VI.
TENGERNÉZŐBEN

Miután Homer Wells távozott St. Cloud’sból, Wilbur Larch két héten át hagyta feltornyosulni a megválaszolatlan leveleket, Angela nővér birkózgatott Charles Dickens hosszabb és sűrűbb mondataival (amivel egészen különös hatást gyakorolt a fiúk figyelmére: azok ugyanis csüngtek minden szaván, lélegzetvisszafojtva várták előre látott tévesztéseit), Groganné pedig türelemmel viselte Farbykának a Brontë-könyvből való unott felolvasását. A huszonhetedik fejezet vége táján valamelyest mégis kiérezte Jane Eyre hajthatatlan lelkét Farby hangjából.

– „Ha senki más nem törődik is velem – olvasta Farby –, én törődöm magammal. Minél társtalanabb, minél magányosabb vagyok, minél kevesebb a jóakaróm, a pártfogóm, annál többre kell becsülnöm önmagamat.”

Jó kislány, gondolta Groganné, kérlek, légy jó kislány. Elmondta a Doktor úrnak, hogy bár Farby hangja mindig elkeseríti, bátorítani kell a lányt, több felelősséggel kellene felruházni.

Angela nővér kijelentette, hogy ő a maga részéről boldogan felhagy a Dickens felolvasásokkal. Larch doktor mindnyájukat meglepte, amikor Homer Wells már harmadik hete nem jött vissza, ugyanis közölte, hogy őneki egyre megy, hogy ki olvas, mit és kinek. Az éjszakai áldásairól megfeledkezett, és ezért Edina nővér – jóllehet sose érezte magát otthonosan ebben a szerepben – kitartóan üdvözölte Maine képzeletbeli hercegeit és „Új-Anglia drága kicsi királyait”.

Grogannét úgy megbabonázta Farbyka felolvasása, hogy a fiúszárnyba is elkísérte őt, és a megrettent fiúkkal együtt hallgatta végig a Dickens-felolvasást. A Dickenshez túlságosan színtelen hangú Farby nehézkesen, lassan olvasott, hibázni nem hibázott, de a hanglejtésén sose módosított: ugyanolyan vontatottan adta elő a napsütést és a nyüzsgést, mint a homályt és a ködöt. Szigorú tekintetéből Groganné látta, hogy Farby olvasás közben elemez, de nem Charles Dickenst vizsgálta, hanem olyan jellemvonásokat keresett a könyvben, amelyeket Homer Wellsszel társíthatott. Az arcáról időnként lesíró feszült összpontosításból kitetszett, megtalálta Homert valahol az elmúlt századok Angliájában. (Larch doktor előzőleg közölte Farbyval, hogy semmi köze hozzá, hol van a fiú.)

Nem számít, hogy vadságával Farby agyonvágta Dickens minden szellemes fordulatát, s hogy daráló hangjával merő szürkeséggé mosta a dickensi jellemrajz és tájleírás színpompáját.

– Ebben a lányban nincsen semmi ritmusérzék – panaszolta Edina nővér.

Nem számított: a fiúk rettegtek tőle, és ezért sokkal inkább odafigyeltek rá, mint Homer Wellsre valaha is. Az irodalmi érdeklődés nem mindig az irodalomra irányul, a fiúszárny közönsége semmiben sem ütött el egyéb közönségektől: az önérdekek, személyes emlékek, titkolt szorongások mind belopóztak a hallottakba (akármit mondott is eredetileg Charles Dickens, akárhogy adta is elő Farbyka).

Minthogy nemigen hagyhatta nyugodtan felügyelet nélkül a leányszárnyat, amíg átment a fiúszárnyba meghallgatni Farbyka felolvasását, Groganné a Jane Eyre-részlet felhangzása után rövid imát mondott, amely szeretetteljes és fenyegető voltával rátelepedett a holdvilágban fénylő kopott s foltos ágytakarókra, és jóval azután is ott lebegett, hogy Farby meg Groganné magukra hagyta a lányokat. Groganné imádsága még Mary Agnes Corkot is elnémította, ha a jó magaviseletre nem is bírta rá.

Ha Groganné tudta volna, hogy ez az imádság Angliából származik, talán ki sem ejti a száján; valamikor egy rádióadásban hallotta, azonnal megtanulta, és attól fogva mindig ezt mormolta magában elalvás előtt. Az imádságot Newman^[26] bíboros írta. Amikor Farby elkezdett felolvasni a fiúknak is, Groganné közös fohásszá tette csendes, belső imádságát.

– Ó, Urunk – mondta a folyosóról beáradó fényben, az ajtóban állva, miközben Farby türelmetlenül toporgott mellette –, ó, Urunk, gyámolíts minket a nap minden óráján, míg meg nem nyúlnak az árnyak, el nem jő az est, és a nyüzsgő világ el nem csendesedik, míg az élet baja el nem múlik, és munkánkat be nem végezzük. Akkor adj kegyelmedben biztos szállást, adj nekünk szent nyugodalmat és végső békességet.

– Ámen – mondta ilyenkor Farby, nem egészen gúnyolódva, de tisztelet nélkül. Úgy mondta, ahogyan Charles Dickenst vagy Charlotte Brontët felolvasta. Végig is futott tőle Groganné hátán a hideg, pedig melegek, párásak voltak a nyári esték, és szednie kellett a lábát, ha nem akart lemaradni a határozottan lépkedő lány mögött. Groganné megbabonázott ábrázata nyomán – talán Smoky Fields kezdeményezésére – lábra kapott a pletyka a fiúk körében, hogy Gorganné nem is járt iskolába, írni se tanult meg, és még az újságot sem bírja elolvasni, aminek következtében Farby azt tesz vele, amit jónak lát.

Az ágyukban riadtan fekvő kisfiúk úgy érezték, Farby velük is azt csinál, amit akar.

Farby felolvasása annyira felzaklatta Edina nővért, hogy már nem győzte kivárni, hogy jó éjszakát kívánhasson Maine hercegeinek és Új-Anglia királyainak (jóllehet egy szót sem értett Larch áldásából). Föl is vetette, hogy talán Farby okolható a fiúk körében egyre gyakrabban előforduló rémálmokért, és ezért fel kell menteni felolvasói tisztéből. Ezzel Angela nővér egyáltalán nem értett egyet: ha Farbyka ellenséges, akkor csak azért teszi ezt, mert nem bízzuk meg komoly feladattal. Meg különben is, mondta, nincs is több rémálom; talán csak arról volt szó, hogy mivel Homer Wells elment (ekkor már egy hónapja), Edina meg Angela nővér meghallotta, ha valaki rosszat álmodott, míg korábban Homer hallotta meg először és vigasztalta meg a felsírókat.

Groganné is Farbyka nagyobb felelősséggel való felruházása mellett kardoskodott; úgy vélte, a lány jelentős változás küszöbén áll – vagy felülemelkedik tulajdon keserűségén, vagy még inkább elmerül benne. Angela nővér hozta szóba Larch doktor előtt, hogy Farby hasznossá tehetné magát.

– Úgy érti, még hasznosabbá? – kérdezte Larch doktor.

– Persze hogy úgy értem – felelte Angela nővér, de Larch doktor ki nem állhatta, ha valaki Homer Wells beszédét utánozta, és olyan gyilkos szemmel meredt rá, hogy a nővérnek soha többé nem jutott eszébe Homer szokását majmolni. Az a javaslat sem nyerte meg a Doktor úr tetszését, hogy Farbyt ki lehetne tanítani, hogy Homer helyébe léphessen, még ha hasznosság dolgában föl sem érhetne vele.

Edina nővér azonban kiállt Farbyka mellett:

– Bezzeg ha fiú volna, Wilbur – erősködött –, akkor már rég rábízott volna egy halom feladatot.

– A kórház egybeépült a fiúszárnnyal – magyarázta Larch. – A fiúk elől nem lehet eltitkolni a dolgokat. De a lányok más lapra tartoznak – tette hozzá nem túl meggyőzőn.

– Farby mindent tud – állította Angela nővér.

Wilbur Larch tudta, hogy sarokba szorították. Homer Wellsre is haragudott: a lehető leghosszabb távolmaradást engedélyezett neki, de arra igazán nem számított, hogy hat héten át semmit, egy árva szót se halljon felőle.

– Nem hinném, hogy van még bennem türelem ahhoz, hogy egy kamasszal vesződjem – duzzogott Larch.

– Ha nem tévedek, Farbyka most töltötte be a huszonnegyediket... vagy – ötödiket – jegyezte meg Groganné.

Hogy élhet valaki ilyen vén fejjel árvaházban?, töprengett Larch. Ugyanúgy, ahogy én is itt ragadtam, válaszolta meg nyomban. Ki más lépne a helyembe? Ki más vállalná Farbykát?

– Jó, rendben. Kérdezzük meg Farbyt, van-e hozzá kedve.

Larch már a Farbyval való találkozás gondolatától is rettegett. Nem tehetett róla, a lányt hibáztatta Homer mogorvaságáért, meg azért is, hogy az utóbbi időben Homer fellázadt ellene. Larch tisztában volt igazságtalanságával. Ettől furdalta a lelkiismeret. Akkor elkezdte megválaszolni leveleit.

Olive Worthington hosszú (ámbár üzleti jellegű) levelet küldött, benne az árvaház nevére kitöltött csekkel. Nem holmi filléres adomány lapult a borítékban. A levélben örömmel számolt be róla, hogy fiát annyira „megindította” a St. Cloud’sban látott számos jótett, hogy Larch doktor úr egyik „fiát” elhozta magával. Worthingtonéknak tökéletesen megfelelt, hogy Homer ott maradjon velük egész nyáron. Gyakran alkalmaztak „diákokat”, és a maga részéről Worthingtonné rém hálás azért hogy Wally „összebarátkozhat egy vele egykorú, ámde kevésbé szerencsés körülmények közt élő fiatalemberrel”. Olive tudatni akarta Larchcsal, hogy a férjével együtt milyen „jóságos, előzékeny és dolgos fiúnak” ismerték meg Homert, aki „igencsak józanító hatást gyakorol Wallyra”. Végül remélte, hogy ez ifjú „közelségében Wally talán megtanulja becsülni a munkát”, és azt is, hogy vendégük „nyilvánvalóan profitált a szigorú oktatásból” – ezt az ítéletét arra alapozta, hogy a fiú különösen hamar elsajátította az almával való gazdálkodás fortélyait, „mintha hozzászokott volna a rendszeres tanuláshoz”.

Olive arról is tájékoztatni óhajtotta Larch doktort, hogy Homer kérésének megfelelően a bérét a St. Cloud’s-i árvaháznak havonta elküldendő adomány formájában kapja, levonva ebből a reá fordított kiadások igazságosnak ítélt összegét; minthogy azonban Homer egy szobában alszik a fiával, annak ruhái illenek rá, és a családdal együtt étkezik, az ittléte alig jár költséggel. Worthingtonné el volt ragadtatva, hogy fia „ilyen férfias és tiszteletre méltó társaságban” töltheti a nyári szabadságát, és örömére szolgál, hogy csekély hozzájárulásával támogathatja a St. Cloud’s-i árvák jólétét. „A kölykök – írta (így emlegette Wallyt meg Cuncyt) – mondják, hogy Ön milyen nagyszerű munkát végez. Repesnek az örömtől, hogy rátaláltak Önre.”

Wilbur Larch ebből azt a következtetést szűrte le, hogy Olive Worthingtonnak sejtelme sincsen arról, hogy képzett és tapasztalt szülész istápolja az almafáit, és dühöngött is magában, hogy a jelenlegi tevékenységéhez képest Homer Wells „szigorú oktatásával” csak pocsékolta az idejét, de kellőképpen lehiggadt ahhoz, hogy szívélyes, ám hivatalos levélben válaszoljon Olive Worthington asszonynak.

Az adományt az egész árvaház nevében hálásan megköszönte, és örült, hogy St. Cloud’s-beli neveltetéséről Homer Wells ilyen szép bizonyságot tesz – ő maga, Wilbur Larch el is várja tőle ezt, és tisztelettel megkéri Worthingtonné asszonyt, hogy emez elvárását tolmácsolja az ifjúnak. Továbbá kedves lenne Homertól, ha írna. Larch doktor örült, hogy a fiú ilyen egészséges nyári munkát kaphatott, habár St. Cloud’sban hiányzik, ahol mindig hasznossá tette magát, de Larch mégiscsak a legény jó szerencséje miatt érzett örömére fektette az erőteljesebb hangsúlyt. Gratulált Worthingtonné asszonynak illedelmes és nagylelkű fiáért, valamint jelezte, hogy bármikor szívesen látja St. Cloud’sban „a kölyköket” – micsoda szerencséje volt mindenkinek (!), hogy „rátaláltak” a St. Cloud’s-i árvaházra.

Wilbur Larch a fogát csikorgatva próbált meg elképzelni egy olyan helyet, amelyre St. Cloud’snál is nehezebb rátalálni; majd minden szellemi erejét összpontosítva azzal folytatta levelét, aminek a megírását már egy hónapja halogatta.

„Homer Wellsszel kapcsolatosan tájékoztatnom kell egy dologról, Asszonyom. A fiúnak baj van a szívével” – írta levelében. Most óvatosabban fogalmazott, mint amikor Wallynak és Cuncynak említette Homer szívbaját; azon igyekezett, hogy éppen olyan pontosnak, de egyúttal éppen olyan homályosnak is hasson, mint amilyennek lennie kell majd, amikor Homerral közli, hogy beteg. Olive Worthingtonnak szóló levelét amolyan ujjgyakorlatként fogta föl. Magvakat hintett (felháborító kifejezés, de amióta megörökölte az állomásfőnök katalógusait, akarva-akaratlanul is ráállt a szája); azt akarta, hogy Homerral szőrmentében bánjanak, ahogy Maine-ben mondják.

Levelében Olive Worthington megemlítette, hogy Homer Wallytól vezetni, Cuncytól pedig úszni tanul – ez utóbbit a Martklub fűtött úszómedencéjében teszi. Még hogy úszni tanul attól a libától!, horkant fel Larch, és végül intő szókkal fejezte be Homer szívének állapotát ecsetelő fejtegetését: „csak meg ne erőltesse magát Homer azzal az úszással”.

Larch doktor nem osztotta Worthingtonné véleményét, hogy „minden fiúnak meg kell tanulnia úszni és vezetni”; ő sem úszni, sem vezetni nem tudott.

„Itt, a fellegek közt – írta immár magamagának – az a parancsoló kötelesség, hogy az ember jó szülész legyen, és el tudjon végezni egy méhnyaktágítást és méhkaparást. A világ más tájain ellenben úszni és vezetni tanulnak az emberek!”

Olive Worthington levelét Larch megmutatta Angela nővérnek és Edina nővérnek: mindketten sírtak fölötte, mint a záporeső. És mindketten egyetértettek abban, hogy Worthingtonné igen „bájosnak”, „kedvesnek” és „értelmesnek” tűnik a leveléből, Larchnak viszont nem fért a fejébe, hogy Worthington úrról szinte alig esik szó; mi baj lehet vele?

– Hogyhogy az asszony vezeti a gazdaságot? – kérdezte Larch a nővérektől, akiktől megkapta a magáét, hogy miért kell mindjárt gyanakodnia, ha egy nő tartja kézben a dolgokat. Továbbá emlékeztették Larchot, hogy beszélgetésre hívta Farbyt.

Farbyka igyekezett a Larch doktorral történő beszélgetéshez illő lelkiállapotot előidézni magában. Azzal készítette magát föl, hogy az ágyában feküdt, és újra meg újra elolvasta a Kis Dorrit ellopott példányába körmölt beírását.

 

HOMER WELLSNEK, NAPSUGÁRNAK NEKEM TETT ÍGÉRETÉÉRT

SZERETETTEL: FARBY

 

Utána dühödt könnyei közt újra és újra megpróbálta elkezdeni a könyvet.

Az izzó, ragyogó marseille-i nap – nyomasztó verőfény – képe elkápráztatta és megzavarta Farbyt. Miféle élménye révén foghatná fel a napnak ezt a ragyogását? Azt a véletlent, hogy annyi napsugárról esik szó (mikor ő így becézte Homer Wellst), nem bírta elviselni. Olvasott, elkalandozott, újra nekiveselkedett, megint elkalandozott; így egyre nagyobb haragra gerjedt.

Akkor belenézett a tisztálkodószereit tartalmazó vászonszatyorba, és látta, hogy eltűnt belőle a szaru hajcsat, amelyet Mary Agnes lopott Cuncytól, ő meg kitépett Mary Agnes hajából. Fölállt, odamasírozott Mary Agnes ágyához, és kivette a párna alól az elegáns hajcsatot. A haját túlságosan rövidre nyírva viselte ahhoz, hogy használja a csatot. Betuszkolta farmerzsebébe, de az nyomta a feszes nadrágban. Bement a fürdőszobába, ahol Mary Agnes hajat mosott, elzárta a hideg csapot, és megnyitotta a meleget. A leforrázott Mary Agnes kiugrott a zuhany alól, elesett, és vörösen vonaglott a padlón. Farby megfogta és kitekerte a karját, majd teljes súlyával a vállára ugrott. Nem akart maradandó sérülést okozni; iszonyodott a lába alatt megroppanó kulcscsont hangjától, és gyorsan ellépett a kisebb lánytól, akinek a testszíne vörösből hirtelen falfehér lett. Mary Agnes vacogva és nyögdécselve feküdt a fürdőszoba padlóján.

– Öltözz fel, átviszlek a kórházba – mondta Farby. – Eltörted valamidet.

Mary Agnes remegett.

– Nem bírok mozdulni – suttogta.

– Nem akartam – mondta Farby –, de nem megmondtam, hogy ne turkálj a holmimba?!

– Túl rövid a hajad – mondta Mary Agnes. – Úgyse hordhatnád.

– Azt akarod, hogy másvalamidet is eltörjem? – kérdezte Farby. Mary Agnes megpróbálta a fejét rázni, de nem ment.

– Nem bírok mozdulni – ismételte. Amikor Farby fölé hajolt, hogy fölsegítse, üvöltött: – Hozzám ne nyúlj!

– Ha ez kell neked – mondta Farby, s azzal otthagyta a lányt. – Ne merj még egyszer a holmim közt turkálni!

Larch doktorhoz menet a leányszárny folyosóján odaszólt a szembejövő Grogannénak:

– Mary Agnes eltört valamit. – Groganné ebből természetszerűleg arra következtetett, hogy Mary Agnes eltört egy lámpát, tükröt vagy ágyat.

– Látom, Farbykám, tetszik a könyv – mondta Groganné Farbynak, aki mindenhova magával vitte a Kis Dorrit példányát, de nem sikerült továbbjutnia az első oldalnál.

– Kicsit lassan indul – felelte Farby.

Mire Angela nővér irodájához ért, ahol Larch doktor már várta, kissé szuszogott és megizzadt.

– Mit olvas? – kérdezte az orvos.

– Charles Dickenstől a Kis Dorritot – felelte Farby; s ahogy leült, a combjába fúródott a csat.

– Honnan szerezte? – kérdezte Larch doktor.

– Ajándék volt – felelte Farby, félig igazat mondva.

– Szép ajándék – mondta Wilbur Larch.

Farby vállat vont.

– Kissé lassan indul.

Egy darabig óvatosan fürkészték egymást. Larch kis mosolyra görbítette a száját. Farby is próbált mosolyogni, de nem tudta, hogy az mint áll neki, így hamar fel is hagyott az ilyen kísérletezéssel. A fotelban fészkelődött egy kicsit: a csat így már nem szúrta annyira.

– Ugye nem jön vissza többé? – kérdezte Farby Larch doktortól, aki a gondolatolvasókkal szemben érzett tisztelettel és óvatossággal nézett vissza a lányra.

– Nyári munkát kapott – felelte Larch. – De természetesen másként is alakulhatnak a dolgok.

Farby vállat vont.

– Gondolom, beiratkozik valahová – mondta.

– Remélem is!

– Gondolom, azt akarja, hogy orvosnak menjen? – kérdezte Farby.

Larch vállat vont. Most rajta volt a sor, hogy közömbösnek álcázza magát.

– Ha ő is úgy akarja.

– Egyszer valakinek eltörtem a karját – mondta Farby. – Vagy talán a mellkasában valamit.

– A mellkasában? – kérdezte Larch. – Mikor?

– Nem túl régen – felelte Farby. – Nem akartam.

– Hogyan?

– Hátratekertem a lány karját, épp a padlón feküdt, és aztán rátapostam a vállára.

– Jaj – mondta Larch doktor.

– Hallottam reccsenni – folytatta Farby. – Biztos a karja vagy a mellkasa.

– Talán a kulcscsontja – vetette föl Larch. – A helyzetet tekintve, a kulcscsont lehetett.

– Akármi volt, hallottam a roppanást.

– Mit érzett közben? – kérdezte Wilbur Larch.

Farby vállat vont.

– Tudom is én – felelte. – Undort, gondolom, meg erőt – tette hozzá. – Undor meg erő.

– Talán valami tennivalót szeretne? – kérdezte Larch doktor.

– Itt? – kérdezte Farby.

– Hát igen, itt – felelte Larch. – Kereshetnék magának több feladatot. Fontosabb feladatot. Persze kérdezősködhetnék is valami munka után... úgy értem, odakint. Valahol másutt.

– Vagy elmegyek, vagy többet dolgozom. Jól értem?

– Nem akarok semmit se kikényszeríteni magából. Egyszer azt mondta, hogy nem akar elmenni, én pedig sose fogom elküldeni. Csupán azt gondoltam, hogy jót tenne némi változás.

– Nem tetszik, ahogy olvasok, mi? – kérdezte Farby. – Ezt akarja mondani?

– Dehogy! – felelte Larch doktor. – Folytassa csak a felolvasást, de ez csak az egyik itteni teendője.

– Én is azt csináljam, amit Homer Wells?

– Homer Wells sok mindent megtanult – mondta Larch doktor. – Talán maga is asszisztálhatna Angela és Edina nővér mellett, meg hát mellettem. Talán megfigyelhetné a munkánkat, hogy felkelti-e az érdeklődését.

– Szerintem undorító – felelte Farby.

– Kifogása van netán? – kérdezte Larch.

Farby valóban tanácstalannak látszott.

– Hogy mi? – kérdezte.

– Maga szerint nem szabadna terhességmegszakítással foglalkoznunk. Erről van szó? – kérdezte Larch. – Helyteleníti a művi vetélést, a magzatvesztést?

Farby vállat vont.

– Én csak azt gondolom, hogy undorodnék tőle – ismételte. – Szüléseket levezetni... pfuj! – mondta. – Babákat kivájni emberekből... pfuj!

Larch zavarodottan kérdezte:

– De nem helyteleníti az eljárást, ugye?

– Hogy helytelenítem-e? – kérdezett vissza Farby. – Undorodom tőle. Vér. Mindenféle nedvek folynak az emberekből... tömény undor – mondta Farby. – Borzalom ez a bűz – tette hozzá, a kórházi levegőt, az éter kipárolgását, a bomló vér szagát értve rajta.

Wilbur Larch rámeredt Farbykára, és azt gondolta, hogy ez a némber csak egy nagyra nőtt gyerek! Egy gonosztevő gyerek!

– Nem akarok a kórházban dolgozni – mondta ki Farby kertelés nélkül. – Ha kell, összegereblyézhetem a leveleket, vagy ilyesmi. Az ilyen jöhet, ha többet kell dolgoznom a kajámért meg mit tudom én miért.

– Azt akarom, Farby, hogy jobban érezze magát a bőrében, mint most – mondta óvatosan Larch doktor. Furdalta a lelkiismeret e miatt a rettenetesen elhanyagolt teremtés miatt.

– Hogy jobban érezzem magam! – ugrott egyet Farby a fotelban, és a csat megint belefúródott a combjába. – Magának elment az esze? – Larch doktor nem akadt fönn a kijelentésen, mintha mérlegelte volna a lehetőséget.

Akkor behallatszott a folyosóról Groganné kiáltozása.

– Doktor úr! Doktor úr! – rikoltotta. – Wilbur? – tette hozzá, amitől végigfutott a hideg Edina nővér hátán, mert ő kizárólagos jogának tartotta e név használatát. – Mary Agnes eltörte a karját! – Larch nagy szemeket meresztett Farbyra, akinek most először sikerült mosolyt csalnia az arcára.

– Az imént azt mondta, hogy ez „nem túl régen” történt? – kérdezte Larch.

– Nem is – ismerte be Farby.

Larch átment a kezelőbe, megvizsgálta Mary Agnes törött kulcscsontját, és utasította Angela nővért, hogy készüljön fel a gyermek megröntgenezésére.

– Megcsúsztam a zuhanyzó padlóján – nyögte Mary. – Nagyon csúszós.

– Farby! – kiáltotta Larch doktor. Farby a folyosón téblábolt. – Farby, meg akarja nézni, hogyan igazítunk helyre egy törött csontot? – Farby bement a kezelőbe, mely az ott álldogáló Edina nővér, Groganné, illetve az Angela nővér vezetésével éppen kifelé induló Mary Agnes miatt túlságosan zsúfoltnak hatott. Mindenkit együtt látva Larch hirtelen ráébredt, hogy Farbyhoz képest milyen öreg és törékeny. – Farby, részt akar venni a csont helyreigazításában? – kérdezte Larch az erőtől duzzadó és roppant, ifjú nőtől.

– Dehogy akarok – felelte Farby. – Dolgom van. – Kissé fenyegetőn a Kis Dorrittal integetett. – Bele kell néznem a ma esti olvasmányba is – tette hozzá.

Amíg Larch doktor helyére illesztette Mary Agnes törött kulcscsontját, Farby visszament a leányszárnyba az ablakához. Megint próbálta felfogni a marseille-i verőfény erejét.

„Maga a por is barnára égett – olvasta magában –, és valami vibrált körülötte, mintha zihált volna a levegő.” Ó, Napsugár, gondolta, miért nem vittél el sehová? Akárhova, nem Franciaországba, bár az kellemes lett volna.

Ébren álmodozva olvasott tovább, és a figyelmét elkerülte a marseille-i nap „egyetemes ragyogása” és az ottani börtön közötti átmenet, így aztán hirtelenében börtönben találta magát. Áporodott bűz járta át a börtön épületét... – olvasta. – Mint a kút, a pince vagy a sír, a börtön mit sem sejtett a kinti verőfényről...” Abbahagyta az olvasást. A párnájára tette a könyvet. Egy rendesebb ágyról lehúzta a párnahuzatot, és belehajigálta vászonneszesszerét és néhány ruháját. És a Jane Eyre-t.

A meglehetősen spártai szobában menten megtalálta Groganné bukszáját – ellopta az asszony minden pénzét (nem volt sok) és a télikabátját (nyáron azért kellett, hogy legyen mire feküdnie a szabad ég alatt). Groganné még mindig a kórházban aggodalmaskodott Mary Agnes Cork kulcscsontja miatt; Farby, bár kirabolta, szeretett volna elbúcsúzni tőle, de betéve tudta a vasúti menetrendet. Az ablakából hallhatott minden érkező és induló vonatot.

Csak Livermore Fallsig vett jegyet. Tudta, hogy ezt még az új, félcédulás állomásfőnök is meg tudja jegyezni, és azt mondja majd Larch doktornak meg Grogannénak, hogy Farby Livermore Fallsba utazott. Azt is tudta, hogy ha egyszer már fölszállt a vonatra, bárhová vehet magának pótjegyet. Futja-e Portlandig?, tűnődött magában. Be akarta járni a tengerpartot, mert a Cadillacen, a piros almára festett aranymonogram alatt, az almalevél élénk zöldjével a háttérben ez a felirat állt: TENGERNÉZŐ ALMÁSKERT. Következésképp a gyümölcsösnek a tengerpart látóhatárán belül kellett lennie, mit több, az autónak maine-i rendszámtáblája volt. Mit számított az Farbynak, hogy Maine államban több ezer mérföldnyi sávban nyújtózik a tengerpart? Ahogy a vonat kigördült a St. Cloud’s-i állomásról, Farby megszólalt, de olyan hévvel, hogy a lehelete elpárásította az ablakot, elhomályosítva az elhagyott település kiürített házait.

– Megtalállak, Napsugár.

Larch doktor igyekezett megvigasztalni Grogannét, aki azon sopánkodott, hogy nem volt több pénze, amit Farbyka elvihetett volna.

– És a kabátom se vízhatlan – panaszolta. – Pedig Maine-ben elkelne neki egy rendes esőkabát.

Larch próbálta megnyugtatni; megerősítette, hogy Farby már nem kislány.

– Már a huszonnegyedik vagy huszonötödik évében jár – emlékeztette Grogannét.

– Meghasadt a szíve – mondta Groganné tehetetlenül.

Larch doktor azt is kidomborította, hogy Farbyka elvitte a Jane Eyre-t, és ebben a reménység jelét vélte fölfedezni. Bárhova megy is, a leányzónak lesz hova fordulnia útmutatásért, szeretetért, hitért; jó könyvet vitt magával. Csak olvassa is mindig, újra és újra, gondolta magában Wilbur Larch.

A hátrahagyott könyvet Groganné és Larch doktor nem tudta mire vélni. Elolvasták a Homer Wellsnek, vagyis „Napsugárnak” szóló beírást. Ettől Groganné mélyen meghatódott.

Nekik ugyancsak nem volt érkezésük elolvasni a Kis Dorritot. Groganné sose jutott el a „gyalázatos” börtönig; a marseille-i verőfény túlragyogta őt: vakítón tündöklött. Larch doktor, aki Homer Wells és Farby távollétében ismét magára vállalta az esti felolvasást a fiú- és a leányszárnyban is, ez utóbbiaknál is elkezdte a Kis Dorritot. A főhős végtére is lány, nemde? Csakhogy a marseille-i naptól kiszáradt levegő és a marseille-i börtön áporodott bűze közti ellentéttől a lányok nem tudtak elaludni, és Larch megkönnyebbülve hagyott fel a könyv olvasásával a harmadik fejezetnél, amely árvákra nézvést aligha kapott szerencsés címet: „Otthon”. Még elkezdte a vasárnap esti, templomi harangok zúgásától űzött London leírását:

– „Mélabús utcák, a korom bűnbánó ruhájába öltözve” – olvasta Larch doktor, és azzal abba is hagyta; itt semmi szükség sincs még több mélabúra, gondolta.

– Nem kellene inkább várnunk, és újraolvasnunk a Jane Eyre-t? – kérdezte, s a lányok lelkesen bólogattak.

Tudván, hogy a nyalka, könyörületes képű legény anyja biztosan megkönyörül azokon, akik, mint maga írta, „kevésbé szerencsés körülmények között” tengetik életüket, Larch doktor levelet írt Olive Worthingtonnak:

„Drága Asszonyom!

Itt, a jellegek közt, kevés élvezeti cikkel kell beérnünk, és azt képzeljük (azért imádkozunk), hogy ezek örökké megmaradjanak. Legyen olyan kedves, és mondja meg Homernak, hogy a barátnője, Farby, itt hagyott minket – tartózkodási helyéről nem tudunk semmit – és magával vitte a Jane Eyre egyetlen, nekünk meglévő példányát. Árva lányaink hozzászoktak, hogy azt olvassuk fel nekik esténként – valójában Homer tette ezt. Ha Homer találna egy pótpéldányt, a lányokat és jómagamat is lekötelezne. A világ más tájain vannak könyvesboltok...”

Ezzel mint vélte, Larch doktor két legyet ütött egy csapásra. Maga Olive Worthington küldi majd el a Jane Eyre pótpéldányát (nem voltak kétségei afelől, hogy a kötet vadonatúj lesz), és Homer is megkapja a fontos üzenetet: Farby kereket oldott. Fék nélkül jár-kel a világban. Larch úgy vélte, Homernak tudnia kell erről, hogy fél szemmel ügyelhessen rá.

Ami pedig a Kis Dorritot illeti, nos, Edina nővér elolvasta a beírást, és sírt. Ő se volt szenvedélyes olvasó: nem jutott túl a beíráson. Angela nővér bicskája már korábban beletörött: egy kicsit hunyorgott a marseille-i verőfény láttán, de továbblapozni nem bírt.

Cuncy olvasatlan kötete éveken át ott ült Angela nővér irodájában; a várakozók föl-fölvették, belelapoztak, akár egy képeslapba – türelmetlenül, figyelmetlenül. Larch doktor senkit se várakoztatott sokáig. Ráadásul a legtöbben szívesebben lapozgatták a katalógusokat. Érdekesebbnek tetszettek a magok, a horgászhalmi és az alsónemű, mely utóbbit elég túlvilági módra: fejetlen, kartalan, lábatlan csonkokon, a korszak sajátos próbababáin mutattak be.

„A világ más tájain – kezdte Larch doktor egyszer – az anyák szoptatós melltartót használnak.” De maga se tudta, hova akar kilyukadni ezzel: a mondat töredékként hullott St. Cloud’s rövid történetének sok-sok oldalt kitöltő gondolatfutamai közé.

A Kis Dorrit, úgy tetszett, olvasatlan létre van kárhoztatva. Még Cuncy sem fejezte be, pedig kötelező olvasmány volt, és a lába kelt példány helyett beszerzett egy másikat (sohasem jött rá, hogy mi lett a könyvvel). Ő sem bírt továbbjutni az érzékeit lefegyverző verőfényrohamnál; gyanúja szerint a könyv azért bizonyult nehéznek számára, mert a St. Cloud’s-i utazás közben és az ott vele történt kellemetlenségekre emlékeztette.

Különösképpen a hazafelé vezető út ötlött gyakran az eszébe, ahogyan elterült a hátsó ülésen, és csak a Cadillac műszerfalának lámpái és Wally cigarettájának fel-felizzó parazsa világított a koromsötétben. A nagy autó kerekei megnyugtatóan duruzsoltak; hálás volt, amiért Homer ott van, mert így nem kellett Wallyval beszélgetnie, vagy Wallyt hallgatnia. Még csak nem is hallotta, hogy Homer és Wally miről beszélget.

– Élettörténetekről – mondta később neki Wally. – Az a fiú sokat megélt, de rá kell vennem, hogy ő maga meséljen neked az életéről.

A két fiú ugyanolyan ritmusban duruzsolt, mint a kocsikerekek, de akármilyen elcsigázott volt is Cuncy, nem bírt elaludni. Egyre csak azon járt az esze, hogy vérzik, és talán a kelleténél jobban nyugtalankodott. St. Cloud’s és a tengerpart között háromszor kérte meg Wallyt, hogy álljanak meg. Mindig a vérzését nézte, és cserélgette a tamponjait; Larch doktortól egész csomóval kapott. De elég lesz ennyi? És mit jelent a „túlzott vérzés”? Cuncy Homer tarkójára meredt. Ha holnap rosszabb lesz, vagy nem javul, gondolta, meg kell kérdeznem őt.

Amikor Wally vécére ment és kettesben hagyta őket az autóban, Homer megszólította Cuncyt, de nem fordult hátra.

– Biztosan görcsöl, mint menzeszkor – mondta. – Valószínűleg vérzik, de nem úgy, mint menzeszkor – megközelítőleg sem úgy, mint amikor a legnagyobb a havibaj. Ha a tamponokon két-három hüvelyknyi a pecsétek átmérője, minden rendben van. Ez természetes.

– Köszönöm – súgta Cuncy.

– A vérzésnek holnapra alább kell hagynia, és holnapután már csaknem el is múlik. Ha nyugtalankodik, csak szóljon – mondta Homer.

– Jó – mondta Cuncy. Furcsának érezte, hogy a vele egykorú férfi annyi mindent tud róla.

– Sose láttam még homárt – mondta Homer, másra terelve a szót, hogy Cuncy visszanyerhesse önbizalmát.

– Akkor még nem is evett homárt – mondta vidáman Cuncy.

– Nem hinném, hogy olyasmit akarnék enni, amit még sose láttam – mondta Homer, Cuncy pedig felkacagott. Még akkor is kuncogott, amikor Wally visszaért az autóhoz.

– Éppen a homárokról beszélgettünk – magyarázta Homer.

– Murisak, az biztos – mondta Wally, és mindhárman kacagtak.

– De még mennyire! – mondta Cuncy Homernak. – Még sose látott homárt! – tette hozzá Wally felé fordulva.

– Még murisabbak lesznek, ha majd látod őket – mondta Wally. Cuncynak fájt a nevetés; hirtelen abbahagyta, de Homer tovább kacagott. – És azt nézd majd meg, amikor beszélni próbálnak veled – tette hozzá Wally. – Én majd kipukkanok a nevetéstől, amikor dumálni akarnak velem.

Amikor Wally is, Homer is abbahagyta a nevetést, Homer megjegyezte:

– Én még sose láttam a tengert.

– Hallottad ezt, Cuncy? – kérdezte Wally, de Cuncy, miután egy kicsit kikacagta magát, megkönnyebbült, és aludt, mint a tej. – Még sose láttad a tengert? – kérdezte Wally Homertól.

– Persze hogy nem – felelte Homer Wells.

– Ez egyáltalán nem muris – jegyezte meg komolyan Wally.

– Persze hogy nem – mondta Homer. Kisvártatva Wally megkérdezte:

– Nincs kedved vezetni egy kicsit?

– Nem tudok vezetni – válaszolta Homer.

– Tényleg? – kérdezte Wally, majd valamivel később, már éjfélre járt, azt kérdezte: – Hm, voltál már lánnyal? Úgy értem, lefeküdtél már valaha valakivel?

Csakhogy Homer Wells is megkönnyebbült: a nagy hahotázásban jókedvre derült. Az ifjú, ámde hétpróbás álmatlanságban szenvedőt most elnyomta a buzgóság. Vajon meglepődött volna Wally, ha tudja, hogy Homert még sose derítette jókedvre baráti nevetés? Meg aztán Homer sem igen tudta volna egyszerűen a szeretkezésre visszavezetni Farbyval való kapcsolatát.

A biztonságnak micsoda érzése ragadta magával Homert a barátaival való kacarászás közben ott a száguldó autó zárt sötétségében, és a szabadságnak micsoda érzését lobbantotta föl benne maga az autó! Homer Wells csodálta a jármű látszólag minden erőfeszítést nélkülöző haladását, már csak azért is, mert az ő életében a mozgás gondolata, a változás vágya sohasem vált valóra, hacsak embert próbáló küzdelmek árán nem.

– Cuncy? – suttogta Wally. Majd nem sokkal később megint súgta: – Homer? – Valójában tetszett neki a gondolat, hogy ezt a két embert átvezeti a sötét világon, hogy elkalauzolja őket az éjszakában, és ő óvja őket mindattól, ami az autólámpák fénykörén túl leselkedhet rájuk.

– Nos, apafej – mondta Wally az alvó Homernak –, itt az ideje, hogy egy kicsit élvezd az életet.

Egy hónap múlva Wilbur Larch, aki ekkor még mindig nem hallott semmit Homer Wellsről, és akinek a büszkesége nem engedte, hogy elsőnek írjon, azon töprengett, hogy a fiú vajon miféle „élvezetekben” részesül. Úszni tanul!, gondolta. Mit vesz magára az ember fűtött medencében? Hogyan fűtik a medencét, és mennyi ideig fűtik?

A negyvenes években a martklubi volt az első fűtött medence Maine-ben. Raymond Kendell, jóllehet nevetségesnek tartotta, hogy a főzésen és a fürdésen kívül másért melegítsenek vizet, kifundálta a martklubi medence fűtőrendszerét. Ez számára csupán gépészeti ujjgyakorlatnak számított.

– Ha a tengerben tanulsz meg úszni – mondotta Ray Homernak –, mindent tudni fogsz, amit bármilyen vízben kell.

– De, Apu, te nem is tudsz úszni – mondta Cuncy.

– Éppen ezt magyarázom – mondta, s közben Homerra kacsintott. – Ha egyszer belemész a tengerbe, vagy netán beleesel, nyomban megtudod, hogy máskor a víznek még a gondolatát is elhessegesd magadtól. Túlságosan hideg a víz.

Homer megkedvelte Cuncy apját, talán mert a sebészetet a gépészettel rokonította, és kezdetben sebészeti képzésben részesült. Hamar tudott azonosulni a Raymond Kendell működtette gépekkel, mind a kertészeti, mind pedig a halászati, a homárokat kifogó és életben tartó eszközökkel.

Wally homárhumort illető hangzatos ígérete ellenére Homer első látásra semmi murisat se bírt fölfedezni a homárokban. A rákok egymás hegyén-hátán kuporogtak Ray Kendell hatalmas tartályában, és lekötött ollójuk tehetetlenül fityegett alá a vízben. Homer hamar rájött, hogy egyéb jó okok mellett miért kell megtanulni úszni. Ha az ember beleesik a tengerbe, ne merüljön le a fenékre, oda, ahol ezek a szörnyek élnek. Kis időnek el kellett telnie ahhoz, hogy Homer megértse, a tengerfenék homársűrűsége meg sem közelíti Kendell tartályáét. Az első kérdés, mely Homerban fölmerült, nem a homárok táplálkozás- vagy szaporodásmódját, hanem létokát illette.

– Kell valami, hogy összeszedje a szétszóródott ezt-azt – tájékoztatta Homert Ray Kendell.

– A tengerfenék szemétgyűjtő szörnyei – mondta Wally nevetve. Mindig nevetett, ha a homárokról beszélt.

– A partot a sirályok – mondta Ray Kendell –, a feneket pedig a homárok takarítják föl.

– A homárok és a sirályok a maradékot kapják – állapította meg Cuncy.

Ők kapják az árvaporciót, mondta volna Wilbur Larch. Ez Homer Wellsben merült föl, aki azon kapta magát, hogy a homárokat félelemmel, a sirályokat gyönyörűséggel, a kétféle jószágot együtt pedig áhítattal elegyes tisztelettel szemléli.

Évek múlva az első szívzátonyi tévékészülék büszke tulajdonosaként Olive Worthington azt mesélte, hogy Homer Wells volt az egyetlen ember a világon, aki odahúzott egy széket a tartály elé, hogy ülve szemlélje a homárokat, akárha a tévéhíradót nézné.

Vasárnaponként Homer homárvarsákat rakott és szedett Cuncy apjával – nem a pénzért, hanem a vízért meg Ray társaságáért. Heti hat napot az almáskertben dolgozott Wallyval. A Tengernéző Almáskert számos kertjének csak az egyikéből látszott az óceán, de a gazdaság minden szegletében érezni lehetett a tenger jelenlétét, különösen a hajnali ködökben, vagy amikor egy friss tengeri fuvallat enyhítette a nyári kánikulát, vagy amikor a sirályok nagy köröket róva berepültek a szárazföld fölé, és az almafákon gubbasztottak. Jobban kedvelték az áfonyát az almánál, de jelenlétük folyvást dühítette Olive-ot, aki kagylószedő gyerekkorától kezdve nem szívelhette a vijjogó madarakat, és aki az általa művelt áfonyacserjésért háborút vívott a sirályokkal – a gyümölcs védelmében ugyan háló födte a bokrokat, de a ravasz sirályok és varjak oldalról sétáltak be a háló alá.

Árvaszemmel, elmélkedett Homer Wells, a sirályok fölötte állnak a varjaknak – nem értelmüknél vagy személyiségüknél fogva, állapította meg, hanem a szabadságuknál és a szabadságvágyuknál fogva. Éppen a sirályokat szemlélve döbbent rá Homer Wells, hogy mennyire szabad.

Wilbur Larch tudta jól, hogy az árva legveszedelmesebb káprázata a szabadság, és amikor végre hírt kapott Homertól, átfutotta a kurtán-furcsán hivatalos ízű levelet, mely éppen a részletek teljes hiánya miatt kedvetlenítette el címzettjét, és éppen az ámítások meg az összes többi tekintetében nem szolgált semmilyen bizonyítékkal.

„Tanulok úszni”– írta Homer Wells. (Tudom! Tudom! Na ki vele!, gondolta magában Wilbur Larch.) – „A vezetés jobban megy” – tette hozzá Homer.

„Worthingtonné nagyon kedves. (Ezt magamtól is kitalálhattam volna!, morgott magában Wilbur Larch.) Mindent tud az almákról.”

„Cuncy apja is nagyon kedves – írta Homer Wells Larch doktornak. – Hajóval kivisz a tengerre homárt fogni, és megtanítja nekem a motorok működését.” (Van rajtad mentőmellény?, akarta tudni Wilbur Larch. Azt hiszed, olyan fene nagy dolog egy motor? Megtaníthatnám én neked a szív működését, gondolta Wilbur Larch – miközben saját szívétől önmagáról tanult, méghozzá jóval többet a merő izomműködésnél.)

„Cuncy és Wally csodálatos velem! – Írta Homer Wells. – Mindenhová elvisznek magukkal. Wally megosztja velem a szobáját. A ruháit. Különös, hogy ugyanaz a méretünk van, noha erősebb, mint én. Cuncy és Wally össze akar házasodni, valamikor, és sok gyereket akarnak.” (Ki vele! Beszélj csak az úszóleckékről, gondolta magában Wilbur Larch. Vigyázz az úszóleckékkel!)

„Szegény Worthington úr – mindenki Főnöknek szólítja” – írta levelében Homer. (Nocsak, nocsak!, gondolta Wilbur Larch. Valami mégsem olyan tökéletes? Ugyan mitől „szegény” Worthington úr?)

Larch megkérdezte Angela nővért és Edina nővért, hogy mit gondolnak a „Főnök” névről. Mindketten furcsállották.

– Szerintem ízetlenség – mondta Wilbur Larch.

Angela és Edina nővér igazságtalannak tartotta a Doktor urat. Az áldásával, sőt a bátorításával ment el a fiú. Egyetértettek, írhatott volna bővebben, és nem kellett volna hat hetet várnia a levél feladásával, de azzal érveltek, hogy mindez csupán az örömét, mit több, az elfoglaltságát, az elfoglaltságában lelt örömét jelzi. És ugyan miféle tapasztalatokra tehetett volna szert Homer Wells a levélírásban vagy akármilyen írásban?, tudakolta a két nővér.

– Wilbur, maga akarja, hogy Homerból orvos legyen – mondta Edina nővér –, csakhogy ez az ő élete.

– Azt akarja, hogy ő is írjon? – tódította Angela nővér. – És hogy sohase nősüljön meg? – szegezte Larchnak a kérdést Edina nővér, fenyegetőn.

Azt akarom, hogy hasznos legyen, gondolta magában a kimerült Wilbur Larch. És azt akarom, hogy velem legyen; ez utóbbi vágyát maga is igazságtalannak tartotta. A kezelőben talált menedéket a hőség elől. Az a sok üveg- és fémtárgy valamiképpen hűtötte, az éter pedig lassabban illant el a párás levegőben. Mostanában úgy tetszett, Larch távolabbi és hosszabb utazásokat tesz éteres álmaiban. Lassabban is ocsúdott fel a kábulatból. Öregszem, mondogatta magában.

Worthingtonné asszony elküldte a Jane Eyre vadonatúj példányát, Wilbur Larch pedig átszellemültebben olvasta fel a lányoknak. A történet üdítőleg hatott rá. Miatta még a Szép remények szomorú végéhez is nagyobb kedvvel közelített, jóllehet az már nemegyszer elcsigázta. (A Pip és Estella örök boldogságáról szóló részt sose tudta elhinni. Az ilyesmit sose hitte el.)

Lassacskán mégiscsak kibontakozott egyfajta levelezés Wilbur Larch és Homer Wells között. Homer beszámolt szívzátonyi és szívmarti életének legszárazabb tényeiről; de épp csak bekukkantani hagyta a dolgokba a Doktor urat, amiképpen a tengert is csak távolról engedi látni a Tengernéző Almáskertnek az az egyetlen kertje, ahonnan ez egyáltalán lehetséges. Homer hetente, kéthetente egy-, esetleg kétoldalas levelet küldött Larch doktornak. Az égalja ezen apró pontocskájára a Doktor úr az írott szó teljes arzenáljával válaszolt; kérdésekkel (később soha meg nem válaszolt kérdésekkel) bombázta Homert legutóbbi levelének hiányzó részleteivel kapcsolatban, illetve hosszasan ecsetelte a St. Cloud’s-i élet mindennapi iszonyát. Jóllehet mélységesen megvetette Sunny Hold (alias Robert Mars) árvaházi eseményekkel való folytonos lépéstartási kényszerét, pletykás ösztönét, Larch doktor valóságos öregdiák-hírlevelet írt Homer Wellsnek, a kórházi és társadalmi események egész kalendáriumával fölszerelve. Homernak szóló levelei rendre hosszabbak voltak a St. Cloud’s rövid történetébe írt bejegyzéseinél, és Homer egy nyúlfarknyi kis szösszenetére Larch késedelem nélkül terjedelmes episztolában válaszolt, melyet nyomban postázott is.

– Nem várhatja el, Wilbur, hogy egy fiú lépést tartson magával – tanácsolta Larchnak Edina nővér.

– Nem várhatja el, hogy egy ifjú versenyre keljen magával – mondta Angela nővér.

– Mi a fene van ezzel a Főnökkel? – kérdezte Larch doktor.

– Homer azt mondja, hogy iszik – emlékeztette Wilburt Edina nővér.

– Mire olyan kíváncsi – hogy milyen gugyival állítja be magát? – kérdezte Angela nővér.

De Wilbur Larch nem kívánt egyebet Homertól, csak azt, amire megtanította: a klinikai analízist kérte rajta számon, az enyhe, közepes vagy súlyos alkoholizmussal járó tünetek pontos meghatározását. Vajon olyasvalakiről beszélünk, aki csak bolondozik kerti mulatságokon?, tűnődött magában Larch. Vagy súlyos, idült beteg?

Minthogy Homer Wells eladdig sose látott részeg embert, ő – elsőre – a közvetlen családi környezetnél is könnyebben felült a látszatnak, a Főnök külsejének; miként a család, maga is minden további nélkül elfogadta, hogy a Főnök állapotromlása az idült alkoholizmus következménye. Noha egész Szívzátony és Szívmart kellemes modoráért már régen a szívébe zárta, a Főnök mostanság könnyen kijött a sodrából, ingerlékeny volt, sőt olykor erőszakoskodott is. A bólés eset után Olive nem engedte el egyedül a Martklubba: a Főnök ugyanis egy egész tál bólét ráöntött egy kellemes, fiatal úszómesterre, és utána alig lehetett rávenni, hogy hagyja abba a gyümölcsdarabok szétkenését a kellemes, fiatal pincérnő farán.

– Azt hiszi, ő találta föl a spanyolviaszt – mondta a Főnök az úszómesterről.

– Csak ott állt – magyarázkodott később Wallace Worthington.

– És a pincérnő? – kérdezte Olive.

A Főnök zavartnak látszott, és elsírta magát.

– Valami egész másnak hittem – pusmogta alig hallhatóan. Wally kártalanította a pincérnőt, Olive pedig elbájolta és megnyugtatta az úszómestert.

Hacsak nem a jól ismert helyekre hajtott, a Főnök újabban eltévedt. Olive nem is adta oda neki az autót, ha nem vitte magával Wallyt vagy Homert. Idővel azonban már az ismerős helyeken is elkeveredett; Homernak kellett hazakalauzolnia az Almáskertbe Ray Kendell homár-kereskedésétől. Még a partról hazavezető mellékutak hálózatát nem ismerő Homer is észrevette, hogy a Főnök rossz helyen kanyarodik.

A Főnök borzalmas hibákat követett el a legegyszerűbb autókarbantartási feladatok esetében is. Miközben a Cadillac porlasztóját pucolta – e mindennapi tennivaló elvégzésének módját Ray Kendell többször is bemutatta neki –, gázt és apró széndarabokat tüdőzött le (merthogy fúvás helyett szívott).

A legegyszerűbb dolgok is kiestek a fejéből. Naphosszat járkált föl s alá a szobájában: nem tudott felöltözni, mert mindig összetévesztette a zoknis fiókját Olive fehérneműs fiókjával. Egy reggel dühöngve jött le reggelizni, amiért elvétette a fiókokat, és melltartót húzott a lábára. Általában barátságosan viselkedett Homerral, és kedves volt Olive-val meg Wallyval, most őrjöngve vádolta meg a fiát, hogy az engedélye nélkül vette fel a zokniját, és dühödten ordított rá Olive-ra, amiért az a hozzájárulása nélkül lelencházat csinált az otthonából.

– Jobb dolgod lenne St. Cloud’sban, mint ezen a tolvajtanyán – mondta a Főnök Homernak.

Alighogy kimondta ezt, zokogásban tört ki, és bocsánatot kért Homertól; fejét Homer vállára hajtotta, és sírt.

– Az agyam megmérgezi a szívem – mondta Homernak, aki furcsállotta, hogy noha a Főnök mindig csak késő délután nyúl a pohárhoz, ellenben mindig, folyamatosan részegnek látszik.

Előfordult, hogy a Főnök akár három napig sem ivott. Ekkor tudatának valamely része megállapította, hogy változatlanul kótyagos. Erről elfelejtette Olive-ot vagy mást tájékoztatni, de kétségbeesésében ismét az italhoz folyamodott, és mire eszébe jutott, hogy mondaná, nem ivott három napig, újból alaposan felöntött a garatra. Miért felejtek el mindent?, töprengett, és elfelejtette, min töprengett.

A régi dolgokra azonban hibátlanul emlékezett. Egyetemi éveinek dalait fújta Olive fülébe (a szövegeket maga Olive sem bírta megjegyezni), és nyájasan felidézte szerelmük kezdetének regényesebb pillanatait, Wallyt a babakoráról szóló mesékkel traktálta, Homernak pedig elmesélte a legrégebbi kertek telepítésének történetét. Ezek közé tartozott az a kert is, ahonnan látni a tengert.

– Oda akartam építeni a házat – mondta a Főnök Homernak. Ebédszünetet tartottak. Wally és Homer épp megjött a kertből: fattyaztak, azaz a befelé növő fattyúhajtásokat metszették le a fák sudaráról vagy egyéb ágairól, ahol nem érte őket a nap. Wally ismerte a történetet, csak magában morfondírozott, Coca-Colát öntött egy hangyabolyra. Fattyazás után minden ágat, az egész fát érnie kell a napfénynek.

– Nem szabad hagyni, hogy a fa minden irányban, összevissza növekedjék – magyarázta Wally Homernak.

– Ahogy egy fiú se! – kiáltotta a Főnök nevetve.

– Olive túlságosan szelesnek tartotta ezt a helyet – mondta a Főnök Homernak. – A nőket jobban zavarja a szél, mint a férfiakat – árulta el a Főnök. – Ez az igazság. De máskülönben... – Szünetet tartott. A tenger felé gesztikulált, mintha holmi távoli közönsége volna az, és azt is be akarja avatni. Akkor az almafák felé fordult, ők már meghittebb, jóval figyelmesebb közönséget képeztek. – A szél – kezdte, de megint szünetet tartott, talán csak azért, hogy a szél is járuljon valamivel hozzá mondandójához. – A ház... – fogott hozzá újra.

– Ez a kert látszik a házunk emeleti ablakából. Tudtad ezt? – kérdezte Homertól.

– Persze – felelte Homer. Wally szobája ugyancsak az emeleten volt, és az ő ablakából tisztán látszott a kert, ahonnan látszott a tenger, de a tenger nem látszott Wally szobájának vagy a ház bármely más helyiségének ablakából.

– Én neveztem el Tengernézőnek – magyarázta a Főnök –, mert azt hittem, itt lesz majd a ház. Éppen itt – ismételte. Nézte a habzó Coca-Colát, amit Wally a hangyabolyra öntött.

– Egereket mérgezett zabbal vagy kukoricával lehet irtani – mondta a Főnök. – Büdös, mint a fene. – Wally felnézett az apjára, Homer meg bólogatott. – Mezei egereknél szét kell szórni a földön, de ha erdei egereket akarsz irtani, meg kell keresned az odújukat, és a járataikba kell tömni a mérgezett darát – mondta a Főnök.

– Tudjuk, Api – mondta halkan Wally.

– A mezei egeret más néven pocoknak hívják – magyarázta a Főnök sokadszorra Homernak.

– Persze – mondta Homer.

– A pocok a fa törzsét rágja körül, az erdei egér viszont a gyökerét rágja meg – mondta fel a régi leckét a Főnök valahonnan emlékezete mélyéről.

Wally abbahagyta a kólacsorgatást. Sem ő, sem Homer nem tudta, hogy a Főnök miért csatlakozott hozzájuk ebédszünetre; ők egész délelőtt a Tengernéző kertben fattyaztak, és a Főnök épp most tűnt föl. A régi, rendszámtábla nélküli terepjáróval jött, amelyet szigorúan tilos volt a kertek területén kívül használni.

– Api? – szólította meg Wally az apját. – Mit keresel itt kinn?

A Főnök üres tekintettel meredt rá fiára. Azután ránézett Homerra, remélve, hogy tőle megkapja a választ. Végigmérte közönségét, az almafákat, a távoli tengert.

– Itt akartam a házat felépíteni, pontosan itt – mondta Wallynak. – De az az önfejű, az a se istent, se embert nem néző anyád nem engedte! Az a picsa nem engedte! – üvöltötte a Főnök. – Az a kagylókaparó picsa! Az a kútfúró picsa! – kiabálta. Fölállt, zavartnak látszott. Wally fölállt vele együtt.

– Hagyd el, Api! – mondta a fiú. – Hazaviszlek.

Wally kisteherautójával mentek. Utánuk Homer az öreg terepjáróval; ezen tanult meg vezetni, miután Wally biztosította, hogy semmi kárt nem tehet benne.

Az ital, mélázott Homer, tényleg derékba törheti az ember életét.

A Főnök minden egyéb tünetet produkált. Ötvenötödik évében járt, de hetvennek látszott. Időről időre a téboly, a cezarománia és a konfabuláció kerülgette. Néhány – mindig meglévő – taszító vonása most fölerősödött, példának okáért piszkálta az orrát. Olykor képes volt órákon át túrni az egyik orrlyukát. A taknyot a nadrágjára vagy a bútorra kente. Olive alpári bátyja, Bucky Bean azt állította, hogy elmehetett volna akár kútfúrónak is.

– Amikor belemászik az a csőrébe – mondta Bucky –, látom magam előtt kutat ásni.

Mint kiderült, a martklubbeli úszómester, aki telibe kapta a bólét, nem engesztelődött meg teljesen. Kifogásolta, hogy Cuncy késő délután a medence sekély végében ad úszásórákat Homernak. Ilyenkor, panaszolta, zsúfolásig megtelik a medence; az úszástanfolyamot a rendnek megfelelően kora reggel, méltányos díjazás fejében ő maga – az úszómester – tartja. Ebben a kérdésben hajlíthatatlannak tűnt. Homer egész nap dolgozott a Tengernéző Almáskertben, érvelt Cuncy. A késő délutáni időpont, amikor Wally munka után teniszezik, a legalkalmasabb, hogy úszni tanítgassa Homert.

– Magának – vágott vissza az úszómester, aki láthatóan teljesen belehabarodott Cuncyba. Azonban egy dolog irigykedni Wally Worthingtonra – mindenki irigykedett rá –, és megint más elviselni, hogy Cuncy Kendell ajnározgatja azt a St. Cloud’s-i szerencsétlent. A Martklubban Homert nem mint lelencet vagy árvát, hanem mint „a St. Cloud’s-i szerencsétlent” vagy olykor mint „a Worthingtonék szerencsétlenjét” emlegették, persze Cuncy vagy valamelyik Worthington jelenlétében soha.

Homer azt mondta, hogy neki megfelel, ha Worthingtonék medencéjében sajátítja el az úszás tudományát, de az igazán nagyszerű, ha Cuncyval együtt ott vannak a Martklubban, amikor Wally befejezi a teniszezést; akkor kimehetnek együtt a partra, Ray Kendell mólójára, akárhova. Ráadásul Worthingtonék medencéjénél ott a Főnök is, akiről ugyancsak gondoskodni kell: Olive egyre inkább igyekezett otthon tartani a Főnököt. Rájött, hogy urát könnyűszerrel leszerelheti, ha kellő mennyiségben tölti belé a gin-tonikot, és gumimatracra fektetve a vízen úsztatja. De az igazi ok abban állt, hogy mindenki úgy vélte, helytelen volna, ha Homer Worthingtonék fűtetlen medencéjében tanulna úszni, mert a hideg víztől begörcsölhet a szíve.

Olive úgy határozott, hogy Homer úszóleckéit átveszi Cuncytól, tudta, hogy a martklubi úszómester neki nem mer szólni; egyetértett abban Cuncyval és Wallyval, hogy a fűtetlen víz túlságosan igénybe venné Homer szívét.

– Senkinek se akarok a terhére lenni – mondta Homer zavarában, és kétségkívül abbéli csalódásában, hogy ezentúl Olive, nem pedig Cuncy karján hasalva kell evickélnie. – Hidd már el Wally, nem is hideg nekem a medencétek – makacskodott Homer.

– Hideg vízben nehezebben megy a tanulás – felelte Cuncy.

– Úgy van – erősítette meg Olive.

– De én a tengerben akarok úszni – magyarázta Homer. – A tenger jóval hidegebb.

Jaj Istenem, aggodalmaskodott magában Olive. Levelet írt Larch doktornak Homer „szívbajáról”, amitől az orvosnak lelkiismeret-furdalása támadt, és úgy érezte, hogy a saját csapdájába esett. Így hát levelet írt Worthingtonné asszonynak, hogy a hideg víz nem vált ki olyan görcsöt, amitől Homert igazában félti; a balesetek, mondjuk, a fulladozás sokkal inkább idézhet elő olyan sokkot, ami veszélyes lehet a fiúra.

Hazugság az egész!, gondolta Larch, de elküldte a levelet Worthingtonné asszonynak, aki meglepetéssel tapasztalta, hogy Homer milyen gyorsan fejlődik.

– Már alighanem bele is jött, amikor átvettem tőled – mondta Cuncynak, de a valóságban Homer gyorsabban tanult Olive-tól, mert kevesebb örömet talált az órákban.

Cuncyval, meglehet, sose tanul meg úszni, de legalábbis kinyújthatta volna az úszni tanulást az egész nyárra.

Ha rajta múlik, a nyarat is kinyújtotta volna egész életére. Igen nagy gyönyörűsége tellett szívzátonyi életében.

Nem szégyellte, hogy imádja Worthingtonék faltól falig szőnyegét; ahonnan ő jött, ott csupaszak a deszkafalak, és több réteg kopott linóleum borítja a padlót, érezni lehetett a láb alatt besüppedő fűrészport. Azt aligha lehetett volna állítani, hogy Worthingtonék falait művészi festmények díszítették, de Homer addig nemigen látott falra aggatott képeket (leszámítva a pónilódákós nő fotóját); még a virágágyásban vadászó cicus (Wally fürdőszobájában lógó) mindent felülmúlóan cukormázas képe is tetszett neki, de a kép mögötti girlandos tapétát is szerette. Mit is tudott ő a tapétákról vagy a művészetekről? Ő minden tapétát csodált.

Azt hitte, sose unhatja meg Wally szobáját. Mit is tudott ő az egyetemi csapatokról, a bearanyozott labdákról, a rájuk festett fontosabb eredményekről? És a teniszkupákról, a régi évkönyvekről és a tükör keretébe bújtatott, szakadozott mozijegyekről (Wally és Cuncy első közös filmélményének emlékéről)? Mit is tudhatott Homer a filmekről? És mit tudhatott ő az emberekről, akik látszólag önszántukból jöttek össze és dolgoztak együtt? Almáskertbeli munkatársai lenyűgözték Homer Wellst: eleinte mindnyájukat szerette. Különösen jól összemelegedett Hyde Bitanggal, mert ez a hallatlanul barátságos ember készségesen elmagyarázta neki, hogy mit hogyan kell csinálni, olyasmit, amit minden magyarázat nélkül, látás után is mindenki – még Homer is – tudott.

Szerette Bitang feleségét, Florence-t is, meg a többi asszonyt, akik az almavásárcsarnok és a présház szüretre való előkészítésével töltötték a nyarat. Szerette hájkarú Diley Bunkot, habár rengő, vastag karja Farbyra emlékeztette (aki egyébként meg sem fordult a fejében, még azután sem, hogy megszökött St. Cloud’sból). Kedvelte Diley Bunk kis húgát, a Homerral egyidős és szemrevaló, kis töltött galamb Debra Pettyt.

Diley Bunk férje, Everett, mindent elmagyarázott Homernak, amit a kaszálásról tudni kellett. A fák között nyaranta kétszer kellett lekaszálni a füvet; utána meg kellett forgatni a szénát, összegereblyézni, bálázni, majd eladni a bylaktelki tejgazdaságnak. Az elhullott szénával a facsemeték körül takarják a talajt. A Tengernézőben semmi nem mehet veszendőbe.

Homer a méhész Ira Titcombot is szerette, a sebhelyes Irene férjét: Ira magyarázta el Homernak a méhészet dolgait.

– Legalább tizennyolc fok kell nekik, nem szeretik a szelet, a jégesőt, a fagyot – mondta Ira, majd így folytatta: – Egy méh harminc napot él, de többet dolgozik, mint némely ember egész életében. Nem akarok ujjal mutogatni. Igazában a méz hajtja a méheket – tette hozzá.

Homer azt is megtudta, hogy a méhek jobban szeretik a pitypangot az almavirágnál – ezért kellett lekaszálni a füvet, mielőtt ráeresztették a méheket az almáskertre. Azt is megtudta, hogy egy gyümölcsösben többfajta fát kell telepíteni a keresztező porzás végett, a méhek vitték át az egyik fajta fáról a másikra a virágport. Azt is megtanulta, hogy a kaptárakat éjjel kell kitenni a gyümölcsösbe, mert ilyenkor alszanak a méhek, rájuk lehet zárni a kast, és ha cipekedés közben megébrednek is, nem tudnak kijönni. A még könnyű kaptárakat a lehajtott oldalú traktorutánfutóról leszedegetve rakták szerteszét az almáskertben, egy hét múlva azonban megteltek mézzel, és ennek megfelelően súlyuk is gyarapodott. Amikor összeszedték őket, egyiket-másikat csak többen bírták megmozdítani. Ha az ember meglökte a kasokat, bent zümmögni kezdtek a méhek, és a deszkán át is érezni lehetett rajzásukat. Ha a deszkák között kicsorgott a méz, és egy-egy magányos légy beleragadt, kedvére lakmározhatott.

Egyszer Homer óvatosan felemelt egy kast, hogy odavigye s föltegye az utánfutóra: a mellének feszülő deszkákon érezte a benti méhek zsongását, még az esti hideg sem hűtötte le az átforrósodott deszkafalat; a méhek zsongása hőt termelt. Akárcsak a méhgyulladás, gondolta hirtelenében Homer. Eszébe jutott annak az asszonynak a méhe, akit megmentett a görcsrohamtól. A méh, mint gondolta, hőt termel, és megkeményíti az azt beburkoló hasfalat. Húszéves koráig hány anyaméhet tapintott ki Homer Wells? Jobban szeretem az almatermesztést, gondolta magában.

St. Cloud’sban még a világra segített növekedést sem kívánták – a világrajövetel folyamatát pedig gyakran megszakították. Homer most azon igyekezett, hogy kibontakoztassa a növekedést, termesszen-teremtsen. Különösen azért szerette a Tengernézőt, mert ott mindent hasznossá tettek, minden kívántnak látszott.

Azt képzelte, hogy még Vernon Lynchet is szereti, pedig hallott róla, hogy Vernon veri a feleségét, Grace Lynch pedig úgy tudott Homerra nézni, hogy attól végigfutott a hátán a hideg. Homer nem tudta eldönteni, hogy vajon Grace tekintetében a könyörgést, a gyanakvást vagy egyszerűen a kíváncsiságot kell-e látnia. Ez a nő úgy belefúrta tekintetét az emberbe, hogy azt jóval később is érezni lehetett.

Vernon Lynch ismertette meg Homerral a permetezés tudományát. Helyénvalónak tűnt, hogy Vernon Lynch feleljen a féregirtókért, a pusztításért.

– Előbújik az első levél, aszt mindján itten a bajj – magyarázta Vernon Lynch Homernak. – Már áprilisba. Attó’ kezdve egész augusztusig, a szüret kezdetéig permetezni köll. Hetente vagy tíznaponta. A fuszik meg a féreg ellen. Két permetezőgép van, az egyik Hardie, a másik meg Beán, mindkettő húszhektós. A gázálarcot föl köll venni, mer’ különben beszívod a sok szart, de ha nem a te méreted, akkor baszhatod az egészet. – Ahogy ezt kimondta, fölcsatolta a gázálarcot Homerra, aki azonnal érezte homloka lüktetését. – Ha nem mosod ki a szűrőt, megfulladsz – folytatta az okítást Vernon, és csészét formálva a kezéből, befogta a gázálarc légzőnyílását, mire Homer fulladozni kezdett. – És a fejeden is legyen valami, mer megkopaszodsz. – A keze továbbra is a légzőnyílásra tapadt. – A szemüveget is vedd föl, mer’ megvakulsz, mint egy vakondok – tette hozzá Vernon. Homer fontolóra vette, hogy ellenkezzen-e, de azután úgy döntött, inkább összeszedi magát, majd az ájulást mérlegelte, és azon töprengett, hogy vajon igaz is, vagy csak szólásmondás, hogy szétpukkan az ember tüdeje. – Ha nyílt seb van rajtad, és belemegy a méreg, meddő is lehetsz – magyarázta Vernon Lynch. – És akkor nem áll föl többet a szerszámod. – Homer Vernon vállát ütögette, mintha valami annyira bonyolult dolgot akarna közölni vele, amit rendes beszéddel nem lehet megértetni. Nem kapok levegőt! Hé! Nem kapok levegőt! Hé, odakinn!

Amikor Homer lába inogni kezdett, Vernon lerántotta róla a gázálarcot. A pántja felsértette Homer fülét, és megtépte a haját.

– Na érted mán? – kérdezte Vernon.

– Persze! – hörögte Homer, és majd kiköpte a tüdejét.

Még Herb Fowlert is megkedvelte. Alig két perce örvendhetett a társaságának, amikor már repült felé az óvszer, és homlokon találta. A kórházban Larch doktor is marokszám osztogatta őket a nők között, de azokat üres, zsírpapírszerű csomagolás borította, nem díszelgett rajtuk semmilyen márkanév. Larch doktor gyakran panaszolta, hogy egy csomónak lába kel, de csak Homer tudta, hogy Farby volt a tettes. Természetesen Farby avatta be Homert az óvszerhasználatba.

Ahhoz aligha férhetett kétség, hogy Herb Fowler szeretője, Raisey Todd avatott kézzel nyúlt Herb eme munkaruháihoz. Amikor Homer magához nyúlt, Cicerézi Rézire gondolt: elképzelte, ahogyan az finom, fürge ujjaival olyan ügyesen húzza föl a gumit, mint ahogyan az ecsetet tartja a kezében, összeszorítja a fogait, és vastagon keni föl a festéket a vásárcsarnok polcain, miközben cigarettabűzös leheletével ki-kifújja arcából az odatévedt kósza hajtincset.

Homer nem engedte meg magának, hogy Cuncyra gondoljon maszturbálás közben. Nem játszott magával, amikor Wally szobájában feküdt, a barátja meg ott szuszogott, és úgy aludt mellette, mint a bunda. Amikor valóban azt képzelte, hogy Cuncy mellette fekszik, nem nyúltak egymás intim részeihez, csak szorosan összebújtak, a tiszta szerelem ölelésében. („Csak semmi bujaság”, mint Farbyka szokta mondogatni.)

Cuncy füstölt, de olyan modorosan és túlzón, hogy gyakran az ölébe ejtette a cigarettáját, ilyenkor fölpattant, féktelen mozdulatokkal söpörte le magáról a parazsat, és közben mindig vihogott.

– Jaj, hogy én milyen bamba vagyok – mondta ilyenkor.

Csak ha bagózol, mondta magában Homer.

Raisey Todd habzsolta a cigarettafüstöt: mélyen leszívta, és oly keveset engedett vissza belőle, hogy Homer el is tűnődött rajta, hová lett a többi. A többi almacsarnokbeli asszonynak mindig ott lógott a cigaretta a szájában (csak Grace Lynchnek nem, ő még ennyire sem volt hajlandó kinyitni a száját), de Florence, Irene és hájkarú Diley Bunk már oly régen bagózott, hogy teljesen fesztelennek látszottak. Csak Diley Bunk kis húga, Debra Petty számított kocabagósnak, s idétlenkedett úgy a cigarettával, mint Cuncy. Cicerézi Rézi olyan gyors, magabiztos erőszakossággal dohányzott, amit, mint Homer gondolta, biztosan Herb Fowler felszabadult óvszerhasználata ihletett.

Homert Szívzátonyban és Szívmartban az égvilágon semmi – sem a homárlét sósvízi bugyogása, sem a Martklub vízklóros biztonsága, sem az almavásári készülődés, sem a mezei munka – nem emlékeztette St. Cloud’sra, nem idézett föl benne egyetlen elevenbe hasító árvaházi emléket sem, míg az első esős napon a takarító- és festőbrigáddal a présházba nem küldték.

Az épület, kívülről nézve, nem figyelmeztette. Különféle gazdasági járműveken már többször elhaladt a hosszú, keskeny, földszintes, fél-fedeles, L alakú ház mellett. Az L belső sarkában, kettős ajtó mögött helyezkedett el az almadaráló és az almaprés meg a szivattyú és a hozzá való motor, illetve a darálómotor és a negyvenhektós kád.

Az épület egyik szárnyát hűtőberendezések tagolták: hűtötték az almalevet. A másik szárnyban konyharészleg állt, s mögötte több mint húsz kórházi vaságy sorakozott, rajtuk pokróc és párna, a matrac felcsavarva. Itt-ott kifeszített drótokra aggatott pokrócok kerítettek körül egy vagy több ágyat, azt a fajta felemás magányt biztosítva, amelyet Homer kórtermekkel társított. Durva zsaludeszkából ácsolt polcok szolgáltak egyszerű, ámde alkalmas éjjeliszekrény gyanánt, rajtuk, már ha akadt a közelükben konnektor, meggörbített libanyakú olvasólámpák álltak. Az ütött-kopott, mégis tiszta rendben tartott bútorokat mintha kórházakból és irodákból selejtezték volna ki, ahol annak idején kemény, de nem romboló igénybevételnek voltak kitéve.

A présháznak ez a része a kaszárnyák gazdaságos célszerűségét idézte, ugyanakkor túlságosan sok személyes jegyet viselt magán ahhoz, hogy intézményszerű legyen. Példának okáért függöny takarta az ablakot, és Homer úgy látta, hogy bár foltos, tökéletesen illenék Worthingtonék ebédlőablakára, ahonnan egyébként eredetileg származott. Homer ugyancsak ismerősnek vélte a gipszkarton falakon szokatlan – hol túlságosan magas, hol túlságosan alacsony – helyeken függő virágos tájképek vagy állatportrék páratlan negédességét, és biztosra vette, hogy a képek csupán lyukakat fednek el. Talán bakancs rúgta lyukakat, ököl ütötte lyukakat, vagy talán fej szakította lyukakat; Homer úgy érezte, az egész szobából az a hálótermi düh és türelmetlenség árad, amelyet csaknem húsz hosszú esztendő leforgása alatt alaposan megismerhetett a St. Cloud’s-i árvaház fiúszárnyában.

– Mi a bánat ez? – kérdezte Bitangtól, miközben a fémtetőn kopogott az eső.

– A présház – felelte Bitang.

– De ki alszik itt? Ki lakik itt? Itt emberek laknak? – kérdezte Homer. Bár meglepően tiszta volt, a terem mégis olyan nyomasztóan hatott, hogy Homernak a St. Cloud’s-i munkásszálló jutott eszébe, ahol agyonhajszolt favágók és fűrészesek álmodtak jobb életet.

– Itt szállnak meg a szedők – felelte Bitang. – Szüretkor. Akik szedik az almát – vándorló idénymunkások.

– Színes bőrű népségnek van fenntartva – szólt a hájkarú Diley Bunk, és lerakta a felmosórongyot meg a vödröt. – Minden évben szépen kitakaríccsuk, rendbe tesszük, lefessük nekik.

– Megyek, beviaszkolom a présbordákat – mondta Bitang, igyekezvén kibújni az általa nőiesnek vélt munka alól, jóllehet Homer és Wally nem tartotta méltóságán alulinak, hogy a nyár csaknem minden esős napján ezt végezze.

– Négerek? – kérdezte Homer. – Négerek szedik az almát?

– Azok. Egyik-másik fekete, mint az éjszaka – mondta Florence Hyde. – Máskülönben megjárják.

– Megjárják?! Nagyon is rendesek! – szólt rá Bitang.

– Némelyik rendesebb, mint sokan mások – mondta hájkarú Diley Bunk.

– Rendesebb, mint sok ismerősöm – mondta vihogva Irene Titcomb, és sebhelyét rejtegette.

– Rendesek, mert Worthingtonné asszony rendes velük! – üvöltötte Bitang az almaprés mellől.

Az épületben – a kiforrt almalé miatt – ecetszag terjengett. Ha erős is, nem fojtogató; nem a mocsok bűzlött.

Debra Petty rámosolygott Homerra a vele közös vödör fölött, ő pedig óvatosan viszonozta a mosolyt, miközben azon tűnődött, hogy Wally hol dolgozik ma az esőben, és elképzelte Ray Kendellt munka közben. Vagy kint lehet csillogó viharkabátjában a háborgó tengeren, vagy pedig az International Harvester kaszálógép vezetékeit javítgatja a Kettesnek nevezett fészerben.

Grace Lynch a linóleumfedelű pultokat súrolta a présház konyhájában; Homer meglepődött, hogy előzőleg észre sem vette, hogy ő is tagja a takarítóbrigádnak. Raisey Todd csonkig szívta cigarettáját, majd kipöckölte a csikket a lakószárny ajtaján, és azt találta mondani, hogy a felmosórongy-facsarójából „kiesett a pöcök”.

– Kitört, vagy mi a fene – mondta bosszúsan Cicerézi Rézi.

– A Rézi facsarójából kiesett a pöcök – mondta gúnyolódva hájkarú Diley Bunk.

– Szegény Rézi – bedöglött a facsarója, ajaj! – tódította Florence Hyde, és nevetett, amitől Diley Bunk hahotázott:

– Kuss! – mondta Rézi és vödröstül, mindenestül felrúgta a facsaróját.

– Mi baj odakinn? – kérdezte Bitang.

– Rézi agyonhajszolta a facsaróját! – kiáltotta hájkarú Diley Bunk. Homer ránézett a mérges Rézire, majd az elpiruló Debra Pettyre.

– Túl sokat használod a facsaródat, Rézi? – kérdezte Irene Titcomb.

– Biztos túlságosan sok felmosófát dugsz a facsaródba, édes – tódította Florence Hyde.

– Ne bosszantsátok má! – kiáltotta Bitang.

– Egyet túlságosan sokszor, az hétszentség – mondta Diley Bunk. Ezen még Rézi is nevetett. Amikor ránézett, Homer Wells elfordult tőle, ahogy a szintén őt bámuló Debra Pettytől is.

Ebédszünetben Herb Fowler útközben megállt a présháznál, bement, és azt mondta:

– A kurva életbe, még egy év után is érezni a büdös niggerek szagát.

– Szerintem csak az ecetet érezni – mondta Bitang.

– Nekem mondod, hogy nem érezni niggerszagot? – kérdezte Herb Fowler. – Te érzed? – kérdezte Rézitől. Rézi vállat vont. – És te, te érzed-e? – kérdezte Homertól. – Te nem érzed?

– Én az ecet, a rohadt alma és a kiforrt almalé szagát érzem – válaszolta Homer.

Megpillantotta a felé repülő óvszert, időben ahhoz, hogy elkaphassa.

– Tudod, hogy mit csinálnak a niggerek a munkaruhával? – kérdezte tőle Herb. Odalökött egyet Raisey Toddnak, aki különösebb erőfeszítés nélkül elkapta azt, minthogy eleve azzal számolt, hogy óránként legalább egy gumi óvszer repül felé. – Rézi, mutasd csak meg neki, hogy mit csinálnak vele a niggerek – utasította a szeretőjét Herb. A többi asszony unott képet vágott, látták már a mutatványt elégszer; Debra Petty idegesen nézett Homer Wellsre, és készakarva elfordult Raiseytől, aki egyszerre látszott idegesnek és unottnak. A gumit kitépte a csomagolásából, és mutatóujját beledugta, a körme pedig kidudorodott rajta, a bimbószerű vége mellett.

– Egyszer elmagyaráztam a niggereknek, hogy dugják a pöcsüket a zokniba, ha nem akarnak bevásárolni vagy nyakra-főre gyerekeket csinálni – adta elő Herb. Elkapta Raisey óvszerbe bújtatott ujját, és felemelte, hogy mindenki lássa. – És a következő évben jöttek a niggerek mind, hogy a gumi nem működik, mert ugyan beledugják az ujjukat, ahogy mutattam nekik, de fordulnak egyet, és továbbra is ugyanúgy bevásárolnak meg gyereket csinálnak.

Senki se nevetett, senki se hitte el; mindenki szakállas viccnek tartotta, csak Homer nem hallotta még, de a fordulatonként csinált gyerekek gondolatában valahogy nem érezte a humort.

Amikor Herb Fowler fölajánlotta, hogy elviszi az egész kompániát az Édesvíz úti étkezdébe meleget ebédelni, Homer azt mondta, nem akar menni; Worthingtonné készített hideg ebédet neki és Wallynak minden reggel, és ő úgy vélte, kötelessége elfogyasztani a bekészített elemózsiát, ami egyébként mindig ízlett neki. Tudta azt is, hogy a munkásoknak nem szabad elhagyniuk a gazdaság területét ebédidőben, és főképpen nem a Tengernéző járműveivel, márpedig Herb az Olive használta zöld kisteherautóval jött éppen. Ez nem tartozott a szigorúan vett szabályok közé, de Homer tudta, hogy ha Wally is ott dolgoznék a présházban, Herb föl sem veti a kiruccanás gondolatát.

Homer az éppen adódó legalkalmasabb helyen költötte el ebédjét a présházi konyhában, és miközben elnézte a hosszú helyiségben sorakozó keskeny ágyakat, azon tűnődött, hogy a felcsavart matracok és pokrócok alvó emberekhez hasonlítanak – leszámítva, hogy a vaságyakon fekvő kupacok túlságosan mozdulatlanok voltak ahhoz, hogy alvó emberek lehessenek. Azonosításra váró holttestek, gondolta Homer Wells.

Az eső ellenére Homer kiment körülnézni az autóroncsok és kihajított traktor- és utánfutó-alkatrészek halmai között, melyek a présházhoz vezető út mentén sorjáztak. Az épület mögötti területet valami színtelen gaz verte föl: ide öntötték ki az almapépet meg a törkölyt. Egy sertéshizlalda tulajdonosa egészen Waldoboróból jött fel ide, hogy elvigye, magyarázta Homernak Bitang. Az almatörkölyt imádják a disznók.

Egyik-másik roncsautón dél-karolinai rendszámtábla díszelgett. Homer Wells még soha nem látta az Egyesült Államok térképét; az megadatott neki, hogy egy földgömböt nézegethessen, de ez túlságosan kis léptékű volt ahhoz, hogy az államhatárokat is feltüntesse. Azt tudta, hogy Dél-Karolina valahol messze délen található; a néger idénymunkásokat onnan hozzák teherautóval, mint Bitang magyarázta, de némelyiknek van saját kocsija, csakhogy olyan roncs egyik-másik, hogy itt marad ócskavasnak. Bitang nemigen tudta, hogy keverednek haza délre.

– Asszem, grépfrútot szednek Floridában – mondta Bitang –, és a maga idejében őszibarackot másutt, itt pedig almát. Csak járnak körbe-körbe, hol ezt, hol amazt szüretelnek.

Homer ránézett egy sirályra, amely a présház ereszéről őt nézte; a madár annyira magába roskadtan gubbasztott, hogy Homernak eszébe jutott az eső, és bement vissza a házba.

Letekerte az egyik matracot, és elterült rajta, feje alá téve a pokrócot is, a párnát is. Valami azt súgta, hogy szagolja meg a pokrócot és a párnát, de semmi mást nem érzett rajta, csak az ecetszagot, illetve valamit, amit egyszerűen réginek gondolt. Eleinte a pokróc és a párna emberibbnek érzett tapintásra, mint szagra, de ahogy Homer erősebben belefúrta a fejét, annál inkább érződött rajtuk az emberszag. Raisey Todd feszült arcára gondolt, és arra, ahogy az ujja az óvszerben nyújtózik, és a körme már-már átszakítja azt. A St. Cloud’s-i munkásszálló matraca jutott az eszébe, ahol Farby beavatta őt abba az érzésbe, amely most is magával ragadta. Elővette farmeréből a fütykösét, és gyorsan kielégítette magát: a vaságy rugói élesen csikorogtak. Ahogy befejezte, valami előtűnt a látómezejében. Fölült, és meglátta a másik embert, aki bátorkodott lepihenni a présházban. Jóllehet a nő összekucorodott – akárcsak az esőben ülő sirály, akárcsak egy magzat vagy egy görcsbe rándult kismama –, Homer azonnal fölismerte Grace Lynchet.

Ha Grace Lynch nem nézi, ha nem fordul Homer felé, akkor is biztosan azonosítja a régi ágyrugók ritmikus nyikorgását, vagy, mint Homer gondolta, a tenyerében összegyűlt ondó erős szagát. Homer szótlanul kiment, és kinyújtotta kezét az esőben. A sirály még mindig ott gubbasztott az ereszen, de most hirtelenében felfigyelt Homerra. Lassan itt a szüret ideje, és olyankor mindig akad itt némi ennivaló. Amikor Homer visszament a présházba, Grace Lynch már újra felcsavarta a matracát, és ott állt az ablak előtt, arcát a függönyhöz nyomta. Az embernek kétszer is meg kellett néznie, hogy meglássa őt; Homer aligha vette volna észre, ha nem tudja, hogy a nő ott van.

– Megjártam azt a helyet – szólalt meg Grace Lynch anélkül, hogy Homerra nézne. – Ahonnan jön – magyarázta. – Megjártam, és el nem tudom képzelni, hogyan bírt ott egy szemhunyásnyit is aludni.

Soványsága különösen élesnek, már-már pengeélesnek tetszett az esős nap halott, szürke fényében; a nő a vállára tekerte a függönyt, mint valami kendőt. Nem nézett még most sem Homerra, és a törékeny, reszketeg testtartásából semmi hívogató nem tűnt ki, Homer mégis úgy érezte, a nő húzza magához, mint ahogyan az otthonoshoz vonzódunk, különösen borongós időben. St. Cloud’sban az ember hozzászokott az áldozatokhoz, és Grace Lynch született áldozat volt. Olyan ellentétes izzás sugárzott belőle, hogy Homer úgy érezte, oda kell mennie hozzá, hogy megfogja a nő ernyedt, verejtékes kezét.

– Magam sem értem – suttogta Grace Lynch, még mindig nem nézve Homerra. – Olyan rettenetes volt ott, hogy már biztonságban éreztem magamat. – Fejét odahajtotta Homer mellére, vézna térdét a lába közé csúsztatta, csontos csípőjét pedig köréje fonta. – Nem úgy, mint itt – súgta. – Itt veszélyes. – Csont és bőr keze, mint fürge gyík, besiklott Homer nadrágjába.

A meleg ebédre megszökött zajos brigáddal érkező zöld kisteherautó mentette meg Homert. Grace riadt macskaként szökkent el Homertól. Amikor a többiek beléptek az ajtón, ő már a konyhapult eresztékeiből kotorta ki a koszt a drótkefével, mely előzőleg a farzsebéből kandikált ki, csak éppen Homernak nem tűnt föl. Mint annyi minden Grace Lynchcsel kapcsolatban, ez is rejtve volt. De a munkaidő végén, amikor a vidám hájkarú Diley Bunk ölében ülve robogott vissza Homer az almacsarnokhoz, és Grace rámeredt, a tekintetéből áradó feszültség tudatta Homerral, hogy mindaz, ami „veszélyes”, nem hagyta cserben Grace-t, és hogy vándoroljon bármilyen messzire is, Homer sohase mehet elég messzire ahhoz, hogy a St. Cloud’s-i áldozatok cserbenhagyják őt.

Homer a Grace Lynch támadását követő este randevúzott először Debrával, egyúttal most járt először autósmoziban. Cuncyval és Wallyval négyesben mentek a Főnök Cadillacjével. Homer és Debra ült hátul a permetfoltos ülésen, ahol alig néhány hónapja veszítette el önuralmát Condor Hay; Homer ekkor még nem tudta, hogy az autósmozik végső soron azért vannak, hogy a hátul ülők elveszítsék az önuralmukat.

– Homer még sose volt autósmoziban – jelentette be Wally Debra Pettynek, amikor bementek érte. Pettyek népes családja számos kutyát tartott, legtöbbjüket megkötötték; némelyük lánca ama számos, forgalomból kivont, ámde javíthatónak hitt járgányhoz csatlakozott, amely már oly régóta állt az udvaron, hogy a kardántengelyeken és lengéscsillapítókon keresztül kinőtt a fű. Ahogy Homer óvakodva lépkedett a csaholó kutyák között Pettyek bejárati ajtajához, a vérebek fogvicsorgatva neki-nekirontottak a tapodtat sem mozduló autóknak.

Pettyek családja nemcsak lélekszámban, hanem testméreteiben is terebélyes volt: Debra bájos pufóksága csak haloványan idézte a többiek gömbölydedségét. Az ajtóban Debra irdatlan termetű anyja üdvözölte Homert – nyilván az ő génjei feleltek hájkarú Diley Bunk méreteiért.

– DE-BRA! – gurgulázta Debra anyja. – A LOVAGOD! Jó napot, aranyoska. Sokat hallottam már magáról, hogy milyen kedves, milyen illedelmes. Bocsásson meg a rendetlenségért. – Debra az anyja mellett pironkodott, és éppolyan erővel igyekezett kituszkolni Homert a házból, amilyen erővel az anyja próbálta betessékelni. Homernak sikerült rövid pillantást vetnie néhány roppant méretű személyre. Felpüffedt arcával némelyik úgy nézett ki, mint aki fél életét víz alatt töltötte, vagy iszonyú ütéseket kapott, de széles, barátságos mosolyra görbítette száját, ami markáns ellentétben állt a Homer háta mögött dühödten ugató kutyák mérhetetlen gyűlölködésével.

– Mennünk kell, Mama – nyüszített Debra, és kitaszította Homert az ajtón. – Nem késhetünk.

– Miről nem késhettek? – nyerítette valaki bentről, mire az egész ház felkacagott, ezt köhögés, majd erőltetett sóhajtozás követte, ezután a kutyák olyan bősz csaholásban törtek ki, hogy Homer azt hitte, a puszta hangerejükkel is megakadályozhatják, hogy valaha is kijusson Debrával a Cadillachez.

– Kuss! – üvöltötte Debra a kutyáknak. Mindannyian elnémultak, de csak egy pillanatra.

Amikor Wally azt mondta: „Homer még sose volt autósmoziban”, túl kellett kiabálnia a kutyákat.

– Moziban sem voltam még – vallotta be Homer.

– Úristen! – mondta Debra Petty. Kedvesen mosolygott; sokkal ápoltabbnak és tisztábbnak tűnt most, mint az almapiaci ruhájában; munkához is afféle hetyke takarossággal öltözött. Nem látszott túl dundinak, és most, ahogy Bylak felé hajtottak, nagyon kedvesen viselkedett, és még szokásos félszegségének is nyoma veszett – jópofa nő volt, ahogy Maine-ben mondják. Szépecske, nyugodt, kedélyes, dolgos és nem túl okos. Legjobb reményei szerint férjhez mehetett valami rendes, nála nem sokkal öregebb és nem sokkal okosabb emberhez.

Pettyek az Édesvíz-tó túlzsúfolt, szennyes partján álló egyik új házban nyaraltak, melyet viharos gyorsasággal belaktak, jobban mondva feldúltak. Egyik napról a másikra megjelentek az autóroncsok a kertben, és a kutyák is kibírták a bylaktelki, téli házból való átköltözést anélkül, hogy bármit is veszítettek volna területvédő kíméletlenségükből. Mint az Édesvíz-tó partján álló minden ház, Pettyéké is kapott nevet – akárha a házak félkész állapotban világra jött és további teremtést igénylő árvák volnának. Pettyek háza ezt a nevet viselte: „Mindnyájunk!”

– A halálom az a felkiáltójel – mondta Wally Homernak, amikor megálltak a kutya- és roncstár kert előtt. – Mintha büszkék lennének a szaporaságukra. – De amikor Debra beült melléjük, Wally ismét tiszteletteljes hangon beszélt.

A társadalmi élet álnoksága valósággal letaglózta Homert: az emberek, még jó emberek is – és Wally bizonyosan jó ember –, megszólnak másokat, akiknek később igyekeznek a kedvében járni. St. Cloud’sban a bírálat egyszerűbben folyt, elevenbe vágott, és aligha lehetett letagadni.

A bylaki autósmozi éppen olyan újdonságszámba ment Maine-ben, mint a martklubi fűtött medence, csak éppen sokkal kevésbé látszott gyakorlatiasnak. Maine-ben sose váltak be az autósmozik: a tengerparti köd számos vidám filmnek a rémfilmek kísérteties hangulatát kölcsönözte. Az elkövetkező években az emberek, miután eltapogatóztak a mellékhelyiséghez vagy a büféhez, csak hosszas keresgélés után keveredtek vissza kocsijukhoz.

A szúnyogok ugyancsak komoly gondot jelentettek. A negyvenes években, amikor Homer Wells életében először ment autósmoziba, a bylaki esti levegőben jobban hallatszott a szúnyograjok zümmögése, mint a színészek hangja. Wally viszonylagos sikerrel megakadályozta, hogy a szúnyogok teljesen ellepjék az autót, mert a mindig magával hozott kézi permetezőgéppel befújta az autó belsejét és a környékét. A permetezőt az almafákra szórt féregirtóval töltötte meg. Ez ugyan az autót és a körülötte lévő levegőt mérgezővé és rettenetesen büdössé tette, de többé-kevésbé távol tartotta a szúnyogokat. A permetezéssel járó sípolás és bűz miatt a Cadillac mellett parkoló autókból gyakran átkiabáltak Wallyra, amíg a szúnyogok annyira nem csípték őket, hogy felhagyjanak a panaszkodással, és némelyek kölcsönkérjék a szerkezetet saját autójuk szúnyogmentesítésére.

A negyvenes években a bylaki autósmozi nem büszkélkedhetett büfével és nyilvános illemhellyel. A férfiak és a fiúk ilyeténképpen felváltva engedték ki a fáradt gőzt egy nyirkos falnál a mozi hátsó végében; a fal tetején faragatlan tacskók gubbasztottak (az autózáshoz túl kicsi és túl szegény bylaki süvölvények), akik annak ellenére kiültek a falra filmet nézni, hogy egy vak hangot nem hallhattak. Előfordult, ha a filmet elunták, hogy az alant vizelőkre rápössentettek felülről.

A lányoknak és a nőknek nem illett autósmoziban pisilni, következésképpen rendesebben viselkedtek a férfiaknál és fiúknál. A gyengébbik nem példának okáért kevesebbet italozott, habár az autóbeli viselkedésüket nemigen lehetett szemmel tartani.

Homer Wells nem győzött betelni a csodálatos élménnyel. Különös figyelmet fordított mindarra, amit az emberek az élvezet kedvéért tesznek – olyasmit (efelől semmi kétsége nem volt), amit maguk választanak –, mert ő olyan helyről jött, ahol ritkán adódik nyilvánvaló választási lehetőség, és ahol elvétve fordul elő, hogy valaki az élvezet kedvéért vesződjék. Nos, Homert erősen meglepte, hogy az emberek merőben az élvezet kedvéért választják azt, hogy az autósmoziban szenvedjenek. Ugyanakkor szentül meg volt róla győződve, hogy ha nem bírja élvezni, ez csak a ő kizárólagos hibája.

A legfelkészületlenebbül azonban maga a film érte. Miután némelyek dudáltak, villogtatták lámpáikat, és türelmetlenségüket egyéb, kevésbé megnyerő módon nyilvánították ki – Homer tisztán hallotta, hogy valaki lehányja egy autó oldalát –, hatalmas kép töltötte be az eget. Valamilyen szájnak képzelte Homer. A kamera hátrált, jobban mondva eltántorgott. Valaminek a feje, valami lófélének a feje lehet, vélekedett magában Homer. Valójában teve volt az, de Homer azelőtt sose látott tevét vagy tevéről készült képet; valamilyen szörnyen deformált lónak – mutáns lónak – hitte. Ló valamelyik irtózatos foetusi állapotban. A kamera továbbdülöngélt hátrafelé. A teve groteszk púpját fekete ember üli meg, aki tetőtől talpig fehér gyolcsba bugyolálta magát, gondolta magában Homer Wells. A vérszomjas, fekete bőrszínű, arab nomád megsuhogtatta félelmes szablyáját, majd a lapjával ösztökélve ügyetlen, tántorgó tevéjét, átvágtatott a homokdűnék végtelen során, míg az állat is, ember is egyetlen porszemmé nem lett a hatalmas ég alján. Hirtelenében zene szólalt meg, Homer megugrott ültében. Szavak jelentek meg. A címet, a szereplők nevét egy láthatatlan kéz írta a homokba.

– Mi volt ez? – kérdezte Homer Wallyt. Ezen értette az állatot, azt, aki megülte, a sivatagot, a feliratokat – mindent.

– Valami hülye beduin. Azt hiszem – felelte Wally.

Beduin?, gondolta Homer Wells.

– Az valami lóféle? – kérdezte.

– Hogyhogy lóféle? – csodálkozott Debra Petty.

– Az állat – mondta Homer, sejtve, hogy bakot lőtt. Cuncy hátrafordult az ülésén, és szívfájdító együttérzéssel nézett Homerra.

– Az egy teve, Homer.

– Te még sose láttál tevét! – kiáltotta Wally.

– Miért? Hát hol látott volna tevét? – csattant fel Cuncy.

– Csak meglepődtem – védekezett Wally.

– Négert se láttam még soha – mondta Homer. – Az egy néger volt, ugye, a tevén?

– Gondolom, egy néger beduin – válaszolta Wally.

– Úristen – mondta Debra Petty, és olyan riadtan nézett Homerra, mintha az egyidejűleg egy másik bolygón, egy másik létformában élne.

Akkor a feliratok elfogytak. A tevét megülő fekete embernek nyoma veszett, és többé nem került elő a filmben. A sivatag szintén eltűnt, homályos kötelességének eleget tett, és ugyancsak nem látszott többé. Kalózfilm volt. Hatalmas hajók lőtték egymást; füstös képű, csapzott hajú, bő gatyás emberek kínoztak jobb kinézetű és jobban öltözött embereket. Egyikőjük sem volt fekete. Habár a tevét megülő fekete ember amolyan ómen lehetett, vélekedett Homer. Minthogy Charles Dickens és Charlotte Bronté révén ismerkedett meg a mesemondással, aligha készülhetett fel a semmiből érkező és semmibe vágtázó alakokra, a semmitmondó és teljességgel értelmetlen történetekre.

A kalózok elraboltak egy láda aranyat és egy szőke nőt a kecsesebbnek tetsző hajóról, ezt azután elsüllyesztették, és elhajóztak saját otromba bárkájukkal, melyen azután vad tivornyázásban merültek el. Látható kárörömmel sandítottak oda a nőre, köszörülték rajta a nyelvüket, de valamely titokzatos és mindvégig teljesen láthatatlan erőtől feltartóztatván egy egész órán keresztül nem tettek benne kárt, jóllehet megállás nélkül gyilkoltak mindenki mást, és természetesen egymást is. A nőn azonban csupán gúnyolódtak, bár reményvesztetten tiltakozott végzete ellen: Homer megsiratta a szőke szépséget.

A panaszos nőt imádója követte keresztül az óceánon, lángoló kikötővárosokon, jelzett, ám sose láttatott romlottságú útszéli fogadókon át. Ahogy leszállt a köd, mind kevesebb látszott a filmből, jóllehet Homer továbbra is csüggött az égi képen. Jóformán észre sem vette, hogy Cuncy és Wally rá sem hederít már a filmre: lesüppedtek az első ülés támlája mögött, és csak Cuncy keze tűnt fel néha a támla tetejét markolva, majd ellazulva. Homer kétszer hallotta, hogy Cuncy azt mondja: „Nem, Wally!” Egyszer olyan eltökéltséggel, amilyet még sose hallott a lány hangjában. Wally fel-felnevetett, sutyorgott, mormolt és hörgött.

Homer időnként tudomásul vette, hogy Debra Pettyt nem érdekli annyira a film, mint őt; ha odafordult felé, meglepetésére Debra mindig őt nézte. Nem kritikusan, de nem is átérzéssel. Úgy tetszett, egyre inkább megdöbben Homer látványától, miközben a film csak ment és ment tovább. Egyszer megérintette Homer kezét, de ő azt hitte, hogy Debra valamit akar, és csak udvariasan odafordult felé. Debra rámeredt, Homer pedig visszafordult a filmhez.

A szőke nő folyvást elbarikádozta az ajtaját foglyul ejtői elől, akik viszont minden erőfeszítése ellenére folyvást rászakitották az ajtót, mintha csak azért törtek volna be hozzá, hogy bebizonyítsák, a fehérnép nem bírja őket kirekeszteni. Miután bejutottak a szobába és nyelveltek vele, ismét kimentek, a nő pedig újfent elbarikádozta magát.

– Azt hiszem, valami elkerülte a figyelmem – szólalt meg Homer Wells több mint egy óra elteltével. Az első ülésen Cuncy felemelkedett, és ránézett: még felborzolt haja alól is kitetszett aggodalma.

– Mi kerülte el a figyelmed? – kérdezte Wally, Homer szerint álmosan. Debra Petty kedvesen odahajolt Homerhoz, és a fülébe súgta:

– Szerintem én kerültem el a figyelmed. Rólam feledkeztél meg. Homer úgy értette, hogy a filmben kerülte el valami a figyelmét, és különös értetlenséggel bámult Debrára. Debra megpuszilta Homert, pontosan, szépen – nagyon szárazon –, a száján. Azzal hátradőlt és rámosolygott.

– Most te jössz – szólt.

Ebben a pillanatban Wally kinyitotta az ajtaját, és körbefújta a Cadillacet a mérgező permettel, amely nagyobbrészt vissza is sodródott a nyitott ajtón át. Cuncy, Wally és Debra színpadiasan köhögött, de Homer csak merőn nézte Debra Pettyt, ahogyan lassan ráeszmélt az autós-mozizás lényegére.

Óvatosan megcsókolta Debra száraz, pici száját. A lány visszaadta a csókot. Homer kényelmesebben elhelyezkedett mellette, és Debra ráhajtotta fejét a vállára, a kezét pedig a mellére fektette. Homer is rátette a kezét Debra mellére, de az eltolta onnan. Homer tudta, hogy valami még mindig kerülgeti a figyelmét, de puhatolódzva, próbaképpen továbbment, hogy felfedezze a dolog rendjét. Megpuszilta a lány nyakát: ezt szabadott. Debra odafészkelte magát Homer nyakához, és valami új meg merész (meg nedves) dolog (a lány nyelve) megnyalta Homer nyakát. Homer engedélyezte magának, hogy nyelvével kimerészkedjék a mérgezett levegőre. Futólag eltűnődött nyelve lehetséges használatmódjain, és úgy határozott, szájon csókolja a lányt, majd finom utalást tesz nyelvének ottani alkalmazására, de ezt határozottan nem szabadott – Debra a saját nyelvével tuszkolta ki Homerét, s fogaival elzárta a behatolás további lehetőségét.

Homer kezdte kiismerni magát eme „tilos-szabad” szabályrendszerben: szabadott megdörzsölni Debra hasát, de tilos volt hozzáérni a csecséhez. Csípőjére rátehette a kezét, ott is tarthatta, de a combjáról, az öléből el kellett vennie. Debra átölelte és magához szorította Homert, barátságos és édes csókokat adott neki, ő pedig kezdte úgy érezni magát, mint egy jól tartott öleb. Annál persze sokkal jobban volt tartva, mint Pettyek bármelyik vérebe.

– Nem! – szólt Cuncy olyan hangosan, hogy Homer is, Debra Petty is összerezzent; akkor Debra vihogott, és odabújt Homer nyakához. Nyakát hátrafeszítve és szemét hátraforgatva, Homernak sikerült látnia valamit a filmből.

A fáradhatatlan imádó végre-valahára utolérte a szőke nőt rabsága egy újabb helyszínén; a tyúkeszű némber azonban megint elbarikádozta magát, de ezúttal megszabadítója érintésétől akarta magát megóvni. Kiábrándító volt látni, ahogy a férfi töri-zúzza a nő ajtaját.

A sűrű ködben az egyik autóból kiáltás hallatszott ki: „Hozzá ne nyúlj!” Valaki más azt óbégatta: „Nyírd ki a csajt!” Egy dologra Homer mérget is vett volna: soha senki nem kettyinti meg a nőt, aki, úgy tetszett, védelmet élvez mind a szexszel, mind az olyan változékony dolog okozta halállal szemben, mint a bylaki köd, ahogyan a Cadillacben ülők sem merészkednek tovább a kedvelt ölebeknek nyújtott élvezeteknél.

Ez az érzés eszébe juttatta Homernak Larch doktor iránta érzett szeretetét, meg persze Edina nővérét és Angela nővérét is. Mire véget ért a film, Homer már sírt, ráocsúdott, hogy bár szereti mostani helyét, mindenki másnál jobban szereti Larch doktort, életének ebben a szakaszában még mindig jobban szerette Larchot, mint Cuncyt, ugyanakkor se teste, se lelke nem kívánta viszontlátni St. Cloud’st.

A fejében dúló általános zűrzavar tört ki Homer zokogásában, de Debra Petty félreértette az okát; azt hitte, Homer a filmen hatódott meg.

– Ugyan-ugyan – mondta anyáskodó hangon, és megölelte. Cuncy és Wally áthajolt az üléstámla fölött. Cuncy megérintette Homer fejét.

– Nincsen semmi baj. Sírj csak nyugodtan. Én is mindig sírok a filmeken – mondta.

Még Wally is tekintettel volt Homerra.

– Hé, öcsém – mondta –, tudjuk, hogy ez az egész téged mélyen megráz.

A drága Wally Homer szegény szívére gondolt. Te kedves fiú, elmélkedett magában Cuncy, kérlek, vigyázz a szívedre. Arcát Homer arcához szorította, és megpuszilta a fülénél. Maga is meglepődött azon, hogy milyen gyönyörűségesnek érezte ezt a baráti csókot: Homer Wells ugyancsak meghökkent a dolgon. Debra Petty apró, száraz, csókjai együttesen se értek annyit, mint Cuncy egyetlen puszija. Átsöpört rajta a gyönyör hulláma, de Homer Wally gyöngéd és finom arcát nézve tudta, hogy ez az érzés sehová nem vezethet. Ez volna a szerelem? Így szakadna rá az emberre, nem hagyva neki választási lehetőséget? Mint a tevét megülő fekete nomád: mit keres ő egy kalózfilmben?

Én vagyok az a fekete bőrű, aki a tevét megüli, gondolta magában az árva Homer Wells. Minek is hívta Wally?

Később meg is kérdezte Wallytól, miután Debra Pettyt bekísérte a házhoz, és majd szétmarcangolták a kutyák. És most átült előre; Cuncy középen, a két ifjú között.

– Beduinnak – felelte Wally.

Amikor Cuncy elaludt, nekidőlt Wally vallanak, de ettől Wally nem tudott rendesen vezetni, úgyhogy finoman áttolta Homer irányába. A Szívmartig vezető úton Cuncy fejét Homer vállára hajtva aludt, haja a fiú arcát súrolta. Ray Kendell homárkereskedéséhez érve Wally leállította a motort, és súgta:

– Hé, álomszuszék. – Szájon csókolta a lányt, amitől az rögtön fölébredt. Hirtelen fölegyenesedett, egy pillanatig azt sem tudta, hol van, majd vádlón meredt a két fiúra, mintha nem tudná, melyikük csókolta meg. – Nem kell pánikba esni – mondta Wally nevetve. Otthon vagy.

Otthon, gondolta magában Homer Wells. Tudta, hogy a semmiből érkező, semmibe vágtató beduinnak nincsen otthona.

Még e nyár augusztusában egy másik beduin is odahagyta azt, amit eladdig otthonának vélt: Condor Hay távozott St. Cloud’sból, és Boothbayben kötött ki, ahol nemrégiben telepedett le egy fiatal patikus házaspár, hogy berendezze közösséget szolgáló életét. Larch doktor táplált némi kételyt a pár tekintetében, de abban még inkább kételkedett, hogy Condor Hayben van elég elevenség egy újabb St. Cloud’sban töltendő télhez. A majdani nevelőszülők látogatására utoljára nyár végén kellett sort keríteni: a kora ősz kellemes időjárása rövid ideig tart, és a tél hamar beköszönt. Condor általános életvidámsága rohamos hanyatlásnak indult Homer Wells távozásával, és sose hitte el, hogy Homer nem csaklizta el tőle a két gyönyörű embert, akiket egy jobbik végzet csakis neki szánt.

A patikus és a felesége nem tűnt ki szépségével. Tehetősek voltak és jószívűek, de nem holmi kényelmes életre születtek, és nemigen tűnt valószínűnek, hogy valaha is rákapnak az előkelőséget megközelítő életmódra. Felküzdötték magukat társadalmi állásukba, és a felebaráti segítségről alkotott elképzelésük abban az elgondolásban gyökerezett, hogy embertársukat meg kell tanítaniuk küzdeni. Idősebb árvát kértek, mert olyasvalakit akartak, aki iskola után be tud segíteni a gyógyszertári munkában.

Gyermektelenségüket teljességgel isten rendelésének tekintették, és egyetértettek abban, hogy Isten szándéka az, hogy találjanak egy lelencet, neveljék bele az önfenntartás, az önjobbítás módszereit, és ha az árva mindebben jeleskedik, kellő jutalmat kap majd a patika megöröklésével, és vele együtt azon eszközöket is elnyeri, amelyekkel látható, aggodalommal várt öregségükben gondjukat viselheti.

Gyakorlatias, keresztény emberek voltak, jóllehet igen nagy keserűséggel beszéltek Larchnak korábbi erőfeszítéseikről, hogy saját gyerekük legyen. Találkozásuk előtt Larch – merthogy addig csak levél útján érintkezhettek – abban bízott, meg tudja őket győzni, hogy Condor tarthassa meg keresztnevét. Ha egy árva olyan idős lesz, mint Condor Hay, magyarázta Larch, már fontos számára a neve. De az ifjú házaspárt látva, Larch elvesztette minden reményét: a patikus időnap előtt megkopaszodott – de olyannyira, hogy Larchban komolyan fölmerült a kérdés, hogy vajon nem valamilyen engedélyezetlen gyógyszertől hullott-e ki a haja –, míg a fiatalasszonynak finom, sima haja volt. Láthatólag megdöbbentek Condor dús, göndör fürtjei láttán, mire Larch elképzelte, hogy az első családi kirándulásuk a borbélyhoz vezet majd.

Condor éppoly kevéssé lelkesedett újdonsült nevelőszüleiért, mint ahogyan ők sem lelkesedtek nevéért, de Condor el akart menni St. Cloud’sból, ha törik, ha szakad. Larch látta rajta, hogy még mindig olyan káprázatos nevelőszülőkben reménykedik, mint Cuncy és Wally. A boothbayi házaspárról Condor azt mondta Larch doktornak:

– Elmennek. Kedvesek, gondolom. Boothbay a tengerparton van, és szerintem bírnám a tengert.

Larch nem mondta a fiúnak, hogy a házaspár nem tűnik igazi jachtos vagy tengerparton sütkérezős, netán mólón pecázós társaságnak, és élt a gyanúval, hogy a tengerben, a tengerrel vagy a tengeren való játszadozást merő léhaságnak, turisták kicsapongásának tartják. (Ezt Larch maga is így gondolta.) Larchnak nem volt kétsége afelől sem, hogy a patika nyáron mindennap sötétedésig nyitva tart, és hogy a szorgos házaspár minden percét a gyógyszertárban tölti, hogy napolajat áruljon a tengerparton sütkérező, lustálkodó népségnek, miközben ők öntelten sápadoznak.

– Ne legyen olyan válogatós, Wilbur – rótta meg Larchot Edina nővér. – Ha a gyerek megbetegszik, legalább kap gyógyszert bőviben.

– Nekem akkor is megmarad Condornak – makacskodott Angela nővér.

Ennél sokkal rosszabb, gondolta magában Larch: Condor magamagának Condor marad. De Larch elengedte, legfőképpen azért, mert már régen eljött az ideje, hogy a fiú távozzék.

A házaspár a Furdall névre hallgatott, és Condort átkeresztelték Roy-nak. És ilyeténképpen Roy Furdall, alias Condor, Boothbaybe költözött. Furdallék patikája a kikötőre nézett, de a család három mérfölddel beljebb lakott, ahol már nem látszott a tenger.

– Szaglani azonban szaglik – állította Furdallné. – Ha a szél megfelelő irányból fúj, a házban is érezni lehet a tenger szagát.

Csak nem Condor orrával, gondolta Larch doktor; Condornak mindig folyt az orra, úgyhogy, mint Larch gyanította, aligha érzi majd a szagokat.

– Örüljünk – emelte föl hangját Larch doktor a fiúk hálótermében egy augusztusi este, valamikor a negyvenes években, miközben az ifjú Copperfield Dávid vigasztalhatatlanul zokogott. – Örüljünk, hogy Condor Hay talált magának családot – mondta Larch doktor. – Jó éjszakát, Condor Hay!

– Jó éjt, Gondol Hay! – hüppögte a kis Copperfield.

Amikor Homer Wells megkapta a Condorka örökbefogadásáról beszámoló levelet, újra és újra elolvasta azt az ablakon beáradó holdfényben, miközben Wally az igazak álmát aludta.

Patikus!, töprengett Homer Wells. Annyira feldúlta a hír, hogy muszáj volt megbeszélnie Wallyval és Cuncyval. Még aznap este, korábban, kinn ültek a holdfényben, és Ray Kendell mólójáról dobálták a csigákat a vízbe. Plotty!, Plotty! – estek a csigák a tengerbe. Homernak meg be nem állt a szája. Elmesélte a litániát „Örüljünk, hogy Condor Hay talált magának családot”, és így tovább, próbálta érzékeltetni velük, hogy milyen érzés, amikor Maine hercegének, Új-Anglia királyának szólítják az embert.

– Olyasforma embert képzelhettem magam elé, mint amilyen te vagy – mondta Homer Wallynak.

Cuncynak eszébe jutott, hogy a Doktor úr ugyanezt mondta neki, hogy ugyanis az ő gyerekeiből lesznek ezek a hercegek és királyok.

– De nem tudom, hogy mit akart ezzel mondani – folytatta. – Larch doktor nagyon kedves volt, de ezt olyan képtelenségnek éreztem.

– Én most is képtelenségnek érzem – vette át a szót Wally. – Mármint azt, amit láttál – fordult Homerhoz. – Ti biztosan mindannyian mást képzeltetek el. – Wally nem fogadhatta el a gondolatot, hogy egy hozzá hasonló ember valaha is megfelelhet a kifejezésnek.

– Kissé gunyorosnak hangzik – mondta Cuncy. – Nem tudom elképzelni, mit akart mondani.

– Igen – értett egyet Wally. – Kissé cinikusnak hangzik.

– Talán az is volt – mondta Homer Wells. – Meglehet, nem is nekünk, hanem saját magának mondta.

Mesélt nekik Farbyról is, persze nem részletezve mindent. Mély lélegzetet vett, majd elmondta Foytie Stone történetét; a lélegeztetőkészüléket híven utánozta nekik – olyan lármát csapott, hogy Cuncy is, Wally is a hasát fogta a nevetéstől, és elfojtotta a tengerbe hulló csigák jelentéktelen loccsanását. A szerelmespárnak sejtelme sem volt róla, hogy a történet végére értek, amikor Homer egyszerűen abbahagyta az elbeszélését.

– Foytie Stone talált magának családot – ismételte Homer. – Jó éjszakát, Foytie – fejezte be élettelen hangon.

Egy hang nem hallatszott ekkor, még egy csiga pottyanása sem; a hullámok nyaldosták a móló oszlopait, a kikötött csónakok himbálóztak a vízen. Amikor egy kötél megfeszült és kiemelkedett a vízből, hallani lehetett a róla lecsorgó vizet, ha pedig a vastagabb pányvák húzódtak meg, csikorogtak, akár a fogak.

– Condor Hay volt az első fiú, akit körülmetéltem – jelentette be Homer Wells – csak hogy elterelje a szót Foytie Stone-ról. – A Doktor úr végignézte – folytatta. – Egy körülmetélés nem a világ. Könnyű megcsinálni. – Wally érezte, ahogy tulajdon tagja araszol egyet, akár egy csiga. Cuncy érezte, ahogy görcs áll a lábikrájába, abbahagyta a láblógázást, sarkát a fenekéhez húzta, és átölelte a térdét. – Condor volt az első esetem – folytatta Homer. – Kissé féloldalasra sikeredett – vallotta meg.

– Fölmehetnénk kocsival Boothbaybe, és megnézhetnénk, hogy él – javasolta Wally.

Mit látnánk?, kérdezte magában Cuncy. Lelki szemeivel látta, ahogy Condorka megint összepisili a Cadillacet, és közli, hogy ő a legjobb.

– Szerintem nem jó ötlet – mondta Homer.

Akkor hazament Wallyval, hosszú, eddigi leghosszabb levelét írta Larch doktornak. Próbált benne beszámolni az autósmoziról, de valahogy belegabalyodott a film bírálatába, és utána igyekezett témát váltani.

Írjon-e Larchnak a kotonhajigálós Herb Fowlerról? (Noha Larch doktor helyeselte az óvszerhasználatot, aligha helyeselte volna Herb játékát.) Mondja-e meg neki, hogy rájött az autósmozizás igaz lényegére? Hát nem az, hogy az ember felgerjessze magában és partnerében a nemi vágyat, amit aztán nem szabadott kielégíteni? (A Doktor úr ezt bizonyosan semmibe venné.) Számoljon-e be arról, hogy Grace Lynch mit mondott és mit tett, hogy ő maga mit álmodik vele, vagy hogy képzeletében, sőt talán már valóságosan is beleszerelmesedett Cuncyba (amit, tudta jól, nem szabadott)? És hogyan lehet azt mondani, töprengett Homer, hogy hiányzik a Doktor úr, amikor ezen nem azt értem, hogy visszavágyom?

Ezért a maga sajátos módján zárta sorait, pontatlanul. „Emlékszem arra, amikor megcsókolt – írta a Doktor úrnak. – Az az igazság, hogy nem aludtam.”

Igen, gondolta magában Larch doktor, én is emlékszem rá. Lepihent a kezelőben. Miért nem csókoltam meg még egyszer, többször. Miért nem csókoltam meg soha? A világ más tájain, álmodta, autósmoziznak az emberek!

A St. Cloud’s-i kuratórium éves gyűlése előtt mindig több étert használt a kelleténél. Nem érte fel ésszel soha, hogy mire való egy kuratórium, és az évek múlásával mind kevésbé szenvedhette a szokványos kuratóriumi vizsgálatokat. A régi szép időkben Maine-ben híre-hamva nem volt semmiféle állami orvosi felügyelőbizottságnak; sose tettek föl neki semmilyen kérdést. Nem is voltak kíváncsiak rá. Most bezzeg, vélte Wilbur Larch, mindenre van valamiféle kuratórium vagy bizottság. Ebben az évben a kuratórium két olyan új tagot vett fel soraiba, akik még sose jártak az árvaházban, és ezért úgy tervezték, St. Cloud’sban tartják az éves gyűlést, bár a kuratórium rendszerint Portlandben ülésezett. Az új tagok meg akartak ismerkedni az intézménnyel, a régiek meg egyetértettek, mondván, hogy nem árt ismét szippantaniuk az ottani levegőből.

Tökéletesebb augusztusi reggelt elképzelni is nehéz lett volna, inkább mutatott előre a szeptemberi csípős levegőre, mint hátra a fojtogató júliusi, páradús kánikulára, de Larch doktor fölöttébb ingerlékeny volt.

– Nem tudom, hogy „pontosan” micsoda az az autósmozi – mondta dühösen Angela nővérnek. – Homer nem mondja meg „pontosan”.

Angela nővér csalódott képet vágott.

– Nem, nem mondja meg – értett egyet a doktorral, miközben újra és újra átfutotta a levelet.

– Mit csinál az ember az autójával, miközben nézi a filmet? – kérdezte Edina nővér.

– Fogalmam sincs – felelte Larch doktor. – Feltételezem, hogy ha a mozi autós, akkor oda autóval kell bemenni, és akkor benne kell maradni az autóban.

– Hogy egy moziba autóval kéne bemenni? Wilbur, ez nem fér a fejembe – mondta Edina nővér.

– Nekem se, hogy a fene rágja meg! – kiáltotta Wilbur Larch.

– Szép kis hangulatban vagyunk! – kontrázott Angela nővér.

– De mi a csudának kell az autót bevinni a moziba? – kérdezte Edina nővér.

– Erre magam sem tudom a választ – legyintett fáradtan Larch. Sajnos a kuratóriumi ülés alatt is elnyűttnek látszott. Angela nővér igyekezett helyette fölvezetni az árvaház egyes prioritásait, nem akarta, hogy Larch elveszítse a türelmét. A két új tag mindenáron be akarta bizonyítani, hogy átlátják az egészet. Angela nővérnek fel is tűnt, hogy Larch olyan szemet mereszt a két újabb kurátorra, mint amilyet Klárára, amikor felfedezte, hogy Homer nem takarította el rendesen a hulláját.

Az új nőtag azért kapta a kuratóriumi kinevezést, mert kiváló támogatószerző hírében állt, és rámenősségben sem akadt párja. Japánban szolgáló kongregacionalista misszionárius férje korábban öngyilkosságot követett el, de a asszony hazatért Maine-be, hogy jelentékeny energiáit valami „megvalósítható cél szolgálatába” állítsa. Japánban nem akadt semmi „megvalósítható cél”, mint hajtogatta az özvegy papné. Ellenben Maine bajai az utolsó szálig leküzdhetők. Szerinte Maine-nek egy dologra volt szüksége, egy dolog hiányzott belőle: a szervezettség, és a papné meg volt győződve, hogy a megoldásnak minden esetben „vérfrissítéssel” kell kezdődnie, mely szóra, mint Angela nővér megfigyelte, Larch doktor úgy elsápadt, mintha a tulajdon vérét csapolták volna meg.

– Nem éppen szerencsés kifejezés miránk, tapasztalt kórházi dolgozókra – szúrt vissza Larch doktor, de az asszonynak, Mrs. Goodhallnak, láthatólag nem fájt, ügyet sem vetett rá.

Mrs. Goodhall, jóllehet hidegen, kifejezésre juttatta Larch doktor szikár és kitartó „vállalkozása” iránti csodálatát és Larch doktornak, illetve asszisztenseinek a St. Cloud’s-i intézmény működtetése során szerzett tapasztalatai iránti őszinte nagyrabecsülését, de talán rájuk férne némi megerősítés egy fiatalabb asszisztens által.

– Mondjuk, egy szigorló orvos által, aki szeret dolgozni, akinek új ötletei vannak a szülészet területével kapcsolatban.

– Számon tartom a területet – mondta Larch doktor. – Számon tartom, hogy hány gyerek születik itt.

– Nos, és mit szólna egy új ügyintézőhöz? – vetette fel Mrs. Goodhall. – Tartozzék önre csak az orvosi gyakorlat – olyasvalakire gondolok, aki jártas az újabb örökbefogadási eljárásokban, vagy aki el tudja ön helyett intézni a levelezést és az elbeszélgetéseket.

– Egy új írógép is megtenné – mondta Larch doktor. – Szerezzék be nekem az új írógépet, és tartsák meg az intézőjüket, vagy adják egy igazi aktakukacnak.

A kuratórium új férfi tagja újdonsült pszichiáter volt, a negyvenes évekbeli Maine-ben azonban a pszichiátria is újdonságszámba ment. A kurátor a Gingrich névre hallgatott, és alighogy megismerkedett valakivel, mindjárt feltételezte, hogy ő érti, milyen nyomás nehezedik a másikra, biztosra vette, hogy mindenki több-kevesebb nyomás alatt áll. Ha igaza is volt (abban, hogy bizonyos nyomás nehezedik a emberre), és ha az egyet is értett vele (hogy valóban szenved ettől), Gingrich doktor feltételezte, hogy ő egyéb dolgokról is tud, amelyek komoly tehertételt jelentenek a másik ember számára (noha ő meg nincs tisztában ezzel). Példának okáért, ha látta volna a tevét megülő beduinnal kezdődő filmet, feltételezte volna, hogy a rabul ejtett nőre nagy nyomás nehezedik, hogy menjen már férjhez. Jóllehet ismételten kinyilvánított véleménye szerint csupán szabadulni akart fogságából. Gingrich doktor tekintete és bemutatkozási mosolya olyan émelyítő együttérzést sugárzott, amelyet ember nemigen érdemelt meg, mintha erőltetett, jóságosan búgó hangja és lassított beszéde azt a bizonyosságot lett volna hivatott közvetíteni, hogy minden sokkal bonyolultabb, mint ahogyan feltételezzük.

Ez a pusmogó új ember meg ez a hangoskodó új némber megijesztette a kuratórium régi, Larchhoz hasonlóan hajlott korú és ugyancsak férfi tagjait. Párban hallatlanul magabiztosak voltak: új, kurátori szerepüket nem az általános megismerés, sem pedig az árvaházi életben való eligazodás, hanem az érvényesülés és a parancsolgatás lehetőségeként fogták fel.

Jaj, istenem, gondolta magában Edina nővér.

Ebből baj lesz, pedig az eddig se hiányzott, gondolta magában Angela nővér. Egy szigorló orvos vagy egy ügyintéző segítsége jócskán elkelne, csakhogy Wilbur Larch azért hadakozott ellenük kézzel-lábbal, hogy folytathassa az angyalcsinálást. Hogyan is mehetne bele abba, hogy felvegyen valakit anélkül, hogy ismerné a meggyőződését?

– Nos, Larch doktor úr – szólt Gingrich doktor halkan –, bizonyára tudja, hogy mi sose tartottuk önt aktakukacnak.

– Én néha annak tartom magamat – mondta Larch védekezőn. – Ahogy maguk is biztosan annak látnak néha.

– Óriási nyomás nehezedik önre – mondta Gingrich doktor. – Akinek ilyen felelősség terheli a vállát, az minden segítséget megérdemel.

– Akinek olyan felelősség terheli a vállát, mint az enyémet, az ne próbáljon kibújni a felelősség alól – vágott vissza Larch doktor.

– A mellett a teher mellett, amely az ön vállát nyomja – szólalt meg Gingrich doktor –, nem csoda, hogy nemigen tudja elképzelni, hogy megosztja valakivel a felelősséget.

– Több hasznot húznék egy új írógépből, mint olyasvalakiből, akivel megoszthatnám a felelősségemet – mondta Wilbur Larch. Ahogy azonban pislogott, feltűntek előtte a maine-i éjszakát és az éteri firmamentumot betöltő csillagok, és nem tudta biztosra, hogy vajon mely égbolt csillagait látja. Megdörzsölte az arcát, és megpillantotta, ahogy Mrs. Goodhall valamit följegyez hatásosan vastag jegyzettömbjébe.

– Lássuk csak – mondta, Gingrich doktor bársonyos hangjához képest harsogva. – Ön most a hetvenes éveiben jár, hajói tudom? Hetven-valahány éves, ugye?

– Úgy van – felelte Wilbur Larch. – Hetven-valahány éves vagyok.

– És hány éves Groganné asszony? – kérdezte Mrs. Goodhall váratlanul, mintha Groganné nem lett volna jelen, vagy mintha olyan vén volna, hogy már válaszolni se tud.

– Hatvankettő – szólalt meg sértődötten Groganné. – De olyan eleven vagyok, mint a tűz.

– Senki nem kételkedett az elevenségében! – mondta Gingrich doktor.

– És Angela nővér? – kérdezte Mrs. Goodhall, nem nézve föl senkire; a jegyzettömbön lévő írás megvizsgálása nélkülözhetetlenné tette apadó figyelmének minden maradékát.

– Ötvennyolc vagyok – válaszolta Angela nővér.

– Angela erős, mint a szikla – jegyezte meg Groganné.

– Efelől nincsen kétségünk – mondta Gingrich doktor.

– Én ötvenöt vagyok... – szólalt meg Edina nővér, elébe menve a kérdésnek. – Ötvenhat – helyesbített aztán.

– Nem tudja, hogy hány éves? – kérdezte sokatmondón Gingrich doktor.

– Valójában – vágott közbe Wilbur Larch – olyan szenilisek vagyunk, hogy nem emlékszünk rá, csak találgatunk. De vegyük magát! – fordult hirtelenében Mrs. Goodhallhoz, amivel el is érte, hogy az felnézzen jegyzeteiből. – Feltételezem, hogy maga annyira feledékeny – mondta Larch –, hogy mindent fel kell írnia.

– Csak képet akarok alkotni arról, hogy mi folyik itt – mondta Mrs. Goodhall nyugodt hangon.

– Nos – mondta Larch –, akkor azt tanácsolom, hogy hallgasson ide. Elég ideje robotolok itt ahhoz, hogy tiszta kép legyen erről a helyről a fejemben.

– Szó se róla, csodálatra méltó munkát végez! – szólt Gingrich doktor Larch doktorhoz. – Napnál is világosabb, hogy milyen nehéz területen dolgozik. – Mint mosogatórongyból, úgy csöpögött a kurátorból az együttérzés; Larch már érezte is, ahogy végigcsorog rajta. Hálát is adott, hogy nem mellette ül, mert akkor Gingrich doktor bizonyosan megérinti: olyan nyúlkálós fajtának tűnt.

– Ha nem túl nagy kérés, ha nem élek vissza a jóságukkal – szólalt meg Larch doktor –, nemcsak új írógépet szeretnék, hanem szeretném megtartani a régit is.

– Ennek, azt hiszem, semmi akadálya – válaszolta Mrs. Goodhall.

Edina nővér nem volt hozzászokva a hirtelen megvilágosodásokhoz – vagy a korát meghazudtoló felindulásokhoz –, ráadásul semmilyen tapasztalatot nem szerzett az ómenek, a jelek vagy figyelmeztetések világában, és most azon kapta magát, hogy valami tökéletesen idegen, torokszorító indulat szökik föl benne. Azon vette magát észre, hogy olyan gyűlölettel mered Mrs. Goodhallra, aminőt sohase érzett még ember iránt. Jaj, istenkém, az ellenség!, gondolta magában; engedelmet kérve, ki kellett mennie a helyiségből, a rosszullét kerülgette. (Rosszul is lett, de tapintatosan félrevonulva, a fiúmosdóban.) Csak Copperfield Dávid pillantotta meg, aki még mindig gyászolta Condor távozását, és akinek még mindig nem sikerült eltalálnia a megfelelő hangokat.

– Medina nyéni? – kérdezte az ifjú Copperfield.

– Nincsen semmi baj, Dávidka – felelte, pedig dehogynem volt baj. Láttam a véget, mondta magában szokatlan keserűséggel.

Larch is látta. Valakit a helyembe ültetnek, döbbent rá. Nem is kell hozzá sok idő. Belenézett a naptárába: másnap két abortusz, a hét vége felé három „valószínű jelölt”. Számítania kellett azokra is, akik bejelentés nélkül jönnek.

És mi lesz, ha olyat küldenek a nyakamra, aki nem hajlandó?, töprengett magában.

Amikor az új írógép megérkezett, pontosan beleillett Foytie Stone-nal kapcsolatos terveibe.

„Köszönöm az új írógépet – írta a kuratóriumnak címzett levelében. – Éppen időben jött”, tette hozzá, mert a régi (melyet, ha a kurátorok emlékeztek rá, ő meg akart tartani) végképp felmondta a szolgálatot. Ez nem volt igaz. A régi írógépen lecseréltette a fejeket, hogy a más vágású betűk nyomán egy más fajtájú történet kerekedjék.

Nos, a régi-új írógépen az ifjú Foytie Stone pötyögte leveleit. Foytie elsőként is azt írta meg a Doktor úrnak, hogy már alig várja, hogy orvos lehessen, és hogy a Doktor úr példája nyomán döntött így.

„Aligha hiszem, hogy valaha is úgy érezzék a művi vetélés tekintetében, ahogy a Doktor úr – írta az ifjú Foytie Larch doktornak. – Az kétségtelen, hogy a szülészet érdekel legjobban, és a Doktor úr példája bizonyosan közrejátszott ebben, de az a gyanúm, hogy soha nem juthatunk egyetértésre az abortusz kérdésében. Noha tudom, hogy a terhességmegszakító tevékenységét a legmélyebb meggyőződéstől és a legjobb szándékoktól vezérelve végzi, a Doktor úrnak is meg kell engednie, hogy tiszteletben tartsam a magam meggyőződését.”

Így bontakozott ki és folytatódott végestelen-végig Foytie levéláradata. Larch tudósított az eltelt évekről, és nem vonakodott áthatolni a jövőbe, de azért hagyott néhány vakfoltot is. Larch befejezte dr. Foytie Stone képzését (elvégeztette vele az orvosi egyetemet, elsajátíttatta vele a legjobb, némely tekintetben a Larch doktorétól is eltérő szülészeti eljárásokat, amelyeket Larch doktor Stone doktorral taglaltatott). Foytie Stone mindvégig híven ragaszkodott a meggyőződéséhez.

„Sajnálom, de meggyőződésem szerint van lélek, s hogy az a fogantatás pillanatától kezdve létezik”, írta Foytie Stone. Mióta felnőtté vált, kissé dagályosabb hangot ütött meg, és a Larch iránti kedvességben pedig már-már a kenetességig, sőt olykor a leereszkedésig is elment. Ilyet enged meg magának egy tanítvány, amikor azt hiszi, hogy „felülmúlta” mesterét. Larch azzal az összetéveszthetetlen képmutatással is felruházta Foytie Stone-t, ami elképzelése szerint az érvényes, abortuszt tiltó törvény minden támogatóját jellemzi.

Wilbur Larch még azzal a javaslattal is előállatta Stone doktort, hogy ő lépjen Larch doktor helyébe – „de természetesen csak azután, hogy a Doktor úr kész nyugalomba vonulni!” –, hogy az utódlás révén bebizonyíthassa a Doktor úrnak, hogy a törvényt be kell tartani, nem kell művi vetéléseket végrehajtani, és hogy a biztonságos és felvilágosult családtervezés (születésszabályozás és így tovább) idővel meghozza a kívánt eredményt („...az akár isteni, akár emberi törvény megszegése nélkül” írta az immár meggyőzően visszataszító Foytie Stone).

„A kívánt eredmény” – és ebben Larch doktor is, Stone doktor is egyetértett – azt jelentette, hogy a lehető legkisebbre csökken a nem kívánt gyermekek születésének a száma. „Én a magam részéről örülök, hogy itt lehetek!”, hőbörögte az ifjú Stone doktor. Úgy beszél, mint egy misszionárius!, gondolta Wilbur Larch. Tetszett neki az ötlet, hogy Foytie-ból misszionáriust faragjon, több oknál fogva is, egyebek közt azért, mert Foytie orvosi praxisa nem lesz engedélyhez kötve, ha valamilyen távoli és primitív helyre viszi varázstudományát.

Habár kimerítette a játék, Larch az egészet leírta – Foytie részét a régi-új írógépen, amelyet semmi másra nem használt, és a vadonatúj gépen a maga részét. (Saját leveleiről indigómásolatot készített, és különböző utalásokat ejtett az ifjú Stone doktorral folytatott „párbeszédére” a St. Cloud’s rövid történetében.)

Azt képzelte, hogy levelezésüknek meglehetős hirtelenséggel vége szakad, amikor Larch nem fogadja el, hogy olyan ember legyen az utódja, aki nem hajlandó terhességet megszakítani. „Addig húzom az igát – írta Foytie-nak míg össze nem esem. Itt, a fellegek közt, nem engedhetem meg magamnak, hogy valamilyen reakciós, vallásos barom, aki többre tartja a törékeny lelkében elszenvedett rossz érzéseit, mint megannyi nem kívánt és bántalmazott gyerek valóságos kínját. Sajnálom, hogy orvos lettél! – korholta szegény Foytie Stone-t Larch doktor. – Sajnálom, hogy olyan emberre herdálta az oktatási rendszer az energiáját, aki nem hajtandó az élőknek segíteni, mert légből kapott nézeteket vall a meg nem született gyermekekről. Te nem vagy alkalmas rá, hogy a St. Cloud’s-i árvaház orvosa légy, és csak a testemen át kaparinthatod meg ezt az állást!”

Stone doktor ezután igen kurta feljegyzést küldött Larch doktornak; megállapította benne, hogy alaposan meg kell vizsgálnia lelkét a Doktor úr iránti személyes tartozását, illetve „a társadalom egésze és a jövő lemészárolt ivadékai iránti valószínűleg nagyobb tartozását” illetően, és igen nehéznek bizonyult, jelezte homályosan Foytie, lelkiismeretére hallgatnia, és nem „feladni a Doktor urat a hatóságoknak”, tette hozzá fenyegetőn.

Egész jó kis történet kerekedett belőle!, gondolta magában Wilbur Larch. Habár a negyvenes évek emez augusztusát teljes egészében rá kellett áldoznia. Ő azonban mindent el akart rendezni – elsimítani –, mire Homer Wells visszajön St. Cloud’sba a nyári munkából.

Wilbur Larch megteremtette utódját, akit a hatóságok is elfogadnak. Minden hatóság. Olyasvalakit alkotott, akinek megvan a szülészi szakképesítése, és aki ráadásul – milyen ragyogó ötlet – árvának született, és attól kezdve ismeri az intézményt. Ugyanakkor tökéletes hazugságot hozott létre, mert dr. Foytie Stone, akire ő gondolt, elvégez majd minden abortuszt, miközben írásbeli bizonyíték tanúsítja – milyen ragyogó ötlet hogy elvből ellenzi ezt a fajta beavatkozást. Amikorra tehát Larch nyugalomba vonul (vagy ha balsejtelmei szerint lebukik), már biztosítja lehető legtökéletesebb utódját. Foytie Stone-nal persze még nem készült el teljesen, egy ilyen fontos váltás további finomítást is igényelhet.

Wilbur Larch a kezelőben hevert, és mind a maine-i csillagok, mind az éteri csillagok a feje fölött köröztek. Olyan fárasztó szerepet ruházott Foytie Stone-ra, amellyel az aligha tudott volna megbirkózni. Hogy a csudában is juthatott volna ilyesmi szegény Foytie eszébe, amikor megadta magát a lélegeztető-szerkezetnek?

Egy a bökkenő, gondolta Wilbur Larch a csillagokkal álmodva. Hogy veszem rá Homert, hogy vállalja a szerepet?

Homer Wells, aki Wally ablakán át Maine valóságos csillagait és a fogyó hold fényében látható almáskerteket fürkészte, valami villanásra lett figyelmes a gyümölcsös felől, amelyből, mint tudta, tisztán látszik a tenger. Nyújtózkodott az ablakban, és a villanást ismét megpillantotta; a pisla fényjel felidézte benne annak az éjszakának az emlékét, amikor a mély maine-i erdő nem viszonozta hangját, visszhangtalan hagyta üvöltését: „Jó éjszakát, Foytie Stone!”

Ekkor jött rá, hogy honnan jön a villanás. Biztosan van egy apró, fényes pont a présház tetején; a fogyó hold fénye a présház tetejéről, annak is legfeljebb egy késhegynyi darabjáról verődött felé. Ez a kis éjszakai villanás azután sem hagyta nyugodni, hogy sikerült azonosítania.

Az sem segített Homeron, hogyha hallgatja Wally egyenletes szuszogását. Az a baj – gondolta –, hogy szerelmes vagyok Cuncyba. Ő javasolta, hogy ne menjek vissza St. Cloud’sba.

– Apu nagyon megkedvelt téged – mondta Homernak. – Tudom, hogy felfogadna a hajójára vagy a boltba.

– Anyám nagyon megkedvelt téged – tette hozzá Wally. – Tudom, hogy szüret végéig szívesen itt tartana. És egyedül is érzi magát, amikor megkezdődik nekem megint az egyetem. Holtbiztos, hogy szívesen látna ott, ahol vagy: az én szobámban.

Kinn az almáskertben a présház teteje hívogatóan csillogott; olyan apró és olyan gyors volt a villanás, mint amikor Grace Lynch egy szem-pillantásnyira megmutatta a szemfogát – ennyire nyílt ki a szája, amikor legutóbb Homerra nézett.

Mit csináljak, hogy ne legyek szerelmes Cuncyba?, tépelődött Ho-mer. És ha itt maradok, kérdezte magában, mit tegyek?

A présház teteje megvillant, majd mozdulatlan sötétségbe borult, ahogy a vizsgálótálcában heverő vérfoltos, tisztításra váró küretkaná-lon csillan meg a fény.

És ha visszamegyek St. Cloud’sba, töprengett tovább, mihez kezdhetek ott?

Angela nővér irodájában, az új írógép fölé hajolva, Larch doktor levelet írt Homer Wellsnek. „Mi sem él elevenebben emlékezetemben, mint amikor megcsókoltalak” – kezdte Larch doktor, de abba is hagyta mindjárt, tudta, hogy ezt nem írhatja le. A lapot kihúzta a gépből, és elrejtette a St. Cloud’s rövid története mélyén, mintha az is a titkos történelem részét képezte volna.

Copperfield Dávid az este folyamán belázasodott, és Larch odament megnézni a kisfiút. Megkönnyebbülve észlelte, hogy a kölyök láza lement, a homloka hűvösnek érzett, és enyhe izzadság hűtötte a nyakát, amelyet gondosan letörölt egy törülközővel. A hold nem világolt, úgyhogy Larch azt hitte, senki nem látja. A kis Copperfield fölé hajolt, és megcsókolta nagyjából úgy, ahogyan emlékei szerint Homer Wellst csókolta meg. Átment a szomszédos ágyhoz, és megpuszilta Smoky Fields-et is, akinek a hot dogra emlékeztetett az íze, de ettől az érzéstől megnyugodott. Mindazonáltal bánkódott, hogy nem csókolgatta Homert eleget, amikor még lehetett. Ágyról ágyra járt, és megpuszilta a fiúkat; rádöbbent, hogy nem is tudja mindnek a nevét, de így is csókot adott mindegyiküknek. Mindahányat külön-külön megpuszilta.

Amikor kiment a teremből, Smoky Fields megkérdezte a sötétségtől:

– Mi ütött belé? – De senki más nem volt ébren, vagy senki nem akart válaszolni.

Bárcsak engem csókolna, mondta magában Edina nővér, aki mindig megneszelte a szokatlan történéseket.

– Nekem tetszik – mondta Groganné Angela nővérnek, miután elújságolta neki Larch szeretetrohamát.

– Szerintem eszelős – mondta Angela nővér.

A Wally ablakában bámuló Homer Wells azonban mit sem sejtett róla, hogy Larch doktor csókjai őt keresve cuppantak világgá.

Azt sem tudhatta – gondolni sem mert volna rá –, hogy Cuncy is ébren van, ő is nyugtalankodik. Mitévő legyek, ha marad, ha nem megy vissza St. Cloud’sba, morfondírozott magában. Tengerár vette körül, és el akarta nyelni. Nem segített sem az éj, sem a hold.

Homer Wells hamarosan ki tudta venni a présház körvonalait, de a teteje nem villant, hiába nyújtogatta a nyakát. Fényjel híján, meglehet, azt gondolta, a halottakkal beszél, midőn ezt súgta:

– Jó éjszakát, Foytie!

Nem tudhatta, hogy Foytie Stone, akárcsak Farbyka, őt keresi.