HETEDIK FEJEZET

„A fogyatkozó idő távoli morajlása...”

(Walter Asquith: Ősi partok)

 

 

Lasker egész délelőtt a traktorját szerelte, kicserélt rajta egy szivárgó hengerfej-tömítést, valamint egy ékszíjat. Éppen visszatért a házba, és elindult a zuhany felé, amikor megszólalt a csengő: Charlie Lindquist és Floyd Rickett érkeztek meg.

Charlie, a háromszáz font súlyú, körülbelül hatvanhárom éves, szívélyes férfiú mindig is úgy gondolta, hogy az egész világot meg lehet szerezni, ha valaki ki tudja találni, hogy az emberek mit szeretnének hallani, és azt mondja nekik. És tény, ami tény, Charlie egész szépen boldogult ezzel a filozófiával. Fél tucat vállalkozást épített fel Fort Moxie-ban, és jelenleg ő birtokolta az Intown Videót és a Tastee-Freezt (amit természetesen telente bezártak), valamint négy kétszintes lakóházat a könyvtár közelében. Mindezeken felül a Fort Moxie Fejlesztési Társaság igazgatója volt, illetve a városi tanács elnöke.

Floyd szintén köztiszteletben álló hivatást űzött. A magas, ősz hajú, kissé fanyar képű férfi postahivatalnokként dolgozott. Sosem titkolta a véleményét, és nem bírta elviselni, ha úgy érezte, hogy valaki csak vesztegeti az idejét. „Térjünk a lényegre!” – szokta mondogatni, mialatt három ujjával a levegőt döfködte. Floyd sokat döfködött. Bedöfködte magát beszélgetésekbe, átdöfködte magát politikai vitákon a tanácsban, és a mindenféle ellentmondó véleményeken. „Az élet rövid. Nincs vesztegetni való időnk. Térjünk a lényegre!” – mintha csak ezt ismételgette volna a gyors gesztusokkal. A postán az ügyfelek hibáinak kezelésére szakosodott. Megrótta azokat, akik hanyagul ragasztották le a csomagjukat, akik olvashatatlanul csúnya betűkkel írták a címet, de főleg azokat, akik megfeledkeztek az irányítószámról.

Nem meglepő módon Charlie és Floyd nemigen jöttek ki egymással.

Kezet ráztak Laskerrel – Charlie barátságosan, Floyd óvatosan.

– Látom, még most is jönnek, hogy megnézzék a jachtot – állapította meg Charlie, és igyekezett fesztelenül viselkedni. Tekintélyes ravaszsággal felvértezett férfiúnak tartotta magát.

– Páran. Nagyban függ az időtől – dörmögte Lasker, és bevezette a vendégeit a nappaliba, ahol mindannyian leültek a kis asztalhoz. – De érzésem szerint kezd unalmassá válni.

– És egyre hidegebb van – tette hozzá Floyd, és látványosan összedörzsölte a kezét.

– Már a városban is észrevettük – közölte Charlie –, nem látni annyi embert, mint amennyit szoktunk. – Megcsóválta a fejét, és hozzáfűzte: – Nagy kár, hogy nem tavasszal történt.

– Nem számít – jelentette ki Lasker –, úgyis elegünk van ebből a húzogatásból. Torkig vagyok azzal, hogy mindennap ki-be vontatom a hajót. Hamarosan rázárom az ajtót, és akkor vége lesz ennek az őrületnek.

– Bárcsak ne tennéd meg! – mondta Charlie olyan hangon, ami arra utalt, hogy szerinte egy ilyen tett önző és rosszindulatú cselekedet volna.

– Nem tesz jót az üzletnek – vette át a szót Floyd. – A népek, akik kijönnek ide, a városban esznek. Elég sokan. És ha már ott vannak, vásárolgatnak is. Egyesek még éjszakára is ott maradnak. – Hátradőlt, átvetette egyik lábát a másikon, és hozzátette: – A tény az, hogy ha volnának még ilyen dolgok errefelé, annak jó hasznát vennénk.

– Meg kell értened – mondta Charlie –, hogy a városban sokan függnek most tőled.

– Charlie – felelte mélyet sóhajtva Lasker –, ez csak egy hajó.

– Na, ez az, amiben tévedsz – állította Floyd. – Ez egy országos szenzáció. A tévében szerepel! És itt áll, Fort Moxie-ban.

– Nem országos szenzáció – tiltakozott Lasker. – És csak egyetlenegy tévéműsorban mutatták meg. Egyébként, azok közül, akik kijönnek ide, a legtöbben azt hiszik, hogy én magam ástam el. Azt hiszik, hogy ez az egész egy nagy átverés.

Floyd lesújtottnak tűnt, és bizonytalanul megkérdezte:

– De nem az, ugye?

Lasker ingerülten pillantott rá, mire a férfi lesütötte a szemét.

– Figyelj ide – kérte Charlie, és ezekben a pillanatokba ő volt a nagylelkűség eleven szobra –, ez most nem számít. Sok pénzt lehet keresni ezzel a dologgal, és az jutott eszünkbe, Tom, hogy jelenleg nem kapod meg a részedet. Ezért azt javasoljuk, hogy meg kéne szervezni ezt az egészet.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Lasker.

– Először is, le kéne venni azt a nevezetességet az utánfutóról – kezdte Floyd. – Ne sértődj meg, de így úgy néz ki az egész, mintha kiraktad volna, mert lomtalanítás van. Meg tudom érteni, hogy az emberek nem veszik komolyan.

– Nevezetesség? – ismételte a szót Lasker. – Most már nevezetesség?

– Ne sértődj meg, Tom! – kérte Charlie, és kicsit odébb mozdult, mire a széke hangosan recsegett. – Csak arra gondoltunk, jó ötlet volna feltenni egy emelvényre.

– Ed vállalta, hogy összeüti az emelvényt. Jó munkát fog végezni, efelől nyugodt lehetsz – mondta Floyd, és Lasker gyanította, hogy Ed Grange-ről lehet szó, akik sokat szokott segíteni a parádék és más rendezvények lebonyolításában.

– Állítunk fölé egy sátrat – folytatta Charlie –, és beteszünk pár fűtőtestet.

– Nem szeretném, ha sátor állna a házam előtt – jegyezte meg fintorogva Lasker.

– Ezt sejtettük – közölte elmosolyodva Charlie, és derűs arckifejezésével nyilván azt akarta üzenni, hogy mindent az ellenőrzése alatt tart. – Nem akarunk kitolni veled, Tom. Úgy gondoltuk, jobban mutatna ott, ahol kiástad. – Hirtelen résnyire vonta a szemét, és megkérdezte: – Ugye nem temetted be a gödröt?

– Még szép, hogy betemettem – válaszolta a karját széttárva Lasker. – Még azon a napon, amikor kihúztuk onnan azt az átokverte vacakot.

– Nagy kár – sajnálkozott Floyd. – Nem kellett volna.

– Miért? – kérdezte Lasker. – Az a lyuk harminc láb mély volt. Ha valaki beleesett volna, csúnyán összetörte volna magát.

– Hát, mindenesetre ezzel már elkéstünk – jelentette ki Charlie. – Bárcsak hamarabb eszünkbe jutott volna! – Pár pillanatig szótlanul kopogott az ujjaival az asztalon, majd folytatta: – Így vagy úgy, de meg tudjuk építeni a menedéket. Tudjuk, hol szerezhetünk egy cirkuszi sátrat. Régi, de jó állapotban van. Ne aggódj, Tom, ez csak átmeneti lesz.

– Hogy érted azt, hogy átmeneti?

– A dolog lényege az – felelte Floyd –, hogy ha ügyesen játsszuk ki a lapjainkat, akkor lesz valamink, ami huzamosabb ideig vonzza a turistákat. El kell gondolkodnunk egy múzeum megépítésén.

Lasker megnyomkodta a halántékát, mert érezte, hogy kezd megfájdulni a feje.

– Nos, ez még a jövő zenéje – közölte Charlie. – Nézd, csinálunk egy kis hírverést. Aztán szépen elkezdünk belépődíjat szedni. Természetesen te is megkapod a részedet. Aztán majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok.

– Na, várjatok egy kicsit! – kérte mindkét kezét feltartva Lasker. – Nem szedhettek belépődíjat ezért!

– Miért nem? – kérdezte az állát felszegve Charlie. – Ha azt akarod, hogy az emberek komolyan reagáljanak, akkor szedj tőlük pénzt! Nem sokat. De valamennyit mindenképpen. Fogadni merek, hogy már az első héten megkétszereződik a látogatók száma. Arra gondoltunk, hogy te harminc százalékot kapnál. A többi a városé lenne. Mit szólsz hozzá? Tiszta haszon lenne neked az egész. És nem kerülne semmibe. – Biccentett Floydnak, és miután Floyd is bólintott, tovább beszélt: – A város fizetne mindenért. Már most vannak ötleteink egy-két jó pólóra... hadd mutassam meg...

Intett Floydnak, aki elővarázsolt egy mappát. Kinyitotta, és kitett az asztalra néhány papírlapot. A pólókra szánt rajzok a hajót ábrázolták különböző szögekből. Némelyiken felirat is szerepelt: „Az ördög hajója”. És egy másik: „Apámék Fort Moxie-ban jártak, és csak ezt az ócska pólót hozták nekem”. A következőn a Vörös-folyó felső folyásának térképe szerepelt, amelyen apró háromszög és felirat jelölte a helyet, ahol az „ördög hajója” előkerült.

– Mi ez az „ördög hajója” szöveg? – érdeklődött a szemöldökét felvonva Lasker.

– Marge ötlete volt – közölte Charlie. Marge Peterson a Városházán dolgozott adminisztrátorként. – A reklám-hadjárat része.

– Szerintem egy kicsit túlzás – vélekedett Lasker.

– Figyelj ide, az emberek imádják az ilyesmiket – állította Charlie. – És ennek az egésznek olyan a hangulata, mint az Alkony zónának, nem igaz?

– És még a lámpái is felgyúlnak – tódította Floyd. – Apropó, megtaláltad már az áramforrást?

Lasker megrázta a fejét.

– Helyes, szóval nem ismerjük az áramforrást – folytatta elégedetten Floyd. – Charlie, ezt kéne erőltetnünk. És a feliratot. Az különösen jól mutat.

– Aha... – hümmögött Charlie, és a kabátjáért nyúlt. – Hát, Tom, élveztem a beszélgetést. Már elkezdtük gurítani ezt a dolgot. Holnap kijön pár fiú, és munkához lát. Te csak pihenj! Mindössze annyit kell tenned, hogy hátradőlsz, és nézed, ahogyan a pénz csordogál befelé.

Mindannyian felálltak, és elindultak a kijárat felé.

– Á, és még valami – szólalt meg Charlie, és olyan hirtelen állt meg, hogy Floyd majdnem nekiment. – A vécé. Szükségünk lesz egy vécére.

– Nem – felelte kurtán Lasker.

– Sebaj, ezt is megoldjuk – közölte mosolyogva Charlie. – Majd felállítunk valamit odakint. Betesszük a fák közé, ott nem fog látszani.

A három férfi kezet fogott, majd kinyitották az ajtót, és kinéztek. Körülbelül húsz látogató állt a hajó mellett, és két autó ebben a pillanatban gurult végig a behajtón.

– Érted már, hogy miről beszélek? – kérdezte Charlie, és rávigyorgott a házigazdára.

* * *

April úgy tartotta a csomagot, hogy az ablakon besugárzó fény átsüssön rajta.

– Ebben nem más van – mondta fennhangon mint néhány szál, amiket a kikötőköteleken találtam. A szálak fából származnak. Egészen pontosan lucfenyőből. – Tette hozzá, és átadta a csomagot.

Max a mintákra sandítva megkérdezte:

– És mi következik ebből? Mert nem sok lucfenyő van errefelé.

– Manapság nem is – erősítette meg April –, de régebben más volt a helyzet. Valaha általánosan elterjedtek voltak.

– Mikor?

– Amikor a tó még itt volt.

Egy étteremben ültek. Max pár pillanatig némán hallgatta a halk beszélgetéseket és az evőeszközök diszkrét csörömpölését, majd megkérdezte:

– Biztos benne?

– Teljesen – közölte bólogatva April.

Max azt érezte, hogy a gyomra forogni kezdett. Eredetileg egy helyi óriásszendvicsre vágyott, de mire megérkezett a pincérnő, úgy döntött, hogy beéri egy cézársalátával.

– Tehát, arról beszélünk – mondta aztán –, hogy van odafent egy tízezer éves hajónk?

– Inkább nem ugranék előre a következtetésekhez – válaszolta April, és mocorogni kezdett ültében. – Egyelőre foglalkozzunk a tényekkel! Egy: a hajó nem fog elrohadni, elrozsdásodni vagy lebomlani még nagyon-nagyon sokáig. Kettő: a kötelet valaha rácsavarták egy olyan fadarabra, amit lucfenyőből vágtak ki. Az a fa, amiből a szálak származnak, tízezer évvel ezelőtt élt.

– Csakhogy a hajó vadonatúj – vetette ellen Max.

– Ez a hajó mindig újnak fog látszani, Max – magyarázott April. – Ha visszateszi a föld alá, és a hatvanadik születésnapján kiássa, pontosan úgy fog kinézni, mint ma.

– Ez képtelenségnek tűnik – dörmögte Max.

– Tudom – ismerte el bólogatva April. – Nézze, még sosem találkoztunk ilyesmivel. De ettől még létezik. – Lefojtotta a hangját, és hozzátette: – Nem tudom, hogy miféle más magyarázat illeszkedhetne a tényékhez. A faszilánkok kora nem lehet kérdéses. Sem az eredeti minták összetétele. Szilárdan hiszem, hogy voltak itt valakik. Réges-régen hajókáztak valakik az Agassiz-tavon. Műszakilag rendkívül fejlettek voltak, és legalább egyszer kikötöttek egy kikötőbakhoz vagy egy fához.

– Jó, és kik voltak az illetők? – tudakolta Max. – Ufókról beszélünk? Vagy miről?

– Nem tudom – vallotta be April. – De ezt a kérdést érdemes feltenni.

A pincérnő meghozta a cukormentes kólákat. Max ivott egy kortyot, és megpróbálta rendszerezni a gondolatait.

– Ennek semmi értelme – mondta a fejét ingatva. – Tegyük fel egy percre, hogy igaza van. Mi következik ránk nézve az egészből? Mit kezdjünk azzal, hogy holmi népség idejött egy másik bolygóról, hogy vitorlázzon? Komolyan ezt állítja?

– Nem teljes képtelenség – felelte halkan April. – Próbálja meg a nagy képet nézni! Az igazán nagyot. Hány víztó van errefelé, mondjuk, egy húsz fényéves körön belül? Lehet, hogy annak idején az Agassiz rengeteg turistát vonzott. – Elmosolyodott, és hozzátette: – Nézze, tegyük félre a találgatást, és összpontosítsunk arra, amit tudunk! Tudjuk, hogy van egy mesterséges elemünk, ami egyedülálló az egész világon.

– Ezt honnan tudjuk? – kérdezte Max.

– Én garantálom.

– Szóval, maga garantálja – dünnyögte Max. – Nézze, nem szívesen mondom ezt, de néhány nappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy ki maga. Ne sértődjön meg, de meglehet, hogy téved.

– Igen, az lehetséges – ismerte el April, de nyomban hozzátette: – Viszont valamit vegyen figyelembe: ha igazam van, akkor a hajó szó szerint felbecsülhetetlenül értékes. – Hirtelen rájött, hogy túl hangosan beszélt, ezért közelebb hajolt Maxhez, és halkan folytatta: – Nézze, talán szeretne egy másik szakvéleményt. Tudom, hogy nincs rá szükségünk. Ha beszerez egyet, akkor lesz még egy kémikusunk. Szerintem meg nem ártana titokban tartani ezt a dolgot, amennyire csak lehetséges. Egy, az egész világot megrázó felfedezésen ülünk, és szerepelni fogunk a Time címlapján. Maga, én és Laskerék. – Egy pillanatra elhallgatott, és mialatt sötét szeme szinte ragyogott az izgatottságtól, halkan hozzátette: – És van még egy okunk arra, hogy egy darabig még titokban tartsuk az egészet.

– Mégpedig? – kérdezte Max.

April vett egy mély lélegzetet, és kimondta:

– Lehetséges, hogy más dolgok is vannak odakint, a föld alatt.

 

 

Lisa Yarborough a virginiai Alexandria egyik magániskolájában kezdte a pályafutását, mint fizikatanár. Már akkor is feltűnően szép nő volt – ezt a vonását azóta is megtartotta –, és egész egyszerűen imádta a szexet. Napvilágnál energiáról és ellenállásról beszélt, míg sötétedés után megmutatta, hogy amíg az előbbiből szinte kimeríthetetlen készletekkel bír, addig az utóbbi fogalmat alig ismeri.

Lisa hamar felfedezte, hogy a kedvenc időtöltéséből anyagi hasznot is húzhat. Sosem alacsonyodott le odáig, hogy pénzt kérjen a partnereitől, de azoknak a férfiaknak, akik vele akartak villogni, jelentős bőkezűségről kellett bizonyságot tenniük. Ezenfelül egy okos, vonzó nő közvetett előnyöket is szerezhetett, ha nem fékezte sem a tartózkodás bilincse, sem a fairplay iránti hajlamok. Már a második év közepén elhagyta Alexandriát, mert elfogadott egy jól jövedelmező állást egy olyan vállalatnál, amely a Pentagonnal üzletelt. Az új főnökei úgy gondolták róla, hogy ügyesen befolyásolja majd a beszerzésekért felelős katonatiszteket. Lisa rendkívül sikeresnek bizonyult ilyen-olyan eszközök alkalmazásával, és gyors ütemben haladt felfelé a vállalati ranglétrán. Ha megállták is a helyüket a híresztelések, amelyek szerint az ágyban küzdve tört a csúcs felé, sosem folytatott viszonyt a saját feletteseivel, ennélfogva megőrizte az önbecsülését.

Végül feltámadt benne az érdeklődés a kormányzati munka iránt, és a titkárnője lett egy középnyugati szenátornak, aki két alkalommal is megpróbált a pártja elnökjelöltje lenni – mindkét esetben sikertelenül. Lisa ekkor áttért a lobbitevékenységre, és egész jól boldogult a dohányiparban, illetve a Nemzeti Oktatási Társaságnál. A Barlow and Biggs ügyvédi irodánál összekötőként szolgált több tucat képviselő között. Aztán egy rövid ideig a mezőgazdasági minisztérium megbízottjaként dolgozott, végül egy konzervatív agytröszt vezetője lett.

Lisa ebben az utóbbi szerepében fedezte fel magában az írás iránti vonzalmat. Tizenkét éves kora óta naplót vezetett. Erre akkor kapott rá, amikor első ízben bebújt az apja Buickjának hátsó ülésére Jimmy Proctorral. Jimmy volt az első, úgymond, komoly kapcsolata, és olyan mámorítónak találta az élményt, hogy szerette volna elmesélni valakinek. Csakhogy ehhez a Chester Arthur Általános Iskola többi leánytanulóját nem tartotta eléggé érettnek, a szülei pedig baptisták voltak.

Elvileg őt is baptistának nevelték. Részt kellett vennie a gyülekezet valamennyi rendezvényén. Keddenként és csütörtökönként ifjúsági gyűléseken vett részt, szerdánként és vasárnaponként pedig istentiszteleteken. Ám középiskolás korára lefeküdt a fél kórussal.

Mialatt az agytröszt élén segített meghiúsítani, hogy Dukakis beköltözhessen az ovális irodába, úgy döntött, hogy a naplóit felhasználva önéletrajzot ír. Ígéretet tett, hogy a könyvben részletesen megemlékezik egy sor híres kormányzati szereplőről, amit a média hétjegyű előleggel hálált meg. Az agytrösztből viszont kirúgták, mert az önéletrajzában nem csupán a kiemelkedő demokratákkal esett kalandjait ecsetelgette.

A régi szeretők és az egyéjszakás kalandok érintettjei felkeresték őt, és arra kérték, hogy feledkezzen meg róluk. Amikor az érvek és a pénz nem segített, a könnyekhez és a fenyegetésekhez folyamodtak, de Lisa töretlenül haladt a munkával.

– Ha nem az igazat írom – mondta egyszer egy televíziós műsorban –, mit fognak hinni rólam az emberek?

A könyv A szerelem parlamentje címmel jelent meg. Azonnal az eladási listák élére ugrott, majd filmet forgattak belőle, és Lisa a részéből megvásárolt egy bolthálózatot, ami autóalkatrészek forgalmazásával foglalkozott.

Lisa akkor találkozott első ízben April Cannonnal, amikor még a mezőgazdasági minisztériumban dolgozott. Elment egy környezetvédő csapat díszvacsorájára. A partnere – a felszólalók egyike – egy magas, lelkes fickó, szentül hitte, hogy az eltúlzott erdőirtások miatt a Föld bizonyos területein a természet máris menthetetlen. Abban is hitt, hogy általában a nők, de különösen Lisa képtelen ellenállni az ő vonzerejének. Lisa eredetileg úgy tervezte, hogy ez az este is a megszokott módon fog véget érni, de meggondolta magát. Aprilt sem nyűgözte le a kísérője, így aztán ők ketten elmenekültek, és belevetették magukat a nagy washingtoni éjszakába.

Azóta is jó barátok maradtak.

Mindezek után Lisa a legkevésbé sem lepődött meg, amikor April felhívta, és megkérdezte, hogy beugorhatna-e hozzá. A kíváncsisága akkor támadt fel igazán, amikor a barátnője nem volt hajlandó elárulni a találkozó okát.

A hívást követő napon megérkezett April, egy jellegtelen külsejű férfi társaságában.

– Üdv, Lisa! – köszönt vidáman. – Az úr Max Collingwood.

Ők ketten túlságosan jól ismerték egymást ahhoz, hogy felszínes locsogásba bocsátkozzanak. April röviden elmagyarázta, hogy mi történik Tom Lasker farmján. Amikor a végére ért, Lisa a fejét ingatva, aggodalmasan megkérdezte:

– Biztos vagy benne? Mi van, ha átverés?

– Teljesen biztos. Csalásról szó sem lehet – állította April, azzal egy nagy, sárga borítékot fektetett az asztalra, kinyitotta, és kivett belőle egy marék fényképet, amelyek a hajót ábrázolták. Az első három-négy a külsejéről készült, a többi a belső teréről. Aztán következtek a vitorlák, illetve a kötélbakokról készült közelképek. Végül a felirat.

– Hát, ez tényleg furcsa – ismerte el Lisa. – A nyelvet nem sikerült azonosítani?

– Eddig nem – felelte April.

Lisa tovább tanulmányozta a képeket, de közben Aprilről gondolkodott. Az információ olyan röhejesnek tűnt, hogy úgy érezte, újra kell értékelnie a barátnőjéről alkotott régi véleményét. Tudta, hogy mi következik, és fel kellett tennie magának a kérdést, hogy mibe akarják belerángatni. Netán egy nagyszabású csalásba? Azt biztosra vette, hogy April nem tenne ilyet. De mi a helyzet ezzel a Collingwooddal?

– Szóval, mi a végkövetkeztetés? – kérdezte felpillantva. – Honnan származnak az elemek, és maga a hajó?

– Amit eddig elmondtam – válaszolta fáradtan mosolyogva April azon túl minden csak találgatás. Nem ismerünk megnyugtató magyarázatot.

– De nyugtalanítót igen? – érdeklődött Lisa.

– Azzal inkább nem terhelnélek – jelentette ki April.

– Ha segítesz, előbb-utóbb megtaláljuk a válaszokat.

Lisa bólintott, odasétált az íróasztalához, és miközben elővett egy csekktömböt, megkérdezte:

– Innen hová mentek?

– Szeretnénk átvizsgálni a környéket – válaszolta April.

– Hátha van még valami a föld alatt.

– És ahhoz mi kell?

– Talajradar. Tűrhető áron bérelhetünk egyet.

– Mit gondoltok, mit fogtok találni? – kérdezte Lisa.

– Egy másik hajót?

– Talán – felelte Max.

– De hát abból már van egy – mondta Lisa. – Tudom én, hogy kettő jobb, mint egy, de mennyivel tudnátok többet, ha előkerülne egy másik hajó is?

– Lehetnek benne maradványok – magyarázta April.

– Á... tízezer év után? – vágott vissza Lisa. – Ráadásul úgy, hogy egy darabig víz alatt volt? Kötve hiszem... Inkább azon gondolkodjatok el: hol kötöttek ki, hogy hot dogot vegyenek.

April előrehajolt, belenézett a barátnője szemébe, és mérhetetlenül komolyan válaszolt:

– Lisa, azok valahogyan idejöttek. Fennáll a lehetőség, hogy sosem mentek haza.

Lisa néhány pillanatig némán hallgatta a vendégei izgatott szuszogását, majd megkérdezte:

– Mennyire van szükségetek?

 

 

Mire a GeoTech vállalat talajradar-egysége megérkezett, Max már a helyszínen várta őket. Ő és Laskerék feltételezték, hogy ha van valami a talajban, akkor azonnal meg fogják találni. Ha pedig nem találnak semmit, azzal vége is a történetnek.

Max nem akarta, hogy a nevét az ufókkal emlegessék együtt. Nem tett volna jót sem neki, sem a Sundownnak, ezért elhatározta, hogy amennyire lehet, meghúzza magát. Másrészről viszont, ha lett volna valami a történetben, a média érdeklődése és a hírnév sok pénzt hozhatott.

A GeoTech csapata három főből állt, akik egy nagy, homoksárga furgonnal érkeztek. A csapat főnöke, egy energikus, fiatal nő még a vállalat kezeslábasában is csinosnak tűnt. Úgy hívták: Peggy Moore, és azzal kezdte a beszélgetést, hogy megkérdezte Maxtől, mit keresnek.

– A megrendelő levélben ez a pont eléggé homályos volt – tette hozzá.

– Bármi szokatlan tárgyat – felelte Max.

Az átható tekintetű Moore nem érte be ezzel a válasszal. Az ütemterve túlságosan tele volt ahhoz, hogy olyanokkal foglalkozzon, akik csak szórakozni akarnak.

– Fussunk neki még egyszer! – kérte az ellenségessel határos modorban.

– Nem tudjuk biztosan, hogy mit keresünk – magyarázta Max. – Úgy véljük, hogy tárgyak vannak a környéken a talajban. Szeretnénk, ha maguk mondanák meg nekünk, hogy mi van a föld alatt. Ha van valami egyáltalán.

– Általánosságban véve miről beszélünk, Mr. Collingwood? – érdeklődött a nő. – Nyílhegyekről? Indián temetőről? Régi olajoshordókról? Azért fontos, mert meghatározza, hogyan dolgozzunk.

– A múlt hónapban kiástak itt egy hajót – közölte Max.

– Igen, azt láttam a tévében. Ez az a farm?

– Aha... szeretnénk tudni, hogy van-e odalent még valami – válaszolta Max.

– Rendben. Tudja, ha a megrendelő megadja azt, amit tudnunk kell – mondta Moore –, azzal sok időt takarítunk meg.

– Értem – dörmögte Max.

– Egyébként, mialatt kalibráltunk, máris találtunk egy gereblyét – közölte Moore.

A furgon raktere tele volt számítógépekkel, nyomtatókkal, képernyőkkel és kommunikációs berendezésekkel. Magát a radart egy kistraktor hordozta.

– A képeket rádión keresztül továbbítja – magyarázott Moore –, és rákerülnek a főképernyőre. Árnyékokat keresünk, szokatlan elszíneződéseket, bármit, ami arra utal, hogy egy alakzat nem természetes eredetű.

November közepe volt, és azon a napon, amelyen a Geo-Tech csapata munkához látott, jóval fagypont alá süllyedt a hőmérséklet. A délután folyamán végig úgy nézett ki, hogy havazni fog, de csak néhány hópehely hullott.

A traktort egy Charlie Ramirez nevű, komor képű férfi vezette. A műszereket és az adóvevőt Sara Winebarger kezelte, egy vékony testalkatú, szőke hajú nő.

Moore és Charlie megbeszélték, hogy a kemény hideg miatt váltani fogják egymást a traktoron. Charlie nem szerette a hideget, és sokat beszélt Nevadáról. „Csak azért vagyok itt – hangoztatta –, mert törölték a melómat a déli határnál. Amint újra megnyílik, lelépek innen.”

Maxet elbűvölték a műszerek, meg az egész folyamat, és megkérdezte a főnöktől, hogy nézhetné-e a furgon belsejéből.

– Tiltja a szabályzat – közölte Moore.

– Nem okoznék gondot – ígérte Max.

– Azt elhiszem, Mr. Collingwood, de vannak biztonsági előírások – felelte ridegen Moore. – Nyilván megérti.

Ezt követően jelzett Charlie-nak, aki elindult. Elgurult a domb aljáig, felpöfögött a gerincen, és körülbelül háromszáz yardra attól a helytől, ahonnan a hajó előkerült, éles jobb kanyart vett. Folytatta útját, és hamarosan befejezte az elsőt az egymást átfedő négyzetek sorában.

Max bement a házba, és Laskerék nappalijában telepedett le, az ablak közelében. Odakint a traktor állhatatos iramban döcögött órákon át.