30. FEJEZET

Levetettem magam a földre, odamásztam az ablakhoz, és kikukucskáltam a párkányon.

Két rendőrautó parkolt odakint. Három rendőr ácsorgott egy kupacban, miközben zseblámpák pásztázták a könyvtár környékét.

− Honnan keveredtek ezek ide? − kérdeztem értetlenül.

Hatalmas slamasztikába kerültünk. Azok ott igazi rendőrök voltak, ez meg itt egy nagyon is igazi betörés volt. Ebből még a szüleink sem fognak tudni kihúzni bennünket.

− Néma riasztás? − szólt Hi arcát a kezébe temetve. − Mozgásérzékelők?

− Ó, haver, mi vagyunk a legbénább betörők, az tuti! − mondta Shelton a földön heverve. Láthatóan kikészült az elmúlt napok feszültségétől. − Felejtsük el. Adjuk fel!

Ben rákoppintott Shelton fejére, hogy érzékeltesse a véleményét. Ezután pördült egyet, és az ajtóból kinézett a folyosóra.

− Kint is van két rendőr, arra nem mehetünk.

Ben odakúszott a szoba túloldalán lévő vészkijárathoz, és legnagyobb meglepetésére az ajtó nyitva volt.

Úgy futottunk le a lépcsőkön, akárcsak a ketrecekből menekülő patkányok. A földszinten beosontunk abba a szobába, amelyen keresztül beléptünk az épületbe.

A főbejárat felől kulcszörgés hallatszott. Zsanérok nyikorogtak. Emberek kiabáltak.

Becsuktam az ajtót.

− Zsaruk a sikátorban! − suttogta Shelton. − Hasra!

Úgy puffantam le a földre, mint egy kő.

Egy járőrkocsi lassan végiggurult a sikátoron, miközben az adóvevője folyamatosan ontotta a híreket. Közvetlenül az ablakunk előtt állt meg. Vakító fénysugár hatolt át az üvegen. Piros és kék fények táncoltak a ház falán.

Mozdulatlanul feküdtem a földön, levegőt is alig mertem venni. Hálát rebegtem minden általam ismert istenségnek, amiért bezártuk magunk után az ablakot.

A reflektor átkutatta az összes sarkot. A szívem úgy dübörgött, akár egy dob. Az arcom egyre mélyebbre fúródott a dohos régi szőnyegben. Orrom évtizedes koszt szippantott magába.

A reflektor ismét lesújtott. Biztos voltam benne, hogy lebukunk. A szoba túlságosan kicsi volt négy tinédzser elrejtéséhez.

Végül a járőrkocsi mégis továbbgurult a sikátoron.

Egyikünk sem mert moccanni.

A gömbkilincs megmozdult, de szerencsére zárva volt. Lépések kopogtak és visszhangoztak a folyosón. Az adrenalin ismét ellepte a testemet.

Zsaruk. Az épületben. Szobáról szobára járnak.

Az ajtón nem volt zár. Vadul integettem a többieknek.

Vették az adást.

A kék és piros fények egyre csak távolodtak. A sikátor elsötétült, miután a rendőrautó befordult a sarkon.

Ben felpattant, és kinyitotta az ablakot. Kimásztam, végigrohantam az utcán, majd a túloldalon belevetettem magam a bokrok közé.

Hi szintén ugyanezt tette. Aztán Shelton, végül pedig Ben következett. Láttam, hogy próbálja bezárni az ablakot, azonban útközben beszorult.

A pulzusom megvadult.

Mozgás! Gyere már!

Ben feladta a harcot, és elindult a bokrok felé. Éppen a sikátor közepén járt, amikor egy újabb rendőrautó fordult be a sarkon, reflektorával a sötétet pásztázta.

Ben áttört az azáleákon, és csak futott előre. Shelton, Hi és én is követtük. Egyikünk sem nézett hátra.

O O O

Semmit sem láttunk a sötétben és a sűrű ködben, úgyhogy csak rohantunk bele az éjszakába. Még Hi is, aki szó szerint lefagyott a félelemtől.

Két háztömbnyire a könyvtártól fülsiketítő szirénázásra lettünk figyelmesek, majd egy járőrkocsi száguldott el mellettünk. A köd? Ki tudja. A zsaruk lemaradtak az utcákon menekülő tinédzserekről.

Továbbrohantunk. Kár, hogy senki sem mérte az időnket, mert egészen biztosan csúcsot döntöttünk.

Tíz perccel később már a Sewee fedélzetén ziháltunk, testünk minden egyes centimétere verejtékben fürdött.

Ben beindította a motort, Shelton kioldozta a köteleket, és máris kihajóztunk a ködös kikötőből. A víz mozdulatlan és sima volt, akár az üveg. Csendes. Nyugodt. Igazán kellemesnek tűnt az elmúlt féktelen óra után.

Élvezettel hallgattam Shelton horkantását.

− Úgy tűnik, a betörés nem megy olyan jól, de kitörésben ászok vagyunk!

Shelton nevetése ragályos volt. Hi először csak kuncogott, majd úgy nevetett, hogy nem kapott levegőt, végül pedig köhögőrohamot kapott.

Ettől csak rosszabb lett minden. Én szintén elkezdtem vihogni. Még Ben is rázendített, és csak úgy hahotázott a széllel szemben. A felgyülemlett feszültség mindnyájunkból egyszerre távozott a sötét éjszakába.

Közelebb húzódtam Hihoz.

− Jól vagy?

Amikor Hi felnézett, a szeme összeszűkült, az álla pedig mintha elcsúszott volna. Beszélni próbált, de az ajka megmerevedett. A pupillája egy pillanatra megcsillant a holdfényben, majd hirtelen fennakadt a szeme.

− Hi! − ordítottam.

Hi abban a pillanatban eszméletlenül esett össze. Szerencsére sikerült időben elkapnom, mielőtt bevágta volna a fejét a fedélzetbe.

− Ben! − kiabáltam. − Valami nincs rendben Hijal!

Ben leállította a motort, és azonnal odarohant. Noha Hi elájult, mégis normálisan vette a levegőt.

− Lehet, hogy beütötte egy ágba a fejét?

Próbáltam visszaemlékezni, mit is kell csinálni agyrázkódás esetén.

− Hiram, ébredj! − kiabálta Shelton az arcát ütögetve és a karját dörzsölve. A mentősök nem feltétlenül így csinálják. Próbáltam kicsit megnyugtatni Sheltont.

Hi szemhéja szép lassan kinyílt, de tekintete nem a régi volt. Gesztenyeszínű írisze eltűnt, helyette egy aranyszínű körben meredezett sötét, fekete pupillája.

Ösztönösen hátrálni kezdtem, megbotlottam, majd elterültem a padlón.

Ez meg mi?!?!?!

− Valami történt a szemével! − kiáltottam.

Ben és Shelton rám nézett. Egyikük sem ült elég közel ahhoz, hogy lássa. Felkészültek hát a legrosszabbra, és elindultak Hi felé.

Hi pislogott, majd felült. A szivárványhártyája ismét gesztenyeszínű volt.

− De fura érzés − mondta a fejét rázva, miközben próbálta összeszedni a gondolatait. − Elájultam?

− Bizony − felelte Shelton. − Jól vagy? Jól látsz?

Hi felhúzta, majd leeresztette a szemhéját.

− Persze − válaszolta, majd hirtelen egészen magasra szökött a hangja. − Hé, miért kérdezitek? Mi történt? Fennakadt a szemem? Mondjátok már!

Shelton és Ben félrenézett.

− Semmi baj, Hi, az én hibám − mondtam. − Biztos a fény viccelt meg. Bocsi! Nem akartalak megijeszteni.

Ez igaz, Hi szeme teljesen normális volt. Akármit is láttam, időközben eltűnt. Vagy nem is létezett.

− Ez történik akkor, ha egy pocakos ember lefut másfél kilométert − gúnyolódott Shelton.

− Nem láttalak a nyomomban, haver.

− Menjünk haza − mondta Ben a kormányhoz lépve. − Már két óra múlt, és holnap iskola.

− Minden oké, ugye, Tory? − kérdezte Hi aggódva. Alaposan ráijeszthettem.

− Naná. Van egy ujjlenyomatunk, és nem kaptak el minket. Rohadtul oké minden, nekem elhiheted.

Hi hátradőlt és lehunyta a szemét.

− Őrület − töprengett. − Még sosem ájultam el, viszont remekül érzem magam.

Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot, de a kép újra és újra megjelent előttem. Aranyszínű íriszeken fekete pupillák. Feneketlenül mély. Ősi. Egy másfajta lényre emlékeztetett.

Hirtelen úgy éreztem, mintha kiürültem volna. Az elmém összemosódott és megtört, majd újra visszatért a régi formájába. Különös energia áramlott keresztül rajtam.

Fel akartam kelni, de nem ment. Tehetetlenül visszarogytam az ülésbe. A szemhéjaim mintha egymást keresték volna.

A testem mélyén lévő kötelékek összetörtek, szétestek, majd újjászülettek.

A szemem tágra nyílt. Valami rendkívüli történt. Minden egyes szövetemben éreztem.

Mi lehet az? Valami megváltozott. Belső ellenőrzést tartottam, hátha sikerül megértenem a változás természetét. Nem találtam semmit.

Fényt éreztem. Erős fényt. A nap fáradtságát elmosta belső erőm.

A hajó végigsuhant a nyugodt víztükrön. Majdnem telihold volt. Elbűvölve bámultam a szépséges égitestet. Egy eddig ismeretlen hang hívott.

Ránéztem Hira. Ragyogó szemekkel bámulta az égboltot, és megértettem. Ő is érezte a vonzást.

Egyszer csak megakadt egy név az ajkamon.

− Ezüst − mondtam anélkül, hogy tudtam volna, miért.

− Ezüst.

A név egy ideig ott lebegett, majd eltűnt a lágy és sötét nyári éjszakában.