62. FEJEZET

Chance durva játékot űzött velem.

Én pedig csúnyán bedőltem neki.

Mint egy hősszerelmes idióta.

Chance csak az apja titkát próbálta védeni. Csupán játszadozott velem, és szándékosan távol tartott az igazságtól. Én pedig hittem neki.

Arcom vöröslött a szégyentől. Hogyan lehettem ekkora bolond? Chance bizonyára azt hiszi, hogy a kisujja köré csavart.

Na, várj csak. Rossz lánnyal húztál ujjat, Claybourne.

Tudtam, mit kell tennem. Bizonyítékokat kellett találnom. Földbe kellett tipornom Claybourne-ékat.

A táskámba tettem a jelentést.

Elsápadtam. Rettentően dühös voltam Chance-re. És magamra.

Valami bevillant az agyamba.

Az ajkam összeszorult.

Halk morgás távozott a torkomból.

KATT.

A kitörés átszaladt a vénáimon. Felvillanyozott. Halálos cél lebegett a szemem előtt. Érzékeim szikrázva törtek elő belőlem.

A szemem aranyban fürdött.

Kinyitottam az ajtót, és körülszimatoltam a folyosón. Többek között égett dohány szaga terjengett a levegőben. Követtem a szagot a lépcső felé.

Hollis Claybourne szivarozott. Tudtam, hogy a szag elvezet a szobájához, így végiglopakodtam a homályos folyosón.

Suhogás.

Megtorpantam. Felemeltem a fejem. A halk hang egyre hangosabb lett.

Balra egy antik szekrény állt. Bepréseltem magam a belsejébe, és vártam.

Néhány másodperccel később egy szobalány sétált el suhogó szoknyájával a szekrény előtt.

Lehajtottam a fejem.

Te jó ég. A kitörés nélkül sosem hallottam volna meg időben.

Szüntelenül szimatolva igyekeztem tovább a lépcsőhöz. A szag a harmadik szintre vezetett. Követtem.

Az utolsó lépcsőfokhoz érve egy hosszú átjáró vezetett tovább apró sárgaréz gyertyatartókkal. A falakat sötét festmények díszítették: férfiak halálos játékot játszanak, férfiak háborúznak, férfiak parókában és madártollal írnak alá dokumentumokat.

A füstszag jobbra a második ajtó mögül jött. Villámgyorsan besurrantam.

A terem túlsó végében vörös bársonyfüggönyökkel szegélyezett hatalmas ablak állt. A csupaszon maradt falakat egészen a hat méter magasan lévő fagerendákig könyvespolcok fedték. A szoba fölött három méterre egy kovácsoltvas híd terült el, melyre az egyik sarokban lévő csigalépcsőn lehetett feljutni.

A szoba keleti oldalán fekvő óriási kandallóval szemben négy bőrfotel állt. A Kansas méretű íróasztal az ablaknak háttal foglalt helyet, és Hollis mosolygós vagy kézfogós fényképeivel volt tele. Egy kis szuvenír a felső tízezer életéből.

És most?

Hollis Claybourne iratai szinte teljesen elfoglalták az asztalt.

Átkutattam a papírokat, ám semmi gyanúsat nem találtam.

Belenéztem egy fából készült fiókos szekrénybe, amely a Little Bighorn-i csatában megörökített Custer tábornokról készült faliszőnyeg alatt ácsorgott. A fiókokban polgárháborús öltözetek hevertek.

Tökéletes látásommal körbefürkésztem a szobát. Más körülmények között még jól is éreztem volna magam.

Hollis Claybourne igazi gyűjtő volt. A könyveken és a magáról készült fényképeken kívül afrikai törzsi maszkok, eszkimó fafaragások, indonéz figurák és a világ minden tájáról származó szobrok ékesítették a polcokat. A kifinomult gyűjtemény igényes férfiról árulkodott.

Csakhogy én nem ezért jöttem.

Tehetetlenségemben összeszorítottam az öklömet.

Mégis mire számítottál? Egy Terhelő bizonyítékok feliratú mappára?

Becsukott szemmel próbáltam kiötleni valamit. Egyedül voltam Hollis szobájában, ennél jobb lehetőségem többet nem lesz.

Hirtelen felfigyeltem a makulátlan irodai környezetbe semmiképpen sem beleülő iszapos, földes szagra. És még valamire, ami nem szerves, hanem kémiai volt.

Kinyitottam a számat. Ismertem ezt a szagot. Kosz. Fém. Erős tisztítószer szaga, mint a Windex. A dögcédulák! Valahol ott voltak a szobában.

Megmerevedtem, szimatolni kezdtem. Az orrlyukaim újra felfogták a szagot.

Felsiettem a hídra vezető csigalépcsőn. Elsétáltam a polcok mellett, elfordultam balra, az ablak felé, és megálltam a szoba bejáratával szemben.

Mélyen a falban egy kisebb favitrin rejlett. Onnan jött a szag.

Kis ezüst fogantyújával megpróbáltam kinyitni, de zárva volt.

Elég a finomkodásból.

Ökölbe szorítottam a kezem, és megcéloztam az ajtót. A fa reccsent egyet, ám egyben maradt. Fittyet hányva a fájdalomra, újra megpróbáltam. Ezúttal megrepedt és apró darabok hullottak belőle.

Leellenőriztem a művemet. A két és fél centiméter vastag fát Mike Tyson sem tudta volna betörni, erre én két ütéssel végeztem vele.

ZUTTY.

Hirtelen megszédültem, térdre rogytam.

A kitörés elillant. Érzékeim újra a régiek voltak.

Felálltam és átkutattam a vitrint. Három dolgot találtam benne.

Az egyik egy régi fekete-fehér fénykép Hollis Claybourne-ról. A fiatal Hollis egy mocsári fenyő mellett ácsorogva mutatott két alacsonyan szálló fehérfejű rétisasra.

A Cole-sziget! A mocsok tudott a sasokról!

A kép alatt sárga boríték hevert. Mindenféle jogi dokumentumok voltak benne, ezért gyorsan átfutottam őket.

Feljegyzések a Cole-sziget eladásáról. A szerződés. Ez is bizonyíték, de nem perdöntő.

Az alsó polcon egy kis bársonydoboz árválkodott. Kiemeltem és kinyitottam.

Két kopott dögcédula lapult benne. Az egyik koszos volt, a másik úgy csillogott, mintha új lett volna.

Francis P. Heaton. Katolikus. 0 Rh-pozitív.

− A rohadék − suttogtam.

Minden épelméjű ember megsemmisítette volna a dögcédulákat. Kivéve Hollis Claybourne-t. Az egoista disznó diadalemlékként őrizte.

Ismét düh fogott el. A dögcédulák Katherine gyilkosát jelképezték. Hollis egy dobozban rejtegette őket, hogy csodálhassa a zsákmányait.

Micsoda szörnyeteg.

Ekkor nyikorogva kinyílt az ajtó.

Lépések hallatszottak a lenti szőnyegen.

− Te meg mi a fenét csinálsz itt?