2. FEJEZET

Odakint vártam, hogy Hi végre felbukkanjon.

Sorházaink közös homlokzata mögöttem tornyosult. A nap kíméletlenül perzselte a füvet. Fél futballpályányi méretű gyepünk volt az egyetlen zöld folt a környéken. Inkább bele sem gondolok, mennyibe kerül a locsolása.

Valamivel arrébb legyezőpálmák nyújtózkodtak ki a homokból, elszántan versengve az elismerésért. Ezek a fák tették tönkre a tengerre nyíló kilátásomat.

Kezemmel eltakartam a napot, és megpróbáltam nyugat felé hunyorogni. Enyhe hajnali pára nehezedett az óceánra, ami kissé korlátozta a látási viszonyokat. Valahol arra van Loggerhead, gondoltam. Kit számára pedig egy újabb dolgos hétvége.

Ha nem látom, talán nem is gondolok rá. Mindegy. Úgysem tölt velem sok időt.

Hi továbbra sem tűnt fel.

Még csak május volt, de a hőmérő higanyszála máris harminc fok fölé ugrott. A levegőben fű, sós mocsár és beton szaga keveredett.

Bevallom, elég izzadós vagyok. Pillanatok alatt elönt a veríték. Nem értem, a déliek hogy bírják a meleget.

Hi végre felbukkant az udvar végében. Mellkasa vadul zihált, haja és pólója teljesen átázott a verítéktől. Nem volt nehéz kitalálni, hogy valami nagy baj történhetett.

Nehezen vonszolta a testét, látszott, hogy teljesen kifogyott a szuszból. Mielőtt megszólalhattam volna, magasba emelt mutatóujjal jelezte, szünetet kér. Kezével a térdére támaszkodva igyekezett újra normálisan lélegezni.

− Egy… (lihegés) …percet… (lihegés) …kérek.

Feszülten figyeltem, nehogy elájuljon.

− Így visszatekintve, nagyon rossz ötlet volt futni. − Gyors belégzések, és jóval több csuklás, mint lihegés következett. − Legalább negyven fok van. Csuromvizes a bokszerem.

Íme Hi, a talpig úriember.

Hiram Stolowitski három tömbre lakik Kittől és tőlem. Mr. Stolowitski, Linus labortechnikus Loggerheaden. Csendes, tiszteletreméltó férfi. Sajnos Hi igencsak messze esett attól a bizonyos fától.

− Menjünk innen − mondta Hi még mindig zihálva, bár már jóval nyugodtabban vette a levegőt. − Ha anyám meglát, tuti a zsinagógában kötök ki.

Hi félelme nem paranoia volt, hanem nagyon is jogos. Mrs. Stolowitski időnkénti vallásos kitörései ugyanis gyakran a Charleston belvárosában lévő Kahal Kadosh Beth Elohim nevű zsinagógába vezettek. Gyakoroltam a kiejtését, de még mindig nem az igazi.

Még ha vallásos témában nem is értünk teljesen egyet, a Morris-sziget lakói többnyire úgy vélték, túlságosan messze lakunk ahhoz, hogy rendszeresen látogassuk a templomokat. Vagy zsinagógákat.

Az igazat megvallva, a presbiteriánus templom, ahová állítólag én tartozom, kilométerekkel közelebb van, mint Hi zsinagógája. Kittel mindössze egyszer voltunk misén. Körülbelül tíz másodperc alatt rájöttem, még sohasem járt ott azelőtt. Azóta sem volt második alkalom.

Úgy tudom, a Nagyfőnök ott fent elég megértő. Úgy legyen.

Egyébként Ruth Stolowitski vezeti kis közösségünk polgárőrségét. Hogy feleslegese? Abszolút. De nem szabad említeni neki. Ő ugyanis szentül meg van győződve róla, hogy az ő lankadatlan figyelme óvja meg a Morris-szigetet a bűnözéstől. Az én meglátásom szerint a totális elszigeteltség az oka. Mégis ki akarna minket kirabolni? Egy drogos tarisznyarák? Vagy netán egy narkós medúza?

Hi mindenáron menekülni akart anyja éber tekintete elől, ezért az épület oldalához húzódtunk, ami szerencsére árnyékban volt. A hőmérséklet máris tíz fokot süllyedt.

Hi nem egy pufók srác, de vékonynak se mondanám. Izmos? Telt? Döntsd el te. Hullámos barna hajával, és a virágmintás pólók iránti szenvedélyével vonzza a pillantásokat.

Azon a reggelen egy sárga-zöld indákkal ékesített pólót és egy szakadt zsebű sárgásbarna rövidnadrágot viselt. Te jó ég, csak nehogy Ruth meglássa.

− Már jól vagy? − kérdeztem. Hi arcszíne időközben szilváról málnára változott.

− Jól vagyok − felelte még mindig zihálva. − Csodásan. Köszi, hogy aggódsz. Legalább kiegészítjük egymást.

Hi Stolowitski mestere a szarkazmusnak.

− Miért rohantál fel a mólótól? − Amint a szavak elhagyták az ajkamat, eszembe jutott saját kocogásom tébolyult terve.

− Ben éppen a Schooner-öbölben horgászott, amikor összetörte a motorcsónakját. Zátonyra futott a sekély vízben. − Hi már normálisan vette a levegőt, bár szemmel láthatóan aggódott. − Kirepült a hajóból, és alaposan beütötte a lábát valamibe. Azt hiszem, komoly sérülés érte.

Ben Blue szintén a szomszédságunkban él, bár néha az anyjánál tartózkodik Mount Pleasantban. Éppen Benre és Hira vártam, hogy elvigyenek Follyba.

− Mennyire komoly? Mikor? Hol van most? − Összevissza beszéltem az idegességtől.

− Odahajózott a bunkerhez, ahol én is voltam, aztán a motor megadta magát − mosolygott kínosan. − Egészen idáig eveztem, hátha megtalálom Sheltont. Azt hittem, gyorsabban fog menni, de hatalmasat tévedtem. Egy örökkévalóságig tartott.

Már értettem, mitől merült ki annyira. Az óceánban nem könnyű ám evezni, főleg árral szemben. A bunker csupán két és fél kilométerre van az otthonunktól. Nyugodtan el is sétálhatott volna. Esküszöm, nem dörgöltem volna az orra alá.

− És most? − kérdezte Hi. − Szóljunk Mr. Blue-nak?

Ben apja, Tom Blue irányítja a Morris és Loggerhead-sziget közötti vízi szolgálatot, valamint a Morris és Charleston között közlekedő hajót.

Egymásra néztünk Hijal. Ben alig egy hónapja kapta a motorcsónakot. Mr. Blue sosem rajongott a hajókért, ezért ha tudomást szerez a balesetről, Ben pillanatok alatt elbúcsúzhat kedvenc játékától.

− Nem − feleltem. − Ha Bennek szüksége lenne az apja segítségére, akkor ő is itt lenne.

Másodpercek teltek el. A parton a sirályok izgatottan károgták a napi híreket. Felettük szélesre tárt szárnyú pelikánok vitorláztak a szélben.

Döntöttem. Megpróbálom összefoltozni Bent, de ha túl komoly a seb, dühös szülők ide vagy oda, orvosi segítségre lesz szükség.

− Találkozzunk az ösvényen! − mondtam a ház felé rohanva, hogy gyorsan kerítsek egy elsősegélyládát. − Eltekerünk a bunkerhez.

Öt perccel később már észak felé száguldottunk a kemény szemcséjű homokkal beterített masszív dűnéken. A menetszél hűvösen cirógatta verítékes bőrömet. Hajam reménytelen vörös gubancként lobogott mögöttem.

Eszembe jutott a naptej, de már túl késő volt. Sápadt új-angliai bőröm csupán két árnyalatot ismer: fehér vagy vörös. A napfénytől ráadásul a szeplőim is életre kelnek.

Oké, lehullott a lepel. Bár nem tülekednek értem az ügynökségek, de azért egész tűrhetően festek. Ezt itt és most elismerem. Szerencsére örököltem anya magasságát és karcsú alakját. Legalább ennyit hagyott rám.

Az ösvény az otthonunktól északnyugat felé kanyargott a sziget felső csücske, Cumming’ Point felé. Balra magas dűnék tornyosultak. Jobbra egy lejtős part, majd a tenger következett.

A hátam mögött tekerő Hi úgy fújtatott, akár egy gőzmozdony.

− Lassítsak? − kiabáltam hátra a vállam felett.

− Próbáld meg, és majd jól leelőzlek − felelte Hi. − Lance Armstrong vagyok! És nem adom fel.

Hát persze hogy nem, Hi. Én pedig Lara Croft vagyok. Közben fokozatosan lassítottam, hogy ne vegye észre.

Miután a Morris-sziget nagy része mocsárból és dűnékből állt, mindig is az északi részét fejlesztették. Itt épült Fort Wagner meg a többi régi katonai erődítmény is. Mára többnyire csupán egyszerű árkok és üregek maradtak belőlük.

Nem olyanok, mint a mi bunkerünk. Az ugyanis egyszerűen oltári! Egy eltűnt frizbi után kutatva bukkantunk rá. Hatalmas mázlink volt. Olyannyira el van dugva, hogy ha nem ismered a pontos helyét, soha nem találod meg. Régóta magányos és elfeledett, senki sem tud a létezéséről. Reméljük, ez így is marad!

További öt perc pedálozás után letértünk az ösvényről, megkerültünk egy gigantikus homokbuckát, és levetettük magunkat a mélybe. Harminc méter után feltűnt a bunker fala a dűnék között.

Egy nyom levezetett a partra, néhány méter után jobb kéz felé pedig már ott virított a bunker bejárata. Ben motorcsónakja egy félig elsüllyedt póznához volt kötözve.

Azonnal leugrottam, a biciklit pedig a homokba hajítottam. Abban a pillanatban tompa szitkozódás hallatszott a bunkerből.

Riadtan bemásztam.