VII.
HÁBORÚ ELŐTT

Egy napon ezen augusztusban a nap párába burkolózva sütötte a York Harbor és Ogunquit közötti utat; ez nem a marseille-i verőfény, nem is a maine-i tengerparton az évnek ebben a szakában rendesen csillámló hűs és üde napsütés volt, hanem a St. Cloud’s-i ködös és nyomasztó szórt fény; dühöngött is miatta Farby, aki megizzadt és lestoppolt egy nyugatnak tartó tejeskocsit.

Tudta, hogy Portlandtől délre jár, és hogy a maine-i tengerpartnak ez a szakasza nem különösebben hosszú, mégis több hónapjába került, míg végigjárta az ottani gyümölcsösöket. Nem csüggedt; nem mindig kísérte szerencse, de tudta: ami késik, nem múlik. Sikerült kizsebelnie több portlandi polgárt, úgyhogy volt némi tartaléka. Kitteryben összerúgta a port néhány matrózzal, mert meg akarta őket kopasztani. Szerencsére nem kellett odaadnia magát nekik, de betörték az orrát, ami azután görbén forrt össze, és a két felső metszőfogát is kiütötték. Nem mintha korábban olyan sokat vigyorgott volna, de ezután csak végszükség esetén nyitotta ki a száját, akkor is csak megfeszített ajakkal.

Az első két gyümölcsösből, amit fölkeresett, látszott a tenger, de egyiket se hívták Tengernézőnek, és egyikben sem hallottak ilyen nevű almáskertről. Azután a tengerparttól beljebb talált egy kertészetet, ahol valaki ismerősnek vélte a Tengernéző nevet, de biztos volt benne, hogy ez csak egy név, ilyen helység nincsen, legalábbis a tengerpart közelében nincs. Akkor beállt üvegmosónak egy bidderfordi tejgazdaságba, de felmondott, mihelyt összeszedett valamennyi pénzt az útra.

A York Harbor és Ogunquit között elterülő gyümölcsöst York Farmnak nevezték, amely olyan közönségesnek tűnt, mint a neve, Farby mégis azt mondta a tejeskocsi sofőrjének, hogy tegye ki őt ott, az legalább almáskert, talán akad ott valaki, aki hallott a Tengernéző Almáskertről.

A York Farm intézője végigmérte Farbyt, és almaszedőnek gondolta, aki az idénymunkások előtt akar munkát szerezni magának.

– Vagy három héttel korábban jött a kelleténél – mondta Farbynak. – Ebben a hónapban csak Gravensteint szedünk, ahhoz meg nincs szükség segítségre. Nincs belőle annyi.

– Hallott egy bizonyos Tengernéző Almáskertről? – kérdezte Farby az intézőt.

– Ott volt szedő? – kérdezte az intéző.

– Nem. Csak keresem – felelte Farby.

– Úgy hangzik, mintha valami öregotthon lenne – mondta az intéző, de amikor látta Farby mosolytalan arcát, abbahagyta a szívélyeskedést.

– Van fogalma arról, hogy hány ilyen nevű gazdaság lehet Maine-ben? – kérdezte.

Farby vállat vont. Ha a York Farmon három hét múlva lesz felvétel, akkor akár maradhat is, ő nem bánja, gondolta, meg aztán a többi almaszedő talán hallhatott a helyről, ahová Homer Wells ment.

– Tud-e valami munkát adni? – kérdezte Farby az intézőtől.

– Három hét múlva, ha tud almát szedni – tette hozzá az intéző.

– Mi a frásztól ne tudnék? – kérdezte Farby.

– Azt hiszi, hogy könnyű? – kérdezte a férfi. – Jöjjön csak velem – mondta, és átsétált vele az elhanyagolt almavásárcsarnokhoz, ahol két idősebb asszony ártáblát festett. A csarnok mögötti első fasorban az intéző elkezdte kiokosítani Farbyt az almaszedés tudományából.

– Az alma szárát fogjuk meg – magyarázta az intéző. – De éppen a szár fölött van a termőrügy, abból lesz a következő évi termés. Sarkantyúnak is mondjuk. Ha azt is leszakítja, két év termését szakítja le egyszerre. – Azzal megmutatta Farbynak, hogyan kell lecsavarni az almát. – Csavarjuk, nem pedig tépjük.

Farby a levelek közé nyúlt, és lecsavart egy almát. Előírásszerűen. Majd ránézett az intézőre, és vállat vont. Beleharapott az almába. Éretlen volt. Kiköpte a falatot, és elhajította a maradékot.

– Ez Northern Spy – magyarázta az intéző. – Ezt a fajtát szedjük utoljára – csak októberben érik.

Farby unta magát. Elindult vissza a csarnok felé.

– Tíz centet adok egy ládáért! – kiáltotta az intéző Farby után. – Potyadékért csak öt cent jár, vagy ha összetöri. Maga elég erősnek látszik – mondta Farby mögött caplatva. – Ha belejön, megszedhet napi kilencven ládát is. Voltak nekem embereim, akik százzal is megszedtek. Az pedig tíz dolcsi naponta. Jöjjön vissza három hét múlva – ajánlotta az intéző, miközben megállt az ártáblát festő asszonyok mellett a csarnokban; Farby már kinn járt az úton.

– Három hét múlva másutt leszek – mondta az intézőnek.

– Kár – mondta az intéző, és elnézte, ahogy Farby a tengerpart irányában baktat. – Bivalyerősnek látszik ez a nő – mondta az egyik asszonynak. – Biztos van vagy nyolcvan kiló.

– Csak egy csavargó – legyintett az asszony.

Farby a csarnoktól egy mérföldre járt, de még mindig a gyümölcsösön belül, amikor elment két almát szedegető férfi mellett. Az egyik integetett neki, Farby már emelte volna a kezét, de meggondolta magát. Alig száz lépést tett meg utánuk, amikor hallotta, hogy kisteherautójuk elindul utána. A kocsi lelassított mellette, és a sofőr kiszólt neki:

– Olyan fancsali képet vágsz, mint aki elvesztette a pasiját. De jó, hogy megtaláltál engemet. – A másik férfi kicsapta az ajtót, mielőtt a jármű megállt volna.

– Jobb, ha békén hagy, faszikám – mondta Farby a sofőrnek, de a társa már megkerülte a kocsit, és közeledett. Farby átugrotta az útszéli árkot, és beszaladt az almafasorok közé. A férfi hujjogva követte. A sofőr leállította a motort, és csatlakozott a hajszához. Még az ajtót is nyitva hagyta: nem vesztegette az időt.

A lány sehol se látott búvóhelyet, a fasorok pedig végtelennek tűntek. Farby végigszaladt az egyik soron, majd vissza a másikon. Első üldözője már kezdte behozni hátrányát, de Farby észrevette, hogy a sofőr egyre inkább lemaradt: a tagbaszakadt, lomha ember minden öt-hat fa után megállt és lihegett egy kicsit. Farby is levegő után kapkodott, de változatlan iramban futott, és noha az első, a kisebbik ember mindjobban megközelítette, a lány észrevette, hogy üldözője egyre erősebben zihál.

Farby átrohant egy földúton a következő kertbe. Látta, hogy mögötte, talán két vagy háromszáz méterre a másik férfi lelassít, sétatempót vesz föl.

– Fogd meg, Charley! – kiabálta gyorsabb társának.

Charley meglepetésére Farby megállt, megfordult, és farkasszemet nézett vele. A lány néhány másodperc alatt összeszedte magát, majd fejét leszegve, állati nyüszítéssel nekirontott Charleynak. A férfit meglepte a váratlan támadás: mozdulni se bírt, amikor a lány rávetette magát. Együtt estek el, és ahogy a férfi nyakához ért a térde, Farby teljes súlyával rázökkent. Charley hörgött, és az oldalára fordult. Farby felpattant, a sarkával kétszer is az arcába taposott, és amikor a férfinak sikerült négykézlábra támaszkodnia, a lány felugrott a levegőbe, és beletiport a fickó véknyába. Az már elvesztette az eszméletét, amikor Farby hátratekerte mind a két karját, és beleharapott a fülébe: összeért a két fogsora. Azzal elengedte, letérdelt mellé, szuszogott, majd leköpte a férfit. Már föltápászkodott, amikor az öles termetű ember még csak a földútnál járt, és belépett a második kertbe.

– Charley! Kelj fel! – mondta fújtatva, de a társa meg se mozdult. Farby a hátára fordította a félholt embert, kicsatolta, majd átbújtatva az övpántok alatt, gyorsan levette róla az övét. A nagy embert már csak négy vagy öt fa választotta el tőle. Farby kétszer rátekerte kezére a szíj egyik végét, s ahogy leeresztette a kezét, a lógó csat a cipőjét súrolta. A nagy ember két fa távolságra megállt Farbytól.

– Mit csináltál Charleyval? – kérdezte Farbytól, de az elkezdte forgatni az övet, és egyre gyorsabban pörgette körbe-körbe a feje fölött. A négyszögletes rézcsat fütyült. Farby egyre közeledett a késő negyvenes vagy korai ötvenes éveiben járó ősz, kopasz és pocakos férfihoz. Az megállt, leste a feléje tartó nőt. Az olaj- és izzadságfoltos, széles derékszíjon akkora rézcsat volt, akár egy férfi tenyere, éles sarkaival úgy süvített a levegőben, akár az északi szél – surrogott, mint rendet vágó kasza.

– Hé! – kiáltotta a kövér ember.

– Mit hé, faszikám? – mondta Farby. Hirtelen leeresztette a szíjat, és a csat a férfi sípcsontjához vágódott, feltépve egy papírdollároshoz hasonló leffentyűt a kék farmernadrágból és a férfi bőréből. Ahogy a pohos ember előrehajolt, hogy a lábához kapjon, Farby az arcát hasította végig a csattal. Az váratlanul leült, az arcához emelte a kezét, és egy cigarettahosszúságú és – vastagságú sebet tapintott ki. Nem volt ideje sopánkodni rajta, lesújtott a csat, ezúttal az orrnyergére. Az ütés ereje és a fájdalom egy pillanatra elvakította. Egyik kezével próbálta a fejét óvni, míg a másikkal a lány felé kapott, de az könnyűszerrel csépelte, ahol érte. A férfi gyorsan behúzta a melléhez a térdét, és két karjával igyekezett takarni a fejét. A csat egy darabig a gerincét hasogatta-vagdalta, de egy idő után Farby már nem a csattal, csak a szíjjal korbácsolta a férfi farát és combját. Mintha sohase akarná abbahagyni.

– A kulcs benn van a kocsiban, faszfej? – kérdezte két csapás között.

– Igen! – üvöltötte az ember, de Farby még püfölte egy darabig, mielőtt otthagyta volna. Ahogy végigment a fasorok között, a szíjjal, melynek kezelésébe belejött, időnként le-letarolta az almákat az ágakról.

A Charleynak nevezett férfi közben magához tért, de moccanni nem moccant, ki nem nyitotta a szemét.

– Elment, Charley? – kérdezte kis idő múlva a kövér, mert ő sem mert mozdulni vagy körülnézni.

– Remélem – felelte Charley, de egyikőjük sem mozdult, míg fel nem bőgött a kocsi motorja.

Fölmerült Farbyban, hogy hálával tartozik Larch doktornak, amiért olyan állást szerzett neki, ahol meg kellett tanulnia vezetni, de ez csak futó gondolatnak bizonyult. Megfordult a furgonnal, és visszament a csarnokhoz. Az intézőt erősen meglepte, hogy viszontlátja a lányt.

A két táblafestő asszony előtt Farby elmagyarázta neki, hogy két embere meg akarta erőszakolni. Az egyik, a pocakos, az árakat pingáló asszony férje volt. Farby azt mondta az intézőnek, hogy rúgja ki a két pasast, és adja neki az állásukat.

– Meg tudom csinálni, amit ők ketten együtt, még jobban is – jelentette ki.

Máskülönben hívja csak ki az intéző a rendőrséget, ő meg elmondja, hogy s mint támadt rá a két ember. Az asszony, akinek a férje Farbyra rátámadt, elsápadt és szótlanul állt, de a másik megismételte az intézőnek:

– Csak egy csavargó. Miért ad a szavára?

– A maga munkáját is el bírom végezni – mordult Farby az asszonyra. – Főleg azt, amit hanyatt fekve csinál. Úgy látom, maga szart se ér az ágyban – mondta Farby, és az asszony felé csettintett a szíjjal, az meg hátrahőkölt, mintha kígyó lett volna a szíj.

– Hé, az Charley öve – mondta az intéző.

– Persze hogy az – mondta Farby: Homer Wells emlékétől majdnem elfutotta a szemét a könny. – A Charley elvesztette – tette hozzá. Odament a kocsihoz, kivette a motyóját, a Groganné kabátjába csomagolt kevéske holmiját. Jó hasznát vette az övnek: szorosan átkötötte vele a kabátot.

– Nem dobhatom ki őket – magyarázkodott az intéző. – Egész életükben itt dolgoztak.

– Akkor máris hívhatja a rendőrséget – felelte Farby.

– Fenyegetőzik – mondta a kövér ember felesége az intézőnek.

– Rühellem a szarakodást – szólt oda Farby.

Az intéző kényelmes helyet adott neki a présházban.

– Addig itt maradhat, amíg megjönnek a szedők – mondta. – Nem tudom, itt akar-e maradni azután, hogy megjönnek. Néha hoznak magukkal asszonyokat, néha gyerekeket is, de ha csak férfiak jönnek, szerintem ne maradjon itt. Négerek.

– Egy darabig jó lesz – mondta Farby, ahogy körülnézett.

Itt jóval kevesebb ágy állt, mint Worthingtonék présházában, és sokkal mocskosabb, rendetlenebb volt. A York Farm kisebb és szegényebb gazdaság volt, mint a Tengernéző, és senkinek eszébe nem jutott volna gondoskodni az idénymunkások szállásának stílusáról és formájáról: a York Farmot nem Olive Worthington igazgatta. Az ottani présházban erősebben érzett az ecetszag, és a prés mögött, akár az ótvar, elszáradt törkölycsomók duzzadoztak a falon. Tűzhely sem volt a konyharészben, csak egy ócska rezsó, ami rendszerint kiverte a biztosítékot. Egy áramkörre kapcsolódott a pumpa, a daráló meg az összes, kis teljesítményű égő. A hűtőkamrában nem égett a villany, de legalább nem látszott a penész.

Mindez tökéletesen megfelelt Farbynak, aki maradandó nyomot hagyott a St. Cloud’s-i üresen hagyott és lakott épületek lerombolt helyiségeinek történetén.

– Ez a Tengernéző, amit keres – kérdezte az intéző –, mire fel keresi?

– A szeretőmet keresem – mondta Farbyka.

Szeretője lenne a lánynak?, csodálkozott magában az intéző.

Azzal elment megnézni, hogy vannak az emberei. A kövér férfi, akit a felesége elkísért a kórházba (habár nem szólt hozzá sem akkor, sem a rá következő három hónapon át), békésen tűrte, hogy összevarrják, de akkor felforrt benne az epe, amikor az intéző közölte vele, hogy elszállásolta a présházban a némbert, sőt fel is fogadta a szüret végéig.

– Felfogadtad! – kiáltotta a kövér. – Az egy gyilkos!

– Akkor jobb, ha távol tartod a farkad tőle – tanácsolta az intéző. – Ha elébe tolod a képed, bizony isten, kirúglak.

A kövér embernek eltört az orra, és negyvenegy öltéssel varrták össze, harminchárommal az arcát, és néggyel a nyelvét, melyet elharapott.

A Charleynak nevezett férfi valamelyest jobban járt, már ami az öltések számát illeti. Ő csak négyet kapott, hogy egyben maradjon a füle. De két bordája eltört, amikor Farbyka ráugrott, ráadásul agyrázkódást kapott, a dereka pedig úgy görcsölt, hogy az egész szüret alatt nem tudott létrára mászni.

– A kurva anyját – mondta Charley az intézőnek. – Nem szeretnék a szeretőjével találkozni.

– Csak kerüld a picsáját – tanácsolta neki is az intéző.

– Nála van még a nadrágszíjam? – kérdezte Charley az intézőtől.

– Ha visszakéred, ki vagy rúgva. Vegyél magadnak másikat – mondta az intéző.

– Attól ne félts. Én aztán semmit se kérek tőle – fogadkozott Charley. – Ugye nem mondott arról semmit, hogy idejön a pasija? – kérdezte, de az intéző azt felelte, hogy ha Farby a szeretőjét keresi, akkor az nem adta meg a címét, azaz faképnél hagyta.

– Isten tartsa meg, ha egyszer elhagyta – mondta az intéző, nem egyszer, nem kétszer.

– Ha ilyen nőd lenne, te nem hagynád faképnél? – kérdezte az asszony, aki csavargónak mondta Farbyt.

– Először is – felelte az intéző –, soha az életben nem lenne ilyen nőm. Másodszor pedig, ha mégis ő lenne a nőm, sose hagynám faképnél. Nem merném.

A York Farm-i présházban – a York Harbor-i tengerparttól néhány mérfölddel beljebb, Ogunquittől nyugatra, pár száz mérföldnyire Homertól – Farby az ágyban fekve hallgatta az egereket. Hol szaladgáltak, hol rágcsáltak. Az első egér, amely végig merészkedett futni Farby matracának lábvégén, akkora csapást kapott Charley szíjának csatos végétől, hogy négy sorban álló ágy fölött repült át, majd hatalmas koppanással nekivágódott a falnak. Farby nyomban föl is vette a döglött rágcsálót. Egy törött hegyű ceruzával ülő helyzetbe támasztotta az ágya lábánál álló, éjjel szekrény gyanánt használatos almaládán. Meg volt győződve róla, hogy a döglött egér afféle totemként elijeszti a többi társát, és valóban, a következő néhány órában egyetlen egér sem merészelte Farbyt zargatni. A lány a félhomályban fekve olvasta a Jane Eyre-t – körötte az üres, sötét kertben értek az almák.

A huszonhetedik fejezet vége táján lévő, a következőképpen végződő szakaszt kétszer is újraolvasta: „Régi eszményekbe, régi elhatározásokba kell most kapaszkodni.”

Azzal becsukta a könyvet, és eloltotta a lámpát. Farbyka bátran hanyatt feküdt, széles orra megtelt az almalé ecetes szagával. Homer Wells is ezt szagolja, gondolta. Mielőtt elaludt, azt súgta, jóllehet csak az egerek hallhatták: „Jó éjszakát, Napsugár!”

Másnap végig esett. Esett Kennebunkporttól Christmas Cove-ig. Az északkeleti szél olyan erősen fújt, hogy a Martklubban kikötött hajók zászlói, még ha átáztak is az esőben, a part felé mutattak, és élénken csapkodtak, ahogyan Ray Kendell homárhajója is folyvást nekicsattant a kimustrált gumikerekekkel kipárnázott mólónak.

Ray a napot a John Deere traktor alatt töltötte a Kettesben: felváltva vagy az elosztócsövet cserélte, vagy aludt. Itt aludt a legjobban: az ismerős gép alatt. Sose kapták rajta; szétvetett lába néha úgy nyúlt ki a jármű alól, akár egy halotté, mintha elgázolták vagy agyonnyomták volna. Egy-egy almaszedő ilyenkor döbbenten odakiáltott „Ray? Te vagy az?” Mire, miként az éteres kábulatából visszatérített Larch doktor, Ray Kendell fölébredt, és rendszerint így felelt: „Igen. Itt vagyok.”

– Macerás munka, ugyi? – kérdezte az aggódó munkás.

– Macerásnak macerás – felelte Ray. – De megjárja.

Az eső zuhogott, a szél olyan erősen fújt a parton, hogy a sirályok elmenekültek a szárazföld belseje felé. A York Farmon a présház falánál verődtek össze, és ideges visongásukkal fölverték Farbyt; a Tengernézőben a présház bádogtetején kuporogtak, miközben lázasan serénykedett alattuk a takarító- és festőbrigád.

Grace Lynch, mint mindig, a legrosszabb munkát fogta ki, neki kellett a negyvenhektós almaleves kádat kisúrolnia; bent térdelt a hatalmas tartályban, és mozdulatainak hangja a többiekben a rejtőző erő benyomását keltette, mintha valamely állat fészket vagy étket kotorászna. Bitang elment a présházból – a felesége szerint „falból” –, mert megállapította, hogy a futószalag ékszíja kilazult, leszerelte, és azt mondta, hogy elviszi Ray Kendellhez, hátha tud valamit kezdeni vele.

– Azt mit csinálna a Ray egy laza ékszíjjal? – kérdezte Florence Bitangtól. – Hozass újat, vagy vedd ki a másikból. Érted?

– Gondolom – felelte Bitang unottan.

– És minek neked a futószalag ma? – kérdezte Florence.

– Csak elviszem Rayhez! – mondta Bitang bosszúsan.

– Utálsz dolgozni, mi? – mondta Florence, és Bitang kisomfordált az esőbe; rámosolygott és odakacsintott Homer Wellsre, ahogy beszállt a kisteherautóba.

– Az uramnak büdös a munka – mondta Florence vígan.

– Sose bánkódj, van nála rosszabb is – mondta Irene Titcomb, mire mindenki önkéntelenül is a negyvenhektós kádra nézett, amelyben Grace Lynch lázasan súrolt.

A nyugodt és finomabb kezű Irene és Florence az ablakokat és az ablakpárkányokat mázolta a présház lakószárnyában. Az ügyetlenebbek – Homer Wells, hájkarú Diley Bunk meg a kishúga, Debra Petty – a konyha falát festették.

– Ne zavartassátok magatokat miattam – mondta Diley Bunk Debrának. – Nem gardírozlak én titeket. Ha csumizni akartok, csak rajta.

Debra Petty elpirult és mérgesnek látszott, Homer félszegen vigyorgott. Mulatságos, gondolta magában, hogy ha elviszel sétálni valakit kétszer-háromszor, megcsókolod itt-ott, szokatlan helyeken megtapizod, mindenki azt hiszi, hogy csak azon jár az eszed. Csakhogy Homer esze inkább a kádban súroló Grace Lynchen, semmint Debra Pettyn járt, aki ott mázolta vele a falat. A villanykapcsolóhoz érve Homer megkérdezte Diley Bunkot, hogy csak körülötte fesse le, és hagyja Florence-ra meg Irene-re, hogy kisebb ecsetjükkel szebben fejezzék be.

– Fessél rá nyugodtan – mondta hájkarú Diley Bunk. – Ezt minden évben megcsináljuk. Ez csak tisztasági festés. Nem akarjuk elnyerni a „Tiszta udvar, rendes ház” címet.

A villanykapcsoló mellett, szöggel beverve, gépelt papírlap lógott a falon, a gépelés már elhomályosodott, a konyha függönytelen ablakán bejövő napfényben a papír teljesen megsárgult. Valamiféle lista volt, a lap alsó felét letépték, így akármilyen lista volt is egykor, immár nem volt teljes. Homer kihúzta a falból a szöget, és már gyűrte is volna össze a lapot, hogy a szemétbe hajítsa, de akkor a szeme megakadt az első soron.

 

HÁZIREND

 

– írta az első sor.

Nocsak, a présháznak van házirendje? tűnődött magában Homer Wells, majd elolvasta a sorszámozott szabályokat.

 

1. Kérjük, ne kezelje senki a darálót vagy a prést, ha ivott.

2. Kérjük, ne dohányozzék senki ágyban fekve, és ne használjon gyertyát.

3. Kérjük, senki ne menjen fel a tetőre, különösen este, ha ivott.

4. Kérjük a présruhákat még a használat napján vagy estéjén kimosni.

5. Kérjük préselés után, AMIKOR A TÖRKÖLY MÉG NEM SZÁRADT RÁ, erős vízsugárral tisztára mosni a forgórostát!

6. Kérjük, ne vigyen magával senki semmilyen üveget a tetőre.

7. Kérjük, még ha nagyon kimelegedett (vagy ivott), akkor se aludjék senki a hűtőkamrában.

8. Kérjük a bevásárolnivalók listáját a brigádvezetőnek reggel hétig átadni.

9. Sose legyen egyszerre hat embernél több a tetőn.

 

Ha volt is még néhány szabály, Homer nem olvashatta el őket, mert valaki letépte a lap alját. Homer odaadta a kövér Diley Bunknak a szakadt papirost.

– Mi a fene akar ez lenni a tetőre mászásról? – kérdezte Debra Pettyt.

– A tetőről lehet nézni a tengert – felelte Debra.

– A frászt! – mondta hájkarú Diley Bunk. – Este a bylaki óriáskerék meg vidámpark fényei látszanak.

– Na és – mondta Homer Wells.

– Szerintem se nagy szám – jegyezte meg hájkarú Diley Bunk –, de a bokszosok imádják.

– Kiülnek a tetőre, és néha egész éjjel nézik – mondta Debra Petty.

– Jól felöntenek a garatra odafönn, azt meg lebucskáznak, néha – kiáltotta a hálórészből Florence Hyde.

– Üvegeket tördelnek, aztán meg összevagdalják magukat – tódította Irene Titcomb.

– Hát azért nem minden este – mondta Diley Bunk.

– Egyszer az egyik úgy berúgott és úgy megizzadt, hogy a hűtőkamrában nyomta el a buzgóság, s aztán arra ébredt, hogy tüdőgyulladása van – mondta Debra Petty.

– Tüdőgyulladásra nem lehet csak úgy „ébredni” – mondta Homer Wells. – Az azért jóval bonyolultabb annál.

– Nem tudtam – mondta Debra sértetten.

– Mindenesetre senki se tartja be a házirendet – mondta hájkarú Diley Bunk. – Olive Worthington minden évben szép rendesen legépeli, kitűzi, de az emberek rá se bagóznak.

– Ezek az almaszedők olyanok, mint a gyerekek – mondta Florence Hyde. – Ha Olive nem járna bevásárolni nekik, éhen is halnának.

– Semmit se bírnak maguktól elintézni – mondta Irene Titcomb. Az egyiknek bekapta az egész karját a daráló – emlékezett Diley Bunk. – A hülyéjének nemcsak a kezét, az egész karját.

– Pfuj – szólt Debra Petty.

– Hát, elég ocsmány látvány volt – bólintott Florence Hyde.

– Hány öltést kapott? – kérdezte Homer Wells.

– Furcsa egy alak vagy, tudod? – nézett rá Debra Petty.

– De a légynek se ártanak, csak magukban tesznek kárt – mondta Irene Titcomb bölcselkedve. – Mi baj van azzal, ha be akarnak rúgni a tetőn, és legurulnak róla? Nem halt még bele senki, ugye?

– Még nem – hallatszott Grace Lynch feszes, vékony, de a kád fenekéről feltörve különös módon fölerősödött hangja. Torzított hangja és az, hogy Grace Lynch nemigen kapcsolódott be semmilyen társalgásba, elnémított minden jelenlévőt.

Mindenki serénykedett, amikor Wally megállt a ház előtt a zöld kisteherautóval, kitette a saját vödrét és ecsetjét szorongató Raisey Toddot, és megkérdezte, van-e szüksége valakinek ecsetre, meszelőre vagy festékre.

– Csak egy csókra, szivi – incselkedett Florence Hyde. – Csak, hogy vigyél el a moziba – mondta hájkarú Diley Bunk.

– Csak, hogy megkérd a kezem. Kérd meg, na! – rimánkodott Irene Titcomb.

Mindenki nevetett, amikor Wally elhajtott. Már közeledett az ebédidő, Cicerézi Rézi jócskán elkésett. Rendszerint többé-kevésbé pontosan jött munkába, Herb Fowlerral együtt. Ma délelőtt elég barátságtalannak tűnt, és nem szólt hozzá senki.

– Mi a fene esz tégedet, a havibaj netán? – kérdezte Diley Bunk. – De attól még köszönhetsz – tette hozzá kis szünet után.

– Jó reggelt! – vágta oda Raisey Todd.

– Na, ne mondja, mert elrontja! – mondta Irene Titcomb. Debra Petty nekiütközött Homernak, és amikor az ránézett, kacsintott. Semmi nem történt, amíg nem jött Herb Fowler és nem ajánlotta föl, hogy elviszi a társaságot az Édesvíz úti étkezdébe.

Homer a kádra nézett, de Grace Lynch nem bújt elő, továbbra is jött a karistoló, sistergő hang a kád mélyéből. Grace Lynch úgysem fogadta volna el a meghívást. Homer azon törte a fejét, hogy neki mégis el kéne mennie, hogy megszabaduljon Grace Lynch elől, de mindenképpen meg akarta nézni a présház tetejét. Meg akarta keresni azt a foltot, amely olyan titokzatosan villogott neki a holdfényben, és most, hogy hallott a házirendről, arról, hogy látni lehet onnan a tengert – a bylaki óriáskereket! –, alig várta, hogy fölmászhasson. Ha zuhogott is.

Kiment a többiekkel együtt, hogy Grace Lynch azt higgye, ő is meglép a társasággal, és csak kint, az úton mondta Herb Fowlernak, hogy marad. Akkor érezte, hogy egyik ujja a farmere egyik első zsebébe akasz-kodik. Miután a csapat elviharzott, Homer észrevette, hogy egy óvszer lapul a zsebében. Ettől aztán még sietősebben mászott a présház tetejére.

Fölérve meglepte a sirályokat, de amikor azok hirtelen nagy zajjal felrepültek, ő visszahőkölt. Nem vette észre, hogy ott gubbasztanak a tető vele átellenben lévő, szélvédett oldalán. Az esőtől csúszott a tető, és mászás közben mindkét kezével fogást kellett keresnie a hullámlemez barázdáiban, a lábait pedig túlságosan közel kellett tennie egymáshoz. A tető nem volt meredek, máskülönben nem is bírt volna fölmászni rá. Meglepetésére néhány lécet – korhadt ötször tízeseket – talált odaszögezve a tető tenger felé néző oldalára. Padok!, gondolta. Még megdőlve is kényelmesebb rajtuk ülni, mint a bádogbarázdákon. Ahogy ott ült az esőben, próbálta elképzelni, milyen lehet innen nézelődni, de az eső miatt nem látott túl az almáskerten: a tenger teljes homályba burkolózott, és csak találgatni tudta, hogy tiszta időben hol lehet a bylaki óriáskerék meg a vidámpark fényáradata.

Már-már átázott és lemászni készült, amikor meglátta a kést. Nagy rugós bicska állt ki a tetőgerincen fekvő deszkából, műszaru nyele két helyen is megrepedt, és amikor Homer Wells ki akarta húzni a fából, a nyél kettétört a kezében. Nyilván ezért maradt ott. A törött nyélbe nem lehetett visszanyomni a pengét, így nem lehetett zsebre tenni, meg aztán alaposan kikezdte a rozsda. Maga a tető is rozsdállt, egyetlen olyan folt se akadt, amely Wally ablakába tükrözhette volna a hold fényét. Akkor Homer észrevette a törött üveget: nagyobb szilánkjai megakadtak a bádogbarázdákban. Nyilván ezekről verődött felé a holdfény, gondolta Homer.

Sörös-, rumos-, whiskys- meg ginesüvegek, feltételezte. Próbálta elképzelni, ahogy a fekete emberek éjnek idején a tetőn gubbasztva isznak, de már átázott, és a szél is erősen fújt. Hátrafélé araszolva lemászott a tető szélére – ahonnan már biztonságos az ugrás –, de megvágta magát egy szilánkkal, amit nem vett észre. Mire bement a présházba, már jócskán eleredt a vére. Ennyi vér egy ilyen kis sebből, gondolta, és eltűnődött, hogy vajon nem maradt-e benne egy kis darabka üveg. Grace Lynch biztosan hallotta, ahogyan a mosogatóban öblíti a sebét (ha nem hallotta már a tetőn is a motozását). Homer meglepetésére a nő még mindig a negyvenhektós kádban volt.

– Segíts – kiáltott Homernak. – Nem bírok kimászni.

Hazudott. Így akarta Homert a kád széléhez csalni. Csakhogy az árvák könnyen rászedhetők; az árvaházban egyszerű az élet: ahhoz képest minden hazugság kifinomultságra vall. Homer Wells izgatottan bár, de céltudatosan közelítette meg a kád peremét. Grace csont és bőr kezével villámgyorsan megragadta a fiú csuklóját, kis híján kilendítette egyensúlyából, és berántotta magához a kádba. Az anyaszült meztelenre vetkőzött nő sokkal inkább csontjainak végletes kirajzolódásával, mint meztelenségének tilalmas voltával nyűgözte le Homert. Ügy festett, mint valami csapdába esett, kiéheztetett vadállat; a testén lévő ütésnyomokból világosan látszott, foglyul ejtője rendszeresen és kíméletlenül veri. A csípőjén, combján lévő zúzódások voltak a legnagyobbak, a karja hátulján lévő hüvelykujjnyomoknak a legsötétebb kék árnyalata volt, és az apró mellén lévő sárgászöld sebhely rendkívüli haragra vallott.

– Engedj el! – mondta Homer Wells.

– Tudom, mit csinálnak ott, ahonnan jössz! – kiáltotta Grace Lynch, miközben Homer csuklóját cibálta.

– Persze – mondta Homer Wells, majd egyenként, módszeresen lefejtette magáról a nő ujjait, de az fürgén felmászott a kád szélére, és beleharapott a kézfejébe. Homernak ezért el kellett löknie, és talán meg is ütötte volna, ha nem hallják mind a ketten, ahogy Wally zöld kisteherautója a ház elé kanyarodik. Grace Lynch elengedte Homert, és rohant felöltözni. Wally nem szállt ki az autóból a zuhogó esőben, csak folyamatosan nyomta a dudát. Homer kiszaladt, hogy megnézze, mi a baj.

– Szállj be! – kiabálta Wally. – Ki kell húznunk a hülye apámat a csávából. Épp Sanbornéknál jött rá a dili.

Homer Wellsnek, aki apátlanul nőtt fel, döbbenetes volt hallani, hogy valaki lehülyézi az apját. Egy zsák Gravenstein hevert a kisteherautó utasülésén, Homer az ölébe kapta, Wally pedig végighajtott az Édesvíz úton, el a Sanborn Áruházhoz. A tulajdonos házaspár, Mildred és Bert Sanborn a Főnök legközelebbi barátai közé tartoztak, együtt jártak iskolába, és a Főnök egy darabig Millyvel járt (mielőtt megismerkedett volna Olive-val, és mielőtt Milly hozzáment volna Berthez).

A Titus Vasudvar közvetlenül a Sanborn Áruház mellett állt, és Warren Titus vízvezeték-szerelő, a Vasudvar tulajdonosa az áruház ajtajában posztolt, nem engedve be senkit, mikor Wally és Homer behajtott Szívzátonyba.

– Jó, hogy jössz, Wally – mondta Warren, amikor a két ifjú végigszaladt a tornácon. – Apádnak elment az esze.

Mildrednek és Bertnek sikerült beterelnie a Főnököt az alapvető élelmiszereknek fenntartott polcok alkotta kutyaszorítóba: a Főnök a keze ügyébe eső lisztet és cukrot magára és a padlóra szórta. Ahogy ott állt, Grace Lynchre emlékeztette Homert.

– Mi baj, Api? – kérdezte Wally az apjától. Mildred Sanborn megkönnyebbülten felsóhajtott, de Bert egy pillanatra se vette le a szemét a Főnökről.

– Bajos Api – mondta a Főnök.

– Dührohamot kapott, amikor nem találta a kutyaeledelt – mondta Bert Wallynak, de most sem fordult el a Főnöktől, arra számított ugyanis, hogy a Főnök beveti magát az áruház egy másik sarkába, és mindent ízzé-porrá zúz.

– Api, hát minek kellett neked kutyakaja? – kérdezte Wally.

– Apinak kutyapapi – felelte a Főnök.

– Mintha kihagyna az emlékezete – mondta Bert Sanborn.

– Mondtuk neki, hogy nincs is kutyája – szólt Mildred.

– Pedig emlékszem, Milly, veled is csináltam! – üvöltötte a Főnök.

– Már megint kezdi – mondta Bert. – Főnök. Főnök – fordult hozzá kedveskedve. – Mindannyian a barátaid vagyunk.

– Meg kell etetnem Blinkyt – mondta a Főnök.

– Blinky volt a kutyája gyerekkorában – magyarázta Milly Sanborn Wallynak.

– Ha Blinky élne – mondta Bert –, mindnyájunknál öregebb volna.

– Mindnyájunknál öregebb volna – ismételte a Főnök.

– Menjünk haza, Api – mondta Wally.

– Haza Api – ismételte a Főnök, de hagyta, hogy Homer és Wally kivezessék a kisteherautóhoz.

– Ide figyelj, Wally, ez nem a pia – mondta Warren Titus, miközben kinyitotta nekik a kocsi oldalsó ajtaját. – Nem érzik a leheletén se.

– Valami más baja van, Wally – erősítette meg Bert Sanborn.

– Te ki vagy? – kérdezte Homertól a Főnök.

– Homer Wells, Worthington úr – válaszolta Homer.

– Worthington úr – ismételte a Főnök.

Ötpercnyi néma csendben töltött kocsikázás után a Főnök felkiáltott:

– Mindenki kussoljon!

Hazaérve a Tengernézőbe, Olive már várta őket a kocsifelhajtón, a Főnökről tudomást sem vett, csak Wallyhoz szólt:

– Sejtelmem sincs, hogy mit ivott ma reggel, hacsak vodkát nem, mert nem érződött a leheletén. Nem engedtem volna, hogy elvigye a kocsit, ha tudom, hogy ivott.

– Szerintem, Mami, más baja van – mondta Wally. Majd Homer segítségével fölkísérte a hálószobába, levette a cipőjét, és kedvesen rábeszélte, bújjék ágyba.

– Tudod, hogy egyszer meghágtam Millyt! – kiáltotta el magát a Főnök.

– Efelől semmi kétségem, Api – mondta Wally.

– Meghágtam Millyt! Meghágtam Millyt! – rikoltozta a Főnök. Wally megpróbálta jó kedvre deríteni apját egy limerickkel; a Főnök számos ilyen tréfás költeményt tanított meg Wallynak, de a mostani versre sehogy sem bírt visszaemlékezni, pedig Wally sorról sorra végigment vele rajta.

– Api, emlékszel „A kenti dámára”? – kérdezte.

– Hogyne – felelte a Főnök, de többet nem mondott.

– Mily szegény a kenti dáma^[27] – kezdte Wally, de a Főnök csak hallgatott. – Hogy meggörbült a pinája.

– Meggörbült? – kérdezte a Főnök.

Wally ismét megpróbálta, ezúttal egyszerre csak két sorral:

– Mily szegény a kenti dáma, hogy meggörbült a pinája...

– Meggörbült a pinája! – ismételte zengve Wally. Azután folytatta:

– Mondta is: Nekem köll egy nagy munkásököl, faszt beverni bukszámba.

Istenem, gondolta magában Homer Wells. A Főnök zavarodottnak látszott: egy szót se szólt. Wally és Homer otthagyta, amikor azt hitték, elaludt.

Lent a földszinten Homer Wells azt mondta Olive-nak és Wallynak, hogy ez szerinte valamilyen neurológiai probléma lehet.

– Neurológiai? – kérdezte Olive.

– Az meg mi? – kérdezte Wally. Hirtelen felharsant a Főnök hangja:

– A bukszámba!

Homer Wells, akinek magának szokása volt megismételni a mondatok végét, tudta, hogy a Főnök ismétléseiben írmagja sincs az értelemnek. Ezt Larch doktorhoz intézett levelében is megemlítette. „Mindent elismétel” – írta a Doktor úrnak. Homer arra is felfigyelt, hogy a Főnök a legközönségesebb dolgok nevét is elfelejti; beszámolt arról az esetéről, amikor a Főnöknek egyszerűen nem jött a szó a nyelvére, miközben cigarettát próbált tőle kérni: mind Homer szivarzsebét böködte. „Szerintem nem jutott az eszébe a cigaretta szó” – írta Homer Wells. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy amikor a legutóbb vitte a Sanbornba holmi kis bevásárlás végett, a Főnök nem tudta kinyitni a kesztyűtartót. A legfurcsább szokásának pedig azt gondolta, hogy folyvást piszkálja a ruháját. „Mintha azt hinné, hogy valami szösz, piszok vagy hajszál tapadt rá – írta levelében Homer Wells. – De nincs ott semmi.”

Olive Worthington biztosította Homert, hogy a család orvosa, a Larch doktornál is öregebb aggastyán meg van győződve róla, hogy a Főnök minden nyavalyája az alkoholizmusából fakad.

– De, Mami, Perkins már rég kiöregedett a praxisból – mondta Wally.

– Az öreg Perkins doktor segített, fiam, a világra – azt hiszem, tudja, miről beszél.

– Fogadok, hogy könnyű dolga volt velem – mondta vidáman Wally.

Erre én is mérget vennék, mondta magában Homer Wells, aki azt gondolta, hogy Wally az égvilágon mindent készen kapott – nem önző vagy elkényeztetett módra, hanem mint Maine hercege vagy Új-Anglia királya; Wally gondoskodásra született.

Larch doktor válaszlevele olyan mély benyomást tett Homerra, hogy azonnal megmutatta Worthingtonnénak.

„Leírásod alapján, Homer, azt kell mondanom, hogy a kibontakozó agyi szindróma egyik fajtájáról lehet szó. Egy ilyen korú férfiú esetében nem sok kórisme közül választhatunk. A legközelebbinek az Alzheimer^[28]-féle praesenilis dementia tűnik. Ez elég ritka betegség: az Új-Angliai Orvostudományi Közleményekben kerestem ki.

A nem létező szöszök ruháról való szedegetését a neurológusok carphalogiának nevezik. Az Alzheimer-kór esetén gyakori állapotromlásra vall, hogy a beteg gyakran megismétli, amit hall. Ezt nevezi echolaliának a tudomány. Az ismert tárgyak, például egy cigaretta megnevezésére való képtelenség a tárgy fel nem ismeréséből fakad. Ezt tudományosan anomiának mondjuk. A begyakorlott vagy megtanult mozdulatokra (pl. egy kesztyűtartó kinyitására) való képesség elvesztése ugyancsak gyakori tünet. Ezt apraxiának nevezik.

Győzd meg, Homer, Worthingtonné asszonyt, hogy vizsgáltassa meg egy neurológussal a férjét. Én egyetlen neurológusról tudok Maine-ben. Csupán gyanakszom, hogy Alzheimer-kórról lehet szó.”

– Alzheimer-kór? – kérdezte Olive Worthington.

– Kór? Hogy valamilyen betegsége van? Miért, mi a baja? – kérdezte Homertól Wally.

Útban a neurológushoz Wally sírt az autóban.

– Sajnálom, Api – mondta Wally.

De a Főnök el volt ragadtatva.

A neurológus megerősítette Larch doktor diagnózisát, a Főnök pedig majd kiugrott a bőréből örömében.

– Kórom van! – kürtölte büszkén, boldogan. Akárha a gyógyulását jelentette volna be, pedig gyógyíthatatlan beteg volt. – Beteg vagyok? – mondta mámoros jókedvében.

Micsoda örömmel tölthette el az a tudat – legalábbis a közlés pillanatában –, hogy nem egyszerűen részeges. Olive-nak is nagy kő esett le a szívéről, zokogva borult Wally vállára, Homert is megölelte, megcsókolta, mégpedig olyan hevesen, mint utoljára Angela és Edina nővér. Sokat jelentett ez Olive-nak (habár már régen kiszeretett a Főnökből, ha egyáltalán valaha is szerette őt igazán), hogy emez új tudás birtokában ismét felnézhetett a férjére. Kimondhatatlanul hálás volt Homernak és Larch doktornak azért, hogy mindkettejük szemében helyreállították a Főnök becsületét.

Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Főnök elhalálozását követően sokkal inkább érződjék a megkönnyebbülés, mint a fájdalom. Egy ideje már elég világosan látszott, hogy Wallace Worthington elindult a halál útján, de az, hogy az utolsó pillanatban sikerült méltósággal, Bert Sanborn szavával szólva, „tisztességes betegségben” meghalnia, igazán kellemes meglepetésnek bizonyult.

A zátonyiaknak és a martiaknak ugyan támadt némi nehézsége a betegség nevével. A negyvenes évek Maine-jében az Alzheimer nem tartozott az ismert nevek közé. A Tengernéző alkalmazottjai különösen nehezen birkóztak meg vele, mígnem egy napon Ray Kendell mindenkinek megkönnyítette a dolog megértését.

– A Főnök archájmáj kórban szenved – jelentette be. Archájmáj! Na tessék, ez aztán a név, amit mindenki megérthet.

– Csak azt remélem, nem ragályos – mondta hájkarú Diley Bunk.

– Meglehet, csak a gazdagok kapják – szólt Bitang.

– A csudát! Ez neurológiai betegség – kötötte az ebet a karóhoz Homer, de ezt rajta kívül senki se értette.

Így aztán a Tengernéző szüretre készülődő dolgozói körében külön szójárás bontakozott ki.

– Vigyázz – mondta Herb Fowler mert még kiüt rajtad az archájmáj!

És amikor Raisey Todd késett, Florence Hyde (vagy Irene Titcomb, vagy Diley Bunk) megkérdezte tőle:

– Mi bajod? Már megint a havibaj, netán az archájmáj gyötör? Amikor pedig Grace Lynch bicegve vagy látható sérüléssel jelent meg, mindenki azt gondolta, bár senki nem mondta ki: „Biztos megkapta az archájmájt.”

– Szerintem neked orvosnak kéne menned – mondta Wally Homer Wellsnek. – Nyilván van érzéked hozzá.

– Larch doktor az orvos – válaszolta Homer Wells. – Én csak beduin vagyok.

Éppen a szüret kezdete előtt, miután friss virágot tett a présház hálószárnyába, illetve a házirendet (kisebb módosításokkal) újra legépelte és kitűzte a villanykapcsoló mellé, Olive Worthington otthont ajánlott a beduinnak.

– Gyűlölöm, amikor Wallynak elkezdődik az egyeteme – mondta Olive Homernak. – És most még inkább gyűlölni fogom, hogy a Főnök elment. Nagyon szeretném, Homer, ha maga is úgy gondolja, és itt örömét leli, ha itt maradna. Lakhat Wally szobájában. Nekem is jobb, ha éjjelre van valaki a házban, ha reggel van kihez szólnom. – Olive háttal állt Homernak, miközben kinézett a kis osztású konyhaablakon. A gumicsónak, amin a Főnök szokott ringatózni, ott imbolygott Olive szeme előtt, de egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy vajon látja-e a csónakot.

– Nem tudom, hogy a Doktor úr mit gondolna róla – mondta Homer.

– Ő azt szeretné, ha maga medikus lenne – mondta Olive. – Én is. Megkérhetem a bylaki gimnáziumot, hogy nézzék meg magát, a tudását, és mondják meg, mit kell még tanulnia. Elég... szokatlan módszer szerint tanult. A Doktor úr kívánsága, tudom, hogy minden tantárggyal megfelelőképpen foglalkozzék. – (Homer ezt Larch egyik leveléből vett idézetnek vette.) – A latinnal is – tette hozzá Olive Worthington.

– A latinnal is – ismételte Homer Wells. Szóval ebben mesterkedik az öreg Larch. Cutaneus maximus, gondolta, dura mater, a jó öreg umbilicusról nem is beszélve. – A Doktor úr akarja, hogy orvosnak menjek – mondta Homer Worthingtonnénak. – De én nem akarok orvos lenni.

– Szerintem ő csak azt akarja, hogy magának, Homer, legyen választási lehetősége, ha egyszer mégis meggondolná magát – mondta Olive. – Azt hiszem, a latint vagy a görögöt mondta.

Alighanem sokat leveleznek, vélte Homer, de csak ennyit mondott:

– Szeretek a gyümölcsösben dolgozni.

– Isten ments, hogy abbahagyja! – mondta Olive. – Szükségem is van a segítségére, különösen most, szüret idején. Nem hinném, hogy rendes gimnáziumi diák lehetne; ezt még meg kell beszélnem az igazgatóval, de szerintem amolyan kísérletképpen foglalkoznának magával.

– Kísérletképpen – ismételte Homer Wells. Hát nem kísérletképpen tesz mindent egy beduin?

Eltűnődött a présház tetején talált késen. Vajon nem csak azért került az oda, hogy ő megtalálja? És az üvegszilánk, amely azon az álmatlan éjszakán jelzett neki Wally ablakába, vajon nemcsak azért keveredett a háztetőre, hogy üzenjen neki valamit?

Homer levelet írt Larch doktornak, hogy engedélyt kérjen a maradásra. „Tanulom majd a biológiát – írta –, és minden más tantárgyat. De kell-e az a latin? Senki nem használja már.”

Honnan ez a mindentudó magabiztosság, tűnődött Wilbur Larch, aki mindazonáltal látott abban némi előnyt, hogy Homer nem tanulja az orvosi tolvajnyelvet megalapozó latint és görögöt. Akárcsak az aortaszűkület, gondolta magában Larch doktor. Az lehet viszonylag enyhe, veleszületett szívrendellenesség, mely a beteg növekedésével el is múlik, és mire egykorú lesz Homerral, a szívzörej teljesen el is múlhat, és csak tapasztalt szem ismerheti föl az aorta megnagyobbodását röntgenfelvételen. Enyhébb esetben túlzott terhelés esetén a tünet lehet hipertónia. Úgyhogy, Homer, ha nem akarsz, ne tanulj latinul, gondolta Wilbur Larch.

Ami pedig a Homer Wellsnek leginkább megfelelő veleszületett szívrendellenességet illeti, Larch doktor a pulmonáris billentyűszűkület felé hajlott. „Csecsemőkorától fogva, de kora gyermekkorában mindvégig Homer Wellsen erős szívzörej volt hallható – írta a nyilvántartás meg a hangzás végett. – Huszonegy éves korában – jegyezte föl másutt – Homer gyerekkori szívzörejét nehéz kimutatni, mindazonáltal röntgenfelvételen a pulmonáris billentyű szűkülete még mindig nyilvánvaló.” Meglehet, alig kimutatható, ezt Larch pontosan tudta, de Homer szívrendellenességét nem láthatja minden jöttment. Éppen ebben állt a dolog lényege.

„Ne tanulj se latint, se görögöt, ha nem akarsz – írta Larch doktor Homernak. – Elvégre szabad országban élünk, nemde?”

Homer Wells azonban gyanút fogott. Leveléhez Larch doktor csatolta a jó öreg Sunny Hold Homernak írt levelét. Wilbur Larch Sunnyt fafejnek, „javíthatatlan fafejnek” tartotta.

„Szia Homer! Én vagyok az, Sunny – kezdte levelét Sunny Hold. Elmagyarázta, hogy immár Robert Marsnak hívják. – A bangori Marsék, a nagy bútoros család tagja lettem” – írta Sunny.

Bútoros család?, mélázott el Homer.

Sunny hosszasan részletezte, hogy mint ismerkedett meg álmai lányával, mint vette el nőül, mint választotta inkább a bútorkereskedést, semmint az egyetemet, és hogy mennyire örül annak, hogy sikerült elszabadulnia St. Cloud’sból; Sunny hozzátette, reméli, Homernak is sikerült „kitörnie onnan”.

„És mit tudsz Foytie Stone-ról? – kíváncsiskodott Sunny Hold. – Az öreg Larch szerint Foytie-nak jól megy a sora. Szeretnék írni neki, ha megküldenéd a címét.”

Foytie címe!, töprengett Homer. Mit akar az „öreg Larch” mondani azzal, hogy „Foytie-nak jól megy a sora”? Ugyan hol megy jól a sora? Csodálkozott Homer Wells, de Sunny Holdnak csak azt írta, hogy Foytie-nak valóban jól megy a sora, s hogy valahol elhányta a címét, meg hogy az almatermesztést egészséges és megfelelő munkának találja. Homer azt is hozzátette, hogy mostanában nem jár Bangor felé, de biztosan felkeresi a „Mars Bútorházat” ha egyszer arra vetődik. Végül azzal zárta levelét, hogy nem, nem ért egyet Sunnyval abban, hogy milyen „klassz dolog lenne a St. Cloud’s-iakat összehozni”; Homer biztosra veszi, hogy ilyesmibe a Doktor úr sohase menne bele, és ő a maga részéről bevallja, hogy gyakran hiányzik neki Angela meg Edina nővér, és persze maga a Doktor úr is, de vajon nem jobb-e azt a helyet békén hagyni, ha már egyszer sikerült elhagyniuk? „Hát nem arra való? – kérdezte Sunny Holdtól levelében Homer Wells. – Hát nem arra való egy árvaház, hogy elhagyják?” Ezután írt Larch doktornak.

„Mit akar azzal mondani a Doktor úr, hogy Foytie Stone-nak »jól megy a sora« – jól megy a sora HOL? Tudom, hogy Sunny Holdnak annyi esze sincs, mint egy tyúknak, de ha a Doktor úr valamit be akar magyarázni neki, akkor nem gondolja, hogy nekem is tudnom kéne róla?”

Mindennek megvan a maga helye és ideje, ennek is meglesz, vélekedett Wilbur Larch, csakhogy mostanában elég kényelmetlenül érezte magát. Dr. Gingrich és Mrs. Goodhall maga alá gyűrte a kuratóriumot. A testület felszólította Larch doktort, hogy hajtsa végre Gingrich doktor ajánlását, és készítsen „kontrolljelentést” minden egyes árva nevelőszüleinél való sikeréről (vagy kudarcáról). Ha a papírmunka túlságosan soknak bizonyulna, javasolta a kuratórium, Larch doktor fogadja el Mrs. Goodhall tanácsát, és alkalmazzon ügyintézőt. Nincs elég elintéznivalóm magamtól is?, töprengett Larch. Lepihent a kezelőben, szippantott egy kis étert, és összeszedte magát. Ginghall és Goodrich, mondta magában. Ginghall és Goodrich, motyogta. Richhall és Ginggood! Futging és Fallrich! Felébresztette magát, és kacagott.

– Minek örül annyira? – szólt oda élesen a kezelő ajtajából Angela nővér.

– Faszball és Fing-ring! – felelte Wilbur Larch.

Azzal bőszen átvonult Angela nővér irodájába. Tervei voltak Foytie Stone számára. Fölhívta a Bowdoin Kollégiumot (ahol Foytie Stone sikeres egyetemi tanulmányokat készült elvégezni) és a Harvard orvosi karát (ahol Larch szándéka szerint Foytie kiváló eredménnyel szerzi meg a doktori címet). A Bowdoin titkárságán közölte, hogy a St. Cloud’s-i árvaház adományt kapott kifejezetten avégett, hogy fedezze egy olyan rendkívüli fiatal tehetség orvosegyetemi tanulmányait, aki készséges, nemhogy készséges, hanem odaszánt szolgája lesz a St. Cloud’s-i intézménynek. Vajon Larch doktor megnézhetné-e a Bowdoin ama tagjainak abszolutóriumát, akik az egyetem orvosi karán hallgattak? A Harvard orvosi karán kissé más történetet adott elő, most is az abszolutóriumokat kérte, de a pénz ezúttal szülészképzési ösztöndíjra szólt.

A Klára kergetése óta Larch most utazott el először St. Cloud’sból, és az első világháború óta most aludt először a kezelőn kívül, de meg kellett ismerkednie a Bowdoinnak és a Harvard orvosi karának az abszolutóriumformáival. Csak így tudott abszolutóriumot készíteni Foytie Stone-nak; kikönyörögte, hogy használhassa az írógépet, és papírt is kért hozzá:

– Egy kitöltetlen abszolutórium-űrlap tökéletesen megteszi – mondta, és úgy tett, mintha néhány érdekesebb végzett hallgatónak az adatait gépelné le.

– Látom, milyen sokan lennének tökéletesen alkalmasak – mondta mind a Bowdoin, mind a Harvard irodájában –, csak azt nem lehet tudni, hogy melyik viselné el St. Cloud’st. Nagyon el vagyunk zárva a külvilágtól – ismerte el, majd megköszönve segítőkészségüket, visszaadta az abszolutóriumokat (köztük a Foytie-ét is, megfelelően az S-ek közé besorolva).

Miután hazament St. Cloud’sba, Larch doktor levelet írt a Bowdoinra és a Harvardra, kérte, hogy küldjék el néhány olyan egykori kiemelkedő hallgatójuk abszolutóriumának a másolatát, akik, mint írta, megfelelnek a megadott szempontoknak. Foytie Stone abszolutóriumának a másolata, néhány másikkal együtt, postafordultával megérkezett.

Amikor fölkereste a Harvard orvosi karát, postafiókot bérelt Cambridge-ben Foytie nevére. Most pedig levelet írt a postamesternek, hogy a dr. Foytie Stone nevére érkező leveleket továbbítsa St. Cloud’sba. A postafiók arra az esetre is hasznosnak ígérkezett, ha az ifjú Stone doktor buzgóságától hajtva külmisszióra jelentkezik. Ekkor Larch üres borítékot küldött a cambridge-i postafiók címére, és várta annak visszatértét.

Amikor visszakapta a levelet – és meggyőződött arról, hogy a rendszer megbízhatóan működik –, kidolgozta Foytie Stone és nevelőszülei (név szerint Rybolt) történetének hiányzó részleteit, majd a kész anyagot, Foytie címével együtt elküldte a kuratóriumnak. Condor Hayről nem kellett semmit kitalálnia, csak éppen elfogta az undor a Roy Furdall név leírásától; Sunny Hold és a többi tekintetében jóformán az igazat mondta, habár alig bírta legépelni a „bútoros Marsék” szókapcsolatot hahotázás nélkül, és amikor Homer Wells esetéhez ért, nagyon alaposan megfontolta, hogyan írja le Homer szívrendellenességének a dolgát.

A kuratóriumban nem volt sem kardiológus, sem radiológus, de még egy sebész sem, csak egy öreg körzeti orvos, aki Larch meggyőződése szerint sose olvasott semmit. Gingrich doktort Larch nem tekintette orvosnak, semmibe vette a pszichiátereket, és biztos volt benne, hogy néhány szakszóval lehengerelheti Mrs. Goodhallt.

Bevallotta a kuratóriumnak (hát nem érzi mindenki hízelgőnek, ha beavatják valamilyen titokba?), hogy a szívrendellenesség dolgáról nem tájékoztatta magát Homer Wellst, elismerte kötelességmulasztását, de azzal érvelt, hogy az izgalomkeltéssel csak növelte volna az ifjú baját, és azt akarta, hogy a legénynek megerősödjék az önbizalma a külvilágban, mielőtt megterhelné őt a veszedelmes tudással, jóllehet ezt hamarosan meg akarta tenni. Larch elmondta, hogy Worthingtonékat tájékoztatta a szívproblémáról, és ezért azok talán a kelleténél is kíméletesebben bánnak Homerral; nem óhajtotta megzavarni a családot a szívzörej meglétének magyarázatával vagy a pulmonáris billentyűszűkület jellegzetességeinek a taglalásával. Szükség esetén eme részleteket készségesen bemutatja a kuratóriumnak. Jót mulatott magában Larch, ahogy elképzelte Mrs. Goodhallt a röntgenkép tanulmányozása közben.

Azzal zárta sorait, hogy ragyogó gondolatnak találta a kuratórium ajánlását, hogy az árvákról „kontrolljelentést” írjon, hogy elkészítésükben külön örömét lelte, és hogy a feladat teljesítése egyáltalán nem teszi szükségessé egy új, ügyintéző munkatárs felvételét, mert ez „az örömteli feladat” őt „határozottan új erővel” töltötte fel, hiszen, tette hozzá, mindig is utána akart járni örökbe fogadott árvái sorsának. Hiszen önkéntelenül is, külön fejtörés nélkül is ezt tette, gondolta.

A munkában kimerült, megfeledkezett arról, hogy körülmetéljen egy babát, akit Angela nővér már előkészített a műtétre. Összetévesztette az előző nap megszült kismamát az aznap kaparásra váró nővel, és közölte vele, hogy a magzata jól van, majd kicsattan az egészségtől. Étert öntött a szemébe, melyet ki kellett öblítenie.

Dühbe gurult, amiért túl sok óvszert hozatott – nagyon felduzzadt a készlet, mióta Farby nem fosztogatta. Amikor eszébe jutott Farby, nyugtalankodni kezdett, ettől megint felbőszült.

Így visszatért Angela nővér irodájába, és jelentést írt, ezúttal igazat, Copperfield Dávidról, csak azt nem mondta el róla, hogy őt Homer Wells segítette a világra és nevezte el. Képzeletével kissé feldúsította a Steerforthról szóló jelentését, megjegyezte, hogy születése minden dickensi bonyodalomtól mentesen zajlott, Angela és Edina nővér szakorvosi közreműködés nélkül is le tudta vezetni. Az igazat írta Smoky Fieldsről: a fiú harácsolta az élelmiszert, ez a tulajdonság gyakrabban ütötte fel a fejét a leányok, mint a fiúk körében, ráadásul Smokyt olyan álmatlanság is kezdte gyötörni, aminőt Larch nem tapasztalt St. Cloud’sban „Homer Wells ideje óta”.

Ezzel kapcsolatos emlékeitől nyomban könnyekre is fakadt, de hamarosan eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy megírja: ő is, Groganné is nyugtalankodik Mary Agnes Corkért: a süldő leányt Farby távozása óta gyakran kínozta a mélakór. Farbyról ugyancsak az igazat ütötte a gépbe, legfeljebb nem sorolta föl tételesen garázda tetteit. Larch azt írta Mary Agnes Corkról, hogy „talán azt gondolja, Farby örökébe lépett, csakhogy hiányzik belőle az a zsarnoki vonás, amely minden hatalmi vagy vezetői szerepkört kísér”. Annak a hatökör Gingrichnek ez tetszeni fog. – Szerepkör – mondta Larch hangosan, megvetőn. Mintha az árváknak megadatott volna az a fényűzés, hogy szerepekben képzeljék el magukat.

Önkéntelenül átment a kezelőbe, és felfújt két óvszert. Valahogy csak fel kell őket használni, gondolta. Egy színtartó irónnal az egyikre ráírta: GINGRICH, a másikra: GOODHALL. A két víg lufival a kézben Larch elindult megkeresni Angela és Edina nővért.

A leányszárnyban teázgattak Grogannéval, amikor Larch doktor rájuk talált.

– Ejha! – mondta, meglepve az asszonyokat, akik nem szoktak hozzá, hogy Larch doktor a leányszárnyban jelenjék meg, kivéve a Jane Eyre-ből való porció felolvasására, azzal pedig végképp nem barátkozhattak meg, hogy a Doktor úr gumi óvszereket nyomogasson az orruk alá.

– Dr. Gingrich és Mrs. Goodhall, ugyebár? – mondta Larch doktor, biccentve mindenkinek. Akkor elővette szikéjét, és kidurrantotta vele a két óvszert. Felettük, az emeleten a komorkórban fekvő mogorva Mary Agnes Cork a zajra felült az ágyában. A döbbenettől Morganné még morogni sem bírt.

Amikor Larch doktor otthagyta a teázgató asszonyokat, és visszament a kórházi szárnyba, Edina nővér szólalt meg elsőnek:

– Wilbur olyan sokat dolgozik – mondta óvatosan. – Kész csoda, hogy van még érkezése játszani.

Megrökönyödésében Groganné még most sem jutott szóhoz, de Angela nővér kijelentette:

– Az öreg kezd búcsút venni az eszétől.

Edina nővér ezt a megjegyzést személyes sértésnek vette, teáscsészéjét lassan visszatette a tálcára, és csak utána szólt:

– Szerintem az éter az oka.

– Igen is meg nem is – felelte Angela nővér.

– Homer Wells? – kérdezte Groganné.

– Igen – felelte Angela nővér. – Az éter, Homer Wells, az öregség meg az a két új kurátor. Minden. St. Cloud’s.

– No meg persze Farbyka – mondta Groganné, de ahogy kimondta a lány nevét, zokogásban tört ki. Az emeleten Mary Agnes Cork is meghallotta sorstársa nevét, és ő is elpityeredett.

– Homer Wells visszajön. Tudom, hogy visszajön – mondta Angela nővér, de szavait annyira elfojtotta a sírás, hogy Edina nővér kénytelen volt őt is, Grogannét is megvigasztalni:

– Ugyan-ugyan – mondta mind a kettőnek, de közben azon tépelődött: hol az az ifjú férfi vagy nő, aki gondunkat viselné?

– Ó, Urunk – kezdte Groganné. Fönn az emeleten Mary Agnes Cork meghajtotta fejét, összekulcsolta a kezét, és ha tenyerét bizonyos szögben szorította össze, a kulcscsontjában ismét érezhette a törés fájdalmát. – Ó, Urunk, gyámolíts minket a nap minden óráján, míg meg nem nyúlnak az árnyak, el nem jő az est, és a nyüzsgő világ el nem csendesedik, míg az élet baja el nem múlik, és munkánkat be nem végezzük.

Aznap éjjel a sötétben egy bagoly rikoltásával összhangban Edina nővér azt súgta: „Ámen!” miközben hallgatta, ahogyan Larch doktor körbejár, és megcsókol minden árvát, még Smoky Fieldset is, akinek az ágyában megbüdösödött az elrejtett ennivaló, és aki csak tettette az alvást.

Fönn az óriáskerék tetején, magasan a vidámpark és a bylaki tengerpart fölött Homer Wells próbálta megpillantani a présház tetejét, de sötét volt, és a présházban nem égett a villany, ám ha égett volna is, ha verőfényes nappal lett volna is, a messzeség miatt akkor sem vehette volna ki a présházat. Onnan látszottak a vidámpark legragyogóbb, az óriáskerék össze nem téveszthető fényei, de viszont semmi sem mutatkozott meg.

– Pilóta akarok lenni – mondta Wally. – Repülni akarok, de tényleg. Ha lenne pilótaigazolványom meg saját gépem, egymagam végezhetnék az egész permetezéssel az összes kertünkben. Mezőgazdasági gépet vennék, de úgy festeném ki, mint egy vadászgépet. Tiszta töketlenség azokkal az ócska traktoros permetezőkkel föl-le döcögni a tapló fasorok között.

Épp ezt tette Cuncy apja, Ray, merthogy Bitang beteget jelentett, és Everett Bunk, az intéző megkérte, hogy intézze el az éjszakai permetezést – elvégre Ray ismerte legjobban a gépet. Ez volt az utolsó permetezés szüret előtt, és a fasorok most feketéllő zöldje közt, távol az óriáskerék alatt Raymond Kendell és Vernon Lynch a permetet fúvatva zötykölődött végig a Tengernézőn.

Néha Wally is permetezett, ilyenkor Homert is tanítgatta rá. Néha Herb Fowler is kezelte a permetezőt, de éjszakai műszakban sose vállalta (– Jobb dolgom van nekem akkor – hőbörögte). Itt, a tengerpart közelében jobb volt éjszaka permetezni, mert estére elült a szél.

Wally azért nem permezett most, mert ez volt az utolsó otthon töltött estéje, mielőtt másnap reggel visszamenne az egyetemre.

– Ugye vigyázol majd Cuncyra, Homer? – kérdezte Wally, ahogyan a sziklás és a bylaki zsúfolt tengerpart fölött lebegtek. Lenn a nyár végi kerti mulatságok örömtüzei villóztak. A kerék lassan megfordulva lefelé tartott.

Cuncy utolsó évét végzi a camdeni lányakadémián, ő a legtöbb hétvégére hazajöhet, de Wallynak Oronóban kell maradnia, csak hálaadásra, karácsonyra és a nagyobb szünetekre látogathat haza.

– Persze hogy vigyázok rá – mondta Homer Wells.

– Ha repülnék, úgy értem, a háborúban – mondta Wally. – Ha bevonulnék, és ha repülnék, tehát bombáznék, akkor szívesebben ülnék B-24-esen, mint B-25-ösön. Inkább lennék stratégiai, semmint taktikai bombázó, szóval szívesebben lőnék dolgokra, mint emberekre. Én háborúban nem szívesen repülnék vadászgéppel. Akkor emberekre kellene lőnöm.

Homer Wells nem értette, miről beszél Wally; ő nem követte a háború fejleményeit, nem figyelte a híreket. A B-24-es négymotoros nehézbombázókkal stratégiai célpontokat, hidakat, olajfinomítókat, üzemanyag-raktárakat, vasútvonalakat támadtak. Ipari létesítményeket semmisítettek meg, nem katonákat. Ez utóbbi feladatra a B-25-ös közepes hatótávolságú taktikai bombázókat fejlesztették ki. Wally jobban odafigyelt a háborúra, mint a Maine Egyetemen felvett növénytani vagy egyéb kurzusaira. Homert azonban nem hatotta meg a háború, amelyet akkoriban Maine-ben „az európai háborúnak” emlegettek. Családos emberek emésztik magukat a háború miatt.

A beduinok háborúznak?, töprengett Homer Wells. És ha igen, törődnek is vele?

Homer már alig várta a szüretet, hogy láthassa végre az idénymunkásokat: a négereket. Nem tudta, miért. Olyanok netán, mint az árvák? Ők is valók valahova, meg nem is? Vajon nem igazán teszik magukat hasznossá?

Minthogy barátságot kötött Wallyval, eltökélte magában, kiveri a fejéből Cuncyt. Ehhez a bátor elhatározásához talán az óriáskerék tetején tapasztalt emelkedettség is hozzájárult. Erre az estére valóságos haditervet készítettek; Homer Wells – rendszerető árva lévén – örült, ha valami terv szerint ment végbe, még akkor is, ha e mostani nem hozta tűzbe.

A Főnök Cadillacjével elvitte Wallyt Ray Kendell homárkereskedéséhez, ahol Cuncy várta őket. Homer otthagyta a szerelmespárt. Ray késő estig permetezett, a pár pedig búcsúzóul egyedül akart maradni néhány órára, amíg Cuncy apja haza nem jön. A terv további része úgy szólt, hogy Homer elmegy Debra Pettyért, és elviszi az autósmoziba. Ez lett volna az első eset, hogy kettesben, Wally és Cuncy nélkül moziznak, és Homer azon törte a fejét, hogy vajon változnak-e a „tilos-szabad” szabályok most, hogy egyedül lesz Debrával. Ahogy Pettyék vérebei között elmasírozott, csalódott magában, amiért nem fúrta az oldalát, hogy megtudja, Debra csalódik-e benne vagy sem. Egy különösen erős kutya felugrott, és hangos csaholással az arca felé kapott, de a lánc fojtogatta a levegőbe felszökkenő kutyát, és az dühödten morogva a mellére zöttyent; alig bírt feltápászkodni. Miért tartanak az emberek kutyát?, csodálkozott magában Homer.

A moziban vadnyugati filmet játszottak, és Homer azt szűrte le belőle, hogy merő őrültség és kínszenvedés vasúton végigzötykölődni az országon; az ember legalább, gondolta ő, rendezné el a dolgot előre az indiánokkal, mielőtt elindul. A filmből egy dolog hiányzott: a rendezés, ő maga viszont azt nem bírta elrendezni, hogy felhasználhassa a Herb Fowlertól kapott munkaruhát, melyet a „biztonság kedvéért” tartott a zsebében. Debra Petty most összehasonlíthatatlanul szabadabbnak bizonyult, mint valaha, de a végső „tilos”-ból nem engedett.

– Nem! – rikoltotta.

– Nem kell úgy kiabálni – mondta Homer Wells, és elvette onnan a kezét.

– Már másodszor csinálod ugyanazt – mutatott rá számtani (és egyéb) bizonyossággal a hangjában Debra. Homer Wells kénytelen volt elfogadni, hogy a negyvenes évek Maine-jében „csőrözni” vagy „csumizni” szabadott, ahogy mondták, de az, amit annak idején Farbyval csinált – amit Grace Lynch láthatólag akart, és amit Cuncy és Wally tett (legalábbis egyszer) a „tilos” kategóriájába esett.

De hogy a csudába eshetett Cuncy teherbe?, tanakodott magában Homer Wells, miközben Debra Petty izzadt pofikája a melléhez lapult. Debra hajától viszketett az orra, de a feje fölött látta a filmet, és tanúja lehetett az indiánok elkövette mészárlásnak. Hogy a fenébe lehetett az, hogy amikor Herb Fowler még annál is gyorsabban osztogatta az óvszert, mint ahogyan Larch doktor a St. Cloud’s-i nőket ellátta, Cuncy megesett? Wallynak megvan mindene, neki meg sehogy sem fért a fejébe, hogy miért érdekli a barátját a háború. Vajon zavarna-e valaha egy árvát, hogy el van kényeztetve, hogy nem volt még próbára téve? Unatkozik-e valaha egy árva, lehet-e nyughatatlan, vagy mindez neki merő fényűzés volna? Eszébe jutott, hogy Condor Hay unta magát.

– Te alszol? – kérdezte Homertól Debra Petty.

– Nem – felelte –, csak gondolkodom.

– Min? – kérdezte Debra.

– Hogy van az, hogy Cuncy és Wally csinálja, mi meg nem? – kérdezte Homer.

Debra Petty úgy tűnt, gyanakodva fogadta a kérdést, vagy legalábbis meglepődött Homer szókimondásán, és óvatosan válaszolt:

– Nos – szólalt meg filozofikusan –, ők, Cuncy meg Wally szerelmesek egymásba, nemde?

– Persze hogy azok – felelte Homer Wells.

– No már most, te sose mondtad, hogy szeretsz – folytatta az érvelést Debra. – És én se mondtam soha, hogy szeretlek.

– Persze hogy nem – erősítette meg Homer. – A szabályok szerint tehát csak akkor lehet, ha szerelmesek vagyunk?

– Fogd fel úgy – mondta Debra Petty, és az ajkába harapott. A dolgot jóval nehezebbnek érezte, mint valaha. – Ha szerelmes vagy, de bajba jutsz, úgy értem, ha valakit teherbe ejtesz, akkor összeházasodtok. Wally és Cuncy szerelmes egymásba, de ha Cuncy megesik, összeházasodnak.

Talán legközelebb, gondolta magában Homer Wells, akkor talán igen. De azt mondta:

– Értem. – Ellenben azt gondolta: Ezek tehát a szabályok! Szóval minden a bajba jutás, a teherbe esés és a gyerek nem akarása körül forog. Az istenit, hát minden ide lyukad ki?

Fontolgatta, hogy vajon elővegye-e zsebéből az óvszert, és adja-e oda Debra Pettynek. Ha az érv abban áll, hogy csak azért nem lehet csinálni, mert valaki teherbe eshet, akkor Debra miért nem gondolja meg azt a lehetőséget, amit Herb Fowler lépten-nyomon felkínál? De ezzel az okoskodással durván kétségbe vonna minden meghittségét, abban csak nyers testiséget látna? Vajon csak ő teszi ezt?

A filmben számos emberi skalp csüngött egy lándzsáról, és Homer Wellsnek teljesen felfoghatatlan okból az indiánok olyan hűhót csaptak körülötte, mintha mesés kincs volna. Akkor hirtelenében egy nyílvessző odaszegezte egy fához egy lovassági tiszt kezét, az mindent elkövetett (bevetette a fogát is, a másik kezét is), hogy kiszabadítsa a nyílvesszőt a fából, illetve a tenyere közepéből, de az feltűnőmód meg se moccant.

Egy indián, tomahawkkal a kézben, közeledett a tiszt felé. Úgy tetszett, ezzel a katonának befellegzett, főleg azért, mert mindenáron a nyílvesszővel átlőtt kezének hüvelykujjával akarta felhúzni pisztolya kakasát.

De miért nem az ép kezét használja?, csodálkozott magában Homer Wells. De a hüvelykujj sikerrel járt, és a tiszt végül felhúzta a pisztolyt. A demonstráció alapján Homer Wells arra a következtetésre jutott, hogy a nyílvessző úgy hatolt át a kézfejen, hogy nem találta el a középső idegnek a hüvelykujj izmaihoz vezető ágát. Szerencsés fickó, állapította meg magában Homer Wells, ahogy a lovassági tiszt szíven találta az indiánt – csak a szívét találhatta el, mert az indián egy szempillantás alatt jobblétre szenderült. Különös, hogy élesebben látta maga előtt Gray Emberbonctanának kézrajzait, mint most a filmet.

Hazavitte Debrát, de sűrű bocsánatkérések közepette nem kísérte be az ajtóig: az egyik kutya eltépte a láncát, és mancsával veszettül csapkodta, fogát vicsorítva lehelte-nyálazta a vezetőoldali ablakot, melyet neki alig sikerült felhajtania. Visszakanyarodásnál Homer alig látott ki rajta.

– Helyedre, Eddy! – üvöltötte a kutyának Debra Petty, ahogy Homer elhajtott. – Mars a helyedre! Eddy! A helyedre! – De a kutya majd egy mérföldön át kergette az autót.

Eddy?, tűnődött Homer Wells. Nem adta ezt a nevet valakinek Angela nővér? Emlékei szerint igen, de biztosan olyasvalakinek, akit hamar örökbe fogadtak, ahogyan elvben mindenkit kellett volna.

Mire a homárkereskedéshez ért, Ray Kendell már hazament. Teát főzött, és mélyen repedezett kezét melegítette a sustorgó kanna fölött. Repedezett körme, mint minden gépszerelőnek, gyászolt az olajtól.

– Nofene! Túlélted az autósmozit? – kérdezte Ray. – Ülj csak le, és igyál velem egy csésze teát. – Ebből Homer elértette, hogy Cuncy és Wally kint ül a mólón, összebújva. – A turbékoló galambok nem fáznak a hidegben – szólt Ray. – Nem úgy néznek ki, mint akik befejezték a búcsúzkodást.

Homer örömmel ült le teázni Rayjel, tudta, hogy kölcsönösen megkedvelték egymást.

– Mi jót tanultál ma? – kérdezte Ray. Homer már majdnem beszámolt az autósmozizás rendjéről, de úgy vélte, Ray Kendell nem az efféle szabályokra kíváncsi.

– Semmit – válaszolta Homer Wells.

– Ne mondd, mert még elhiszem – mondta Ray. – Te olyan tanulósfajta vagy. Tudom, mert én is olyan voltam. Ha egyszer megnézed, hogyan csinálnak valamit, rögtön utána tudod csinálni. Erre gondolok. – Ray megtanította Homernak, hogyan kell olajat cserélni, zsírozni, gyertyát cserélni, az érintkezéseket tisztítani, a motort hangolni, az üzemanyag-vezetéket karbantartani, a gyújtást beállítani és a kuplungot meghúzni, ráadásul – Ray döbbenetére – Homer mindezt megjegyezte. Egyszer Homer láttára javított meg egy szelepet, és máskor megmutatta neki, hogyan kell kicserélni egy kardáncsuklót. Ezen az egy nyáron Homer többet megtanult a gépészetről, mint amennyit Wally valaha tudott. De nemcsak a kézügyességével nyerte meg Ray tetszését: Ray tisztelte a magányt, és úgy vélte, hogy egy árva jócskán megkapta a maga osztályrészét belőle.

– A hétszentségit – mondta Ray. – Nyakamat rá, hogy nincs olyan dolog, amit ne bírnál megtanulni, amire a kezed ne emlékezne, ha egyszer megismerted a fogását, bármi legyen is az.

– Persze – mondta Homer Wells mosolyogva. Eszébe jutott a Douglas-tágítók tökéletes egyensúlya, hogy miként lehetett a középső ujjbegyével kitámasztva, illetve a mutató- és a hüvelykujj közé fogva egyensúlyban tartani az egész szerszámot. Csak annyit és akkor mozdult, amennyit és amikor kellett. Milyen csodálatosan finom műszer!, gondolta Homer; a hüvelytükröt több méretben gyártották, és az egyik méret mindig megfelel. Milyen finoman lehetett beállítani az apró csavar elfordításával, hogy a kacsa pontosan tudja a hüvelyajkakat kitárni.

A huszonegy éves Homer Wells beszívta a forró tea gőzét, ült, és várta élete kezdetét.

Hazafelé menet, a Tengernéző irányában hajtva – ahogyan a szívmarti gondozott és sziklás tengerpart átadta helyét az ápolatlan, koszos és kusza zátonyinak –, Homer azt mondta:

– Te, Wally, ne válaszolj, ha nem akarsz róla beszélni, de egyfolytában azon töröm a fejem, hogy a fenébe esett Cuncy teherbe. Hát nem vigyáztatok, nem használtatok semmit?

– Dehogynem – felelte Wally. – Herb Fowler adott óvszert, de kilyukadt.

– Hogyhogy kilyukadt?

– Lyukas volt – felelte Wally. – Nem nagy lyuk, de éreztem, szivárgott belőle.

– A legkisebb lyuk is elég nagy – mondta Homer.

– Az biztos – mondta Wally. – Ide a rozsdás bökőt, hogy kiszúrta valami Herb zsebében.

– Gondolom, nem használod többé Herb óvszereit – mondta Homer.

– Az hétszentség – felelte Wally.

Miután Wally elaludt – békésen, mint egy herceg, mint egy világtól zavartalan király –, Homer kibújt az ágyból, elővette nadrágját, a zsebéből kikotorta az óvszereket, és az egyikkel kiment a fürdőszobába, vizet töltött bele a hidegvíz-csapból. A lyuk parányi volt, de a tűnyi vékony vízsugár akadálytalanul lövellt ki rajta. A lyuk nagyobb volt egy gombostűszúrásnál, de kisebb egy szögénél; Herb Fowler talán egy rajzszeget vagy körzőt használt, gondolta Homer Wells.

Csak szándékosan kerülhetett oda, az óvszer végének a kellős közepére. Homer beleborzongott a gondolatba, hogy Herb Fowler lyuggatja ki a gumikat. Eszébe jutott az első magzat, amelyet valaha látott a hulladékégetőből visszajövet. Olyan volt, mintha az égből pottyant volna oda. Emlékei közül előtolult a Three Mile Falls-i meggyilkolt magzat kinyújtott karja, meg a zöldessárga ütésnyom Grace Lynch csecsén. Talán Grace Lynch is a Herb Fowler-féle óvszerek egyike miatt kötött ki St. Cloud’sban?

St. Cloud’sban Homer megismerte a kínt, a boldogtalanság egyszerűbb formáit, a mélakórt, az erőszakosságot. Megtapasztalta a rosszindulatot és az igazságtalanságot. De ez maga a gonoszság, nemde?, kérdezte magában Homer Wells. Találkoztam-e már a gonoszsággal? A pónilófarkat nyalogató nő jutott az eszébe. Mit csinál az ember, amikor megismeri a gonoszt?, töprengett Homer.

Kinézett Wally ablakán, és a sötétben, lelki szemei előtt megjelent a St. Cloud’s-i árvaház, a víz elmosta partszakasz, az ugaron hagyott domboldal és a sűrű, bár megsebzett erdő, amely elnyelte a Foytie-ért való kiáltását. Ha ismerte volna Groganné imádságát, talán megpróbálhatta volna elmondani, de ő a maga megnyugtatására imádságul a Copperfield Dávid negyvenharmadik fejezetének a végét szavalta el. Minthogy a könyvben itt még húsz fejezet van hátra, ezek a szavak túlságosan kétségesnek tetszettek egy imádsághoz képest, és maga Homer is tétován mondta el őket magában. Nem úgy, mintha igaznak hinné, hanem mintha igazzá akarná kényszeríteni őket, mintha azáltal, hogy szakadatlan ismétli ezeket a szavakat, talán igazzá tehetné őket:

„Félrehúzódtam, hogy elsuhanhassanak mellettem ama régi napok árnyai. Elvonultak, én meg folytatom életutam történetét.”

Csakhogy Homer Wellsnek egész éjjel nem jött álom a szemére, mert őmellette nem suhantak el ama régi napok árnyai. Mint a Fowler-féle óvszereken az apró lyukakat, a régi napok árnyait sem lehetett egykönnyen észrevenni, a jelentésük ismeretlen maradt, ámde mégiscsak ott voltak.

Reggel Wally kedvetlenül elindult Oronóba, az egyetemre. Másnap Cuncy is elment a camdeni leányakadémiára. Az almaszedők megérkezése előtti napon Homer Wells – a legidősebb és legmagasabb fiú – részt vett a bylaki gimnáziumban az első emelt szintű biológiaórán. Barátnéjának, Debra Pettynek kellett a laboratóriumba kísérnie, merthogy előtte Homer az asztalosműhelybe tévedt be.

Biológiaórán B. A. Bensley^[29]A nyúl gyakorlati bonctana című munkáját használták tankönyvként; a többi diák megrettent a szövegtől és az illusztrációktól, de Homert sóvárgással töltötte el a könyv. Az újdonság erejével hatott rá az érzés, hogy mennyire hiányzik neki Gray Emberbonctana.. Már első látásra fumigálta a Bensleyt, mert amíg Gray a csont-, addig Bensley a szövettannal indított. De a tanár sem esett a feje lágyára: a halálsápadt Hood tanár úr Homer nagy megelégedésére bejelentette, hogy nem követi pontról pontra a szöveget, hanem Grayhez hasonlóan, a csontokkal kezdi óráit. Amit Homer már régen megszokott, attól most megnyugodott, és örömmel vetette első pillantását a nyúl rég megsárgult csontvázára. Az osztályban egy pisszenés nem hallatszott; némely diák undorodott. Várják csak meg a húgyivar-szervi rendszert, gondolta Homer Wells, miközben gyorsan végignézte a hibátlan csontvázat, de a gondolattól maga is megdöbbent. Rájött, hogy már alig várja, hogy eljussanak a nyúl húgy- és ivarszerveihez.

Oldalnézetből látta a nyúl koponyáját; és saját magát vizsgáztatta: meg tudja-e nevezni a részeket – játszva ment neki: koponya-, szem-, orr-, homloküreg, alsó állkapocs és felső állcsont. Nem felejtette el Klárát és a többit, akitől annyit tanult!

Ami Klárát illeti, nos, neki aligha tetsző földben helyezték örök nyugalomra a St. Cloud’s elhagyatott részében lévő temetőben. A sírba tételt felügyelő Larch doktor ezt helyénvalónak tartotta, mert magát Klárát is elhagyták, és alighanem jobban megvizsgálták, mint szerették.

Edina nővérnek a földbe gyökerezett a lába a koporsó láttán, de Angela nővér megnyugtatta, az éjszaka folyamán egyetlen árva sem távozott az élők sorából. Larch doktor Grogannéval együtt kísérte utolsó útjára Klárát, azért kérte meg erre az asszonyt, mert tudta, hogy az nem szalasztaná el egyetlen alkalmat sem, hogy elrebegje imáját. (St. Cloud’sban nem volt sem pap, sem lelkipásztor, sem rabbi, és ha kellett, valaki Three Mile Fallsból jött, hogy elmondja az igéket. Larch doktor növekvő elzárkózását bizonyította, hogy immár sose küldött Three Mile Fallsba senkiért, és inkább hallgatta Groganné áhítatoskodását, ha már szent szavaknak kellett elhangozniuk.)

Wilbur Larch életében először fakadt sírva temetésen; Groganné tudta, hogy nem Klárát siratta. Larch el sem temette volna Klárát, ha megfordul a fejében, hogy Homer Wells valaha is visszatér.

– Nos, téved – jelentette ki Angela nővér. – Még egy szent is tévedhet. Homer Wells vissza fog jönni. Idevaló, idetartozik, akár tetszik, akár nem.

Az éter miatt?, tűnődött Larch doktor. Vajon az étertől támad az az egyre erősödő érzése, hogy mostanában kiókumlálja a jövőt? Példának okáért előre jelezte, hogy levél érkezik Foytie Stone nevére, a postafiók-címről továbbítva.

– Ez valami beteges tréfa akar lenni? – kérdezte Angela nővér a borítékot forgatva.

– Azt köszönettel elveszem – mondta Larch doktor. A kuratóriumtól jött, mint számított rá. Emiatt kérték tőle a „kontrolljelentéseket” és az árvák címét. Larch tökéletesen tisztában volt vele, hogy valójában őt ellenőrizték.

A levél szívélyes jókívánságokkal kezdődött, a kuratórium, írta, Larch doktor úrtól sok mindent megtudott Foytie Stone-ról, de örömmel vennék, ha Foytie maga számolna be „St. Cloud’s-i tapasztalatairól”, bármiről, amit megosztana velük.

Wilbur Larchnak a „St. Cloud’s-i tapasztalatok” kifejezés mintha misztikus történéseket takart volna. A csatolt kérdőívtől dührohamot kapott, még ha mulatságos is volt azon töprengeni, hogy mely kérdéseket fogalmazta meg az unalmas dr. Gingrich, és melyeket a fagyos Mrs. Goodhall. Jót nevetett azon is, ahogyan elképzelte, miképpen válaszol az ostoba kérdésekre Homer Wells meg Sunny Hold meg Condor Hay meg a többiek, de a maga dolgát halálosan komolyan vette. Azt akarta, hogy Foytie Stone válaszai a lehető legtökéletesebben sikerüljenek. Azt akarta, hogy a kuratórium sose feledkezzék meg Foytie Stone-ról.

Az íven öt kérdés szerepelt. Mindegyik azon a téves feltevésen alapult, hogy a gyerekek legalább ötödik vagy hatodik évükben jártak, amikor örökbe fogadták őket. Ez – meg néhány további badarság – meggyőzte Wilbur Larchot, hogy könnyűszerrel elbánik dr. Gingrichcsel és Mrs. Goodhall-lal.

 

1. Részesült-e megfelelő felügyeletben St. Cloud’s-i élete során? (Válaszában, kérjük, térjen ki arra, hogy szeretetteljes vagy építő bánásmódban részesült-e; az feltétlenül érdekel bennünket, hogy kellett-e goromba bánásmódot elszenvednie.)

2. Részesült-e megfelelő orvosi gondoskodásban St. Cloud’sban?

3. Kapott-e megfelelő felkészítést a nevelőszüleivel való új életére? Érzése szerint körültekintő és helyes döntés alapján kerültek kiválasztásra nevelőszülei?

4. Mit javasolna, hogyan lehetne jobbítani a St. Cloud’s-i módszereken és ügyintézésen? (Pontosabban szólva simábban mentek volna-e a dolgok, ha fiatalosabb, energikusabb vagy egyszerűen nagyobb személyzet dolgozott volna az intézetben?)

5. Történt-e kísérlet az árvaház és a helyi közösség életének az integrálására?

 

– Miféle közösség? – kiáltott fel Wilbur Larch. Angela nővér irodájában az ablak előtt állt, és a kopár domboldalra meredt, amelyet Wally be akart telepíteni almafákkal. Miért nem jöttek vissza és ültették el a szaros almafákat, ha másért nem is, csak hogy a kedvemben járjanak?, tűnődött Larch.

– Miféle közösség? – üvöltötte.

Á, igen, igen, megkérhettem volna az állomásfőnököt, hogy tartson hitoktatást a gyerekeknek, hogy adja elő nekik, micsoda félelmes káoszban bolyonganak az otthontalan lelkek szerte a levegőben. Arra is megkérhettem volna ezt a derék embert, hogy mutassa meg a gyerekeknek az alsónemű-katalógusait.

Felkérhettem volna a Three Mile Falls-i gyerekverő családot, hogy hetente jöjjenek el, és tartsanak gyakorlati foglalkozást. Visszatarthattam volna egynémely kikapart nőt, és megkérhettem volna őket, hogy ugyan már számoljanak be, miért nem akarták megtartani magzatukat életüknek abban a szakaszában; vissza is hívhattam volna némely anyát. Elmagyarázhatták volna a gyerekeknek, miért kellett árván maradniuk! Ez fölötte sokat segített volna! Az isten verje meg, gondolta magában Wilbur Larch, micsoda közösség lehettünk volna, ha csak egy kicsit is fiatalosabb, életerősebb vagyok!

Hibáztam, igen, nemegyszer, gondolta, és sötét órákon keresztül meg is idézte vétkeit. Ha tudtam volna, hogyan kell lélegezte tógépet építeni, ha ki tudtam volna cserélni Foytie tüdejét.

Homer Wells pedig elmondhatja nekik, hogy nem kapott „megfelelő felkészítést” arra, hogy belebotoljon a járdára pottyant magzatba. És ugyan mivel lehetett volna felkészíteni Homert Three Mile Fallsra, a waterville-i Draper családra, a víz és rönk sodorta Kenterékre? Volt-e választásom?, kérdezte magában Wilbur Larch. Gondolom, nem kellett volna tanítványommá fogadnom.

„Azért vagyunk a világon, hogy hasznosak legyünk” – írta Wilbur Larch (Foytie Stone gyanánt) a kuratóriumnak. „Jobb cselekedni, mint bírálni” – írta az ifjú idealista, Foytie Stone. „Jobb bármit tenni, mint tétlenül bámészkodni.”

Mondd a szemükbe, Foytie!, gondolta magában Larch doktor.

És Foytie Stone megmondta a kuratórium szemébe, hogy a St. Cloud’s-i kórház a maga nemében mintául szolgálhatna. „Larch doktor úr példája nyomán lettem orvos – írta Foytie. – Az öreg Larch tele van lelkesedéssel, és át is adja azt. Ha energiát emlegetnek: nincs nála tüzesebb süvölvény.”

„Vigyázzanak a fiatalok St. Cloud’sba küldésével, az öreg Larch még agyonhajszolja őket. Még bele is betegednének. Egy hónap elmúltával már nyugdíjazásukat kérnék!”

„Azt hiszik, hogy az öreg nővérek nem végeznek derekas munkát? Hadd mondjam el maguknak, hogy amikor Angela nővér rákapcsol, azt hinnék, olimpiai versenyt néznek. A szeretetről kérdeznek, nos, ezekből az asszonyokból sugárzott a szeretet. Folyvást ölelgették, csókolgatták az embert, de azt is tudták, hogyan kell észhez téríteni valakit.”

„A felügyeletről faggatóznak – írta Foytie Stone. – Tudták, hogy baglyok ügyelnek a gyerekekre? Nos, ilyen Edina nővér is, Angela nővér is. Két bagoly, akik mindent meglátnak. A lányok mondogatták, hogy Groganné előre tudja, hogy mit tesznek majd, még mielőtt tudták volna, hogy mit fognak tenni!”

„És Önök a közösséget firtatják – írta Foytie Stone. – St. Cloud’snak nem volt párja. Igen, emlékszem, hogy az emberek leszálltak a vonatról, följöttek a domboldalra csak azért, hogy megnézzék az intézményt. Biztosan azért, mert a környéken példamutató közösségnek számított. Emlékszem ezekre az emberekre, csak jöttek-mentek, folyvást jöttek-mentek, csak azért, hogy megnézzenek minket, mintha mi volnánk Maine egyik csodája.”

Maine egyik csodája?, gondolta Wilbur Larch, igyekezvén összeszedni magát. Egy kósza fuvallat a hulladékégetőből fekete füstöt fújt be Angela nővér irodájának nyitott ablakán; a füsttől észhez tért. Ebből elég, gondolta. Még elragadtatom magam.

Történetírói erőfeszítései után ledőlt a kezelőben. Edina nővér egyszer benézett rá: ő Maine egyik csodájának tartotta Wilbur Larchot, és aggódott érte.

Maga Larch is aggodalmaskodott, amikor magához tért. Hová szaladt az idő? Az a baj, hogy meg kell maradnom, mondta magában. A történelmet át lehet írni, de az időhöz nem tud hozzányúlni, a dátumok kötöttek, az idő a maga üteme szerint halad. Még ha rábírja is Homer Wellst, hogy végezze el az orvosi egyetemet, ahhoz is idő kell. Foytie Stone-nak is kell néhány év, hogy befejezze tanulmányait. Addig ki kell tartanom, amíg Foytie megszerzi a felváltásomhoz szükséges képesítését, vonta le a következtetést Wilbur Larch.

Kedve szottyant, hogy újból meghallgassa Groganné imáját, úgyhogy kicsit korábban ment a leányszárnyba, hogy felolvassa a napi szakaszt a Jane Eyre-ből. A folyosóról kihallgatta Groganné imáját; meg kell kérnem, hogy mondja el a fiúknak is, de, tűnődött el, vajon nem zavarná meg a fiúkat, ha az imádság a maine-i hercegek, új-angliai királyok áldás nyomában vagy előtt jön? Magam is megzavarodom néha, tudta jól Larch doktor.

– Adj kegyelmedben biztos szállást, adj nekünk szent nyugodalmat és végső békességet! – mondta Groganné.

Ámen, gondolta Wilbur Larch, a fellegi szent, aki a hetvenes éveit taposta, éterfüggő volt, és úgy vélte, hosszú utat tett meg és kell még megtennie.

Amikor Homer Wells elolvasta a St. Cloud’s-i kuratórium által küldött kérdőívet, nem tudta, mi nyugtalanítja igazán. Larch doktor meg a többiek persze öregedtek, de ők amúgy is mindig „öregek” voltak a szemében. Az is megfordult a fejében, hogy mi lesz St. Cloud’sszal, amikor Larch doktor túlságosan megvénül, de ez a gondolat annyira felzaklatta, hogy nyomban visszadugta a borítékjába a kérdőívet, és A nyúl gyakorlati bonctanának lapjai közé rejtette. Meg aztán ezen a napon érkeztek meg az idénymunkások a Tengernézőbe, megkezdődött a szüret, és Homernak ezer a dolga.

Worthingtonnéval együtt fogadták a szedőbrigádot az almacsarnokban, és átvezették őket szállásukra, a présházba. A csapat fele már szüretelt a Tengernézőben, és ismerte a járást, a brigádvezetőt pedig Worthingtonné „tapasztalt vén rókának” mondta. Ehhez képest Homer egész fiatalnak vélte őt. Az idén először intézte közvetlenül Worthingtonné a brigád és a vezetőjük dolgait; korábban a Főnök maga bonyolította az idénymunkával kapcsolatos levelezést, aki mindig is azt tartotta, hogy ha az ember évről évre kitart ugyanannál a brigádvezetőnél, akkor az szüret előtt összegyűjti, szüret közben pedig kordában tartja a munkásokat.

Arthur Rose-nak hívták, és Wallyval egyidősnek – Homernál alig idősebbnek – látszott, habár valószínűleg jóval idősebb lehetett; ötödik vagy hatodik éve vezényelte már a szedőbrigádot. Worthington papa annak idején levelet írt az előző brigádvezetőnek, de Arthur Rose válaszolt helyette, és közölte, hogy mostantól fogva ő a brigádvezető, „a régi góré halálosan megelégelte a vándoréletet” – írta. Mint kiderült, az öreg góré már egy jó ideje a koporsóba szállt, de Arthur Rose derekasan végezte a dolgát. Megfelelő számban verbuválta a szedőket: alig hagyta ott a munkát egynéhány, és legfeljebb egy-két napot veszítettek el a túlzásba vitt italozás miatt. Arthur Rose a verekedések dolgában is elég jól féken tartotta az embereit, még ha egy-két nő el is kísérte őket. Ha pedig gyereket is hoztak magukkal, az jól viselte magát. A szedők gyakran lepotyogtak a létrákról, de komolyabban egyik sem sérült meg. Az almaprés körül is gyakran fordult elő kisebb baleset, de főképp az esti rohammunkában, amikor az emberek már elfáradtak és a pohár fenekére néztek. És persze, noha ritkán, a présháztető már-már szertartásos használatából is adódott baleset.

A gazdálkodás folytán Olive Worthingtont nappal melegség, éjjel azonban szertelen gyanakvás töltötte el: véleménye szerint az emberek a legtöbb esetben azért keverednek bajba, mert nem feküdtek le idejében.

Olive megírta Arthur Rose-nak, hogy a Főnök halála miatt rá hárult a Tengernézőben alkalmazott almaszedőkkel kapcsolatos ügyek intézése. Levelét a megszokott címre – egy Green nevű, dél-karolinai településen lévő postafiókcímre – küldte, Arthur postafordultával válaszolt is, kifejezte őszinte részvétét, és biztosította Olive-ot, hogy a megfelelő létszámú munkaerő, mint mindig, időben megérkezik.

Arthur tartotta a szavát. Olive, mint mindenki más, sose szólította Arthurnak, keresztnevét legfeljebb borítékok címzésekor vagy az évente küldött karácsonyi üdvözlőlapokon („Boldog ünnepeket Arthurnak!”) írta le. Homer Wellsnek soha meg nem magyarázott okoknál fogva, de talán azért is, mert a jó brigádvezetőnek meg kell adni a tiszteletet, mindenki Rose úrnak szólította.

A tiszteletadás mértéke világosan kitűnt, amikor Olive bemutatta Rose urat Homer Wellsnek.

– Homer, bemutatom Rose urat – mondta Olive. – Ő Homer Wells – tette hozzá.

– Örvendek az ismeretségnek, Homer – mondta Rose úr.

– Mostanra Homer lett a jobbkezem – mondta Olive gyengéden.

– Remek, Homer! – mondta Rose úr. Erősen megszorította Homer kezét, de szokatlanul hamar elengedte. Nem öltözött jobban brigádja tagjainál, és legtöbbjükhöz hasonlóan ő is sovány volt, rongyaiból mégis sikerült kihoznia egyfajta stílust. Kopott és koszos hajszálcsíkos, kétsoros zakót viselt, mely eredetileg azért készült, hogy gazdája szikárabbnak tűnjék, öv gyanánt pedig egy igazi selyem nyakkendőt kötött a derekára. Jó cipőt hordott – a jó cipő nélkülözhetetlen a mezei munkában –, és az övé bár öreg, szépen ki volt suvikszolva, megsarkalva, láthatóan kényelmes és erős darab. Zoknija illett hozzá. Zakóján órazseb, benne aranyóra, amely járt is; Rose úr természetessé vált mozdulattal gyakran megnézte, mintha az időnek különös jelentősége volna számára. Az arca olyan simára volt borotválva, mintha nem nőne szakálla, mintha a legkeserűbb, legfeketébb étcsokoládéból öntötték volna, a szájában pedig gépiesen forgatott egy ragyogó fehér mentoldarabot, mely mindig friss és harsány illattal vonta őt körül.

Lassan beszélt és lassan mozgott, szerényen, de eltökélten; beszéde és taglejtése egyaránt alázatra és önuralomra vallott. Ám ha az ember akkor figyelte meg, amikor mozdulatlanul és szótlanul állt, kitűnt, mennyire eleven és magabiztos.

Vénasszonyok nyara volt, kánikula, és az almavásárcsarnok elég távol esett a tengerparttól ahhoz, hogy ne érje a lágy óceáni szél. Rose úr és Worthingtonné asszony az álló és mozgó gazdasági járművek között ácsorogva tárgyalt, miközben a brigádtagok járgányaikban ülve vártak. A lehúzott autóablakok fölötti peremen fekete ujjak zenekara kalimpált. Tizenheten voltak a szedők, meg egy szakács. Olive megkönnyebbülésére egy nő sem volt köztük.

– Szép – mondta Rose úr a présházba tett virágokról. Kifelé menet Worthingtonné megérintette a házirend papírját, amit a villanykapcsoló mellé függesztett a konyharészben.

– Ugye felhívja majd mindenki figyelmét erre? Kérem szépen – mondta Olive.

– Hogyne, szerintem is rend a lelke mindennek – mondta Rose úr mosolyogva. – Jöjjenek majd vissza, Homer, és nézzék meg az első préselést – kiáltotta Rose úr, ahogy Homer kinyitotta a kisteherautó ajtaját Olive-nak. – Biztos van jobb néznivalója, filmek meg izé, de ha nincs mivel agyoncsapnia az idejét, jöjjön ki, nézze meg, hogy csinálunk egy kis almalét. Ötven hektót – tette hozzá szerényen, és lábával a port túrta, nehogy hetvenkedőnek lássék. – Nyolc óra se kell hozzá, meg vagy háromszáz láda alma – mondta Rose úr. – Ötven hektó – ismételte büszkén.

Miközben hajtottak visszafelé a csarnokhoz, Olive Worthington azt mondta Homernak:

– Rose úrnak csak úgy ég a keze alatt a munka. Ha a többiek is úgy dolgoznának, mint ő, jutnának egyről a kettőre. – Homer nem értette Olive hangütését. Feltétlenül volt benne csodálat, együttérzés és szeretet, de benne volt az a fajta keménység is, amelytől előítéletté kövülnek vélekedések.

 

 

A York Farm szedőbrigádjában volt két nő és egy gyerek – Farby szerencséjére, aki ilyenformán biztonságban érezhette magát a présházban, és ott maradt. A két nő közül az idősebbik, a nagymama főzött a brigádra, és vigyázott a már nemlétig csendes unokájára, míg az öregasszony lánya kinn szedte az almát a többiekkel. Csak egy kinti zuhanyozónál lehetett mosakodni. A présház mögötti salakpadozaton állt a tákolmány egy valamikori szőlőlugas rozsda marta rácsai alatt. Először a nők zuhanyoztak minden este. Szigorúan tilos volt a kukucskálás. A York Farm jámbor brigádvezetője – őt elkísérte a felesége, a gyereke és az anyósa – semmi kifogásolnivalót nem látott abban, hogy Farby az embereivel együtt lakjon a présházban.

A brigádvezetőt mindenki „Inkább”-nak szólította, mert bármihez fogott, búskomoran mindig hozzáfűzte, hogy inkább tenne valami egészen mást. Korántsem tudott olyan magabiztosan parancsolni, mint Rose úr, társait pedig végképp nem bírta felvillanyozni: nem is urazta senki. Az almát egyenletesen, ha nem is különösebben gyorsan szedte, a nap végén mégis mindig száz ládánál többet számolt el; Farbynak már az első nap feltűnt, hogy a szedőktől jutalékot kap. Minden húsz láda után egy őt illette meg.

– Végtére is én kerítem nekik a munkát – magyarázta Inkább Farbynak. Mind azt hajtogatta, hogy a körülményekhez képest a jutaléka „inkább” csekélységnek mondható, de sose utalt rá, hogy Farby bármivel is tartoznék neki. – Végtére is nem én kerítettem magácskának a munkát – mondta vidáman.

Harmadnapra Farbynak már sikerült nyolcvan ládát megszednie, és besegített a palackozásnál is. Mégis el volt keseredve, miután adandó alkalommal megkérdezte, hogy hallott-e valaki a Tengernéző Almáskertről, de senki nem hallott.

Talán mert Farbynál valamelyest kevésbé cinikusan szemlélte az életet, Homer Wellsnek több mint három nap kellett hozzá, hogy felfedezze: Rose úr jutalékot csikar ki embereiből. Ő volt a legszaporább szedő az összes közül, jóllehet sose látszott kapkodni. Soha nem potyogtatott, soha nem ütötte a vászonbödönbe szedett almáját a létrának. Egymaga megszedhetett volna napi száztíz ládával is, de mint Homernak feltűnt, még az ő iramához képest is sok volt a napi százötven-százhatvan láda. Jutalékul ő csak negyvenládánként egyet vett el, de tizenöt fős brigádjából senki nem szedett napi nyolcvan ládánál kevesebbet. Rose úr pillanatok alatt megszedett fél tucat ládával, s utána pihent egy kicsit, vagy felügyelte a többiek munkáját.

– Lassabban, George – figyelmeztetett. – Összetöröd az almát, aztán mire lesz jó az?

– Almalének – felelte George.

– Annak – mondta Rose úr. – Csakhogy a léalmának öt cent ládája.

– Jó-jó – morogta George.

– Jó bizony – állapította meg Rose úr. – Jó, ha a vége jó. Harmadnap esett, és leállt a szedés: csúszik az alma, csúszik a szedő is, és könnyebben sérül a gyümölcs.

Homer ment megnézni, ahogy Bitang és Rose úr levezényli az első préselést, ügyelve, hogy a fröcskölés hatókörén kívül maradjon. Két embert állítottak a préshez, kettőt a palackozáshoz, óránkénti váltásban. Bitang egy dologra ügyelt: a présdeszkák egyenesen feküdjenek egymáson, mert ha nem, ripityára törik a gép, a háromládányi összesajtolt alma, negyven-ötven liternyi almalé, a törköly pedig repül mindenfelé. A présen dolgozók gumikötényt viseltek, a palackozók gumicsizmát. A daráló duruzsolása azokra a hangokra emlékeztette Homert, amelyeket St. Cloud’sban csak elképzelni tudott: a szalagfűrészek fülhasogató nyirogását álmaiban és álmatlanságában. A szivattyú szívta, a csőr okádta a magokból, héjból, húsból, olykor férgekből álló pépet. Úgy nézett ki, mint amit Angela nővér egyszerűen kipakolásnak nevezett. A prés alatti teknőből az almalé alázubogott a forgó rostán át a negyvenhektós kádba, ahol Grace Lynch nemrégen felajánlkozott Homernak.

Nyolcórai valóban megfeszített munkával elkészült az ötven hektó almalé. A futószalagon csörögve szaladtak a megtöltött palackok egyenesen a hűtőkamrába. Egy Ágasnak hívott ember azt az utasítást kapta, hogy öblítse le a forgó rostát és a kádat; a nevét onnan kapta, hogy mindig ügyesen kúszott a magasabb ágakon, és megvetette a létrát. A Hős névre hallgató férfi mosta a présszöveteket; Bitang mesélte róla Homernak, hogy Hős egyszer valami nagy hőstettet hajtott végre.

– Csak ezt hallottam róla. Már évek óta jár ide, de egyszer hős volt. Egyszer az életben – tette hozzá Bitang, mintha több szégyen tapadna az ember hőstetteinek a ritkaságához, mint amennyi dicsőség járna azért, amiért egy pillanatra reá ragyogott a nap.

– Unalmas volt, mint a böjti prédikáció, ugye, Homer? – kérdezte Rose úr, de Homer hazudott, azt felelte, hogy nagyon érdekesnek találta; nyolcórányi lődörgés egy almaprés körül alighanem felülmúl minden szentbeszédet, nemcsak a böjtit. – Jöjjön át éjszaka, akkor érzik istenigazából a présmunka íze. – Rákacsintott Homerra, azt feltételezve, hogy valami nagy élettitkot tett tisztába egy szemvillanás alatt, majd átadott Homernak egy bögre almalét. Homer egész nap ezt a nedűt kortyolgatta, de Rose úr olyan ünnepélyes mozdulattal nyújtotta felé – az éjjeli préselésben való részvételről szóló egyezség megpecsételése gyanánt –, hogy Homer elfogadta és kiitta; a rummal dúsított almalétől Homer arcát azonnal elfutotta a vér, és lángolt a torka. Rose úr minden különösebb nélkül visszavette a bögrét, a néhány maradék korttyal pedig az Ágasnak becézett embert kínálta meg, aki anélkül hörpintette fel, hogy megmozdította volna a kezében lévő tömlőt.

Amikor Homer Wells berakott a kisteherautóba néhány üveg almalét, látta, hogy a bögre Bitang kezéből a Hősébe vándorol – mindez Rose úr nyugodt felügyelete alatt, aki senkinek nem tárta föl a rum forrását. A „rejteni való ajándék” kifejezés ötlött fel Homer fejében Rose urat illetően; sejtelme sem volt, honnan származott a szókapcsolat, hacsak Charles Dickenstől vagy Charlotte Brontëtól nem. Azt ugyanis nehezen hitte, hogy Gray Emberbonctanából vagy Bensley A nyúl gyakorlati bonctanából.

A műveleteket szemmel tartó Rose úr nem mozdult feleslegesen. Ezt a tulajdonságot Homer eleddig csak a természetesen egészen más Larch doktorral társította.

A csarnokban a munka átmenetileg leállt az eső miatt, amit a csomagolósoron elfoglalt helyükről hájkarú Diley Bunk és a többi asszony búskomoran nézett.

Senki sem lelkesedett különösebben a Homer hozta almaléért. Az első préselésnek mindig íztelen s híg a leve. Ilyen a korai McIntosh meg a Gravenstein. Októberig nem kapni jó almalevet, magyarázta Bitang Homernak, amit ünnepélyes főbólintással Rose úr is megerősített. A jó almaléhez későn érő fajta kell, Golden Delicsesz, Winter Banana és persze Baldwin vagy Russet.

– Az almalének nincs füstje októberig – mondta hájkarú Diley Bunk, és csüggedten letüdőzte a cigarettafüstöt.

Homer Wells, ahogy Diley Bunkot elhallgatta, olyannak érezte az életét, mint a nő hangját: unalmasnak. Wally elment, Cuncy elment, a nyuszibonctan pedig sehol sem volt Klárához; az idénymunkások, akiket Homer olyan kíváncsian várt, dolgos, egyszerű embereknek bizonyultak: életük szüntelen robot. Vajon anélkül nőtt fel Homer Wells, hogy felismerte volna, hogy mikor? Vajon időközben nem történt semmi különleges?

Már négy napja kiváló almaszedő időjárásban dolgoztak a Tengernézőben, amikor Bitang szólt, hogy éjjeli préselés lesz, és Rose úr ismét hívta Homert a présházba, mert „érzik a présmunka íze”. Homer csendesen megvacsorázott Worthingtonnéval, és csak miután segített elmosogatni, mondta, hogy kimenne segédkezet nyújtani a préselésnél; tudta, hogy akkor már két vagy három órája keményen hajtottak.

– Látom, Homer, szereted megfogni a munka végét – mondta Olive elismerőn.

Homer Wells vállat vont. Hideg, felhőtlen éjszaka volt, a lehető legkedvezőbb időjárás a McIntosh fajtának: meleg, derűs nappalok, hideg éjszakák. Nem volt azonban olyan hideg, hogy a présház felé mentében Homer ne érezze az almaillatot, és nem volt olyan sötét sem, hogy csak a földúton tudjon menni: átvághatott a kerteken. Minthogy nem az úton érkezett, észrevétlenül tudta megközelíteni a présházat.

Egy darabig a gépterem lámpáinak fénykörén kívül ácsorgott, és figyelte a benn dolgozók hangját, beszédét, nevetését, illetve a tetőn gubbasztok csevegését és kacarászását. Homer Wells hosszasan hallgatózott, és csak lassan döbbent rá, hogy amikor ezek az emberek nem tesznek külön erőfeszítést arra, hogy fehér emberrel is megértessék magukat, egy árva hangot nem ért a szavukból. Még Rose úréból sem, pedig az ő tiszta hangja egy-egy nyugodt, ámde hangsúlyos közbeszólással meg-megszakította a hangfolyamot.

 

 

A York Farmon ugyancsak préseltek aznap este, de mindez Farbyt egy cseppet sem érdekelte, nem kívánta sem a folyamatot, sem a nyelvjárást megérteni. Inkább a brigádvezető tudtára adta, hogy az emberei zokon veszik, ha ő is dolgozik a présnél vagy akár csak a palackozásnál, mert a bérpótlékukat kurtítja meg vele. Farby egyébként is elfáradt a szedésben. Présházi ágyán feküdt, és a Jane Eyre-t olvasta; a hálóterem másik végében egy férfi aludt, de Farby olvasólámpájától ő békésen hortyogott – besörözött; Inkább csak a sörivást tűrte. A sört a hűtőkamrában tárolták, a gépterem mellett; a gép kezelése közben az emberek beszélgettek és iddogáltak.

Inkább brigádvezető barátságos felesége, Sandra Farbytól nem messze ült egy ágyon, és az egyik szedő nadrágjának cipzárját igyekezett megjavítani. A férfit Sammynek hívták, és csak egy nadrágja volt, így aztán percenként átjött a gépteremből megnézni, hogy áll a nadrágja. Túlméretezett, buggyos alsónadrágja bütykös térdét verte pipaszárlába fölött.

Sandra anyja, akit mindenki Mamának szólított, és aki egyszerű, de kiadós ételekkel traktálta a csapatot, hatalmas halomként a Sandra melletti ágyon feküdt, a kijárónál jóval több pokróccal betakarva. Mindig fázott, de másra sohase panaszkodott.

Sammy sört kortyolgatva ismét belépett a hálóterembe, s hozta magával a gépterem almapépszagát; a lábát összefröcskölte a pép.

– Nem csoda, hogy ilyen lábakkal vissza akarod kapni a nadrágod – mondta Sandra.

– Mi van vele? – kérdezte Sammy.

– Vagy beszorult a cipzár, vagy leszakítottad a nadrágról – felelte Sandra.

– Minek az a nagy sietség egy cipzár miatt? – kérdezte Mama anélkül, hogy testének lomha halma megmozdult volna.

– Bassza meg! – mondta Sammy, és visszament a gépterembe. A daráló fogai közé elég gyakran beszorult valami – egy vastagabb szár vagy zsúfoltabb magház –, és ettől úgy felvinnyogott a gép, mint amikor csomón akad meg egy körfűrész.

Ilyenkor a Mama megszólalt:

– Most kapta be valamelyik kezét. – Vagy: – Most darálja péppé valamelyik fejét, mert berúgott és beleesett.

Mindezek ellenére Farbynak sikerült olvasnia. Véleménye szerint nem kerülte az embereket. A két asszony kedves volt hozzá, mikor meglátták, hogy nem akarja őket bántani. A férfiak becsülték a munkáját, és tiszteletben tartották távollévő fiúja miatt érzett fájdalmát. Bár kicsit kötekedtek vele, nem akartak ártani neki.

Az egyiket Farby sikeresen beugratta, és a hazugság, mint tudta előre, körbejárt a szedők közt. A fickót Szerdának hívták, hogy miért, azt Farby soha nem tudta meg, de nem is érdekelte a dolog annyira, hogy kérdezősködjék.

Létráját megakasztotta egy ágban, amelyről fürtökben lógott alá a termés, és igyekezett úgy kivenni, hogy ne verje le a földre az összes termést; az a bizonyos Szerda segített neki, ő meg azt mondta:

– Jó szoros a gatyám, mi?

Szerda megnézte, és azt mondta:

– Az, ha jobban megnézem.

– Látszik minden a zsebében, igaz? – kérdezte Farby.

Szerda megint odanézett, de csak a félig nyitott szaru hajcsat furcsa sarlóformáját látta, amelyre szorosan ráfeszült a kopott farmer. Ezt a csatot Mary Agnes Cork lopta Cuncytól, és tőle vette el Farby. Azt képzelte, hogy egy napon olyan hosszú haja lesz, hogy használni tudja majd a csatot. Addig azonban zsebkés gyanánt tartotta a jobb oldali zsebében.

– Mi az? – kérdezte Szerda.

– Faszkés – felelte Farby.

– Milyen kés? – csodálkozott Szerda.

– Hallottad – mondta Farby. – Kicsi, de borotvaéles. És csak egy dologra jó.

– Éspedig? – kérdezte Szerda.

– Faszmakkot vágni – felelte Farby. – Egy mozdulat az egész, könnyen megvan. Csak a makkot.

Ha a York Farm-i szedők a bicskások fajtájába tartoztak volna, egyikőjük talán megkérhette volna Farbyt, hogy ugyan mutassa meg a faszkést, hogy a bicskások baráti társasága megcsodálhassa a különleges szerszámot. De senki nem kérte rá, és így senki se fogta hazugságon Farbyt. Ehhez kapcsolódott még egy sereg olyan történet, amely megerősítette a York Farm-i szedők ama mögöttes és nyugtalanító gondolatát, hogy Farbyval nem érdemes ujjat húzni. Farby közelében még a sörivók is türtőztették magukat.

A York Farm-i szedők sörivása egyetlen kellemetlen következménnyel járt: az embereknek gyakran kellett könnyíteniük a hólyagjukon, amivel szemben Farby nem emelt kifogást, ha nem a présház közelében tették.

– Hé! Te meg mi a faszt csinálsz? – rivallt ki az ablakon, ha meghallotta, hogy valaki az ablak alatt vizel. – Nem akarom egész nap a húgyodat szagolni! Tűnés a ház mellől! Elment az eszed? Csak nem félsz a sötétben?

Sandra és a Mama nagyon megkedvelte ezért Farbyt, sőt külön megtetszett nekik a refrén, és ha valakit vizelni hallottak, kórusban üvöltötték:

– Elment az eszed? Csak nem félsz a sötétben?

De ha tűrték is Farby keménységét, vagy ha azzal megnyerte is tetszésüket, nemigen szenvedhették, hogy olvas. Csak ő olvasott, és időbe tellett, amíg ráébredt, hogy ezek az emberek milyen barátságtalan dolognak gondolják az olvasást, mennyire sértettnek érzik magukat, amikor a könyvét bújja.

Amikor aznap este befejezték a préselést, és már mindenki az ágyában feküdt, Farby megkérdezte, mint mindig, hogy zavarja-e valakit az olvasólámpája.

– A lámpa senkit nem zavar – felelte Szerda.

A többiek egyetértően mormogtak, majd Inkább szólalt meg:

– Emlékeztek Cameronra? – Mire felnevetett az egész háló, ő pedig elmagyarázta Farbynak, hogy Cameron évekkel azelőtt dolgozott a York Farmon, és olyan nyámnyila volt, hogy lámpa nélkül nem bírt aludni.

– Aszitte, hogy felfalják az állatok, ha elolcsa a villant! – mondta Sammy.

– Milyen állatok? – kérdezte Farby.

– Hát aztat nem tudta – mondta valaki.

Farby folytatta az olvasást, de kisvártatva megszólalt Sandra:

– Nem a lámpa zavar minket, Farby.

– De nem ám – erősítette meg valaki. Farby egy darabig nem tudta mire vélni a dolgot, aztán észrevette, hogy ágyában fekve mindenki feléje fordult, és őrá mered mogorván.

– Jó, jó – mondta Farby. – Ki vele, mi nyomja a begyeteket?

– Mi a nyavalyát olvasol különben is? – kérdezte Szerda.

– Úgy-úgy – tódította Sammy. – Mit eszel azon a könyvön?

– Mint a többi könyvön – felelte Farby.

– Nem semmi, hogy bírod olvasni, mi? – kérdezte Sammy.

– Mi? – kérdezte Farby.

– Hát, ha magának tetszik – mondta Inkább –, akkor tán minekünk is megtetszhetne.

– Azt akarjátok, hogy felolvassam hangosan? – kérdezte Farby.

– Egyszer nekem olvasott valaki – mondta Sandra.

– Hát én nem – mondta Mama. – De nem is az apád!

– Nem is azt mondtam – felelte Sandra.

– Nem is – szólt valaki.

Farby látta, hogy a férfiak felkönyökölnek az ágyukban, és várnak. Még Mama is Farby ágya felé fordította teste lomha halmát.

– Kuss legyen mindeniknek – kiáltotta el magát Inkább.

Farby életében először: félt. Minden vesződése és gyötrelmes utazása ellenére úgy érezte, valahogy tudta nélkül visszakeveredett a leányszárnyba. De nem csak erről volt szó. Életében először fordult elő, hogy valakik elvártak tőle valamit; azt tudta, hogy mit jelent neki a Jane Eyre, de mit jelenthetne őnekik? Felolvasta már olyan kicsi gyerekeknek, akik a felét se értették, de azok árvák voltak, és rabjai a felolvasás megszokásának. Az árvaházban a megszokás számított.

Farby ekkor már harmadjára vagy negyedjére járta végig Jane Eyre-rel az útját. Azt mondta:

– A kétszázhatvankettedik oldalon tartok. És sok minden történt előtte.

– Olvassad csak – Sammy.

– Talán az elején kéne kezdenem – vetette föl Farby.

– Olvassa csak, ahun magának olvasná – mondta nyájasan Inkább. Farby, bár a hangja soha addig nem remegett, elkezdte:

– „A szél bömbölve rázta a kapura lugas módjára ráboruló hatalmas fákat...”

– Mi az, hogy „lugas módjára” – kérdezte Szerda.

– Hát, hogy úgy, mint egy lugas – felelte Farby. – Rácsüng, rálóg a kapura, mondjuk, mint a szőlő vagy a rózsa.

– Mint a zuhanyzónál – mondta Sandra.

– Úgy – szólt valaki.

– „De az országút mindkét irányban – folytatta Farby az olvasást – csendes volt és elhagyatott...”

– Hogyhogy elhagyatott? – kérdezte Sammy.

– Hogy nem volt ott senki – magyarázta Farby.

– Ne kotyogjatok mán bele mindig – csattant fel Sandra.

– De ha eccer nem ércsük? – morgott Szerda.

– Kuss legyen végre! – kiáltotta Mama.

– Olvassa csak – mondta Inkább Farbynak, mire az megpróbálta folytatni.

– ”...csak a felhők árnyai kergetőztek rajta” – olvasta Farby.

– Mik kergetőztek? – kérdezte valaki.

– A felhők árnyékai – felelte Farby.

– És hol? – kérdezte Szerda.

– Az úton, agyalágyult – mondta Sandra. – Figyelj oda!

– „Könnyes lett a szemem, ahogy az országút hosszú, halvány vonalát kémleltem. A csalódottság és a türelmetlenség könnye volt ez, szégyelltem magam érte, és sietve letöröltem...”

– Legalább tudjuk, hogy mit – szakította meg az olvasást Szerda.

– „Nem mozdultam a kapuból. A hold teljesen visszavonult...” – A dunnát nem húzta magára? – vágta közbe Sammy.

– Csönd legyen! – kiáltotta Mama.

– „A hold teljesen visszavonult, összehúzta ablakának sűrű felhőfüggönyeit. Sötét volt az éjszaka...”

– Mán kezd izgalmasnak lenni – kotyogott közbe Szerda.

– „A szélvihar esőt hozott. – Farby már előre, a tudtuk nélkül szélviharrá változtatta a fergeteg szót. – »Ó, csak jönne már! Ó, csak jönne már!«, fohászkodtam, és valami rossz előérzetem támadt.” – Farby itt abbahagyta; könnybe lábadt a szeme, és elmosódtak előtte a betűk. Senki nem szólt egy jó darabig.

– Mije támadt? – kérdezte Sammy riadtan.

– Tudom is én! – vágta rá Farby. – Biztosan félt.

Valamennyi tiszteletet kiváltott a fekvő szedőkből Farby zokogása, de azután Sammy ismét megszólalt:

– Biztosan rémregény.

– Minek olvas maga rémregényt elalvás előtt? – kérdezte Inkább barátságos aggodalommal a hangjában, de Farby eloltotta olvasólámpáját, és behúzódzkodott a takaró alá.

Amikor kialudt minden lámpa a teremben, Farby érezte, hogy Sandra odaül mellé az ágyára; ha a Mama ül oda, abba sokkal inkább beleremegett volna az ágy.

– Én a helyedbe’ elfelejteném azt a te szeretődet – suttogta Sandra. – Ha nem mondta meg, hová megy, akkor legfeljebb kötelet érdemel, és nem azt, hogy bánkódj miatta. – Azzal megsimogatta Farby homlokát, ilyet Groganné óta senki nem tett. Farby rádöbbent, hogy hiányzik neki Groganné, és emiatt egy darab ideig nem Homer Wellsen járt az esze.

Miután a többiek mind elaludtak, Farby megint meggyújtotta olvasólámpáját: ha a Jane Eyre másoknál kudarcot vallott is, Farbynak mindig bevált, segített neki, és most szüksége volt a segítségére. Húszegynéhány oldalt elolvasott, de Homer Wells nem ment ki a fejéből. „El kell szakadnom öntől mindörökre – olvasta rémülten. – Idegen környezetben, idegen arcok között új életet kell kezdenem.” És ez az igazság mindörökre becsukatta Farbyval a könyvet. Farby becsúsztatta azt a matrac alá, és ott is hagyta: végleg. Ha azonban a Copperfield Dávidnak azt a passzusát olvassa, amelyet Homer Wells olyannyira szeretett és annyiszor elismételt magában reményteli imádság gyanánt, akkor a Copperfield Dávidot is a sutba hajította volna. „Félrehúzódtam, hogy elsuhanhassanak mellettem ama régi napok árnyai.” Aztán belelóg a kezed a bilibe, és felébredsz, gondolta volna Farby. Tudta, hogy a régi napok árnyai mindéltig hozzátapadtak őhozzá és Homerhoz. Így aztán Farby álomba sírta magát. Nem reménykedett benne, de eltökélte magát, és lelki szemével a sötétségben Homer Wellst kereste.

Ám aznap este hiába kutatta volna: Homer annyira elrejtőzött a Tengernéző gépterméből kivilágló fény elől. És ha tüsszent, megbotlik vagy bármilyen neszt csap, a daráló meg a prés zakatolásában észrevétlen maradt volna. Figyelte, ahogy a vörösen izzó szemű cigarettavégek felszökellnek, majd megállapodnak a háztető fölött. Amikor átfázott, bement megnézni a préselést, és inni egy almaleves rumot.

Rose úr örült neki, és mindjárt meg is kínálta egy pohárral az italból: almalé alig hígította, majd együtt hallgatták a daráló- és szivattyúkoncertet. Egy bizonyos Jack, akinek a torkán szörnyű sebhely éktelenkedett – nyilván paraszthajszálon függött egyszer az élete –, öntötte az almát a garatra. Egy Narancsnak hívott alak rakta helyükre a présdeszkákat, és féktelen büszkeséggel vette tudomásul, amikor lefröcskölte a présgép. Azért becézték így, mert egyszer be akarta festeni a haját, de narancssárgára sikeredett – ebből persze akkor már semmi sem látszott. Jack és Narancs keményen dolgozott, a szemük se rezzent a prés fröcskölésére, mindenesetre Homer úgy érezte, hogy a látszatra józan Rose úr kézben tartja a dolgokat, ő vezényli az embereket és gépeket, mégpedig a lehető legnagyobb iramot diktálva.

– Igyekezzünk befejezni még éjfél előtt – mondta Rose úr nyugodtan. Jack leállította az almapép folyását a présbe, Narancs beemelte a présfedőt a pépre.

A terem másik végében két ismeretlen ember szorgalmasan palackozott. Az egyik felkacagott, a másik is csatlakozott hozzá, oly hangosan hahotáztak, hogy Rose úr is felfigyelt rájuk:

– Mit nevettek, mint az eszetlenek?

Az egyiknek beleesett a cigarettája a kádba, hangzott a magyarázat. Erre már Jack és Narancs is röhögött: Homer mosolygott, de Rose úr csöndesen annyit mondott:

– Akkor szedd csak ki, fiam. Nem kell az senkinek, hogy elcseszd az almalét.

A három ember erre elcsöndesedett, csak a gépek kattogtak és locskoltak.

– Gyerünk – mondta Rose úr. – Kihalászni azt a bagót!

Aki a cigarettáját elvesztette, belebámult a negyven hektollteres kádba, mely csak félig telt meg, de úszómedencének is megtette volna. Kilépett gumicsizmájából, de Rose úr azt mondta:

– Nemcsak a csizmát. Minden ruhát le, aztán zuhany. Pattanj, mert mindján felkel a nap!

– Mit? – mondta az ember. – Nem fogok én levetkőzni és megmosdani, hogy ott úszkáljak!

– Retkes vagy, öcsi – mondta Rose úr. – Ne húzd itt nekem az időt.

– Ha olyan sietős magának – feleselt a férfi –, ne húzza maga. Ha nem akarja, hogy az a csikk ott legyen, halássza ki maga.

Akkor Narancs odafordult a cigarettáshoz, és azt kérdezte:

– Ide figyelj, te, mér gyüttél ide, mi?

– Mér, hát mér? – kérdezett vissza.

– Minek jöttél ide, ember? – ismételte meg a kérdést Narancs.

– Mondjad, hogy almát szüretelni – tanácsolta Jack.

– Hogy mit mondjak? – kérdezte a férfi.

– Csak annyit mondjál, hogy szüretelni akarsz – ismételte Jack. Ebben a pillanatban Rose úr karon fogta Homert, és azt mondta:

– Nézzük meg, barátom, mit látni a háztetőn. – Határozottan, de kedvesen belékarolt, és kivezette a gépteremből, a konyhaajtón át ki a szabadba.

– Ember, tudod te, mivel foglalkozik Rose úr mellékesen? – hallatszott Narancs hangja kintről.

– Késeléssel – mondta Jack.

– Ugye nem akarod, hogy Rose úr rajtad próbálja ki a kését? – hallotta Homer még mindig Narancs hangját.

– Maradjál te csak meg a szüretelés mellett, és akkor nem ismered meg Rose úr pengéjét – mondta Jack.

Homer Rose úr nyomában ment föl a létrán a tetőre, amikor meghallotta a zuhany csobogását – ez benti zuhany volt –, nem olyan, mint a York Farm udvarán. A cigarettát leszámítva alig lehetett látni a tetőn gubbasztó embereket, de Homer Rose úr kezét fogva követte őt a tetőgerincre, ahol két jó helyet találtak maguknak.

– Ugye senkinek se kell bemutatnom Homert? – mondta Rose úr a tetőzőknek. Elharapott köszönések moraja hallatszott. Fönn kucorgott Hős, Ágas, bemutatkozott egy Willy nevű, és három másik, akit Homer egyáltalán nem ismert, és Kormos Fazék, a szakács, aki alatt csoda, hogy be nem szakadt a tető.

Valaki odanyújtott Homernak egy üveg sört, langyos volt, de rummal dúsították.

– Megin’ megállt – szólt Ágas, és mindenki a tengert kémlelte.

A bylaki lámpák olyan alacsonyan feküdtek az egálján, hogy némelyiknek csak a tükörképe látszott, főleg ha a lámpa a tengerre volt irányítva, de a magas óriáskerék fényesen ragyogott. Mozdulatlanul állt: új utasok szálltak be, régiek szálltak ki.

– Biztos azér állt meg, hogy lélegzetet vegyen – szólalt meg Ágas. Ezen jót nevettek.

Valaki fölvetette, hogy talán inkább fingani állt meg. Erre már gurgulázva röhögött a csapat. Akkor Willy szólt:

– Amikor túl közel ér a földhöz, asszem, leáll. – Ezt mintha mindenki fontolóra vette volna.

Ezután az óriáskerék komótosan elindult, a tetőzök pedig tiszteletteljesen felsóhajtottak.

– Na, indul megin’ – szólt Hős.

– Mint egy csillag – mondta Kormos Fazék, az öreg szakács. – Nagyon fájintos, de ha közel mégyel hozzája, menten megéget, mert az forróbb a lángnál is!

– De az csak egy óriáskerék – szólt Homer Wells.

– Hogy mi? – kérdezte Willy.

– Hogy milyen kerék? – kérdezte Ágas.

– Óriáskerék – ismételte Homer Wells. – Az ott a bylaki vidámpark, és benne az óriáskerék. – Rose úr oldalba bökte, de Homer nem kapcsolt. Egy darabig nem szólt senki, és amikor Homer ránézett Rose úrra, az a fejét csóválta.

– Beszélik – mondta Kormos Fazék –, hogy van ilyen Charlestonba.

– Megin’ megáll – mondta Hős.

– Kiteszi a régi utasokat – világosította fel Homer Wells. – Újakat vesz fel.

– Hogy utasok azon a mifaszomon? – kérdezte Ágas.

– Ne verd ma itt a nyáladat, Homer – mondta Hős. Homert megint oldalba bökte Rose úr, majd halkan azt mondta:

– Ti olyan tanulatlan barmok vagytok, a Homer meg kicsit bolonddá tesz minket.

Ahogy a rumosüveg kézről kézre járt, Rose úr csak továbbadta.

– Hallottátok ti mán a Homer nevet? – kérdezte embereitől Rose úr.

– Meglehet – felelte Kormos Fazék, a szakács.

– Ő volt a világ legnagyobb mesemondója! – nyilatkoztatta ki Rose úr. Lopva ismét megbökte könyökével Homert. – A mi Homerunk is nagy mesemondó.

– Hogy rágná meg a fene! – mondta valaki kis idő múlva. – Milyen kereket mondtál, Homer? – kérdezte Ágas.

– Óriáskereket – felelte Homer Wells.

– Ne bassz már, hogy óráskerék – mondta Hős. – Nem mutassa az az időt.

– Nem órás, te seggfej – mondta Ágas. – Óriás.

Az egyik szedő váratlanul legurult a tetőről. Mindenki várt, amíg földet ér, csak utána kiáltották felé.

– Élsz még, te fingba is megbotló? – kérdezte Kormos Fazék.

– Mint hal a horgon – hallatszott lentről, és mindenki vihogott. Rose úr másodszor is meghallotta a zuhany csobogását, és tudta, hogy a benti embere megtalálta a csikket, és most lemossa magáról az almalevet.

– Mostantól Willy meg a Hős palackozik – mondta Rose úr.

– A legutóbb is én palackoztam – morogta Hős.

– Akkor egyre jobban is megy – felelte Rose úr.

– Majd leszek én a présen – ajánlkozott valaki.

– Jack meg Narancs jól összeszokott – mondta Rose úr. – Még hagyjuk őket egy darabig.

Homer megérezte, hogy mennie kell Rose úrral. Egymást segítették le a létrán.

– Értse meg, amit mondok – súgta Rose úr. – Nem akarják ezek tudni, hogy mi az. Mi hasznuk van abból, hogy tudják?

– Persze – mondta Homer Wells, aki a gépteremből kiáramló fénytől távol ácsorgott egy darabig. Kezdte megismerni a nyelvjárást, és már elkapott egy-egy szót a tetőről lehallatszó beszédből.

– Megin’ megáll – hallotta Ágast.

– Utasokat vesz fel! – mondta valaki, a többiek pedig nevettek.

– Biztos, valami katonai dolog – mondta Kormos Fazék.

– Hogy katonai? – kérdezte valaki.

– Hallottam, háború van – felelte Kormos Fazék. – Lehet, minket is belerángatnak.

– A fene a pofájukat – mondta valaki.

– Azért van, hogy lássanak a repülők – mondta Kormos Fazék.

– Milyen repülők? – kérdezte Hős.

– Megin’ elindul – mondta Ágas.

Homer Wells visszament a fasorok között az udvarházba. Meghatotta, hogy Worthingtonné égve hagyta a lámpát a lépcsőnél, és amikor látta, hogy fény árad ki az asszony szobájából, csendesen beszólt:

– Jó éjszakát. Megjöttem.

– Jó éjszakát, Homer – mondta az asszony.

Homer egy darabig Wally ablakából nézelődött. Innen nem hallhatta, hogy mit szólnak a tetőzök, amikor este végleg leáll a bylaki óriáskerék, és szemvillanás alatt kihunynak fényei.

Talán azt gondolják, hogy idegen bolygóról érkezett az óriáskerék, és visszatért oda, ahonnan jött.

És hogy tetszene Foytie Stone-nak, ha láthatná, gondolta Homer Wells. Meg Condor Haynek, meg Copperfieldnek is. És milyen jó lenne Farbyval fölszállni – csak egyszer –, és hallani, hogy mit szól hozzá. Larch doktor persze semmibe venné. De akadt-e bármi, amit Larch doktor titokzatosnak talált?

Másnap reggel Rose úr úgy döntött, pihenteti varázskezeit a fák között; odament Homerhoz, aki a Katlannak nevezett kertben ellenőrként jött-ment, kinek-kinek elszámolva, hogy hány ládával szedett, mielőtt felrakodták a megszedett almát a lenyitott oldalú utánfutóra.

– Mutassa meg nekem aztat a kereket – mondta Rose úr vigyorogva.

– Az óriáskereket? – kérdezte Homer Wells.

– Ha megmutassa nekem – mondta Rose úr –, akkor véget lehet vetni a civakodásnak.

– Persze hogy megmutatom – mondta Homer. – És jobb mihamarább mennünk, mert jön a hideg, és bezárják télire. Hideg lesz odafenn.

– Nem hinném, hogy föl akarnék szállni rá, míg nem látom közelebbről – felelte Rose úr.

– Persze – mondta Homer.

Worthingtonné kölcsönadta Homernak a kisteherautót. Ő fölvette Rose urat, de persze mindenki ott kíváncsiskodott körülöttük.

– Rája kell néznünk valamire a túlnani kertben – mondta Rose úr az embereinek.

– Milyen kertről hadovál ez? – kérdezte Kormos Fazék Hőstől, amikor Homer és Rose úr beszállt a kocsiba.

Homer Wells felidézte magában, amikor Wallyval járt az óriáskeréken. Most sokkal hűvösebb volt, és Rose úr szótlanul ült végig, míg Bylakba nem értek, és rá egyáltalán nem jellemző módon gondolataiba mélyedt, miközben Homerral körbejárták a vidámparkot. A nyári tömeg már eltűnt: némely pavilon már be is zárt télire.

– Ne nyugtalankodjék – mondta Homer Rose úrnak. – Az óriáskerék tökéletesen biztonságos.

– Nem a keréktől félek én – felelte Rose úr. – Lát-e itten magamfajta színű embert?

Homer semmiféle ellenségességet nem vett észre az emberek tekintetében: árva lévén mindig is úgy érezte, mindenki őt bámulja, úgyhogy semmi különöset nem érzett abban, hogy most Rose úr társaságában rászegeződnek a tekintetek.

Az óriáskeréknél nem kellett sorba állniuk, csak a menet végét kellett megvárniuk. Amikor a kerék megállt, Homer és Rose úr beszállt: mindketten egy padra ültek.

– Ülhetünk külön padon is, ha úgy tetszik – mondta Homer Wells.

– Maradjunk, ahogy vagyunk – felelte Rose úr. Miközben a kerék fölfelé kapaszkodott, ő mozdulatlanul, egyenesen ült, a lélegzetét is visszafojtotta, míg föl nem értek a csúcspontra.

– Ott látszik az almáskert – mutatta Homer Wells, de Rose úr csak meredt egyenesen előre, mintha az óriáskerék csak azért nem borulna föl, mert vigyáz az egyensúlyára.

– Mi olyan jó ebben? – kérdezte Rose úr, aki úgy ült, mintha karót nyelt volna.

– Gondolom, a forgás meg a látvány – felelte Homer Wells.

– Nekem a látvány ottan a háztetőn tökéletesen megfelel – mondta Rose úr. Amikor leereszkedtek, azt mondta: – Jó, hogy ma nem faltam be.

Mire elérték a talaj szintjét és elindultak ismét fölfelé, kisebbfajta tömeg csődült össze. Csakhogy láthatólag nem a következő menetet várták. Összesen két pár és egy magányos kisfiú ült az egész óriáskeréken Homeron és Rose úron kívül, és amikor újból felértek a csúcspontra, Homer észrevette, hogy az egész sokadalom Rose urat nézi.

– Repülő niggert jöttek bámulni – állapította meg Rose úr –, de én nem megyek sehová, nem leszek senkinek a szórakozása. Azér jöttek, hogy lássák, hogyan szakad le a gép egy nigger alatt, vagy hogyan rókázok.

– Csak ne csináljon semmit – tanácsolta Homer Wells.

– Mindig ezt mondják, egész életembe ezt mondják – mondta Rose úr. Ahogy süllyedni kezdtek, Rose úr fölállt, veszedelmesen kihajolt a korlát fölött, és nagy ívben lehányta a lent állókat. A tömeg szétrebbent, de nem mindenkinek sikerült félrehúzódnia.

Amikor Homerék kosara földet ért, megállították a kereket, hogy kiszállhasson a beteg. A tömeg eloszlott, csak egy fiatalember maradt, akit telibe kapott a hányás. Ahogy Homer Wells és Rose úr kijött az óriáskerék területéről, a fiatalember odalépett hozzájuk, és azt mondta Rose úrnak:

– Láttam, szántszándékkal tette.

– Ki akarna szántszándékkal rókázni? – mondta Rose úr, és tovább-caplatott.

Homer igyekezett vele lépést tartani. A fiatalember Homerral egyidősnek látszott; vajon miért nem írja otthon a leckéjét?, gondolta magában Homer. Elvégre iskolaidő van.

– Szerintem szántszándékkal tette – mondta a fiatalember Rose úrnak megint, aki ezúttal megállt.

– Mivel foglalkozik maga? – kérdezte Rose úr a legénytől.

– Micsoda? – lepődött meg az ifjú, de Homer Wells közéjük állt.

– A barátom rosszul érzi magát – mondta Homer Wells. – Kérem, hagyja békén.

– A barátja? – csattant fel az ifjú.

– Kérdezze csak meg, mivel foglalkozok én – mondta a fiatalembernek Rose úr.

– Mi a fasszal foglalkozik az úr? – kiáltotta a fiatalember. Azzal valaki ellökte Homert az útból, és Rose úr hirtelenében a legény mellének szegezte a mellét. Rose úr leheletén már nem érzett a hányásszag: a szájában már ott forgott az új mentoldarab. A megszokott ébersége, amely rosszulléte előtt elhagyta őt, visszaköltözött a tekintetébe. Hirtelen közelítésével meglepte a legényt, aki bár magasabb is, erősebb is volt Rose úrnál, már korántsem látszott olyan magabiztosnak. – Mi a fasszal foglalkozik az úr? – ismételte a legény. Rose úr csak vigyorgott.

– Rókázással! – felelte Rose úr alázatoskodva. A tömegben valaki felkacagott; Homer érezte, egész testét elönti a megkönnyebbülés; Rose úr úgy mosolygott, hogy az ifjút is megmosolyogtassa. – Bocsásson meg, hogy magára ment valamennyi – mondta Rose úr nyájasan.

– Semmiség az egész – válaszolta az ifjú, majd megfordult és elindult. Alig néhány lépés után azonban ismét megfordult, és kérdőn meredt Rose úr után, de az már többlépésnyire járt Homer Wellsszel az oldalán. Homer látta a legény arcára kiült döbbenetet. A fickó becipzárazott kabátja szétnyílt, egyetlen metszés vágta ki gallértól derékig, lenyesve az inge minden egyes gombját is. Az ifjú tátott szájjal bámulta magát és a vissza se pillantó Rose urat, majd hagyta, hogy a fekete férfi eltűnjön a tömegben.

– Ezt meg hogy csinálta? – kérdezte Homer Rose úrtól, amikor beszálltak a kocsiba.

– Fürge kézzel – felelte Rose úr. – Borotvaéles késsel. De főképpen szemmel. A szem távol tartja a kéztől a szemüket.

A legény nyitott kabátjáról Homernak Klára jutott az eszébe, meg az, hogy a szike nem vét, csak a kéz. Túl gyorsan hajtott: fázott a melle.

Amikor az Édesvíz útról lekanyarodott a présház irányába, Rose úr megszólalt:

– Lássa? Ugye, hogy igazam volt? Mi jó van abban, hogy a szedők tudjanak az óriáskerékről?

Semmi jó nincsen benne, gondolta Homer Wells. És mi jót tenne neki, ha Farby tudna róla, vagy Condor Hay, vagy Foytie? Vagy egy beduin?

– Igazam van? – követelte a választ Rose úr.

– Persze hogy igaza van – felelte Homer Wells.