ezek! Nem egy félénk, aggályos embert meg fognak győzni arról, hogy fenntartás nélkül szabadon elmondhatja véleményét. Annyi bizonyos: Szent György kilovagolt a képből, a ló és lovasa megmozdult.

Franklin gyors pillantást vetett William unokájára, aki ülésén hátradőlve édesdeden aludt. A gyerek is jól töltötte az estét. Franklin pedig a maga békés Passyjára gondolt, arra, hogy holnap senkit sem kell fogadnia, holnapután meg Madame Brillonnál vacsorázik. Hátradőlt, behunyta a szemét, elbóbiskolt.

 

Harmadik fejezet

 

Egy győzelmes ütközet

Lajos a mintadarabok tervrajzait vizsgálgatta, amelyeket sévres-i porcelángyárában a téli évadra fognak gyártani. Könyvtárában ült, vele szemben a gyár művészeti vezetője, Monsieur Pourrat, és pénzügyi intendánsa, Monsieur de Laborde. Lajos szívesen foglalkozott a gyár dolgaival, s örült, hogy az üzem jövedelmező. Sévres évről évre mind többet termel, művészi kivitelű szép árut, amelyet főképp újévi ajándéknak szívesen vásárolt a közönség. Lajos Versailles-ban, kastélya termeiben nagy karácsonyi kiállítást szokott rendezni, a kiállítást nyilvános árverés követte. Az elmúlt évben kétszázhatvanezer livre értékű áru kelt el.

- Kétszázhatvanezer-ötszázharmincnégy livre - állapította meg elégedetten; büszke volt nemcsak a jövedelemre, de jó emlékezőtehetségére is. Többször elismételte ezt a számot.

- De az idén - folytatta - még többet fogunk elérni. S a pénznek lesz helye, uraim! - fejezte be széles mosollyal.

Kedvtelve nézegette a Monsieur Pourrat tervezte csinos szoborcsoportozatokat; voltak köztük vadászjelenetek, pásztorlány és vadőr, és egy költő, aki egy másik költőnek épp felolvassa művét. Lajos azt indítványozta, hogy szaporítsák ezeket a jeleneteket, például: egy könyvében elmélyedő férfit, vagy egy patkót vasaló kovácsot készítsenek, egyszóval életképeket; a nyakát teszi rá, hogy ezeknek nagy sikerük lenne.

Izgalmas tárgyalásait Monsieur de Campan zavarta meg. A könyvtáros halkan közölte a királlyal, hogy Maurepas gróf az előszobában vár, s azonnali kihallgatást kér. Lajos arca elfelhősödött. Végre van egy kellemes félórája, s akkor is megzavarják. Nagyot sóhajtva elbocsátotta a porcelángyári urakat.

Maurepas, mint mindig, most is teljes udvari díszben jelent meg. Már korán reggel értesült Toinette legújabb ostoba csínyjéről. Előbb arra gondolt, hogy megvárja, amíg Monsieur Lenoir rendőrfőnök nem tájékoztatja a királyt, de később úgy látta, okosabb, ha nem bízza magát a véletlenre, hanem megragadja a kedvező alkalmat, s személyesen azonnal megindítja a támadást az osztrák nő ellen. Nagy fáradtsága és különösképp kínzó fájdalmai ellenére, amelyekkel köszvénye aznap reggel meggyötörte, felkelt, s kihallgatásra jelentkezett. Komor, bár éppenséggel nem szomorú arccal lépett most a király elé.

- Valóban oly fontos közölnivalója van, Monsieur? - kérdezte Lajos kedvetlenül.

- Sajnos, igen, sire - felelte Maurepas.

De aztán még egy kis kíméleti időt engedélyezett Lajosnak, közömbös dolgokról beszélgetett. Lajos sem kérdezősködött tovább; Sévres-ről beszélt, körülményesen elmondta, hogy idei decemberi kiállítása milyen változatosnak s vonzónak ígérkezik. Megmutatta mentorának Monsieur Pourrat tervrajzait, Maurepas pedig jól megjátszott érdeklődéssel nézegette őket.

Egy idő múlva azonban, azon sajnálkozva, hogy gondokkal túlterhelt fejedelmének az üdülésnek e rövid perceit is meg kell kurtítania, rátért látogatásának okára, s beszámolt a királyné találkozásáról a rebellisek vezetőjével. Nem hallgatta el az enyhítő körülményeket, de csak arra használta fel őket, hogy bár tisztelettudón, de annál nyomatékosabban kiemelje Madame példátlan esztelenségét. Igaz, nem a királyné beszélt Franklin doktorral, hanem egy kék álarcos, ismeretlen hölgy; sajnos, ez a hölgy azonban előzőleg végignézett egy betiltott darabot, a rosszindulat tehát valamiféle összefüggést tételezhetne fel e két mozzanat között. Az is igaz, hogy a kék álarcos hölgy csupán néhány, teljességgel ártalmatlan kijelentésre szorítkozott, de szavai politikai szempontból kiforgathatok, s bizonyára ki is fogják forgatni őket.

Lajos nem palástolta izgalmát. A miniszter jelentése alatt több ízben is hangosan szuszogva szedte a lélegzetet horgas orrának vastag cimpáin, kövér arca rángatózott, mintha sírni akarna, s amikor Maurepas beszámolójának végére ért, még egy jó darabig szótlanul, összetörve gubbasztott helyén. De hirtelen kitört.

- Nem megmondtam önnek - rikácsolta furcsán elvékonyodott hangon -, nem megmondtam önnek, és Vergennes-nek is, hogy ne engedjék be ezt a vén rókát az országba. Most aztán megkapták a magukét. A leggonoszabb ellenség itt ül a nyakunkon. Ennyit ér a tanácsuk? Csak rossz tanácsokat kapok! Mindenki rossz tanácsokat ad! Mondjon már

valamit! - förmedt a méltóságosan mozdulatlan Maurepas-ra.

- Azok az okok, sire - felelte a miniszter szándékos, hangsúlyozott nyugalommal -, amelyek annak idején megindokolták Franklin doktor tartózkodási engedélyét, s amelyeket Vergennes gróf és én felséged elé terjeszteni bátorkodtunk, ma éppoly érvényesek, mint akkor. Ha megtagadjuk a beutazási engedélyt e nagy tudóstól, Akadémiánk tagjától, az állásfoglalást jelentett volna az Anglia és Amerika között kitört konfliktusban, Philadelphiában ellenséges cselekedetnek tekintik, s rossz vért szül nemcsak Párizsban, de az egész világon. Egyébként is Franklin doktor pontosan követi utasításainkat, nyugodt, patriarkális körülmények között él Passyban s kínos gonddal ügyel arra, hogy bennünket ne hozzon kellemetlen helyzetbe. A tegnap esti balesetért sem ő a felelős.

Lajos rosszkedvűen bámult maga elé. . - Lehet, hogy tudós - mondta végül -, lehet, hogy bölcs, s amit akar, de mégiscsak lázadó, s Isten ellen való vétek volt, hogy szóba álltunk vele.

Bizonytalan, bánatos sejtelmek árasztották el lelkét. A lázadó most már feleségének a fejét is elcsavarja. Nagy bűn volt, hogy Toinette szóba állt ezzel az elvetemült emberrel; Isten bizonyára felgerjed majd ellene, s nem részesíti a meg-fogamzás kegyelmében.

- Elismerem - mondta eközben Maurepas -, hogy bármilyen tiszteletre méltó, végeredményben mégiscsak csirkefogó.

S minthogy tetszett neki a megfogalmazás, megismételte:

- Úgy van, tiszteletre méltó csirkefogó. De bízzék bennem, sire - folytatta. - Nem vagyok ugyan olyan tiszteletre méltó, de azért majd csak elbánok vele.

Lajos levertebb volt, mint ahogy Maurepas várta. Tehát vigasztalni kezdte. Kifejtette a fiatal királynak, miképp fogja megakadályozni, hogy az esetet politikailag kihasználják. Toinette szavait idézve - melyeknek nőies könnyedsége furcsán kiszikkadva pattogott vén száján - elemezni kezdte Toinette szövegét. Igaz, Madame kijelentette, hogy Franklin nem lázadó, de szerencsére volt annyi esze, hogy azzal a megszorítással élt, hogy szívében nem az. Madame tehát nem Franklin doktor cselekedeteiről, csupán szívéről mondott véleményt, amely vélemény szükségszerűen, sőt tudatosan csökkentett jelentőségű, hisz senki sem tekinthet az emberi szívbe, sem politikus, sem újságíró, senki Istenen kívül. S mit mondott még Madame? Hogy az amerikai szavainak szép zenéje van. Első hallásra ez ugyan aggályosnak látszik, de ha jobban megfontoljuk, ez a kijelentése is teljességgel ártalmatlan. Nyilvánvaló, hogy csupán a formákra vonatkozik, amelyekben az amerikai elvek alakot kaptak, Madame észrevétele tehát nem politikai, hanem esztétikai véleményt fejez ki.

Lajos csak fél füllel figyelt mentorának magyarázkodására. Csűrheti-csavarhatja Toinette szavait, ahogy kedve tartja, ő, Lajos, tudja, hogy valójában mit jelentenek. Gonosz szavak voltak. A végzet csúnyán próbára teszi, gondolta Lajos magában. Ha jól meggondolja, egész Versailles-ban ő az egyetlen, akinek szeme van, hogy lásson. Körülötte mindenki mást mintha vaksággal vert volna meg a sors. Hát nem ismerik fel, hogy elvetemültségük, arcátlan beszédük hova juttatja őket? A monarchiából élnek, a monarchia a táptalajuk, a levegőjük, amelyet beszívnak, s mégis minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy tönkretegyék. Meg volt rendülve, kis tokája reszketett.

- A forradalom árja kiönt, s le fogja mosni a felkent fő olaját - mondta váratlanul sipító hangon.

Maurepas megdöbbent.

- De, sire - mondta -, hova téved el, sire? Az ár semmit sem mos el. A dolog rendkívül egyszerű. Felséged felkeresi Madame-ot. Felséged megkéri Madame-ot, hogy ezentúl előzetesen tudakolja meg, hogy kik lesznek jelen abban a társaságban, amelyet megjelenésére méltat. Ennyi az egész.

Szokatlan világossággal, határozottsággal beszélt. Lajos fáradt gúnnyal felelt.

- Ennyi az egész! - mondta. - De nem olyan egyszerű ez ám, mint ahogy ön gondolja.

Tudta, hogy elkerülhetetlen lesz az a tárgyalás, amelyet az öreg tőle megkövetel. Az első perctől kezdve, hogy felfogta Maurepas beszámolójának jelentőségét, tudta, hogy minisztere nem fog elállni ettől a követelésétől. Az első perctől kezdve ott tornyosult előtte ennek a beszélgetésnek a fenyegető árnyéka, magasan, mint egy hegy, elkerülhetetlenül, legyőzhetetlenül.

- Felséged nem marad magára, amikor majd megteszi jogos észrevételeit és szemrehányásait. Minden bizonnyal Bécsből is nyomatékosan figyelmeztetik majd Madame-ot, hogy viselkedése ellenkezik a szövetségre lépett két Ház érdekeivel. S amit Madame Bécsből hall, az összehasonlíthatatlanul élesebb lesz, mint bármi, amit felséged mondhat neki. Rettentő vihar készülődik ott Bécsben.

-

E rettentő vihar képzete hirtelen jókedvre derítette, s minthogy ma fáradt és beteg volt, és szokott önuralma kissé megereszkedett, hirtelen kiszaladt a száján:

- Lelkemre! Ha ugyan van lelkem.

Megijedt. De úgy látszik, Lajos nem hallotta meg. Gépiesen babrált Monsieur Pourrat rajzaival, üres tekintettel nézegette őket, hol az egyiket, hol a másikat, felemelte, majd újra visszatette, s mentorának istenkáromló szavaira még csak meg sem rezdült az arca.

Maurepas megnyugodott. Úgy látta, kellő világításba helyezte az osztrák nő bűnös könnyelműségét, s elbocsáttatását kérte. Elment. Otthon lefeküdt, s tovább ápolta köszvényét.

Lajos azonban meghallotta mentorának istenkáromlását. Tudta ő már régen, hogy hányadán van tanácsadójával! Nem hisz istenben, el kellene küldenie. De nincs jobb helyette. Elhomályosult szemmel, rosszkedvűen meredt maga elé.

S egyszerre újra mértéktelen düh fogta el Toinette ellen. Felállt. Felelősségre vonja, most, azonnal. Mielőtt még haragja - méltóságos nagy haragja - elmúlik.

De még mielőtt elérte volna az ajtót, megjelent képzeletében Toinette. Látta haragtól meg-megvonagló arcát, amint értetlenül hallgatja szemrehányásait. Nem enged, az bizonyos. Rendíthetetlen akaraterő, igazi Habsburg makacsság él benne, az a tántoríthatatlan szívósság, amelyet Lajos utált és csodált.

Nincs semmi értelme, hogy most, készületlenül menjen Toinette-hez. Előbb alaposan meg kell gondolnia, eligazítania, hogy milyen érvek hatnak rá, s milyen sorrendben

adja elő őket. Jobb, ha másnapra halasztja a beszélgetést. Ma vadászni megy, úgy, ahogy reggel elhatározta, később egy kicsit olvas, s meghányja-veti a kérdést.

 

Mint Maurepas Lajostól, Mercy gróf és Vermond abbé is sürgős, azonnali kihallgatást kért Toinette-től. Ritkán történt, hogy a Habsburg-ház két képviselője együtt kereste fel Toinette-et. A királyné persze tudta, miért jönnek, mit akarnak, már várta jövetelüket, fel volt készülve a tárgyalásra.

Franklinnal való találkozása után az első percekben egy kis szorongást érzett. De ez gyorsan elpárolgott annak az elismerő kórusnak a hallatára, amellyel a „Kék orgona" kör bátorságát ünnepelte. Most már nemcsak azt érezte, hogy igaza van, hanem meg volt róla győződve, hogy nagy tettet hajtott végre.

Két látogatója komor arccal érkezett. A nagy sárga ragadozó fogú abbénak nem esett nehezére, hogy borús képet vágjon, a mindig előzékeny Mercy grófnak azonban kiadós erőfeszítésekre volt szüksége, hogy helyénvaló szigort mutasson - s Toinette csendesen mulatott magában hiábavaló erőlködésén.

A szigor ellenére Mercy a beszélgetést egy kellemes hírrel indította meg. Toinette ez idő tájt különös buzgalommal foglalkozott trianoni kastélya átépítésével, s egy alkalommal megemlítette Mercy grófnak, milyen szívesen akasztana fel hálószobájában néhány schönbrunni képet, amelyek még gyermekkorából származó jeleneteket ábrázoltak. Mercy gróf elértette a célzást, s levelet írt Bécsbe. S most abban a kellemes helyzetben volt, hogy átnyújthatott Toinette-nek egy levelet Mária Teréziától, hozzáfűzve, hogy értesülése szerint néhány festmény - két kép, hogy pontosak legyünk - már a legközelebbi jövőben Versailles-ba fog érkezni. Toinette őszintén örült a hírnek, szívélyesen megköszönte.

A követ ezután rátért a gennevilliers-i ünnepségre. Egy bosszantó eset történt ott, mondta, amelyről különböző, valószínűleg túlzott hírek vannak forgalomban. Toinette arca azonnal elutasító, fölötte dölyfös kifejezést öltött. De még mielőtt válaszolhatott volna, az abbé rátátotta óriási, rút száját:

- Valóban nem tudjuk, Madame, hogy fogjunk hozzá, hogy ezt az elképzelhetetlen eseményt őfelségéék tudomására adjuk.

Toinette e kíméletlen rendreutasítás hallatára felvonta magas szemöldökét. De Mercy gyorsan közbelépett.

- Arra kérjük, Madame - mondta -, kegyeskedjék elmondani, hogy az ön felfogása szerint miképp játszódott le a szóban forgó eset.

Toinette megbillegtette kis cipőjét, melynek hegye kikandikált terjedelmes szoknyája alól; nemrég vette fel ezt a szokást.

- Eset? - ismételte. - Miféle eset? Azt kérdem magamban, Messieurs, hogy miről is beszélnek tulajdonképp? Arra a kis ünnepségre céloznak Vaudreuil udvarmesternél?

S minthogy egyikük sem felelt, s az abbé arca egyre sötétebb és szigorúbb lett, gúnyosan édeskés hangon hozzátette:

- Arról beszélnek talán, hogy én, rangrejtve, uraim, kék álarcban! néhány szót váltottam Franklin doktorral? Kétlem, hogy ma még tudná, kivel beszélt. Mert hogy tegnap nem tudta, az bizonyos.

S minthogy a két úr még mindig szótlanul nézett egymásra, folytatta:

- Ha jól tudom, maga a bátyám, ő németrómai felsége is foglalkozott a gondolattal, hogy a doktorral találkozzék. S álarc nélkül, uraim! Találkát beszélt meg vele, amelyről, sajnos, lekésett, mivel még ő sem lehet mindig pontos. S akkor miért ne lehetne nekem egy álarcosbálon néhány szót váltanom azzal a kedves öregúrral? Egyébként játszva elbántam vele. Ha történetesen nem tudom, kicsoda, soha nem néztem volna rebellisnek ezt a kedélyesen adomázó bácsit. Eszembe sem jutott volna. Magának sem jutott volna eszébe - mondta Mercynek -, s magának sem! - jelentette ki még nyomatékosabban, az abbé felé fordulva.

Mercy gróf ma különösen bájosnak és szeretni valónak találta Toinette-et. Egyetlen módja van annak, hogy ezt az éppoly szép, mint oktondi asszonyt a helyes útra tereljék: egy értelmes szeretőt kell neki szerezni, aki maga is irányítható volna. Az abbé viszont haragosan és szomorúan arra gondolt, hogy hát, íme, hiábavaló volt e hosszú évek alatt minden fáradozása és önfegyelme, semmit sem ért el vele. Őt fogják hibáztatni, amiért ez az asszony hiúságában s könnyelműségében haszon helyett csak kárt okoz a Habsburg-háznak. Majd eszébe jutott, hogy szemérmetlen, meggondolatlan viselkedéséért most végre teljes joggal keményen felelősségre vonhatja, s feleletre sem méltatva gyermekes ostobaságait, szigorúan nekitámadt:

- Megígérte volt nekem, Madame, hogy értelmesen fog viselkedni, ha nem szólok bele időtöltésébe. El kell is mernie, hogy eddig bár bánatos szívvel, de egyetlen megrovó szó nélkül elnéztem szórakozásait. Volt mit néznem! De most már elég volt ebből! - tört ki riasztó vadsággal nagy, sárga fogai közül.

A két úr abban állapodott meg, hogy ha az abbé túlságosan nekivadulna, Mercy gróf közbelép. Ez most meg is történt.

- Az abbénak esze ágában sincs, hogy önnek szemrehányásokat tegyen, Madame - mondta gyorsan, békítően. - Csupán arra gondol, csakúgy, mint én, hogy az eseményekről szóló jelentésünk mennyi gondot és szomorúságot okoz Schönbrunnban.

S minthogy Toinette, cipőjét billegtetve, részvétlen-gőgös arccal hallgatott:

- Az a körülmény - magyarázta -, hogy a császár elkerülte a rebellissel való találkozást, felséged pedig most elismerően, sőt barátságosan nyilatkozott Franklin doktor elveiről, arra a következtetésre ad alkalmat, hogy a Habsburg-Bourbon-politika alapjaiban megváltozott.

- Hogy én elismerően nyilatkoztam volna Franklin elveiről? - lázadt fel Toinette. - Én? Ki meri ezt állítani?

- Mindenki - válaszolta gorombán az abbé.

- S ön ezt elhiszi? - háborodott fel Toinette. - Ön elhiszi, hogy én a Habsburg-házat elárultam a lázadóknak?

- Kegyeskedjék a tárgynál maradni, Madame! - utasította rendre az abbé. - Több olyan kijelentést tett, amelyeket a lázadók a maguk javára értelmezhetnek. Ez az, ami elszomorít bennünket, a grófot és engem.

- Tudjuk, hogy a császárnő őfelsége, felséged idős mamája súlyos gondokkal küszködik - egészítette ki Mercy gróf. - S rosszul esik nekünk, hogy még jobban el kell szomorítanunk; márpedig ez fog történni, akármilyen szelídített formában küldjük is el jelentésünket Bécsbe. Alázatosan kérjük, Madame, vegye ezt fontolóra.

Toinette eltűnődött; egy pillanatra úgy tetszett, mintha el akarná sírni magát.

- Tudom, Messieurs - mondta meghatottan -, hogy önök hűségesen szolgálják a Habsburg-házat.

De a következő pillanatban már hangot váltott.

- El nem tudom képzelni - mondta akaratosan -, hogy annak, amit mondtam, káros következményei lehetnének. S amíg meg nem győznek erről, addig, engedelmükkel, uraim, úgy érzem, hogy igazam van, tökéletesen igazam.

Az uraknak ezek után már nem volt mit mondaniuk, eltávoztak. Mercy nem várt eredményt, az abbé azonban csalódott volt.

Toinette magára maradva, egy ideig üres arccal bámult maga elé. Azokra a gorombán gúnyos dorgálásokra gondolt, amelyekkel József most meg fogja örvendeztetni, s már előre bosszankodott.

Aztán elővette anyja levelét s felbontotta.

 

Mercy - írta Mária Terézia - beszámolt nekem arról a kívánságáról, hogy szeretne néhány képet kapni, amelyek gyermekkori schönbrunni tartózkodására emlékeztetnék; azt is megírta, mekkorák legyenek, s hol kívánja felakasztani őket, milyen megvilágításban. Boldog vagyok, kedvesem, hogy szolgálatot tehetek önnek, s gondom lesz rá, hogy ne várakoztassam meg hét évig, mint ön engem az arcképével, amelyre ma is még oly türelmetlenül várok. De nem vagyok haragtartó, s nyomban megfelejtkezem hét évig tartó bosszúságomról, mihelyt magam előtt látom majd kedves vonásait.

 

Valami bizonytalan mélabú töltötte el Toinette-et, ha öreg édesanyjára gondolt. Annak idején Duplessis-t bízták meg azzal, hogy fesse meg arcképét Mária Terézia számára, s mindenki azt tartotta, hogy az arckép jó és élethű. Anyjának azonban nem tetszett a kép, neki meg már nem volt kedve, hogy még egyszer üljön a festőnek, s minthogy egyébként is mindig oly kevés ideje volt, Mercy gróf minden figyelmeztetése ellenére, elhanyagolta a dolgot. De ha a mama annyira ragaszkodik hozzá, még egyszer lefesteti magát. Az mindenesetre nagyon megható, hogy a mama rögtön elküldette a képeket.

Gyerekkorában gyakran állt ezek előtt a képek előtt, amelyek tízéves kislány korában ábrázolták, amint testvéreivel játszik vagy táncol, s amikor megnőtt, kíváncsi érdeklődéssel mérte magát össze a képeken ábrázolt Mária-Antóniával. Kíváncsi volt, vajon a mama melyik képeket választotta ki, s küldte el neki, s hogy ma is oly nagy hatással lesznek-e rá, mint akkoriban voltak. E kérdések most annyira foglalkoztatták, hogy az iménti beszélgetés kellemetlen emlékei hamar elpárologtak.

Barátainak beszámolt az osztrák urak szemrehányásairól. Vaudreuil és a Polignacok nevettek. Az csak természetes, hogy József képviselői dühöngtek azon, hogy Toinette érveket és ellenérveket mert váltani azzal az emberrel, akivel találkozni Józsefnek nem volt elég bátorsága.

Toinette elmosolyodott. Tudta, hogy Lajos is hamarosan beállít, s már jó előre elképzelte, milyen simán kicsiszolt, csattanós válaszokat ad majd neki.

Mégis jobb lesz azért, gondolta magában, ha egy kissé megváltoztatja az augusztus 23-i programot. Ezen a napon ugyanis, Lajos születésnapján egyéb ünnepi rendezvények mellett újonnan épült trianoni színházát is felavatják, mégpedig Monsieur de Beaumarchais A sevillai borbély-ával. Hogy Lajos, aki sem az írót, sem a darabjait nem szerette, ezen fel fog dühödni, az még csak ízesebbé teszi majd az ünnepséget. Most azonban, Franklinnal való találkozása után, Toinette-nek hirtelen aggályai támadtak.

- Maradjunk meg amellett, hogy huszonharmadikán előadjuk A borbély-t? - kérdezte.

Játékosan dobta fel a kérdést, nem mint komolyan megfontolandó problémát. De Vaudreuil arca azonnal mértéktelenül elsötétedett. Sok oka volt rá, hogy A borbély-t javasolta, a megnyitó előadásra. Udvarmesteri munkásságát, melyet épp ezzel az augusztus 23-i rendezéssel kellett hivatalosan megkezdenie, nem akarta valamilyen semmitmondó darabbal elindítani, másrészt arra számított, hogy ha A borbély-t előadatja a király előtt, folytatásának, a Figarónak az előadását is könnyebben keresztülviszi. Szinte bántó élességgel azt felelte tehát Toinette-nek, hogy a színészek már mind tudnak A borbély tervezett előadásáról, s ha most hirtelen újra elvesztik a bátorságukat, Toinette is, ő is nevetségessé teszi magát.

Toinette azonnal meghátrált.

De Vaudreuil nem hagyta annyiban a dolgot. Toinette-nek épp most egy tapodtat sem szabad meghátrálnia, jelentette ki. Ellenkezőleg, neki kell most támadásba átmennie!

Ha ezt elmulasztja, Franklin doktorral szemben tanúsított bátorsága csak játék s üres gesztus maradna. De ha az első merész kiállását most megtetézné egy másodikkal, akkor ez a találkozás egy önálló, céltudatos politika elindításaként fog hatni.

Ez meggyőzte Toinette-et. Lassanként rákapott a politika jó ízére. Józsefnek igaza volt: a politika izgalmasabb játék a fáraónál. Lelkesen helyeselt Francois-nak s kijelentette, hogy ezentúl módszeresen, céltudatosan foglalkozik politikával.

- Módszeresen, céltudatosan? - gúnyolódott Jules Polignac a maga esetlen módján. - Módszeres politikát a többiek csinálnak, a rókák, az ellenfelek, Maurepas, Vergennes, Necker. Azok mozognak, forognak! Azok zsebelik be a pénzt! De mi?

S minthogy a többiek egymásra néztek, mosolyogva e váratlan kitörésen, még dühösebben folytatta:

- Mennyit szidtuk ezt a Saint-Germaint is! De mi csak szavaltunk, ő cselekedett. S most a többiek kapják az egyenruhákat, a csőcselék, a békák! Azokból lesznek az ezredesek, a tábornokok, mi pedig csupaszok maradunk, pénz és jövedelem nélkül.

Mindenki csodálkozott: ilyen összefüggő mondatokban Jules Polignac már rég nem beszélt.

- Az volt a jó idő - álmodozott Gábriellé -, amikor Turgot-t menesztettük.

Toinette révedezve nézett maga elé, Saint-Germain neve épp jókor hangzott el. Eszébe jutott, hogy milyen gonoszul bánt el ez az ember a barátaival, de eszébe jutott az a régebbi sziklaszilárd elhatározása is - utolsó közös vacsorájukon Józseffel -, hogy egyszer s mindenkorra ártalmatlanná teszi az ellenszenves, konok öregembert.

Csinos, gonosz, elszánt mosoly játszadozott kis szája, előre ugró alsó ajka körül. Most végre talált magának való munkát. Hiába jajgat majd Lajos, amiért néhány szót váltott azzal a kedves Franklin doktorral, most majd megmutatja neki, hogy ez csak az első lépés volt azon a hosszú úton, amelyen most elindul.

 

Másnap reggel, „kis fogadótermében" Toinette megtekintette új trianoni kastélyának végleges modelljét. A terem egy részét ki kellett üríteni, hogy helyet teremtsenek a modellnek.

A kastély átépítését s a kertek újjáalakítását intéző urak Toinette körül gyülekeztek. Megjelentek Mique és Antoine Richard építészek. Megjelent Hubert Robert festő, aki a trianoni területen egy-egy kisebb építkezésnek apróbb rombolásokkal természetes-kopottas látszatot adott. Megjelentek a kert tervezői, Bonnefoy du Plan és Morei. S megjelent mindenekelőtt a műkedvelő de Caraman márki, aki Saint-Dominique utcai telkén Párizs legszebb kertjét tervezte meg, azt a kertet, amely Toinette-et trianoni parkjának átalakítására ihlette.

Toinette a modell előtt állt. A tizennyolcadik volt már, de az utolsó. Végtelen gonddal és kézügyességgel készítették. A kis tó és a patak tükörüvegből készült, a rétek s a fák tömörített és festett mohából, az épületek gipszből és fából. A részletek együttese hű, pontos képet adott az egészről.

Toinette, kezében a tömérdek alaprajzzal és színes lappal összevetette a tervet a modellel. Végre elérte azt, amit akart. Trianon olyan lesz, amilyennek megálmodta, a tökéletes egyszerűség a tökéletes művészet összezengése. Szép fehér arcáról gyermekes öröm sugárzott. A tervező urak be sokszor elátkozták már hivatalukat, hisz Toinette sohasem volt megelégedve, egyre újabb változtatásokat követelt; néha már azon voltak, hogy leköszönnek nagy fizetésű állásukról. Most azonban a kész modell előtt meggyőződtek róla, hogy sok vesződségük és bosszankodásuk nem volt hiába; Toinette pontosan, világosan látta volt, hogy mit akar, és a mű sikerült.

- Ezt pompásan csinálták, Messieurs - mondta a királyné. - Trianonunk Franciaország büszkesége lesz. Köszönöm önöknek. Gratulálok önöknek, és magamnak is.

És sugárzó arccal végignézett az egybegyűlt urakon.

- Számíthatok tehát arra - folytatta könnyedén -, hogy huszonharmadikára minden elkészül?

Az urak előbb egymásra, majd Toinette-re néztek. Tekintetük végül is Mique-en, a vállalkozás vezetőjén állapodott meg.

- Huszonharmadikán - mondta az építész - a ház beköltözhető lesz, a park pedig olyan állapotban, hogy nyugodtan lehet benne sétálni. De nem az a Trianon lesz még, Madame, amelyet felségednek és vendégeinek be szeretnénk mutatni.

Toinette szemöldöke felszaladt.

- De hiszen ön megígérte nekem ... - méltatlankodott.

- Madame - felelte az építész -, felséged számunkra nemcsak Franciaország királynéja, hanem nagyon tisztelt és szeretett kollégánk is. Ami embertől telik, az megtörtént s megtörténik. De hogy Trianon mikor készül el véglegesen, az nem csupán a mi szorgalmunkon és tudásunkon múlik, az sajnos, pénzkérdés is.

Morei, a kerttervező kiegészítésül hozzátette:

- Sok fejtörésünkbe került, Madame, s nem volt könnyű dolog Monsieur d'Angivillers-t a szükséges összegek kiutalására rábírni. Többet már aligha engedélyez. ¹

Lajos eddig kérés nélkül is kifizette Toinette minden adósságát. Kérdéses volt, vajon a Franklin-féle eset után is ilyen készséges marad-e. De Toinette büszke volt Trianonjára, alig várta már, hogy bemutathassa barátainak, hogy mit végzett, s erre a közeljövőben aligha lesz jobb alkalom, mint ez az augusztus huszonharmadika.

- Elhatároztam - vetette oda könnyedén és rendkívül gőgösen -, hogy a király születésnapját Trianonban ünnepeljük meg. Semmi kedvem elrontani ezt az ünnepet, csak azért, hogy a királyi építkezések intendánsa néhány livre-t megtakarítson. Majd beszélek Monsieur d'Angivillers-vel. De elég volt az alkuból - szakította félbe magát -, lássunk a munkának!

És sorban végigjárva a megjelent urakat, egyenként újra megtárgyalt velük egy-egy elintézetlen kérdést, nagy hozzáértéssel, szakszerűen, szeretetre méltóan.

Hirtelen kicsapódott az ajtó. Lajos csoszogott be a terembe, haragtól eltorzult, kövér, fiatal arcával.

Huszonnégy órája volt, hogy tudomást szerzett Toinette ballépéséről, mégis sikerült ébren tartania haragját. Mialatt végigkacsázott a Toinette lakosztályához vezető föld alatti folyosón, még egyszer felsorakoztatta mindazokat az okokat, amelyek igazolták haragját. Nem várhatta volna-e el teljes joggal, hogy Toinette a házasság végrehajtása után végre észre tér, s felismeri kötelességeit? Annyi hóbortját megbocsátotta már, nem lett volna-e kötelessége, hogy meggondoltabban viselkedjék, s ne ragadtassa el magát olyan könnyelmű cselekedetekre, amelyek már a bűn határát súrolják: ilyesféle dühös gondolatok kavarogtak bensejében. Toinette udvarhölgyét, aki be akarta jelenteni, bosszúsan félretolta, s beviharzott a terembe, azt tervezve, hogy támadásával meglepi a bűnöst.

S most ott állt az ajtóban - s az összegyűlt urak valóban meg voltak lepve. Toinette is csodálkozott, nem számított arra, hogy épp most találkoznak, minden gondolata Trianonnal és születésnapi ünnepségével volt elfoglalva. De annál jobb, gondolta. S hogy Lajos ilyen esetlen-otrombán belegázolt épp abba a tanácskozásba, amelyen a tiszteletére rendezendő ünnepségről tárgyaltak, még csak jobban megnövelte magabiztos fölényét.

Mindig örül, ha láthatja őfelségét, mondta kissé csodálkozó mosollyal. De kérdi, vajon valóban olyan sürgős közlendői vannak-e számára? Épp most sok dolga van, s köztük olyan ügyek is, amelyek remélhetőleg kellemes meglepetéssel szolgálnak őfelségének.

Az urak mély bókkal köszöntötték Lajost; most tisztelettudón a fal mellé húzódtak, s csöndesen mosolyogtak.

Lajos mereven, borúsan állt Toinette előtt.

- Ügy van, Madame, fontos közlendőim vannak az ön számára - mondta.

Toinette körülnézett, majd Lajosra pillantott, tekintete visszatért a modellre, majd ismét Lajosra.