HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

„Én vagyok az, ki repülök a széllel, én vagyok az, ki a szellőben suttogok.”

(Ojibva vers)

Részlet a Hírek Jim Lehrerrel című műsor március 28-i adásából. A beszélgetés résztvevői: Dr. Edward Bannermann, az Institute for Advanced Study munkatársa, kétszeres Nobel-díjas fizikus, valamint Jim Lehrer. A téma: az úgynevezett „dakotai átjáró”.

Bannermann: Lehet az, amit a fizikusok hídnak neveznek, vagyis összeköthet különböző univerzumokat. Például, az Éden égboltján látható Lófej-köd nem feltétlenül azonos a mi Lófej-ködünkkel. Egyelőre nem tudhatjuk biztosan. És, őszintén szólva, könnyen lehet, hogy sosem ismerjük meg az igazságot. Mellékesen jegyzem meg, hogy azokra az emberekre, akik abban reménykednek, hogy hamarosan ezzel az eszközzel utazhatnak San Franciscóból New Yorkba, csalódás vár.

Lehrer: Nem New Yorkba fognak megérkezni?

Bannermann: Ó, gyanítom, hogy úgy lesz. De az nem a mi New Yorkunk lesz.

Jeri Tully a nyolcadik életévében járt. A szellemi képességei tekintetében legfeljebb hároméves lehetett, és az orvosok arra intették a szülőket, hogy ne nagyon reménykedjenek javulásban. Hogy Jerinek mi a baja, azt senki sem tudta. A családban egyik ágon sem fordultak még elő mentális betegségek, és nem lehetett kimutatni semmiféle okot. Jeri két öccse tökéletesen egészséges volt.

Az apja határőrként dolgozott, az anyja régebben ügyvédnek készült, de lemondott a karrierépítésről, miután követte a férjét Fort Moxie-ba.

Jeri csakis különleges iskolába járhatott, ami Walhallában működött. Szerette az iskolát, részben mert sok barátra tett szert, részben mert úgy tűnt, mindenki vele foglalkozik. Reggelente kacagva és kiabálva biztatta a szüleit, hogy induljanak már.

A két települést harmincöt mérföld választotta el egymástól. A család megállapodást kötött az iskolával, mert túl messze laktak ahhoz, hogy az iskolabusz hozza-vigye a kislányt. Így aztán Tullyék gondoskodtak a szállításról, az iskola pedig állta ennek költségeit.

Jeri anyja, June idővel kimondottan megszerette a napi kétszeri autózást. A kislány rajongott az utazásért, annyira, hogy sehol máshol nem volt olyan boldog, mint a kocsiban. Az utazások másik fele, amikor June egyedül autózott, pihenőidőként szolgált számára. Szívesen nézegette a végtelennek tűnő földeket, vagy hangoskönyvet hallgatott.

Curt Hollis kalandja egy csütörtöki napra esett. Jeri apja az éjszakai műszakban dolgozott azon a héten, és szombat reggel a felesége pirítóssal, sült szalonnával és kávéval várta otthon. Mialatt ettek, különös dolog történt. Jeri életében először elkóborolt. Utólag valószínűnek tűnt, hogy úgy döntött, elmegy iskolába, és mert nem érzékelte a távolságot, sem azt, hogy szombat van, úgy döntött, hogy gyalog megy.

Csak a kétéves öccse látta, mialatt felvette a csizmáját és kabátját, majd kisurrant az ajtón, kisétált a 11-es úthoz, és jobbra fordult. A házuk a városka peremén állt, így néhány perc múlva már a megsemmisült Taste-Freezen és az államközin túl járt. A hőmérséklet még ekkor is bőven fagypont alatt volt.

Fort Moxie-tól háromnegyed mérföldnyire a 11-es út élesen délnek fordult, aztán szinte azonnal ismét nyugatnak. Ha az úttestet nem borította volna hó, Jeri minden bizonnyal rajta maradt volna, és perceken belül észrevette volna valaki. Csakhogy egy gyenge hóesés vékony, fehér takaróval vonta be az aszfaltot. Jeri nem szokott figyelni a részletekre. Az első kanyarnál nyílegyenesen haladt tovább, és letért a főútról. Amikor néhány perccel később mélyebb hóba ért, jobbra fordult, és még messzebbre távolodott az úttól.

A szülei ekkorra már felfedezték, hogy eltűnt. Rémülten keresték, de csak a ház közvetlen környékén.

Jim Stuyvesant, a Fort Moxie News szerkesztője és kiadója a Kupola felé autózott. Hallott a titokzatos valamiről, ami állítólag átjött a kapun, és személyesen akart utánajárni a hírnek. A várostól nyugatra járt, amikor jobbra pillantva azt látta, hogy mozog valami Josh McKenzie földjén. Egy hóördög siklott jobbra-balra, és meglepően szabályosan mozgott. Tökéletes tölcsér formájú volt: alul keskeny, fent széles. Ezek a bizonytalan, elmosódó szélekkel határolt jelenések általában szeszélyesen cikázva száguldoztak a síkságon. De ez szinte tömörnek látszott, és türelmesen siklott fel és alá egy bizonyos vonal mentén.

Stuyvesant megállt, hogy megfigyelje.

A látvány szinte megigézte. Erős szél taszigálta az autóját, elméletileg szét kellett volna szaggatnia a hóördögöt. De az egyben maradt, és úgy látszott, a légmozgások nem gyakorolnak befolyást a pályájára.

Stuyvesant sosem indult útnak a kamerája nélkül. Ha menet közben látott valami érdekeset, készített róla egy-egy rövid filmet. A felvételeket néha eladta a Ben tízes híreinek vagy valamelyik helyi tévé híradójának. (Például, elsőrangú anyagot készített arról a tömegkarambolról, ami az előző évben történt, a hálaadás napján az I-29-esen, valamint a blokádról, amikor is a hústermékek behozatala ellen tiltakozó, feldühödött farmerek eltorlaszolták a határátkelőt.) A hóördög továbbra is lassan siklott fel és alá, ugyanabban a sávban. Jim felé fordította a kameráját, kicsivel közelebb sétált hozzá, és megnyomta a gombot.

A zoomlencsével ráközelített a jelenségre, és sikerült egy néhány perces, jó minőségű felvételt készítenie. Aztán a forgószél hirtelen megállt.

És elindult Jim felé.

Jim tovább filmezett.

A hóördög egyenletes iramban tartott felé. Volt valami furcsa a mozgásában, valami szándékosság vagy elszántság.

A szél vadul rángatta Jim kabátját, de a hóördögre továbbra sem hatott. Stuyvesant ösztönei kezdtek riadót fújni, mire tett egy lépést hátra, a kocsi irányába.

A hóördög megállt.

Jim elképedten pislogott. A hóördög mintha az ő mozgására reagált volna.

Tétován állt, nem tudta, hogy mihez kezdjen. A tölcsér ismét mozogni kezdett, az előző irányára merőlegesen, aztán kicsivel távolabbra hátrált, majd visszatért az előző helyére.

Stuyvesant mindezt a kamera lencséin keresztül nézte. A vörös lámpácska folyamatosan villogott a kép jobb alsó sarkában.

Ez engem vár – állapította meg döbbenten.

A hóördög ismét közeledett felé.

Lépett egyet előre, mire a fehér tölcsér távolodott tőle.

Mint Fort Moxie környékén mindenki más, Stuyvesant is épp elég fantasztikus mesét és őrült elméletet hallott azóta, hogy felfedezték a Kupolát. Most viszont azon kezdett töprengeni, hogy talán egy merőben ismeretlen élőlény él a prérin, ami most valamiért megmutatta magát neki. A gondolat nevetésre késztette. De arra is rákényszerült, hogy eldöntse, miben hisz valójában.

Elindult előre.

A hóördög távolodott tőle.

Jim tovább lépkedett felé. A hó egyre mélyebb lett, becsorgott a cipőjébe, és pillanatok alatt megdermesztette a lábát.

A hóördög folyamatosan hátrált előle. Remélte, hogy a filmen érzékelni lehet majd a mozgását.

A tölcsér forgott és csillogott a napfényben, és állhatatosan tartotta a kettejük közötti távolságot. Ha Jim lassított, a jelenés is lassított.

Meghallotta, hogy elhúz egy autó a háta mögött. Elgondolkodott azon, hogy hogyan fogja megmagyarázni azt, amit csinál, és már látni vélte az újságja címoldalán a hónap hírét: az őrült szerkesztő zárt osztályra került.

Hamarosan eljutott arra a felismerésre, hogy ennek a hajszának nincs semmi tétje. A hóördög még száz és száz mérföldön át menekülhetett előle. Úgy döntött, hogy ennyi elég lesz.

– Sajnálom! – kiáltotta hangosan. – Ennél tovább nem megyek!

Ekkor a tölcsér felgyorsulva távolodott tőle még vagy ötven yardot. És összeomlott.

Miután a szél elsöpörte a lehulló havat, Jim meglátott ott egy sötét alakot.

Jeri Tully feküdt a hóban.

Jim Stuyvesant még ezen a napon megtért. A történet, ami megjelent a Fort Moxie Newsban, csupán a teljes igazság megcsonkított változata volt.

Fort Moxie-ban sajnálatos módon nem létezett kész és üres templom. De az Úr mindig ad, és ebben az esetben Kor Yensent adta. Kor arra készült, hogy Arizonába költözik a fiához és a menyéhez, de addig nem akarta eladni hatalmas házát, amíg személyesen nem tapasztalta meg, hogy milyen az élet odalent. A tévéprédikátor a lehető legjobbkor jelentkezett nála azzal, hogy rövid időre kibérelné a házat. Eszébe sem jutott, hogy ezzel a cselekedetével mindörökre magára haragítja a szomszédjait, akik főleg metodisták és evangélikusok voltak, és akik inkább a csendes imádkozást kedvelték, mint Öreg Bill üvöltő hozsannázását és mennydörgő szónoklatait.

Annak érdekében, hogy Kor háza betöltse a rendeltetését, át kellett alakulnia. Az Önkéntesek lebontottak három falat, hogy kellő alapterületű közös helyiség álljon a rendelkezésükre. (Szerződést küldtek Kornak, amiben megígérték, hogy mindent helyreállítanak majd.) Fa burkolólapokat szereltek a falakra, és teli könyvespolcokat állítottak be, hogy megteremtsék Bill egyházának jellegzetes hangulatát. Továbbá, beraktak a helyiségbe egy orgonát, egy szószéket és egy csúcsminőségű hangosítórendszert. Két nappal a megérkezésük után, éppen időben a szombat esti istentisztelethez, a templom készen állt.

Helyi idő szerint pontban hét órakor a műsor megszokott nyitószáma, a Régi idők vallása reszkettette meg a házat, aztán maga Bill besétált a kamerák elé, és üdvözölte Fort Moxie lakosait, akik közül néhányan ott ültek előtte, a többiek pedig odahaza, a tévéjük előtt. Ezt követően elmagyarázta, hogy az Önkéntesei kemény csatát vívtak a gonosszal, majd a jelen lévő tizenkilenc hívővel együtt – az elektronikus erősítők csodájának köszönhetően úgy hangzott, mintha több százan lettek volna – elbömbölte az Erős vár a mi istenünket. Az egyik fenti hálószobába telepített énekkar, amit drapériák takartak, beszállt a dalolásba, és mindenki nagyon hamar a megfelelő hangulatba került.

– Fivérem és nővéreim – mondta aztán Bill, a kezét szélesen széttárva –, alighanem elgondolkodtatok azon, hogy az Önkéntesek miért jöttek a dakotai határhoz. Miért éreztük úgy, hogy az Úr azt akarja, hogy itt legyünk.

Ma este a Johnson-gerinc árnyékában vagyunk – folytatta, és sorban belenézett valamennyi kamera lencséjébe, mert ettől a hívek, akik az otthonukból szokták nézni a műsorát, azt érezhették, hogy egyenesen hozzájuk beszél.

– Innen alig néhány mérföldre, a tudósok megnyitottak egy átjárót, ami egy másik... – rövid szünetet tartott, hogy elnyújtsa a pillanatot, majd kimondta – helyre vezet. Egy másik helyre.

És miféle helyet találtak? Fákról és tengerekről beszélnek, fehér virágokról, ártalmatlan teremtményekről, gyönyörű égboltról és melengető napsütésről. Olyan dolgokról mesélnek, amit ismerősnek találhatnak azok, akik valaha belepillantottak a Teremtés Könyvébe. – Elmosolyodott, és tovább beszélt: – A tudósok természetesen nem ismerik fel. Nem ismerik fel azt a helyet, mert ők túlságosan ehhez a világhoz tartoznak. De mi, fivéreim és nővéreim, mi tudjuk, hogy mi az.

– Ámen! – zúgták a hívek.

Az igehirdetés után Alma Kinyata, a Winnipeg Free Press tudósítója elkapta Billt, és nekiszegezte a kérdést:

– Addison tiszteletes, valóban hisz abban, hogy a Paradicsomot fedeztük fel?

Hamarosan már Bill irodájában ültek, a templom emeletének hátsó szobájában. A helyiség berendezése minden mérce szerint egyszerű volt. Különösen akkor hatott szerénynek, ha valaki a lakója hatalmához és befolyásához mérte. Bill hozatott egy íróasztalt és két-három széket. A polcokon a Biblia, Metcalf Isteni akarat című könyve, valamint az Oxfordi Teológiai Tanulmányok álltak márvány könyvtámaszok között. Az egyik falon egy Addison anyját ábrázoló kép lógott.

– Igen, őszintén hiszem, hogy azt – felelte Bill. – Semmiképpen sem tudhatjuk biztosan, jóllehet azt gondolom, hogy ha odamehetnék, egyértelműen meg tudnám ítélni.

Alma remekül érezte magát. A tiszteletes szívesen válaszolgatott, és a sztori is jónak ígérkezett.

– Azt tervezi, hogy felmegy oda? – kérdezte. – És átkel az Édenbe?

– Nem – jelentette ki határozottan Addison –, én nem teszem be a lábamat a Kertbe. Az minden halandó embernek tilos!

– Azt mondja, felismerné a Paradicsomot, ha látná?

– Ó, hogyne! Mindenki felismerné.

– De azok az emberek, akik jártak ott, nem jutottak erre a következtetésre – jegyezte meg Alma.

– Úgy értem, minden keresztény – módosította Addison az előző kijelentését. – Sajnálom, de én általában a hívők fejével gondolkodom.

– És honnan tudná?

Addison lehunyta a szemét, majd lassan kinyitotta, és már-már áhítatosan válaszolt:

– A Paradicsom részesül az isteni jelenlétből. Ádám és Éva túl korán hagyták el. Ez egy okos lépés volt, ha szabad így fogalmaznom – elvigyorodott, valahogy úgy, mint egy nagy, barátságos kutya, és tovább magyarázott –, így a Kert makulátlan maradt. Tiszta. Ó, igen, az a hely szent, és azt gondolom, hogy bárki, aki törődik a lelke boldogulásával, azonnal ráismer. Emlékezzen csak az angyalokra!

– Az angyalokra?

– Bizony ám! – felelte bólogatva Addison. – Hogy is áll a Teremtés Könyvében? „Amikor az embert elűzte, az Éden kertjétől keletre odaállította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot.” Megmondom őszintén, nem szeretnék azok közé tartozni, akik betörnek az Úr birtokára.

Alma ezek után meg volt győződve arról, hogy Addison a legkevésbé sem hisz ebben az egészben. De megkapta a sztoriját, és nem is akart többet.

Egyvalamiben viszont tévedett: Bill az utolsó szóig hitt abban, amit mondott.

Andrea Hawk segített összeállítani Maxnek az úti készletet, aztán félreállt.

A gyűrűkkel jelképezett helyszínről készült felvételen egy egyszerű fal és egy sötét ablak látszott. Semmit sem tudtak a Kupolából elérhető utolsó helyszínről.

A hely valahogy hidegnek tűnt, ezért valamennyien melegen öltöztek.

– Tudjátok, csak idő kérdése – jegyezte meg Arky –, és ott ragadunk valahol.

– Ebben van valami – ismerte el Andrea. – Ki kéne találni egy tesztet. Egy megoldást arra, hogy biztosan hazajussunk.

– Ha eszedbe jut valami, megcsináljuk – ígérte April. Max tudta, hogy Aprilnek esze ágában sincs várni. Meg akarta nézni az utolsó helyet, amit el lehetett érni a Kupolából. És Max tudta, hogy April aztán át fog menni az Édenre, és elkezdi felderíteni az ottani kapcsolatokat. Szentül hitte, hogy az lesz a vége, hogy elveszítik Aprilt.

Andrea a kapcsolóknál állt, miközben April, Max és Arky felléptek a korongra.

– A csapat indulásra kész! – jelentette ki April.

Andrea megnyomta a gyűrűs kapcsolót.

– A szokásos eljárás – közölte Max a lapátra mutatva.

– Ellenőrizzük a rendszert, mielőtt bárminek nekilátnánk.

– Andrea felé fordult, és hozzátette: – Visszaküldjük a lapátot. Ha nem működik, küldünk üzenetet.

Andrea bólintott, és búcsút intett.

Max megpróbált lehiggadni. Lehunyta a szemét, hogy a ragyogás ne bánthassa, és vett egy mély lélegzetet. Talán ez volt az, ami megmentette az életét.

Már korábban felfedezte, hogy ha becsukja a szemét, akkor kevésbé szédül. Látta a szemhéjain az ismerős fényt, és megtapasztalta az anyagi valóság hiányának nyugtalanító érzését – mintha a teste hirtelen nem létezett volna. Aztán a fény eltűnt, majd ismét érezte a súlyát, és azt, hogy van teste.

És nem tudott lélegezni.

Hideg hullám csapott le rá, és térdre roskadt. A füle zúgott, a szíve hevesen vert.

Vákuum – gondolta rémülten –, vákuumba érkeztünk.

April megingott, és letántorodott a korongról. Max utánaugrott.

Egy gépekkel teli, henger alakú helyiségben voltak. A sötét panel, amit a filmen láttak, valóban ablak lehetett, de a másik oldalán tökéletes feketeség uralkodott.

A vele szemben lévő falszakaszon szintén végignyúlt egy ablak, és ezen beszűrődött némi fény: egy fenséges, ellipszis alakú galaxis fénye. Max még így, halálosan megrémülve is megcsodálta a lenyűgöző látványt.

Arky odabotladozott a szállítóberendezés oszlopához, ami pontosan olyan volt, mint az, amelyik az Édenen állt. Max az ezüstös, gyenge fényben meglátta a két kapcsolósort.

Arky lenézett az ábrákra, majd Maxre pillantott, aki azt olvasta le az eltorzult vonásokról, hogy az ügyvéd haragszik rá. És valami mást is látott.

Most.

Max ekkor Arky szemét figyelte.

Gyerünk!

A sötét szempár a korong felé villant. Max elkapta Aprilt, Arky pedig a kapcsolókhoz kapott. Az egyik ábra kivilágosodott, de Arky keze vagy ujja beleszorult valamibe, és nem tudta kiszabadítani.

Max érezte, hogy a szörnyű hideg kiszorítja a levegőt a tüdejéből. A világ távolodott tőle, egyre halványult, és nem vágyott másra, csak hogy vége legyen.

De April konokul kapaszkodott a karjába. Az a vékony kéz visszahúzta a valóságba. Feltántorgott a korongra, és felrángatta maga mellé Aprilt, aki nyomban összeesett.

Arky térdre roskadva nézte őket.

A fény felragyogott, és Max üvöltve tiltakozott volna, de levegő híján suttogni sem tudott.

* * *

A felvételen – amit az NBC Ellenpont című műsorában is leadtak – minden látszott. Az ország összes lakója láthatta a céltudatosan mozgó, különös hóoszlopot. Ha létezett már műsor, amitől a nézők halálra rémültek, akkor ez volt az.

– És akkor találta meg a gyermeket, amikor elkergette ezt a valamit? – kérdezte halkan és szelíden a műsorvezető.

– Érzésem szerint nem pont ez történt – válaszolta Stuyvesant.

– Hát akkor mi történt?

– Inkább az, hogy a hóördög megmutatta nekem, hol van a kislány – felelte Stuyvesant.

A műsorvezető biccentett, és oldalra nézve megkérdezte:

– Phil, le tudjuk adni még egyszer az utolsó szakaszt?

Ezt követően együtt nézték egy monitoron, hogy az örvénylő tölcsér módszeresen visszavonul, megáll, előrenyomul, aztán ismét hátrálni kezd. Sajnálatos módon, a nézők nem érzékelték, hogy a hóördög mozgása mennyiben függ a kamerát tartó ember mozgásától, de így is eleget láttak.

– És az igaz, hogy Jeri még sosem csinált ilyet? – kérdezte a műsorvezető.

– A szülei ezt állítják – válaszolta Jim. – És ha ők ezt állítják, akkor minden bizonnyal így is van.

– Ön szerint ezúttal miért csavargott el?

– Nem tudom. Szerintem csak úgy megtörtént.

– Jim, lehet valami abban a szóbeszédben, hogy Jerit elcsalta valami otthonról? – kérdezte a műsorvezető. – Hogy ez a valami vezette ki a városból?

– Szerintem ez nem igaz – jelentette ki határozottan Stuyvesant.

A kamera ekkor közelképet adott a műsorvezetőről, aki kétkedő arcot vágva fordult a nézők felé.