(William Cowper: A feladat)

 

 

A vékony, szakállas férfi a nappalijában állva kinézett az ablakon a Lagúna-öbölre. A távolban teherhajó siklott a felhőcsíkos ég alatt. A Csendes-óceán vize szinte tükörsimán csillogott.

A férfi kissé bizonytalanul mozgott. Ha valaki látta volna, azt gondolta volna róla, hogy nem tudja eldönteni, mire figyeljen. A jobb kezében egy pohár Mondavi chardonnayt tartott.

Az ablakból a városra is rálátott. A part menti országúton az autók egyenletes iramban haladtak. A férfi az órájára pillantott, ahogyan az utóbbi óra során két-három percenként megtette.

Hirtelen csengett a telefon.

A férfi elfordult az ablaktól, leült az íróasztalához, felvette a kagylót, és beleszólt:

– Halló?

– Itt Greg. Minden a helyén van.

Fargóban majdnem két óra volt.

– Rendben. Tudják, hogy megyünk? – kérdezte a férfi.

– Még nem. Figyelj csak, mennyi befolyásod van a szövetségiekre?

– Nem sok.

– Nekem sem...

A férfi a Lagúna-öbölben a repülőjegyére nézett, és fojtott hangon válaszolt:

– Bízz bennem, Walter! Néhány óra múlva találkozunk.

 

 

HAT HALOTT, TÖBB SZÁZ SEBESÜLT

A REPÜLŐGÉP-GYÁRI KIZÁRÁSNÁL

Seattle, április 4.

(AP)

A munkahelyi feszültségek komoly zavargásokhoz vezettek a mai napon három nagyobb repülőgépgyárnál. A munkások előbb rövid vadsztrájkot tartottak, ám amikor ezt követően vissza akartak térni a munkahelyükre, a vezetők kizárták őket, és ekkor szabadultak el az indulatok. Az erőszakos cselekményeket megelőző nyugtalanság azóta volt érzékelhető, hogy a vezetőség bejelentette, hogy „átszervezik a vállalatot”. Sokan tartanak attól, hogy ez a gyakorlatban tömeges létszámleépítést jelent.

 

LÁTOGATÓ JÁRT FORT MOXIE-BAN?

Több forrásból származó beszámolók szerint átjött valami a Johnson-gerincnél lévő kapun, és most Fort Moxie környékén mozog. A történetek hangokról szólnak, elcsalt gyerekekről és viharokról, amelyek a látszat szerint bizonyos egyéneket vettek célba. És történt egy haláleset is, titokzatos, vagy egyesek talán azt mondhatják, hogy baljóslatú körülmények között.

A múlt héten Jack McGuigan az erdőben hagyta a motoros szánját, és berohant az országúira, ahol elütötte egy teherautó. A teherautó sofőrje szerint úgy tűnt, hogy McGuigan menekül valaki vagy valami elől.

Cavalier megye rendőrségét elárasztották a bejelentések, és a hírek szerint a környéken élők emberemlékezet óta első ízben bezárják az otthonaik ajtaját.

Ezalatt egyre vadabb történetek kaptak szárnyra. Bill Addison, aki a pályafutása alatt már számos mennyei lovat meglovagolt, arra figyelmeztet, hogy betörtünk az Édenkertbe, és elszabadítottunk egy bosszúálló angyalt. Vagy talán egy ördögöt. Addison tiszteletes kissé homályosan fogalmaz ennél a pontnál.

Úgy tűnik, hogy a Kupola feltárásával arra ítéltettünk, hogy megint átadjuk magunkat az időről időre felbukkanó, közös káprázatok egyikének. Nem ismerjük Mr. McGuigan halálának körülményeit. Ám az eseménysort valószínűleg nem nehéz rekonstruálni: Mr. McGuigan tilalmi időben vadászott; azt hitte, hogy lebukott; eltájolódott, és kitántorogott az országútra. Ilyen esetek nap mint nap előfordulnak. A szélben hallatszó hangokat nyugodtan tulajdoníthatjuk a turisták felajzott képzeletének, de talán egyes helyi lakosok is érintettek, akik tudják, hogy mivel lehet egy kis pénzt keresni. Mindez csupa-csupa érdekes hír, de azért azt ajánljuk, hogy maradjunk meg a valóság rögös talaján. Előbb-utóbb prózai magyarázatokat fogunk kapni, így hát ne akarjunk csalódást okozni magunknak.

(Szerkesztői jegyzet, Fargo Fórum, április 4.)

 

 

Pete Pappadopolou négy éve dolgozott az ABC Pistons Inc. egyik raktárában, és nemrégiben művezetővé léptették elő. A házassága tönkrement hat hónappal korábban, amikor a felesége megszökött egy sörszállító vállalat egyik ügynökével, Pete-re hagyva asztmás fiuk gondozását.

Pete másodállást vállalt – kínai ételeket szállított házhoz hogy fizethesse a nővért és az orvosi költségeket. Hónapok óta rosszul aludt. Mély levertség lett úrrá rajta, és céltalannak érezte az életét. Hiányzott a felesége, és a körzeti orvosa nyugtatókat írt fel neki. De aztán jött az előléptetés, amitől a fizetése komoly mértékben megemelkedett, ráadásul szép ígéretekkel kecsegtetett a tény, hogy az ABC folyamatosan terjeszkedett. Ráadásul, a fiú egyre kevesebbszer kapott rohamot, és azok intenzitása is csökkent. Minden jel arra vallott, hogy Pete túljutott a mélyponton.

Sajnálatos módon, az ABC szerencséje megfordult. A terjeszkedést egy második részvénykibocsátás bevételeiből fedezték, csakhogy a papírok értéke jelentősen csökkent, és a bankok egy hosszas, megfigyeléssel töltött időszak után kihátráltak.

Az ABC vezetői hirtelen arra eszméltek, hogy a céget jelentős létszámfelesleg terheli. Erre azzal reagáltak, hogy megszabadultak ezernyolcszáz középvezetőtől és művezetőtől. Pete, aki csak nemrég lépett ki a szakszervezetből annak érdekében, hogy feljebb kerülhessen a ranglétrán, elszörnyedve fedezte fel, hogy immár teljesen védtelen.

Egy nappal azelőtt, hogy megkapta volna az elbocsátásáról szóló értesítést (az ABC-nél a pletykaposta remekül működött), vásárolt egy 0.38-as revolvert, és lelőtte a telepvezetőt, illetve egy munkatársát, aki korábban arról magyarázott, hogy neki kellett volna megkapnia azt az állást, ami végül Pete-é lett.

A telepvezetőt hat lövedék találta el, de életben maradt. A munkatárs a szívébe kapta a golyót, és azonnal meghalt. A vállalat vezetői azzal reagáltak, hogy felvettek még jó néhány biztonsági őrt.

 

 

James Walker szeretett egyedül lenni. Gyerekkorában sokszor megesett vele, hogy az ablakon keresztül bámulta a hóval lepett prérit, és elképzelte, hogy magányosan él a láthatáron túli világban. Azt képzelte, hogy ott egy napsütötte erdő terül el, zöld folyó kanyarog, és a szelíd szellők virágok illatát hordozzák. Hogy ott az ösvényeket fű borítja, és nem aszfalt, és sehol sincsenek megyehatárok, kerítések, sem lepusztult pajták.

Walker felesége, Maria a konyhában dolgozott, a rádiója halkan szólt. Walker ölében egy könyv hevert, de nem tudta volna megmondani, hogy mi a címe. A gerincen zajló események töltötték be minden percét azóta, hogy Arky felhívta, és beszámolt neki a felfedezésről. Arky azóta meghalt, és a rezervátumban, illetve annak környékén élő emberek féltek. George Freewater nyíltan megmondta, hogy valami elszabadult.

– Énbennem aztán nincs kétség – tette hozzá határozottan.

Az ablak előtti asztalon félig összeállított puzzle hevert. A címe az volt: Dicsőséges hegy, és a kép egy hósapkás, szürke hegyet ábrázolt, ami egy buján zöldellő erdőből emelkedett ki. Az előtérben kövekkel teli patak kanyargott. Walker már ezer ilyen puzzle-t kirakott az élete folyamán.

Mélységesen elszomorította, hogy a mini vakan ojaténak nincsenek olyan vadonjai, mint amit a játék dobozán lévő kép ábrázolt. Egész életében arról álmodozott, hogy a sziúk egyszer visszaszerzik elvesztett világukat. Hogy ez hogyan történhetett volna meg, azt elképzelni sem tudta. De ez lett volna helyénvaló, ennélfogva lázasan hitt benne, hogy egyszer eljön még az az idő.

Csakhogy most már az árnyak közeledtek felé. Tudta, hogy már nincs messze a nap, amikor megkezdődik számára a hosszú éjszaka. A sziúk kora lejárt, az egész világ a fehéreké lett, akik mindent feltérképeztek. Walker azt utálta bennük a legjobban: állandóan tudni akartak mindent, és nem ismerték fel, hogy egy sötét, titokzatos helyek nélküli erdő csakis a favágóknak lehetett értékes.

És nemrégiben megnyílt egy út a csillagokhoz. A sziúk földjéről. Arky kezdettől fogva mindent értett, és figyelmeztette őt, hogy a Kupola sokkal értékesebb lehet, mint bármi, amit felajánlanak érte. Az új vadon talán karnyújtásnyi közelségbe került.

Odakint megállt egy hivatali kocsi. Walker felsóhajtott, és végignézte, hogy Jason Fleury kiszáll. Két férfi érkezett vele, de ők nem mozdultak. Fleuryn messziről látszott, hogy rosszul érzi magát.

Walker az ajtóban fogadta a vendégét, és átkísérte az irodájába.

– Erős a gyanúm, hogy rossz híreket hozott – mondta, miután leültek.

– Igen – felelte bólogatva Fleury –, manapság csakis rossz híreket lehet hallani.

A törzs elnöke felállt, megtöltött két csészét kávéval, és megkérdezte:

– Mi a javaslatuk?

– Először is, elnök úr, meg kell kérdeznem, hogy felveszi-e ezt a beszélgetést?

– Miért, attól mi változik meg?

– Csak annyi, hogy ha nem, akkor szabadabban beszélhetek – magyarázta Fleury.

Walker letette az egyik csészét a vendége elé, letelepedett mellé a kanapéra, és kijelentette:

– Nincs itt semmiféle lehallgató-készülék.

– Értem... gondoltam is, hogy nincs – felelte Fleury, azzal vett egy mély lélegzetet, és megjegyezte: – Nehéz eldönteni, hogy hol kezdjem.

– Hadd segítsek! – ajánlkozott Walker – Arra készülnek, hogy elveszik a földünket. Megint.

Fleury vagy két percig hallgatott. Végül krákogott egyet, és megszólalt:

– Úgy érzik, nincs más választásuk.

– Ezt mindjárt sejtettem – dörmögte Walker.

– A hivatalos álláspont szerint azért reagálunk így, hogy elfojtsuk a pánikot, ami a helyi városokban és Kanada déli részén ébredezik, azon pletykák miatt, amelyek szerint valami átszökött ide, és most szabadon garázdálkodik.

– Miféle pánik? – kérdezte Walker.

Fleury elmosolyodott, nyilván azért, hogy oldja a feszültséget. Nem jött be a trükk.

– Nézze, elnök úr, az tény, hogy az emberek félnek – válaszolta megfontoltan. – Ezzel nyilván ön is tisztában van, ugye?

– Várjanak pár napot, és magától elmúlik az egész – felelte Walker.

– Semmi kétség. Mindazonáltal, már halálesetünk is van, és érzékelhető a politikai nyomás – magyarázott Fleury. – A kormánynak nincs más választása, lépnie kell. Lefoglalja a Johnson-gerincet, és átmeneti ideig kezeli a birtokot, amíg biztossá válik, hogy sikerült stabilizálni a helyzetet.

– És mikor ítélik stabilnak a helyzetet? – vetette fel Walker.

A két férfi összenézett. Fleury jól érzékelhetően vívódott magával, aztán eldöntött valamit, és megszólalt:

– Amit most hallani fog, nem mondhatja el senkinek.

– Ha ezt akarja, így lesz – ígérte Walker.

– A helyzet abban a pillanatban lesz stabil, amikor a Kupola, és vele az átjáró megsemmisül.

– Értem – felelte kurtán Walker.

– Balesetnek fog látszani – fűzte hozzá Fleury. – Nem tudom, hogy hogyan fogják intézni, de ez az egyetlen kiút.

Walker lassan bólogatva válaszolt:

– Köszönöm, hogy őszinte hozzám. Meg kell ismételnem, hogy a Johnson-gerinc a mini vakan ojaté tulajdona. Ha megpróbálják elvenni, ellenállunk.

– Értse meg, elnök úr – kérte Fleury –, itt már olyan erők alakítják a helyzetet, amelyek felett senkinek sincs hatalma.

Walker úgy érezte magát, mintha egy óriási gépezet fogaskerekei közé került volna.

– Nézze, Jason – felelte –, tökéletesen értem. De most arra kérnek, hogy válasszak rezervátumot az unokáimnak, amikor talán egy háborítatlan vadont is kaphatnak. Inkább az kellene, hogy maguk nyomják el a félelmeiket. A Kupola nem árt senkinek. A világot sújtó problémák a tudatlanságból erednek. És a félelemből.

– Sokan sajnáljuk önöket ezért a helyzetért – vallotta be Fleury, és valóban szomorúnak tűnt. – Több barátjuk van, mint gondolná.

– Lehet, de egyik sem áll ki nyíltan mellettünk – jegyezte meg Walker.

Fleury pár pillanatig hallgatott, talán azért, hogy gondosan megválogassa a szavait, majd így válaszolt:

– Az elnök is a barátaik közé számítja magát. De kényszerhelyzetben van. Az ország iránti kötelessége kényszeríti arra, hogy cselekedjen.

– Nagyon sajnálom – mondta egyszerűen Walker, azzal felállt, és ezzel jelezte, hogy a maga részéről lezártnak tekinti a tárgyalást. – Tényleg nagyon sajnálom.

– Elnök úr, hallgasson meg! – kérte Fleury, és némi ijedtség vagy kétségbeesés érződött a hangjából. – Ez már kicsúszott a kezünkből. A bíróság már kiadta a határozatot. Egy órán belül átadják az embereiknek.

– A törzsi tanácsnak?

– Azoknak, akik odafent vannak, a Johnson-gerincnél – válaszolta Fleury.

– Adam nem fog belemenni – mondta halkan Walker.

– Ezért vagyok itt – felelte bólogatva Fleury. – Hogy elmondjam, mire számítson. És hogy a támogatását kérjem. Bőséges kárpótlást fognak kapni.

– És mégis, mit tudnak felajánlani a népem jövőjéért cserébe? – kérdezte éles hangon Walker. – Tartsák távol magukat a gerinctől, Mr. Fleury! Az a föld a sziúké. Nem fogjuk átadni.

 

 

Max felvette a telefont; Lasker kereste.

– Üdv, Max! – köszönt, és máris a lényegre tért: – El kell mondanom valamit.

– Eladtad a hajót – vágta rá Max.

– Aha... hát igen. Figyelj, rengeteg pénzt kínáltak érte. Többet, mint amennyire valaha szükségem lehet.

– Minden rendben, Tom.

– Nem tudom, hogy lesz-e valami hatása a fenti dolgokra – tette hozzá Lasker. – Attól tartok...

– Hol van a hajó? – szólt közbe Max.

– Épp most teszik fel egy utánfutóra – közölt e Lasker.

– Wells vette meg?

– Nem, a kormánytól jött a pénz – válaszolta Lasker. – Ezek a fickók az államkincstártól vannak.

 

 

A bírói határozatot Elizabeth Silvera rendőrbíró-helyettes kézbesítette Adam Skynak. A negyvenes évei vége felé járó, magas nő közönyösen viselkedett. Fekete hajában éppen csak megjelent néhány világosabb szál. Doutable rendőrfőnök kíséretében érkezett.

Adam a kezdet kezdetén a biztonsági őrök állomáshelyéül szolgáló épületben rendezte be az irodáját. A szűkös, zsúfolt helyiség falait az előző napon még csak egy harci dob és a felesége bekeretezett fotója díszítette, de most fegyverek borították: íjak, antik puskák és a régi szolgálati revolvere. Mindent kirakott, amit csak össze tudott kotorni.

Silvera elővett a dzsekije belső zsebéből egy iratot, és megszólalt:

– Mr. Sky, a szövetségi bíróság elrendelte a lefoglalását ennek a földterületnek, a Kupolának és mindennek, ami benne van, leszámítva a személyes tárgyakat. Minden más a szövetségi kormány felügyelete alá kerül. Erre azért van szükség, mert a területet a lakosságra veszélyesnek minősítették.

Miután Adam nem mozdult, hogy átvegye az értesítőt, Silvera letette az íróasztalra, és hozzátette:

– Ma éjfélig van idejük, hogy engedelmeskedjenek. – Elhallgatott pár pillanatra, majd valamivel barátságosabban folytatta: – Minél hamarabb kiürítik a területet, Mr. Sky, annál jobb lesz minden érintettnek.

– Nem megyünk el – közölte higgadtan Adam.

– Nincs más választásuk – válaszolta Silvera, és belenézett Adam szemébe. – Nem szállhatnak szembe egy bírósági határozattal.

– Ez a föld a mi tulajdonunk – felelte Adam. – Ha visszatérnek, hogy elvegyék tőlünk, fegyverrel jöjjenek!

– Nézze, tényleg sajnálom – jelentette ki elkomorodva Silvera. – Éjfélig van idejük. – Megfordult, és elindult, de az ajtóban visszafordult, és hozzátette: – A körülményekre való tekintettel szeretném emlékeztetni arra, hogy ha nem engedelmeskedik egy bírósági határozatnak, azzal bűncselekményt követ el. Nekem pedig nem áll módomban finom módszereket alkalmazni. Érvényt kell szereznem a határozatnak. Minden eszközzel, ami csak szükséges.

 

 

Walker már várta Adam hívását. Miután felvette a kagylót, aggodalmasan hallgatta a biztonsági főnök beszámolóját. Amikor Adam utasítást kért, az elnök elbizonytalanodott.

– Nézd, fiam... – válaszolta halkan – a kérdés az, hogy meddig vagytok hajlandóak elmenni?

– Nem akarom elfogadni ezt.

– És készen állsz arra, hogy megvédd a dombtetőt?

– Igen. Nem bánnám, ha nem kéne megtennünk – vallotta be Adam. – De azt hiszem, nincs más választásunk.

– Viszont, fegyveres ellenállással nem győzhetünk – mutatott rá Walker a kétségbevonhatatlan tényre.

– Akkor mit javasolsz? Hogy engedjünk... megint?

– Az igazi kérdés az, hogy megtaláljuk-e a módját annak, hogy megtartsuk magunknak azt a vadonvilágot.

– Ha a szövetségiek hajlandóak fegyverrel nekünk jönni – válaszolta Adam akkor nem fog menni.

– Akkor viszont – mormolt Walker fogjuk a pénzünket, és itt a vége. Vagy harcolunk úgy, hogy semmi reményünk a győzelemre.

– Igen – erősítette meg Adam –, úgy tűnik, ebből választhatunk.

Az elnök körülnézett az irodájában. Valahogy a fogság emlékeinek látta a falakat, a megviselt ablakokat, de még a kandallót is.

– Egyetértek – mondta. – Harcolnunk kell.

– Küldesz segítséget? – kérdezte Adam.

– Én mindenképpen megyek – felelte Walker. – De a rendőrök nem ostobák. Nem fogják hagyni, hogy a fivéreid és a nővéreid csatlakozzanak hozzád. Beszélj azokkal, akik veled vannak! Beszéljétek meg, hogy ki marad fenn!

– Most rögtön összehívom őket – ígérte Adam.

– Helyes. Én pedig azonnal indulok! – válaszolta Walker.

Letette a kagylót, és pár pillanatig tétován bámulta a telefont – ami hirtelen megcsörrent. Walker ismét felkapta a kagylót, és beleszólt:

– Tessék!

Egy ismeretlen férfi kereste James Walkert.

– Én vagyok – közölte Walker.

– Üdvözlöm, James! – köszönt az idegen. – A nevem Walter Asquith. Hallottam, hogy mi történt.

– Attól tartok, nem ismerem önt – közölte Walker.

– Az nem számít. Az a fontos, hogy én ismerem magát – felelte Asquith. – Figyeljen ide, élnek még az országban olyanok, akik nem hagyják, hogy letapossák őket. Arra gondoltam, hogy maguknak jól jönne egy kis segítség.

Mialatt Asquith beszélt, Walkernek eszébe jutott Jason Fleury egyik megjegyzése: „több barátjuk van, mint gondolná”.

 

 

– Mindannyian itt maradtok? – kérdezte April.

– Igen – felelte Adam –, és megvédj ük a tetőt. Max döbbenten tátogott, majd megkérdezte:

– Walker elnök tud erről?

– Ő rendelkezett így – közölte Sky.

– Az isten szerelmére, Adam – fakadt ki Max arról beszélünk, hogy lőni fogtok a szövetségi rendőrbírókra?

– Ez őrület – suttogta April. – Az lesz a vége, hogy mind meghaltok. Azonnal kerítenünk kell egy ügyvédet!

– Nem hiszem, hogy az bármit megoldana – vélekedett Adam. – Egyébként is, nem én döntöttem így.

April nagyot nézett, és indulatosan kijelentette:

– Adam, Walker elnök nem kérhet tőled ilyesmit. Itt valami félreértés van!

– Majd kérdezd meg tőle, amikor ideér! – válaszolta szenvtelenül Adam.

Max nem hitte el, hogy egy ilyen beszélgetést hall.

– Mit képzeltek, mi ez? – csattant fel ingerülten. – Valami jópofa játék? Nem mondhatod azt a szövetségi kormánynak, hogy húzzon a francba!

– Hát, megtettük már, úgyhogy van némi tapasztalatunk – felelte a vállát megvonva Adam.

– Van, a francokat! A nagyapádnak, talán. De nem neked! – vágott vissza Max, és kinézett az ablakon Dale Tree-re, aki éppen egy látogatócsoporthoz beszélt. – Vagy bárki másnak azok közül, akik itt vannak.

Adam ekkor egyenesen Maxre nézett, és csendesen, de határozottan válaszolt:

– Eljutottunk egy határra, ahol fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi az, amit valójában akarunk. Most úgy néz ki, hogy megint megtörténik velünk, Max. És nem fogjuk hagyni. Ha harcolnunk kell a földünkért, és ők kénytelenek lesznek megölni minket, akkor legyen így.