HARMINCKETTEDIK FEJEZET

„A hűséges barát erős támaszod.”

(Sirák könyve 6,14)

 

 

Max vitatkozott még pár percig Bill Davisszel. Még több pénzt ajánlott, sokkal többet, de Davis nem harapott rá, amiért nem is hibáztatta. Az engedélyével játszott, de talán még börtönbe is került volna, ha a torony utasításával dacolva nem tért volna vissza a repülőtérre, vagy ha most útnak indult volna.

– Nincs másik gép, amit használhatnánk? – kérdezte William Hawk, és hol Maxet, hol az utasokat nézte, mintha attól tartott volna, hogy feladják, és elmennek.

– Nem tudok róla – közölte Max.

– És mi a helyzet magával, Max? – kérdezte zordon képet vágva Ben Markey. – Magának nem légitársasága van?

– Nem. A Sundown régi repülők restaurálásával és eladásával foglalkozik. Nincs nagyobb gépünk.

– Max, kell lennie megoldásnak – erősködött Hawk, és az órájára pillantott.

Max sajnálta, hogy nem korábban szállt fel. Mostanra már úton lehetett volna Fargo felé.

Aztán eszébe jutott, hogy talán valóban van megoldás. Felkapott egy telefont, és beütötte Ceil számát. Az üzenetrögzítő jelentkezett, és miután bemutatkozott, hiába várta, hogy Ceil felkapja. Aztán a vállalati számmal próbálkozott. Ezúttal szerencséje volt, Boomer Clavis felvette a telefont.

– Thor Légi Szállítóvállalat – mondta barátságosan.

– Boomer, itt Max. Ceil ott van?

– Hogy s mint, Max? – kérdezte vidáman Boomer. – Floridában van, de a számát meg tudom adni.

– Mikor jön vissza? – kérdezte Max, noha már tudta hogy vége az ügynek.

– Ööö... szerdán, ha minden igaz. Egy repülős múzeum megnyitójára ment, Tampába.

Max erre nem mondott semmit.

– Tartsd egy kicsit – kérte Boomer előkerítem a számot.

– Ne, ne fáraszd magad! Nem megyek vele semmire – hadarta sietve Max. Pár pillanatig a telefonra meredt, aztán felkapta a fejét, és végignézett a körülötte gyülekező embereken. Egész hétköznapi alakoknak tűntek. Tizenkét férfi és egy nő. Java részben középkorúak. Ha elutaztak volna Miamiba egy hétvégére, nem tűntek volna ki semmilyen környezetből.

Mindannyian őt nézték, mialatt a helyére akasztotta a kagylót.

– Semmit sem tehetek – mondta nekik a fejét csóválva.

Egy magas, ősz hajú férfi azt javasolta, hogy béreljenek kocsikat.

– A rendőrök nem engednek fel senkit a tetőre – mondta Hawk. – Csak a levegőben érhetjük el.

A nő Maxre nézett, és megkérdezte:

– Ki ez a Ceil?

– Van egy C-47-ese – válaszolta Max aminek ő a pilótája.

– Mi az a C-47-es? – tudakolta Hawk.

– Egy teherszállító repülőgép – magyarázta Max. – Azt reméltem, hogy Ceil hajlandó lesz leszállni a dombtetőre. Egyszer már megcsinálta.

A vendégek egyike motoros kerekes székben ült.

– Maga el tudja vezetni a C-47-est? – kérdezte furcsa, színtelen géphangon.

– Én? Nem.

– Repült már vele? – érdeklődött egy feketébe öltözött, szakállas férfi.

– Igen – felelte Max –, de nem tudnám letenni a dombtetőre.

Az egyik vendég úgy nézett ki, mint egy nyugdíjas focihátvéd. A haja vörös volt, és a szeméből szúrós, átható tekintet sugárzott.

– Miért nem? – kérdezte.

– Először is, mert odafent még van hó. És sötét van – magyarázta Max, aki a férfi tekintetétől valahogy ideges lett.

– Max... ugye Max a neve? – kérdezte a hátvéd.

– Igen.

– Csak magára számíthatunk, Max – folytatta a férfi. – Ha maga hajlandó megpróbálni, benne vagyok. – Miután elhallgatott, végignézett a többieken, akik sorban bólogatni kezdtek.

– Nem jó ötlet – jegyezte meg Max.

– Hívja vissza Boomert – javasolta a nő –, és indítsuk be a műsort!

Egy, a csoport szélén álló valaki hozzátette:

– Mondja meg neki, hogy szereljék fel a sítalpakat! És Max, ha segítségre van szüksége, van itt még pár pilótánk.

Max, ha vonakodva is, de köszönetét mondott. Nem látott kiutat, ezért hagyta magát végigterelni a terminálon, majd ki az utcára, ahol ő és a többiek beszálltak öt taxiba. Megadta a sofőröknek az útvonalat, ötven dollár borravalót ígért nekik, ha igyekeznek, majd beszállt az utolsó taxiba, a hátvéddel és a nővel együtt.

– Tudja – szólalt meg a nő, miután útnak indultak –, ezt jobban is megszervezhették volna.

Max rápillantott, és hiába kereste az arcán a mosoly nyomait.

Néhány perccel később már dél felé robogtak az I-29-esen.

 

 

A dombtetőn erős szél fújt. April az egyik földhalom mögött kuporgott Will Pipe társaságában. Pipe állította, hogy a területet körbefutó drótkerítést fogják először ledönteni.

Adam a földhalmokon belül alakította ki a védővonalat, körülbelül harminc lábra a kerítéstől. Az árok mögött a munkagödör terült el. A védők sajnos sehová sem vonulhattak vissza, és a gödörből természetesen nem harcolhattak volna.

Adam feltételezte, hogy a kommandósok röviddel éjfél után indítják meg a támadást. Csak remélni tudták, hogy addigra megérkezik Walker mentőcsapata.

April egyre jobban fázott. Még most sem tudta elhinni hogy hamarosan lövöldözés lesz, és könnyen lehet, hogy meghal valaki. Eddig abban a kiváltságban volt része, hogy az ő világában sosem lőtt senki. Látott ilyesmit a tévéhíradókban és a filmeken, de a valóságban soha.

– Nézzen oda! – mondta halkan Pipe.

Az út mellett parkoló kocsik közül három elindult előre. A lámpáik nem égtek, de ez nem számított, mert a hold ezüstös fényben fürdette a dombtetőt. Pipe a szájához emelte az adóvevőjét, és suttogva beszélt valakivel.

April érezte, hogy a gyomra összehúzódik és meg-megrándul. Szeretett volna tenni valamit, de arra nem tudta rávenni magát, hogy fegyvert fogjon.

Bizonyos fokig felelősnek tartotta magát a helyzetért. Ő és Max rosszul kezelték az egészet. Annyira lefoglalta őket a felfedezés, hogy megfeledkeztek a politikai következményekről. Titokban kellett volna tartaniuk az egészet mindaddig, amíg nem derítenek fel mindent alaposan. Csakhogy ő túlságosan is élvezte a média figyelmét. Tetszett neki, hogy sajtótájékoztatókat tarthat, és a többi, és a többi...

A pokolba az egésszel! – káromkodott magában.

Az autók egyike, egy fekete Chevrolet, kezdett felgyorsítani. Elszakadt a másik kettőtől, délnek tartott, majd jókora ívben a kerítés felé fordult, és megállt. Kinyílt az egyik hátsó ajtó, és egy középkorú nő, egy rendőrbíró-helyettes szállt ki a járműből. A kezében hangosbeszélőt tartott, amit nyomban a szája elé emelt, és beleszólt:

– Walker elnök!

Walker kilépett a nyílt területre, és kiáltva megkérdezte:

– Mit akar?

April az órájára pillantott. Pontosan éjfél volt.

A rendőrbíró-helyettes leengedte a megafont, és fennhangon felelt:

– Elnök úr, eljött a perc, hogy távozzanak!

– Nem! – jelentette ki határozottan Walker, és lesimította fehér haját, amit a szél felborzolt.

– Bírói határozat kötelezi önöket! – mondta a rendőrbíró-helyettes, és odament egészen a kerítéshez. – Ne csinálják ezt!

– Önök nem hagynak más lehetőséget – vágott vissza Walker.

Pipe megmarkolta April vállát, és fojtott hangon megszólalt:

– Maradjon fedezékben, amikor elkezdődik a lövöldözés! Vagy még jobb lenne, ha bemászna az árokba, és a fal közelében maradna. Egy időre felfüggesztik a tüzelést, és felszólítanak minket a megadásra. Ha megteszik, mutassa meg nekik ezt, és adja meg magát! De nagyon gyorsan kell csinálnia.

Azzal átadott Aprilnek egy jókora vászontörölközőt – egy fehér zászlót.

 

 

– Még most is a fedezékeikben lapulnak – jelentette a rádiókezelő, és felnézett a parancsnokára. – Horace, mindenki indulásra kész.

– Rendben – nyugtázta bólogatva Gibson. – A Sziklacsapatnál mi a helyzet?

– A helyükön vannak, és felkészültek.

Gibson gondolatban még egyszer végigszaladt az egyszerű terven. A védőállások gyenge pontja az volt, hogy mély árok futott végig mögöttük. Gibson tudta, hogy ha sikerül beszorítania az indiánokat abba az árokba, vége a történetnek. A Csavar Kettes kapta a feladatot, hogy robbantsa fel a drótkerítést. Aztán, ha már a kerítés többé nem jelent akadályt, jöhet az automata fegyverek össztüze. Az Egyes és a Hármas benyomulnak a területre, mialatt a Sziklacsapat tagjai, akik jelenleg húsz lábbal a szakadék pereme alatt tartózkodnak, felmásznak a tetőre, és hátba kapják a védőket. Gibson úgy számította, hogyha minden jól megy, akkor az ütközetnek egy-két perc alatt vége lesz.

 

 

 

 

– Talán ők azok – mondta April, és rámutatott egy magányos helikopterre.

– Nem hiszem – mormolta Pipe, és a szeméhez emelte a távcsövét. – Abból az izéből túl sok fegyvercső mered ki – felelte, azzal Aprilre pillantva hozzátette: – Ne dugja ki a fejét!

Aprilen átsuhant a félelem.

A helikopter tisztes távolságot tartva ide-oda röpködött, egy körülbelül háromszáz yardos sávban. April hirtelen észrevette, hogy Adam odalép kettejük mögé. Egy rakétavetőt tartott a kezében.

– Jól van, Will – mondta –, biztos, hogy tudod használni?

– Persze – felelte halkan Pipe –, de szerintem el kéne intéznünk ezt a koptért.

– Nem – tiltakozott Adam –, tartjuk magunkat a tervhez! Pipe dörmögött valamit arról, hogy nem lesz ez így jó, majd megtöltötte, és a vállára vette a fegyvert.

– Csak arra jó – jegyezte meg panaszos hangon –, hogy megmutatjuk nekik, van egy rakétavetőnk.

– Így van, Will, ahogy mondod – helyeselt Adam, azzal megszorította April vállát, és hozzátette: – Nem lesz semmi baj.

– Kész vagyok – jelentette Pipe.

A helikopter, mintegy végszóra, a védővonal felé vette az irányt. April meglátta, hogy fények villognak a gép alatt, aztán Adam lenyomta őt a földre, és kiadta a parancsot:

– Tűz!

A tüzet és szikrát okádó rakéta elszáguldott a gép felé. Ezzel egy időben robbanássorozat rázta meg a földet, majd apró fémdarabok röpködtek mindenfelé, és fekete füst borította be a környéket. A helikopter áthúzott a védővonal felett, és valahol a távolban sorozatok csattogtak. A kerítés egy hosszú szakasza úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, a helyén lángoló kráterek tátongtak.

– Mindenki jól van? – kérdezte Adam, és miután az emberei sorban bejelentkeztek, elégedetten kijelentette: – Na, akkor most már tudják, hogy van egy rakétavetőnk. Lássuk, ennyi elég lesz-e ahhoz, hogy távol tartsák magukat tőlünk.

 

 

Az Angie című szappanopera adása megszakadt, és a képernyőkön Tom Brokaw jelent meg, mögötte pedig a Johnson-gerinc kinagyított térképe látszott.

– Egy most érkezett hír szerint lövések dördültek el a Kupola közelében – jelentette be Brokaw. – Úgy tudjuk, hogy a Rendőrbíró Szolgálat emberei próbálnak kiszorítani a területről néhány sziút, akik nem voltak hajlandóak engedelmeskedni a bírói határozatnak, és nem hagyták el a dombtetőt. A részletek eléggé homályosak az általános hírzárlat miatt. Húsz perc múlva sajtótájékoztató lesz, addig elmondjuk önöknek mindazt, amit tudunk...

 

 

– A rohadt életbe! – szitkozódott az egyik helikopterben ülő Gibson, és beleszólt az adóvevőjébe: – Szikla-csapat, további utasításig maradjatok a helyeteken!

Charlie Evans és két hegymászó társa egy keskeny párkányon várakoztak, húsz lábbal a fal pereme alatt.

– Vettem – nyugtázta a parancsot Charlie.

– Pár perc múlva jelentkezem – közölte Gibson, és tovább beszélt: – Csavar Hármas jelentkezz!

– Itt Csavar Hármas.

– Gyertek utánunk lefelé!

Gibson nem akarta megvárni, amíg az indiánok lelövik az egyik Blackhawkját. Leszállította a gépeket egy tisztáson, és maga köré gyűjtötte a csapatát. Összesen kilenc emberrel számolhatott, illetve a Szikla-csapattal.

– Jól van, hölgyek-urak – mondta fennhangon. – Úgy tűnik, a durvább módszerrel kell csinálnunk.

 

 

– Jönnek – állapította meg Little Ghost. – Add tovább!

Árnyalakok bukkantak elő az erdőből, és a földhalmok felé surrantak.

– Mindenki lapuljon! – rendelkezett Adam.

A kommandósok gyorsan nyomultak előre. Fekete ruhát viseltek, ezért még a holdfényben is alig lehetett látni őket. Adam megvárta, amíg 150 yardon belülre értek, aztán megveregette Little Ghost vállát.

– Most, John – súgta rekedtes hangon. – Jó magasra! Little Ghost leadott fél tucat lövést a csillagokra. Az árnyalakok megtorpantak, vártak, aztán ismét megindultak.

– Adam, ez nem fog menni – mondta halkan Little Ghost. Ha meg akarjuk állítani őket, valami mást kell kitalálnunk.

 

 

Max meglátta a villanásokat; körülbelül tíz mérföld választotta el tőlük.

– El fogunk késni – jegyezte meg keserűen, Scottra pillantva.

A rádió működésbe lépett:

– C-47, zárt zónában repül!

– Ööö, tényleg? Vettem – felelte Max. – Attól tartok, eltévedtem.

– Azt javasoljuk, forduljon kettő-hetvenre!

– Tartsa az irányt! – mondta halkan, de határozottan Scott.

– Odafent kitört a háború – vetette ellen Max. – Elkéstünk azzal, hogy megállítsuk.

– Talán nem – dörmögte Scott.

Jól van – gondolta Max –, ha mindenáron ezt akarod...

A radar elcsípett egy jelet: gép közeledett észak felől.

– Értünk jönnek – vélekedett Scott.

Max bólogatott, és próbált úgy viselkedni, mintha naponta került volna ilyen helyzetbe.

– Jól van, emberek – szólt hátra a raktérbe. – Pár perc múlva földet érünk. Kössék be magukat!

Előrenézve már látta a dombvonulatot. Megkereste a Johnson-gerincet, és kissé módosított az irányon. A látási viszonyok jók voltak, a szél egyenesen északkeletről fújt, körülbelül negyven csomóval.

– Nem a legjobb idő – dörmögte Max.

A másodpilótája bólogatott, és elmosolyodva felelt:

– Nyugodjon meg, remekül csinálja!

Megint megreccsent a rádió, és egy férfi jeges hangon közölte velük, hogy le vannak tartóztatva.

Max kétezer lábra ereszkedett, levette a sebességet, és kiengedte a fékszárnyakat. A leszállózóna kisebbnek tűnt, mint amekkorára emlékezett. Látta a Kupolát és a tüzeket.

Hirtelen egy páncélozott helikopter jelent meg mellette. A nyitott ajtóban fekete kezeslábast viselő férfi ült, az ölében gépkarabélyt tartott.

– C-47, azonnal forduljon vissza! – recsegte a rádió. – Tiltott zónában repül!

Max a sebességmérőre pillantott, és kissé hátrébb húzta a kormányt. Dörögni kezdett egy automata fegyver, és nyomjelzős lövedékek húztak el a gépe előtt.

– Tüzet nyitunk magukra, ha kell – fenyegetőzött a férfi, aki az adóvevőn keresztül szólt hozzájuk.

– Blöffölnek – állította Scott.

Max átvitte a gépet egy liget felett, még jobban visszavette a tolóerőt, és megérezte, hogy a főfutók földet érnek.

A repülőgép visszaugrott a levegőbe, aztán ismét leérkezett, és többé nem pattant fel. A raktérben kiáltások harsantak, és pillanatokkal később a szintén sítalppal szerelt farokfutó is leért.

Max teljesen lekapta a gázt. A sítalpas leszállással az volt a fő gond, hogy a pilóta sehogyan sem fékezhetett. Még csak a tolóerő irányát sem fordíthatta meg. Tétlenül kellett kivárnia, hogy a gépnek elfogyjon a lendülete.

Max jobbra pillantva meglátta a Kupolát, ezzel egy időben automata fegyverek dörgését hallotta.

– Mi van a sáv végén? – érdeklődött a másodpilótája.

– Újabb, bár nagyon rövid repülés – dörmögte a fejét csóválva Max.

A raktérben tartózkodó utasok elhallgattak. A sítalpak hangos sziszegéssel hasították a havat.

Elhaladtak a parkoló, illetve két-három gyorsan tolató rendőrautó mellett. Max előrenézett, és a reflektorai fénykörein túl meglátta az ásítozó ürességet. Megfordult a fejében, hogy felpörgeti a hajtóműveket, és megpróbál visszakapaszkodni a levegőbe, vagy balra rántja a gépet, és bevezeti a fák közé. De már késő volt, semmit sem tehetett.

A fejhallgatójában minden zaj elhallgatott. Elszántan markolta a kormányt, noha semmire sem ment vele. Átdöccentek egy hóhalmon. Max mind nagyobbnak látta a fekete ürességet.

A gép lassult... és egyszer csak megállt.

A következő pillanatban áthúzott felettük egy Blackhawk.

Max előrenézve nem sok földet látott a gép előtt.

– Mindenki maradjon a helyén! – kérte az utasoktól.

– Szép landolás, Max! – dicsérte a másodpilótája.

Max kinézett a bal oldali ablakon, kicsatolta magát, és kinézett a jobb oldalin is.

– Bőven van hely – állapította meg, azzal visszaült a helyére, és felpörgette a bal oldali motort.

– Hé, legyen óvatos! – figyelmeztette Scott.

– Semmi gond – felelte magabiztosan Max –, ez a szépség egy tízcentesen is megfordul.

Igazat mondott. Hallott ugyan némi tiltakozást a raktér felől, és a fejhallgatójában is újra megszólaltak a hangok, de megfordította a gépet, és a Kupola felé gurult vele.

 

 

Mialatt Max megfordította a C-47-est, Gibson úgy érezte, eljött a pillanat.

Néhány másodperccel később össztűz zúdult a védőkre, akik így a fejüket sem dughatták ki a földhalmok takarásából. Andrea észrevette, hogy egy csáklya röppen fel a mélyből, a szakadék peremétől két méterre becsapódik, és mélyen belemar a földbe.

 

 

– Erre tart a gép – jelentette a parancsnokhelyettes. A C-47-es lámpái fényárba vonták a parkolót, mialatt a gép kitartóan gurult tovább egyenesen Horace felé.

– Az már átkozottul biztos – morogta Gibson. – Miben mesterkednek ezek az őrültek?

A rádiókezelője a fülére nyomta a fejhallgatót, és megszólalt:

– Csavar kettes utasítást kér.

– Mihez?

– Gondolom, lőni akar – felelte a kezelő.

– Hát nem, a francba az egésszel! – recsegte ingerülten Gibson. – Úgy látszik, itt mindenki megveszett.

A kezelő hallgatózott pár pillanatig, majd jelentette:

– A Szikla-csapat feljutott a peremre!

* * *

Max a Kupola felé kormányozta a gépet. Körös-körül mindenütt fegyverek dörögtek.

– Ennél gyorsabban nem mehetünk? – kérdezte a raktárból Asquith.

– Max, ez nem a félmegoldások ideje – tette hozzá a hátvéd.

Többen kifejezték egyetértésüket, mire Max gyorsított, és becélozta a kerítésen keletkezett lyukat. Pillanatokkal később meghallotta, hogy golyók kopognak a burkolaton, és arra gondolt, hogy milyen dühös lesz Ceil, amikor visszakapja a repülőjét. Az egyik ablak harsány csörömpöléssel berobbant.

Max látta, hogy nem mehet tovább, ezért nekivitte a gépet egy földhalomnak, és a C-47-es egy zökkenéssel megállt.

– Jól van, emberek, megérkeztünk! – jelentette be, mialatt leállította a hajtóműveket.

Hátul valaki máris kinyitotta a raktér ajtaját. Ben Markey operatőre, egy huszonéves, szőke kölyök térdre ereszkedett a nyílásban, és a vállára vette a kamerát. Amikor elkészült, felkapcsolta a lámpáit, és felkiáltott:

– Rendben, mehet!

Ben Markey ekkor már a mikrofonjába beszélt, és biccentett Walter Asquithnek, aki az ajtónál várakozott. Asquith kiugrott a gépből, és egyenesen egy sorozat útjába esett. Az egyik golyó a lábát találta el, egy másik a mellkasába csapódott, mire hördült egyet, és elterült a hóban.

 

 

Gibson elszörnyedve nézte végig a jelenetet. Látta, hogy két férfi kiugrik a gépből, és ráveti magát a sebesültre, hogy a testükkel védjék őt. A nyitott ajtón keresztül azt is látta, hogy a raktér tele van emberekkel. Még sosem találkozott ilyen mérhetetlenül ostoba alakokkal. A rádiókezelője felé fordult, és kiadta a parancsot:

– Tüzet szüntess! Mindenki, azonnal! Tüzet szüntess! – Vett egy mély lélegzetet, és a helyettesére pillantva hozzátette: – Ezt nem hiszem el.

Hirtelen rádöbbent, hogy országos adásban közvetítik az eseményeket: Ben Markey a földön hasalt, és bár összehúzta magát, nehogy eltalálják, folyamatosan beszélt a mikrofonjába. Ezalatt az operatőre végigpásztázott a kamerával a sebesültön, a tüzeken, a földhalmokon és mindkét fél fegyveresein.

Ezekben a másodpercekben a fegyverek elhallgattak.

Egy fekete hivatali kocsi érkezett, amiből Elizabeth ugrott ki, aztán futva folytatta útját, és már messziről kiabált:

– Mi a fene folyik itt? – Meglátta Asquitht, és a torkán akadt a lélegzet, aztán jóval halkabban megkérdezte: – Mi történt?

Az utasok sorban kiszálltak a gépből. Egyesével ereszkedtek le a földre, némelyik könnyedén, mások segítségre szorultak. Rendőrautók érkeztek, a villogok fénye kékre és vörösre festette a havat. Egy férfi kiemelt egy kerekes széket a C-47-es ajtaján.

– Kik maguk? – kérdezte elképedten Elizabeth.

Néhányan bemutatkoztak, de Gibson túl messze volt ahhoz, hogy hallja a neveket. Aztán észrevette, hogy Elizabeth felé pillant, és azon gondolkodott, hogy hogyan kéne kezelnie a helyzetet. Úgy számította, hogy az lesz a legjobb, ha gyorsan kitereli innen a jövevényeket, és közben, a tűzszünetet kihasználva elfoglalja az indiánok állásait. Biztosra vette, hogy menni fog.

– Láthatják, hogy mi történik itt – mondta Markey a mikrofonjába. – Walkert Asquith, a tavalyi év irodalmi Pulitzer-díjasa megsebesült.

Asquith? – gondolta elhűlve Gibson. – Édes istenem... ez sokba lesz...

A hátvéd letérdelt Asquith mellé, és megpróbálta elállítani a vérzést, mialatt egy ősz szakállas férfi igyekezett úgy fordítani a sebesültet, hogy kényelmesebben feküdjön.

– Van itt orvos? – kérdezte egy középkorú asszony, pontosan akkor, amikor megérkezett egy mentőautó.

Asquith a jobb kezével a hátvéd kabátját markolva, egy utolsó sóhajtással kiszenvedett.

A holttestet berakták a mentőautóba. Miután a kocsi elhajtott, Gibson belépett középre, bemutatkozott, és kijelentette:

– Most pedig, meg kell kérnem önöket, hogy jöjjenek velem!

– Miért? – kérdezte a szakállas férfi. Az átlagos magasságú fickó szelíd típusnak tűnt, de most, amikor a parancsnok felé fordult, majd szétvette a harag. – Hogy folytathassa a háborúját?

Gibson döbbenten pislogott. Immár minden mérhetetlenül bonyolultnak tűnt.

– Tartóztassuk le az egész bagázst! – javasolta fojtott hangon Elizabeth.

– Ki maga? – kérdezte Gibson a szakállas férfit. Két másik jövevényt felismert, de őt nem.

– Stephen Jay Gould vagyok – felelte a fickó szinte kiáltva, hogy a szél ne nyomhassa el a hangját. Az operatőr azonnal felé fordította a lámpáit és a kameráját. – Nem fogunk együttműködni. Ha a kormány meg akar ölni még valakit, velünk kell kezdenie!

A többiek sorban odaléptek mellé, és ezzel mintegy eleven falat hoztak létre a kommandósok és az indiánok között.

– Gould a világ egyik legnagyobb paleontológusa – mondta Ben halkan a mikrofonjába.

A kamera egy magas, arisztokratikus alak felé fordult.

– Charles Curran, teológus – magyarázta Ben, és a férfi felé nyújtotta a mikrofont.

– Ez itt nem csupán a tulajdonjogokról szól – jelentette ki Curran abban a stílusban, mintha egy rakoncátlan gyermeket akart volna megfegyelmezni –, hanem annál sokkal többről. A Johnson-gerinc nem tartozhat egyetlen kormányhoz, de még az összes kormányhoz sem. Ez a hely mindenkié! – Egyenesen a kamerába nézett, és hozzátette: – Ma este a védői ostrom alatt állnak. Bizonyos értelemben, mindannyian ostrom alatt állunk.

– Arthur M. Schlesinger, Jr., történész – mutatta be Ben a következő vendéget.

Schlesinger barna szeme megvillant a szarukeretes szemüveg mögött, Gibsonnak pedig hirtelen az az érzése támadt, hogy a tűzereje immár semmit sem ér.

– Scott Carpenter, űrhajós – közölte Markey.

Ezúttal Max is meglepődött – ezek szerint az előbb nem akárki volt a másodpilótája.

– Gregory Benford – folytatta Markey –, asztrofizikus és író.

Az átlagos termetű, szakállas Benford a kelleténél több számmal nagyobb vadászmellényt viselt, amit alighanem indulás előtt kért kölcsön valakitől. Jószerével nem is nézett Gibsonra, aztán intett a sziúk elnökének, hogy menjen oda mellé. Walker lassú léptekkel foglalta el a helyét a sorban.

– James Walker – közölte Ben. – A mini vakan ojaté, a Szellem-tó népének elöljárója.

– Köszönöm önöknek – mondta Walker jobbra és balra nézve.

– Harry Markowitz – sorolta tovább Ben –, közgazdász.

Markowitz megállt az elnök mellett, összefonta a karját a mellkasán, és kihívóan meredt Gibsonra.

– Richard Wilbur, költő – mondta Ben.

Wilbur biccentett, de közben úgy fürkészte a környéket és a Kupolát, mintha ismerősnek találta volna.

– David Schramm, asztrofizikus – jelentette be Ben.

Ő volt az, akit Max magában egy hátvédhez hasonlított. A kezét Asquith vére borította.

– Stephen Hawking, fizikus – közölte Ben.

Többekhez hasonlóan Hawking sem az időjáráshoz illően öltözködött, mintha felkapták volna valahol, egy kellemesebb éghajlatú helyről, és gyorsan betuszkolták volna egy repülőgépbe. Nem szólt semmit, de fagyos pillantásokkal méregette Gibsont.

– Walter Schirra, űrhajós – mondta Ben.

Gibson a barna szempárba nézve felismerte Schirrát, és olvasta valahol, hogy ő a legbarátságosabb, legjobb humorú űrhajós a világon. Ezúttal azonban a legkevésbé sem tűnt derűsnek.

– Ursula K. Le Guin, író – jelentette be Markey.

A középkorú nő ott állt, ahol az imént Asquith feküdt. A kezén és a ruháján a férfi vére vöröslött.

– És Carl Sagan, csillagász – mondta Markey.

A többiekhez hasonlóan Sagan is dühösnek és csalódottnak látszott. Jellegzetes optimizmusát jócskán kikezdték az események.

– Walter Asquith is velünk volt – mondta keserűen –, Walter költő volt.

– Azt tudniuk kell – jelentette ki Gibson mély, vészjósló hangon –, hogy maguk sem állnak a törvények felett.

– Van az úgy, hogy egy törvény ostoba – jelentette ki Markowitz.

April Cannon is megjelent, és beállt Schirra, illetve Hawking közé.

Gibson ekkor elkezdte fogalmazgatni magában azt, hogy mit mondjon a feletteseinek.