HUSZADIK FEJEZET

„Úttalan vizeken, nem álmodott partokon...”

(William Shakespeare: Téli rege)

A világot fény töltötte meg. A felívelő falak áttetszővé váltak, és kékesfehér napfény tört át rajtuk. Lila dombok jelentek meg és halványodtak el. A padló eltűnt, de Max nem zuhant, hanem lebegett és sodródott. Egy pillanatra szédülés tört rá, aztán már hason feküdt, szilárd talajon.

Egyenesen a „Minnesota Twins” feliratot látta maga előtt. A dzseki egy, a falnak támasztott, törött faágra terítve lógott.

Max felült, és körülnézett. Egy üvegfalú kupolaféleségbe került, ami egy alacsony domb tetején állt. Erdő terült el körülötte, amit az átmenet első pillanatában látott. Csakhogy most már teljesen szilárdnak látszott. És nem hasonlított azokhoz az erdőkhöz, amelyekben eddig megfordult.

Egyetlen zöld folt sem akadt sehol. A növények színe a lila különféle árnyalataiban játszott. Hatalmas fehér és sárga virágok lengedeztek a fákon, amelyek az alakjuk révén görnyedező emberekre emlékeztettek. Vörös és sárga, gömbölyű gyümölcsök lógtak a vastag, göcsörtös ágakról. A talajt vastag levéltakaró borította.

A nap a láthatár felett lebegett, de hogy kora reggel van-e, vagy este, azt nem lehetett megállapítani.

A harang formájú építmény a látszat szerint áttetsző üvegből készült. Az ajtaja félig nyitva állt. Odakint a föld egy lábbal magasabban terült el, mint idebent. Ami mit jelent? – kérdezte magától Max. – Hogy a harangot, ugyanúgy, mint a Kupolát, réges-régen elhagyták?

Csend borult a környékre, csak rovarok zümmögését lehetett hallani, illetve néha egy-egy szárnycsattogást.

Max biztosra vette, hogy April önként nem hagyta volna el a harang környékét. Talán elhurcolták. Ám ezt a gondolatot igyekezett kisöpörni a fejéből, mialatt nagyokat szippantott a meleg, édes illatú levegőből.

Megnyomta az ajtót, mire az egy az egyben kizuhant a fűre. Max megugrott, aztán megmosolyogta a saját idegességét.

Amikor April megérkezett, az ajtót – amit szemmel láthatóan régóta nem használtak – nem lehetett kinyitni a kinti, magasabban fekvő föld miatt. Ezért April leakasztotta a forgópántjairól, aztán csak nekitámasztotta a keretnek.

Max kilépett a nyíláson. Egy jókora madár repült el felette, majd eltűnt a fák között. A távolból hullámverés moraja hallatszott.

Max a nő nevét kiáltotta. Valami rikácsolt egyet, de más választ nem kapott.

– Hol a pokolban vagy? – morogta nyugtalanul.

Végignézett a füves-bokros domboldalon, aztán a környező erdőn. A domb alján tisztás terült el, és az aljnövényzet nem volt olyan sűrű, hogy ne lehetett volna közlekedni a fák között. April bármelyik irányba elindulhatott.

Max visszatért a haranghoz, aminek az átmérője tizenkét láb lehetett, és a felső íve majdnem felért a fák csúcsáig. A közepét foglalta el a kerek korongféleség, amire ő megérkezett. A korong mögött oszlop állt, amelynek felszínén ott sorakoztak a Kupola kapcsolóinak itteni megfelelői. A rúnákra és hieroglifákra hasonlító ábrák földbarna színben játszottak, és jócskán eltértek a másik csoporttól – egyet leszámítva.

Ez az egy szarvasfejet ábrázolt. Max tudta, hogy számára a hazautat jelenti. Nagyon óvatosan megérintette, aztán megnyomta.

Semmi sem történt.

Max ekkor elképzelte, hogy mit érezhetett April, amikor itt állt, a háta mögött a beszorult ajtóval, és hiábavalóan próbálta aktiválni a szállítórendszert.

Ő maga most kétkedve fürkészte a kapcsolókat. Elképzelhetőnek tűnt, hogy April elment egy másik állomásra. Talán abban a reményben, hogy megtalálja a hazavezető utat.

És ez eléggé nyomasztó lehetőség volt...

Max rövid töprengés után rájött, hogy nem ez történt. Hiszen April itt hagyta a dzsekijét, amivel azt üzente: „Itt vagyok. Gyertek értem!”

Az oszlopon nyolc kapcsoló sorakozott. Öt geometriai alakzat, a hatodik talán egy virágot ábrázolt, a hetedikből szárnyak emelkedtek ki.

Feltehetően hét új úti cél. Mi a magasságos fenébe botlottunk bele? – tette fel magának a kérdést Max.

Ismét kinézett az erdőre, mert meg akart győződni arról, hogy semmi sem lopózik felé. Aztán arról kellett gondoskodnia, hogy megnyissa az utat, amin hazatérhet.

Kinyitotta a szerszámosládáját.

A korong úgy nézett ki, mintha kemény gumiból készült volna, és a közepén kissé felpúposodott.

Max a fúrójával lyukat vágott az oszlopba. Ez megint csak kemény munkának bizonyult, és majdnem negyven percig dolgozott, mire áttört. Addigra egyértelművé vált, hogy este van.

Az oszlop belsejében talált egy keretbe foglalt kristályt, ami nagyjából úgy nézett ki, mint az, amit a Kupolában látott. Eddig jó – gondolta elégedetten. A tápkábel ránézésre sértetlennek tűnt. Aztán ellenőrizte a kapcsolók mögötti vezetékeket. Az elrendezés ugyanolyan volt, mint a Kupolában: valamennyi kapcsolótól egy bizonyos színű kábelkötegek indultak ki, és felfelé kanyarodva az oszlop felső része felé vezettek. Viszont három kapcsolónál teljesen hiányoztak a vezetékek. Sajnálatos módon, a szarvasfej nem tartozott ezek közé.

Max a kristályra pillantott, és elfogta az aggodalom. Jól tudta, hogy ha abban keletkezett hiba, neki vége.

Az oszlop körülbelül tíz láb magas lehetett. Felfelé elkeskenyedett, és a korong fölé ívelt, míg az utolsó szakasza kiszélesedett, és egy borostyánszínű lencsében végződött. A hátsó részéhez létra csatlakozott. Max felkapta a fúrót, felmászott a létrán, és lyukat vésett az oszlopba, közvetlenül a lencse alatt. A kábelkötegek itt szétváltak, és az egyes vezetékek külön-külön csatlakozókba futottak bele. A szarvasfej fehér vezetéke elszabadulva lógott.

Max beledugta az egyetlen szabad csatlakozóba, de kicsúszott belőle. Ekkor leereszkedett, és egy tekercs szigetelőszalaggal tért vissza. Két perccel később elégedetten szemlélte a művét, és remélte, hogy sikerült megoldania a problémát.

Leereszkedett a padlóra, fogta a filcet, és ráírta egy jegyzetlapra:

Arky! Jól vagyok. April elment valahová, megyek és megkeresem. Várjatok!

Ezt követően berakta a törött zseblámpát a ládába, és levette a dzsekit a faágról. Letépte a legfelső lapot a tömbről, és beledugta a dzseki egyik zsebébe úgy, hogy az egyik sarka kiálljon, majd a korongra fektette a dzsekit. Amikor végzett, vett egy mély lélegzetet, és megnyomta a szarvasfejet. A kapcsoló kivilágosodott, és huszonhárom másodperccel később boldogan látta, hogy kezdetét veszi a fényjelenség. Amikor a fény elhalványult, a dzsekinek nyoma sem volt.

– Ez az! – kurjantott Max.

Írt még egy üzenetet, és ezt a lapot az ajtóra ragasztotta:

April, itt vagyok. Kérlek, maradj az épületnél! Elindultam, hogy megkeresselek, de hamarosan visszatérek.

Max

A domb, amelyen a harang állt, talán nem teljes egészében a természet műve volt. Az oldalán félig földdel borított, kopott kőlépcső vezetett az erdőbe. Max óvatosan lépkedett lefelé, és sajnálta, hogy nem jutott eszébe, hogy fegyvert hozzon. Az ezredes csalódott lett volna, ha megtudta volna...

Újra és újra April nevét kiáltott, de csak a visszhangokat hallotta.

Egyszerre aggódott és haragudott. Megértette, hogy April nem bírt magával, és elindult, hogy körülnézzen, még mielőtt a mentőcsapat megérkezik. (Egyébként: April mennyire bízott őbenne?) De igazán jó lett volna már a harangnál megtalálni.

Merre menjek? – kérdezte magától Max újra és újra.

Pár pillanatra megállt, és a tenger zúgását hallgatta.

Hirtelen rájött, hogy April a tenger felé ment. Az ő helyében mindenki arrafelé ment volna.

Most már a fák között járt, a lombok eltakarták előle az égboltot. És a fény gyorsan halványult.

Szerette volna minél hamarabb megtalálni Aprilt, hogy még sötétedés előtt visszaérjenek a haranghoz. Az éjszaka sokféle veszélyt rejtett.

Megszaporázta a lépteit. Szerencsére könnyen mozgott, mert az aljnövényzet nem volt sem elég magas, sem elég sűrű ahhoz, hogy akadályozza a járásban. Egy-két percenként megállt, és egymásra rakott néhány követ, hogy megjelölje a domb felé vezető utat. Egyetlen állatot sem látott, bár hallotta őket, és néha látta, hogy a közelében megmozdul egy-egy bokor.

Azt is észrevette, hogy a szokottnál jóval energikusabb, és talán erősebb is. Valószínűnek vélte, hogy ennek az időjáráshoz van köze. A szabadban volt, friss és tiszta levegőt szívott magába.

Fél órán át gyalogolt a lehető leggyorsabb iramban. Lassan teljesen besötétedett, holott az erdő egyre ritkult körülötte. Végül maga mögött hagyta a fákat, és kisétált egy széles, homokos tengerpartra. Tőle balra szürkésvörös sziklák sorakoztak, amelyeket hátulról világított meg az immár a láthatár alatt járó nap fénye. Kék tenger terült el előtte, és a hűvös szél só szagát sodorta felé. Akárhová került is, messze járt Észak-Dakotától.

Szinte azonnal meglátta Aprilt. Odalent ült, a víz közelében egy apró tábortűz mellett. A hullámok folyamatos dübörgése és zúgása miatt nem hallotta a kiáltásokat. A tengert bámulta, és csak akkor vette észre Maxet, amikor már majdnem odaért hozzá.

April talpra ugrott, és felkiáltott:

– Max! Üdv a másik oldalon!

Egy hosszú hullám megtört, és felszaladt a homokra. April kinyújtotta a kezét, aztán rántott egyet a vállán, és a férfi karjába vetette magát.

– Örülük, hogy látlak – mondta rekedtes hangon.

– Én is – felelte Max. – Nagyon aggódtam miattad.

April nem engedte el, sőt még nagyobb erővel szorította magához.

– Rossz hírem van – mondta aztán nem tudunk hazamenni.

Max eltolta magától, hogy láthassa az arcát.

– De igen, haza tudunk menni – közölte vele mosolyogva –, működik a rendszer.

April szemét elárasztották a könnyek, mire gyorsan letörölte őket, aztán megint hozzásimult Maxhez, és szájon csókolta.

A levegő eléggé lehűlt, és egy-két perc elteltével leültek a tűz mellé. A víz felett madarak köröztek. A csőrük hosszú volt, a lábujjaik között úszóhártya feszült. Az egyik leszállt egy visszavonuló hullámba, és a csőrével bökdöste a homokot.

– Azt hittem, hogy itt ragadtam – mondta halkan April.

– Tudom.

– Szép ez a hely, de nem akarnék mindörökre itt maradni – folytatta April, majd hirtelen megkérdezte: – Biztos vagy benne, hogy működik? Kipróbáltad?

– Aha... biztos.

April szemmel láthatóan beérte ennyivel.

– Nem hagytunk volna cserben – tette hozzá Max.

April ekkor egy zacskót nyújtott felé, és azt mondta:

– Tessék, mogyoróvajas szendvics.

Max ekkor jött rá, hogy mennyire éhes.

– Csak ennyi maradt – fűzte hozzá April.

Max beleharapott a szendvicsébe.

– Hmmm, ez jó – dünnyögte, és rövid hallgatás után megkérdezte: – Van sejtésed arról, hogy hol vagyunk?

– Nem a Földön – felelte April.

– El kellett volna hoznom a dzsekidet – dohogott Max, és közelebb húzódott a tűzhöz.

– Miattam ne aggódj, jól vagyok – közölte April.

A tenger felett teljesen sötét lett az égbolt, és megjelentek az első csillagok.

– Kíváncsi vagyok, hogy kik élnek itt – mormolta Max.

– Nem találkoztam senkivel. És szerintem a szállítórendszert rég nem használták.

Max végignézte, hogy egy közeledő hullám összeomlik, majd megkérdezte:

– Biztos vagy benne? Hogy ez nem a Föld? Ezt azért nem könnyű lenyelni.

– Nézz csak körül, Max! – biztatta April.

A csodaerdőre mostanra teljes sötétség borult.

– És a gravitáció sem stimmel – folytatta April gyengébbnek tűnik. Hogy érzed magad?

– Jól – felelte Max. – Olyan... könnyednek.

– Láttad a napot?

– Igen.

– Nem a mi napunk.

April csak ennyit mondott erről, Max pedig nem feszegette a témát.

– Vissza kéne mennünk – mondta az órájára pillantva. – Arky már biztos nagyon ideges.

April bólogatott, majd így szólt:

– Valamiért nem szívesen megyek el innen. Mi lenne, ha itt maradnánk éjszakára? Majd reggel hazamegyünk.

Maxnek csak órák múlva derengett fel, hogy talán egy másfajta ajánlat is rejtőzött ebben a javaslatban. Az események túlságosan felkavarták, és nem tudott tisztán gondolkodni.

– De mindenképpen tudatni kell velük, hogy jól vagyunk.

– Rendben – egyezett bele April.

Semmi sem takarta előlük az égboltot, minden szeletét látták, egyik horizonttól a másikig. Egyszerre milliónyi csillag gyúlt fényre odafent, a fényük halvány derengésbe vonta a tengert. Óriási, fekete viharfelhők jelentek meg, és Max értetlenül pislogott rájuk, mert azok is mintha tele lettek volna csillagokkal.

– Furcsa – dörmögte Max –, pár perce még tiszta volt az ég.

– Szerintem azok a felhők nem az atmoszférában vannak – suttogta April.

Max a homlokát ráncolva sandított a csillogó hullámokra.

– Nézz oda! – kérte April, és a tenger felé mutatott. Egy óriási felhő lebegett a láthatár felett, tele fénysávokkal és kék-fehér, ragyogó pontokkal. – Ezt már máskor is láttam.

Max rájött, hogy ő is látta már. Úgy nézett ki, mint egy közeledő viharfelhő, de az alakja miatt egy sakkbábura emlékeztetett. Egy futóra.

– Szerintem az ott a Lófej-köd – vélte félhangosan. April felállt, lement a víz határáig, és remegő hangon válaszolt:

– Azt hiszem, igazad van.

Max a tűz ropogását és a hullámverés dallamos morajlását hallgatva nézte Aprilt. Talán első ízben azóta, hogy az a kislány meghalt abban a lángoló repülőgépben, békességet érzett magában.