kocsija behajtott Madame Helvetius szép kis birtokára, örült neki, hogy elállt szándékától; mégiscsak kellemesebb volt pihenten megérkezni, mint fáradtan, izzadtan, lihegő tüdővel.

Színesen, vidáman terült el előtte a park. A ház most is csupa lárma, elevenség volt; kutya, macska, kanárimadár, meg Madame Helvetius két virgonc lánya járult hozzá az általános vidámsághoz, nemkülönben a két abbé, és háziorvosa, Cabanis, akik mind a hárman házában éltek. S szokás szerint Madame Helvetius néhány barátja is beállított a vacsorához, lévén a családnak számtalan barátja, többségükben államférfiak, írók, művészek.

Madame Helvetius már messziről harsányan köszöntötte a doktort. Így üdvözölte akkor is, amikor Franklin első alkalommal lépett házába. Franklin a haladó gondolkodású, befolyásos hölgyet szívesen megnyerte volna ügye számára, s örült neki, amikor Turgot, az egykori pénzügyminiszter egy alkalommal elvitte a családhoz. Madame Helvetiusnak Franklin láttára felragyogott az arca. Feléje nyújtotta formás, telt karját.

- Csókoljon kezet, kedves barátom - kiáltotta -, s jó kiadósan!

Nagyon rövid idő alatt szoros barátságba kerültek.

Ma is melléje kellett ülnie, olyan szorosan, ahogy csak bő szoknyája engedte. Baráti szigorral azonnal megkérdezte Franklintól, nem szegte-e meg újra azt az ígéretét, hogy gyalog jön el hozzá. A doktor, mialatt megvallotta, hogy ma is elnéző volt önmaga iránt, kedvtelve nézegette a szép asszonyt.

Gömbölydeden, dúsan ült karosszékében, kibuggyanó idomokkal, fehéren és rózsásan, hanyagul kifestve, kifakult szőke haja gondatlanul felfrissítve. Bár már rég túllépte ötvenedik évét, s Franklin tudta, hogy az asszonyok közül sokan Palmyra romjaihoz hasonlítják, a doktor inkább arra hajlott, hogy köréje képzelje egykori, sokak által megbámult ragyogását; nyájas őszintesége, kedves ösztönössége, jól vágó esze rendkívül tetszett neki - mint egyébként sok más férfinak is -, s teljesen rendben levőnek találta, hogy még ma is, közel a hatvanhoz, úgy lép fel, mint egy elkényeztetett, ellenállhatatlan szépségű asszony.

Könnyed, vidám társalgásuk fölött, ott függött a falon Claude-Adrien Helvetius, a hat évvel ezelőtt elhalt férj arcképe, akit Franklin még korábbi párizsi tartózkodása alatt megismert és nagyra becsült. A sugárzóan szép Marie-Félicité boldog, vidám, bővérű házasságban élt vagy harminc évig a nagyon gazdag úrral, akinek nemcsak mint adóbérlőnek, hanem mint filozófusnak is jó neve s nagy tekintélye volt. A házban számtalan arcképe őrizte emlékét, a kandallón síremlékének egy másolata állt, egy gyászoló nőalak, hamvvederrel. Szeretett Claude-Adrienje halálos ágyán lelkére kötötte Madame Helvetiusának, hogy halála után is minden testi-lelki képességével tovább élvezze életét, az idős hölgy és csinos lányainak vidámsága tehát gondtalanul tovább lármázott arcképei és síremléke körül.

Vacsora után, mialatt Cabanis doktor és Morellet abbé egy parti sakkot játszott de la Roche abbé társaságában, s William a házikisasszonyokkal flörtölt, Madame Helvetius és Franklin magukra maradtak.

Madame Helvetius szokott közvetlenségével azonnal megkérdezte:

- Látta azóta Madame Brillont?

Madame Brillon, szép, törékenyen karcsú fiatalasszony a szomszédságból, egy idős pénzügyminiszteri tanácsosnak volt a felesége.

- Természetesen - felelte Franklin habozás nélkül. S lassú franciaságával elmagyarázta:

 

- Megkértem Madame Brillont, hogy minél több időt töltsön velem. Azon fáradozik, hogy tökéletesítse francia tudásomat.

- Francia tudása máris tökéletes, barátom - jelentette ki Madame Helvetius ellentmondást nem tűrő hangon. - Új francia tanárnőjének a módszere egyáltalán nem tetszik nekem. Azt híresztelik róla, hogy társaságban, mindenki szeme láttára az ön ölébe ült.

- S önnek ez nem tetszik? - kérdezte Franklin ártatlanul. - Arról nem tájékoztatták híradói, hogy Madame Brillon, aki nagyon szerette apját, ennek halála után engem fogadott apjául?

- Vén gazember! - mondta Madame Helvetius mély meggyőződéssel. - Megengedem, hogy Madame Brillon csinos. De nem tartja túl soványnak?

- A Teremtő sokféle, változatos szépséget hozott létre - mondta Franklin. - Hálátlanság volna részemről, ha túlságosan szakosítanám ízlésemet.

- Nem szeretem a nőket - jelentette ki Madame Helvetius tömören s egyszerűen. - Egyebet sem tudnak, mint pletykázni. Vannak köztük, akik azt terjesztik rólam, hogy olyan nyelvem és modorom van, mint egy mosónőnek.

- Ha a párizsi mosónőknek olyan modoruk van, mint önnek, Madame - felérte Franklin nehézkes franciaságával -, akkor királynői modoruk van.

Később Madame Helvetius közelebb húzódott Franklinhoz.

- Tegye a kezét a szívére; ugye, Morellet abbénak csak azért írta azt a levelet, hogy továbbadja nekem?

Az abbé tudniillik Madame Helvetius megbízásából lemondta a hölgynek egy találkáját Franklinnal, s a doktor egy hosszú levélben részletesen, ékesszólóan kifejtette, mennyire sajnálja, hogy a találka nem jöhetett létre.

 

Ha bennünket, valamennyiünket - írta levelében -, államférfiakat, filozófusokat, költőket, tudósokat Notre Dame d'Auteuil (barátai így hívták Madame Helvétiust) oly ellenállhatatlanul vonz bűvkörébe, mint a borostyánkő a szalmaszálat, az nyilván azért van, mert szeretetre méltó társaságában annyi jóindulattal, annyi nyájas szolgálatkészséggel, annyi kedves igyekezettel találkozunk egymás meg-kedveltetésére, s annyi örömöt lelünk egymásban, mint soha semmilyen más társaságban, amelyből ő hiányzik.

- Hát az abbé megmutatta önnek ezt a levelet? - kérdezte Franklin ártatlanul.

- Természetesen - felelte Madame Helvetius, s harsányan nevetett. - Bár a minisztereinél olyan sikere lenne vesztegetési kísérleteivel, mint nálam, maga agyafúrt öregúr!

Gyakran enyelegtek így egymással; Madame Helvetius szüntelenül izegve-mozogva, lármásan, átölelve s egy-egy csókot cuppantva az öregúr arcára, Franklin pedig annál csöndesebben, alig mozdulva - nehézkes, méltóságteljes lovagiassággal. Az asszony hangos, a férfi halk bókjaiba mindig egy kis gúny keveredett, de egyikük sem kételkedett abban, hogy szavaik alatt igazi vonzalom szövődik. Franklint lefegyverezte az asszony biztos, világi okossága, embereket-dolgokat habzsoló, hallatlan étvágya, fiatalos életereje, mivel sem törődő természetessége, s nem utolsósorban az a kissé közönséges s egyben királynői gondtalansága, amellyel túltette magát a grammatika s a helyesírás szabályain. Madame Helvetius viszont, aki nehezen tudta volna elképzelni az életet férfiak hódolata nélkül, édes vigaszt talált abban a tudatban, hogy ez a nagy ember, akinek szellemi fölényét még férje és Turgot barátja is elismerte, ennyire vonzódik hozzá, s a fiatal, sovány Madame Brillonnal legalábbis egyenrangúnak tekinti; s amikor Franklin egy alkalommal, körülbelül két héttel ezelőtt, szertartásos udvariasságát félreértve, „Madame" helyett egyszerűen Marie-Félicitének hívta, a meghitt megszólítás egyszerre felkorbácsolta a vérét.

Időközben Dubourg és Turgot is beállított.

Jacques-Robert Turgot, Aulne bárója, magas termetű, szikár úr, aki már hatvanadik éve felé járt, idősebbnek látszott koránál; finoman ívelt szája és egyenes orra között kemény, mély ráncok húzódtak. Turgot és Madame Helvetius kora ifjúságuk óta ismerték és szerették egymást. Turgot még lánykorában szívesen feleségül vette volna Mademoiselle de Ligniville-t, de minthogy mindketten nagyon szegények voltak, a lány józan eszére hallgatva, kosarat adott neki. Amikor később férjhez ment a gazdag, tehetséges, mindig jókedvű, tekintélyes Helvetiushoz, Turgot ezt szenvedélyesen helytelenítette, de azért hűséges barátja maradt Marie-Félicitének, s az elkövetkező harminc év alatt majd minden nap meglátogatta. Amikor Helvetius halála után Turgot megismételte ajánlatát, az özvegy - jóllehet most már mindketten szabadok s vagyonosak voltak, és nagy tekintélynek örvendtek - másodszorra is visszautasította ajánlatát. De Turgot újabb balsikere ellenére is megmaradt barátjának, s gyakran meglátogatta.

A talpig becsületes, meggyőződését szenvedélyesen szolgáló Turgot mindenfelé nagy tiszteletnek s szeretetnek örvendett. Dubourg doktor is őszintén kedvelte, s nagy tisztelettel adózott tehetségének, mégsem állta meg, hogy időnként vállon ne veregesse jóindulatú, de esetlenül nagyhangú szemrehányásaival mindazért, amit Turgot hivatali működése idején tett vagy elmulasztott tenni. Ma is felült régi vesszőparipájára: Turgot miért nem adott legalább három vagy ötmilliót az amerikai inszurgenseknek? Turgot, nagy önuralommal, immár tizedszer vagy tizenkettedszer kifejtette a doktornak, hogy reformjait nagymértékben veszélyezteti s ellenfeleinek jó ürügyet szolgáltat a támadásra, ha csak egy sou-t is másra költ, mint ezekre a reformokra; de Dubourg nem érte be a válasszal, tovább piszkálta, az ingerlékeny Turgot élesen visszavágott. Madame Helvetius hiába békítgette őket. Hivatali működését egészében kell áttekinteni, jelentette ki végül is Turgot, ezt azonban Dubourg sehogy sem akarja megérteni. S elkeseredve a doktor ostoba konokságán, kifejtette, hogy a részletek kedvéért nem szabad elfelejtkezni az egészről, s Dubourg épp ezt teszi; lehet, hogy ez a módszer hasznos a filológiában, de az államtudományban semmit sem ér. Amire Dubourg válaszként egy latin bölcselőt idézett, aki szerint minden összeg az összeadandókból, tehát az egyes tételekből összegeződik.

Hangosan beszélt, a felhevült Turgot sem adta alább hangban, a kutyák bele-beleugattak a beszélgetésbe, hatalmas lárma keletkezett.

Végezetül Turgot felszólította Franklint, vallja meg, hogy ő is megértette és helyeselte módszerét.

- Hát hogy helyeseltem volna, azt nem mondhatom - felelte Franklin -, de érteni értettem, azt nem tagadom.

S minthogy már rég várt erre az alkalomra, hozzátette, hogy fel szeretné hívni harcias kedvű kitűnő barátai figyelmét a biblia egy kevéssé ismert s nem eléggé méltányolt történetére.

- Kedves abbé - fordult de la Roche-hoz -, ugyan mondja el már az uraknak a méltányosságról szóló példázatot Mózes első könyvéből!

Az abbé, némi gondolkodás után, azt felelte, hogy nem tudja, Franklin melyik példázatra gondol; Morellet abbé sem emlékezett hamarjában arra, hogy Franklin mire céloz.

A doktor, fejét csóválva, elcsodálkozott azon, milyen kevéssé ismerik ezt a kis történetet, jóllehet a biblia sok bölcs példázata között ez egyike a legbölcsebbeknek; arra persze most nem kíván kitérni, tette hozzá, hogy a mű egyébként mennyi kusza, zavaros mesével keseríti el az olvasót. Ismerve két jeles barátjának türelmetlenségét, s előre látva, hogy régi vitájuk nyilván ma is kiújul, magával hozta bibliáját, s engedélyt kér a társaságtól, hogy felolvassa a szóban forgó fejezetet.

S kihúzta kabátzsebéből kis bibliáját.

- Mózes első könyvének harmincegyedik fejezetéről van szó - mondta.

S olvasni kezdte a történetet, mely az aggastyánról szólt, ki éveinek súlya alatt görnyedezve, a sivatagból jövet, botjára támaszkodva, Ábrahám elé járul.

 

Ábrahám pedig ül vala a sátor ajtajában; s feláll vala; s méne az idegen elé, s monda nékie:

- Jer be, kérlek, mosd meg lábadat, s töltsd sátramban az éjt, reggel majd felkélsz és továbbindulsz.

Az idegen azonban így szólott:

- Nem úgy, hanem istenemhez kívánok imádkozni amott a fa alatt.

De Ábrahám nem engedett, és megragadá az ő kezét; és a férfiú megfordult, és bémene véle az ő sátrába; és Ábrahám kenyeret sütött néki, és ő evett belőle. És Ábrahám látta, hogy sem hálaimával, sem áldásért nem fordul Istenhez az idegen, és monda:

- Miért nem imádkozol a mindenható Istenhez, mennynek és földnek teremtőjéhez?

S ama férfiú felelt és monda:

- Nem imádkozom a te istenedhez, sem néven nem nevezem őt; mert alkottam én magamnak istent, aki mindig házamban lakozik, és ellát mindennel, amiben szükségem vagyon.

És felgerjedt Ábrahám haragja a férfiú ellen, és felállt, és rá támadt, és megütötte, és elűzé őt a sivatagba. S ekkor meg jelene az Úr Ábrahámnak és monda:

- Hol vagyon a te vendéged, Ábrahám? Ábrahám pedig válaszolt és monda:

- Megtagadta, ó, Uram, hogy imádkozzék hozzád, s hogy neveden szólítson. Ezért elűztem színem elől a sivatagba.

Az Úr pedig így szólt:

- Kilencvennyolc esztendőkön át tűrtem, tápláltam s ruháztam őt, jóllehet szívében megátalkodott ellenem, és te, ki magad is bűnös vagy, egy éjszakára sem fogadtad be?

S azzal Franklin összecsukta a könyvet.

- Nem rossz történet - mondta Cabanis doktor.

- Különös - tűnődött Morellet abbé -, nem emlékszem erre a fejezetre.

De la Roche abbé sem bírt visszaemlékezni rá. Franklin odaadta nekik bibliáját, a két abbé föléje hajolt. S jól olvashatóan, ódon betűkkel vésve, világosan ott állt a fejezet címe: Genezis, harmincegyedik fejezet.

- Mondja meg igaz lelkére - kérdezte Madame Helvetius Franklintól, amikor újra kettesben maradtak -, ki írta azt a fejezetet, a jó Isten, vagy maga?

- Mind a ketten - felelte Franklin.

Turgot az est hátralevő részében megbékélt Dubourg-ral, s Franklin nagyon őszinte barátságot érzett iránta. Természetesen óriási haszonnal járt volna az amerikai ügy számára, ha Turgot annak idején pénzt utal ki nekik, de Franklin épp azért becsülte Turgot-t, mert sohasem alkudott meg. Gyakorlati politikának ez persze nem jó, de szép, világos, megrendíthetetlen eszmék kerekednek ki belőle a jövő s az iskolai olvasókönyvek számára.

S minthogy sohasem tudott elfeledkezni írói voltáról, Franklin - mialatt jókedvűen tovább flörtölt Madame Helvetiusszal - egy kerek tömör mondatot keresett, amelybe bepréselheti mindazt, amit Turgot-ról gondolt. S végül ennél a formulánál kötött ki:

Jacques-Robert Turgot nem való politikusnak a tizennyolcadik században - de ő az első politikusa a tizenkilencedik századnak.

 

Pierre szokatlanul gondterhelten ült hatalmas íróasztala előtt. Nem az a fajta ember volt, aki másnapi kis gondok miatt búnak ereszti a fejét, ő a mának élt és az örökkévalóságnak, nem a holnapnak. De be kellett vallania, hogy az elkövetkező napokban súlyos nehézségekkel kell szembenéznie. Amikor ma reggel Maigron titkárától nyolcezer livre-t kért a Hortalez cég pénztárából, Maigron csak nagy üggyel-bajjal bírta összekaparni ezt a nyomorúságos kis összeget, s amikor végül is átadta a pénzt, szürke arca még a szokottnál is szürkébb volt. Mi lesz ebből? Három nap múlva esedékes a Testard és Gaschet-féle váltó, tizenhetedikén Monsieur Lenormant-nak kell visszafizetnie az első negyedmilliót, s ha az Orfraye hadihajóról szóló szerződést tető alá akarja hozni, legalább százezer frankot kell azonnal folyósítania.

Az Orfraye-t most fillérekért meg lehet kapni. S mondjon le róla, csak azért, mert pillanatnyilag ezek a fillérek nincsenek a zsebében? Nem bolond! Az első pillanattól kezdve, mikor meghallotta, hogy az Orfraye-t kimustrálják, el volt rá szánva, hogy megveszi. Valósággal beleszeretett a gyönyörű hajóba. Ötven méter hosszú, ötvenkét ágyú van a három fedélzetén! s a pompás faragott orra! A vér gyorsabban keringett az ereiben, ha arra gondolt, hogy ez a hatalmas, görbe csőrű madár fog hajórajai előtt repülni.

Meg kell szereznie a pénzt, gyorsan, már holnap, legalább százezer livre-t, különben kiúszik a kezéből a hajó. A többiek, a konkurrencia, ugyancsak fenik rá a fogukat, ahogy azt bizalmi embere a Tengerészeti Minisztériumban közölte vele. Dubourg a vetélytárs. De ezúttal orra fog bukni ez a fontoskodó, tudálékos szamár, akinek semmi más ütőkártyája nincs, mint hogy személyes barátja a nagy Franklinnak. Pierre pontosan tudja, mit kell tennie, hogy elfogja ezt a Tengeri sast, tisztában van vele, miféle kezeket kell megkennie.

Nevetséges dolog, hogy a Hortalez cég főnökének azon kell törnie a fejét, honnét szerezzen nyomorúságos száz-vagy kétszázezer livre-t! De hát ki láthatta előre, hogy az amerikai szabadságharcosok ilyen rossz fizetők? Csak Charlot, az örök pesszimista, károgta baljós nótáját, s szégyen-gyalázat, s érthetetlen is, hogy egyelőre, ideiglenesen, de igaza van.

Pedig milyen üdvrivalgással, a tiszteletnek és szeretetnek mennyi jelével fogadták első három hajóját, amikor befutottak a New Hampshire-i kikötőbe! De sem pénzt, sem váltókat nem hoztak vissza a hajók, csak néhány bála dohányt, amelyek a Hortalez cég számlájának alig nyolc százalékát fedezték. A rakomány, amelyet a második szállítmány után hoztak a hajók, még ennél is kevesebbet ért: a számla négy százalékát. Silas Deane, aki minden tőle telhetőt elkövetett, hogy Amerikát fizetésre bírja, hebegett, dadogott, a haját tépte kínjában, s a Kongresszus késedelmességét azzal igyekezett mentegetni, hogy Arthur Lee rosszindulatú rágalmazó jelentéseire fogta, amelyek úgy állították be Pierre szállítmányait, mint a francia kormány álcázott ajándékát.

- Ezek az amerikaiak, ezek az amerikaiak! - mondogatta Pierre, Caprice kutyájának fejét vakargatva.

De ilyetén panaszkodván csak egyetlenegy amerikaira gondolt, s az nem Arthur Lee volt. Annak minden mesterkedése hiábavaló lett volna, ha az a másik csak egyetlenegyszer is kinyitja a száját. De az a másik érthetetlenül, sértően közönyös maradt. Ez a másik kijelentette, hogy a szerződéseket az ő hivatalba lépése előtt kötötték, hogy Mr. Silas Deane írta alá őket, Pierre forduljon Deane-hez. Deane azonban minden jóakarat ellenére tehetetlen volt, ha az a másik nem támogatta.

Pierre, aki máskülönben minden dolgában mindenkivel szemben nyíltszívű volt, eddig senkivel, még Paullal sem beszélt korántsem kielégítő viszonyáról Franklinhoz. Most azonban, az Orfraye megvétele előtt alighanem kénytelen lesz arra, hogy alaposan megtárgyalja helyzetét Paullal, s akkor ezt az ostoba Franklin-ügyet sem kerülheti el.

- Nagy tétben játszik - mondta neki Paul, amikor Pierre közölte vele azt a szándékát, hogy megvásárolja az Orfraye-t.

- Hogyan - felelte Pierre -, engedjem át a többieknek a Tengeri sast, Chaumont-nak, Dubourg-nak és társaiknak?

Paul ezt megértette, Pierre-nck nem kellett sokat magyarázkodnia. Többről volt itt szó, mint egy hajóról. A Hortalez cég egyelőre még nélkülözhetetlen, egyelőre még Pierre az egyetlen, akinek elég hajója és áruja van, hogy megakadályozza az amerikaiak megsemmisítő vereségét. De ha a Franklin körül nyüzsgők tömege elégséges hajót és fegyvert fog átküldeni Amerikába, akkor őt hamarosan sarokba szorítják, s a Hortalez cégből nem marad más, mint egy cégtábla, s mögötte levegő.

- Maigron remekel - mondta Paul. - Senki más rajta kívül nem tudta volna elintézni, hogy eddig minden váltónkat kifizessük. De azt kérdem magamban, hogy fogja beváltani a Testard és Gaschet-féle váltókat, s utána kifizetni Lenormant-nak a negyedmillióját?

- Silas Deane-ben megbízhatunk - felelte Pierre.

- Silas Deane-ben igen - mondta Paul.

Mást nem is mondott, de látni való volt, hogy tudja, mihez tartsa magát.

Amióta Paul Nantes-ban elbúcsúzott Franklintól, csak kétszer találkozott vele, akkor is csak nagy társaságban. Noha egyébként nem volt félénk természetű ember, nem merte megközelíteni Franklint; elfogódottá tette, s fájt is neki az az érthetetlen, sértő bánásmód, amelyben a doktor barátját s főnökét részesítette. S hogy az egyébként oly beszédes jó barát eltitkolta keserűségét, félreérthetetlen bizonyítéka volt annak, hogy Franklin elutasító ridegsége milyen mély sebet ejtett rajta. Még a mai megbeszélésen sem hozta szóba, csak messziről kerülgette a kérdést, minden bajuknak ősforrását. Paul elhatározta, hogy nem vár tovább, felkeresi Franklint, Pierrenek nem is szól róla, s egyenesen megkérdezi tőle, miért nem akar Beaumarchais-val együttműködni.

Pierre viszont azt várta, hogy Paul kezdjen beszélni a konok öregúrról. Bosszantotta, hogy barátja hallgat. Végül türelmetlenül, már-már dühösen maga pendítette meg a kérdést.

- Egyszer csak befutnak az amerikai pénzek - mondta.

- De addig aligha, amíg az Orfraye vételárának utolsó részlete is esedékes nem lesz - felelte Paul.

- Úgy látom, kedves barátom - mondta Pierre ingerülten -, hogy ma különösképp pesszimista kedvében van.

- Az ön helyében - tartott ki Paul - az Orfraye vételárába nem kalkulálnék bele amerikai pénzt.

- El nem tudom képzelni - mondta Pierre komoran -, hogy még a következő öt szállítmány se hozna valami bevételt.

- A remény rossz tanácsadó - mondta Paul.

- Milyen bölcs ön korához képest! - gúnyolódott Pierre. - Ez az aforizma akár Passyban is megszülethetett volna, Dubourg barátunk fordításában.

- Addig nem veheti meg az Orfraye-t - felelte Paul kurtán -, amíg Monsieur Lenormant vagy újabb hitelkeretet nem biztosít önnek, vagy meg nem hosszabbítja a régi kölcsön lejáratát.

Alapjában véve Pierre már az első pillanattól kezdve tudta, hogy - ha meg akarja venni a hadihajót - kénytelen lesz haladékot kérni Lenormant-tól. Tudta, de önmagának sem vallotta be. Most azonban, hogy Paul ily világosan és tömören megfogalmazta a tényállást, egyszerre eszébe jutottak Désirée intelmei. Paul látta, milyen kínosan érinti barátját Lenormant nevének puszta említése is, s rögtön felajánlkozott:

- Beszéljek én Monsieur Lenormant-nal? Pierre szívesen elfogadta volna a javaslatot.

- Dehogy, dehogy, barátom - mondta mégis -, majd beszélek én Charlot-val.

Be is jelentette magát rögtön Monsieur Lenormant-nál; ez másnap estére tűzte ki a találkozót, magánlakásában. Kicsiny, de választékos társaság gyűlt össze szalonjában, csupa magas rangú ember, Pierre volt az egyedüli nem nemesi születésű. Monsieur de Beaumarchais ezúttal is jó formában volt, csupa vidámság, csupa ötlet, mindenki csak őrá figyelt, mindenki őt nézte, s egy alkalommal világosan hallotta, hogy Montmorency herceg azt mondja a házigazdának:

- A maga Beaumarchais-ját akár reggelig is elhallgatnám.

Monsieur Lenormant szemlátomást meg volt elégedve estélye sikerével.

Asztalbontás után Pierre félrevonta.

- Egy pillanatra, öregem - mondta odavetőleg, egy pohár armagnackal a kezében. - Úgy emlékszem, hogy amerikai kölcsönének egyik váltója rövidesen esedékes lesz. Gondolom, nem okozna önnek különösebb nehézséget, ha a lejáratot néhány hónapra meghosszabbítaná.

Monsieur Lenormant fátyolos szeméből barátságos tekintetet vetett Pierre-re. Régen várt erre a pillanatra; lehet, hogy a kölcsönt is csak abban a reményben adta Pierrenek, hogy egyszer sor fog kerülni erre a beszélgetésre. Minden úgy történt tehát, ahogy ő annak idején megjövendölte! Az amerikai üzlet olyan vállalkozás, amelybe csak az foghat bele, aki szusszal bírja, s aki bírta, az ő volt, s nem Pierre. S most itt állt előtte ez a Pierot, e nagyon tehetséges, nagyon rokonszenves ember, akinek azonban nem adatott meg, hogy szenvedni tudjon, azaz hogy igazi élményei legyenek - itt áll előtte, s haladékért könyörög! Minden szál simán bonyolódik ki a kezéből, minden úgy megy neki, mint a karikacsapás, a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy az emberek versengjenek azért, hogy a kedvében járhassanak. Vegyük Désirée-t! Ő hogy küzdött érte, hogy szenvedett érte, s mindössze annyit ért el, hogy vele hál, de a szíve Pierot-é, őt szereti, s ez úgyszólván észre sem veszi. S most itt áll előtte ez az ember, s azt kívánja tőle, hogy hagyja nála a negyedmillióját, majd visszafizeti egyszer - sohanapján. Csak úgy odavetőleg beszél róla, egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy Charlot barátja megteszi neki ezt a kis szívességet. Nem sajnálja Pierre-től, hogy az oly könnyen boldogul az élettel és az emberekkel, de nem lesz kárára, ha egyszer beleakad a hálóba.

Charlot tulajdonképp még nem döntötte el, hogy - ha sor kerül rá - teljesíteni fogja-e Pierre kérését vagy visszautasítja-e; most, a kérés pillanatában sem tudta még, mit fog válaszolni neki. De az alatt a három másodperc alatt, míg elnézte Pierre csinos, fiatal, önelégült arcát, egyszerre tisztába került azzal, hogy mit akar. Elfintorodott, száján megjelent az a kis fatális mosoly, amely Pierre-t annyira kihozta a sodrából, s halk, zsíros hangján azt felelte:

- Ma este sok kitűnő tréfát sütött el, Pierot, de ez volt a legjobb.

S azzal könnyedén fejet hajtott, s vendégei után sietett.

Pierre egyedül maradt a tökéletes ízléssel berendezett pompázatos ebédlőteremben, körülötte a leégett gyertyák és a maradék bor szaga, a lakájok már az asztalt szedték. Gépiesen egy süteményt vett ki egy tálból, rágcsálni kezdte.

Meg volt róla győződve, hogy Charlot meg fogja hosszabbítani a váltót. Nem értette, mi történik vele. Nem értette, hogy Charlot miért teszi ezt vele. Ő maga nem tudta, mi a káröröm. Persze, Charlot is azok közé a nagyurak közé tartozik, akik pimasz, játékos gőgjükben szabadjára engedik minden szeszélyüket. Lehet, hogy féltékeny is volt rá!

Az asztalt leszedő lakájok csodálkozva nézték a ragyogó urat, aki láthatóan megrendülten, gondolataiba merülve állt az üres ebédlőben, süteményét rágcsálva. De nem nevettek. Caron de Beaumarchais, A borbély szerzője, népszerű volt a kisemberek között. Nem vették tőle rossz néven költekező életmódját, hálásak voltak, hogy pártjukat fogta a kiváltságosak ellen, a lakájok, pincérek, borbélyok a Figaro alkotójában pedig egyenesen a maguk költőjét és védőszentjét tisztelték.

Pierre összeszedte magát, hazahajtatott. Egyenesen, elegánsan ült a kocsiban, jobbra-balra köszöngetett. De gondolatai másutt jártak. Charlot beléje akarja fojtani a szuszt. Charlot Désirée-nek, az egész világnak meg akarja mutatni, hogy Pierre de Beaumarchais kérkedő szavában nem lehet bízni, sokat ígér, s keveset tart be. Nos, Pierre be fogja bizonyítani, hogy téved. Azért is megveszi a Tengeri sast, és Charlot-nak lába elé vágja azt a nyomorult negyedmilliót.

Majd még kiderül, hogy milyen fából faragták, még nagyot fognak nézni ezek az átkozott nagyurak, akik oly fennen hordják az orrukat. Vergennes is, mert az is közülük való! Amióta Franklin Párizsba érkezett, levegőnek nézi. A gróf úr, úgy látszik, azt hiszi, hogy most már eldobhatja, mint egy kiszolgált kesztyűt. Nos, még nem szolgált ki! Vagy tényleg azt hiszik az urak, hogy az az üresfejű Chaumont s az a vén szamár Dubourg el tudja végezni az ő munkáját? Hisz Dubourg még annak a boldogtalan Little kapitánynak az ügyében is őhozzá fordult segítségért, aki zátonyra futott Spanyolországban, mert a spanyol partot nem tudta megkülönböztetni a francia parttól. Ha még azt sem bírták a maguk erejéből lábra állítani, akkor hogy fognak fegyvert, hajót felhajtani Amerika számára? Ilyen emberekre bízza magát Vergennes? Előbb beugratja ebbe a kockázatos vállalkozásba, s aztán faképnél hagyja a Chaumont-ok és Dubourg-ok kedvéért. Azt hiszi, kedvére taposhat rajta, mert polgári származású, s a nagy Franklin nem barátkozik vele? De Vergennes úr rosszul számított.

Pierre mindenre elszántan a külügyminisztériumba hajtatott. Nem a minisztérium párizsi palotájába, a Quai des Théatins-re, hanem egyenesen Versailles-ba, teljes díszben, egyenruhás lakájokkal s a kis néger fiúcskával a bakon. Vergennes gróffal kíván beszélni, mondta. De csak Monsieur de Gérard fogadta, aki hűvös-udvariasan közölte vele, hogy a miniszter nagyon el van foglalva; Pierre közölné vele, hogy mi járatban van.

Nem közölheti, jelentette ki Pierre nagyon határozottan. Nemcsak a maga ügyéről, életre-halálra menő ügyéről van szó, hanem a korona legmagasabb érdekeiről is. Némi huzavona után beengedték a miniszterhez.

Ha Pierre azt hitte, hogy a miniszternek rossz a lelkiismerete vele szemben, akkor tévedett. Vergennes gróf szelíd, szkeptikus természet volt. Szívesen elhitte Monsieur Caronnak, hogy üzleti buzgalmában az amerikai ügy iránti lelkesedésnek is része van, de azért nyilván elsősorban a maga hasznát tartja szem előtt. A kormány - minthogy Caron úr tevékenysége megfelelt céljainak - jelentős anyagi támogatásban részesítette, de valamennyi kockázatot – így gondolták kezdettől fogva - Monsieur Caronnak is vállalnia kell, hisz hatalmas nyerési esélyei vannak. Ha az amerikaiak késlekednek a fizetéssel, akkor Monsieur Caronnak a maga erejéből kell kievickélnie a csávából. Vergennes gróf tisztában volt Monsieur Caron érdemeivel, szerette is a szellemes, jókedvű embert, de ismerte rosszízű tulajdonságait is; hencegése, éles nyelve már sok bajt okozott a kormánynak. Szerencse volt, hogy most Franklin doktor vette át az amerikai ügyeket. Monsieur Caron egy jól futó agár, melyet szívesen megtekint az ember egyszer-másszor, Franklin doktor pedig nagy tudós, igazi, vérbeli diplomata, higgadt és nagyvonalú államférfi - nem nehéz köztük a választás.

Vergennes gróf okos, kerek szeme várakozón tekintett az eléje lépő Pierre-re. Ez nem akart rögtön ajtóstul a házba esni, előbb a rehabilitációjáért folytatott küzdelméről beszélt. A jól ismert bürokratikus hanyagság miatt, mondta, perének újrafelvétele a végtelenségig elhúzódik; hálás volna a miniszternek, ha alkalmilag egy-két szóval felélénkítené az eljárást.

Vergennes úgy vélte, hogy a főállamügyészhez intézett levelével annak idején már megadta Monsieur Beaumarchais-nak a kellő támogatást. Mindazonáltal, ha legközelebb találkozik igazságügyi kollégájával, emlékeztetni fogja az ügyre. Pierre a miniszter szavaiból azonban kihallotta azt a csöndes viszolygást, amit maga is érzett, valahányszor alkalmatlan kérelmezők járultak eléje.

Annál szenvedélyesebben s dühösebben lángolt fel benne az elhatározás, hogy leráncigálja Vergennes-t a magas lóról. Ha a gróf úr szereti a nagy gesztusokat, fizessen meg értük.

Ki fogja szedni belőle a pénzt, amire szüksége van, akármilyen dölyfösen s visszautasítón ül most előtte.

Rátért anyagi nehézségeire, a Kongresszus érthetetlen késedelmeskedésére levelei és számlái elintézésében. Drámai szavakkal ecsetelte, miként szerzett be valószínűtlenül rövid idő alatt, óriási fáradsággal, beláthatatlan mennyiségű hadianyagot, s miként juttatta el tengerentúlra, a felkelők kezébe, mérhetetlen veszélyek közepette, amelyek a miniszter előtt sem ismeretlenek. A Kongresszus azonban egy-egy száraz átvételi elismervényen kívül eddig egyetlenegy szóval sem válaszolt. Szakadék szélén áll most. Szállításaiba, melyeket a kormány kívánságára indított útnak, mindenét belefektette, vagyonát, becsületét, tehetségét, s most ott tart, hogy legnemesebb, már-már emberfölötti erőfeszítéseinek eredménye végleg kárba vész.

A miniszter lúdtollával játszadozva, hűvös részvéttel nézett Pierre-re.

- Miért nem fordul közvetlenül az amerikaiakhoz? - kérdezte végül is. - Itt vannak a képviselőik, Párizsban.

Tartalmatlan, formai tanácsot adni a kérelmezőknek: ezt a fajta elintézést is ismerte Pierre, maga is alkalmazta már. De sohasem olyasvalakivel szemben, kinek annyira le volt kötelezve, mint Vergennes gróf a Hortalez cégnek. Ez a tanács merő gúny volt, semmi egyéb. Franklin azt mondja neki: Forduljon Deane-hez! Deane azt mondja neki: Menjen Franklinhoz! S most Vergennes azt tanácsolja: Menjen az amerikaiakhoz!

A miniszter még mindig lúdtollával játszadozott, s ez az önmagában véve ártalmatlan mozdulat jobban kihozta sodrából Pierre-t, mint az, amit a miniszter mondott. Eddig még nem szánta rá magát, hogy leghatásosabb fegyveréhez nyúljon; nem volt valami előkelő fegyver. De kénytelen vele, ezek az arisztokraták valósággal rákényszerítik aljasságukkal. Nem, nem előkelő fegyver, de hát ő nem is arisztokrata.

Nemcsak a saját pénzét fektette be a haza érdekében a Hortalez és Társa cégbe, fejtegette, kénytelen volt ezenfelül óriási kötelezettségeket is vállalni, hogy előteremthesse azokat a nagy árumennyiségeket, amelyeket Amerikába szállított. E kötelezettségek egy része most válik esedékessé. Nem tudja, mitévő legyen, a tönk szélén áll, csődbe fog kerülni, botrány fenyegeti, s hogy tisztázza magát, alighanem kénytelen lesz olyan dolgokat is leleplezni, akarata ellenére, amelyek nyilván óriási feltűnést fognak kelteni.

A miniszter felnézett, kerek szemében egy pillanatra gonosz fény villant fel. De nyomban visszanyerte előbbi szenvtelen nyugalmát.

- Tenni fogunk róla, hogy erre ne kerüljön sor, Monsieur - mondta olyan hangon, amilyet Pierre eddig még életében nem hallott, amilyet nyilván Vergennes gróf sem használt eddig. Kifogástalanul udvarias volt ez a hang, de a megvetés, az undor, a kimondhatatlan gőg, mely a szavak alján lappangott, áthághatatlan határt vont kettejük közé: a megszólaló és a megszólított közé.

- Tenni fogunk róla, hogy erre ne kerüljön sor, Monsieur

- mondta tehát gróf Vergennes udvariasan megvető hangján. - Mennyit kíván?

Pierre olyasfélét érzett, mintha a miniszter jól ápolt kezével arcul csapta volna. Nagyot nyelt. Azzal a szándékkal jött ide, hogy háromszázötvenezer livre-t kér, kétszázötvenezret Lenormant számára, százezret a Tengeri sas megvételére, és el volt rá készülve, hogy a miniszter le fogja szállítani az összeget.

- Ötszázezer livre-t - mondta.

Bizonyosra vette, hogy most kíméletlen, kemény alku következik. De nem ez történt. A miniszter ugyanazon az utánozhatatlanul dölyfös hangon, amely az áthághatatlan magas falat vonta közéjük, azt mondta:

- Helyes.

Még csak annyit sem mondott, hogy: „Helyes, Monsieur", csak annyit: „Helyes." Udvariasan, egyszerűen, utálkozva mondta: „Helyes". Majd egy idő múlva:

- Van még valami kívánsága? Más kívánsága nem volt Pierrenek.

- Köszönöm, gróf úr - mondta. Tárgyilagosan, egykedvűen kívánta volna mondani, de akarata ellenére is alázatosan hangzott, a megkönnyebbülés sóhaja szinte kihallatszott belőle. S a következő pillanatban egy éktelen, mocskos káromkodást gondolt magában. Hogy gyűlölte a minisztert, s hogy irigyelte utánozhatatlan hangsúlyaiért!

Távozott. Visszaült kocsijába, egyenruhás lakájai s kis néger inasa mögé, zsebében a félmilliós ígérettel. Határtalan düh töltötte el.

Elérte, amit akart. Még annál is többet. Lehet, hogy ráadásul perújrafelvételének ügyét is meggyorsítják. Kifizetheti Lenormant-t, s megveheti a Tengeri sast. De semmi öröme nem telt sikerében.

- Rosszkedvűek vagyunk barátnőm - mondta Caprice kutyájának.

-

Bagatelle sok mindent jelent franciául. Jelent „csekélység"-et, „semmiség"-et, de jelent „mellékes"-et is. A komédiások ezzel vezetik be és körítik mutatványaikat: les bagatelles de La porté. De: ce sont les bagatelles de la porté annyit is jelent, hogy: ez még semmi, a java még csak most jön. Ezenfelül bagatelle még vesszőparipát is jelent, kedvtelést, igazi jelentése azonban: enyelgés, szerelmeskedés, flört. Ne songer qu’á la bagatelle, ezt olyan emberre mondják, akinek csak a szerelmen jár az esze.

Franklin doktor két francia fordulatot használt előszeretettel. Az egyik a Ca ira volt, a másik a Vive la bagatelle!

A hetvenhetes esztendő kora nyarán, míg Passyban üldögélve azzal töltötte idejét, hogy várt, bagatelle-lekkel foglalkozott. Mi egyebet tehetett volna? Értelmes bagatelle-ek voltak, egy részük barátaihoz és barátnőihez fűződő kapcsolatait erősítgette, más részük közvetlenül nagy ügyét szolgálta.

A trentoni és a princetoni győzelmek óta nem érkeztek újabb hírek a hadihelyzetről, Franklin azonban azzal a gyanúperrel élt, hogy az amerikaiak nem a legjobban állnak. Az angolok újabb nagy csapatszállítmányokat indítottak útnak, főképp német zsoldosokat, ,,hesseniek"-et, akiket német fejedelmeik adtak el nekik. Ez adta az ösztönzést Franklin egyik bagatelle-jéhez.

Könyvei között üldögélve íróasztalánál, kora hajnalban, anyaszült meztelenül, levelet írt, francia levelet, egy koholt címzettnek egy koholt feladó nevében.

Átolvasta, amit eddig írt:

Schaumberg grófja Hohendorf bárónak, a hesseni csapatok parancsnokának, Amerikában. Róma, 1777. február 18.

 

Ez eddig megfelelt. Schaumberg gróf jó név volt, ha az ember valamelyik kis német fejedelem szerepét akarta vele eljátszatni. A levél keltezése is hitelesnek látszott. A trentoni vereség híre aligha érhette el Schaumberg grófot február közepe előtt, s az is hihetőnek tetszett, hogy a fejedelem, aki elseftelte alattvalóit, a pénzt nem a zord német téli ég alatt, hanem a nyájas Itáliában költi el.

Franklin tovább olvasott:

 

Kedves báróm, Nápolyból hazatérve, itt Rómában kaptam meg múlt év december 27-ről keltezett levelét. Nagy elégtétellel értesültem róla, hogy csapataink milyen bátran verekedtek Trentonnál, s kimondhatatlan örömömre szolgált, amikor megtudtam, hogy az ütközetben részt vevő ezerkilencszázötven hesseniből mindössze háromszáznegyvenöt menekült meg. Ezek szerint tehát összesen ezerhatszáz emberem halt meg. Különös nyomatékkal kérem meg, kedves báróm, ne mulassza el, hogy a legsürgősebben egy pontos listát küldjön az elhalálozottakról londoni követem címére. Erre az elővigyázatosságra annál is inkább szükség van, mert az angol minisztérium hivatalos közleménye mindössze ezernégyszázötvenöt elesettről számol be. Ez viszont csak négyszáznyolcvanháromezer-négyszázötven forintot tenne ki hat százötvennégyezer-ötszáz helyett, amelyre megállapodásunk, értelmében jussom volna. Megérti, kedves báróm, hogy ez a tévedés jelentősen csökkenti jogos jövedelmemet, kérem tehát, ne sajnálja a fáradságot, s pontos adatai alapján igyekezzék meggyőzni az angol miniszterelnököt, hogy listája hiányos, s a miénk felel meg a tényeknek.

 

Egy mélyről jövő elégedett s mégis haragos mosoly feszítette szét Franklin széles száját. Aztán tovább írt.

 

A londoni kormány - írta - azt az ellenvetést teszi, hogy mintegy száz emberünk csupán megsebesült, de nem halt meg, tehát sem a listába be nem sorolható, sem a kifizetésnél nem vehető tekintetbe. Én azonban számítok rá, hogy híven végrehajtotta azokat az utasításokat, melyeket Kassel-ból való elutazásom előtt adtam önnek, s nem hagyta magát félrevezetni holmi zavaros humanista téveszmék által, melyek szerint életben kell tartani a sebesülteket még azon az áron is, hogy elvesztik a fél karukat vagy a fél lábukat. Milyen szomorú, céltalan tengődésre ítélnők ezeket a szerencsétleneket, akik meggyőződésem szerint szívesebben halnának meg, hogysem tovább éljenek ilyen állapotban, amely alkalmatlanná teszi őket szolgálatomra. Ez persze nem jelent annyit, kedves báróm, hogy meg kell őket ölnie - legyünk emberségesek. De az orvosoknak kellő nyomatékkal értésére adhatja, hogy a rokkant katona az egész hadsereg szégyene, s hogy ha a harcos harcképtelenné válik, alig tehetünk neki nagyobb szolgálatot, mint hogy pusztulni hagyjuk.

Ismét küldök önnek egy csapat újoncot. Ne takarékoskodjék velük! Gondoljon arra, hogy a legnagyobb dolog a világon a dicsőség! A dicsőség az igazi gazdagság, semmi úgy el nem aljasítja a katonákat, mint a kapzsiság. Az igazi harcos csak a becsületét s a dicsőséget nézi, dicsőséget pedig csak veszélyek közepette szerezhet az ember. Nagy vérveszteség nélkül a győzelmes ütközet sem teljes siker, ám a legyőzötteket is dicsőség övezi, ha fegyverrel a kezükben esnek el. Gondoljon a háromszáz spártaira, akik a Thermopülai-szorost védték! Egy sem tért vissza közülük. Büszke volnék, ha ugyanezt elmondhatnám derék hessenieimről is.

 

Az öregúr ebben a hangnemben írt tovább. Gyorsan írt, egyik mondat szülte a másikat, következetesen, haragosan sorakoztak egymás mellé, franciául írt, de ha egy szó nem jutott rögtön az eszébe, angollal pótolta.

Látta, hogy az, amit ír, jó, és mosolygott: gonoszul s elégedetten. Apróságokban is lelkiismeretes volt; újra leírta az egészet, ezúttal gondosabb franciasággal. Azután elzárta a kéziratot fiókjába, és fürödni ment. Sokáig ült a kádban, kétszer is öntetett utána forró vizet, vakaródzott és jókedvű volt.

Délután átjött hozzá Morellet abbé. Azzal a kéréssel, hogy tartsa titokban, Franklin megmutatta neki levelét a „hesseniek"-ről s megkérte, csiszolja át egy kissé döcögő francia stílusát. Nekiláttak a munkának, öröm volt látni, hogy az abbé milyen jól elérti a tréfát. Franklin nagyon meg volt elégedve a levél végleges megfogalmazásával. Saját kezűleg, titokban, unokái segítsége nélkül, néhány példányban maga szedte ki a kis művet kézisajtóján, amelyet a ház kerti szárnyában állíttatott fel.

Amikor kinyomtatva újra elolvasta Schaumberg gróf levelét, úgy látta, hogy a gúnyirat kissé túl kajánra sikerült. Úgy képzelte eredetileg, hogy az elfogulatlan olvasó egy ideig törje a fejét, vajon valódi-e a levél vagy csak utánzat; s most attól félt, hogy a gonosz lóláb túlságosan kilóg belőle.

Amikor este Dubourg doktor beállított, vele is meg akarta beszélni a dolgot. Odaadta neki az egyik levonatot, egy másikat maga vett a kezébe, kedvtelve, mélyen beszívta a papír s a friss nyomdafesték szagát, s mialatt még egyszer átfutotta a kis munkát, szemmel tartotta barátja arcát.

Dubourg doktor lassan, gondosan olvasott, csücsörített-szájjal, hangtalanul formálgatva az olvasott szavakat, nagy, húsos arcán látszott, mekkora igyekezettel próbálja megérteni, amit olvas.

- Nos, mit szól hozzá? - kérdezte Franklin, amikor Dubourg a levél végére ért.

Az öregúr hosszan csóválta nagy, nehéz fejét.

- Azt tudtam - mondta -, mindenki tudta, hogy ezek a német fejedelmek utolsó csirkefogók, de hogy ilyen elvetemültek, azt mégsem gondoltam volna.

Franklin, ezt hallván, elégedetten mosolygott; meg volt elégedve írói kézügyességével. De nagyon sajnálta Dubourg barátját. Régebben nem dőlt volna be neki ilyen könnyen, ilyen simán. Szegény Dubourg nagyon megöregedett.

A doktor is hozott valamit Franklinnak, egy szép kiállítású könyvecskét, La Fontaine meséinek most megjelent legújabb kiadását; tudta, hogy Franklin szereti La Fontaine-t. Franklinnak nagy öröme telt az ajándékban, dicsérte szép nyomását, szerzőjének kecses életbölcsességét.

Noha Franklinnak sok közös vonása van La Fontaine-nel, vélte Dubourg doktor, barátja aligha fogja méltányolhatni minden érdemét. Az idegen, még ha oly fejlett nyelvérzéke van is, mint Franklinnak, nemigen értheti meg a finomabb nyelvi árnyalatokat.

- Micsoda hajlékonyság, s milyen elegáns! - áradozott s rögtön neki is kezdett a felolvasásnak.

Előbb csak egy mesét mondott el. S minthogy nem tudott betelni a versek könnyedségével, bájával s utolérhetetlen kifejezőkészségével, mindjárt nekikezdett a másodiknak is. Aztán a hetedik könyv kilencedik meséjénél kötött ki, a Légy és a kocsi meséjénél. Szuszogva a lelkesedéstől, vastag kezével a versek lendületét követve, hangosan szavalt a kövér úr, a körülményesen tűnődő sorok kecsesen szálltak fel csücsörített szájáról.

Hat izmos lóról szól ez a mese, amelyek nagy fáradsággal, rekkenő hőségben nehéz útibatárt vontatnak fel egy meredek úton.

Utasai kiszálltak, tolják a kocsit. A lovak fölött azonban egy légy köröz, körülzümmögi őket, hol az egyiket csípi meg, hol a másikat, a kocsirúdra ül, a kocsis orrára, azt képzeli, neki köszönhető, hogy a kocsi halad. Panaszkodik, hogy rajta kívül senki sem segít a lovaknak, hogy rá hagyják az egész munkát. Ide száll, oda száll, fontoskodik, egyszerre száz helyen van, s amikor végül is a batár a csúcsra ér, boldogan zümmögi:

- Most pedig, kedves lovak, hogy felhúztam a kocsit, pihenhetünk egyet.

Franklin egyre vidámabban vigyorgott széles szájával, mialatt Dubourg doktor nagy kifejező erővel, boldogan szavalta a kis mesét. Végezetül leengedte ölébe a könyvet, s fejből szavalta el az erkölcsi tanulságot, melyet La Fontaine a meséhez biggyesztett:

Ainsi certaines gens, faisant les empressés,

S'introduisent dans les affaires.

lls font partout les nécessaires, »

Et, partout importuns, devroient étre cbassés.⁷

Sok ember így sürög-forog szünetlen,

Kéretlenül mindenbe belecseppen,

Csak hátramozdít, míg a buzgót adja,

S a többieket dolgozni se hagyja.

Kosztolányi Dezső fordítása

 

Akármilyen lassú megfigyelő volt is Dubourg doktor, s noha La Fontaine meséje teljesen lekötötte figyelmét, mégis észrevette, hogy Franklin elragadtatása nem csupán a mesének s az ő kiváló előadó-művészetének szól; a mesén kívül is volt alighanem még valami, aminek örült. Lassanként felderengett benne:

- Hogy én erre nem gondoltam! - tört ki belőle vidáman. - Isten látja lelkemet, La Fontaine mintha csak megálmodta volna a mi fontoskodó barátunkat, a mi Monsieur Caronunkat.

S a két öregúr kiadósan, sokáig mulatott felfedezésén.

Másnap váratlan vendég állított be - Paul Theveneau.

Franklin általában nem fogadta a bejelentés nélkül érkező látogatókat, Paul Theveneau-t azonnal beengedte. Egyrészt kedvelte e derék, szolgálatkész, Amerika ügyéért lelkesedő fiatalembert, másrészt kapóra jött neki, hogy amit barátságtalanságban vétett Monsieur Caron ellen, azt most legalább részben jóváteheti - kettőzött szívélyességgel - a Hortalez cég egyik alkalmazottjánál.

Úgy tetszett neki, mintha a fiatalember, amióta utoljára látta, még jobban lesoványodott volna, öltönye még szánalmasabban lógott rajta, a betegesen színezett arcból kiragyogó szeme még nagyobbnak látszott. Pault viszont szemmel láthatón elfogódottá tette találkozása Franklinnal, meg kellett emberelnie magát, hogy beszélni tudjon.

A doktort ezúttal is kellemesen meglepte Paul józan, egészséges szemlélete. Arthur Lee és Silas Deane uraknál sokkal világosabban megértette, hogy az Egyesült Államok, Franciaország és a francia hadsereg teljes támogatása nélkül nem arathat végső győzelmet Anglia fölött. Noha ez a fiatalember javarészt kereskedelmi ügyletekkel foglalkozott, mégis felismerte, hogy magáncégek bármilyen jelentős szállításai sem segíthetnek Amerikán, amely nagy politikai célját, a szabadságot csakis a Franciaországgal való szövetség útján érheti el.

A doktort lefegyverezte és megindította ez a bátor fiú, aki ilyen okosan s ennyi lelkesedéssel küzdött Amerika ügyéért, noha még nála, az aggastyánnál is kevesebb esélye volt arra, hogy megérje vágyai teljesülését.

Franklin Benjámin, bármilyen barátságosan nyíltszívű volt is, legtitkosabb gondolatait és érzelmeit senki előtt sem fedte fel. Nem kételkedett ugyan abban, hogy a nagy küzdelem győzelemmel fog végződni, de attól tartott, hogy még sok évbe telik, és sok emberéletbe kerül, amíg bekövetkezik a végső győzelem. A világnak csak bizalmát mutatta meg, az emberek nem láttak mást, csak egy tekintélyes, bizakodó, bölcs öregurat. De a derűs nyugalma alatt lappangó gondok és keserűség nem mutatkoztak; ritkán beszélt kételyeiről, az örök várakozás kínzó nyomorúságáról.

A szabadság e fiatal katonája előtt azonban, aki már nem sokáig fog élni, megnyitotta szívét. Úgy beszélt vele közös gondjaikról, mint egy idősebb testvér. Beszélt az angol csapatok katonai fölényéről, az Egyesült Államok politikai széthúzásáról, a sok amerikairól, akik vagy kapzsiságból, vagy ostobaságból az angolokhoz csatlakoztak, beszélt a Kongresszus teljes pénztelenségéről. Beszélt a szabadságharcosok előtt álló hosszú, rögös útról. Utálattal beszélt a háborúról, lemondóan, meggyőzően, hiábavaló erőfeszítéseiről, hogy elkerüljék. Keserűen beszélt azokról a férfiakról Londonban, akik vak konokságukkal mind tovább nyújtják a szörnyű vérontást.

Paul mohón habzsolta Franklin szavait. S megrendítette, hogy ez a nagy ember ilyen őszintén és leplezetlenül beszél vele.

De az egész lényét felkavaró vallomások után most a Hortalez cég pénzügyeiről kezdjen beszélni? Mily elenyésző semmiség ez azokhoz a roppant terhekhez mérve, amelyeket ez a tiszteletre méltó öregember cipel a vállán. Nem volna-e hallatlan vakmerőség, ha most még saját személyes gondjaival is megterhelné? De Paul hűséges barát volt, nagy nehezen mégiscsak rászánta magát, hogy szóba hozza Pierre keserveit. De a szavak a torkán akadtak. Ellentmondó gondolataitól s gondjaitól szorongattatva, csak fél füllel hallgatta Franklint. De aztán erőt vett magán, elhessegette személyes keserveit, s feszített figyelemmel tovább hallgatta az öregembert. S ezt hallotta:

- Milyen másképp festenek a dolgok az óceán túlsó partjáról nézve, s megint másképp, ha innét nézzük őket!

E szavak élesen, mélyen beleakaszkodtak elméjébe. S egyszerre csak egy ötlete támadt. Egy mentő ötlete. Neki magának kell áthajóznia Amerikába.

Ez az! Másképp nem lehet megoldani a Hortalez cég nehézségeit! Beszélnie sem kellett, Franklin mégis tanáccsal és útmutatással szolgált. Át kell mennie Amerikába, hogy ott, a helyszínen, Philadelphiában megcáfolhassa Mr. Arthur Lee ostoba rágalmait. Ott, Amerikában az emberek más szemmel nézték a dolgokat, mint ahogy azok itt festenek. Valakinek át kell mennie hozzájuk, aki ismeri a helyzetet, akinek hűségében Pierre megbízhatik, s aki megadhatja nekik a szükséges felvilágosításokat. S mi okosabbat kezdhetne hátralevő napjaival, mint hogy a saját szemével megtekinti, maga is átéli azt, ami odaát történik, szemtanújává válik annak a hatalmas fáradozásnak, amely odaát fel fogja építeni az Újvilágot, az emberek értelmes, új rendjét?

Gyorsan szokott határozni, ezúttal is rögtön döntött.

Reméli, hogy nemsokára maga is kiveheti részét abból a súlyos, kemény küzdelemből, amelyről Franklin beszél, felelte az öregúrnak. Amerikába készül, a Hortalez cég képviseletében.

Nem bizonytalan tervként emlegette ezt a szándékát; röviden közölte Franklinnal, hogy a cég legközelebbi szállítmányát maga fogja elkísérni Amerikába.

Franklin nagy szemével csöndesen nézegette a törékeny, gyönge fiatalembert. Hogy fog megbirkózni az út fáradalmaival, s meg tudja-e oldani nehéz feladatát abban az országban, melyről Franklin tudta, hogy ellenséges érzelmekkel viseltetik a franciák iránt? A fiú nem fontolta meg a dolgot, a fiú nem fogja kibírni ezt az utat. Franklin óvatosan lebeszélte tervéről.

Paul ugyan észrevette, hogy az öregúr voltaképp életéért aggódik, de megmakacsolta magát, kitartott terve mellett. Hátralevő napjait nem tudja szebben, nemesebben felhasználni, mint hogy a szabadságért, barátjáért való küzdelemben tölti el. Nem akar addig meghalni, amíg nem látja azt, amire egész életében vágyott. Szerényen, de határozottan azt felelte Franklinnak, hogy elhatározása megmásíthatatlan, utazik.

Franklin abbahagyta a vitát, másra terelte a szót. Egy ötlete támadt.

- Olvassa el ezt, Monsieur! - mondta s odaadta Paulnak új, kis nyomtatványát, Schaumberg gróf levelét. Paul olvasni kezdett, s Franklin, mint ahogy tegnap Dubourg doktor arcát figyelte, most Paul Theveneau-ét tartotta szemmel.

Az olvasó fiatalember szája körül már a második mondatnál egy gonosz, haragos, diadalmas mosoly jelent meg. Alighanem én is ilyesféleképp mosolyogtam, miközben a levelet írtam, gondolta magában Franklin.

- Nagyszerű! - kiáltotta Paul, amikor a levél végére ért. - Pompásan eltalálta őket, doktor.

- Ki mondja azt magának, hogy én írtam? - kérdezte Franklin vigyorogva.

- Senki más nem tud így írni - áradozott Paul. - Csak aki úgy szereti hazáját, és úgy gyűlöli és lenézi ezeket az embereket, mint ön, csak az írhatta meg ezt a levelet.

- Örülök, hogy bagatelle-em tetszett önnek - mondta Franklin. - Én is jól elmulattam rajta írás közben.

- Elmulatott!... Bagatelle! - méltatlankodott Paul. - Ez a levél - kiáltotta lelkesen -, ez a levél egymagában legalább annyi hessenit tesz ártalmatlanná, mint a trentoni csata. Ezzel a levéllel elérjük, hogy új hessenieket már nem is fognak átküldeni.

- Sajnos, túlbecsüli az irodalom hatását - mondta Franklin.

 

A be nem avatottak bizonyára most is úgy látták, hogy Monsieur de Beaumarchais lever-je sem pompában, sem látogatottság tekintetében semmivel sem marad alatta a Hortalez cég alapítását közvetlenül követő szép időszaknak. Reggelente most is ugyanannyi jó barát, ugyanannyi kérelmező tolongott körülötte, kik mind úgy érezték, nem halaszthatják tovább, hogy Monsieur-t ragaszkodásukról és nagyrabecsülésükről biztosítsák, színészek, énekesek mutatták be tehetségüket és protekcióját kérték, kereskedők jöttek, hogy felajánlják válogatott áruikat. Maigron titkára, akinek ebben az időben kellett volna beszámolnia főnökének az ügymenetről, egyetlen mondatát sem tudta befejezni anélkül, hogy valamelyik buzgó jó barát félbe ne szakította volna. De Pierre a nagy tülekedés dacára is észrevette, hogy lever-jének már nincs az a fénye, amely még néhány héttel ezelőtt beragyogta hálószobáját. Sem de Trois-Tours báró nem jött el többé, sem Monseigneur Regniers a Legfelsőbb Törvényszéktől, sem Clonard lovag a Compagnie des Indes-től. Újra éreztették vele, hogy „meg van bélyegezve".

Pierre természetesen tisztában volt azzal, hogy mindez szoros összefüggésben van a Hortalez cég pénztárállományával, s gőgösen, egy könnyed kézmozdulattal elintézte magában a dolgot. De komornyikja, Emilé, aki szerette gazdáját, s mindenki másnál jobban olvasott arcában és mozdulataiban, észrevette, hogy urát titkolt keserűség emészti, s attól fogva még gondosabban szolgálta ki, s még gyöngédebb tisztelettudással előzte meg minden kívánságát.

Szinte sértő pontossággal befutott a pénz, amelyet Vergennes, a gőgös kutya ígért. Pierre-t ugyan ezúttal nem töltötte el az az eget verő öröm és diadal, mint amikor az első pénzt kapta, de azért most is kielégítette a tudat, hogy ő, az örök débrouillard⁸ csak feltalálta megint magát, s elvégezte, amit feltett magában. Noha még két nap hiányzott az esedékességig, azonnal elküldte Charlot-nak nyomorúságos negyedmillióját.

- Csodálkozott a mi Charlot-nk? - kérdezte eltelve édes bosszújától, diadalmasan, amikor Maigron átnyújtotta neki az elismervényt.

- Ha csodálkozott is, nem mutatta - felelte szárazon a titkár.

Ezek után Pierre ellátogatott néhány hivatalba, megkent néhány üres markot, s most már nem volt kétsége afelől, hogy a büszke Tengeri sas az ő hajóraja élén fog röpdösni, s nem a Dubourg vagy Chaumont urak szolgálatában.

 

⁸ Leleményes ember.

 

Ez elvégeztetvén, megkönnyebbülten sóhajtott. S csak most élvezte igazán a bensejében felgyűlt dühét azok ellen az urak ellen, akik - amikor szerencséje, ha csak rövid időre is, látszólag elpártolt mellőle - oly komiszul elbántak vele, a Charlot-k, a Vergennes-ek, a Trois-Tours-ok, a Regniers-k és Clonard-ok ellen.

Ezekben az években, élete delén, Pierre erőteljesebbnek s elevenebbnek érezte magát, mint valaha, mindenben örömét lelte, ami az útjába került, ereje, szerencséje egyformán lelkesítette. Embertársainak iránta tanúsított érzelmei, csodálatuk, szeretetük, barátságuk, irigységük, haragjuk és gyűlöletük, üzleteinek vad zűrzavara, az ügy nagysága, melynek szolgálatába szegődött, s az út végén a nagy nyereség reménye, mindez, e vad kavargás állandó könnyű mámorban tartotta.

Negyvenöt éves fejjel már nem volt többé a Figaro borbélya. Még mindig szerette ugyan a pénzt és a pénzhajszát a pénz és a hajsza kedvéért, ugyanúgy, mint régen, de ma már sokkal jobban ismerte saját jelentőségét. Már nem tetszelgett magának a pojáca szerepében, s ha megtaposták vagy megtáncoltatták, akkor ugyan kinevette sorsát, önmagát, s az egész fonák helyzetét, de ennél is jóízűbben, haragos jókedvvel kacagta ki azoknak az ostoba gonosz gőgjét, akik tapostak rajta.

Most, hogy túl volt a holnap legsürgetőbb, legkegyetlenebb gondjain, szükségét érezte annak, hogy kifejezze, ami betöltötte a szívét. Lenormant és Vergennes urak abban a hiszemben voltak, hogy beletörött a bicskája az amerikai üzletbe, s nemcsak hogy nem segítettek rajta, de tetejében még ki is nevették. Helyes, uraim, lehet, hogy ebben az amerikai ügyben végül is én húzom majd a rövidebbet. S lehet, hogy ez fölötte nevetséges, de az önök magatartása még ennél is nevetségesebb és szánalmasabb. S ha önöknek van merszük, hogy messziről, a magasból gonoszul lemosolyogjanak engem, nos, akkor majd én megmutatom, hogy én még ennél is jobban, harsányabban s még sokkal magasabbról fogok önökre lekacagni.

Már hosszabb ideje foglalkozott azzal a tervvel, hogy megírja új komédiáját, A borbély folytatását. A terv mindinkább alakot, testet öltött. Nyugtalanul szaladgált ide-oda tágas, fényűzően berendezett dolgozószobájában, körülfutkosta a hatalmas íróasztalt, a sarokból Caprice kutyája hűséges, nedves tekintete követte. Fütyörészett, szavalt, zümmögött, meg-megállt az üres falmezőny, a hiányzó arckép előtt. Képzeletében már látta Figarót. Figaro megöregedett azóta. Tapasztalatai megsokasodtak, fénye sötétebb, szelleme keserűbb lett. Ezt az új, korosabb Figarót kellett megrögzítenie! S Pierre leült az asztalhoz, s írni kezdett. Megformálta, két kezével megteremtette az új, korosabb Figarót.

Megírta Figarónak a nagy urakhoz intézett beszédét, akiknek szolgálatában állt, akik számára kerítői munkát végez, száz kétes tisztaságú ügyet intéz, holott ezerszeresen jelentősebbnek érzi magát náluk. Megírta Figaro történetét - a maga örvénylő, ravasz, ragyogó, átkozott és áldott életét, zűrzavaros hányódásait, szomorú, bohókás küzdelmét az igazságszolgáltatással és a cenzúrával - és mindezt jókedvű, villámgyors, táncos, elegáns s hegyes fullánkú mondatokban.

 

Azt mondják - írta -, hogy Madridban sajtószabadság van, s hogy azt írhatom, amit akarok, feltéve, ha előbb két vagy három cenzorral megvizsgáltatom, s hogy munkámban nem támadom a kormányt, a vallást, a politikát, az erkölcsöt vagy a magas rangú hivatalnokokat, és egyéb nagyurakat.

Majd így folytatta:

Barátaim hivatalhoz juttattak a kormánynál; egy ötletes emberre volt szükségük. Sajnos, nekem voltak ötleteim. Egy hét múlva egy táncmesterrel töltötték be a helyemet.

Majd ezt írta:

 

Gróf úr, ön nagy úr, ön azt képzeli magáról, hogy lángész. A gazdagság, a hivatal, a nemesi származás büszkévé teszi az embert. Kérem, mit adott ön cserébe ezekért az adományokért? Végtelen jóindulatában beleegyezett abba, hogy megszülessék. Én azonban, aki a névtelen tömegből származom, nekem, hogy fenn tudjam tartani puszta létemet, nekem, a kutya mindenit, több fortélyhoz és tudáshoz kellett folyamodnom, mint amennyivel száz év óta kormányozzák Spanyolországot és összes gyarmatait.

 

Egyvégtében vetette papírra az egész hosszú beszédet. S míg írta, Arisztophanész, Moliére, Voltaire s a tulajdon mellszobra tekintett le rá, Caprice kutyája hűséges nedves szemmel figyelte a Monsieur Duverny arcképe részére fenntartott üres falmezőny alól, s rátekintett borongósan tulajdon arcképe, régies spanyol viseletében.

Átolvasta, amit írt. Jó volt, találó volt. Gépiesen simogatta Caprice-t, mosolygott. Boldog volt. El volt ragadtatva attól, amit írt. Nyomban meg kell valakinek mutatnia.

Fogta a papírt, amelyen még alig száradt meg a tinta, s átfutott apja szobájába. Az öreg az ágyban feküdt, végtelenül soványan, beszáradva, de bojtos hálósipkája alatt, szikár arcában élénken ragyogott a szeme, s ahogy most, Pierre

láttára elvigyorodott, erős fehér fogak csillantak meg szájában.

- Írtam valamit, apám, ami tetszeni fog neked - mondta Pierre. - Megírom ugyanis A borbély második részét, ez még jobb lesz, mint az első. Felolvasom, figyelj, majd meglátod milyen remekbe sikerült.

Olvasni kezdett, az öreg mohón figyelt. A vakmerő, gúnyos, és sajnos, oly igaz szavak magukkal ragadták. A tulajdon múltjára gondolt, a büszke polgári hugenotta időkre; s önkéntelenül kihúzta magát az ágyban, szikár kezével feljebb tolta hálósipkáját, hogy jobban halljon.

 

Én, aki a névtelen tömegből származom, nekem, hogy fenn tudjam tartani puszta létemet, több fortélyhoz és tudáshoz kellett folyamodnom, mint amennyivel száz év óta kormányozzák Spanyolországot és összes gyarmatait.

 

Az öreg mélyen magába szívta Pierre szavait, szürcsölte, kóstolgatta őket, boldogan, hogy íme, fia tulajdon érzelmeinek ad hangot. Tomboló, haragos öröm kavargott benne, hatalmas, vad, goromba, gúnyos vidámság tört fel a zsigereiből szívébe, betöltötte egész sovány testét, bőrét feszítgette, felszállt a szájába, amíg végül is hangos nevetésben nem tört ki, egy hosszú, rekedt, harsány kacajba, amely ide-oda rázta, törte és zúzta, s nem akart elállni. Pierre sugárzó arccal nézett rá. S ő is elnevette magát, hangosan, harsányan, kettejük vad, véget nem érő nevetése betöltötte a szobát. Nevettek, nem bírták abbahagyni.

De egyszerre véget ért. Az öreg nevetése hirtelen rekedt gurgulázásba, hörgésbe csapott át. Aztán teljesen elhallgatott, a test hátrahanyatlott, nem mozdult többé.

Pierre kezéből kiesett a papírlap, amelyről Figarója szavait felolvasta. Apjára nézett. Az aggastyán egyik sovány, szőrös lába mereven kilógott a paplan alól, hálósipkája lecsúszott kopasz fejéről.

Pierre állt és nézte. Aztán habozva közelebb lépett, lehajolt az öreghez. Ez nem mozdult meg. Már nem lélegzett.

Pierre ostobán bámult maga elé. Nem hitt a szemének. Pedig igaz volt: Caron papa belehalt a figarói kacajba.

Ugyanazon a héten Pierrenek gyermeke született Thérése-től, ha nem is egy Alexandre, de legalább egy - Eugénie.

Az anya jól érezte magát, s Pierre már két nappal a szülés után azzal állt elő, hogy most már házasodjanak össze, most már nem élhetnek külön, költözzenek egy lakásba. Tüzesen, meggyőzően beszélt.

Thérése csöndesen nézegette világosszürke, nyugodt szemével a férfi arcát. Nehéz órájában Pierre oly gyöngédséggel vette körül, amilyet senki sem tételezett volna fel ebben a féktelen indulatú emberben. Büszkén, megindultan nézegette, le nem vette a szemét arról a csöpp kis emberről, akit Thérése a világra hozott. Az asszony tudta, hogy Pierre szereti, hogy ragaszkodik hozzá, s hogy valóban együtt akarna élni vele, s ezzel a csöpp Eugénie-vel, hogy komolyan gondolja, amit mond. De arról sem bírt elfeledkezni, hogy Pierre feltételekhez kötötte házasságát, s bár ez egyáltalán nem bántotta - nem igaz, egy kissé mégis bántotta -, s hamar el tudott róla feledkezni, semmiképp sem akart a férfinak alkalmat adni arra, hogy később megbánja elsietett elhatározását.

Mégis inkább megvárná, míg Pierre-t rehabilitálják, úgy, ahogy azt annak idején maga ajánlotta, mondta Thérése. Egyébként is jól megvannak itt kint, Meudonban, s a kis Eugénie társaságában ezután még jobban s biztonságosabban fogja érezni magát.

Pierre meg volt hökkenve. Egy ideig még kitartott szándéka mellett, igyekezett Thérése-t is rávenni, de minthogy az asszony nem tágított, rövidesen elhallgatott.

Nem volt babonás természetű, ezúttal azonban apjának különös halála s e haláleset találkozása gyermeke születésével, mégis megzavarta. Az, aki egyébként oly nyíltszívű s beszédes volt, most még legjobb barátainak sem mondta el apja halálának körülményeit. Figaró monológját sem mutatta meg senkinek az egyébként oly hiú szerző. Apja halála őszinte bánattal, gyermeke születése őszinte boldogsággal töltötte el. S nem bánta, hogy sokféle teendői - apja temetése, Thérése ápolása - nem hagytak időt neki metafizikai tűnődésekre.

A Hortalez céget is sorsára bízta, még Paullal is csak nagy általánosságban, a legszükségesebb ügyekről tárgyalt. Nincs abban a hangulatban, jelentette ki, hogy most ilyen apróságokkal foglalkozzék.

Paulnak ez kapóra jött. Franklinnál tett látogatásáról eddig még amúgy sem beszélt Pierrenek, mint ahogy azt az elhatározását is elhallgatta eddig, hogy Amerikába megy. Még nem emésztette meg azt, ami Passyban történt vele. Mily különös, hogy egy olyan körültekintő, bölcs és tapasztalt elme, mint amilyen Franklin, nem tudja elnézni Pierrenek emberi gyarlóságait; de hát ezen nem lehetett változtatni, Franklinnak minden porcikája viszolygott Pierre-től.

Ebbe bele kellett nyugodni, kár lett volna minden szóért, minden békítési kísérletért.

Paul most maga is élesebben bíráló szemmel nézte barátját. De minden kifogása most is elmerült, felolvadt Pierre iránti bámulatában. A nagy író szellemének ragyogása, elevensége, mozgékonysága levette a lábáról, s minthogy tudta róla, milyen fogékony minden igaz, nagy ügy iránt, még hencegéseit, pompaszeretetét és szerelmi szeszélyeit is megbocsátotta neki. Pierre nagyhangú, lármás szívélyességet éppoly megértéssel s élvezettel figyelte, mint Franklin nyájasan tréfálkozó tartózkodását.

Időközben azonban újabb szállítmányt készítettek elő Amerika számára, már csak a philadelphiai engedélyt várták, hogy útnak indítsák. Paul - ha Franklinnak tett büszke ígéretéhez híven, el akarta kísérni a szállítmányt - most már nem habozhatott tovább, meg kellett tennie előkészületeit. Mindenekelőtt Pierre-rel kellett beszélnie.

Felkereste orvosát, Lafargue doktort, aki már évek óta kezelte. Amikor Paul hazatért az észak-francia kikötőkből, az orvos alaposan megszidta könnyelműségéért; most egész nyárra egy alpesi magaslati völgybe akarta küldeni. Paul elmondta neki, hogy üzleti ügyei miatt Amerikába kell mennie. Paul jelenlegi állapotában ilyen utazásról szó sem lehet, jelentette ki Lafargue doktor. A fiatalember rámosolygott, révedezve, egy kissé bambán, majd megkérte az orvost, hogy barátainak, kivált Pierrenek ne beszéljen rossz egészségi állapotáról.

El-elsétálgatott Párizs lármás utcáiban, lázasan fénylő szemmel bámulta a nők kora nyári, világos ruháit, elveszetten hallgatta a házalók óbégatását, a társzekerek kocsisainak hangos káromkodását, némán nézegette a piacok élelmiszerektől duzzadó tarkaságát, nézte, hallgatta szülővárosának, Párizsnak, a világ legszebb városának gyönyörű ragyogását, dallamos lágyságát. S olykor úgy érezte, képtelen arra, hogy mindezt elhagyja. Felfoghatatlan: ő mondta volna, hogy Amerikába utazik? Hogy itthagyja Párizst, ilyen fiatalon? Még oly keveset kapott az élettől, annyi mindenre vágyott, s oly jól értett, eszével s minden érzékével az élet élvezetéhez; hogy juthatott ilyesmi eszébe? Ha elmegy Amerikába, onnét nem tér többé haza; ezt Lafargue doktor kíméletesen, de érthetően tudtára adta.

Thérése-hez ment. Megnézte bölcsőjében a kis Eugénie-t. Pierre-ről beszéltek. Paul szeme egyre élesedett; most már azt is tudta, hogy Thérése is tárgyilagosan, elfogulatlanul ítéli meg Pierre-t. Ismeri gyöngéit, de e felismerés ellenére is fenntartás nélkül szereti. Paulnak fájt, hogy ez az asszony, aki oly jól megértette Pierre-t, nem sejti meg azt, ami az ő szívében végbemegy, mit sem tud arról, amit ő Pierre-ért tenni akar - vagy nem is akar, tennie kell.

Időközben Amerikából kerülő úton, Hollandián keresztül egy különös hír érkezett. Az amszterdami Grand bankház egy rövid levélben azt közölte, hogy a bank utasítást kapott a philadelphiai Kongresszustól, fizessen a Hortalez és Társa cégnek négyezerharminchat livre-t és hét sou-t, azoknak a zsebkendőknek, gomboknak és cérnáknak az ellenértéke fejében, amelyeket az említett cég a Kongresszusnak szállított. Csúfolódni akartak velük? A cég ágyúkat, mozsarakat, lőszert, sátrakat és egyenruhákat szállított, több mint kétmilliós követelése volt a Kongresszustól, s erre ez négyezer livre-t fizet, s azt is a konkurrens bankház igénybevételével!

A levélbeli inzultus kézhezvétele után azonnal sor került arra a beszélgetésre Pierre és Paul között, amelyet eddig mindketten oly sokáig halogattak. Szokásától eltérően Pierre ezúttal nem panaszkodott, és nem átkozódott.

- Most mitévők legyünk? Ön mit ajánl? - kérdezte barátjától, első munkatársától komor tárgyilagossággal.

A Grand bankház levele és Pierre kérdése megadta Paulnak az utolsó döfést. Ha ezúttal sem beszél tervéről, ha nem mondja el Pierrenek, hogy Amerikába szándékszik utazni, rendet teremteni, akkor az utolsó alkalmat mulasztja el, akkor soha nem fog elutazni, Franklin szájhősnek fogja tartani, és senki le nem mossa róla, hogy hencegett, nagyot mondott, s nem tartotta be Franklinnak tett ígéretét.

- Hadd mondjak valamit, Pierre! - kezdte el. - Egyetlen módja van annak, hogy pénzét behajtsuk az amerikaiakon. Valakinek át kell mennie Philadelphiába, hogy élőszóval tárgyalhasson ott az emberekkel. Arthur Lee hazugságait s rágalmait valakinek ott a helyszínen kell megnyugtató bizonyítékokkal megcáfolnia. Át kell kísérnie a hajórakományt, s ott őrizet és zárlat alatt tartania, amíg pénzt vagy árut nem utalnak ki érte.

- Ki volna az? - kérdezte Pierre.

- Én - mondta Paul.

Pierre már a barátja első szavainál megértette, hogy az hová akar kilyukadni. Időnként már ő maga is kacérkodott azzal a tervvel, hogy áthajózik. Csábította a gondolat, hogy személyesen védje meg ügyét a Kongresszus előtt; de bármily lelkesen osztotta is e nyugati férfiak világnézetét, a nagy ügy iránti teljes odaadása ellenére ezeket a férfiakat - főképp Franklinról szerzett tapasztalatai után - nem nagyon szívelte. Az angol király miniszterelnökének és Mária Terézia császárnőnek társaságában nem vesztette el biztonságát, de az Újvilágnak ezektől az embereitől félt. Attól tartott, ha átmegy hozzájuk, többet árt ügyének, mint amennyit használ.

Kézenfekvő volt a gondolat, hogy maga helyett egy ügyes, rátermett embert küldjön át, aki képviselni tudja érdekeit. Erre a feladatra csak egyetlenegy ember lett volna alkalmas: Paul barátja; de hogy ezt a holtbeteg embert tengeren túlra, a biztos halálba küldje, ezt a gondolatot Pierre még jóformán születése pillanatában elvetette. S most Paul maga áll elő ezzel az indítvánnyal! Pierre-t meghatotta, hogy barátja ekkora áldozattól sem riad vissza. Sohasem fogja megengedni, jelentette ki habozás nélkül, nemes lendülettel, hogy Paul Amerikába menjen; itt Franciaországban sokkal nagyobb szüksége van rá.

Pedig elhatározása megdönthetetlen, felelte Paul csökönyösen. Már a következő szállítmánnyal, az Amélie-vel indul, már másokkal is közölte ezt a döntését.

- Hát már másokkal is beszélt erről? - kérdezte Pierre csodálkozva.

- Beszéltem - felelte Paul. - El akartam kötelezni magam. Kényszeríteni akartam önt is, magamat is.

- Kivel beszélt róla? - kérdezte Pierre.

Azt várta, Paul azt fogja felelni, hogy: „Maigron"-nal vagy „Gudin"-nel.

- Franklin doktorral - felelte Paul.

Pierre felugrott. Ezt a fiút tehát fogadja az amerikai? Ezt meghallgatja? Ezt felhatalmazza arra, hogy legbizalmasabb ügyeiről beszéljen vele?

- Meg kell értenie, Pierre - mondta Paul -, hogy most már mindenképp el kell utaznom Amerikába. Nem tehetem magam nevetségessé Franklin előtt.

Ez az egyszerű mondat még jobban elkeserítette Pierre-t. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Franklin nevetségesnek tartotta őt, s most ez a fiatalember inkább a halált választja, hogysem Franklin előtt nevetségessé váljék.

- Sohasem engedem el önt Amerikába - kiáltotta Pierre hevesen. - Soha!

- Én pedig elmegyek - felelte Paul, ugyanolyan hevesen. - Hogy akarja kifizetni a Tengeri sast, hogy akarja fenntartani a céget, ha senki nem megy át a pénzét behajtani?

- Az az én gondom - válaszolta Pierre nyersen.

Nyers volt, goromba volt, mert elképzelni sem lehetett jobb megoldást, mint hogy Paul képviselje a Hortalez és Társa céget Philadelphiában; a legjobb s mégis a legrosszabb megoldás lett volna. S ha összeomlik is a Hortalez ház, akkor sem fogja megengedni, hogy Paul a biztos halálba induljon.

Alaposan, erőteljesen elmagyarázta Paulnak, hogy szüksége van rá itt, Franciaországban, és semmiképp sem engedheti el. Paul szótlanul állt előtte, konok arccal.

Az Amélie pedig kifutott a tengerre - Paul nélkül.

 

Aix en Provence-ból Pierre értesítést kapott, hogy perújrafelvételének ügyében, amelyért évek óta oly elkeseredett harcot folytatott, kitűzték a tárgyalást. Vergennes, mindennek ellenére, megtartotta szavát. Pierre-t vad öröm fogta el.

A per tartamára szükség volt Aix-ben Pierre jelenlétére. Másfelől a Hortalez és Társa cég bonyolult ügymenete szükségessé tette, hogy magában Párizsban hozzanak elöntéseket a legkülönbözőbb kérdésekben, nem szólva arról, hogy az időközben megvásárolt Orfraye tatarozása miatt Bordeaux-ba is el kellett volna utaznia. A Testard és Gaschet cég, mely a hajó javítását vállalta, gyanakodóvá lett, s nagy előlegeket követelt, s ha azt akarták, hogy a nagyszerű hajó gyorsan elkészüljön, egy hozzáértő, erélyes és megbízható embert kellett Bordeaux-ba küldeni, aki állandó kapcsolatot tart fenn a gyárral. Abban állapodtak meg, hogy Pierre távolléte alatt Maigron vezeti a párizsi üzletet. Paul pedig Bordeaux-ba utazik.

- Látja, milyen jó, hogy Franciaországban maradt - mondta neki Pierre.

S azzal útra kelt Aix-be. Ezúttal is magával vitte Philippe Gudint, a tökéletes útitársat. S maga mögött hagyván a nyomasztó, bonyolult párizsi ügyeket, már az első mérföld után pompás kedve kerekedett.

Pierre pörös esete önmagában véve a lehető legegyszerűbb volt; szándékosan kuszálták össze. A mostani tárgyalás alapjául két különböző pör szolgált. Az elsőben Pierre barátjának és pártfogójának, Monsieur Duvernynek a hagyatékáról volt szó. Pierre egy okiratot mutatott be, amely Duvernyvel való végső elszámolását tartalmazta. Duverny unokaöccse és örököse, de la Blache gróf megtámadta ennek az iratnak a jogérvényességét. A bíróság a gróf javára ítélt. Nem mondták ki kifejezetten, hogy az okirat hamis, de érvénytelennek jelentették ki, s ezzel nemcsak megfosztották Pierre-t vagyona nagyobb részétől, de közvetve okirathamisítói színben tüntették fel.

E pör előkészületeinek idején Pierre, általános szokás szerint, vesztegetésekkel dolgozott. Annak a bírónak a feleségét, aki az ügyét tárgyalta, ajándékokkal rávette arra, hogy a férje fogadja; elég bonyolult dolog volt, mert Pierrenek mindezt a börtönből kellett elintéznie, ahová a Désirée-re féltékeny de Chaulnes herceggel történt ostoba összetűzése juttatta. De fáradozásai, a bírónál tett látogatásai, a vesztegetésre kiadott pénz, mindez éppoly hiábavaló volt, mint az a tény, hogy az igazát védte.

Amikor meghozták az ítéletet, s már nem volt mit vesztenie, Pierre a nyilvánossághoz menekült. Egy sor ragyogó röpiratban leírta, mennyi munkájába, fáradságába kerül egy francia polgárnak, ha az igazáért küzd, s végül hogy bukik el ebben a küzdelemben. Pierre nem vádlóként lépett fel ezekben a röpiratokban, egyszerűen elmondta bennük pörének történetét, de oly beszédesen, szenvedélyesen, oly gyilkos gúnnyal, s annyi szellemmel, hogy egyszer s mindenkorra lerántotta a leplet a francia igazságszolgáltatás hallatlan korrupciójáról. A röpiratok felkavarták az országot, egész Európát, s végül a francia igazságszolgáltatás reformjára vezettek. De szerzőjüknek nem sok szerencsét hoztak; a párizsi Legfelsőbb Bíróság közbelépett, pörbe fogta Pierre-t az igazságügyi szervek megrágalmazásáért, „megbélyegezték" s megfosztották polgárjogaitól.

Nyilvánvaló volt, hogy a „megbélyegzés" igazságtalan; azoknak a bíráknak az alattomos bosszúja, akiket a röpiratok elevenükben találtak. Igaz, joggal hivatkozhattak arra, hogy a röpiratok szerzőjét már korábban jogerős ítélettel hamisítóként bélyegezték meg, szavahihetősége tehát kétségbevonható. Pierrenek ezért most főként első pörének ítéletét kellett megsemmisíttetnie; az aix-i tárgyaláson újabb bizonyítékokkal, újabb tanúvallomásokkal kívánta bebizonyítani, hogy az annak idején bemutatott okirat, Duverny utolsó akarata, az a bizonyos végső elszámolás, valódi volt. Ha a bizonyítás sikerül, s elismerik az okirat valódiságát, akkor joggal számíthat arra, hogy a második pőrében kimondott ítéletet, a „megbélyegzést" is semmisnek fogják nyilvánítani.

Mihelyt megérkezett Aix-be, meglátogatta a Fellebbezési Bíróság elnökét és tagjait. Úgy látszik, ezúttal arisztokrata barátai nem hagyták cserben. Az aix-i bírák Versailles-ból nyilván megkapták utasításaikat, s el voltak rá szánva, hogy ügyét kedvezően intézik el.

Pierre, biztos lévén dolgában, meghívta Thérése-t, Tulie-t, Pault, mindazokat, akik közel álltak szívéhez, jöjjenek el Aix-be, a tárgyalásra, hogy tanúi legyenek végső diadalának. Thérése azonban lemondott; Eugénie nélkül nem akart elutazni, a gyereket pedig ebben a rekkenő hőségben nem merte kitenni a hosszú út viszontagságainak. Paul is azt írta, hogy nem hagyhatja felügyelet nélkül a bordeaux-i ügyeket; csupán Julie jelezte jövetelét.

De ha Pierre legközelebbi barátai el is maradtak, Franciaország érdeklődése nem csappant meg ügye iránt. Számtalan jogász érkezett az ország minden részéből, hogy közvetlen szem-és fültanúja lehessen a tárgyalásnak, s minden lap írt róla.

Pierre arra számított, hogy a pör két vagy három hétig fog tartani. De a bírák - minthogy előre tudták az eredményt - tárgyilagosságuk bizonyítására helyesnek vélték, ha még egyszer alaposan körülszagolják az egész anyagot. Egyik ülés követte a másikat, hosszú hónapok teltek el, a két ellenfél elkeseredetten küzdött, a tárgyalóteremben beadványokkal, a nyilvánosság előtt röpiratokkal.

De la Blache egy egész horda prókátorral s pénzügyi szakértővel jelent meg a tárgyaláson, Pierre-t egy ügyvéd s Gudin barátja kísérte el.

 

Ellenfelem egy hadseregnyi bérelt zsoldossal lesből támadt rám, én azonban, hasonlatosan a vad szkítához, aki csak, a maga erejében bízik, a szabad ég alatt, nyíltan állok ki ellene. S ha nyilam erőteljes suhogással átszeli a levegőt, s eltalálja ellenfelemet, akkor mindenki tudni fogja, hogy ki lőtte ki. Mert hasonlatosan a szkítákhoz, a harcos nevét bevésem nyilam hegyébe. Caron de Beaumarchais-nak hívják.

S még a következőket írta:

 

Békeszerető ember vagyok. Csak akkor szállok harcba, ha megtámadnak. Dob vagyok, amely csak akkor szólal meg, ha verik, de akkor hatalmasan.

 

S újabb beadványok érkeztek a bírósághoz, újabb tárgyalásokat tartottak, újabb tanúkat hallgattak ki, a pör végeláthatatlanul húzódott. Pierre hat éve várt már; e hat évhez mérten rövid volt az az idő, amelyet még várnia kellett. De neki úgy tetszett, egy örökkévalóság.

Aix városában, Franciaország jogi központjában mindent belepett a paragrafusok pora. Az ősrégi település római palotáinak és fürdőinek romjai sötét árnyékokat vetettek, a provence-i grófok vára is beomlott már, az egykori tágas kolostor, amelyben a bírósági tárgyalásokat tartották, roskadozott. A sötét, mélabús környezetben Pierrenek kétszeresen nehezére esett a várakozás. Ha egy vagy két napra elszabadulhatott, Gudinjével rögtön kimenekült a város környékére. Kocsin hajtottak keresztül a színes Provence hegyei, dombjai között, tölgyerdőkön, olajligeteken, végeláthatatlan szőlőkön át. Megcsodálták a roppant vízvezetéket, melyet még a rómaiak építettek Nimes-nél, s Avignonban a pápák óriási, várszerű kastélyát.

Időközben Julie is megérkezett. Paul azonban egy újabb levelében megint csak arról értesítette Pierre-t, hogy e pillanatban még csak nem is gondolhat arra, hogy elhagyja Bordeaux-t. Sokat kell verekednie a Gaschet cég szőrszálhasogató ügyvédjeivel, akik legújabban már cégjegyzői meghatalmazását is kétségbe vonják. Arra kéri tehát Pierre-t, írja alá a mellékelt általános felhatalmazást, hogy minden eshetőségre fedezve legyen.

Paul a Hortalez és Társa cég első cégjegyzőjeként volt bejegyezve, ezt Gaschet-ék tudták. Pierre fejcsóválva eltűnődött azon, mi szükség van hirtelen ezekre a bürokratikus formaságokra. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy két hajójának, a Le Flammand-nak és a L'Heureux-nek az indulása a legközelebbi napokban esedékes. Könnyen elképzelhető, hogy a Gaschet cég - hogy újabb pénzt szorítson ki belőlük - letiltatta a hajók kifutását. Talán jobb volna, ha nem küldené el Paulnak a kért felhatalmazást, s helyette még egyszer sürgetően arra kérné, hogy jöjjön el hozzá Aix-be.

Akkor mindent tüzetesen megtárgyalhatnának, arról nem is szólva, mennyire örülne neki, ha az ítélethirdetésnél maga mellett tudná legjobb barátját. De Paul oly szörnyű kötelességtudó, nem fogja otthagyni Bordeaux-t. Pierre aláírta a felhatalmazást, elküldte.

S elfeledkezett az egész dologról. Mert most már közeledtek a célhoz. Ötvenkilenc ülés után a bíróság végre kitűzte az utolsó tárgyalást, amelyen a két fél az utolsó szó jogán még egyszer fel fog szólalni.

De la Blache gróf teljes öt óra hosszat beszélt, Pierre még egy órával tovább. Aztán a bírák visszavonultak egy újabb ülésre, az utolsóra, hogy meghozzák ítéletüket. Ez az ülés igénybe vette a nap még hátralevő részét, és az egész következő napot.

Sokan jöttek el, hogy tanúi lehessenek az ítélet kihirdetésének. Az omladozó kolostor, amelyben a bíróság a tárgyalásokat tartotta, megtelt kíváncsiakkal. Az egész város izgatottan várta az ítéletet.

De la Blache gróf bizakodónak látszott. Aix-i tartózkodása idejére kibérelte az egyik régi palotát, s az ítélethirdetés napján ügyvédjeivel és egyéb tanácsadóival vígan lakomázott a palota végig fényesen kivilágított ablaksora mögött. Pierre, Gudin és Julie társaságában, szerényen ügyvédje lakásán, egy félreeső mellékutcában töltötte el estjét.

Már késő éjszaka volt, amikor végül is kihirdették az ítéletet.

A törvényszéki teremből kiindulva véges-végig Aix girbegörbe utcáin egyetlenegy hatalmas kiáltás hallatszott: - Beaumarchais győzött!

De la Blache gróf kastélyában elaludtak a fények. De a keskeny mellékutcát, amelyben Pierre lakott, fáklyásmenetek világították ki.

- Beaumarchais győzött! - ujjongtak a fáklyavivők. Pierre nem egy győzelmet aratott már életében, de soha

még ilyen boldogítót. Egyetlen pillanatba összesűrítve csak most érezte a maga teljes iszonyatos valóságában azt az égbekiáltó igazságtalanságot, amelynek egykor áldozatul esett. Ártatlan volt, mindenki tudta, röpiratai mindenkit meggyőztek. Ellenfelének, az arisztokrata úrnak mégis megengedték, hogy elgáncsolja, gonoszul üldözze, megrágalmazza minden elképzelhető hitványsággal, csalással, okirathamisítással, méregkeveréssel, gyilkossággal - és senki az ujját sem mozdította érdekében. Előkelő barátai, akik segítségére lehettek volna, beérték azzal, hogy megdicsérték kitűnő védekezését, és jókedvűen megveregették a vállát. A szégyent azonban, a nagyon is valóságos szégyent rajta hagyták; polgárnak született, nem fogja érezni! De érezte! Évek óta nyomta a hátát, a bőre is viszketett tőle. De most lerázta, most letépte magáról a „bélyeget", lemosta magáról a „megrovást"! Az igazságért küzdött, de nemcsak a maga igazáért, hanem mindazokért, akik alacsony sorban születtek, kiváltságok nélkül. Derék küzdelem volt, jó győzelem, jobbat senki sem vívhatott.

Ez kavargott benne, miközben fülében visszhangzott a kiáltás:

- Beaumarchais győzött!

Tudta, hogy ez a nap egyszer el fog következni, hosszú évek óta élt abban a meggyőződésben, hogy végül is megszerzi a győzelmet. De most, hogy reményei megvalósultak, hirtelen összeroppant. A túláradó boldogság majd szétvetette a szívét, összeesett, elájult.

Szesszel dörzsölték, magához térítették, megitatták egy pohár borral. Újabb zenés menetek vonultak el háza előtt, fuvolákkal, hegedűkkel, dobokkal. Újabb fáklyásmenetek érkeztek. Kézművesek küldöttsége kért bebocsáttatást, s provence-i tájszólásban, rögtönzött versekben szerencsét kívánt neki győzelméhez. Gudin boldogan gubbasztott székén, barátja arcába bámulva, Julie tombolt örömében.

- Szép út volt - mondta Pierre, amikor kocsija megállt a Condé utcában, a háza előtt.

De Pierre csillaga csak akkor kezdett igazi fényével ragyogni, amikor az aix-i pört követően megtartották a tárgyalást a párizsi Legfelsőbb Bíróság előtt is, melynek immár döntenie kellett a „megbélyegzés" megsemmisítése tárgyában.

Versailles-i barátai értésére adták Pierrenek, hogy a kormány helyesnek tartaná, ha ezúttal hallgatna. Pierre ennek következtében beérte azzal, hogy egy röpiratban bejelentse: „Lakatot tesz a szájára, lenyeli a nyelvét, s csak a tényeket engedi szóhoz jutni." Betartotta szavát. Egyszerűen öltözve, csupán Mária Terézia császárnő briliánsgyűrűjével az ujján jelent meg a zsúfolásig megtelt teremben, szerényen a helyére ült, egyszer sem szólalt meg.

Rövid ideig, túlságosan is rövid ideig tartott az egész. A főállamügyész három kurta mondatban a régi ítélet törlését javasolta, a szenátus pedig, ötperces tanácskozás után kihirdette határozatát: Pierre Caron de Beaumarchais helyeztessék vissza valamennyi állampolgári jogába, a „megrovás" semmisnek nyilváníttatik, valamennyi régi hivatala és rangja felújíttatik.

Fülsiketítő ujjongás tört ki, mialatt Pierre szótlanul meghajolt bírái előtt. A rajongó tömeg vállára emelte, s kocsijához vitte. „Beaumarchais, a vértanú" olyan diadalt ült, amilyenben eddig még színházban sem volt része.

Másnap reggel, lever-jénél újra feltűntek mindazok, akik az elmúlt időben elmaradtak: de Trois-Tours báró, Monseigneur Regniers a Legfelsőbb Törvényszéktől és Clonard lovag a Compagnie des Indes-től.

Egy hét múlva kikézbesítették neki az aix-i törvényszék ítéletét. Részleteiben még kedvezőbb volt, mint ahogy remélte. Jóllehet a végzés szerint a nyilas szkítáról és a hangos dobról szóló röpirata megsemmisítendő, mivel alaptalan és súlyosan sértő vádakat tartalmaz ellenfele személyére, a bíróság megítélte Pierre Caron de Beaumarchais-nak - igen magas kamatokkal - mindazokat az összegeket, melyekre keresetében igényt támasztott. Ezenfelül harmincezer livre kártalanítást ítéltek meg neki azért a veszteségért, amely az elhalt Duverny örökségének hanyag kezelése következtében érte. Mindent összevetve váratlanul sok pénz folyt be üres pénztárába.

S elhozták azt az arcképet is, amelyet a Legfelsőbb Bíróság ugyancsak neki ítélt meg, Duverny arcképét, Duplessis mester művét. A falba szögeket vertek, az üres mezőny megtelt. S most ott függött a kép, szép példázata annak, amit szívós, erélyes optimizmusa vállalni és végezni tudott, s Pierre mozdulatlanul ült előtte, boldogságtól kóválygó fejjel s bamba arckifejezéssel.

E napok forgatagában, fényében és mámorában alig tűnt fel Pierrenek, hogy Paulról már huzamosabb ideje nem érkezett hír. Rosszul esett neki már az is, hogy Paul a párizsi tárgyaláson sem jelent meg, s még inkább meghökkentette, hogy a legutolsó bordeaux-i jelentéseket nem Paul írta alá, hanem Monsieur Peyroux, a Hortalez és Társa cég állandó ottani ügynöke. Most is egy sürgős levélbeli megkeresés érkezett Párizsba Monsieur Peyroux részéről, amelyet Paul ott helyben könnyűszerrel azonnal elintézhetett volna. Pierre nyugtalanul azonnali jelentést kért, mi történt Paullal. Monsieur Peyroux forduló postával, kissé csodálkozó hangon közölte, hogy Monsieur Theveneau az utolsó, Amerikába induló hajókkal tengerre szállt.

Amióta elmaradtak Paul levelei, valamilyen rossz sejtelem gyötörte Pierre-t, melyet azonban önmagának sem vallott be. S most itt ült hatalmas íróasztala mellett, egész lényében felbolygatva, izgatottan pörölt önmagával, mentségeket keresett. Milyen alattomos indokolással csikarta ki belőle Paul a meghatalmazást! Nem kellett volna ily könnyen lépre mennie! Nem is történt volna meg, ha a per nem foglalja el annyira egész figyelmét s idejét, de Paul épp erre számított. S ha ilyen eszközökhöz folyamodott alattomos ravaszságában, akkor érheti-e őt bármilyen vád? Nem tett-e meg mindent, hogy visszatartsa barátját? Nem tiltotta-e meg határozottan, hogy elutazzék? S Paul látszólag engedelmeskedett. Isten látja lelkét, nem akarta, hogy Paul elmenjen Amerikába. Dühöngött, magánkívül volt, szidta önmagát, Pault, de mindenekelőtt a rosszhiszemű amerikaiakat.

Törvényszéki diadala után nyomban elment Thérése-hez, és sugárzó arccal bejelentette neki, hogy rehabilitálták, házasságuknak tehát már semmi sem áll az útjában; szavai, hangsúlyai azonban olyasféle színezetet adtak a dolognak, mintha eddig Thérése halogatta volna, indokolatlan határidőkkel, házasságát. Abban állapodtak volt meg, hogy megvárják Paul visszatérését Bordeaux-ból; ott akarták látni esküvőjükön. S most Pierre kénytelen volt kelletlenül, haragosan s mégis büszkén beszámolni barátjuknak erről a teljességgel érthetetlen, bár nyilvánvalóan jóindulatú lépéséről.

A lány előbb elsápadt, majd elvörösödött, nagy, világosszürke szeme elsötétedett, merész ívű szemöldöke még magasabbra szaladt homlokára.

- Ezt nem kellett volna megengedned, Pierre! - mondta. Majd egy idő múlva: - Ez aljasság volt!

Hangja nyugodtabb volt, mint ahogy Pierre várta, de elképzelhetetlenül éles.

Pierre-t hányatott, tarka élete során már nemegyszer szidalmazták, időnként szitkok és sértegetések özöne árasztotta el, de akár rászolgált, akár nem, minden lepattant róla, sértetlenül, teljes testi-lelki épségben került ki a szennyes özönvízből. S amit most ez az asszony, akihez mindenkinél szorosabb kötelékek fűzték, az arcába vágott, az merő igazságtalanság, vagy legalábbis erős túlzás volt, akármilyen elnézően ítélte is meg. Mit vétett? Aix-i tárgyalásának hatalmas zűrzavarában nem szentelt kellő figyelmet Paul egy különös levelének; mást nem hányhatott a szemére. S most Thérése mégis úgy tesz, mintha ő küldte volna Pault a halálba! Egy indulatos válasz lebegett a nyelvén, de a lány nagy arcába nézve annyi haragot s megvetést olvasott le róla, hogy első pillanatban nem tudott szóhoz jutni. S még mielőtt magához térhetett volna, Thérése kiment a szobából.

A vacsora maradékaival teli asztal mellett ült most Pierre, szörnyű magányban. Úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Veresége nagyobb volt, mint az aix-i és párizsi diadalai, s oly váratlanul jött... s Thérése mérte rá! S ő, aki mindig feltalálta magát, most tanácstalanul meredt maga elé a levegőbe. Felhajtott egy pohár bort. Aztán felállt, s megkereste a lányt.

A hálószobában találta meg. Melléje ült, beszélni kezdett hozzá. Paul ügyét egy szóval sem említette, tudta, hogy a védekezés hiábavaló volna. Közeli házasságukról beszélt tehát, nagyon óvatosan, apró, gyakorlati dolgokról. De Thérése a fejét rázta. Pierre gyöngéden a keze után nyúlt, a lány visszahúzta.

Egy darabig hallgatott. Aztán - noha tudta, hogy fáradozása hiábavaló - arról kezdett beszélni, milyen határozottan, ellentmondást nem tűrve tiltotta el Pault az utazástól. De akkor Thérése elfordult.

- Menj el, kérlek! - mondta halkan, de olyan hangon, hogy Pierre nem tudott mit felelni.

S Pierre elment. Életének ez volt eddigi legnagyobb veresége.

 

Arthur Lee, aki dolgavégezetlen tért vissza Madridból, nem győzte keserű, gúnyos szavakkal ostorozni a „doctor honoris causa" léha passyi semmittevését.

Tény és való, Franklin ezen az egész tavaszon és a nyár kezdetén beérte azzal, hogy csendes derűsen folytatta gondtalan társadalmi életét, nem sokat törődve hivatali ügyeivel. Meg volt győződve róla, hogy bármit tenne is, hogy meggyorsítsa Versailles-ban az Egyesült Államok hivatalos elismertetését, a szövetség és a kereskedelmi szerződés megkötését, csak ártalmára lenne az ügynek. Várni kellett, egyebet nem tehetett.

Philadelphiából gyéren jöttek a hírek. Alighanem több hajó került az angolok kezébe, mint ahány épségben elérte az európai partokat. A dolgok nem állanak jól, ez bizonyosnak látszott. Egy időre még Philadelphiát is kénytelenek voltak kiüríteni, a Kongresszus Baltimore-ban ülésezett. Azóta persze már visszatért Philadelphiába, az ellenség előnyomulását, úgy látszik, feltartóztatták, de a helyzet továbbra is veszélyesnek látszott. Ha azonban Arthur Lee azt hiszi, hogy ennek következtében most kettőzött erővel kell Versailles-t szorongatni, az nyilvánvalóan ostobaság. Ellenkezőleg, minthogy Amerika most nem mutathat fel olyan eredményeket, mint a trentoni és princetoni győzelmek, várakozásra kellett berendezkedni, amíg meg nem javul a katonai helyzet.

Franklin nem volt katona. Az ésszerűen emberséges férfiban mélységes ellenszenv élt a háború, a világ legfölöslegesebb, legesztelenebb atavista jelensége ellen. Londonnal való hosszú konfliktusa egész idején minden tőle telhetőt elkövetett, hogy elkerüljék a nyílt háborút, s nem rajta múlt, ha ez nem sikerült. Az emberek számtalan balga játéka közül a harci játékokat tartotta a legostobábbaknak s a legköltségesebbeknek, szégyen-gyalázat volt, hogy a körülmények most arra kényszerítették, hogy egy újabb Trenton vagy Princeton után sóvárogjon, a tenger szenvedés, vér és halál után, amely együtt jár az ilyen győzelmekkel.

A kongresszusi urak bizonyára nem tudták, hogy e mostani helyzetben a szövetség megkötése egyszerűen megvalósíthatatlan. Úgy írtak, ahogy Arthur Lee beszélt. Minden levelüket azzal a sürgető követeléssel zárták, küldötteik mozgassanak meg minden követ, hogy meggyorsítsák a szövetség és a kereskedelmi szerződés megkötését, amelyre úgy várnak, mint nagy szárazság idején a termékeny esőre.

Maurepas-nak úgy látszik, igaza volt, amikor a maga cinikus módján gúnyolódott azon a pimasz sietségen, amellyel Philadelphiában felejteni tudnak. A Kongresszus néhány tagja, akik most kiváltképp szenvedélyesen sürgették a francia szerződéseket, még nem is olyan régen mennydörgő szónoklatokat tartottak a franciák - az ősellenség, az eretnekek, a bálványimádók, a zsarnokok rabszolgái - ellen. De minderről most hirtelen mintha elfeledkeztek volna Philadelphiában. Versailles-ban nem feledkeztek meg róla.

Ő maga, Franklin sem felejtette el azt a háborút, amelyet az amerikaiak francia-indián háborúnak, az európaiak pedig hétéves háborúnak hívtak. Franklin jó emberismerő volt. Tudta, hogy odaát Philadelphiában a győzelmet s a békét mindenekelőtt az angol-amerikai fegyverek sikereinek tulajdonították, a franciák viszont arról vannak meggyőződve, hogy csak egy különlegesen szerencsétlen véletlen ragadta el a biztos győzelmet Franciaországtól. Ha annak idején, mondogatták itt Párizsban, amikor Frigyes, Poroszország királya már úgyszólván mindenét elvesztette, nem hal meg az orosz cárnő, és nem követi a trónon félkegyelmű, romantikus fia, akkor Poroszország vereséget szenved, a kontinensen Franciaország diktálja a békét, és a két katolikus nagyhatalom sohasem mond le amerikai birtokairól.

Franklin gyakran eltűnődött az 1763-as angol győzelem különös következményein: azon, hogy ez a győzelem most miként fordul Anglia ellen. Ha nincs ez a győzelem, akkor Franciaország és Spanyolország katolikus gyarmatai még ma is fojtogató gyűrűként vennék körül Angol-Amerikát, amely Franciaország és Spanyolország ellen az anyaország katonai védelmére utalva, még csak nem is gondolhatott volna arra, hogy gyarmati sorából kilépve, függetlennek nyilvánítsa magát.

A doktor derűs mélabúval bíbelődött el ezekkel a gondolatokkal. Ha az ember a magasból tartja szemmel az események menetét, oly magasságból, mint ahogy ő nézheti már élete nyolcadik évtizedének elején, akkor azt látja, hogy mindennek ellenére az emberiség mégiscsak felfelé kapaszkodik, s a népek okosodnak vagy legalábbis mind kevésbé ostobák. A történelem kerülő utakon jár, különös kerülő utakon, nem mindig látni, hová tart. De úgy látszik, valami úti célja mégiscsak van, valamilyen értelmes célja. Várni kell, türelemmel kell lenni.

Így elmélkedett Franklin, íróasztalánál ülve, de a rezignált bölcsesség, amellyel a történelmi haladás lassúságát szemlélte, nem enyhítette bosszankodását, amely mindannyiszor elfogta, valahányszor arra a rengeteg kellemetlen levélre gondolt, amely válaszolatlanul gyűlt fel íróasztalán. Sóhajtott, kelletlenül nézegette a sok papirost. Aztán határozott mozdulattal félretolta a leveleket. Még egyszer fel fogja bosszantani Mr. Arthur Lee-t, még egy alkalmat szolgáltat neki dohogásra, rosszallásra; egy nappal - de most már tényleg csak egy nappal - elhalasztja a levelek elintézését. Jobb mulatságot tudott most magának: Madame Brillonnak ír levelet.

Madame Brillon tudniillik nem volt otthon, délvidéken utazgatott. A doktor szívesen gondolt a fiatal nőre. Most is, hogy hozzáfogott a levélíráshoz, képzeletében maga előtt látta, amint ölében ülve, gyöngéden hozzá simul, szép arcát arcához szorítva. Délvidéki jelenség volt, halványbarna bőrrel, sötét hajjal; gyöngéd tekintetű, nagy, fekete szeme furcsán elütött kissé rövid felső ajkának alig érezhető finom pihéjétől, amely csók közben oly lágyan, s mégis forrón csiklandozta Franklin arcát. A doktor nem tudta volna eldönteni, kettejük közül kit kedvel jobban, Madame Helvetiust vagy Madame Brillont; mindketten egyforma kedves szívélyességgel nevezték „vén kópé"-juknak, s ő egyforma szívesen osztotta meg idejét kettejük között, egyforma gálánsán léha, öreges lovagiassággal udvarolt nekik, egyiküket sem akarta volna elveszteni.

 

Gyakran elmegyek a háza előtt, kedves Madame Brillon - írta -, s az az érzésem, mintha a ház teljesen kihalt volna. Azelőtt az ön társaságában, vagy akár csak háza közelében gyakran vétettem a parancsolat ellen, amely kimondja, hogy: Ne kívánd meg felebarátod feleségét! Mostanában nem vétek ellene. De meg kell vallanom, hogy ezt a parancsolatot mindig igen terhesnek véltem, mert ellentétben áll az emberi természettel, s őszintén sajnálom, hogy kimondattatott és kibocsáttatott. Ha útján történetesen találkoznék a Szent Atyával, ugyan kérdezze meg, nem lehetne-e hatályon kívül helyezni?

 

S ebben a hangnemben folytatta még egy jó ideig, nagy odaadással; ilyenféle leveleket mindig szívesen írt.

De most már nem talált több ürügyet arra, hogy tovább halogassa hivatali levelezésének elintézését. Igaz ugyan, hogy hirtelen megfájdult a lába, amely eddig békén hagyta. Levetette cipőjét, harisnyáját, egy kissé megdögönyözte a köszvényes részeket, kicsit nyögött hozzá.

Kár, hogy Williamnek oly kevés hasznát veszi. A fontosabb levelek közül alig mer egyet is rábízni. A fiúnak ugyan gyors járású az elméje, de nem veszi elég komolyan a munkát, máson jár az esze. Elbűvölő gyermek, napsugaras, vidám fiatalsága mindenkit levesz a lábáról. S épp ez a veszély s a megkísértés. Tékozló természetű, kártyázik, gáláns kalandokba keveredik. S ha ilyenkor azzal állít be hozzá, hogy pénzre van szüksége, azt is oly bájosan csinálja, hogy az öregúr nem tehet mást, teljesíti kérését. S még csak megdorgálnia sem lehet, mert bármilyen nagy hatást ér is el másoknál bölcs példázataival és kis történetkéivel, ez előtt a választékosan öltözködő, önmagával és a világgal elégedett fiatalember előtt nemigen lehet előhozakodni velük.

Kár, hogy hivatalában nem tud olyan megbízható segítő kézre szert tenni, mint amilyen például Monsieur Theveneau, aki valósággal feláldozza magát léha főnökéért, még Amerikába is elhajózik. Neki, Franklinnak nincs egyetlen igazi segítőtársa.

Persze, azért nem olyan megbízhatatlanok az emberei, mint ahogy azt Arthur Lee állítja. Amióta ez hazajött Spanyolországból, újabb rögeszme kínozza: mindenütt kémeket lát. Akárki jön ki Passyba, bizalmatlanul méregeti, Bancroftot, akit Franklin időnként különleges titkári teendőkre alkalmaz, ugyanúgy, mint John Vardillt, a fiatal papot. Silas Deane is azt panaszolja, hogy Arthur Lee besúgónak tartja két titkárát, Joseph Hynsont és Jacobus van Zand-tet, holott ő, Silas Deane épp Arthur Lee legbizalmasabb titkárát, Mr. Thorntont tartja teljességgel megbízhatatlannak. A két úr között végül is indulatos szóváltásra került sor, s Franklin jókedvűen gondolt arra a mulatságos percre, amikor neki kellett összebékítenie a két haragos kollégát.

Nem tudta, hogy mindkettejüknek igaza van. Titkáraik s munkatársaik, akiket kölcsönösen kémeknek gyaláztak, valóban mindannyian az angol vagy a francia titkos szolgálatnak dolgoztak.

Két, egymással veszekedő, egymásra gyanakodó kollégáját maga elé képzelve, Franklinnak hirtelen eszébe jutott, hogy előtte való nap egy ismeretlen ember titokzatos módon levelet kézbesített neki; az irathalmazból rögtön ki is kereste a rejtélyes levelet. Egy ismeretlen, de annál titokzatosabb Weissenstein báró rendkívül csábító ígéreteket tett az amerikai vezetőknek arra az esetre, ha megegyezésen alapuló békét ajánlanának fel Angliának. Nagy pénzt, magas hivatalokat és címeket ígért, elsősorban magának Franklinnak és Washington tábornoknak. Franklin úgy látta, hogy az ajánlat komoly, s alighanem György király tudtával küldték el; még a király pedánsan pontos stílusát is felismerni vélte a levélben. S minthogy számolnia lehetett azzal, hogy a király el fogja olvasni a választ, ezt oly élesen, gúnyosan igyekezett megformulázni, hogy őfelségét a guta kerülgesse, ha csakugyan a kezébe kerül.

A levéllel elkészülvén, újra elolvasta a titkos összeesküvői utasítást arról, miképp lehet a választ a rejtélyes bárhoz eljuttatni. Az elkövetkező hét hétfőjén, így szólt a rendelkezés, a Notre-Dame kórusának vasrácsán belül egy férfit fognak látni, aki lerajzolja a karzatot; biztonság okából, hogy felismerjék, még egy rózsát is visel majd gomblyukában. Ez az ember nem tudja, miről van szó; úgy tudja, hogy egy szerelmi alkut közvetít. A választ tehát nyugodtan át lehet neki adni.

Franklin a levél átadásával egy embert bízott meg, akiről azt gyanította, hogy a francia titkosrendőrség szolgálatában áll. Nem árthatott, ha Monsieur de Vergennes megtudja, hogy az amerikai megbízottak nem utasítanak vissza eleve minden tárgyalást, melyet titokzatos angol ügynökök felajánlanak nekik. Lehet, hogy ez valamivel gyorsabb ügetésre fogja nógatni a versailles-i fogatot.

A megjelölt napon, a megjelölt órában tehát a Notre-Dame kórusában megjelent Franklin küldöttje, s megjelentek az angol és a francia titkosügynökök. S mindegyik erősen figyelt, s mindegyiknek volt mit jelentenie, s mindegyik mindegyikkel szemben hatalmas fölényben érezte magát.

 

Párizs változatlanul rajongott Franklinért. Vidéki kertjében üldögélve, a város és az események peremén, s filozofikus nyugalommal szemlélve az eseményeket, e nagy bölcs és nagy államférfi hatalmas jelképpé vált számukra. De az amerikaiak kedvezőtlen katonai helyzete miatt Franklin attól félt, hogy ez az általános rajongás rövidesen alább fog hagyni; bukott ügyekért érzett lelkesedés hamar elfüstölög. Máris úgy tetszett neki, mintha újabban készült arcképein kevesebb szeretettel ábrázolnák. E képekről most már mind gyakrabban egy ravasz, kemény, minden nagyság és jóság híján szűkölködő, rideg paraszt tekintett rá.

Ily körülmények között szívesen fogadta Monsieur de Chaumont ajánlatát. Házigazdája ugyanis megkérdezte, megfestetheti-e arcképét Duplessis-vel, aki ez idő tájt Franciaország legtöbbre tartott s legdrágább arcképfestője volt. Monsieur Duplessis modelljeiről megnyerő, méltóságteljes arcképeket festett.

A festő ötvenöt év körüli, kissé félszeg mozgású férfi volt. Provence-i nyelvjárásában, melyet Franklin csak nagy nehézségek árán értett meg, félénken elmagyarázta a doktornak, hogy lassan s nehezen dolgozik, és sok ülésre lesz szüksége. Franklin ennek nem nagyon örült, nem szeretett sokáig egy helyben ülni. De egy Duplessis arckép megérte a fáradságot.

A kíváncsi Franklin már az első ülés után tudni szerette volna, hogy halad a munka. Duplessis azonban nem szívesen mutogatta képeit, amíg azok el nem készülnek.

Egyébként látni való volt, hogy Franklin nagy hatással van a festőre. A különben is szűkszavú ember most még a szokottnál is szótlanabb volt. De amikor a doktor nyíltan kimutatta rokonszenvét, egy kissé feloldódott. Elmondta, hogy kísérleteket végez némely lakkfesték, elsősorban az égőpiros és az ultramarin feljavítására. Ezenkívül új módszert talált fel azoknak a modellbábuknak az előállítására, amelyeket festőműtermekben szoktak használni; gumiból készítette őket. S minthogy Franklint szemlátomást érdekelték ezek a kísérletek és találmányok, s értelmes kérdéseket intézett hozzá, Duplessis egyéb gondjairól is beszámolt neki.

Nem volt egyszerű dolog megfesteni e föld hatalmasait.

Soká tartott, amíg rászánták magukat egy-egy ülésre, aztán megváltoztatták az időpontot, ötször is, tízszer is, s gyakran még akkor sem lehetett őket megtalálni, s némelyik le sem mondta a megbeszélt ülést. Micsoda hercehurcával járt például a királyné arcképének megfestése - akkoriban még dauphine volt - a felséges mama, az osztrák császárnő számára. Toinette végül is összesen két és fél üléssel ajándékozta meg. A hozzáértők mégis azt mondják, hogy a kép sikerült. Mária Terézia őfelsége azonban elégedetlen volt; kijelentette, hogy a kép nem hasonlít, a beállítás sem előnyös, s mindent összevetve az élő Toinette sokkal szebb a lefestettnél. Duplessis sóhajtott, mosolygott. Aztán hol mulatva, hol morogva elmondta, hogy járt a király arcképével. Háromszor festette meg Lajost. Monsieur d'Angivillers azt kívánta, hogy a képek királyi fenséget sugározzanak, külföldi fejedelmek számára készülnek. Abban az időben őfelsége még kevesebb hájat gyűjtött magára, így a festő is könnyebben boldogult a feladattal, hogy fejedelmi tartásban ábrázolja az ifjú királyt; a korona, a jogar, a hermelinpalást és a rendjelek is megtették a magukét. De hogy rendszeresen üljön neki, arra a festő nem bírta rávenni a fiatal királyt. Duplessisnek még a koronázásra is el kellett kísérnie, de Lajos hat nappal a kiállítás megnyitása előtt még mindig adósa volt a megígért második üléssel. Később még egy képet festett róla, melyen Lajosnak különlegesen „fejedelmi" hatást kellett keltenie; a képet a Compagnie des Indes ajándékozta a karnatiki maharadzsának. Ezúttal nem koronázási díszben ábrázolta, de a hatalom valamennyi inszignumával, s a képnek rendkívül sürgősen kellett elkészülnie, hogy még elérjék az Indiába induló legközelebbi hajót. A hatalom inszignumait őrző hatóságok azonban lassan dolgoztak, és számtalan bürokratikus nehézséget támasztottak. Végül is, beszélte, még most is dühösen az egyébként oly higgadt festő, Monsieur d'Angivillers utasítására XVI. Lajos fejét a saját képéről a megboldogult XV. Lajos arcképére kellett átplántálnia, amelyet annak idején Van Loo készített; a maharadzsa úgysem veszi majd észre a különbséget.

Franklin az elbeszélésért cserébe néhány saját kedélyes történetkéjével fizetett. De ahogy egyre szaporodtak az ülések - mert mindketten szívükön viselték a kép sorsát -, ahogy múlt az idő, beszélgetéseik elnehezedtek, mind szűkszavúbbakká lettek, végül teljesen kifogytak a mondanivalóból. Ilyenkor Franklin egyik vagy másik barátját meghívta az ülésre, felolvastatott magának vagy elbeszélgetett vele. Duplessis mindennek örült, ami fenntartotta az amerikaiban a már-már fogyatkozó türelmet.

Egy nap Maurepas is meglátogatta, bejelentés nélkül. Hallotta, mondta, hogy Franklin doktor az arcképfestés műtétének vetette magát alá, s kötelességének tartotta, hogy megvigasztalja öreg barátját.

Franklin épp a pódiumon ült, kényelmesen, de méltóságteljesen, mellénye bő ráncokkal omlott alá derekára, hosszú ősz haja kabátja szőrmegallérjára hullott. Tudta, hogy e kellemetesen komoly pózban rokonszenvesen hat a szemlélőre. Maurepas elegánsan kiöltözködve ült vele szemben, valamivel alacsonyabban. Nagy gonddal volt kikészítve; divatos öltönyében, e sokféle parfüm illatát árasztó, hetvenhat éves aggastyán különösen festett az egyszerű méltóságú, hetvenegy éves öregember mellett.

Az utolsó időben gyakran azt kell hallania, mondta a doktor kedélyesen, hogy ravasz és minden hájjal megkent embernek tartják; azt reméli azonban, hogy más erényekkel is dicsekedhetik, amelyekről igen tisztelt barátja, Duplessis festménye remélhetőleg ugyancsak meg fog emlékezni, például rendkívüli türelméről. Maurepas elmosolyodott.

- Hogy ön ravasz, minden hájjal megkent ember volna, kedves doktorom! - mondta csöndesen. Angolul beszélt, hogy Duplessis ne értse meg. - Nem, kedves barátom, ravaszságról szó sem lehet önnél, bármennyire tisztelem is kivételes bölcsességét. Arra a kis fogásra gondolok például, Weissenstein báró úrral. Az ilyesminek mi itt Párizsban nem dőlünk be, kedves barátom.

A doktor jót mulatott magában. Tehát ezért jött el hozzá Maurepas! Már rég kérdezgette magában, mit szólnak Versailles-ban a rejtélyes báróval folytatott levelezéséhez.

Bárhogy szeretné is - folytatta a miniszter -, egyszerűen nem hisszük el önnek, hogy egy új Machiavelli. Még arra sem volt valami nagy kedvem, hogy egyáltalán elolvassam Weissenstein úrhoz írt levelét. Tudom én azt amúgy is, hogy ön csak teljes függetlenségük elismerése ellenében hajlandó békét kötni az angolokkal.

Franklin meg volt elégedve. A miniszter pontosan úgy beszélt, ahogy ő kívánta és remélte.

Nyugodtan tovább tárgyalhat tehát az angolokkal - folytatta Maurepas. - S ha máskor feltűnés nélkül óhajtaná továbbítani üzeneteit, kérjen tanácsot rendőrségünktől, amely bizonyára szívesen állna rendelkezésére, hogy megóvja önt ilyen dilettáns balfogásoktól. Weissenstein bárónak egyik bizalmi embere például koldus álruhában letelepedhetne a Pont Neuf hídfőjéhez, s ön üzenetét a rézgarassal együtt kalapjába ejthetné.

- Zavarja önt, ha mosolygok, Monsieur Duplessis? - kérdezte Franklin.

- Egyáltalán nem, tisztelt doktor úr - felelte a festő készségesen. S Franklin kiadósan mosolygott.

- El kell ismernie - mondta azután Maurepas-nak -, hogy az önök politikája valósággal rákényszerít bennünket arra, hogy tárgyalásokba kezdjünk Londonnal. Annyi ideig hagynak ficánkolni, kedves barátom, hogy már lassanként kifogyunk a szuszból.

- Egy Franklin nem fogy ki a szuszból - felelte Maurepas udvariasan. - Egyébként is a várakozás nem válik kárára; úgy hallom, kedves és érdemes dolgokkal tölti idejét. S nyilván azt is megérti, hogy jelenlegi katonai helyzetük éppenséggel nem könnyíti meg versailles-i barátaiknak, hogy siettessék a szövetségi szerződés megkötését.

Franklin, a festő utasítása szerint, egy kissé jobb felé döntve tartotta a fejét, de nagy önuralma ellenére nem tudta megakadályozni, hogy arca önkéntelenül komorabb, sötétebb kifejezést ne öltsön, mint amilyent a festő kívánt.

- De nem azért jöttem - folytatta Maurepas, mielőtt még Franklin válaszolhatott volna -, nem azért jöttem, kedves barátom, hogy megkeserítsem szórakozását. Biztosíthatom, hogy helyzetén az Amerikából érkező kedvezőtlen hírek alig változtatnak. Nem fogjuk elsietni a szerződés megkötését, de azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy elejtsük önöket. Egy dolog bizonyos - fejezte be udvariasan -, bármilyen változó is a hadiszerencse, Amerika legnagyobb tőkéjét, az ön népszerűségét, Franklin doktor, nem fogja kikezdeni.

- Sajnálatos volna - felelte pódiumáról halk s mégis csengő hangján Franklin -, sajnálatos volna, ha egy olyan magasztos ügy, mint az amerikai köztársaság megalapítása, egyetlenegy embernek a népszerűségétől függne.

- Tisztelt barátom - válaszolta Maurepas -, mind a ketten elég öregek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, milyen nagy szerepet játszik a világtörténelemben egy olyan barátságos véletlen, mint hogy egy ember arca megtetszik a népeknek. Vagy azt hiszi, hogy a történelmet súlyosabb törvények igazgatják, mint az effajta véletlenek? Én nem hiszek benne. Minél öregebb leszek. . . bátran meghallgathat, kedves Duplessism - franciára váltotta át a szót -, tapasztalataim talán önnek is hasznára válnak . . . minél öregebb leszek, annál világosabban látom, hogy a világtörténelemnek nincs sem célja, sem értelme. Hullámzik, hömpölyög jobbra is, balra is, mi meg lubickolunk benne, s lessük, hogy merre sodor.

Alighogy elhangzottak ezek a szavak, az imént még oly barátságos szoba mintha hirtelen elsötétedett, elkietlenedett volna; kétszeresen tragikusnak hatottak, mert oly szeretetre méltó, könnyed csevegés formájában hangzottak el. Még Monsieur Duplessis ecsetje is lehanyatlott, a festő megdöbbenve nézett a nyájasan mosolygó miniszterre.

Franklin, fenn a pódiumon, meg sem mozdult.

- Azt hiszem - mondta -, mi most megpróbálunk értelmet adni a világtörténelemnek.

Szavaiban semmi leckéztetés nem volt, szerényen szóltak, de egyben annyi meggyőződéssel és bizalommal, hogy egyszeriben elfújták Maurepas szavainak komor mélabúját.

- Igen, önök megpróbálják - felelte a miniszter.

Felállt, nagyot nyújtózott, s korához képest váratlan fürgeséggel a festőállványhoz lépett, mielőtt még Duplessis megakadályozhatta volna. Egy lépést hátrált, újra közelebb lépett, ismét hátrált, nézte a képet. Felelevenedett. Hol Franklinra, hol a festményre tekintve, összehasonlította a pódiumon ülő férfit azzal, aki a vászonról nézett le rá.

- De hisz ez remek, kedves Duplessism! - kiáltotta. - Hisz ez még jobb az ön Gluck arcképénél is! Most látni csak igazán - fordult Franklinhoz -, hogy ön miféle ember. Vagy legalábbis, én csak most látom. Milyen széles, hatalmas homlok - tört ki belőle gátlástalanul, mintha Franklin nem is lett volna a szobában -, az ember szinte látja a mögötte munkálkodó gondolatokat. S ezek a mély és erős ráncok! S nincs köztük egy sem, amely fáradságra és verejtékre utalna! S milyen bölcs egykedvűség a szemekben! Ön még sok munkát fog nekünk adni, kedves doktorom. Sokat, nagyon sokat, csak most látom, hogy mennyit.

Újra elmerült a festmény szemléletében.

- Milyen kár - mondta halkan maga elé -, hogy nem hoztam el magammal Sallét, s hogy későbbi benyomásaim el fogják fedni ezt az első friss megrendülésemet!

Más közönség híján a festőhöz intézett beszédet.

- Az a férfi - mondta eltűnődve -, akit erre a vászonra rögzített, nem ismer nehézségeket. Könnyű kézzel végzi el minden dolgát. Még évei lejtőjén sem fáradság számára akár egy köztársaság alapítása is! Minden játékká válik a kezében, a tudomány, az emberek, a feladatai. Par mon

âme, s'il en fût en mot - idézte kedvenc mondását -: lelkemre mondom, ha ugyan van lelkem, ön nem is tudja, kedves Duplessism, hogy milyen mesterművet alkotott.

- Bocsásson meg, kedves doktorom, ha egy kissé elragadt a szenvedély - fordult újra Franklinhoz -, de mi, franciák, ha fellelkesedünk, ki szoktuk mondani, ami a begyünkben van, kimondjuk gyorsan, gondolkodás nélkül.

Majd egy kis szünet után:

- Tudja-e, kicsoda ön, igen tisztelt Franklin doktor? - áradt belőle a lelkesedés. - Ahogy itt ül a képen, s maga elé néz? Ön: férfi! Voilà un homme - mondta franciául, majd angolra próbálta lefordítani: Behold the man. De nem, ezt csak latinul lehet kifejezni - végezte be. - Ecce vir.

Franklin felállt, nagyot nyújtózott.

- Most már ugye engedélyez egy kis mozgást? - kérdezte a festőtől, aki a miniszter záporozó bókjaitól kipirulva, esetlenül topogott az állvány előtt. Franklin leszállt a pódiumról, ide-oda járkált, vakaródzott.

- A gróf úr az ország első szakértője - mondta Duplessisnek. - Alighanem tényleg remekművet alkotott. Meg szabad néznem?

Egy újfajta, ismerős és mégis idegen Franklin Benjámin tekintett le rá a vászonról. Szeme alatt a mély árok, a táskás arcán a ráncok, a tokája, minden rajta volt a képen. A homlok hatalmasan dudorodott, állkapcsa határozottan, erélyesen előreállt, a szemek szigorúan vizsgálódó, igazságos tekintettel néztek, hallgatott a hosszú, zárt száj, mely nem termett sem panaszkodásra, sem lemondásra. Öreg ember volt ez s mégsem öreg, meghitt ismerős és mégis ismeretlen.

Duplessis egy kissé szorongva tekintett Franklinra. Ennek arca önkéntelenül magára öltötte az arckép szigorúan vizsgálódó kifejezését.

- Ez jó munka volt, Monsieur Duplessis - mondta végül, s e néhány szó nagyobb büszkeséggel töltötte el a festőt, mint a miniszter hosszú dicshimnusza.

- Az én számomra is meg kell hogy fesse Franklinunk arcképét - mondta Maurepas.

- Még egyszer nem ülök - jelentette ki azonnal Franklin.

- Arra nincs is szükség - nyugtatta meg Duplessis. - Egy-két kisebb javítással a második vagy harmadik változat még jobb lesz.

- Rendben van, megegyeztünk - mondta Maurepas.

- De nehogy a maga titkos, meztelen hölgyei közé akasszon! - szabta ki feltételül Franklin. A miniszter elgondolkodott.

- Hogy hova akasszam, azt egyelőre még magam sem tudom - mondta. - Azt hiszem, egyelőre jobb lesz, ha nem kerül a legkeresztényibb király őfelsége szeme elé. Gondolom, egyelőre Párizsban fogom önt elszállásolni, az Hótel Phélypeau-ban, nem pedig Versailles-ban. De ha majd eljön az ideje, átköltöztetem Versailles-ba, a legszebb, nemes művű aranyrámámban. Az én fiatal gazdámnak nincs sok érzéke a női szépséghez, de az emberi méltóságot s a férfiönérzetet meg tudja becsülni. Un homme! - ismételte. - Ecce vir! - S boldogan ízlelgette a szép megfogalmazást, amelyet a lefestett öregember számára talált.

-

Pierre nem bírta kiverni fejéből Thérése nagy, haragos, megvető arcának emlékét, sem utolsó szavait:

- Ez aljasság volt!

Kikocsizott hozzá Meudonba. A komorna bókolt, s így szólt:

- Madame nem fogad.

Irt neki, de választ nem kapott.

Pierre nem értette a dolgot. Lelke mélyén azonban mégis megértette. Szerette a lányt, olyannak szerette, amilyen volt. Még egyszer átvizsgálta lelkiismeretét, s arra az eredményre jutott, hogy a bűnnek az árnyéka sem terheli.

Barátját, Pault sem hibáztatta. Egyetlenegy bűnös van: Franklin. Ennek a szeszélyes, rosszindulatú, szenilis aggastyánnak köszönheti, hogy nemcsak roppant erőfeszítéseinek megérdemelt jutalma veszett oda, de szeretőjét és barátját is elvesztette.

Sokáig abban a hitben volt, hogy megrágalmazták a doktornál, hogy valamilyen félreértés az oka Franklin érthetetlen magatartásának. De most már nem áltatta magát tovább. Bevallotta magának: nem nyerte meg az öreg tetszését, ellentétben Paullal, akinek megkegyelmezett. Ez teljességgel felfoghatatlan volt, ilyesmi még nem esett meg vele, nem is bírt belenyugodni. De akármilyen beszédes volt is máskülönben, arra nem tudta magát rászánni, hogy ezt bárkinek is elpanaszolja; túlságosan megalázó lett volna.

Ilyen lelkiállapotban érték az Amerikából érkező, újabb elkeserítő hírek. A Hortalez és Társa cégnek a harmadik hajóraja úgy érkezett vissza, hogy sem pénzt, sem árut nem hozott. A Kongresszus újabb ürügyet talált arra, hogy kibújjon a fizetés alól. Nem ismerte el a küldeményért felszámított biztosítási díjakat azzal az Arthur Lee sugalmazta indokolással, hogy Pierre nem egy harmadik személynél biztosította a küldeményt, hanem maga viseli a kockázatot. Amíg ebben a kérdésben nem egyeznek meg, jelentette ki a Kongresszus, addig semmi pénzt nem folyósíthat.

Pierre tombolt. A francia tengerentúli kereskedelemben az volt a szokás, hogy a nagy cégek maguk vállalták szállítmányaik biztosítását, azaz a nagy kockázatra való tekintettel magas biztosítási díjakat számítottak fel. Ezzel szemben nem kértek pénzt azokért a küldeményekért, amelyek nem érkeztek meg; így Pierre sem számlázott a Kongresszusnak több olyan küldeményt, amely az angolok kezébe került. Mindezt tudta Franklin; az ő dolga lett volna, hogy megcáfolja Arthur Lee alávaló hazugságait. A szeszélyes aggastyán alattomos hallgatása azonban látszólag igazolta a Kongresszust, s megerősítette magatartásában.

Pierre egész dühe a passyi öreg ellen fordult. Haragját most már nem bírta magában tartani, majd szétvetette mellkasát. Elsőnek Julié előtt engedte szabadjára dühét. Ott ül az a nagy, lusta pók a kertjében, kiáltotta, kiszipolyozza az egész világot, minden dicsőséget elszív mások elől. S ki az áldozat? Ki fizet? Természetesen ő, Pierre, a naiv, örök idealista. Pierre nagyszerű dühkitöréseit általában egy cinikus tréfával szokta befejezni, egy könnyelmű: egye fene! felkiáltással; ez most, Julie nagy meghökkenésére, elmaradt, dühe nem hagyott alább. Franklin doktor, úgy látszik, csúnyán elbánt vele. Julie tehát csatlakozott fivére véget nem érő szitkozódásához, csodálatáról biztosította, s bőbeszédűen és viharosan kifejtette azt a meggyőződését, hogy Pierre ezt a szerencsétlenséget is túl fogja élni, s egyszer majd még kimutathatja a foga fehérjét annak a gonosz aggastyánnak is.

Gudin társaságában Pierre óvatosabb volt. Tudta, hogy hű barátja jól emlékezetébe vési minden szavát, valószínűleg fel is jegyzi; Gudin tudniillik nemcsak Franciaország története című művén dolgozott, hanem alighanem titokban Pierre Beaumarchais életéről is könyvet akart írni. Előtte Pierre tehát nem mutatta ki dühét, csak fájdalmas, gúnyos, megindító rezignációt. Keserűen megértő vállvonogatással beszélt a szabadságharcosokról, akik nagy lelkesedésükben elfelejtik adósságaikat kifizetni, s tönkreteszik legjobb barátaikat. Gudin meg volt rendülve. Felismerte, hogy barátja fölényes belenyugvása mögött komor harag parázslik, a „saeva indignatio". S Euripidész Őrjöngő Heraklész-éből idézett Pierrenek: Gyűlölök mindenkit, akinek hálája elhamvad - más latin és görög szerzőkből is szavalt barátja vigasztalására, s végül Franklint Plutarkhosz egyik alakjához, Marcellinushoz hasonlította, aki kénytelen volt eltűrni, hogy Pompejus a szemére vesse:

 

Nem restelled, hogy így nekem rontasz? Néma voltál, s én megtanítottalak beszélni, éheztél, s én úgy megzabáltattalak, hogy most már csak okádni tudsz.

 

Pierre-t, a szabadságért szenvedő barátját pedig bánatosan és dühösen azokhoz az áldozatokhoz hasonlította, akiket templomok építésénél elevenen az alapkőbe falaznak.

De Gudin tudománya éppoly kevéssé vigasztalta meg Pierre-t, mint Julie átkozódásai. Hogy hiányzott neki Thé rése barátnője! Hogy hiányzott neki Paul barátja!

 

Egy nap, lever-jénél Maigron titkára örökké egyforma szürke arcával bejelentette, hogy a Hortalez és Társa cég folyósítható készpénze összesen háromszáztizenhét frankra és két sou-ra rúg. Pierre arca a pillanat egy töredék részére szinte elhülyült a dühtől, a meglepetéstől és a tanácstalanságtól. De még megőrizte azt az adományát, hogy a sorscsapásokat egy-egy rövid dühkitörés után gúnyosan nevetve lerázza magáról. Mit lehetett tenni, ilyen volt az élete, fenséges és groteszk! Irodákat, raktárházakat tartott fenn Franciaország és Spanyolország minden kikötőjében, munkás kezek ezreit foglalkoztatta, az amerikai hadsereg szükségletének kilencven százalékát ő szerezte be és küldte tengerentúlra, tizennégy hajója vitorlázott a nyílt tengeren, s kilenc másik a kikötőben várt az indulásra, s ő komornyikjának, Émile-nek adós marad a bérével! De ezt is megadással fogadta, s nem neheztelt meg érte a sorsra.

De azért - legalábbis egy időre - megelégelte bosszantó ügyeit. Félre fogja őket tolni, nem törődik velük! Eleget dolgozott már Amerikáért és a szabadságért, a munka java részét már elvégezte. Boldoguljon most Amerika néhány napig nélküle! Nyeregbe ültette, ügessen!

Azzal a könnyelmű határozottsággal, amely ilyenkor mindig rendelkezésére állt, azt mondta Maigronnak:

- Alkalmat adok önnek arra, hogy hasznossá tegye magát, barátom. Nekem egy ideig most nem lesz érkezésem, hogy üzleti ügyekkel foglalkozzam, sürgős irodalmi munkáim vannak.

S e naptól kezdve nem lépte át többé az Hótel de Hollande küszöbét, s még azt sem tűrte el, hogy beszámoljanak neki az ott történtekről. Ehelyett újra elővette vígjátéka tervét. Kikereste régi kéziratát, Figaro monológját, melyet akkor első lelkesedésében apjának felolvasott, s azóta valamilyen különös szégyenérzésből senkinek sem mutatott meg. S újra elfogta az alkotásnak az a boldog öröme, mellyel akkoriban azokat a lapokat írta, s a monológ köré felépítette a lelkében már elevenen élő komédiát, A borbély folytatását, annak az embernek a történetét, aki káprázatos ügyesen, nevetve kihúzza lábát minden csapdából, aki fellázad a világ minden előítélete és ostobasága ellen, s a maga módján elbánik velük, a nagy ,,débrouillard", Figaro történetét.

Lelkéből a papírra tette át minden dühét a világ ellen, amelyben a kiváltságosaknak, bármily ostobák is, oly könnyű, s a közönséges halandóknak, bármily tehetségesek is, oly nehéz a soruk. Biztos szimattal megérezte, hogy nagy szavaknak itt nincs helye, s a maga sajátos módján mondta meg véleményét kortársainak. A haragot, mely már vérévé vált, kuplékba, jól kihegyezett, könnyed, népszerű dalocskákba törte át. Azelőtt is könnyen dolgozott, de soha olyan szapora kézzel, mint most. Mondatai fáradság nélkül születtek, válaszok és viszontválaszok úgy kerültek a papírra, hogy jóformán gondolkodni sem kellett rajtuk. Legszebb korszaka, a spanyol idők éledtek fel újra. Könnyelmű életöröme, szellemes dühe a világ ellen kecsesen, könnyedén ömlött a papírra, dalolt, nevetett.

Felolvasta a darabot Julie-nek. Még nem készült el teljesen, de legfontosabb részei már megvoltak. S már most kiderült, hogy a mű sikerült, pimaszul igaz, bájos és jelentékeny volt. Julie szenvedélyesen érdeklődött, féktelenül dicsért.

Ugyanolyan csodálattal, de jóval több hozzáértéssel hallgatta meg Philippe Gudin is. Az avatott kritikus szakértelmével kóstolgatta a komédia jó ízeit, ragyogó szellemességét. Barátját Arisztophanészhez és Menanderhez, Plautus-hoz és Terentiushoz hasonlította, s tudományosan kifejtette, hogy Beaumarchais-val a francia vígjáték messze túljutott Molière-en.

De Pierre örömét, melyet barátja megbízható bírálata szerzett, megkeserítette Thérèse utáni vágyakozása. Szíve minden erejével vágyott a lányra: látni akarta, verseinek zenéje mint tükröződik a lány szép nagy arcán. Thérèse azonban nem akarta látni, nem akart hallani róla.

Az örömteli munka után kielégítetlenül, sóváran lődörgött most íróasztala körül; hisz épp azt az elégtételt nem kapta meg, amelyre a legnagyobb szüksége volt.

És ekkor váratlan üzenet érkezett Passyból. Az Hótel Valentinois-ból egy tetszetősen nyomtatott névjegyen felkérték Monsieur de Beaumarchais-t, venne részt azon a kis ünnepségen, amelyet Monsieur Franklin Benjámin július 4-én, a Tizenhárom Egyesült Állam Függetlenségi Nyilatkozatának évfordulóján, szűkebb baráti körben tartani szándékozik.

A boldogság nagy hulláma öntötte el Picrre-t. Lám, mégiscsak jóra fordul minden! Sikerült megírnia e remek darabot, a Figaro házasságát - Egy bolond nap történetét, s most a passyi öregúr is felismerte végre, hogy Amerika nem boldogulhat Beaumarchais segítsége nélkül. Pierre újra meg újra elolvasta a meghívót, s haragja Franklin iránt egy pillanat alatt elfüstölgött.

De ahogy múlt az idő, egyre több aggálya támadt. Mit ér alapjában véve egy ilyen meghívás? Több-e egyszerű formaságnál? Ezzel a darabka papírral akarják kifizetni hajóit, fegyvereit, áruit, ez az ellenértéke azoknak a millióknak, amelyeket Amerikának adott? S vajon ez a meghívás nemcsak ravasz kísérlete, hogy lecsillapítsák, s tovább vezessék az orránál fogva? Határozatlanul nézegette a kis papírlapot.

Tanácsra volt szüksége. De csak két embert ismert, akitől szívesen fogadna el. Az egyik Amerikában volt.

Látnia kell Thérése-t! Nem tagadhatja meg tőle segítségét ebben a számára életbevágó fontosságú ügyben.

Gudinhez fordult. Egy kis összekoccanásuk volt Thérése-zel, mondta neki, Gudin menjen ki Meudonba, s adja Thérése-nek értésére, hogy szüksége volna tanácsára. Fontos ügyben! Gudin ravaszul mosolygott. Hogy ért a nőkhöz ez a zsivány!

- Azt mondja meg neki talán - folytatta Pierre -, hogy Franklinhoz való viszonyomról van szó, vagy mondjon neki valami mást, mindegy, ami épp az eszébe jut. Egyébként az öregúr meghívott, hogy menjek ki hozzá a „kertjébe"', Passyba. Úgy látszik, kiderült, hogy mégsem boldogulnak az öreg Pierre nélkül.

- S ön természetesen el fog menni! - méltatlankodott Gudin. - Oktalan nagylelkűségében mindent felejt és megbocsát.

Pierre mosolygott.

- Maga csak menjen ki Meudonba - kérte barátját -, s addig ne is jöjjön vissza, amíg valamilyen eredményre nem jutott. Számítok az ügyességére.

S Gudin megtisztelve, boldogan útra kelt.

Amit Thérése a lelke mélyén Paul elárulásának nevezett, az alapjában véve - ha nyugodtan végiggondolta - nem volt meglepetés számára. Ismerte Pierre-t belülről is, lelkének minden porcikáját, minden jó tulajdonságát és minden hibáját. Nem bánta meg, hogy oly nyersen szakított vele, azt sem, hogy mind látogatásait, mind leveleit visszautasította. De azt is tudta, hogy huzamosabb ideig aligha lesz képes arra, hogy kitartson elhatározása mellett. Pierre minden gyöngéjével egyetemben mégiscsak nagyon szeretetreméltó ember volt, s a lány nem akart lemondani róla, benne találta meg élete értelmét.

Ebben a hangulatban talált rá Gudin. Jó barátok voltak, Thérése szerette a becsületes, bőbeszédű, jóindulatú, tudós férfit, akiről tudta, milyen odaadó hűséggel ragaszkodik Pierre-hez. Gudin rettentő ravasznak képzelte magát, amikor elmondta, hogy az a benyomása - Pierrenek néhány erre célzó megjegyzéséből következtetve -, hogy kettejük közt egy kis összekoccanás történt, aminek következtében ő, mindkettejük barátja, Pierre tudta nélkül azonnal kikocsizott ide, hogy véget vessen ennek az örömtelen állapotnak. Thérése a buzgón verejtékező férfiú első szavából kitalálta, hogy hazudik. Gudin hosszan beszélt arról, hogy Pierre milyen szorult helyzetben van, s mennyire rá van utalva legjobb barátnője tanácsára. Miért van Pierre szorult helyzetben, kérdezte Thérése.

Pierrenek Franklinhoz való viszonyáról van szó, felelte Gudin. Ez a viszony, sajnos, nem a legjobb. Holott ők ketten, Pierre és Franklin, a haladás egyedüli képviselői az európai kontinensen, s isten ellen való vétek, hogy épp c két ember között nincs meg a szükséges összhang és bizalom.

Thérése már régebben megsejtette, hogy Pierre-t bántja Franklin közönye. S amikor most erről Gudin szavaiból megbizonyosodott, arra kellett gondolnia, vajon Franklin ridegsége nem valamilyen megtorlása-e annak, hogy Pierre oly ocsmányul viselkedett Paullal szemben. Szamárság, mondta magában már a következő pillanatban, hisz Paul épp azért ment Amerikába, mert Franklin cserbenhagyta Pierre-t, s a Legfelsőbb Lény aligha büntethet meg valakit egy cselekedetéért, amelyet még el sem követett. Mégsem bírt megszabadulni attól a képzetétől, hogy valamilyen rejtélyes összefüggés van Paul elárultatása és Franklin elutasító magatartása között.

Most, hogy Pierre Gudin közvetítésével tanácsot és találkozót kért tőle, Thérése úgy látta, itt az alkalom, hogy kibéküljenek. Hajlandó találkozni Pierre-rel, mondta Gudinnek. S a hű barát ragyogó arccal számolt be Pierrenek ravaszul végrehajtott küldetése sikeréről.

Pierre Thérése előtt a lehető legegyszerűbben igyekezett viselkedni. Egy szóval sem említette összetűzésüket Paul elutazása dolgában. Arról a sokféle próbálkozásáról számolt be, nagyon tárgyilagosan, hogy valamilyen hasznos együttműködést létesítsen kettejük, Franklin és őközötte, elmondta, milyen ridegen, sértő módon bánik vele Franklin, s hogy semmiképp sem bírható rá arra, hogy a Kongresszusnál megvédje s támogassa Pierre jogos igényeit. Aztán rátért passyi meghívására s kételyeire, vajon mit tartson erről a meghívásról; békeajánlat-e vagy csak fogás, hogy lecsillapítsák és visszatartsák erélyesebb intézkedésektől.

A meghívás, felelte Thérése, valószínűleg nem egyéb egy egyszerű udvariassági aktusnál. Semmiképp sem hiszi, hogy alattomos tervek húzódnának meg mögötte. Azt sem tartja valószínűnek, hogy Franklin gyűlölné Pierre-t.

- Valószínűleg sokkal kevesebbet foglalkozik veled, mint ahogy felteszed - mondta. - Úgy látszik, nem tettél rá olyan nagy hatást, mint másokra; nyilván ez az egész félreértésnek a nyitja.

Pierre nem firtatta tovább ezt a kérdést. Azt kérdezte Thérése-től, elfogadja-e a meghívást vagy nem.

Az ő helyén, felelte Thérése, mindenképp elfogadná és elmenne. Udvariatlanság, ha elmarad, s mindenképp gyerekes dolog lenne, ha hadat üzenne Franklinnak. Pierre nem az az ember, aki meg tudna küzdeni Franklinnal.

Pierre ezt is lenyelte. Egyébként is úgy látta, hogy Thérése tanácsa megszívlelendő, nem szólva arról, hogy maga is szívesen elment volna az amerikaiakhoz, egy kis szellemi tűzijátékot bemutatni nekik. Röviden azt felelte tehát a lánynak, hogy igaza van, s hogy megfogadja tanácsát.

De ennyi tartózkodás és önfegyelem után végül elengedte a gyeplőt. Vad, féktelen vádakat vagdosott Franklin fejéhez. Nem a pénz, s nem a hála kedvéért fogott bele ebbe a gyilkos vállalkozásba, mondta, hanem egyedül a nagy ügy érdekében. És szégyen-gyalázat, hogy a doktor ily aljasul cserbenhagyta, pusztán vetélytársi irigységből. De Thérése ránézett nagy szemével, s Pierre feszengve hirtelen elhallgatott.

Egy idő múlva másra terelte a szót. Vígjátékáról kezdett beszélni, a Figaróról; azt hiszi, mondta, hogy ezúttal jó munkát végzett. S végül megkérdezte a lányt, megengedné-e, hogy már ezt az első fogalmazványát azon melegében felolvassa neki.

Thérése feltette magában, hogy egyelőre ennél az egy találkozásnál többet nem engedélyez Pierrenek; nem szabad elkapatni lelkiismeretlen könnyelműségét. Régebben, még mielőtt személyesen ismerte volna Pierre-t, írói munkája vette le a lábáról, azok a röpiratok, amelyekben lelkesítő, nagy küzdelmét vívta az igazságért; s most boldog volt, hogy a férfi alighanem visszatalált igazi szellemi környezetébe, az irodalomba. Valahányszor felolvasott neki műveiből, az olvasmány mindig elragadta, szinte önmaga fölé emelte Thérése-t. Ami kicsinyes, silány volt Pierre lényében, az ilyenkor salaktalanul elolvadt, csak a tűz, a szellem maradt meg. Felolvasás közben szinte újraalkotta a művet, érezni, látni lehetett benne a teremtés folyamatát. Thérése most is égett a vágytól, hogy meghallgathassa ezt az új munkáját is. Nagy fáradságába, önfegyelembe került, hogy nyugodtan, tartózkodón felelhessen neki:

- Helyes, gyere el a hét végén!

Amikor aztán Pierre a hét végén kéziratával együtt beállított hozzá, olyan ünnepi hangulat vett rajta erőt, hogy alig bírta eltitkolni. Felolvasás közben a kis Eugénie-t is a szobában hagyta, a gyerek vígan bele-belekukorékolt az előadásba. De ez sem zavarta Pierre-t. Forró átéléssel olvasta, játszotta cl Thérése-nek művét, s hamar észrevette a lány minden érzést híven visszatükröző, szép, nagy arcán, hogy szavai nem tévesztik el hatásukat. Thérése boldogan nagyokat kacagott, a gyerek is közbesivalkodott, Pierre is hangosan nevetett a saját tréfáin, szentenciáin, élvezte őket, mind a ketten boldogok voltak. Ebben a komédiában a nép józan esze szólalt meg, a párizsi szellem; nem üres élcelődés volt, amely céltalanul pufog, villog, a tréfa itt elevenbe vágott, élesen, félreérthetetlenül az igazságot mondta ki. Mikor befejezte, Thérèse feléje nyújtotta kezét.

- Most aztán igazán jó munkát végeztél, Pierre - mondta lelkesen, minden tartózkodást levetve.

S a férfi büszkén azt gondolta magában: „Ezt csinálja utánam az öreg Franklin!" De lenyelte. S helyette, merészen kihasználva a pillanatot:

- Most aztán elég a teketóriázásból - kiáltotta -, most összeházasodunk.

Thérèse beleegyezett, s Pierre büszke volt rá, hogy írói munkájával hódította vissza a büszke, keménykötésű lányt.

Ahhoz azonban Thérèse semmiképp sem akart hozzájárulni, hogy egy fedél alá költözzék Julie-vel.

Pierre erre is talált megoldást.

Ha elment a házától nem messze fekvő Saint-Antoine külvárosba, egy fallal körülvett nagy telek mellett haladt el, amelyre már régebben felfigyelt. A város szélén terült el, ott, ahol a Saint-Antoine utca a Bastille térré tágul. Nagy, gondozatlan kert zöldellt a fal mögött, s közepén, az utca felől alig láthatóan, fák mögé bújtatva egy öreg, magányos, már-már omladozófélben levő ház látszott. Pierre már kétszer is megtekintette a telket. Mind a ház, mind a kert különbözött Párizs minden más lakásától. Ha az ember kitekintett az ódon ház legfelső emeletéről, úgy érezte magát a nyüzsgő, forrongó város közepette, mint egy magányos szigeten. Egyik oldalról öreg, csöndes házak vették körül, melyek maguk is egy-egy nagy kert közepén álltak, az egyikben egykor Ninon de Lenclos lakott, a másik Cagliostróé, az ismert mágusé volt; a másik oldalról a nagy tér terült el, szélén a hatalmas, sötét Bastille-jal.

Pierre egy közvetítő útján megtudakolta a ház vételárát. Tulajdonosa, jól ismervén a ház különleges műértői becsét, nagy árat kért érte, harminc-negyvenezer livre-rel többet, mint amennyit az ingatlan megért; még az egyébként könnyelmű Pierre is visszariadt ekkora összeg hallatára. De most, küszöbönálló házasságára tekintettel, elhatározta, hogy mégis megveszi, s átalakíttatja ízlése és szükségletei szerint. Miért mondjon le arról, amit a nagyurak nem sajnálnak maguktól: arról, hogy két háza legyen Párizsban? Az egyikben Julie-vel fog gazdálkodni, a másikban Thérése-zel és kislányával él.

Megvásárolta a rue Saint-Antoine-i telket, s Le Moyne építészt bízta meg a tervrajzok elkészítésével; az új háznak még a rue de Condé-i lakóházánál is tekintélyesebbnek, látványosabbnak kell lennie.

Sugárzó arccal számolt be Thérése-nek a vételről. - A házassággal természetesen nem fogunk addig várni - tette hozzá -, amíg a ház elkészül. Az még évekig eltarthat. A jövő héten megesküszünk, ha úgy tetszik. S így is történt.

Második fejezet

A találkozás

Július 4-én, a hűvös alkonyi órában összegyűlő társaság Franklin kis kerti házában fele-fele részben franciákból és amerikaiakból állt. Silas Deane engedélyt kért, hogy elhozhassa két tengeri medvéjét, két amerikai hajóskapitányt, Johnson és Smythe urakat, két érdemes férfit, akik kalóztörténeteikkel jól el fogják szórakoztatni a társaságot. Arthur Lee egy Reed nevű, Londonból érkezett, komor úriember társaságában jelent meg, aki nyilvános tanúbizonyságot kívánt tenni az emberi jogok iránti tisztelete és a zsarnoki Saint-James palota iránti megvetése felől; Franklin ugyan épp hivalkodó forradalmisága miatt titokban besúgónak tartotta, de semmi kifogása nem volt jelenléte ellen. Franklin maga nemcsak a fiatal William Temple-t hozta el, de a kis Benjámin Bache-et is áthívatta internátusából. A doktor attól félvén, hogy túlságosan el találja kényeztetni unokáját, már régebben elhatározta, hogy Genfbe küldi, egy haladó hírben álló intézetbe; de mielőtt megválik tőle, minél több időt akart volna vele együtt tölteni. A hétéves fiú tehát most sugárzó arccal forgolódott a sok felnőtt között, elfogulatlanul, bátran fecsegett velük. Franklin elégedetten látta, hogy a gyereknek már most jobb a francia kiejtése, mint neki, s kedvtelve nézegette, milyen jóízűen torkoskodik az ételekből, nem sajnálta tőle azt az egy-két pohárka bort sem, amelyet a fiúcska elcsent az asztalról. Jól érezte magát az öregúr vendégei között, akik kipirult arccal, egymást lökdösve, egymás sarkára lépve tolongtak körülötte a szűk kerti házacskában, angolul, franciául pletykálkodtak, s buzgón félreértették egymást, s félreértéseiket nagy hangerővel, kiabálva igyekeztek helyreütni.

A fesztelenül összeválogatott társaságban nem egy jónevű ember is helyet foglalt. Dubourg és de Chaumont urakon, Rouault kiadón, Leroy akadémikuson kívül Turgot báró s a fiatal de la Rochefoucauld herceg is eljött, nemkülönben az ugyancsak nagyon fiatal de Condorcet márki, akit Franklin filozófusként is nagyra tartott, Monsieur Caron de Beaumarchais-ról nem is szólva.

Madame Helvetius vállalta a háziasszonyi tisztet. Azzal a feltétellel azonban, hogy az egyetlen nő lesz a társaságban.

- Nem szeretem a nőket - jelentette ki. Franklin arra gyanakodott, hogy ez a kikötés elsősorban Madame Brillon ellen irányul; Madame Helvetiusnak ugyanis tudomására jutott, hogy Madame Brillon állítólag „örök forgószél"-nek nevezte el. Mindezt megfontolva, a doktor arra az elhatározásra jutott, hogy teljesíti a hölgy kívánságát, aminek következtében Madame Helvetius most fehér és rózsaszín gömbölyűségében, hanyagul kifestve, hangosan és jókedvűen egyedül trónolt a társaság fölött.

- Ne vágjon már olyan savanyú képet, Jacques-Robert! - mondta öreg barátjának, Turgot-nak. - Még ma sem hajlandó lemondani gyászlovagi szerepéről?

De Monsieur Turgot nem vidult fel. Semmi kételye nem volt ugyan aziránt, hogy a világtörténés folyamán végül jó és a hasznos fog győzedelmeskedni, tehát végső soron az amerikaiak felülkerekednek, de a maga bőrén már túl sok keserű tapasztalatot szerzett arról, milyen hosszú kerülők kényszerül a történelem, s mennyi fájdalommal és csalódással jár a haladás eszméjéért vívott küzdelem. Hogy egy államférfi, akinek választania és döntenie kell, eltalálja-e kellő pillanatot, az nemcsak mérlegelő értelmétől, hanem igen gyakran szerencséjétől is függ. Ha az ő kezére van bízva, hogy egy erőszakos összeütközést, amelyet végső soron nem lehet elkerülni, elhalasszon-e vagy meggyorsítson abba Fortunának legalább annyi beleszólása van, mint Minervának. Ami őt magát, Turgot-t illeti, könnyen meglehet, hogy túlságosan is rámenős volt, s talán többet használt volna az ügynek, ha óvatosabb ütemben igyekszik megvalósítani reformjait. Irigyelte Franklint egykedvűségéért s azért a csodálatos adományáért, hogy várni tud.

Johnson kapitány, aki Dubourg doktor szakadatlan nógatására sokat ivott, és még többet beszélt, elmesélte, hogy egyszer egy angol teherhajón egy sereg szövőszéket zsákmányolt. Saját hajóján túl kevés volt a hely, hogysem átrakhatták volna őket, arra pedig gondolni sem lehetett, hogy francia vevő nyílt tengeren átvegye a rakományt. Végül is kalandos úton-módon sikerült hajóját s a zsákmányolt teherhajót egy francia kikötőbe vezetnie. - Nem mondom meg, hogy hívják, Le H. betűkkel kezdődik a neve - ahol a szövőszékeket a francia hivatalok és az angol kémek szeme láttára kirakta és eladta.

- Nem felemelő gondolat-e - fejezte be történetét -, hogy az amerikai szabadságharc révén a francia nép az angolok költségén olcsó szövőszékekhez s ruházkodási lehetőségekhez jut? S vörösbarna arca ravaszul elvigyorodott. Mr. Smythe, a másik kapitány két versenylovat zsákmányolt. Partra szállításuk nem okozott különösebb gondot, vevő azonban nehezen akadt rájuk, mert könnyen felismerhetők voltak. Ideiglenesen átfestették s természetesen újrakeresztelték őket; most az egyiket ,,Szabadság"-nak, a máikat ,,Függetlenség”-nek nevezik. S Károly herceg legközelebbi futtatásánál indulnak.

Silas Deane akkorát nevetett a történeten, hogy pocakja sokvirágos atlaszmellénye alatt ütemesen táncolni kezdett. Dubourg doktor is, aki mindenféle kalózkodást szívügyének tekintett, jókedvűen bólogatott, ezúttal sokkal elviselhetőbbnek találta Silas Deane-t.

A fiatal William időközben Monsieur de Beaumarchais-val társalgott, aki részletesen tájékoztatta arról, hogy milyen veszélyes, nehéz munkát végez. William nagy tisztelettel hallgatta, de szemlátomást jobban figyelt a ragyogó úriember kerek, elegáns kézmozdulataira, mint szavaira, eszébe jutott, mennyire sajnálta nagyapja annak idején, hogy Monsieur de Beaumarchais-nak nem adta meg a kellő tiszteletet, s ezt most kettőzött figyelmességgel igyekezett szóvátenni.

Mások is csatlakoztak hozzájuk, a kis Benjamin Bache is odasettenkedett. Tágra nyílt szemmel bámulta a fiúcska Pierre csillogó öltözékét, briliánsait, elevenen pergő száját, Pierre szóba elegyedett vele, kifaggatta iskolai élményei felől, megvolt az az adománya, hogy a gyerekekkel hamar összebarátkozott. A negyvenötéves és a hétéves, a körülöttük állók nagy szórakozására, kitűnően elmulattak.

S minthogy ilyképp már sok ember figyelmét magára vonta, Pierre belemelegedett, a többiekhez intézte már a szót. Észrevette, hogy az angolul beszélgetők nagy többsége is ért franciául, tehát minduntalan átváltott anyanyelvére, s rövidesen már teljesen úgy beszélt, viselkedett, mintha francia szalonban volna. Csípős ízű pletykákat mesélt, villogó aforizmákat rögtönzött nőkről, irodalomról. Hallgatósága ugyan nem mindig tudta követni, nem is értette meg minden alkalommal, hogy mire céloz, nem ismerték tréfáinak hátterét, de Pierre nem hagyta abba a tűzijátékot. Ha száz gyöngyöt vet eléjük, gondolta, ötöt-hatot csak felismernek, s az sem zavarta, hogy a két tengeri farkas, akik időközben alaposan felöntöttek a garatra, minduntalan hangos röhögésbe törtek ki; s nem lehetett tudni, adomáin mulatnak-e, vagy őt nevetik-e ki.

Elfogódottan jött volt ki Passyba, nem tudta, hogy ez az amerikai társaság mint fogja fogadni. S most, hogy úgy látszik, megtetszett nekik, elérkezettnek látta az időt, hogy megoldja a maga elé tűzött feladatot: bebizonyítsa Franklin doktornak, milyen igazságtalanul bánt vele. Elindult az öregúr felé.

Franklin ezúttal eltökélte magában, hogy megszívleli a boronáról szóló példázatot, s gondosan elleplezi Monsieur de Caron iránti ellenszenvét. Szívélyes nyugalommal, barátságosan jött eléje, nyoma sem volt benne ezúttal annak a leereszkedő udvariasságnak, amely annak idején Pierre-t annyira felháborította. Nagy kő esett le Pierre szívéről, amikor észrevette, hogy Franklin ma nem gubózik be előtte, tüntető figyelemmel hallgatta meg az öregúr egyik régi sütetű, olcsó adomáját, nagyot nevetett rajta, sugárzó arccal figyelt. Aztán - tapintatos célzással Franklinra - a humor és az elmésség közti különbségről indított el egy rövid kis elmefuttatást. Példaként Szókratészt és Arisztophanészt idézte - ezt a tudományát a kitűnő Gudinnek köszönhette - s boldog volt, amikor Franklin, aki kezdetben nem jól értette, elismételtette, s elmagyaráztatta vele szavait, majd barátságosan mosolyogva helybenhagyta őket.

Aztán elkomolyodott, s látható rokonszenvvel Pierre fiatal munkatársa, Monsieur Theveneau iránt érdeklődött, aki, úgy mondta, tudomása szerint áthajózott Amerikába. Még nincs semmi híre a szállítmányról, amellyel Paul elindult, de még nem is lehet, felelte Pierre. S erre mindketten, Franklin is, Pierre is, egy időre elhallgattak, maguk elé néztek.

Monsieur de la Rochefoucauld már régebben gondosan lefordította a Függetlenségi Nyilatkozatot és Rouault, a kiadó, egy terjedelmes, szép előszóval erre a július 4-i dátumra kiadta a fordítást. Egy példányt mindjárt át is nyújtott Franklinnak. Mialatt a fordító, a fiatal herceg izgatott, mohó és tisztelettudó tekintettel figyelte a doktort, ez lassan lapozgatott a szép kiállítású, csinos kötetkében. Franklin nagy elismeréssel nyilatkozott a fordításról, noha titokban az volt a véleménye, hogy franciára áttéve, a nemes mondatok kissé ellaposodtak. Aztán Pierre felé fordult; hallotta, milyen megrendítő hatást tett hallgatóságára, amikor annak idején az étioles-i kastély parkjában felolvasta a Függetlenségi Nyilatkozatot.

Pierre elpirult a boldogságtól, ami ritkán történt meg vele; máris úgy érezte, hogy szívében megbocsátott Franklinnak. A sors nagy ajándékának, s örökre elpusztíthatatlan tulajdonának érzi, felelte, hogy ezen a földrészen őelőtte nyilváníttatott ki elsőnek az újkori történelem legnagyobb eseménye, s hogy neki jutott az a szerencse, hogy hazája legjobb fiainak átadhatta ama nemes okirat üzenetét.

Dubourg doktor nem szívesen emlékezett vissza arra a napra. Bosszantotta, hogy Franklin ilyen barátságosan bánik ezzel a kufárral, akinek nem tudta megbocsátani, hogy alattomos fondorlataival elhalászta előle az Orfraye hadihajót, aminek következtében ő most csak hiányosan felszerelt kalózhajókkal folytathatja küzdelmét a nagy ügyért. De aztán eszébe jutott, milyen jóízűen kacagott Franklin a légy és az útibatár meséjén, s megbocsátott bölcs barátjának, hogy az a maga szórakozására olykor-olykor cukorral eteti a legyeket.

- Mily magasztos érzelmek foghatják el, ó, nagy férfiú, ha elolvassa ezt a művét, amely megváltoztatta a világot - mondta Condorcet márki.

- Sajnálom, hogy itt Franciaországban az a vélemény terjedt el - felelte Franklin türelmesen -, hogy a Nyilatkozatot én fogalmaztam meg. Higgyék el, nem én voltam a szerzője, s nem most mondom először. Kérem, uraim, vegyék tudomásul, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatról szóló javaslatot Mr. Richard Henry Lee, kedves kollégámnak, az itt jelenlevő Mr. Arthur Lee-nek a bátyja terjesztette a Kongresszus elé, egy másik fiatal kartársamnak, Mr. Thomas Jefferson-nak a megfogalmazásában. Én csak néhány jelentéktelen változtatást eszközöltem a szövegen.

Arthur Lee szikár arca elkomorodott; bosszantotta Franklin gőgös szerénysége.

- Ami az ön kezétől származik, az nem lehet jelentéktelen - mondta Pierre nagy lendülettel. Majd: - Akárki terjesztette is be a javaslatot - folytatta -, Amerika felszabadítása az ön műve, Franklin doktor. Tisztelet, becsület Mr. Jeffersonnek, de minthogy az ön keze munkája is benne van ebben a Nyilatkozatban, ez az ön nyilatkozata. Franklin Benjámin stílusa nem tagadja meg magát, még francia fordításban is felismerhető. Franklin lemondott a további vitáról. Sohasem fogja megértetni ezekkel a párizsiakkal, hogy a Nyilatkozat szerzője valóban Thomas Jefferson, mint ahogy nyilvánvalóan azt sem fogják soha megtanulni, hogy ne ,,Jeffersonne"-nak, hanem ,,Jefferson"-nak ejtsék ki a nevét. Egy ideig eltűnődött, milyen másképp hangzott volna a Nyilatkozat, ha ő írta volna meg.

Az ő politikai nézetei is Locke, Montesquieu, Vattel eszméin épültek fel, s a lényeget illetően mindenben egyetértett a művelt, nemes lelkű s áldozatkész Jeffersonnal. De ha ő fogalmazza meg ezt az okiratot, a király ellen felhozott általános, majd egyenként részletezett vádakat higgadtabban, logikusabb menetben adta volna elő. Igaz, hogy a világ nyilvánossága elé szánt írásoknak nem szabad túl tárgyilagosaknak lenniük, szónoki lendületre, erőre alighanem nagyobb szükség van. Jó volt az a Nyilatkozat a maga helyén, jobb, mint bármi, amit ő írhatott volna, s nagy szerencséje az amerikai ügynek, hogy a kellő pillanatban megtaláltatott a kellő ember az okirat megírására.

Egy kis csendes mosollyal emlékezetébe idézte azokat a szenvedélyes vitákat, amelyek a Kongresszusban a Nyilatkozat megszövegezése körül forogtak. Rekkenő meleg nyár volt az a tavalyi philadelphiai nyár, délutánonként elviselhetetlen hőség uralkodott a képviselőház nagytermében, nem szólva a közeli lóistállókból átlátogató legyekről, amelyek irgalmatlanul csípték az embert, főként a lábán. Franklin még ma is jól elmulatott magában, ha eszébe jutott, milyen kegyetlenül szenvedtek a hőségtől, az elegánsan kiöltözött, tehát vastag ruhákban verejtékező, parókás, pomádés Hancock testvérek, s az egyik Adams, a magas, cingár Samuel Adams.

Ő maga Jefferson mellett ült. Az gyenge szónok volt, nemigen bírta hanggal, és szövegének védelmét kénytelen volt Adams kollégájának átengedni, a másik Adamsnek, a kis John Adamsnek. S az a becsületes, tüzes kis ember nem is végezte rosszul a dolgát, újra meg újra felpattant helyéről, kihúzta kurta derekát, rettenthetetlenül verekedett a szöveg védelmében, vaskos sértéseivel mindenkit agyba-főbe verve, aki szembe mert vele szegülni.

Mert voltak, nem is kevesen, akik a maguk tudományából is hozzá akartak valamit adni, s amit adtak, annak vajmi híg volt a leve. Ha nincs akkora hőség, akkor a vita még legalább két-három nappal elhúzódik, s egyetlen szó sem marad meg az eredeti szövegből.

A fiatal Jeffersont szemlátomást alaposan megviselték ellenfeleinek együgyű kifogásai szövegével szemben. Franklin sohasem fogja elfelejteni, milyen meggyötört arccal ült mellette a magas termetű, szikár, vörös hajú férfi, amikor munkáját oly kegyetlenül s ostobán ízekre szedték, s megértette, mit érezhetett a tehetséges fiatalember, amikor gyöngyeit sorjában kipiszkálták a mű koronájából. Nem mutatta ki dühét a szegény szerző, arca illedelmesen nyugodt maradt, de a keze ökölbe szorult, tehetetlenül rángatódzott helyén, és félelmetes soványsága ellenére úgy izzadt, mint egy teherhordó.

Franklin szokása szerint egy kis adomával próbálta megvigasztalni szegényt. Tanulságos kis történet volt, s az öregúr nem állhatta meg, hogy ennek a francia társaságnak is el ne mondja.

- A vita során egyébként - mesélte - a kongresszusi tagok közül sokan változtatásokat javasoltak a szövegen, aminek a szöveg szerzője, a fentebb említett Mr. Jefferson természetesen nem nagyon örült. Mellette ültem, igyekeztem tehetségemhez képest lecsillapítani. „Ami engem illet, mondtam neki, megfogadtam, hogy sohasem fogalmazok meg semmilyen nyilatkozatot, amelyet másokkal is el kell fogadtatni." Egy ismerős kalaposmester tanított meg erre. Egyszer cégtáblát akart készíttetni az üzlete fölé, valamilyen jó szöveggel. Ilyesféleképp képzelte el: „John Thompson kalaposmester. Kalapok készítése és eladása, készpénz ellenében." S föléje festve egy kalap. Megmutatta tervét barátainak. Az első a „kalaposmester" szót tartotta feleslegesnek, hisz már a „kalapok készítése" kifejezésből kiderül, hogy a mesterember mivel foglalkozik. Mr. Thompson tehát kihúzta a szót. Második barátja azon a véleményen volt, hogy a „készítés" kifejezés is felesleges, s kihúzható, mert a vevőnek mindegy, hogy ki készíti a kalapot; ha jó, amúgy is megveszi. Mr. Thompson tehát ezt is kihúzta. A harmadik azt tartotta, hogy a „készpénz ellenében" szavak is bátran kihagyhatok, mivel hitelre amúgy sem szokás eladni. Mr. Thompson tovább törölt, s most már így hangzott a felirat: „John Thompson. Kalapok eladása." „Eladása? kérdezte a következő. Senki sem várja el magától, hogy elajándékozza a kalapjait." Tehát az „eladás" szót is törölték, s végezetül törölték a „kalapok" szót is, melyet a cégtáblára festett kalap tett feleslegessé. Nem maradt tehát a táblán más, mint John Thompson neve s felette egy festett kalap. A társaság jót mulatott.

- Kár volna minden szóért, amelyet a Nyilatkozatból törölnének - jelentette ki de Condorcet márki. - Magasztos mű, egyszerű, s mégis tökéletes megfogalmazása a legszentebb emberi jogoknak, amelyekről oly gyakran megfeledkezünk.

- Megtiszteltetés számomra - mondta Franklin -, hogy önök előtt is elmondhatom, milyen nagy hálára vagyunk kötelezve nemzetük bölcselői iránt, akik oly jelentős részesedéssel járultak hozzá világnézetünk kialakításához. Montesquieu, Rousseau, Voltaire művei nélkül nem írhattuk volna meg Nyilatkozatunkat.

Arthur Lee a fogát csikorgatta. Az arcátlan aggastyán még ezt az alkalmat is felhasználja arra, hogy hízelegjen a franciáknak, akik a nagy ügy számára csak üresen kongó szavakat adnak.

Újból de Condorcet márki vette át a szót:

- Igaz - mondta -, hogy az emberi jogok eddig is fel voltak jegyezve a filozófusok könyveiben, s bizonyára a becsületes emberek szívében is. De mit használt? Am most, ebben a Nyilatkozatban olyan nyelven szólalnak meg, amelyet a tudatlanok és gyöngék is megértenek, s olyan tettekre ösztönzik a népeket, amelyekre a bölcselet nem volt képes.

Egyszerűen, de nemes tűzzel beszélt, tekintetét Franklin arcára szögezve. Mindenki Franklinra nézett, s Arthur Lee-t majd felvetette a düh, amiért a doctor honoris causa most már nemcsak a Locke, Hobbes és David Hume könyveinek kijáró elismerést zsebeli be, hanem mindazt a dicsőséget is, amely Richard Henry Lee és George Washington jogos osztályrésze.

Franklin azonban egy könnyed mozdulattal felemelte kezét.

- Még nem fejeztem be, Monsieur de Condorcet. Nem neveztem még meg hazájuknak egy másik nagy fiát, aki nélkül a mi forradalmunk elképzelhetetlen lett volna: Claude-Adrien Helvetiust. Nem szabad azt mondania, márki úr, hogy az ő filozófiája hatástalan maradt ránk. Jefferson kollégám Nyilatkozatában is az ő könyvének, a De l'Esprit-nek a hangját hallani. Mi most Amerikában ennek a férfinak, elhunyt barátomnak, Helvetiusnak a gondolatait váltjuk valóra.

A társaság tolongva Madame Helvetius köré gyűlt, aki csöppet sem jött zavarba.

- Ezt jól mondta, Franklin doktor, ez így van - kiáltotta boldogan, és csókra nyújtotta neki kezét.

Franklin így szólt:

- Biztosítom önöket, barátaim, hogy kevés ember van, aki oly szoros egyetértésben élt gondolataival és papírra vetett filozófiájával. Nagy titkot fecsegett ki könyveiben, valamennyiünk titkát, azt tudniillik, hogy az ember csak egy dologra vágyik életében: a boldogságra; s ezt a nagy igazságot követte életében is. Azok közül az emberek közül, akiket ismertem, ő volt a legboldogabb, ő hódította meg a legszebb, a legokosabb asszonyt, bölcsebbé és boldogabbá tette embertársait.

- Hát igen! - felelte Madame Helvetius. - S milyen nagy kár, hogy nem érte meg ezt a mai napot! Jó volna, ha most mindkettőjüket itt magam mellett tudhatnám, őt s magát, doktor.

Turgot báró mindezt kissé eltúlzottnak és ízléstelennek tartotta. Nem sokra becsülte Helvetius munkáit; úgy látta, kár volt e jelentéktelen embert könyvei elégetésével vértanúvá avatni. Voltaire-rel együtt azon a véleményen volt, hogy Helvetius könyveiben hemzsegnek a lapos közhelyek, s ami eredeti van bennük, az is hamis, vagy legalábbis kérdéses. Élesen, kissé oktató hangon azt mondta tehát: reméli, hogy az amerikai példa most elgondolkoztatja és követésre ösztönzi az egész civilizált világot.

- Megérdemelné, hogy összedőljön - mondta Condorcet tüzesen -, ha még ez sem indítaná meg.

- A vacsora tálalva van - jelentette most Monsieur Finck.

Madame Helvetius választékos, költséges vacsorát rendelt. Ö maga számolt el a háznaggyal, s hosszan, keményen alkudozott vele minden fillérért. Ezt Monsieur Finck később el is panaszolta Franklinnak. Ö becsületes ember, mondta nyomatékosan.

Amikor Franklin ezt később elbeszélte Madame Helvetiusnak, hozzátette:

- Monsieur Finck mindig azt bizonygatja, hogy becsületes, de attól félek, hogy téved.

Az bizonyos, hogy az étrendet nagy gonddal s ízléssel állították össze, a vendégek sokat ettek-ittak, élénken, jókedvűen társalogtak.

Sok szó esett Lafayette márkiról, akivel a párizsi szalonokban ez idő szerint még mindig sokat foglalkoztak. Amerikából még nem érkezett róla hír. Azt remélték, hogy Philadelphiában ünnepli ezt a napot, ittak az egészségére.

Monsieur de la Rochefoucauld, Lafayette egyik bizalmas barátja, arról beszélt, hogy a fiatal márki milyen gondtalan nagylelkűséggel, könnyelműen bánik a pénzzel.

Pierre elmondta, hogy ő közvetítette annak a hajónak a megvételét, amely Lafayette-et Amerikába vitte, s nagy utánjárással el is érte, hogy aránylag olcsón engedték át neki a hajót. De la Rochefoucauld herceg annak a reményének adott kifejezést, hogy tékozló barátja odaát, Amerikában is talál majd barátokra, akik megóvják az uzsorásoktól; sajnos, elképzelhetetlenül könnyű kezű, zsidók pedig mindenütt vannak a világon.

Zsidót persze Philadelphiában is találni, mondotta Franklin, mindenféle fajtát, olyat is, aki a király pártján áll, olyat is, aki a Kongresszust pártolja.

Tűnődve nézett maga elé: a zsidó Frank családra gondolt, amelynek két fia a hazafiak seregében, egy pedig a királypártiak táborában harcol. Eszébe jutott saját fia is, a hazaáruló William.

- Nekem is megvan, jobban mondva megvolt a magam házi zsidaja, egy Hayes nevű úr - beszélte. - Történt ugyanis, hogy egyszer hajóra akartam szállni New Yorkban, csónakom felborult, s én a vízbe estem. A postahajó kihalászott. Meg kell mondanom, hogy nem forogtam veszélyben. A baleset a part közvetlen közelében történt, s én jó úszó vagyok. De erre feltűnt a fent említett Hayes úr, s bejelentette nekem, hogy neki köszönhetem életemet, heves integetésével ő bírta rá a postahajót, hogy kimentsen a vízből. E pillanattól kezdve személyemet fő jövedelmi forrásának tekintette. Valahányszor meglátott, pénzt kért tőlem annak fejében, hogy megmentette az életemet. Ezért a különleges szerencséért hol egy dupla János-aranyat, hol egy spanyol doublont sajtolt ki belőlem, alább nem adta. Most meghalt, s az özvegyére testált. A társaság nevetett.

- Ne értsenek félre - folytatta Franklin. - Nem szívesen általánosítok, és Hayes urat nem tartom tipikus zsidónak. Igaz, sok rossz tapasztalatom volt zsidókkal, de volt sok jó is. Ismertem egy Perez nevűt, akit egyszer megleptem, amikor néhány olvasgató zsidó társaságában maga is egy nagy könyv előtt gubbasztott. Tudtam, hogy Perez barátom sem írni, sem olvasni nem tud, s meg voltam róla győződve, hogy egy szót sem ért abból, amiről a többiek vitatkoztak. Kíváncsi ember lévén, megkérdeztem, mit keres ezek között az emberek között. A következőt felelte: „Isten végtelen kegyelmében megjutalmazza azt, aki könyvekkel foglalkozik, még ha nem tud is olvasni . . ." Bárcsak honfitársaimban is találnék ennyi alázatot a tudomány iránt! - fejezte be Franklin.

A vacsora végeztével a vendégek felköszöntötték Amerikát, a szabadság ügyét éltették. Mr. Reed, Arthur Lee barátja is felszólalt; szikár, sötét arca vonaglott az izgalomtól:

- Örökké éljen Amerika szabadsága és függetlensége - kiáltotta magánkívül az izgalomtól -, éljen addig a fenséges percig, amíg a vénhedt nap kihűl, s a föld visszamerül a káoszba!

Franklin, akit kissé megdöbbentett a rikító pátosz, gyanakodó tekintetet vetett rá.

- Az a határozat, amelyet egy évvel ezelőtt a philadelphiai férfiak hoztak - mondta Condorcet -, fenséges példázata a görög költő szavának: Nincs hatalmasabb a Földön az embernél. Milyen vakmerőség kellett e határozathoz! Úgy tudjuk, hogy e férfiak között sok a vagyonos ember, s anyagi érdekeiknek jobban megfelelt volna, ha békében élnek az anyaországgal, de ők minden vagyonukat, sőt életüket is kockára tették lelki üdvükért, a szabadságért. S gondoljuk el, barátaim, hogy ezt a határozatot egyhangúlag hozták, s hogy senki sem vonta ki magát alóla.

Franklin mozdulatlanul ült, nagy arcával barátságosan tűnődve nézett maga elé. Amit fiatal barátja mondott, igaz volt, s nem volt hazugság a Függetlenségi Nyilatkozat címe sem: A Tizenhárom Egyesült Állam egyhangú nyilatkozata. De mennyi nehézséggel kellett megküzdeniük, mennyi fogásra, ravaszságra volt szükség, amíg végül is elérték, hogy egyhangúan szavazzák meg a Nyilatkozatot. Egy Caesar Rodney nevű képviselőt majd száz mérföldnyiről gyorsfutárral kellett elhívatni, esőben, viharban, hogy megszerezzék Delaware szavazatát. A New York-i képviselők tartózkodtak a szavazástól, két konzervatív kollégája, Dickinson és Robert Morris pedig szerényen odahaza maradt. E három nap alatt, amíg Jefferson javaslatát körülnyiszálták, nemcsak a magasztos emberi szellem munkálkodott, de majd annyi szerepe volt az eredményben a hőségnek, az izzadságnak, a legyeknek, a szőrszálhasogatásnak is, az emberi szellem alja rétegeinek. De mindent összevetve, volt azért mit ünnepelni, s volt miben bizakodni, mert épp elegen maradtak, akik végül is aláírták a nagyszerű, veszedelmes okmányt.

- Amikor aláírtuk - beszélte Franklin -, azt mondtam kollégáimnak: „Most eldőlt a dolog, uraim. Most vagy együtt akasztanak fel bennünket, vagy külön-külön."

Ünnepi hangulatban, bizakodva újból hangosan éltették Amerika jövőjét. Madame Helvetius átölelte Franklint.

- Az ön személyében, barátom, megölelem mind a tizennégy államot - kiáltotta, s jobbról, balról egy-egy cuppanós csókot nyomott arcára.

- Csak tizenhárom - javította ki Franklin csöndesen -, csak tizenhárom állam, kedvesem.

A társaság lassanként oszladozni kezdett, nem várták be, amíg az ünnepi hangulat lehervad.

Az amerikaiak azonban, mintha összebeszéltek volna, valamennyien ottmaradtak.

A fiatal Condorcet márki az imént arról beszélt, hogy Lafayette ezt a mai napot nyilván Philadelphiában fogja megünnepelni. E szavak hallatára az amerikaiak képzeletben valamennyien Philadelphiában érezték magukat, de abban már nem voltak olyan bizonyosak, hogy a Kongresszus is ott található-e. Ha nem ürítették is ki másodszor a várost, ha a Nyilatkozat évfordulóját illően meg is ünnepelték harangzúgással, díszszemlékkel, tűzijátékkal, lakosainak az elmúlt esztendő során meg kellett tanulniuk, hogy a szabadság nagy ügye még nem ért révbe, s hogy még sok vérbe s verejtékbe fog kerülni. A franciák jelenlétében az amerikaiak, mintegy hallgatólagos megállapodással, nem hozták fel súlyos gondjaikat, de mindannyian szükségét érezték annak, hogy még együtt maradjanak, egymás között, anyanyelvük meghitt légkörében, melyet nem zavar meg az idegen nyelv zsibongása.

S most itt ültek az asztal körül, fáradtan az ünnepléstől, fáradtan a lakomától, az ivástól, kissé elfogódottan, mintha egymás előtt is szégyellnék megindultságukat. Még a két tengeri medve is elnémult; talán már nem is bíztak annyira történelmi elhivatottságukban.

Nem beszéltek róla, de valamennyien tudták, hogy a harcosok kemény küzdelmet vívnak, s hogy még keményebbek várnak rájuk. Örültek, hogy ezt az estét nem magányosan kellett eltölteniük; együvé tartoztak, jólesett nekik, hogy együtt is lehetnek. Dohányoztak, ittak, semmitmondó kis dolgokról beszélgettek. S még Arthur Lee is elfeledkezett sokféle gyűlöletéről.

De mindannyian megkönnyebbültek, amikor Franklin a maga ravaszul körülményes módján kimondta azt, ami a szívükben lappangott. Mindössze két szót mondott, azt is franciául: - Ca ira!

 

Lajos el volt határozva, hogy aláveti magát a műtétnek, amelyre József sógora rábeszélte, de erről az elhatározásáról csak a közvetlen érdekeltek tudtak, csak nekik szabadott tudniuk. Ennek ellenére egész Versailles ismerte a titkot, s Bécsben, Madridban, Londonban egyforma feszültséggel vártak arra a pillanatra, amikor a király végül is rászánja magát.

Xavier herceg önmaga előtt sem akarta elismerni, hogy trónörökösi helyzete veszélyben forog; Lajosban sohasem lesz annyi bátorság, jelentette ki, hogy alávesse magát a műtétnek. Végül már önmagát is annyira meggyőzte derűlátó igazáról, hogy egy húszezer livre-es fogadást ajánlott fel arra, hogy még egy év múlva is ugyanott fognak tartani, ahol ma. Károly herceg szívesen fogadott vele; ha Lajos mégis együtt hálna Toinette-tel, mondta, akkor Károly legalább azzal vigasztalhatja magát, hogy húszezer livre üti a markát.

Toinette szokott életét élte - és várt. Táncolt, kártyázott, ünnepségeket rendezett, ünnepségekre járt, még az eddiginél is vadabb hajszában, Versailles-tól Párizsig, Párizstól Versailles-ig. S ha bizalmasai, Gabrielle vagy Vaudreuil olykor egy-egy csöndes célzást tettek Lajos szándékaira, haragosan elhallgattatta őket.

S aztán egyszer bekövetkezett az az éjszaka is, egy augusztusi forró szerdai nap éjszakája, amelyet majdan piros betűkkel fognak feljegyezni a versailles-i krónikában. Ezen az éjszakán tizenegy óra körül XVI. Lajos, Franciaország királya, kilépett hálószobájából, és elindult ausztriai Mária-Antónia szobája felé. Hálókabátban csoszogott végig a roppant kastély, a föld legterjedelmesebb épületének folyosóin, amelyet még ükapja építtetett. Hálókabátja alatt drága hálóinget viselt, húsos, kövér lábára kényelmes papucsot húzott. Piros-fehér-kék egyenruhájában egy öreg lakáj haladt előtte, mereven, szenvtelenül, ünnepélyesen, ahogy negyvenévi szolgálat alatt megtanulta, hatágú gyertyatartóval a kezében. Így kacsázott Lajos Versailles folyosóin, izgatottan, verejtékezve, nagy kínban, s feltűnően kerülve minden feltűnést. A folyosókon mindenfelé lakájok, svájci gárdatisztek nyüzsögtek, különféle udvari méltóságok jöttek-mentek, s Lajos, aki a kíváncsi tekintetek kereszttüzében