HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

„Hol van az a hely,

Ahol örökké élhetek?”

(Omaha vers)

 

 

– Mikrofonpróba, egy, kettő – mondta Andrea.

– Ez jó lesz – jelentette ki izgatottan Keith. – Te, figyelj, de ezért nem fognak elszabadulni az indulatok odafent, ugye?

– Remélem, nem – válaszolta Andrea, és úgy érezte, sikerült magabiztosan beszélnie. Mint aki tökéletesen ura önmagának.

– Akkor jó – nyugtázta Keith. – Előbb itt összefoglaljuk a dolgokat, aztán átváltunk a hálózatra, és kapcsolunk téged. Úgyhogy ma este te leszel a csúcs.

– Helyes.

– Amennyire meg tudjuk ítélni, egyedül te leszel a helyszínen – folytatta Keith –, a rendőrök senkit sem engednek fel.

– Hát igen, azt hiszem, ez lesz az az éjszaka, amikor híres leszek – mormolta Andrea.

– Remélem is. És figyelj, Hawk, nagyon vigyázz... – Keith hirtelen elhallgatott, és a készülékből csak sistergés hallatszott.

Andrea átváltott a tartalék hullámhosszára, de ott is ebbe a problémába ütközött. A rohadékok zavarták az adását... hihetetlen.

Felkapott egy telefont, de hiába várta a vonalhangot.

* * *

Joe Rescouli már majdnem tizenkét órát vezetett Amy és a sógornője, Teresa társaságában, amikor végre ráfordult a 32-es útra, hogy észak felé tovább autózva megtegye azt az utolsó néhány mérföldet a Kupoláig. Sacramentóból érkeztek, és három napja utaztak. Teresa részecskefizikusként dolgozott. Joe ugyan nem tudta, hogy ez mit jelent, de azt igen, hogy Teresának jó munkája van, és nem kell keményen dolgoznia. „Azért fizetik, amit tud” – mondogatta a barátainak a palackozóüzemben. A sógornőjével szemben Joe keményen megdolgozott minden egyes munkanapján minden egyes centért.

Teresa hónapok óta nem beszélt másról, csak a Kupoláról, és a lelkesedése annyira ragadósnak bizonyult, hogy amikor elkezdett azon gondolkodni, hogy felrepül északra, és megnézi a helyszínt, mindannyian jönni akartak. És rövid számolgatás után arra jutottak, hogy autóval olcsóbb lesz az utazás.

És most végre megérkeztek. Teresa elmondta, hogy szeretne sötétedésig a dombon maradni, hogy láthassa a fényeket. Amy is ezt akarta. Mindig azt akarta, amit a nővére. Joe már régebben rájött, hogy a felesége több dolgot is bánt a házasságával kapcsolatban. Ugyan nem beszélt róluk, de látszott a szemén. Ha nem ment volna férjhez, talán ő is egy olyan helyen dolgozott volna, mint a Triangle Laboratórium, lett volna saját irodája és doktori fokozata, és úgy érezte volna, hogy vitte valamire az életben.

A domb árnyékában már kezdett sötétedni, és erős szél ostromolta az öreg Buickot. Joe olvasott a tetőre vezető, keskeny és kanyargós útról, és nem rajongott a gondolatért, hogy ebben a fergetegben kell felhajtania oda. De a nők izgultak, és nem nyughattak addig, amíg nem nézhetik meg azt, amiért ide jöttek.

– Ott! – mondta hirtelen Amy.

Az út mellett tábla állt, amin egy nagy sárga nyíl mutatta az irányt, felette a „KUPOLA” felirat virított. Csakhogy valaki egy papírszalagot ragasztott keresztben a táblára, és ezen a „Zárva” felirat állt.

Közvetlenül a kanyar után megérkeztek a bekötőúthoz, ám azt rendőrségi torlasz zárta le. A közelében rendőrautó parkolt, és a rendőrök sorban elhessegették az érkező kocsikat. Joe lelassított, és letekerte az ablakot. Amikor az egyik rendőr közelébe értek, rájuk mutatott, és türelmetlenül intett nekik, hogy hajtsanak tovább.

– Mi a baj, biztos úr? – kérdezte Joe.

– Kérem, haladjanak tovább! – felelte a rendőr. – A terület le van zárva.

– Értem – felelte Joe, és igyekezett palástolni az elégedettségét. – Reggel mikor nyitnak?

– Nem lesz nyitás – közölte a rendőr. – Végleg bezárták.

– Végleg? – kérdezte csodálkozva Teresa, és riadtan folytatta: – Miért? Jaj, biztos úr, olyan hosszú utat tettünk meg!

– Azt nekünk nem mondták meg, asszonyom. A bíróság rendelte el, hogy bezárják. Biztonsági okokból.

– Ezt nem mondja komolyan...

– Sajnálom. Meg kell kérnem önöket, hogy haladjanak tovább – válaszolta a rendőr, azzal tett egy lépést hátra, és intett, hogy menjenek. Joe látta a tükörben, hogy egy másik autó beáll mögéjük. A rendőr elgyötörten sóhajtott egyet.

Ebben a pillanatban egy északról érkező fekete Ford ráfordult a torlaszra. Egy idős indián férfi vezette. Joe felháborodott, amikor végignézte, hogy a rendőrök megnyitják a torlaszt. A Ford begurult, és a rendőrök visszarakták a helyükre a torlaszt.

– Hé, mi folyik itt? – csattant fel Teresa. – Ő miért mehet be?

– Hivatalos ügy – közölte a rendőr.

Joe mérgesen nézett rá, de a férfit ez teljesen hidegen hagyta. Egyszerűen csak rámutatott az útra.

– Ennek még lesz folytatása – ígérte Joe, azzal feltekerte az ablakot, és a gázpedálra lépett.

 

 

Walker arra számított, hogy a torlasznál gondok lesznek. Az utazás alatt végig meg volt győződve arról, hogy nem engedik fel a dombra. Sőt, talán még le is tartóztatják. De a rendőrök vita nélkül átengedték. Mialatt felfelé hajtott, rájött a megoldásra. Egyfelől öreg volt, másfelől azt remélték tőle, hogy féken tartja a forrófejű alakokat fent, a Kupolánál. Annyi bizonyos, hogy nem tartották veszélyesnek.

Óvatosan vette a kanyarokat, és felfigyelt arra, hogy milyen sok rendőr ácsorog az út mellett. Egy idő után ritkulni kezdtek körülötte a fák, és végre felért a tetőre. A parkolóban alig fél tucat autó állt.

A Kupola csillogott a gyengülő fényben. Az építmény valahogy a lélekhez beszélt, talán az egyszerűségével, a letisztult vonalaival. Walker biztosan tudta, hogy a tervezők szerették a világot, méghozzá olyannak, amilyen akkoriban volt, és amilyennek megmaradt az átjáró másik oldalán. Szeretett volna beszélni azokkal, akik ilyen messzire utaztak annak érdekében, hogy hajózhassanak az érintetlen tengereken. Az egész úgy hatott, mintha tudták volna, hogy sok-sok évvel később a sziúk milyen helyzetbe kerülnek majd, és ajándékba hagyták volna nekik azt az óriási erdőséget.

Adam kilépett a biztonsági őrök melegedőjéből, és integetett.

Walker leállította a kocsit, és kiszállt.

– Örülök, hogy látlak, Adam!

– Én is örülök, elnök úr – felelte Adam, és látszott rajta, hogy mondana még valamit, de elbizonytalanodott.

– Mi az? – kérdezte halkan Walker.

– Ez itt nem egy jól védhető hely – válaszolta Adam –, főleg, hogy ilyen kevesen vagyunk.

– Szeretnél visszavonulni?

– Nem – vágta rá Adam –, eszemben sincs!

Ekkor helikopter húzott át felettük olyan alacsonyan, hogy felkavarta a port az árkok környékén.

– Felderítés – jegyezte meg Adam, a gép felé biccentve.

Walker bólogatott, és közölte:

– Lezárták a felhajtót. Szóval, mit javasolsz?

– Azt, hogy vegyük át a kezdeményezést – felelte Adam.

– Ne várjuk meg, amíg lecsapnak ránk!

– És ezt mégis hogyan akarod csinálni?

Ezekben a pillanatokban odaértek az őrállomáshoz, és megálltak az ajtó előtt.

– Kivághatnánk néhány fát az úton – vetette fel Adam.

– Azzal lelassítanánk őket.

– Az út környéke tele van rendőrrel – válaszolta a fejét csóválva Walker.

– Tudom – mondta halkan Adam.

Walker hirtelen megértette: a rendőrök nem számítottak komoly ellenállásra. Elvégre ezen a környéken az emberek nem szoktak egymásra lövöldözni. Egy gyors rajtaütéssel az egész utat meg lehetett volna tisztítani. Aztán néhány jól elhelyezett lövész sokáig tarthatta a kidöntött fákból kialakított torlaszokat. Walker mindent egybevetve arra a következtetésre jutott, hogy a terv beválhat. Ennek ellenére kijelentette:

– Nem.

– Figyelj, elnök úr, azt nem tehetjük meg, hogy tétlenül ülve várunk, amíg megtámadnak minket.

– És azt hiszed, más lesz a vége, ha megöltök néhány rendőrt?

– Ha át akarunk menni a nagy folyón túlra – válaszolta Adam, miközben a szemében fellángoltak a harag lángjai –, senki sem tarthat velünk.

– Nem – mondta ismét Walker. – Ha egyszer vért ontunk, addig nem lesz vége, amíg nem halunk meg mindannyian. Én jobb eredményt szeretnék.

– És hogyan tudnál elérni jobb eredményt? – kérdezte éles hangon Adam.

– Beszéltem olyan barátainkkal, akik magas körökben forognak – közölte Walker. – Már úton van a segítség.

– Barátok a magas körökben? – kérdezte Adam, és elmosolyodott. – A sziúknak mióta vannak ilyen barátaik?

– Talán régebb óta, mint gondolod – válaszolta Walker. – Lehetséges, hogy egyszerűen csak nem tudtunk a létezésükről.

Bementek az őrállomásra. Little Ghost és Sandra Whitewing talpra ugrottak, de mindketten nyugodtnak látszottak. Little Ghost a húszas évei végén járt. Az elnök ismerte őt, és aggódott a jövője miatt, mert a fiatal férfinak volt felesége és két fia, de munkája nem. A mai napon azonban úgy tűnt, hogy többé nem kell aggódni emiatt.

És Sandra... aki egyszer segítséget kért Walkertől, amikor az apja nekiment a kocsijával egy benzinkútnak. A szeme sötéten ragyogott, és az elnök ekkor ismerte fel életében először, hogy ez a lány milyen szép. Erre valamiért sosem figyelt fel. Túlságosan lefoglalta az, hogy végigmenjen a saját keskeny kis útján. Kár...

A lány egy étteremben dolgozott, ami elsősorban a rezervátumba látogatókat szolgálta ki. Walter hallott arról, hogy Sandrát nemrégiben eljegyezte egy fehér férfi, egy ács vagy villanyszerelő, vagy valami ilyesmi, aki Devil’s Lakeben élt. Sandra még a huszonegyet sem töltötte be. Walker fontolóra vette, hogy leküldi a dombról, de tudta, hogy az nem lenne tisztességes sem vele, sem a fivéreivel szemben. Sandra úgy döntött, hogy itt marad, és ettől a jogától senki sem foszthatta meg.

A falak mellett fegyverek sorakoztak, főleg M-16-osok. A védők legalább rendelkeztek komolyabb tűzerővel.

– És van egy kézi rakétavetőnk – közölte Adam. – Drágán megfizetnek, ha idetolják a képüket.

– Ki van még itt? – kérdezte Walker.

– Will Pipe, George Freewater és Andrea, aki a Kupolában van – sorolta Adam. – Max és dr. Cannon egyelőre nem mentek el, de sejtésem szerint hamarosan indulnak. Látogatókat kísérnek.

– Még vannak látogatók? – kérdezte meglepődve Walker.

– Hárman, az utolsó túráról.

Walker leereszkedett egy székre, és kijelentette:

– Beszéljünk a védelmi rendszerről!

Az ajtó kinyílt, és Max lépett be a helyiségbe.

– Nem hittük volna, hogy ez lehetséges – mondta mentegetőző hangsúllyal. – Próbálom felhívni Wykowski szenátort, de úgy tűnik, döglöttek a vonalak.

– Nem akarják, hogy beszéljünk valakivel – vélekedett mosolyogva Walker. – De azt hiszem, nem is számít. Ez már túl van azon, hogy egy szenátor be tudjon avatkozni.

Az elnök sajnálta Maxet, aki szemmel láthatóan nem tudott dönteni. És az ember úgy aligha szedhette össze a bátorságát, ha vívódott magával.

Walker kinézett az ablakon. A nap már majdnem lenyugodott, és őt elszomorította a gondolat, hogy valószínűleg nem fog látni több naplementét.

 

 

April a távozó kutatókkal beszélgetett, közben azon tűnődött, hogy talán ők az utolsók, akik megfordultak az Édenen. Egyikük, Cecil Morin a Coloradói Egyetem bakteriológusa volt. A másik, Agatha Green csillagászatot tanított a Harvardon. A harmadik, Dimitrij Rusenko biológuskutatóként dolgozott a SmithKline Beecham Gyógyszergyárnak.

– Szívesen odaköltöznék – jelentette ki Greene.

– Az igaz, hogy a kormány bezáratja ezt a helyet? – kérdezte Morin.

– Nagyon úgy tűnik – felelte lassan bólogatva April.

– Isten segítsen mindnyájunkat! – mondta Morin, és szomorúan csóválta a fejét.

Rusenko kinyitotta a kocsija ajtaját, de mielőtt beült volna, még odaszólt Aprilnek:

– Ugye tudják, hogy ez minden jog szerint magukat illeti?

– Igen, tudjuk – felelte April.

– Undorodom a gondolattól, hogy a kormány ráteszi a kezét – folytatta Rusenko. – Átkozottul nagy kár. Bárcsak segíthetnék! – Azzal beült az autóba, és beindította a motort.

– Hát, azt megmondom magának – közölte Green –, ha az enyém volna, tőlem csak erőszakkal vehetnék el.

April tartotta a nőnek az ajtót, mialatt beszállt.

– Szándékunkban áll maradni – válaszolta, bár képletesen használt többes számot, mert neki nem állt szándékában maradni. Viszont jólesett neki, hogy így mondta. – Ha szeretne itt maradni velünk, Agatha, szívesen látjuk.

Tréfának szánta, vagy csak afféle hősködő kijelentésnek, ezért elszégyellte magát, amikor meglátta a csillagászon, hogy zavarba jött.

– Szívesen megtenném, April, de tényleg. Csakhogy van egy férjem és egy kislányom – felelte Agatha, és elvörösödött.

A többiek nem mondtak semmit.

 

 

April várta a lehetőséget, hogy négyszemközt válthasson néhány szót az elnökkel. Walker odakint volt Adammel és a többiekkel. Valamennyien előregörnyedtek az erős szél miatt, amíg a Kupola hatalmas gödrét szegélyező földhalmok között járkáltak. April az imént megtudta, hogy a védők a halmokat fogják fedezéknek használni.

– Max, miért csinálják ezt? Mi értelme van? – kérdezte elkeseredetten.

Max mostanra eljutott oda, hogy gyűlölte a Kupolát, és mindent, ami hozzá kötődött.

– Nem tudom – felelte –, talán valami kulturális dolog.

April tudta, hogy Max idegesen várja, hogy ő útnak induljon. A férfi korábban figyelmeztette, hogy ha sötétben ereszkedik le az úton ideges rendőrök között, az nem csekély kockázattal jár majd.

És mostanra besötétedett.

– Nem akarom itt hagyni őket – mormolta April, és ezzel megint elővette azt a témát, amit az utóbbi óra során már többször megtárgyaltak.

– És sem – dünnyögte Max.

– Bárcsak tehetnénk valamit!

– Miért ragaszkodnak ehhez a dologhoz? – kérdezte Max, és mélyet sóhajtott. – Nem nyerhetnek vele semmit.

Pontban nyolckor lekapcsolták a reflektorokat, de a Kupola fénye megvilágította a földhalmokat.

– Kár, hogy nem dobhatnak rá egy nagy ponyvát arra az izére – sajnálkozott Max.

Amikor az elnök ott hagyta Adamet, és elindult az őrállomás felé, April úgy ítélte meg, hogy eljött a megfelelő perc.

– Max, beszéljünk vele! – javasolta fojtott hangon.

Max már nem remélte, hogy sikerül meggyőznie valakit.

Az ő szemében Adam Sky és az emberei, akik az előző napokban még józan, racionális gondolkodású embereknek tűntek, egy csapásra átalakultak fanatikus alakokká, akiket elvesztett csaták és ősi viszályok szellemei irányítottak. Az a kilátás, hogy elküldenek a fenébe egy szövetségi bírót, illetve a rendőröket, végtelenül távol állt Maxtől.

Walker meglepően vidámnak tűnt, amikor April odalépett elé, és kissé remegő hangon megszólította:

– Elnök úr, ne csinálják ezt! Maga le tudja állítani.

– Nahát, maguk még itt vannak? – kérdezte Walker, és barátságosan mosolygott.

Erős szélroham söpört végig a gerincen, és megdöngette az épület oldalát.

– Nem akarjuk itt hagyni magukat – felelte April.

– Ezt örömmel hallom – válaszolta Walker de nem maradhatnak.

A kijelentés hallatán Maxnek nagyot dobbant a szíve. Nem óhajtott kereszttűzbe kerülni.

– Az ellenállásnak semmi értelme – jelentette ki April nem fognak elérni vele semmit.

– Ebben azért ne legyen biztos! – vágott vissza Walker, azzal az ablakhoz sétált, és felnézett a holdra, aminek körülbelül a háromnegyede látszott most, aztán kinézett a folyóvölgyre, amire teljes sötétség borult. Csak a távolban pislákoltak Fort Moxie és a határállomás fényei.

– Ezt a harcot a bíróságon kell megvívniuk – állította Max. – Szerintem jó esélyük van rá, hogy mindent visszakapjanak. De ha ellenállnak, sőt tüzet nyitnak a rendőrökre...

Az idős férfi szemében volt valami, aminek láttán Max hirtelen elhallgatott.

– Mi az? – csapott le April. – Mi az, amit nem mond el nekünk?

– Fogalmam sincs, hogy miről beszél, ifjú hölgy – közölte Walker, de érződött a hangján, hogy nagyon is tudja.

– Mi az, elnök úr? – kérdezte ismét April. – Aláaknázták a környéket? Vagy mi?

A helikopter visszatért, tett egy kört a dombtető felett, és ismét elhúzott.

Walker az órájára pillantott.

– Az egyetlen ésszerű út az, hogy bírósághoz fordulnak – erősködött April. – Miért nem ezt választják?

A kérdés célba talált, és Walker egyszerűen csak legyintett egyet. Aztán kijelentette, hogy nem kíván többet beszélni, és azt akarja, hogy April és Max tűnjenek el.

– Miért? – tudakolta April. – Miért nem válhat be a bíróság? Nem hisz abban, hogy igazságos ítélet fog születni? Vagy valami más baj van?

– April, menjenek el, kérem! – felelte Walker. – Azt kívánom, bárcsak lenne jobb megoldás.

April hirtelen tágra nyitotta a szemét, és kifakadt:

– Meg fogják semmisíteni a Kupolát, igaz? Ezért nem hisz abban, hogy visszakapják! Mert nem lesz semmi, amit a bíróság visszaadhatna maguknak!

Walker elnézett April mellett, és az égboltra szegezte a tekintetét. Aztán sarkon fordult, és kiment az épületből.

– Édes istenem – suttogta April –, ez nem lehet igaz. Ezt nem tehetik meg.

Ám a lelke mélyén ő maga is tudta, hogy alighanem ez az egyetlen megoldás. Mert bizonyosnak tűnt, hogy amíg az emberek hiszik, hogy léteznek a fejlett technológiák, amelyek előbb-utóbb megjelennek az életükben, addig ezek káros hatásai befolyással lesznek az egész világra. A Kupolát csakis egyetlen módon lehetett semlegesíteni.

– Azt hiszem, igaza van – mondta csendesen Max. – Számunkra itt az idő, hogy eltűnjünk innen.

April halálra rémülve, tétován állt.

– Nem... – nyögte ki nagy nehezen – szerintem nem.

Max azonnal tudta, hogy mi következik, és elcsüggedt.

– Én nem megyek – jelentette ki April. – Nem hagyom, hogy megtörténjen!

 

 

Brian Kautter, a Környezetvédelmi Hivatal szóvivője magabiztos léptekkel sétált be a sajtóterembe, egyenesen a tévékamerák elé. A megszokottnál sokkal több stáb jelent meg, és izgalommal vegyes nyugtalanság hatott át mindent. Ez azt jelentette, hogy kiszivárgott valami.

Az afro-amerikai Kautter a harmincnyolcadik évében járt, és általában sokat mosolygott. Most viszont gyűlölte azt, ami történt körülötte, és nem akart a részese lenni. Belátta, hogy az elnök akciójára szükség van, de tudta, hogy ez egyike lesz azon eseményeknek, amelyek még sokáig nyomasztani fogják.

– Köszöntöm önöket, hölgyeim és uraim! – kezdte fennhangon. – Először is, szeretnék bejelenteni valamit, aztán boldogan válaszolok a kérdéseikre. Nos, egyre nyugtalanabbak vagyunk a Kupolához fűződő veszélyek miatt. A kormányzat, mint azt valamennyien tudják, eddig nem ismerte el hivatalosan, hogy létezik a híd, ami a csillagokhoz vezet. De most már elegendő bizonyítékunk van arra, hogy kijelenthessük: az a vidék a másik oldalon biztosan nem a Földön van.

És ez felvet egy sor nyugtalanító lehetőséget. Máris hallani történeteket arról, hogy valami átjött a mi világunkba. Nem tudjuk, hogy mi lehet ez a valami, és nem gondoljuk úgy, hogy ezek az állítások igazak, de nem is zárhatjuk ki a lehetőséget. És abban sem lehetünk biztosak, hogy egy ilyen esemény nem fog megtörténni a jövőben. Az átjáró számtalan veszély forrása lehet. Csak gondoljunk a vírusokra. Vagy a különféle mérgező vegyületekre.

Annak érdekében, hogy gondoskodjunk az emberek biztonságáról, a Környezetvédelmi Hivatal a bírósághoz fordult azért, hogy a Kupola kormányzati ellenőrzés alá kerülhessen, és a bíróság ki is adta az ezt elrendelő határozatot. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez csupán ideiglenes intézkedés, és kizárólag arra szolgál, hogy elhárítsuk a helyi veszélyeket. – Kautter elhallgatott egy pillanatra, olyan képet vágott, mint akinek fáj valamije, és bejelentette: – Most pedig, várom a kérdéseiket.

– Szóvivő úr, a sziúk beleegyeztek ebbe a megoldásba? – kérdezte Maris Quimby, a Post tudósítója.

Kautter a fejét csóválva felelt:

– Nézze, egy szövetségi bírósági határozathoz nem kell senkinek a beleegyezése. De hogy választ adjak a kérdésére, biztosra veszem, hogy ők is fel fogják ismerni, hogy ez a bölcs és logikus lépés. – Miután befejezte a mondatot, rámutatott Hank Millerre, a Fox riporterére.

– Nem késő egy kicsit a kórokozók miatt aggódni? – tudakolta Miller. – Tudniillik, ha van valami veszélyes odaát, biztosra vehetjük, hogy mostanra már átjutott ide.

– Nem gondoljuk, hogy okunk van az aggodalomra – válaszolta Kautter. – Ez a lépésünk kizárólag az elővigyázatosságnak szól.

Miután Kautter befejezte a tájékoztatót, felment az irodájába, és elővett egy palack rumot, amit az egyik irattartó szekrényben rejtegetett.