- Az a meglepetés, amelyet az urakkal felséged számára előkészítünk, osztatlan figyelmet kíván, és minden időnket igénybe veszi. Ha tehát felséged közlendői mégsem volnának olyan nagyon fontosak . . .

Erősen hangsúlyozta a „nagyon" szót, a mondatot nem fejezte be, s kedvesen, várakozón mosolyogva Lajosra pillantott.

Ez konokul kitartott.

- Nagyon fontosak, Madame - mondta mogorván, csökönyösen.

Toinette vállat vont, az urak az ajtó felé húzódtak.

- Kérem, Messieurs - mondta Toinette, s felemelte kezét -, még ne menjenek el, várjanak meg, kérem. Remélem, nem tart sokáig.

Az urak újra meghajoltak, s kimentek a teremből. Lajos messze eső barna szemével Toinette-re nézett, hangosan lihegett.

- Hát ez már ... ez már mégiscsak . . .

- Hogy mondja? - kérdezte Toinette, lábát billegtetve. - Mi az, hogy: mégiscsak?

- Mit csinált ön, kérem? - tört ki végül is Lajosból.

- Hogy mit csináltam? - visszhangozta gúnyosan Toinette, Lajos elcsukló hangját utánozva. - Hogy mit csináltam? Egy nagy tudóssal beszélgettem, néhány szót váltottam vele ártatlan kérdésekről, ahogy száz más emberrel.

Lajos ennyi konok képmutatás hallatára újra dühbe gurult.

- Az igazságot akarom hallani! - rikácsolta. - Ne higgye, hogy meg tud téveszteni. Pontos jelentéseim vannak. Politikáról beszélt vele. Helyeselte politikáját.

- Ne izgassa fel magát! - felelte Toinette gőgösen. - Szamárságokat hitettek el önnel. Zenéről beszélgettünk Franklin doktorral. Azt mondtam, a szavai muzsikálnak. S ez így is van.

Lajos tehetetlennek érezte magát ennyi következetlenség hallatára. Érezte, hogy dühe elfüstölög. Leült: egy dagadozó hústömeg a kecses aranyozott széken.

- Sohasem fogja megérteni, Madame, hogy ön már nem gyermek? - mondta szomorúan. - Hogy ön már nem engedhet minden szeszélyének, mert ön ...

- Tudom - gúnyolódott Toinette -, mert királyné vagyok.

Most már szinte megesett a szíve ezen a szomorúan gunnyasztó férfin, már-már úgy látta, hogy igaztalan volt vele szemben. Hozzálépett, megérintette a vállát.

- Térjen észre, Lajos - kérlelte kedvesen. - Jöjjön, nézze meg Trianonomat! - s a modell elé vezette.

A király megállt a modell előtt, s minthogy minden műszaki probléma érdekelte, nem állta meg, hogy alaposan szemügyre ne vegye ezt az annyi gonddal s művészettel faragott kecses, bonyolult játékszert.

- Hát nem csodálatos? - kérdezte Toinette.

- De az, Madame - felelte Lajos -, rendkívül csinos - s vastag, de óvatos ujjakkal egyenként végigtapogatta a kis részleteket.

„Megint eltérünk a tárgytól" - gondolta magában bosszankodva.

- Legalább azt ígérje meg - mondta panaszosan -, hogy a jövőben meggondoltabban viselkedik.

Toinette vállat vont, elfordult Lajostól, leült a pamlagra, lábát himbálta és duzzogott.

- Értse meg végre, Madame - beszélt a lelkére Lajos - hogy ezek az emberek esküdt ellenségei a monarchiának. Ön azt mondja, hogy „ártalmatlan tudós". Hogy „muzsikálnak a szavai"! De hisz épp ez a baj! - Újra elfogta a düh.

- Ez az ember - rikácsolta magas fejhangon - rajtunk élősködik. Befurakodott közénk, a legrosszabb fajta kártevő. A leggonoszabb ellenségünk, önnek is, nekem is. Nem az angol király, hanem ő! Saint-James-i öcsénkkel még csak megértjük egymást valahogy, de ezzel a lázadóval soha.

Toinette végigmérte a tehetetlen dühében ficánkoló embert. Részvéte egyszeriben elpárolgott, már csak megvetést érzett. Amikor annak idején megírta anyjának, hogy most már végre királynévá lett, s megszüli az örököst, aki mindörökre egyesíteni fogja a Bourbon-és a Habsburg-házat, nagyot tévedett: elsietett, ostoba hencegés volt, mert Lajos még most, a műtét után sem ajándékozta meg a trónörökössel, akire Toinette teljes joggal igényt tarthatott volna. Legfőbb ideje ezek után, hogy a maga kezébe vegye a politikai gyeplőt.

- Magatartását az amerikai kérdésben elvi szempontból helytelennek tartom - oktatta ki a királyt. Gyors lélekjelenléttel összeszedte, ami a „Kék orgona" kör beszélgetéseiből az emlékezetébe ragadt. - Egyelőre természetesen semlegesek maradunk - adta elő tanáros hangsúllyal -, hisz nem tehetünk egyebet. A lázadók iránt érzett rokonszenvünket természetesen nem fogjuk leleplezni. De végeredményben mégiscsak az a legfőbb érdekünk, hogy Angliát gyöngítsük. Iszonyodom s fel vagyok háborodva, valahányszor eszembe jut, hogy az angolok még mindig Dunkerque-ben terpeszkednek. Hát nincs vér az ereiben, sire? Én nem tudok elaludni éjszaka, ha erre gondolok. Önnek jobban kellene reám hallgatnia.

Lajos elképedt. Ennyi következetlenségre nehéz volt válaszolni.

- Tudja-e ön egyáltalán, hol van Dunkerque? - kérdezte. S még mielőtt Toinette válaszolhatott volna: - Eddig még nem volt szokásban - folytatta -, hogy Franciaország királynéja államügyekbe avatkozzék. - Meg volt bántva, őszinte meggyőződéssel védekezett.

- Higgye el nekem, tudom, hogy mit teszek - mondta. - Meggondolok, megbeszélek mindent, minden szempontból, minisztereimmel, könyveimmel, önmagammal és istennel.

De Toinette erről nem volt hajlandó tárgyalni.

- Ha már hivatalosan semlegesek kell hogy maradjunk - folytatta a király kioktatását -, akkor legalább emberi jóindulatot mutassunk az amerikaiak iránt, úgy, ahogy én tettem.

Lajos tovább magyarázta politikáját, meg akarta magát értetni Toinette-tel. Sem ő, sem György király nem akar háborút. De a népek forronganak. Lelkiismeretlen uszítók izgatják őket, presztízskérdések is belejátszanak, s ha az ember nem elég óvatos, egyik napról a másikra olyan csapdába kerülhet, amelyből nincs többé kiút.

- Angliának most semmi szüksége háborúra - fejtegette -, épp elég dolga van lázadó gyarmataival. De mi sem háborúskodhatunk, pénzügyeink nem engedik, hadseregünk sincs kellőképp felszerelve.

E türelmes, logikus magyarázatból csak egy szó ütötte meg Toinette fülét. Épp kapóra jött.

- Ha nem vagyunk kellőképp felszerelve - akaszkodott bele a szóba -, ki tehet róla? Ki más, mint az ön hadügyminisztere? Mióta védelmezi már ön ennek a nyakas, vén szamárnak a reformjait, pedig ezek a reformok a legkínosabb helyzetbe hozták barátaimat, engem is mióta esz már a méreg miattuk, már szinte belebetegedtem, s erre felséged azzal áll most elő, hogy: „nem vagyunk kellőképp felfegyverkezve"! Mennyi áldozatba kerültek nekünk s az országnak ezek a reformok, s ma ott tartunk, hogy félnünk kell a háborútól! Nem gondolja, felség, hogy ebből csak egyetlenegy következtetést lehet levonni? El kell zavarni azt az embert, de mielőbb!

Lajos, alacsony székén ülve, hirtelen kiegyenesedett. Kövér arca oly veszélyesen elfelhősödött, hogy Toinette megértette, elvetette a sulykot.

- Legalábbis én így gondolom - folytatta gyorsan -, de lehet, hogy még nem foglalkoztam elég behatóan az üggyel.

Lajos csak nehezen tudta türtőztetni magát.

- A hadsereget felszerelni egy Anglia elleni háborúra - mondta bőszen, visszafojtott dühvel -, az nem gyerekjáték, Madame. Ahhoz több ész kell, mint Bagatelle-t, vagy akár trianoni kastélyt felépíteni.

Elégedetten látta, hogy célba talált.

- Az amerikai hadsereggel nem sok vizet lehet zavarni - folytatta. - Nem hadsereg az, csak egy fegyelmezetlen, rosszul felszerelt nemzetőrség. Ha háborúba keveredünk Angliával, akkor úgyszólván egyedül kell helytállnunk. S annak a háborúnak nemcsak Európa lenne a színtere, távoli országokba is csapatokat kellene küldenünk. Az angolok nagy seregekkel s készletekkel rendelkeznek Amerikában, óriási hajóhaduk van, amellyel hatalmas seregeket fognak tengerentúlra szállítani, mi pedig, s ezt értse meg, Madame! mi pedig kénytelenek vagyunk hadainkat s teljes hadfelszerelésünket a tengerre bízni, amelynek biztonságát hatalmas ellenség fenyegeti. S tűrjem el, hogy könnyelműen belesodorjanak egy ilyen háborúba? Ezt nem teszem, Madame, ezt soha! És senkinek sem engedem meg, önnek sem, hogy ebben az elhatározásomban megingasson.

Minthogy Toinette látta, hogy Saint-Germainnel kapcsolatos tervét jobb időkre kell elhalasztania, elhatározta, hogy egy más engedményt csikar ki Lajosból.

- Úgy bánik velem, mint egy gyerekkel - duzzogott - akivel mindent elhitethet az ember. De én pontosabban vagyok tájékozódva, mint ahogy ön hiszi. Nem igaz, hogy az amerikai hadsereget semmibe sem lehet venni. A rebellisek halálmegvető bátorsággal küzdenek, már csatát is nyertek. Elfelejtettem, hogy hol, de erről biztos tudomásom van.

- Hát igen, ebben valamennyire igaza van - ismerte el Lajos tárgyilagosan. - Trentonnál és Princetonnál csatát nyertek. De azok nem ütközetek voltak - tartott ki a maga igaza mellett -, csak kisebb csatározások, portyázások. S ennek is már jó ideje, és azóta teljesen megbízható híreim vannak arról, hogy Washington tábornok ügye nem a legjobban áll. Ha mi nem küldenénk titokban segítséget az amerikaiaknak, máról holnapra szétszaladna az egész hadseregük.

Lajos most már azon a nyomon haladt, amelyre Toinette terelte. Most aztán olyan lépésre fogja rávenni, olyan engedményt fog kicsikarni belőle, olyan győzelmet fog aratni rajta, amely sokszorosan nagyobb, mint amilyen Saint-Germain elbocsátása lett volna. Most majd elválik, hogy segítségére tud-e lenni barátainak. Óvatosan indult el a cél felé.

- Egyszóval azért nem hajlandó rajtaütni Anglián, s kihasználni gyengeségét, mert rossz a felkelők katonai helyzete?

- Igen - ismerte el Lajos habozva -, ez egyike a legfőbb okoknak.

Toinette elhatározta, hogy most megteszi a döntő sakkhúzást.

- Mondok önnek valamit, Lajos! - ajánlotta. - Megígérem önnek, hogy a magam személyét illetően a jövőben lázadó gyarmatokkal szemben annyi semlegességet tanúsítok, mint ön és József együttvéve. Ön viszont cserébe ígérje meg, hogy ha megváltozik a helyzet, s az amerikaiak katonai sikereket érnek el, akkor szövetségre lép velük, s hadba indul Anglia ellen.

Lajos rosszkedvűen, verejtékezve bámult maga elé.

- Ezt még meg kell gondolnom - felelte. - Ne siessük el a dolgot!

De Toinette diadalmasan, haragosan nem tágított.

- Hisz épp az imént mondta - unszolta Lajost -, hogy csupán az amerikaiak rossz katonai helyzete az oka, bugyután is nem segíti meg őket. S most visszavonja, amit mondott?

- Ugyan, Toinette - mondta Lajos boldogtalanul -, hát nem érti ...

- Annyit mindenképp értek - felelte Toinette -, hogy nem állja a szavát.

- Ha az amerikaiak - felelte Lajos habozva - katonai sikereket érnének el, úgy értem, számottevő sikereket, az természetesen megváltoztatná a helyzetet.

- Úgy értsem - kapott rajta Toinette -, hogy akkor megkötné velük a szövetséget?

- Hát igen - mondta Lajos húzódozva -, akkor meg lehetne kötni.

- Rendben van, sire - rögzítette le Toinette. - S most, hogy végeztünk a politikai ügyekkel, nézzük meg szép nyugodtan kis-trianoni modellemet.

 

Augusztus huszonharmadika rekkenő meleg nyári nap volt, s az a kevés vendég, aki Trianonban Lajos születésnapját ünnepelte, nagyokat sóhajtozott, amikor Toinette azt indítványozta, hogy járják körül a parkot.

De a kert szépsége hamar elfeledtette velük a napégette utak fáradságát. Nyoma sem volt itt a versailles-i kertek kicirkalmazott pompájának, amelynek divatja már lassanként múlófélben volt; mesterien egyszerű ízléssel azt a természetet alkották itt újjá, amelyet e hölgyek és urak Rousseau révén megszerettek. A társaság el volt ragadtatva. Toinette egyszerű, fehér vászonruhába öltözve, vezette körül vendégeit a parkban. Csodálatosan könnyű járásával futkosott, lebegett végig a fasorokon, firenzei szalmakalapja alól vastagon buggyant ki gyönyörű, hamvasszőke haja, vakítóan fehérlett nemes formájú karja, nyaka, válla a gyöngéd csipkék között. Építészei és művészei kísérték, lelkendezve mutogatta vendégeinek művét. Leplezetlen, gyermekes örömmel hívta fel figyelmüket azokra a részletekre, amelyeket ő maga a legjobban kedvelt, időnként felszólítva szakembereit a szép különlegességek magyarázatára. Nyolcszáz fajta fa és cserje nőtt parkjában, amelyeket a világ minden részéről gyűjtöttek egybe. A bükkfa Németországból érkezett, a ciprus Krétáról, a nemesfenyők Örményországból, a Pireneusokból és Kínából hozták a babérfákat, Louisianából a tiszafát, Virginiából az akácot, melyet a francia föld eddig még nem ismert. Maga Észak-Amerika kétszázharminckilencféle fát és bokrot szállított, magyarázta Morei, a botanikus. Toinette hosszú, gyönge húsú kezével gyöngéden megsimogatta libanoni cédrusát, s büszkén hívta fel Károly herceg figyelmét tubarózsáira, melyek sokkal szebbek voltak, mint a hercegéi a Bagatelle-ben.

A csúfolkodó kedvű, rosszmájú hölgyekre és urakra is átragadt Toinette lelkendező, naiv öröme. A pimasz Károly herceg elfeledkezett pimaszságáról, a kövér, savanyú kedvű Xavier herceg rosszmájúságáról, Vaudreuil erőszakos gőgjéről. De mindannyiuk közül Lajos érezte magát a legjobban. Milyen remekbe sikerült ez a Trianon! A többi hírneves park, Horace Walpole, de Ligne herceg, az orléansi herceg kertjei elbújhatnak e csodálatos műremek mellett, amelyet szép felesége, Toinette teremtett. S annak is örült, hogy a többieknek is nyilvánvalóan ez volt a véleményük. Valamennyi része azért neki is van ebben a sikerben; mert hát ki adta rá a pénzt?

Toinette új orangerie-jára, narancskertjére is szerfölött büszke volt. Mennyi pénzt fog vele keresni, kiáltotta diadalmasan. Csak a narancsvirágok árából évente legalább három-négyszáz livre-t tud kiszorítani, jól termő esztendőkben talán ezret is. Lajos elgondolkodott.

- Tényleg, drágám? - kérdezte kételkedve.

- Hogyne! - felelte Toinette. - A költségvetés ennyit irányoz elő, nem igaz, Monsieur? - fordult d Angivillers-hez.

- Nem egészen, Madame - felelte ez tisztelettudón. Súgva néhány szót váltott egy hivatalnokával.

- Évi tizenöt livre jövedelemre számítunk, ami jó esztendőkben talán negyvenre is felmegy - közölte.

- Az is több a semminél - mondta Lajos jóindulatúan, s nyomban elhatározta, hogy sévres-i porcelánjainak kiállításából és árveréséből legalább háromszázötvenezret fog kihozni.

A vendégek megcsodálták, milyen élethűen, kedvesen kanyarog a patak; vizét hosszú csöveken hozták nagy távolságból. A patak nyájasan csobogva egy mesterséges tóba torkollt, amelynek közepéből mesterséges sziget emelkedett ki; körülötte hattyúk mártogatták nyakukat a tóba. A tó partjain túl egy alpesi táj látszott, mesterséges sziklákból, mesterséges mohával.

- Úgy fest minden - ismerte el Xavier herceg -, mintha IV. Pharao ideje óta állna itt.

- Úgy van - helyeselt Lajos. - Úgy érzem itt magam, mint amikor vadászaton vagyok a természet kellős közepén.

Elképesztő volt, hogy mi mindent zsúfoltak össze e kis területen: hidakat, templomocskákat, lugasokat, barlangokat, nem szólva az ábrándosan regényes romokról, amelyeket Hubert Robert, a festő tervezett finom ízléssel.

- Önt ezután alighanem Rom Robert-nek fogják hívni uram - dicsérte meg Vaudreuil, s a festő a dicséret hallatára mélyen meghajolt.

A kínai pavilonhoz érkeztek. Itt is alaposan felújítottak mindent. Egy láthatatlan szerkezet körhintát forgatott, melynek alakzatait, sárkányokat és pávákat, Bocciardi szobrász tervezte. Toinette felvetette magát az egyik fafigura hátára, bájos hetykén ülte meg az óriási sárkányalakot. A többiek követték példáját, s vékony, ezüstös zenére lovagolni kezdtek. Maga Lajos is, jókedvűen és izzadva, letelepedett egy páva hátára, s amikor ez betört alatta, vidáman, teli torokkal nevetett.

Vaudreuil egy merész, nyaktörő ugrással Toinette mellett termett, kezével-lábával kapaszkodva a kötélzetbe. Minden sporthoz értett, a jeu de paume-ban, a teniszben egész Párizsban párját ritkította. Míg nyakát kockáztatva, együtt forgott Toinette sárkányával, halkan beszélt hozzá:

- Most itt az alkalom - mondta. - Oly kitűnően sikerült minden! Soha még ilyen szép, ilyen elbűvölő nem volt, Toinette! S ő is jó hangulatban van. Ma rá kell vennie!

- Mire? - kérdezte Toinette, egy boldog, üres mosollyal ajkán.

- Hogy végre elküldje az öreg Saint-Germaint - felelte Vaudreuil halkan, indulatosan.

Még sok látnivaló akadt, a kelleténél is több, bele is fáradtak. De volt a parknak még egy látványossága, amelyet Toinette okvetlenül be akart mutatni vendégeinek, mielőtt visszatérnek a kastélyba: kis faluját, bájos, csodálatos, természethű, minden porcikájában realista kis falvacskáját. Megépítése alatt az az idillikus pásztortáj lebegett előtte, amelyben Boufflers lovag Aline-jának hősnője, Golkonda királynője keresett menedéket. S amikor a művelt Xavier herceg ráismert: „De hisz ezt a tájat az Aline-ból ismerem!", elpirult örömében.

Nyolc házból állt a falu, s mindegyiknek megvolt a maga veteményeskertje és gyümölcsöse. Pajták, csűrök, fapadok voltak a faluban, egy kis majorságot is lehetett látni, egy baromfiudvart, egy malmot s egy külön kis házat a falu pandúrja számára. A falu közepén kis piactér terült el. Juhnyájak legelésztek, az istállókban tehenek topogtak a jászol előtt.

Elővezették a teheneket is, csupa különlegesen tiszta, jól ápolt jószág volt. Az istálló ragyogott a tisztaságtól, padlóját fehér márványlapokkal burkolták be, fala azonban természetesen repedezett volt, a repedések Hubert Robert-nek, a festőnek a tervrajzai szerint készültek. Toinette kedvenc tehene, Brunette mellé ült s megfejte; a sajtár, melyet Pourrat mester maga tervezett, a legdrágább sévres-i porcelánból készült. A vendégek ámuldozva nézték, milyen fürgén, ügyesen munkálkodnak Toinette hosszú ujjai a tehén tőgyén.

- Takaros, nagyon takaros - mondta Károly herceg, a művelt Xavier herceg pedig Vergilius Eclogái-ból idézett.

Lajosnak szerencsés ötlete támadt. Azt indítványozta, hogy árverezzék el a tejet. Magas árajánlatok hangzottak el, Lajos végül huszonöt aranyra verte fel az árát. S nagyot nevetett hozzá.

- Éljen a királyné! - kiáltotta, esetlenül meghajolt Toinette előtt, ivott.

Monsieur d’Angivillers időközben érdekes részleteket beszélt el arról, hogy mibe került a falvacska felépítése. Nem a házak kerültek sokba, hanem a lakosaik. Madame, aki közismert jótékonysági hajlamairól, szűkölködő parasztokat kívánt a faluba telepíteni. De nehéz volt alkalmas emberekre akadni. Ha nagy nehezen találtak egyet, akinek a fejével Róbert, a festő meg volt elégedve, akkor Mique, az építész tiltakozott stílustalan keze ellen, s a parasztot haza kellett küldeni és kártalanítani; a helyébe hozott új parasztnak megint más hibái voltak, s ha a művészek végül is meg voltak elégedve, Madame állt elő újabb kifogásokkal.

Toinette a parasztjait is elővezette. Különösen a falu harmadik házában lakó, Vally nevű öreg parasztra, a falu bírájára hívta fel büszkén vendégeinek figyelmét, s Vercyre, a falu csodálatosan valódinak ható pandúrjára. Lepain, az iskolamester is legmagasabb elismerésben részesült; megdöbbentően hasonlított Greuze Falusi iskolamester-ére, amely a Szalon kiállításán nagy feltűnést keltett. Toinette kis védencét, Pierre Machard-t is érdeklődve nézegették. Lehámozták róla pompázatos udvari ruháját, s falusi gúnyába bújtatták; a fiúcska nem valami otthonosan mozgott a szokatlanul nehéz, hosszú ködmönben, az otromba facipőkben. Toinette elmondta, hogy neveltetését személyesen külön is figyelmébe ajánlotta a tanítónak. A legújabb divat szerint fogják felnevelni, azok szerint a természetelvű törvények szerint, melyeket Rousseau Émile-jében megfogalmazott. Lajos a magasba emelte a fiúcskát. Ez leejtette egyik fapapucsát, elszontyolodott, Lajos egy kis nyalánksággal vigasztalgatta.

- De hol marad a mi Ulrich Schätzlink? - kérdezte Toinette.

Mindenki felfigyelt. Ulrich Schätzli története annak idején az egész országban feltűnést keltett. Az uznachi paraszt a svájci gárdában szolgált, derék, fegyelmezett katona volt. Tudni való azonban, hogy a svájciak a világ minden más nemzeténél jobban szeretik hazájukat - az Enciklopédia meghatározása szerint a ,,hazafiasság"-ot egyenesen svájci betegségnek nevezték - és Ulrich Schätzli egy alkalommal, egy szabad estéjén, miután A kényes Katharinához címzett csapszékben alaposan felöntött a garatra, egymagában kiállt a Louis le Grand térre, és a járókelők nem csekély örömére teli torokkal elénekelt néhány hazai nótát, köztük, utolsónak a mélabús „A strassburgi sáncokon" kezdetű dalt is. A legkeresztényibb király svájci testőrségénél azonban szigorúan tilos volt a hazai nóták, s különösen ennek az utolsó dalnak az eléneklése, amelyet Párizsban Ranz des Vaches-nak neveztek; attól féltek, hogy felkelti a svájciak honvágyát, és megszaporítja a szökevények számát; mi több, egy régi s még hatályon kívül nem helyezett rendelet halálbüntetést szabott ki a Ranz des Vaches eléneklésére.

Lajos persze álmában sem gondolt arra, hogy kivégezteti a svájci Ulrich Schätzlit, de hogy mihez kezdjen vele, azt maga sem tudta, annál kevésbé, mivel hadügyminisztere, Saint-Germain megkövetelte, hogy minden fegyelemsértést keményen megtoroljanak. Lajosnak tanácstalanságában kapóra jött, hogy Toinette megkérte, engedje át az embert trianoni faluja számára. Ulrich Schätzlit tehát szégyenszemre megfosztották testőri rangjától, és kinevezték Trianonba ,,svájci"-nak.

Ulrich Schätzli még ma is annyira restellte szégyenletes balesetét, hogy a falu bírájának buzgó rábeszélésére sem volt hajlandó megjelenni a király színe előtt; most azonban hiába kapálódzott, Toinette elé kísérték. Fegyelemsértése még ma is úgy megfeküdte a gyomrát, hogy majd a föld alá süllyedt szégyenében. Svájci viseletben jelent meg, hosszú, szürke posztókabátban, s egy nagyon rövid nadrágban. Jelmezét Hubert Robert festő tervezte a nagy regényíró, Claris de Florian alpesi regényeinek leírásai alapján.

Feszes katonai tartásban állt most a hórihorgas termetű Ulrich Schätzli a vendégek előtt, akik érdeklődve nézegették, Károly herceg még körbe is járta. Lajos pedig rövidlátó szemével sűrűn pislogva a paraszt megmerevedett, rezdületlen arcába pillantott, s azt mondta: ,

- Hát igen . . . nos ... ezt a problémát tehát megoldottuk volna.

A társaság már messze járt, amikor a svájci merev vigyázzállásban még mindig az árnyékát őrizte.

Toinette vendégei ezután belülről tekintették meg a kastélyt. Franciaország legelső festői és szobrászai fogtak volt össze, hogy feldíszítsék az előcsarnokot, a lépcsőházat, az előszobákat, az ebédlőtermet, a kis és a nagy szalont, a parányi könyvtárt és a tágas öltözőt, a budoárt és a hálószobát.

A vendégeket legjobban a háló érdekelte. Nem a nemesen formált, kék selyemmel kárpitozott bútorok, nem a kandalló, rajta a gyönyörű órával, nem Watteau és Pater festményei; a legélénkebb érdeklődést az a három kép keltette, amelyet Schönbrunnból küldtek Toinette-nek. Mert nemcsak az a két kép jött meg, amelyet Mária Terézia ígért a lányának; József sem óhajtotta elmulasztani az alkalmat, hogy ajándékot küldjön Toinette-nek.

A két kép, Mária Terézia ajándéka még szebb volt, mint ahogy Toinette emlékezetében élt. Wertmüller festette őket, Toinette zsenge gyerekkorában. Tízéves volt az idő tájt, s bátyja, József esküvője alkalmából nővéreivel, a kis főhercegnőkkel operát és balettet játszottak. Az egyik kép tánc közben ábrázolta, két fivérével, Ferdinánddal és Miksával keringőzött; nagyon kislányosan festett piros mellény kéjében és fehér, virágos selyemszoknyájában. A másik kép még vonzóbb és érdekesebb volt; ezen nagyon komoly, elmerült arccal fivérével és egy nővérével valami mitológiai balettet táncolt, egy gyöngéden megfestett, félig klasszikus, félig angol táj háttere előtt. Nagyon tetszett önmagának ezen a szigorú és mégis kecses képen, s látni való volt, hogy a többieknek is tetszik.

A harmadik kép volt a legkülönösebb. Nagybátyját, Károlyt, nagyapja fivérét, Miksát és az öreg József Mária főherceget ábrázolta, valamennyiüket barátcsuhában, mialatt saját sírjukat ássák. Toinette nem emlékezett arra, hogy Bécsben valaha is látta volna ezt a képet. József fivére nyilván rosszkedvének egy kaján percében küldte el neki. A Mária Terézia küldte két képet Mercy gróf adta át, ezt a harmadikat Vermond abbé. Toinette eleinte bosszankodott a hátborzongató tréfán, de végül elnevette magát, Vaudreuil is jót mulatott a furcsa ötleten, s így Toinette végül is elhatározta, hogy festőinek tanácsai ellenére, akik művészi szempontból ellenezték, felakasztatja a hálószobájában. Most itt lógott tehát a falon, s vidám, elegáns vendégei kissé szorongva, érdeklődve, mosolyogva álltak előtte és nézték.

A korai vacsora jó hangulatban telt el. Egy süllyeszthető asztalon ettek, amely megterítve, ételekkel megrakva emelkedett ki a padlóról, lakájokra nem volt szükség. Toinette elmondta, hogy takarékosságból használja férje boldogult nagyapjának, XV. Lajosnak ezt a találmányát. Egyébként is, ugyancsak takarékossági okokból sok régi bútort tartott meg, még az ágya is egyik elődjétől származik; a „ringyó", Madame Dubarry ágya volt, súgta Gabrielle fülébe. A történet körbejárt, amire Monsieur d'Angivillers nem állhatta meg, hogy - ugyancsak súgva - ne közölje, hogy ez a takarékossági okokból megtartott ágy alighanem a királyság legdrágább ágya; a Madame rendelte két oszlop maga kétezer livre-be került. Egyébként sem a „ringyó" ágya volt, hanem a boldogult nagyapáé, Lajosé, ami természetesen nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy olykor Madame Dubarry is ne aludt volna benne.

Lajos fékezhetetlen étvággyal evett, a többieket is szüntelenül kínálgatva.

- Itt mi nem nemesek vagyunk, Messieurs et Mesdames - kiáltotta -, csupán emberek, sőt parasztok, tehát együnk.

Vaudreuilnek egy ötlete támadt. Bízva Lajos jó hangulatában, azt indítványozta, hogy küldjék el az opera zenészeit, akik a zenét szolgáltatták a vacsorához, s hívassák el helyükbe a svájci Ulrich Schatzlit.

- Mint Madame udvarmestere - mondta -, gondoskodnom kell arról, hogy őfelsége születésnapi ünnepének vissza nem térő, egyszeri jelleget adjak.

Az első percben Lajos elképedt e vakmerőségre, de aztán jó képet vágott hozzá.

- Rendben van - mondta. Előhívatták a svájcit.

- ön most már nincs a gárda szolgálatában, jó ember - mondta neki Vaudreuil. - Mit szólna hozzá, ha arra kérném, hogy énekelje el nekünk híres nótáját?

Ulrich Schätzli feszes vigyázzállásban állt a király előtt, és egy szót sem értett abból, amit Vaudreuil mondott neki.

- Hogy érti az uraság? - kérdezte. - Mit parancsol az uraság?

- Az uraság azt parancsolja - felelte Vaudreuil -, hogy énekelje el nekünk pásztordalát, azt a híres Ranz des Vaches-t.

- Az tilos - felelte Ulrich Schätzli.

- Szamárság, fiam - mondta Vaudreuil.

Egy aranyat vett ki a kezéből. - Nézd meg ezt a fejet - mondta, majd Lajosra mutatva -, s nézd meg ezt a másikat! Ebben az országban ez az ember parancsol és tilt.

A svájci mereven állt, mintha nyársat nyelt volna, izzadt.

- Tehát nincs eltiltva, tábornokom, sire? - kérdezte Lajost.

- El volt tiltva, de most már nincs - felelte Lajos a maga tárgyilagos módján. Maga is kíváncsi volt a híres dalra, s ezenfelül az is érdekelte, vajon megérti-e a német szöveget.

- No énekeld el, fiam! - mondta most a hosszú svájcinak.

Ulrich Schätzli szigorú előírásos tartásban, lábát megfeszítve, mereven, délcegen, szálfaegyenesen állt a király előtt szürke, piros sujtásos posztókabátjában, nagyon rövid nadrágjában, kezével kalapját deszkamereven kinyújtva. De szemmel láthatóan fel volt indulva, nehezen lélegzett, kemény arca meg-megvonaglott. S egyszerre csak katonásan harsányan elkiáltotta magát:

- Parancsára, tábornokom, sire!

S aztán teli torokkal rágyújtott, parasztosan, harsánydurva torokhangon:

Strassburgi várnak árkán

Búsultam én a vártán;

Hallottam havasi kürt szavát:

Hitt, hogy menjek, hitt, hogy ússzam át,

Jaj, tudtam, hogy mi vár rám!

 

Végigénekelte az egész hosszú, egyszerű, bánatos éneket, arról, hogy miképp fogták ki a folyóból, állították ezrede sorfala elé, s ítélték halálra.

Testvéri jó vitézek,

így rendelé a végzet.

A pásztorfiú lelke rajta:

A pásztorkürt sodort a bajba,

A kürtös, aki fújta.

Testvéreim, ti hárman,

Lőjetek hát immáron!

Ne kíméljétek ifjú éltem,

Hadd szökkenjen magasba vérem,

Hadd fesse új mundérom.

Jó Atyám, Menny Királya!

Nézz e bús katonára,

Hol majd örök életre eszmél:

Paradicsomodba eresszél,

Rólam megemlékezzél.

Ulrich Schätzli ugyan mindvégig, az ének utolsó soráig merev vigyázzállásban állt, de szeméből kibuggyantak a könnyek, s végigcsorogtak durva arcán. Lajos is meg volt hatva. A szövegnek nagy részét megértette, amit pedig nem, azt most elismételtette a svájcival, s megkérdezte tőle, mit jelent. Aztán a többieknek is elmondta a ballada tartalmát.

- Hát nem megmondtam - kiáltotta Toinette elégedetten s jelentőségteljesen -, hogy ezek a köztársaságiak nem rossz emberek, könnyen ellágyulnak, s van érzékük a zene iránt.

Majd Ulrich Schätzli felé fordulva, megkérdezte tőle:

- Most már jobban megy a sora, kedvesem? Jól érzi magát ebben a kis faluban? Ugye szakasztott olyan, mintha Svájcban volna?

Ulrich Schätzli egy szót sem értett az egészből, zavartan, kétségbeesett arccal nézett maga elé.

- Parancsára, Madame! - kiáltotta aztán gyorsan. Lajos kedvesen egy pohár bort nyújtott feléje.

- Igyál, fiam - mondta -, gyűjts egy kis erőt. Jól végezted a dolgodat.

S egy Lajosaranyat nyomott a markába.

 

A Théâtre Français színészei, a színre kerülő A borbély szereplői is ugyanebben az órában ültek vacsorához. Nagy gonddal előkészített vacsora volt. Monsieur d'Angivillers Toinette megbízásából közölte velük, hogy az étlapot maga a királyné állította össze, az étrendet különlegesen csinos kiállításban nyomtatták ki, de minthogy a kastélyban kevés volt a hely, s nem is lett volna illő, hogy a színészek együtt étkezzenek a király vendégeivel, a lakájokkal együtt fogyasztották el a vacsorát.

Ez nem volt bántó, nem is volt különösebben izgalmas. A király vacsoráján csak született arisztokraták vettek részt, olyanok, akiknek családfájában a XIV. századig visszamenőleg egyetlen polgárt sem lehetett találni; a szokásnak megfelelően szigorúan elkülönítették magukat a köznéptől. Ennek ellenére, s noha egy szót sem ejtettek róla, a Théâtre Français tagjai szemlátomást nem örültek annak a nyilvánvaló megaláztatásnak, hogy lakájok közé ültették őket.

Szemfüles fickók voltak egyébként ezek a lakájok, tapasztaltak, elmések és szemtelenek. Ha gazdáik végleg megfeneklettek valamilyen ügyükben, hozzájuk fordultak, bizalmas viszonyban voltak velük, s a lakájok sok titkos politikai, anyagi és szerelmi ügyletüket bonyolították le. Jól értettek mind a nagy, mind a kis politikához, a pénzügyekről nem is szólva, maguk is ügynökösködtek, pénzt kölcsönöztek gazdáiknak, sokat kerestek. Egymást gazdáik nevén hívták, Vaudreuilnek, Provence-nak, Artois-nak. Félrevezetni nem nagyon lehetett őket, józan, okos, felvágott nyelvű párizsiak voltak, minden bizonnyal szórakoztatóbbak, mint Toinette vendégei. A színészek, míg az asztaluknál ültek, mégis úgy érezték, mintha minden falatjukhoz egy csipetnyi mérget adagoltak volna.

Monsieur de Beaumarchais is a színészek és lakájok asztalánál ült. Nyilvánvalóan nagy hálára volt kötelezve Vaudreuil iránt, amiért ez ma előadatta A borbély-t, amivel alig hanem egy lépéssel közelebb jutott a Figaro előadásához is. Mindazonáltal ezt a vacsorát a lakájok asztalánál tűrhetetlen megaláztatásnak érezte, és súlyosan megneheztelt Vaudreuilre.

Minthogy már nem fenyegetett az a veszély, hogy összetalálkozhatnak a kékvérűekkel, d'Angivillers meghívta a hölgyeket és az urakat, tekintsék meg a kastélyt s a parkot, mielőtt átöltöznek az előadáshoz. A színészek tehát elandalogtak a kertek sétányain, meghallgatták a csermely csobogását, eveztek a tavon, megnyergelték a kínai körhinta meseszörnyeit, ők is szerették a „természetet", s közülük elsősorban Désirée pontosan megértette, hogy Toinette-nek mi volt az elképzelése, s mennyit valósított meg belőle. Mindez azonban nem akadályozta meg a színészeket abban, hogy rosszmájú ékeket ne faragjanak, s Pierrenek is eszébe jutott egy gonoszkodó szó, amelyről tudta, hogy hamarosan be fogja járni az egész országot: Petit Schönbrunn-nak¹¹ nevezte el a trianoni kastélyt.

Mégis el kellett ismernie, a színészekkel egyetemben, hogy szebb színházban még nem játszottak, mint amilyen ez a trianoni kis színpad volt. A nézőtér jón oszlopaival, fehér és arany színeivel templomra emlékeztetett. A páholyokat s a széksorokat kék bársonnyal kárpitozták, oroszlánfejű pilléreken nyugodott az erkély, szeretettel, gonddal s ízléssel készült itt minden. A színpad is oly tökéletesen fel volt szerelve mindenféle gépekkel és szerkezetekkel, hogy tökéletesebbről álmodni sem lehetett volna.

¹¹ Kis-Schönbrunn.

 

Az előadás alatt a színészek gyakran érezték hiányát annak a vastagon felcsattanó tapsnak, amely a Théâtre Français-ban a párbeszéd egy-egy mondatánál rendszerint megszakította az előadást. Igaz, hogy Lajos mennydörgő nevetése egy egész nézőtér nevetését pótolta, de lassú észjárása lévén, vagy késve, vagy egyáltalán nem nevetett. Egyébként most, színpadon látva, nem is volt olyan gonosz ez a darab, mint amilyennek olvasás közben vélte. Ezt meg is mondta Pierrenek.

- Nagyon jó, Monsieur - mondta. - Jól mulattam, nevettem is, bizonyára hallotta. Csak így tovább, Monsieur!

- Igyekszem, Monsieur - felelte Pierre, s meghajolt.

Ezután a színészekkel együtt vissza kellett vonulnia.

Toinette és vendégei pedig a falvacska piacterén táncoltak. Előhívatták a parasztokat is, a zenészeknek pedig, akiket vacsora alatt elküldtek, hogy helyet adjanak Ulrich Schätzlinek és Ranz des Vaches-ának, most meghagyták, hogy a paraszti táncokhoz húzzák a talpalávalót. Toinette Vallyval, a falu bírájával táncolt, Gabrielle Vercyvel, a pandúrral, Lajos maga pedig nevetve és izzadva, a pandúr lányával, egy nagy darab, félszegen vihogó lánnyal járt el egy kört.

Úgy tervezték, hogy Toinette ezt az első éjszakát egyedül tölti Trianonban, Lajos pedig a többiekkel együtt visszatér Versailles-ba. De a királyt annyira felélénkítette Ulrich Schätzli dala s a tánc a pandúr lányával, hogy kíséretét hazaküldte, s Trianonban maradt. Félszegen valami nehezen érthetőt dadogott, de Toinette egy szempillantás alatt kitalálta, hogy mit akar. Szívesebben maradt volna ugyan egyedül ezen az első trianoni éjszakáján, de nem akarta elmulasztani a kínálkozó alkalmat, hogy kieszközölje Lajosnál Saint-Germain elbocsátását.

 

Meghagyta tehát Lajosnak, hogy várjon, s hálószobájába ment.

Lajos ide-oda csoszogott, szuszogva, izzadva, esetlenül a nemesen kecses termekben. Majd a kellő idő elteltével, megkaparászta a hálószoba ajtaját.

- Jöjjön be! - kiáltotta Toinette fojtott hangon.

A gyertyafényben a kék háló még szebb, még hívogatóbb volt, mint nappal; nemesen egyszerű vonalaival terebélyesen sötétlett a nagy ágy, amelyben XV. Lajos és időnként Madame Dubarry aludt, a falakon lógó képeken szertartásosan merev mozdulatokkal, kecsesen táncolt a kis Toni testvéreivel a klasszikus tájban.

- Ne oltsuk el a gyertyákat? - ajánlotta Toinette.

- Oltsuk el? - tétovázott Lajos. - Hát jó! - egyezett bele, s elfújt néhány gyertyát, a parázsló kanócot az ujjaival elnyomva.

- Hagyja már! - mondta Toinette, amikor látta, milyen sokáig tart. Néhány gyertya égve maradt, s fel-fellobogó fényt vetett a felséges öreg rokonokra, akik azzal mulattatták magukat, hogy álruhában a saját sírjukat ásták. Lajos körülményesen levetkőzött, de még mielőtt teljesen elkészült volna vele, belefeküdt az ágyba. Toinette behúzta a függönyöket.

Később a függönyök mögött Toinette elmondta a királynak, hogy ezután, a trianoni építkezések befejeztével sokkal alacsonyabb költségvetéssel is beéri. Nem felejtette el Lajosnak, hogy több alkalommal is szemrehányás nélkül ki fizette adósságait, ezt méltányolja, és hálás érte. Erre többé nem kerül sor. Trianon elkészült, s ezzel minden vágya teljesült. Kártyázni sem kártyázik már, sem fáraót, sem lansquenet-et nem játszik többé, kerül minden fölösleges kiadást. A király mellére hajtotta fejét, hozzá simult. Lajos barátságosan dörmögött, s elégedetten nézte a lobogó gyertyák hajladozó, halvány árnyékait az ágy függönyein. Toinette egy ideig hallgatott. Aztán újra beszélni kezdett.

- Minthogy ezen a téren a kedvében igyekszem járni, sire, felteszem, hogy ön sem tagad meg tőlem egy szívességet.

Lajos kelletlenül szuszogott, néhány érthetetlen szót mormolt maga elé.

- Küldje el már végre azt a kártékony, vén hülyét, Saint-Germaint! - követelte Toinette, egyenesen a király mellének szegezve a felszólítást. - Ki miatt kaptunk össze a múltkor is? Csakis őmiatta. Minden civódásunknak ő az oka.

Lajos kedvetlenül fészkelődött az ágyban. Mindig ez történt, Toinette utána mindig elrontotta a dolgot. Mindig követelt valamit utána. Bizonytalanul átsuhant az emlékezetén, hogy Madame Dubarry is ebben az ágyban aludt, s hogy az, amit Toinette csinál vele, s ahogy csinálja, nem királynéhoz méltó magatartás. Dörmögött, motyogott, néhány érthetetlen szót hallatott. Sok minden jutott az eszébe, a hadsereg reformja, a fegyelem, Turgot pénzügyminiszter, s hogy másnap reggel elő fogja venni Plutarkhoszát, s elolvassa benne az Antoniusról és Kleopátráról szóló részt.

- Miért nem felel? - kérdezte Toinette. - Annyira zokon veszi, ha egyszer kérek öntől valamit?

Lajos borús homlokkal, rosszkedvűen hallgatott. Nyomasztotta az alkóv súlyos homálya, félrevonta a függönyt, békésen, bájosan fénylett fel előtte a kékselyem háló.

- Roppant kedves dolog édesanyjától - mondta -, hogy elküldte önnek ezeket a képeket. Milyen kecsesen táncol ebben a gyönyörű tájban! Örülök, hogy megkapta ezeket a szép emlékeket.

- Ön is elismerte már - mondta Toinette -, hogy Saint-Germain nem tud megbirkózni feladatával. Nem tudta végrehajtani a reformokat, amelyek miatt nemcsak engem, de az egész francia nemességet oly súlyosan megsértette.

- Nem gondolja - kérdezte Lajos -, hogy a képeket nekem is meg kellene köszönnöm édesanyjának?

Toinette félig felült az ágyban, szőkén, fehéren, csinosan Lajos fölé hajolt, magára vonta szerteszét futkosó tekintetét.

- Kérem, ne térjen ki, sire! - mondta. - Világos feleletet kérek. Elküldi Saint-Germaint?

- Jól van ... jól van - mondta Lajos.

- Igen vagy nem, sire? - kérdezte Toinette makacsul.

- Hát. . . igen - mondta mogorván Lajos.

Felkelt, felöltözött, szórakozottan, hanyagul, körülményes öltözékéből ki is felejtett egy-egy ruhadarabot. Kiment a kastélyból.

A kertekben nagy csönd volt, a hold vékonyan sütött, a kis patak csörgedezett, a szökőkutak csobogtak. Lajos mélyen beszívta a tiszta éjszakai levegőt, gyalog, lassú léptekkel bandukolt Versailles felé. Örült, hogy végre egyedül van.

- Strassburgi várnak árkán, búsultam én a vártán - dúdolta magában a hallgató, sötét parkban, majd: - A pásztorkürt sodort a bajba! - folytatta merengve.

Saint-Germainre gondolt, s eszébe jutott, hogy az apró termetű öregúr mindig milyen feszes délcegen lépeget, földszínű, mélyen árkolt, öreg arcára gondolt, s mialatt még egyszer eldúdolta a sort: - A pásztorkürt sodort a bajba -, azon tűnődött, hogy mennyi a becstelen ember az udvarnál, s hogy Saint-Germain egyike a ritka becsületeseknek.

Így érkezett el Versailles-ba. Felemelte a súlyos kopogtatót, az őrálló svájci kinézett a kémlelőlyukon, egy hanyagul öltözött udvaroncot látott, s nyersen kiszólt:

- El innen! Menjen a dolgára!

Lajosnak eszébe jutott, hogy ő maga adta ki a rendelkezést: a kora hajnali órákban senkit se engedjenek be, s vastag kocsishangján hangosan elröhögte magát. Az őrszem megismerte a királyt, megrémült.

- Jó katona vagy, fiam - mondta neki Lajos. Hálószobájába érve, elégedetten állapította meg, hogy a hivatalos lever-ig még bőven van ideje, tehát nem a díszágyába feküdt, hanem kellemesen dísztelen fekhelyére. Boldogan kinyújtózott, bal oldalára feküdt, majd átfordult a jobbra, elaludt.

S álmodott. Új szerszám volt a kezében, jó, kézhez álló szerszám, de túl nehéz, a régi fogót vette tehát elő, de azzal sem boldogult, a zár nem működött, pedig alaposan átvizsgálta Monsieur Laudryval és Gamainnel, mégsem működött, s amikor bele akarta illeszteni a kulcsot, a kulcs nem illett bele, semmi nem sikerült. Előtte feküdt a számla, de a végösszege túl magas volt, belezavarodott a számokba. Pedig jól, megbízhatón tudott számolni, de most végképp nem boldogult, elhívatta tehát Monsieur d'Angivillers-t és de Laborde-ot, s mégis egyre más eredményre jutott, izzadt, semmi nem sikerült, a zár sem működött.

S amikor öreg komornyikja felébresztette, s tisztelettudón figyelmeztette, legfőbb ideje, hogy lefeküdjék, boldogan felugrott szeretett, egyszerű fekhelyéről, s boldogan feküdt gyűlölt díszágyába.

Lever-je után, mely ma szokatlanul rossz hangulatban telt el, átment mentorának lakosztályába. Minthogy magára vette a Saint-Germain-ügy elintézését, mielőbb túl akart lenni a dolgon.

Alig pillantotta meg királyát, Maurepas azonnal megsejtette, hogy mi járatban van. Már amikor kiderült, hogy Toinette nem hívja meg a trianoni születésnapi ünnepségre, azzal a gyanúperrel élt, hogy a királyné felhasználja az alkalmat, hogy távollétében különböző engedményeket és előnyöket csikarjon ki Lajostól. A „Kék orgona" kör sohasem csinált titkot abbeli szándékából, hogy megbuktatja Saint-Germaint, s amikor most Maurepas megpillantotta a boldogtalan arccal besomfordáló királyt, nyilvánvalóvá vált számára, hogy Toinette ezúttal elérte célját.

Maurepas nem örült neki, hogy öreg barátját, Saint-Germaint meneszteni akarják. Ha az udvari nemesség nem fog össze ellene, s nem gáncsolja el lépten-nyomon ezt a rendkívül tehetséges embert, akkor már rég megvolna a korszerűen felszerelt francia hadsereg, s más hangon tárgyalhatnának Angliával. De Maurepas már hónapokkal ezelőtt tudta, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz elejteni hadügy miniszterét. Nemcsak az osztrák nő és klikkje akarja meneszteni, hanem a tulajdon felesége is, aki kedves barátnőjének és unokahúgának, Montbarey hercegnőnek ígérte el férje számára a hadügyminisztériumot. Maurepas ugyan a herceget nem tartotta használható embernek, feleségének mégis megígérte, hogy Saint-Germain lemondása után kegyencének juttatja a hivatalát. Toinette viszont nem szenvedhette Montbareyt, s így Maurepas jobb híján azzal fogja kárpótolni magát barátja elvesztéséért, hogy Montbarey kinevezésével borsot tör a királyné orra alá.

Ezen a reggelen Maurepas nem valami jól érezte magát, s örült, hogy Lajos nem kérette át magához, hanem maga jött el. Nem kellett hát körülményesen átöltöznie, megmaradhatott kényelmesen hálóköntösében, papucsában.

A döntő lépés percében Lajos úgy látta, hogy feladata még nehezebb, mint amilyennek képzelte. Turgot elbocsátásának gyötrelmes emléke még ma sem hagyta nyugton, rosszkedvűen idézte fel azokat a kínos kísérő körülményeket, amelyekkel ennek a sok tekintetben arcátlan, de velejéig tisztességes, bátor és nagyon tehetséges embernek az elbocsátása járt. Saint-Germain is tisztességes és nagyon tehetséges volt, s Lajos neki is kötelező ígéreteket tett.

Ötölt-hatolt zavarában. Mentora egészségére kérdezősködött, naivul sajnálkozott azon, hogy nem láthatta Trianonban, beszélt neki a Ranz des Vaches-ról, elmondta, hogy egy parasztlánnyal is táncolt az éjjel. Aztán közölte vele, hogy rossz éjszakája volt, s hogy álmatlanul hánykolódva ágyán, megforgatta fejében azt a sok panaszt, amelyek az elmúlt időkben Saint-Germain ellen felmerültek. Jól tudja, hogy e szemrehányások nagyobb részének nincs tárgyi alapja. De ha valakinek olyan balszerencséje van, hogy ahova lép, mindenkit maga ellen fordít - az ilyen ember talán mégsem való erre a helyre. S kitűnő emlékezete lévén, felsorolta, mi mindent hánynak szemére hadügyminiszterének. Nem utolsósorban azt a rendeletét, amellyel polgári származásúak előtt is megnyitotta a magasabb tiszti pályát, továbbá az öregúr „teuton rendeleteit", a botbüntetés bevezetését, a jezsuiták ügyét, a rokkantak ügyét. . . Hosszú lista volt.

Az öreg, cinikus Maurepas jót mulatott magában királyának azon a verejtékes erőfeszítésén, hogy kellőképp igazolja magát minisztere és önmaga előtt. Mindazokat az intézkedéseket, amelyeket most Saint-Germainnek felhányt, annak idején helybenhagyta, helyeselte, megígérve neki, hogy mindenkivel szemben meg fogja védeni. Legjobban azon mulatott Maurepas, kaján szívének titkos zugaiban, hogy Lajos most még a jezsuiták és a rokkantak ügyét is felhánytorgatta.

Hogy is festett lényegében a rokkantak ügye?

Az Hôtel des Invalides-ot annak idején a kiszolgált katonák otthonának szánták, azoknak a hadastyánoknak a részére, akik Franciaország háborúiban megsebesültek. De az eredeti rendelkezést csakhamar felhígították, lakájokat és szakácsokat is befogadtak a szeretetházba; az arisztokrata urak, ha tiszti rangot viseltek, feljogosítottnak érezték magukat arra, hogy alkalmazottaikat az Hôtel des Invalides-ban helyezzék el. Negyvenéves, életerős, izmos fickók heverésztek mindenfelé a szép palotában, zabáltak, kártyáztak, tekéztek, hetvenkedtek. A becsületes Saint-Germain véget akart vetni ezeknek a visszaéléseknek. Átszűrte a „rokkantakat" s nyugalmas otthonukból vagy ezernek kitette a szűrét.

De ugyancsak megütötte a bokáját, amikor ez az intézkedése a nagyurak tudomására jutott. Tragikus népi látványosságot rendeztek a „rokkantak kiűzetéséből". Egy egész szekérsor hajtott fel a Place de Victoire-ra, a rokkantak hangosan zokogva letérdepeltek Nagy Lajos szobra elé, halott „atyjuk"-hoz fohászkodva, hogy védené meg őket Saint-Germain barbár rendelkezései ellen. Lajos persze pontosan tudta, hányadán van ezekkel a ,,rokkantak"-kal, s nem rejtette véka alá igen goromba véleményét az ügy hátterében mesterkedő arisztokrata urak arcátlanságáról.

Ugyanilyen pontosan ismerte a jezsuiták ügyét is. Saint-Germain, aki vallásos ember volt, s nem ismert tréfát a hit dolgában, a műveletlen paraszti lelkészeket, akiket zömükben tábori káplánokként alkalmaztak, iskolázottabb papokkal akarta helyettesíteni, s e célból katonai papneveldét alapított. Ezúttal a szabadgondolkodók, a filozófusok, az Enciklopédia munkatársai indultak ellene rohamra. Dohogtak, háborogtak, azt fogták rá, hogy a jezsuitáknak akarja kiszolgáltatni a hadsereget. Maurepas nagyban élvezte az eset humorát: a jámbor, vallásos Lajos panaszolja be neki, a szabadgondolkodónak, a jámbor, vallásos Saint-Germaint.

Részvevő arccal hallgatta meg uralkodóját. Aztán nekilátott, hogy megvédje barátját, Saint-Germaint. Tudta, hogy hiábavaló fáradozás, védelme ennek megfelelően kétélű volt. Most, hogy az amerikai konfliktus következtében egyik napról a másikra kirobbanhat a háború, fejtegette, fölötte aggályosnak tartaná, ha elbocsátanának egy olyan kitűnő szervezőt és kiváló katonát, mint amilyen Saint-Germain. Másrészt a hadügyminiszter merev, meg nem alkuvó lénye és modora mindenkit maga ellen bőszített. E derék embernek nagy fáradságába került, hogy valamennyi, egymásra fenekedő csoportot, a királyi vérből származó hercegeket, az udvart, a köznemességet, a katonaságot, a közlegényeket, a szalonok hölgyeit s a filozófusokat egyképp, maga ellen fordítsa s egyesítse; hallatlan fáradságába került, de elérte célját: az egész világ egy emberként szembefordult vele. Be kell vallania, hogy miniszterkollégái számára is mind nehezebbé válik az együttműködés Saint-Germainnel. Azt is megérti, hogy Lajos is belefáradt már abba, hogy szüntelenül falazzon egy olyan embernek, aki ellen a királynénak annyi kifogása van. Mindazonáltal a nagyon is valóságos háborús fenyegetés pillanatában kockázatos elhatározás lemondani egy ilyen elsőrangú szervező szolgálatairól.

Lajos dörmögött, hallgatott. - A pásztor kürt sodort a bajba - dúdolta magában.

- Hűséges hívünk, és nagy érdemeket szerzett - mondta hangosan.

- Ehhez kétség sem fér - felelte Maurepas. - Másrészt abban a kellemes helyzetben van, sire, hogy nem kell utódot keresnie. Montbarey herceg jól ismeri a hadügyet.

Lajos felkapta a fejét. Ismerte az összefüggéseket. Tudta, hogy Maurepas indítványa mögött Madame de Maurepas húzódik meg, s némi elégtétellel állapította meg magában, hogy e minden hájjal megkent öregember is kénytelen engedményeket tenni a feleségének.

Ezekben a veszélyes időkben, folytatta Maurepas, egy napig sem szabad betöltetlenül hagyni a hadügyminiszter felelős posztját. Az ügyek vezetését haladéktalanul át kell ruházni valaki másra, Montbarey hercegre például. Lajos, noha nem állhatta Montbareyt, meg volt elégedve ezzel a megoldással. Ha gyorsan cselekszik, elvágja az útját annak, hogy Toinette és a „Kék orgona" kör állítson jelöltet.

- Hm hm . . . hát igen - hümmögte. Maurepas azonnal lerögzítette a megállapodást.

- Ezek szerint felséged közli Saint-Germainnel elbocsátását, s még ma kinevezi utódát?

- Nem közölhetné ön vele, kedves öreg barátom? - kérdezte Lajos.

- Azt hiszem, jó lenne - felelte Maurepas -, ha Saint-Germain elbocsátásakor a Korona személyesen nyilvánítaná ki akaratát.

- Tényleg azt hiszi, hogy nekem személyesen kell? kérdezte Lajos boldogtalan arccal.

- Ha úgy parancsolja, sire - segítette ki Maurepas -, magam is jelen leszek.

- Köszönöm önnek, mentorom - mondta Lajos.

- Tehát felséged színe elé rendelem Saint-Germaint. Három órakor alkalmas lesz? - kérdezte Maurepas.

- Mondjuk, négy órakor - határozta el Lajos.

- Teljesítjük parancsait, sire - mondta Maurepas -, Montbarey kinevezési okmányát pedig még Saint-Germain jövetele előtt felséged elé terjesztem.

Lajos távozása után Maurepas egy epigrammán kezdett dolgozni, amelynek terve megbeszélésük második felében született meg benne. Az öregúrnak mindig nagy öröme telt epigrammák csiszolásában, hegyezésében. Egy epigramma volt az oka, egy Madame Pompadourról szóló epigramma, hogy száműzetésbe küldték, negyedszázadig tartó száműzetésbe, de jó epigramma volt, s Maurepas nem győzte hangoztatni önmagának s barátainak, hogy megérte a negyedszázados száműzetést. Azóta elővigyázatosabb lett, el volt szánva, hogy hivatalában hal meg, s nem kockáztatta meg, hogy még egyszer kibukjék bármilyen jó epigrammáért is.

Az, amelyiken most dolgozott, jó volt. Lajosnak arról a testrészéről szólt, amelynek üzembe helyezésére József császár Bécsből Párizsba jött. Hegyes, jól megcélzott epigramma volt, méltó párja a Pompadour-félének, olyan villogóan gonosz, hogy még a titkárára, a feleségére, de még az emlékirataira sem meri majd rábízni. Milyen kár! Igaz, a rajta való munka jól elszórakoztatta. Reszkető kézzel leírta, a papírt, kifeszített karral, távollátó szeme elé tartotta, elolvasta, amit írt, mosolygott, törölt, javított, mekegett örömében, újra javított. Csiszolt, mekegett, javított, szinte elfeledkezett arról, hogy sürgősen intézkednie kell Montbarey herceg kinevezési okmányának kiállításáról.

 

Négy óra tájt Lajos a könyvtárban tartózkodott. Mint ahogy az éjszaka elhatározta, könyvtárosával kikerestette Plutarkhoszt, s elolvasta benne Marcus Antonius életrajzát; de gondolatai másutt jártak.

Mondhatatlanul kínozta az a gondolat, hogy az öreg Saint-Germain néhány perc múlva előtte fog állni, s kérdőn ráemeli hű kutyatekintetét. Az öregúr annak idején semmiképp sem akarta elfogadni hadügyminiszteri kinevezését, tudta, Lajosnak is megjövendölte, hogy reformjai legyőzhetetlen ellenállásba fognak ütközni. De Lajos keményen el volt rá szánva, hogy keresztülhajszolja őket, s a leghatározottabban megígérte Saint-Germainnek, hogy minden támadás ellen meg fogja védeni.

- Ön mellett állok - ismételgette egyre-másra -, ne féljen senkitől, semmitől, meg fogom védeni.

Miért épp neki nehezítették meg annyira kötelessége teljesítését? Ha meg akarta őrizni Toinette jóindulatát, ha trónörökösről akart gondoskodni, egyre újabb és újabb engedményekkel kellett megfizetnie érte. Most például azzal, hogy elküldi ezt a derék, bátor, öreg Saint-Germaint. Különös összefüggések voltak ezek - de hát nem lehetett változtatni a dolgon.

Visszakényszerítette magát Plutarkhoszához, Antonius és Kleopátra történetéhez. Hiába, nem bírt figyelni! Egy levél emléke fedte el a könyvet, annak a levélnek az emléke, amelyet Turgot minisztere írt neki elbocsátása előtt. Jól elzárta azt a levelet, már régen nem olvasta. Mégis világosan emlékezett rá, minden vesszőre, az i betűk minden pontjára, minden kacskaringójára.

„Gyöngének tartják önt, sire!" - állt a levélben.

Ostobaság! Persze kínos dolog, hogy megszegi ígéretét, és elküldi Saint-Germaint. De vajon a király nem áll-e fölötte a köznapi törvényeknek? Más természetűek az ő válságai, sokkal bonyolultabbak. Elvégre mégiscsak fontosabb, hogy Franciaországnak trónörököse legyen, mint hogy Monsieur Saint-Germain jól érezze magát, s Lajos bizonytalanul arra gyanakodott, hogy ha Toinette megharagszik rá, nem is fog megfoganni tőle.

Végképp abbahagyta az olvasást, be sem csukta a könyvet, félretolta úgy, ahogy volt. Felállt. Szuszogva, lomhán ide-oda járkált a teremben, kiült az erkélyre, pislogva figyelte az udvarokat s a felhajtó-fasorokat, Saint-Germain kocsija után kutatva.

Maurepas azonban megelőzte Saint-Germaint. Teljes díszben volt, szikáran, elegánsan, egyenesen lépett be a könyvtárterembe. Irattáskájából körülményes mozdulatokkal egy okmányt szedett ki, az új hadügyminiszter kinevezési okiratát, melynek értelmében Alexandre-Marie-Léonor de Saint-Maurice-t, Montbarey grófját, a Szent Római Birodalom hercegét, altábornagyot, Monsieur svájci gárdájának parancsnokát, hadügyi államtitkárt ő legkeresztényibb felsége tényleges hadügyminiszterévé s a koronatanács tagjává nevezik ki. Lajos rövidlátó szemével átfutotta az okiratot, visszatolta.

- Igen, igen - mondta. Maurepas szelíden figyelmeztette.

- A Koronának könnyebb volna a dolga - mondta csöndesen -, ha most mindjárt alá is írná.

A Korona sóhajtott, habozott. Maurepas átnyújtotta a Koronának a tollat, a Korona, tollal a kezében ránézett, Maurepas bátorítón bólogatott, a Korona még egyet sóhajtott, majd fejét csóválva aláírta az okmányt.

Saint-Germain belépett. Az apró termetű öregúr ma a szokottnál jobb formában volt, s teli várakozással. Abban reménykedett, hogy Lajos végre megtárgyalja vele azt a két beadványát, amelyet az elmúlt héten terjesztett eléje.

Lajos feszengett, hebegett. Saint-Germain tehát egy kisebb jelentőségű üggyel nyitotta meg a beszélgetést. Tanácsot kér felséges urától, mondta szerényen, Esterházy ezredes ügyében. Az ezredes nem rossz katona, de nem tartja be a kötelező fegyelmi rendszabályokat. Már két alkalommal kénytelen volt fegyelmi büntetéssel sújtani, a királyné őfelsége mind a kétszer közbelépett érdekében, s kieszközölte a büntetés törlését. Ezúttal azonban az ezredes olyasmit követett el, ami nem maradhat megtorlatlanul. Nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy ő, Saint-Germain a jezsuiták kezére játssza át a hadsereget. Hogy tartson fegyelmet, ha a saját tisztjei ilyen hazugságokkal aknázzák alá tekintélyét? Arra kéri tehát a királyt, biztosítsa kegyes támogatását arra az esetre, ha a királyné őfelsége, mint ahogy az várható, újra közbelépne az ezredes érdekében.

Lajos nem nézett az öregúrra. Tekintete Plutarkhoszára siklott, amely kinyitva feküdt előtte íróasztalán.

„Antonius ekkor visszatért a városba - olvasta -, s azt kiáltotta, hogy Kleopátra elárulta azoknak, akik ellen - miatta - hadba szállt."

De csak gépiesen olvasott, nem fogta fel az olvasott szavak értelmét, azon törte a fejét, miként dühíthetné fel magát, hogy leszámolhasson ezzel a férfival, aki most előtte áll.

- Ilyesmikkel terhel, gróf úr? - mondta lassan, különös vontatott hangon. - Ilyen semmiségekkel foglalja el az időmet? - Dühe most már begerjedt. - Mit kezdjek egy hadügyminiszterrel, aki a saját tisztjei közt sem tud rendet tartani? Számolnom kell azzal a lehetőséggel, hogy Anglia újra ránk támad. Hogy fog elbánni az angol hadsereggel, ha még Esterházy ezredessel sem bír?

Most már elért oda, ahova elindult. Rövidlátó szemét az öregúrra szegezte, kis tokája reszketett, vékony hangon rikácsolt.

Saint-Germain keményen ráncolt, földszínű arca egyszerre bizonytalanná vált.

- Nem értem, sire - mondta meg-megrángó orcákkal. - Felséged annyi tanújelét adta bizalmának, azt mondta nekem ... - Nem ismételte el, amit Lajos mondott neki. - Ha elégedetlen velem ... - Ezt a mondatott sem fejezte be.

Lajos megfogta az asztalán álló egyik kis porcelánfigurát, esztelen dühvel markolta fel, mintha szét akarná nyomni vagy a falhoz vágni, aztán váratlan szelídséggel újra visszaállította a helyére.

- Persze hogy nem vagyok megelégedve - mondta megint csak nagyon csöndesen, s még mindig nem nézett az öregre. - Mindenfelől panaszokat hallok. Lehet, hogy jogosulatlan panaszok, de ez nem változtat a helyzeten. Nem követelhetek-e meg legalább annyit az uraktól, hogy megférjenek egymással? De ön, Monsieur, senkivel sem fér meg, sem a nemességgel, sem a katonáival, senkivel. A királyné joggal van felháborodva. Mihez kezdjek egy emberrel, aki mindenkit ellenségévé tesz?

Vállat vont, elismételte.

- Persze hogy nem vagyok megelégedve. Saint-Germain ugyancsak nagyon halkan, rekedten azt

kérdezte :

- Úgy értsem ezt, felség, hogy elbocsát?

Lajos következetesen elfordította tekintetét. Arra várt, hogy Saint-Germain tovább beszél, azt remélte, mond valamit, ami alkalmat ad neki arra, hogy visszakozzék. De Saint-Germain hallgatott, s hallgatásával arra kényszerítette Lajost, hogy feléje fordítsa vastag-gömbölyű fejét. S Lajos megpillantotta azt, aminek a látványától félt: miniszterének meg-megvonagló arcát, a hű kutyaszemekkel - s tudta, hogy mi megy végbe az öregember homloka mögött.

Ez az öregember pedig eközben felidézte maga előtt életét és pályafutását. Egész életében arról ábrándozott, vajon megvalósíthatja-e valaha reformjait, Dekalógusát, A katonai kiképzés tízparancsolatá-t - s amikor élete vége felé Lajos alkalmat adott neki arra, hogy elméletét átültesse a gyakorlatba, túláradó boldogsága ellenére mégis húzódozott