33. FEJEZET

− Mr. Stolowitski − mondta Karsten egy csíptetős írólapot fixírozva. − Te vagy az első.

Hi felállt és bement a konferenciaterembe. Odabent három szék és egy összecsukható asztal állt. Karsten közvetlenül Carl mellett ült. Hi az egyik velük szemben lévő helyet foglalta el.

Karsten nem vesztegette az időt.

− Hol voltál szombat reggel?

Carl előredőlt, hogy fenyegetőbben nézzen ki, de nem igazán érte el a kellő hatást.

− Hadd gondolkozzak − töprengett Hi a plafont bámulva. − Kimentem Sheltonnal, Bennel és Toryval a kutyavásárba. Ben motorcsónakjával elmentünk a kikötőig, és onnan lesétáltunk a Marion térre.

Hi az öklére támasztotta az állát.

− Jól emlékszem, mert szemerkélt az eső, a kutyák pedig őrülten vonyítottak. Egy óriási dobermann kirántotta a pórázát, és földre terítette Bent, aki egy hatalmas pocsolyában landolt. Állati vicces volt! Bennek új pólót kellett vennie, a közeli standnál viszont csak állatosakat árultak. Rettentően dühös volt…

Karsten a szavába vágott.

− Mikor értél a parkba?

− Hm. Talán reggel fél kilenc lehetett. Tory kutyakekszet akart vásárolni az egyik árusnál, az meg azt mondta, hogy a társa kilenckor hozza a fehér csokit. Tudom, mire gondolnak, a fehér csoki nem való kutyáknak. A fickó azt állította, hogy csak a kakaó veszélyes, és mint tudjuk, az nincs a fehér csokiban.

Karsten kinyitotta a száját, de Hi nem hagyta szóhoz jutni.

− Mindegy, elhoztunk egy rakással, hogy odaadjuk a mentett kutyáknak. Sajnos nem fogadhatunk örökbe egyet sem, ezért arra gondoltunk, hogy legalább…

− Elég!

Karsten magasba emelt kézzel próbálta megállítani a Hi szájából záporozó szavakat. Carl elfoglalta magát a jegyzeteléssel.

− Meddig voltatok ezen a kutyavásáron? Mielőtt válaszolsz, nem árt, ha tudod, hogy mindent duplán fogok leellenőrizni.

− Csak tessék. − Hi hátradőlt és összekulcsolta ujjait a feje mögött. − Szerintem dél körül jöhettünk el, amikor az utolsó agarat is örökbe adták. Az a nagydarab nő Észak-Karolinából…

− Ez nem érdekel! − mondta Karsten kitágult orrlyukakkal. Hirtelen elhallgatott, mintha belül vívódott volna saját magával. − Csupán kíváncsiságból kérdezem: hogy érzed magad az utóbbi időben?

Hi döbbenten nézett a férfira.

− Tessék? Jól. Miért?

− Nincs jelentősége. Hány órakor értél haza?

Hi folytatta gyötrelmes beszámolóját.

− Talán tizenkettő harminckor. Pont azután, hogy a nagydarab nő távozott az agarával. Utána elmentünk a kutyabemutatóra. Egy törpeuszkár győzött, ő lett a fajta…

 

O O O

 

− Szóval tizenegykor jöttél el a kutyabemutatóról? − kérdezte Karsten.

− Nem, uram.

Shelton az asztallapot bámulta, és közben a fülcimpáját dörzsölte.

− Talán délben. Körülbelül tizenkettő harminckor. Azért emlékszem rá, mert az az észak-karolinai pólót viselő nagydarab nő elvitte az agarat, de az még a kutyabemutató előtt volt.

Carl hatalmasat ásított, majd Karsten rosszalló tekintetét látva gyorsan becsukta a száját.

− Ki nyerte meg a versenyt? − kérdezte Karsten unottan.

− Az uszkár − felelte Shelton. − Fajtagyőztes lett.

Karsten témát váltott.

− Szóval három férfit láttál vasárnap éjjel az erdőben, igaz?

− Annyira megrémültem, hogy nem tudom, mit is láttam pontosan. − Shelton még mindig nem nézett fel. − Rohangáló majmokra emlékszem.

− De azt állítottad, hogy három fegyveres üldözött − faggatta Karsten láthatóan idegesen. − Azt mondtad, hogy rád lőttek.

− Hallottam két hangos zajt, csattanásokat, amilyeneket egy ostor ad ki magából − válaszolta Shelton a vállát vonogatva. − Fogalmam sincs, mi adhatta ki a hangokat. Én csak elkezdtem futni.

− Mi ez a zagyvaság? − kérdezte Karsten. − Akkor senkit sem láttál az éjszaka?

− Elnézést, uram − szólt Shelton szelíden. − Nagyon félek a sötéttől. Kérdezze meg az anyámat. Még az árnyékoktól is rettegek.

− Miért futottál, ha senki sem üldözött? − kérdezte tovább Karsten.

− Naplementekor megtaláltuk a csontokat. Tory szerint embertől származtak. Ez ön szerint nem ijesztő? Aztán hangokat hallottunk a tisztás felől. − Shelton most először vette fel a szemkontaktust. − Mit is mondhatnék? Kitört rajtam a frász. Amilyen lúzer vagyok, elrohantam.

− Nem voltak fegyveresek? Se lövések? − érdeklődött Karsten magasba emelt kezekkel. − Ezek szerint senki sem üldözött? Tényleg?

− Bocsánat − motyogta Shelton. − Biztos az agyam tréfált meg. Ugye senki sem talált golyókat?

 

O O O

 

− Hol kötöttél ki? − kérdezte Karsten.

− A Charleston városi kikötőben − felelte Ben. − 134-es hajóállás.

− Van róla nyugtád?

− Nem. Előre ki van fizetve az ingajárat számára.

− Az intézet fizeti a hajóállást?

Ben megvonta a vállát.

Karsten hosszú ideig hallgatott. Ben várt. Carl unottan piszkálta a jelvényét.

− Nem érezted rosszul magad? − kérdezte Karsten.

− Nem − felelte a fiú csodálkozva.

− Picit sem?

− Nem. − Ben kezdett gyanakodni.

Karsten témát váltott.

− Azt mondtad, hogy találtál egy emberi koponyát.

Ben nem válaszolt.

Karsten rácsapott az asztalra.

− Nos?

− Ez kérdés volt?

− Ne kóstolgass, Mr. Blue. Találtál egy koponyát vagy sem?

− Sötét volt.

Karsten dühösen mustrálta a fiút.

− Volt golyó által okozott lyuk a koponyán?

− Én sosem mondtam ilyet, ezt Tory mondta.

− Volt lyuk vagy sem?

− Sötét volt.

Karsten mélyen beszívta a levegőt, az egyik orrlyuka még fütyült is. Ben türelmesen várt.

Carl feltette neki az első kérdést.

− Amikor megérkeztetek a kutyavásárba, mi történt legelőször? Karsten idegesen fürkészte Bent.

− Nos?

− Leterített egy kutya. Megmártóztam egy pocsolyában, és tönkrement a pólóm. Vennem kellett egy vadonatújat az egyik árustól.

− Mi volt a pólón?

Ben hezitált.

Karsten várakozóan előredőlt. Reménykedett, hátha hazugságon kapja.

Ben elmosolyodott.

− Valamilyen kutya.

− Ennyi elég − szólt Karsten.

 

O O O

 

− Tory Brennan.

Karsten utolsónak tartogatott. Biztosan szándékosan csinálta, hogy felidegesítsen. Oké, te vezetsz, Karsten. Elhatároztam, hogy felveszem a kesztyűt.

− Jó újra látni. Foglalj helyet.

Leültem. Felkészültnek éreztem magam, hiszen rengeteget gyakoroltunk.

Mindent bele, féreg.

− Mielőtt belekezdenénk, tisztázzunk valamit − mondta Karsten, majd levette a szemüvegét, és megtörölte a nyakkendőjében. − Tudom, hogy a barátaid hazudnak.

Fúú.

Máris kimutatta a foga fehérét. Ez nem csupán információgyűjtés, hanem kőkemény kihallgatás volt.

− A történetük… − Karsten alaposan megválogatta a szavait −, …kifogástalan volt. Sőt, hibátlan. − Felvette a szemüvegét. − Jól betanulták.

− Nem értem − mondtam ártatlan szemekkel. − Mi egyszerűen csak élveztük a kutyafesztivált, ha erre gondol.

Karsten szeme lézersugárként lövellt át a maszatos lencséken.

− Carl, hagyja el a szobát.

Carl igencsak ledöbbent a parancs hallatán.

− A főnököm utasított, hogy jelen legyek.

− Most! − kiáltotta Karsten az ajtóra mutatva. − Vagy élete végéig majomürüléket fog pucoválni!

Az őr megrázta a fejét, és kikullogott a szobából.

Te jó ég.

Felkészültem a támadásra, azaz teljesen leizzadtam. Köszi, mirigyek, még jó, hogy ti mindig ki tudtok segíteni.

Az ajtó bezárult, és Karsten halkan így folytatta.

− Nem kezdem elölről veled, Miss Brennan. Csak az időmet pazarolnám.

− Dr. Karsten, hibát követtem el. − Igyekeztem szégyenlősnek hangzani. − Összezavarodtam. Megijedtem a sötétben talált hullától. Bepánikoltam.

− Egy másodpercig sem hittem el, hogy összezavarodtál.

A kesztyűk lehullottak.

− Tudod, honnan ismerem Temperance nénikédet?

Gondolom, pletykák útján.

Csak csóváltam a fejem. Nem erre számítottam.

− Öt évvel ezelőtt együtt dolgoztunk Szudánban. Kiástuk Tombost, az ősi núbiai gyarmatot. − Karsten mindkét tenyerét az asztalra fektette. − Dr. Brennan az ősi csontvázak szakértője. Te bálványozod őt, és olvasod a könyveit.

Karsten közelebb hajolt hozzám. Éreztem a laboratóriumi köpenyéből áradó keményítő szagát, és láttam az orrán tátongó hatalmas pórusokat.

− Te sosem kevernéd össze az emberi csontokat majomcsontokkal.

Szívesen válaszoltam volna, de olyan volt az agyam, mint a homok.

Nem készültem fel a közvetlen támadásra.

− Az utóbbi időben gyengélkedtél egy kicsit, nem igaz? − kérdezte Karsten.

− Gyengélkedtem?

− Láz? Fejfájás? Tájékozódási zavar? Fáradtság?

− Nem jellemző.

Karsten dühösen felordított.

− Hol van a kutya!?!

Adrenalin öntötte el a testemet.

Ordas! Ezek szerint tudja!

− Tessék?

− Hol. Van. A. Kutya? − szótagolta mindkét öklét az asztalra csapva. − Elég a játszadozásból! Vissza akarom kapni. Most!

− Fogalmam sincs, miről beszél − suttogtam.

A tagadásom hamisan csengett, ezt én is éreztem. El akartam menekülni, ám rájöttem, hogy nem lenne értelme.

− Egyedül loptad el? − faggatott Karsten. − Egyáltalán hogy jutottál be a laborba?

Nem válaszoltam. Egy pillanatig úgy éreztem, menten elájulok.

− Ki mondta, hogy ott keressétek a testet? − kérdezte csontos ujjával hangosan kopogva az asztalon. − Hogy azon a bizonyos helyen szaglásszatok? − Karsten szeme rosszindulatúan csillogott. − Tudom, hogy van egy társad!

Karsten hátradőlt, kihúzta magát, és vett egy nagy levegőt. Amikor újra megszólalt, hangja nyugodt és csöndes volt.

− Ha azt hiszed, bolond vagyok, Miss Brennan, akkor rossz alanyt választottál. El foglak kapni, és meg fogom találni a kutyámat.

Jéghideg nyugalma sokkal rémisztőbb volt a dühénél. A bennem lévő harag mégis kordában tartotta a félelmemet. Tudtam, hogy Karsten mindenáron véghez akarja vinni Ordassal kapcsolatos tervét.

Rátámaszkodtam az asztalra.

− Sok sikert − suttogtam centiméterekre az arcától.

Mielőtt válaszolhatott volna, az ajtó kinyílt, és Kit viharzott be rajta.

− Megmondaná, hogy miért vallatja egyedül a lányomat?

− Már készen is vagyunk − felelte Karsten felállva. − Nyugodtan vigye haza a gyermekét.

Ezzel elsuhant Kit mellett, és eltűnt a folyosón.

− Jól vagy, kölyök? − kérdezte Kit sápadt arccal. Láttam rajta, hogy legszívesebben leütötte volna a főnökét.

− Minden rendben. Az ásásról fecsegtünk. Nem nagy ügy.

− Biztos vagy benne, Tor?

− Teljesen. Karsten nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. − A gyomrom majd’ felfordult a hazugságtól, de nem akartam, hogy Kit olyat tegyen, amit később megbánna. − Menjünk haza, rengeteg leckém van.

Kit hezitált egy pillanatig, majd így szólt: − Később beszélünk róla.

Összeszedtem a cuccaimat, és reszkető lábakkal kisétáltam a szobából. Valahogy sikerült átvészelnem a hazavezető utat.