II.
ÚRDOLGA

Wilbur Larch az 1860-as években, a maine-beli Portland városában látta meg a napvilágot. Mogorva, jóravaló anyja Neal Dow portlandi polgármester háztartási alkalmazottai közé tartozott. Dow polgármester Maine állam szesztilalmi törvényének élharcosaként szerzett magának hírnevet, indult is az elnökválasztáson mint a Szesztilalmi Párt jelöltje, de tízezer szavazatot is alig bírt összegyűjteni – ami napnál is világosabban bizonyította, hogy az átlagválasztóba több bölcsesség szorult, mint Wilbur Larch anyjába, aki istenítette munkaadóját, magát pedig a nagy Dow harcostársának és nem cselédjének tartotta (holott az volt).

Wilbur Larch apja iszákos volt – ami, meg kell hagyni, nem kis teljesítménynek számított Dow polgármester idején. Sört, jobban mondva az enyhe skót és kesernyésebb fajtájú főzeteket szabad volt reklámozni a kirakatokban, és Larch papa alaposan felöntött ezekből a garatra, mondván, egy kis zsongáshoz is vederszám kell innia a nyamvadt árpalét. A gyermek Wilbur szemében az apja sose tűnt ittasnak – sose dülöngélt, botladozott vagy vágódott el merev részegen, sose veszekedett vagy nehezedett el a nyelve. Inkább úgy látszott, folyvást meglepődik, vagy gyakran tör rá valami látomás, ami úton-útfélen, mondat közben is megállásra készteti, akárha elérte volna a megvilágosodás, vagy mintha kiesett volna a fejéből valami, amin napok óta töprengett.

Sokat rázta a fejét, és egész életében azt a pletykát terjesztette, hogy a Great Eastern^[1]nevű, tizenkilencezer tonnás, Portlandben épült gőzhajót azért készítették, hogy Európa és Maine között szelje az Atlanti-óceánt. Wilbur Larch atyja szerint a portlandi kikötőben lévő két legjobb dokk külön a Great Easternnek épült, hogy a vadonatúj, hatalmas portlandi szállodát kifejezetten a Great Eastern utasainak elszállásolása végett húzták föl, és hogy holmi alattomos vagy legalábbis megvesztegethető gazember vagy egyszerűen ostoba fajankó tehet arról, hogy a Great Eastern sose tért vissza többé a hazai kikötőbe.

Wilbur Larch atyja esztergályosként dolgozott a Great Eastern építésén, és talán az esztergapad szüntelen vinnyogása meg a töméntelen mennyiségben elfogyasztott sör okozta állandó zsongás miatt támadt ez a téveszméje. A Great Easternt nem a Portland és Maine közti útvonalra szánták; eredetileg az ausztrál vizeken kellett volna hajóznia, de késedelmes vízre bocsátása miatt csődbe jutott tulajdonosai túladtak rajta. Így került a hajó az észak-atlanti útvonalra, de nem felelt meg az itteni viszonyoknak. A hajó voltaképpen tökéletes kudarc volt.

Wilbur Larch atyja tehát kissé összezavarodott emlékeket őrzött elméjében esztergályos múltjáról, továbbá mélységesen megvetette az antialkoholista mozgalmat, neje nézeteit és neje munkaadóját, Neal Dow polgármestert. Wilbur Larch atyja azon az állásponton volt, hogy a Great Eastern azért nem jött vissza Portlandbe, mert bevezették a szesztilalmat – az istenverte szesztilalmat, amely a nyavalyás skót füstös szalmalétől való keserű függésbe kényszerítette Larch papát. Minthogy csupán kései gyerekkorában ismerhette meg atyját, amikor a Great Easternnek már csak hűlt helye volt Portlandben, atyja pedig az Országos Fővonal Vasúttársaság portlandi állomásán hordárként kereste a betevőt, Wilbur csak homályosan sejtette, hogy esztergályos múltja miért jelentette atyja életének csúcspontját.

Gyerekkorában föl sem merült Wilbur Larchban, hogy atyjának történetesen azért hibádzik némely ujja, mert az esztergálás közben a kelleténél többször megnézte a hitvány árpaleves korsó fenekét – „kis melléfogás az egész”, mondogatta –, s hogy anyja antialkoholista buzgalmát éppenséggel az esztergályos hordárrá való lefokozása szította. Wilbur később természetesen fölismerte, hogy szülei közönséges cselédek, és Wilbur agya emiatt szívta szivacsként magába a tudást.

Noha a polgármester villájában nőtt fel, Wilbur a konyhaajtót használta, és a mértékletesség bajnokának személyzetével együtt étkezett, miközben atyja folyékony kenyeret vedelt a dokkoknál. Wilbur Larch azért volt jó tanuló, mert jobban szerette a könyvek társaságát, mint anyjának és Dow polgármester cselédeinek antialkoholista szólamait.

A Bowdoin Kollégiumban és a Harvard orvosi karán tanult. Olyannyira lenyűgözte a bakteriológia, hogy kis híján el is térítette a gyakorlati orvostudománytól, kísérleti alannyá, de legalábbis bakteriológussá téve őt. Van érzéke a területhez, mondta neki a professzora, és szerette a laboratórium óvatosságra intő hangulatát; ráadásul csillapíthatatlan vágy hajtotta a baktériumok megismerésére. Mert Wilbur medikus akkor már egy éve hordozott magában egy kínos és kínzó baktériumot, és nem puszta tudományos kíváncsiságból akarta felfedezni gyógyszerét. Kankót kapott ajándékba – voltaképpen az apjától. A büszke öreg, fejében a sörös zsongással, váratlan ajándékkal lepte meg az ezernyolcszáznyolcvanas években orvostanhallgatóvá előlépett fiát. Befizette egy portlandi kurvánál: legyen a gyereknek egy kéjes éjszakája a kikötő melletti panzió szobájában. Wilburt olyannyira feszélyezte az ajándék, hogy nem tudta visszautasítani. Az örökös múltba révedéstől önző apja soha semmilyen gesztust nem tett fia felé, anyja pedig a maga keserű tisztességével ugyanolyan önzőnek bizonyult, és most az ifjú Wilbur meghatódott, hogy egyáltalán kap valamit az apjától.

A panzióban, ahol a sós levegőtől szikkadt padló folyton nyikorgott, és a függöny meg az ágyterítő áporodott tengerszagot árasztott, Wilburnek a szajháról anyja egyik vonzóbb cselédtársa jutott az eszébe: a legény szemét lehunyva próbálta elképzelni, ahogy tiltott románc bontakozik a polgármesteri villa egyik cselédszobájában. Amikor kinyitotta a szemét, a gyertyafénynél látta a kurva hasán végighúzódó hegeket; akkor még mit sem tudott a terhességi csíkokról. A kéjnő rá se hederített, hogy vendége felismeri-e a csíkokat vagy sem; sőt ahogy elaludtak, Wilbur, fejével a nő hasán, homályosan eltűnődött, hogy vajon az asszony hasráncai átvándorolnak-e az ő arcára, és megbélyegzik-e őt. Csípős, kellemetlen szagra ébredt, és gyorsan lekászálódott az asszonyról, óvatosan, nehogy megzavarja az álmát. A szoba egyik székében ülve, ahol a kurva letette ruháit, valaki szivarozott – Wilbur látta, minden egyes szippantásnál felizzik a parázs. Azt gondolta, hogy bizonyára férfi az, a következő kuncsaft, amint illemtudón megvárja az ő távozását, de amikor megkérdezte, hogy van-e gyertya (hogy megtalálja ruháit), lányhang válaszolt.

– Engem olcsóbbért is megkaptál volna. – Csupán ennyit mondott a sötétben kivehetetlen arcú lány, de mivel nem volt több gyertya, a szivarjával erősen pöfékelve, parázsló vörös fényt és füstfelhőt bocsátva maga körül, megmutatta Wilburnek a ruhái helyét. Ő megköszönte a segítséget, és távozott.

Másnap ugyancsak zavarba esett, amikor reggel a bostoni vonaton újból összetalálkozott a ribanccal, aki most, nappal, csacska nagyságának adta magát, és kalapskatulyával a kezében a megrögzött vásárló öntudatával vonult; Wilbur kötelességének érezte átadni neki a helyét a zsúfolt kocsiban. A kéjnő a fiatal lánnyal utazott.

– A lányom – mondta, hüvelykujjával a lány felé bökött.

Wilbur a lány szivarszagú leheletéről tudta, hogy már találkoztak előző este. Egyébként pedig fiatalabb volt a fiúnál.

A nőt Ryboltnénak hívták, ami, mint Wilbur atyja mondta volt, „a rikoltra rímel”. Ryboltné elmagyarázta Wilburnek, hogy Bostonban tisztességes, özvegyhez méltó életet él, de ehhez áruba kellett bocsátania a testét valamilyen isten háta mögötti városban. Kérve kérte Wilburt, hogy segítsen fenntartania a látszatot, és ne rontsa meg hírnevét Bostonban. Wilbur biztosította Ryboltnét, hogy semmi módon nem óhajt ártani a hírnevének, sőt kéretlenül, ott helyben, némi pénzt adott az asszonynak, mégpedig többet, mint apja tette. Az eredeti összegről csak később értesült, amikor apja elmondta, hogy Ryboltné jóravaló, jó nevű portlandi asszony, aki annak érdekében, hogy Portlandben fenntarthassa a látszatot, kénytelen Bostonban áruba bocsátani magát, s csupán Wilbur apjának egy régi szívességére való tekintettel egyezett bele, hogy „most az egyszer”, kivételesen, saját városában is hajlandó lealacsonyodni.

Wilbur apja nem tudta, hogy Ryboltnénak van egy lánya is, aki saját bevallása szerint kevesebbe került, s aki sem Portlandben, sem Bostonban nem kívánta fenntartani a látszatot. A mogorva lány egészen a bostoni Északi pályaudvarig hallgatott: szivarszagú lehelete és kaján tekintete azonban mindent elmondott. Wilbur meg se említette apjának, hogy némi ellentmondás van abban, hogy Ryboltné melyik városban, Portlandben vagy Bostonban áll-e jó hírben, és azt sem mondta meg neki, hogy Ryboltné asszonytól kapta a kankóját, aki talán nem is sejtette, hogy beteg.

Az orvosi karon Wilbur hamarosan megtanulta, hogy a gonorrhoea éveken át élhet a petevezetékben. A nők sokszor csak a medencéjükön keletkező tályogból tudják meg, hogy megfertőződtek. A tünetek, a folyás meg a többi, hosszú időn át észrevétlenek maradhatnak. Wilbur Larch azonban hamar észlelte őket: a bakteriális fertőzés e penicillin előtti időkben hónapokon át gyötörte az ifjú testét, és szenvedélyes érdeklődést ébresztett benne a bakteriológia iránt, míg el nem múlt magától. Csak egy forradást hagyott a húgycsövén, és keményedést a prosztatáján. Emiatt kapott rá az éterre is – Wilbur ugyanis időnkénti éteres önaltatásaival enyhíteni tudta mind a vizelés közben, mind az álmában érzett heves fájdalmait. A gyönyörrel való emez egyetlen és fájdalmas találkozása, illetve szülei szeretetlen házasságának az emléke meggyőzte a majdani orvost, hogy az ő esetében a nemi önmegtartóztatás mind orvosi, mind pedig bölcseleti szemszögből megállja a helyét.

Az ezernyolcszáznyolcvanas évek végén, éppen amikor Wilbur Larch elnyerte doktori címét, Neal Dow elhalálozott. Bánatában Wilbur Larch anyja hamarosan követte antialkoholista hősét a sírba. Néhány nap múlva Wilbur atyja elárvereztette a néhai polgármester villájának cselédlakásából kihozott összes holmit, felszállt az Országos Fővonal Vasúttársaság vonatára, és le sem szállt Montrealig, amely várost nem ragadta magával az antialkoholista buzgóság, s ahol Wilbur atyja túlságosan megerőltette a máját. Holttestét ugyanaz az Országos Fővonal Vasúttársaság szállította vissza Portlandbe, amellyel az egykori esztergályos elutazott. Wilbur Larch kiment érte az állomásra: apja földi maradványai előtt hordárként tette tiszteletét. Az ifjú Larch doktor még első gyakorlatáról, egy májzsugorodásos tetem boncolásából tudta, hogy milyen állapotban végezhette apja. A cirrhosis következtében a máj egy merő duzzadt sebbé válik, a bőr elsárgul, a széklet fellazul, a vizelet elsötétül, a vér nem alvad. Larch doktor nem kételkedett benne, hogy atyjának még csak fel sem tűntek az ezzel járó merevedési zavarok.

Hah, mily megható, hogy az ifjú Larch doktor a szülészi pályát választotta, szülei halála ugyanis arra indította, hogy új életeket segítsen a világra, csakhogy a szülészethez vezető úton megannyi baktérium akadályozta. A Harvard orvosi karának bakteriológusa, bizonyos dr. Harold Ernst^[2] leginkább azzal szerzett magának nevet, hogy ő volt az első egyetemi baseballdobó, aki nyesett labdát hajított, habár azzal is szert tett némi hírnévre, hogy ő volt az első egyetemi baseballdobó, akiből bakteriológus lett. Reggelente, mielőtt Ernst doktor megérkezett demonstrációt előkészíteni, az ifjú Wilbur Larch bezárkózott a laboratóriumba. A Petri-csészében tenyésztett, illetve a húgycsövében és dülmirigyében megtelepedett baktériumok jelenlétében nem érezte magát egyedül.

Egy-egy csepp gennyet kinyomott nemi szervéből egy közönséges megfestett tárgylemezre. A reggelente megfigyelt, ezerszeresen felnagyított kis gonosztevők még így is kisebbnek tűntek a vöröshangyáknál.

Évekkel később Larch azt írta, hogy a gonococcusok meggörnyednek, mint a magas vendégek egy igluban. („Akárha derekuk volna – írta –, meghajolnak egymásnak.”)

Az ifjú Larch addig bámulta gennyét, míg Ernst doktor meg nem érkezett, és körbe nem járta laboratóriumát, élő kísérleti alanyait köszöntve (mintha régi baseballcsapatának tagjai volnának).

– Őszintén szólva, Larch – mondta egy reggel a híres bakteriológus –, úgy néz bele abba a górcsőbe, mintha bosszút akarna állni valamiért.

Csakhogy Ernst doktor nem a bosszúvágy vigyorát látta Wilbur Larch arcán. Larch valójában éteres kábulatából^[3] tért ilyenkor magához. A medikus fiatalember fölfedezte, hogy az enyhe, ízletes pára biztonságosan és hatásosan csillapítja fájdalmát. Virgonc gonococcusaival való küzdelmének idején Larch szakavatott éterszippantóvá lett. Mire a félelmes baktériumok végleg kimúltak, Larch teljesen éterfüggővé vált. A lyukasztásos-csepegtetős módszerre esküdött. Egyik kezével orra és szája elé saját kezűleg előállított (kartonból hajtogatott és több réteg gézzel bevont) tölcsért tartott, a másik kezével pedig megnedvesítette azt. Tízdekás éteres dobozt használt, melyet biztosítótűvel szúrt ki, a biztosítótű hajlatáról pedig pontosan a megfelelő nagyságban és egymásutánban csöpögtek le a cseppek.

Később ugyanezzel a módszerrel adta be az étert betegeinek is, legfeljebb magának jóval kevesebbet: amikor az éteres dobozt tartó keze lebicsaklott, elejtette a dobozt, és a tölcsér leesett az arcáról – ha nem fogta oda valaki, nem maradt ott. Larch sose élte meg azt a páni rettegést, amit az éterrel altatott betegek, sose közelítette meg azt a pillanatot, amikor az ember úgy érzi, hogy nem kap levegőt. Mielőtt ez megtörtént volna, mindig leejtette a maszkot.

Amikor az ifjú Larch doktor útnak indult a dél-bostoni szülőotthonból a város szegénynegyedeibe, elméjének egyik szegletében már állandó helyt adott az éteri békének.

Jóllehet mindig magával vitte az éteres dobozt és gézes tölcsért, betegeit nem mindig tudta elaltatni. Egy-egy asszony már túlságosan hosszan vajúdott ahhoz, hogy segítsen az éter. Ha időben érkezett, mindig beadta az álomszert: sose értett egyet idősebb kollégáinak ama vélekedésével, hogy az éter elmismásolja az élet tényeit, nevezetesen azt, hogy fájdalommal kell szülni.

Első szülését^[4] Larch egy litván családban vezette le, egy bérkaszárnya legfelső emeletén, ahol az egyetlen luxust a vezetékes víz jelentette, és ahol szenny, lótrágya, széttaposott gyümölcsök, rothadó zöldségek borították a környező utcákat. Még jég se volt, hogy a hasra, a méh fölé tehesse, ha netán post partum vérzés következnék be. Egy lábosban már forrt valami víz, de Larch az egész lakást fertőtleníteni akarta. Elküldte jégért az asszony férjét. Megmérte az asszony medencéjét. Megnézte a magzat fekvését. Meghallgatta a szívverését, s elnézte, ahogyan egy macska döglött egérrel babrál a konyhapadlón.

A leendő nagymama litvánul beszélt a vajúdó asszonyhoz. Larch doktorhoz pedig különös gesztusnyelven szólt, amiből az ifjú orvos az öregasszony gyengeelméjűségére következtetett. Az öregasszony jelezte, hogy az arcán lévő óriási szemölcstől vagy őrjítő gyönyört, vagy őrjítő fájdalmat érez – hogy melyiket, ezt nem sikerült Larch előtt megvilágítania –, de lehet, hogy csak levetetni akarta, akár a szülés levezetése előtt, vagy utána. Szemölcsére több módon is felhívta a figyelmet: egyszer egy kanalat tartott alá, mintha az le akarna szakadni, másszor csészét borított rá és hirtelen lekapta róla, mintha meglepetést vagy bűvészmutatványt tárna föl. De a szemölcs minden egyes megmutatását kísérő buzgalom Larchnak azt sugallta, hogy az öregasszony közben elfelejtette, hogy az imént már felhívta bibircsókjára az orvos figyelmét.

Ahogy a férj meghozta a jeget, rálépett a macskára, amely erre akkorát vinnyogott, hogy Wilbur Larch már azt hitte, megszületett a gyerek. Larch örült, hogy nem kellett a fogót használnia: a szülés maga hamar, biztonságosan és hangosan zajlott le. A férj nem volt hajlandó megmosni a babát. A nagymama fölajánlotta segítségét, de Larch úgy vélte, hogy a bolond és izgatott vénasszony balesetet okozhat. Miután jelezte (már amennyire litván nyelvtudás híján sikerült neki), hogy a babát kézmeleg vízben, szappannal meg kell fürdetni – nem megfőzni a tűzhelyen, nem fejjel lefelé lógatni a hideg vízcsap alá –, figyelmét a fennragadt méhlepényre fordította. A beteg vérzése nem csökkent, s ebből Larch tudta, baj lesz.

Kérve kérte a férjet, hogy törjön egy kis jeget, minthogy a tagbaszakadt ember egy egész jégtömböt hozott, majd az e célra kölcsönvett jéggyári fogót a vállára vetve fenyegetőn megállt a konyha közepén. A jégtömb több vérző betegre is elegendő lett volna, de ha így egyben ráteszi az asszonyra, bizonyosan megnyomja a méhét. Ebben a pillanatban a nagymama kezéből kicsúszott a beszappanozott újszülött, és a hideg vizes mosogatóba esett a szennyes edények közé, a férj pedig ugyanebben a szent minutumban megint megtaposta a macskát.

Kihasználva az alkalmat, hogy sem a férj, sem a nagymama nem figyel, Larch a hasfalon át belemarkolt a beteg méhébe, és teljes erőből megszorította. Az asszony felkiáltott, és Larch kezei után kapott; a nagymama, otthagyva a babát az edények között, az orvost derekánál fogva próbálta a földre rántani, a hátába harapott a lapockák között. A férj egyik kezével kihalászta a gyermeket a mosogatóból, és fenyegetően Larch felé bökött a kezében tartott jégfogóval. Ebben a pillanatban Wilbur Larch szerencsére megérezte, hogy levált a méhlepény. Amikor már nyugodtan mutatott rá, a nagymama és a férj nagyobb áhítattal nézte a placenta érkezését, mint az újszülöttét. Miután Larch maga megfürdette a babát, és érszűkítőt adott az anyának, meghajolva, de szótlanul távozott. Alighogy kilépett a lakásból, meglepetésére hatalmas lárma hallatszott ki az ajtó mögül: a nagymama, a jegelt beteg, a férj mind egyszerre rikácsolt – ráadásul litvánul! –, az újszülött pedig a maga üvöltésével továbbélezte élete első családi perpatvarát. Mintha a szülés és Larch doktor jelenléte csupán szemvillanásnyi szünetet iktatott volna be csillapíthatatlanul zűrös életükbe.

Larch lebotorkált a sötét lépcsőkön, s ahogy kilépett a lépcsőház ajtaján, egy elhajított fej salátára lépett, amely olyan könnyen roppant szét a talpa alatt, mintha csak egy újszülött feje lenne. Ezúttal azonban az ijesztő macskavinnyogást nem tévesztette össze semmiféle csecsemővisítással. Épp időben nézett fel a litván család ablakába, hogy meglássa a felé repülő tárgyat. Alig bírta félrekapni a fejét. Nyilván neki szánták, és Larch eltűnődött: vajon milyen, talán sajátos litván sértést követett el. Megdöbbenésére az ablakból kihajított macska volt a lábánál elterülő valami. Annyira mégsem döbbent meg: egy futó pillanatra még azt képzelte, az újszülött repül felé. Harvardi szülészprofesszora azt tanította, hogy „az újszülöttek szakítószilárdsága a csodával határos”, de Larch a macskákat is hihetetlenül szívósnak gondolta: ennek ellenére ez a bestia nem élte túl a repülést.

„Itt, a fellegek közt – írta később Larch doktor mindig is hálás leszek Dél-Bostonért.” Ezen azt értette, hogy hálás az ottani gyerekeknek azért, amit akkor érzett, amikor világra segítette őket: hogy születésük tűnt életútjuk legbiztonságosabb pillanatának. Larch a dél-bostoni kurvák irányában is valami akaratlan hálafélét érzett. Felidézték benne Ryboltné fájdalmas ajándékát. Rá sem tudott nézni a szajhákra anélkül, hogy ne látta volna maga előtt a baktériumaik górcső által felnagyított képét. És nem bírta elképzelni eme baktériumokat anélkül, hogy ne érezné szükségét az éter bódító melegének – csak egy szippantásnyinak, csak egy icipici adagocskának (valóban icipici adagocskának). Az ivásban nem talált vigaszt, a bagózáshoz pedig nem fűlt a foga. Csakis az éteres párában tudta elfojtani^[5] bánatát.

Midőn egy este Wilbur a dél-bostoni Szülőotthonban éppen elszenderedett, az egyik orvoskollégája tájékoztatta, hogy sürgősségi eset érkezik, s most rajta van a sor. Larch azonnal fölismerte Ryboltné asszonyt, jóllehet sokat veszített a súlyából, és mindent elveszített fiatalos bájából utolsó találkozásuk óta. Az asszonyon látszott, hogy komoly fájdalmai vannak, és retteg. Nehezen kapkodott levegő után, és a nevét is alig tudta megmondani a betegfelvevő nővérnek.

– Rybolt. A „rikolt”-ra rímel – mondta Larch doktor készségesen. Ha Ryboltné fölismerte is Wilbur Larchot, ennek semmilyen jelét nem adta. Tapintásra hideg volt, akár a jég, sebesen vert a pulzusa, a hasa pedig olyan kemény és fehér volt, mint egy ökölbe szorított kéz. Larch a vajúdásnak semmi jelét nem észlelte, magzati szívverést se hallott – miközben nem tehetett róla, csak Ryboltné mogorva, kamasz lányának vonásaival tudta elképzelni a magzatot. Hány éves lehet most a lány?, tűnődött magában Larch. Nyilván vele egyidős – ezt még volt ideje felidézni, mielőtt folytatta Ryboltné diagnózisát: vérzés a hasüregben. Ahogy sikerült véradókat keríteni az átömlesztéshez, Larch megkezdte a műtétet.

– Ryboltné asszony? – kérdezte kedvesen, még mindig elismerést várva.

– Hogy van az apja, Wilbur? – válaszolta az asszony, mielőtt Wilbur nekifogott az operációnak.

Ryboltné hasürege^[6] tele volt vérrel; Larch tamponnal itatva kereste a forrást, s látta, hogy a vérzés a méh hátsó falán lévő arasznyi repedésből jön. Császármetszést hajtott végre, és egy élettelen magzatot emelt ki, melynek meggyötört, kaján arca csaknem erőszakkal idézte fel benne a szivarozó lányt. Larch azon töprengett, hogy Ryboltné miért egyedül jött ide.

Eddig a pillanatig az ifjú Larch úgy érezte, ura a helyzetnek. Az előtte fekvő, felnyitott hasú asszonnyal kapcsolatos – és a tőle kapott, alig elmúlt betegségének – emlékei ellenére úgy vélte, viszonylag könnyen kezelhető sürgősségi esettel van dolga. Amikor azonban megpróbálta összevarrni Ryboltné méhét, öltései mindig átszakították a szöveteket, amelyeket lágy sajthoz tudott hasonlítani – képzeljük csak el: puha ömlesztett sajtot összeölteni! Larchnak nem volt más választása: ki kell vennie a méhet. Larch meglepetten állapította meg, hogy Ryboltné a nagy vérveszteség ellenére egészen jó állapotban van.

Másnap reggel az ifjú Larch doktor konzultált az egyik sebész főorvossal. A Bostoni Központi Szülészeten bevett szokás volt, hogy a szülészek sebészi gyakorlatot szerezzenek – Larch a Massachusettsi Klinikán szigorlatozott sebészetből –, és a sebész főorvos Larchcsal együtt meghökkentőnek vélte Ryboltné méhének bomló állagát. A repedés is rejtélyesnek látszott. Nyoma sem volt korábbi császármetszésnek, amely most felhasadhatott volna, a lepény sem gyengíthette meg a méhfalat, mert a lepény a méh ellenkező oldalán tapadt. Daganat ugyancsak nem volt.

Ryboltné negyvennyolc órán keresztül szépen gyógyult. Sajnálkozását fejezte ki, mikor hallotta, hogy az ifjú Wilbur elveszítette szüleit.

– Természetesen nem ismertem az anyját – vallotta be. Majd ismét felhívta Wilbur figyelmét, hogy gondoljon a hírnevére, amit az ifjú orvos megígért (sőt meg is tartott, minthogy a sebész főorvosnak nem jelezte gyanúját, hogy Ryboltné állapotát gonorrheás fertőzöttség váltotta ki). Larch futólag elgondolkodott, hogy vajon Ryboltné most melyik történetet használja jó híre érdekében: hogy vajon Portlandben avagy Bostonban éli tisztességes életét, vagy netán ezúttal egy harmadik várost is bevont tisztességébe, egy harmadik képzelt életet teremtve magának.

A műtétet követő harmadik napon Ryboltné ismét megtelt vérrel. Wilbur Larch újból felnyitotta a hasát, s most erősen félt, hogy mit talál odabenn. Először még meg is könnyebbült: az előzőhöz képest most jóval enyhébbnek tűnt a vérzés. Csakhogy amint felitatta a vért, a beleket, melyeket alig érintett, perforálta, és amikor a lyuk bezárása végett felemelte a sérült kacsot, ujjai úgy átszakították a belet, mintha kocsonya volna. Larch tudta jól, hogy Ryboltné nem élhet sokáig, ha minden szervének ilyen kocsonyás állaga van.

Három napot élt még. Az asszony halálának éjszakáján Larch rémálmot látott: nemzőtagja leszakadt a kezében; ő ugyan megpróbálta visszavarrni, de az mindig felbomlott, majd hasonlóképpen az ujjai is felmondták a szolgálatot. Akár egy vérbeli sebész!, gondolta magában. Az ujjak többet érnek minden fütykösnél. Jellemző Wilbur Larchra.

Ebből Larch úgy vélte, helyesen döntött, amikor örökös önmegtartóztatásra ítélte önmagát. Várta, hogy ami Ryboltnét elvitte, őt is követelje, de a boncolás, melyet igen jó nevű patológus végzett, más eredményt hozott, mint várta.

– Skorbut^[7] – jelentette ki a patológus.

Ennyit a patológusokról, gondolta magában Wilbur Larch. Hát persze, hogy skorbut.

– Ryboltné prostituált volt – mondta Larch tisztelettudóan a patológusnak. – Nem matróz.

De a patológus határozottan meg volt győződve az igazáról. A dolognak semmi köze nem volt a kankóhoz vagy a terhességhez. Ryboltné a matrózok átkában halt meg; semmi nyoma nem volt benne a C-vitaminnak, és a patológus közölte:

– Az asszony kötőszövet-sorvadásban és ezért vérzékenységben szenvedett. Skorbut.

Ha rejtélyes is, nincs köze a nemi betegségekhez, vonta le Larch a következtetést, majd békésen átaludta az éjszakát, mielőtt Ryboltné lánya fel nem kereste.

– Ugye nem én vagyok a soros? – kérdezte álmosan, amikor kollégája fölrázta.

– Azt mondja a nő, hogy te vagy az orvosa – felelte a kolléga.

Larch nem ismerte meg Ryboltné lányát, aki egykor olcsóbban kínálta bájait, de most biztosan többet kért, mint amennyit anyja valaha is kaphatott egykoron. Ha annak idején a vonaton fiatalabbnak látszott Wilburnél, most több évvel idősebbnek tűnt. Kamaszos kajánsága nyers rosszindulattá ért. Arckencéivel, illatszereivel túlontúl bőkezűen bánt, a kelleténél több arany ékszer csillogott rajta, ellenben láthatóan elhanyagolta a ruháját. Sirálytollal feltűzött varkocsba font haját olyannyira hátrahúzta az arcából, hogy halántékán kidudorodtak az erek, és megfeszültek a nyakizmai, mintha valami erőszakos szerető a hátára lökte volna, és erős varkocsánál fogva szorította volna le.

Köszönés helyett durván Larch kezébe nyomott egy barna lével teli üveget – orrfacsaró szaga kiszivárgott a repedezett parafa dugón át. Az üveg címkéjén olvashatatlanul elszíneződött írás.

– Ez csinálta ki – morogta Ryboltné lánya. – Én nem használom. Van más módja is annak?

– Rybolt kisasszonyhoz van szerencsém? – kérdezte Wilbur Larch, a nő emlékezetes szivarszagát keresve.

– Azt kérdeztem, van más módja is annak? – ismételte Rybolt kisasszony. – Én nem tartok még ott, ahol a mamám. Még nem repesek^[8].

Wilbur Larch megszagolta a kezében lévő üveget; tudta, hogy itt a „repes” szó azt az állapotot jelöli, amikor a terhes anya érzi magzata mozgását, rugdalózását, vagyis körülbelül félidőben, a terhesség negyedik vagy ötödik hónapjában jár; egyes orvosok, a vallásos orvosok úgy gondolták, hogy ha a magzat repes, akkor már lelke is van. Wilbur Larch úgy vélekedett, nincsen senkinek semmilyen lelke, de a tizenkilencedik század közepéig a szokásjog abortuszfelfogása elég egyszerűnek és (Wilbur Larch szemében) elég ésszerűnek tetszett: „repesés” előtt, tehát a magzat első érezhető mozdulata előtt törvényesnek tekintette az abortuszt. Ennél is fontosabbnak gondolta Wilbur Larch, az orvos, hogy repesés előtt biztonságosan lehet megszakítani a terhességet. A harmadik hónap után, akár repes, akár nem, a magzat olyan keményen megkapaszkodik a méhben, hogy megtörése komoly erőfeszítést kíván.

Példának okáért a barna lé, amelyet Wilbur Larch éppen a kezében tartott, nem volt elég erős ahhoz, hogy Ryboltné magzatának kapaszkodását megtörje, bár ahhoz láthatólag elég erős volt, hogy megölje a magzatot, és péppé roncsolja Ryboltné zsigereit.

– Biztosan valami halálos méreg – jegyezte meg Ryboltné rideg lánya, miközben Wilbur Larch éterrel megnedvesítette az üveg elszíneződött címkéjét, és kis törölgetés után olvashatóvá tette:

 

FRANCIAHOLD-OLDAT

Helyreállítja a női havi rendszerességet!

Véget vet a titkolózásnak!

 

(A titkolózás, miként az ifjú Larch tudta jól, szépítő kifejezés a viselősségre.)

 

Vigyázat: férjes asszonynak veszélyes!

Csaknem biztosan vetélést okoz!

 

– írta a címke, és Ryboltné nyilván ezért fogyasztotta rendszeresen.

Az egyetemen Larch tanulmányozta a magzatelhajtó szerekkel való különféle visszaéléseket. Némelyik ilyen szer, miként az anyarozs, melyet ő is használt, hogy szülés után összehúzódjék a méh, illetve a hipofízis-kivonat, közvetlenül a méhre hatott. Más szerek a beleket roncsolták össze – ezek voltaképpen kíméletlen hashajtók voltak. Az egyetemen Larch két olyan asszony tetemét is boncolta, aki áldozatul esett a korszak háztartásaiban gyakran használt elhajtószernek: a terpentinnek. Aki az ezernyolcszáznyolcvanas-kilencvenes években nem akart babát, a sztrichnin vagy a rutaolaj beszedésével vállalta akár a halált is. A Franciahold-oldat, amelyet Ryboltné szedett, voltaképpen varádicsolaj volt; az asszony régóta élt vele, mégpedig olyan mennyiségben, hogy belei elvesztették C-vitamin-felszívó képességüket. Így lett belőle ömlesztett sajt. Skorbutban halt meg, miként azt a patológus helyesen megállapította.

Ryboltné a művi vetélés számos egyéb módszerével is próbálkozhatott volna. Beszélték, hogy Dél-Boston legnevesebb abortőre egyúttal a környék legsikeresebb futtatója is volt. Egy kaparásért ötszáz dollárt kért, amit persze a legtöbb nő nem bírt megfizetni, és ezért adósságát visszatérítendő, beállt hozzá ringyónak. A magzatvesztő selyemfiú intézményét – és a hasonlókat – a népnyelv némi kajánsággal „Angyalgyárnak” nevezte, mely szó elég világosan utalt a Szülőotthontól való minőségi, mennyiségi és jogi különbségre.

„Angyalgyári” küretnek nem sok értelme lett volna, miként Ryboltné talán okkal tudhatta. A lányának ugyancsak lehetett némi fogalma az ilyen módszerekről, s éppen ezért kínálta fel a lehetőséget Wilbur Larch-nak a dolog elvégzésére, de magának is, hogy jó kezekbe kerüljön.

– Tényleg nem repesek – mondta Ryboltné lánya a fiatal Larchnak. – Játszva megcsinálhatná nekem. Néhány perc az egész, aztán már itt se vagyok.

Éjfél múlt: az ügyeletes főorvos már húzta a lóbőrt, az aneszteziológus főnővér ugyancsak aludt, a kolléga pedig, aki az imént fölébresztette, szintén lefeküdt.

A méhnyak kitágítása a terhesség bármely szakaszában a méhizom összehúzódásait idézi elő, amelyek kiürítik a méh tartalmát. Larch azt is tudta, hogy bármilyen ingerlő hatású szer kiválthatja a kívánt hatást: összehúzódás, ürítés. Az ifjú Wilbur Larch rámeredt Ryboltné leányára; úgy érezte, mintha imbolyogna a lába. Talán még most is ott áll az ide-oda dülöngélő vonatban, és Ryboltné ülésének támlájába kapaszkodik, amikor még nem tudta, hogy milyen ajándékot kapott.

– Abortuszt akar? – kérdezte halkan Wilbur Larch. Életében most tette föl először ezt a kérdést.

Ryboltné lánya kihúzta hajából a sirálytollat, és mellbe bökte vele Larchot.

– Kakáljon, apikám, ne csak trónoljon – mondta. Larch orrát ekkor ütötte meg a fanyar szivarbűz.

Wilbur Larch hallotta az altató főnővér hortyogását – orrmelléküreggyulladás. Kaparásnál nincs szüksége annyi éterre, mint egy szülés levezetésénél; egy árnyalatnyival kell többet adnia, mint magának szokott. Ugyancsak nem kell majd megborotválnia a pácienst; szüléskor a betegeket mindig megborotválták, és ő maga kívánatosnak tartotta ezt egy abortuszhoz is, de most kihagyja, az étert viszont nem hagyja ki. Vörös merkuroklóros^[9] oldattal fertőtleníti majd a hüvelybemenetet. Ha neki is olyan gyerekkora lett volna, mint Ryboltné lányának, ő sem akarna világra hozni gyermeket. Douglass-tágítókat használ – lekerekített, tömpe hegyük biztosítja a könnyű behatolást a méhbe, és kihúzáskor a szövetek sértetlenségét. A méhnyak kellő tágítása miatt aligha kell fogókat alkalmaznia, már ha Ryboltné lánya nincsen benne a harmadik-negyedik hónapban, de akkor is csak a lepény és a nagyobb darabok eltávolítására. Wilbur Larch egyik tankönyve ezeket szépítőleg a fogamzás termékeinek nevezte: ezeket küretkanállal le lehet kaparni a méhfalról – esetleg két különböző méretű kanállal, a kisebbikkel a rejtettebb zugokat is el lehet érni.

Csakhogy Wilbur Larch túlontúl fiatal volt még: habozott. Azon töprengett, hogy időt kell hagynia, hogy Ryboltné lánya felébredjen az éteres altatásból, és mit mondjon a kollégáknak, a főnővérnek, ha a lány fölverné őket, vagy mit mondjon az ügyeletes főorvosnak, ha netán bent kellene tartania, például túlzott vérzés miatt. A mellébe hasító fájdalom meglepte: Ryboltné lánya ismét a sirálytoll hegyével kezdte döfködni.

– Nem repesek! Nem repesek, mondtam már! – üvöltötte a Rybolt lány, újra meg újra Wilbur mellét böködve, míg el nem görbítette a tollat, s ott nem hagyta az ingébe fúródva. Ahogy elfordult, súlyos haj-fonata, sok egyéb más illat mellett erős füstszagot ontva végigsúrolta Wilbur arcát, majd elment. Ezután Larch kihúzta melléből az odatűzött tollat, és észrevette, hogy a varádicsolaj – a Franciahold-oldat – kifolyt a kezére. Nem volt kellemetlen a szaga, de egy pillanatra elnyomta a szagot, melyet annyira szeretett. Fölébe kerekedett az éternek, és ez véget vetett az ifjú Larch doktor lelki békéjének.

Az Angyalgyárban nem használtak étert. Ott semmit se adtak a fájdalomra. Az Angyalgyárban zenéltek a fájdalom ellen. Egy bizonyos német kórus próbálta a Liedeket az Angyalgyár elülső termében. A kóristák szenvedélyesen fújták. Ryboltné lányának talán még tetszett is, de nem szólt róla, amikor egy hét múlva visszahozták a dél-bostoni Szülőotthonba. Senki nem tudta, hogy Ryboltné lánya hogy került a kórházba, de úgy nézett ki, mint akit nekivágtak az ajtónak. Arcán és nyakán világosan látszott, hogy alaposan helybenhagyták, talán mert nem fizette ki az angyaldíjat. A láza felszökött – felduzzadt arca olyan forró és száraz volt, akár a kemencéből kivett kenyér. Lázából és hasfala merevségéből az ügyeletes főorvos és a főnővér hashártyagyulladásra gyanakodott. Azért ébresztették föl Wilburt, mert a Rybolt lány ruhájának a vállára egy cédulát tűzött valaki:

 

LARCH DOKTOR!

KAKÁLJON, NE CSAK TRÓNOLJON!

 

Másik vállához amolyan feles vállrojt gyanánt egy női bugyit tűztek, ami félrehúzta a ruhát. Ez volt az egyetlen bugyija a betegnek. Nem találtak rajta másikat. Láthatólag sietősen biggyesztették rá az alsóneműt, nehogy elkallódjék. Wilbur Larchnak nem kellett túlzottan alaposan megvizsgálnia a beteget ahhoz, hogy felismerje: magzatvesztő kísérlet vallott kudarcot. Szívhang nélküli magzatot talált a beteg görcsös méhében. A vérzés és fertőzés számos angyalgyári módszer következtében fölléphetett.

Volt egyrészt a vízkúrás iskola, mely egy tömlő és fecskendő méhbe vezetése mellett kardoskodott – csakhogy sem a tömlő, sem a víz nem volt steril, a fecskendőt pedig másra is használták. Másrészt volt egy primitív szivattyúrendszer, voltaképpen egy légzáró pohár, amelyből pedálos pumpával ki lehetett szívni a levegőt: elég erős volt ahhoz, hogy a vetélést kikényszerítse, de ahhoz is, hogy vért szívjon a pórusokon át. Sok kárt tudott tenni a lágy szövetekben. Harmadszor pedig, miként az Angyalgyár ajtaján A MENSTRUÁCIÓ ELMARADÁSÁT ELEKTROMOSAN KEZELJÜK! felirat hirdette, volt a Mclntosh-féle galvánakkumulátor. Az akkumulátorhoz hosszú vezetékek csatlakoztak, s ezek a hüvelybe és méhbe illeszthető pálcákban végződtek, melyeket szigetelt, gumibevonatú fogantyúval szereltek fel, hogy az angyalcsináló ne kapjon áramütést.

Amikor Ryboltné lánya meghalt, mielőtt Larch doktor megműthette volna, vagy ő maga további szózatokat intézhetett volna az ifjú orvoshoz (a vállához biggyesztett cédulán túl, amely fennen hirdette: „Larch doktor, kakáljon, ne csak trónoljon”), a beteg kis híján 42 fokos lázban égett. Az ügyeletes főorvos kénytelen-kelletlen megkérdezte Larchot, hogy ismeri-e a nőt. A cédula az orvos és beteg közti bizalmas viszonyra vallott.

– Mérges volt rám, amiért nem kapartam ki – felelte Wilbur Larch.

– Örüljön neki! – mondta az ügyeletes főorvos.

Wilbur Larch azonban nem látta be, hogy miért kellene neki vagy bárkinek örülnie emiatt. Csaknem az egész hasüreg gyulladásban volt, a méhfal két helyen is átszakadt, az immár halott magzat pedig, ahogyan Ryboltné lánya mondta: még nem repesett.

Reggel Larch doktor ellátogatott az Angyalgyárba. Saját szemével akarta látni, hogy mi történik ott, tudni akarta, hová mennek a nők, miután az orvosok ajtót mutatnak nekik. Végig azon járt az esze, hogy amikor a halála előtt Ryboltné lánya fölé hajolt, a nő szájából az utolsó szivarpöffentés szaga ütötte meg az orrát – ami természetesen eszébe juttatta azt a bizonyos estét, amikor szüksége volt a lány szivarjának parazsára, hogy megtalálja a ruháját. Ha a büszkeség bűn, gondolta Larch doktor, akkor az erkölcsi büszkeség a legnagyobb bűn. Összefeküdt az anyával, és az ő lányának szájából lógó szivar fényénél öltözött föl. Hátralévő életében minden további nélkül tartózkodhat a nemi élettől, de hogyan ítélhetne meg valakit azért, mert szeretkezik?

A német kórus vonyítása fogadta az ajtóban, melyen a havibaj elektromos helyreállítását ígérte a felirat. Egy lehangolódott zongora bongott, s bár nem hallatszott sem oboa, sem angolkürt, nem énekelt semmilyen mezzoszoprán, Larch később úgy emlékezett, mintha Mahler Kindertotenliederje, azaz a Gyermekgyászdalok^[10]szólt volna. Évekkel később, midőn először hallotta a víz sírásrejtő zuhogását a Three Mile Fallsnál, visszaemlékezett az angyalgyári dalra, mely úgy lüktetett, mint kéretlen nemzéskor az ondó. Larch doktor bezörgetett, de ha üvöltött volna, akkor se hallja senki. Amikor benyitott s belépett, a bentiek rá sem hederítettek. A német kórus tovább kornyikált. Egyéb hangszer nem volt, csak az ócska zongora, a nőknek nem jutott elég szék, kottatartó is alig akadt, a férfiak két csoportban szorongtak – távol a nőktől, a kevés kottán közösködve. A karnagy a zongora mellett állt. A hórihorgas, kopasz férfi nem viselt inget, csak egy piszkos gallért (talán hogy az izzadságát felszívja), félig behunyva tartotta a szemét, mintha imádkozna, s közben vadul hadonászott, valamelyest megmozgatva a szivarfüstös és az olcsó csapolt sörtől húgyszagú levegőt. A kar feszülten leste a férfi vadul csápoló karját.

Egy bakafántos vagy kritikai érzékkel megáldott isten, gondolta Wilbur Larch, itt helyben végezne mindnyájunkkal. Larch a zongora mögött bement az egyetlen nyitott ajtón. Teljesen üres szobába lépett – nem volt benne egy fia bútor, de még ablak sem. Csak egy zárt ajtó. Larch kitárta, és egy váróban találta magát – legalábbis néhányan vártak ott. Újságok feküdtek felpolcolva az asztalon, még virág is volt, és az ablakot szélesre tárták. Négy nő ült a szobában. Egyikük sem olvasta az újságokat, szagolgatta a virágokat, nézelődött ki az ablakon, hanem mind lehajtott fejjel meredt maga elé, még Wilbur Larch bejöttére sem néztek föl. Az íróasztalnál, melyen csak egy írótömb és egy páncéldoboz hevert, egy éber ember ült, és paszulyfőzeléket kanalazott egy lábosból. A férfi fiatalnak, erősnek és közömbösnek látszott, kezeslábast és alsóinget viselt, s mint egy tornatanárnak, madzag lógott a nyakában, rajta nyilvánvalóan a kassza kulcsa. Ugyanolyan kopasz volt, mint a karmester – Larch eltűnődött: mindkettő kopaszra nyiratkozott.

Anélkül, hogy ránézett volna Wilbur Larchra, a férfi, aki lehetett egy-két dal erejéig szünetet tartó kórista is, odaszólt.

– Hé, maga nem jöhet ide! A hölgyet egyedül kell beküldeni, esetleg egy barátnője kísérheti.

Az elülső szobából hallotta Wilbur Larch, hogy a kórus valakinek „a drága édesanyjáról” énekel – ugyebár, ezt jelenti a mütterlein szó?

– Orvos vagyok – mondta Larch doktor.

A pénztáros folytatta a táplálkozást, de fölnézett Larchra. A karénekesek mély lélegzetet vettek, és a röpke másodpercnyi csöndben Larch hallotta, ahogyan a férfi kanala a lábos bádogfenekét karistolja, s ahogyan a másik szobában valaki öklendezik, majd nyomban utána egy fémedényben toccsan a hányás. A váróban az egyik nő felsírt, de még mielőtt Larch azonosíthatta volna, hogy melyik, a szomszéd szobában a kórus visszanyerte lélegzetét, és ismét teljes erőből rázendített. Krisztus véréről, gondolta Larch.

– Mit akar? – kérdezte a férfi Larchtól.

– Orvos vagyok, és beszélni akarok az itteni kollégával – mondta Larch.

– Itt nincsen orvos – felelte a férfi. – Csak maga.

– Akkor tanácsot akarok adni – mondta Larch. – Orvosi tanácsot. Ingyen.

A férfi Larch arcát fürkészte; úgy tetszett, azt gondolja, hogy ott találja meg Larch ajánlatára a választ.

– Nem maga az első – mondta a férfi. – Várja ki a sorát.

Ezzel egy darabig mintha mindkét ember megelégedett volna: Larch széket keresve körülnézett, és éppen a négy nő közt foglalt helyet. Az eddigiek már túlságosan megviselték ahhoz, hogy meglepődjék azon, az egyik párt ismeri: ott gubbasztott ugyanis mellette a litván nő, akinek annak idején levezette a szülését (élete első szülését), és a szemölcsös anyja. Nem néztek föl Larchra, pedig rájuk mosolygott és bólintott. Az asszony több hónapos terhes volt, túl azon, hogy könnyű lehessen az abortusz, még a legbiztonságosabb körülmények között is. Larch kétségbeesve vette tudomásul, hogy mindezt még csak jelezni sem tudja az asszonynak: az csak litvánul beszél. Szemében Larch csak élő csecsemők világra hozásával foglalkozik. Ráadásul maga sem tudta, hogy mi lett az asszony első gyermekének a sorsa – mi lett az asszony sorsa a gyermeke mellett. Larch idegesen dobolt lábával, miközben elnézte a másik párt – ugyancsak nyilván anya és lánya, mindketten láthatólag fiatalabbak a litvánoknál, és nemigen lehetett megmondani, melyikük a terhes. Ez esetben persze könnyebbnek ígérkezett a kaparás. A lány túlontúl fiatalnak látszott ahhoz, hogy állapotos legyen, de akkor meg, tűnődött Larch, minek hozta ide az anyja? Vagy ő nem tudott egyedül eljönni ide? Netán a tanulság végett cipelte ide a lányt? Az első szobában a kórus elrévült az Isten szeretete témán meg valami olyasmin, ami „káprázatos végzet”-nek hangzott – verblendenen Geschicke.

Wilbur Larch a bezárt ajtóra meredt: odabent valaki hányt. Egy méhecske zümmögve berepült az ablakon, majd mivel hamisnak találta a virágokat, kirepült. Mikor Larch ismét a litván párra nézett, látta, hogy az öregasszony megismerte, aki újabb módját eszelte ki annak, hogy megmutassa szemölcsét, melyből immáron újabb s hosszabb szőrszálak csüngtek, és némiképpen megváltoztatta a színét is. Az öregasszony a szemölcs két oldalát összecsippentve megfeszítette a bőrt, s ettől a szemölcs, úgy tetszett, szét akar pattanni, mint egy kifakadni készülő furunkulus. A terhes nő nemigen vette észre anyja bájtalan bemutatóját, és nem ismerte meg Larchot. Ügy vélte, a férfi csupán egy litván bevándorlót lát, amikor ránéz. A férje talán kihajította a gyereküket az ablakon, gondolta magában Larch, s az őrületbe kergette az asszonyt. Egy pillanatra fölmerült Larchban, hogy a kórus talán litvánul énekel, de aztán megint elkapott néhány szót a Gott és a Schicksal vívta csatáról, amely német szavak bizonyára Istent és a végzetet jelentik.

A zárt ajtón is áthatoló sikoly könnyűszerrel elnyomta a többi hangot, s jelentette ki Isten diadalát. A fiatal lány felugrott a székéből, leült, hasára szorította karjait, és felsírt, majd az anyja ölébe rejtette arcát, hogy elfojtsa zokogását. Larch rájött, hogy ez a kislány sírt az előbb is, s hogy ő vár abortuszra, nem pedig az anyja. Alig látszott tíz- vagy tizenkét évesnek.

– Elnézést kérek, asszonyom – szólította meg Larch az anyát. – Orvos vagyok.

Úgy érezte magát, mint egy jobb sorsra érdemes színész, aki megkapta élete legostobább szerepét, és nem bírt kinyögni többet:

– Orvos vagyok.

Mi következik ebből?

– Szóval, az úr orvos – mondta az anya keserűen, de Larch örült, hogy legalább ért angolul. – Nos, miben tudna segíteni?

– Hányadik hónapban van a leány? – kérdezte Larch az anyától.

– Talán a harmadik – mondta az anya gyanakvón. – De már fizettem ezeknek.

– Hány éves a leány? – kérdezte Larch.

A lány fölnézett az anyja öléből; barnásszőke hajának egy tincse a szájába lógott.

– Tizennégy vagyok – mondta a lányka védekezően.

– Tizennégy lesz jövőre – mondta az anyja. Larch odament a pénztároshoz, és közölte vele:

– Adja vissza nekik a pénzüket. Majd én segítek a lánynak.

– Úgy értettem, hogy tanácsot akar kérni – mondta a pénztáros.

– Adni – mondta Larch doktor.

– Fogadjon meg néhányat, ha már idefáradt – mondta a pénztáros. – Minálunk előleget kell fizetni. És azt senki se kapja vissza.

– Mennyi az előleg? – kérdezte Larch. A pénztáros vállat vont, és az ujjával kopogni kezdett a pénztárdobozon.

– Talán a fele – felelte.

– Eureganze Macht! – fújta a kórus. „Tiétek minden hatalom”, fordította magában Wilbur Larch. Számos medikushoz hasonlóan ő is egész jól tudott németül.

Amikor az ördögi ajtó megnyílt, mintha riadt nagyszülők lennének, egy idős házaspár lesett ki izgatottan a várószobába. Arcukról – amely, mint az idős házaspároknál annyiszor, erősen hasonlított egymásra – zavar és kíváncsiság rítt le. A két apró, görnyedt hátú öreg mögött egy lepedővel letakart, mozdulatlan nő feküdt a priccsen; nyitott szeme a semmibe meredt. A telehányt lavór közvetlenül mellette volt a földön.

– Azt mondja, orvos – mondta a pénztáros anélkül, hogy az öregekre nézett volna. – Azt mondja, azért jött, hogy ingyenes orvosi tanácsokat adjon. Azt mondja, adjuk vissza a pénzt ezeknek a hölgyeknek. Azt mondja; ő majd gondoskodik a kezelésükről.

Abból, ahogyan az ősz asszony kihúzta magát a várószoba és a műtő közötti ajtóban, Larch megértette, hogy itt a banya parancsol, az ősz férfi csak asszisztál neki. A vénasszony első pillantásra nem illett ide. Larch sokkal inkább el tudta volna képzelni egy nagy konyhában, ahol különféle nyalánkságokkal traktálja a szomszéd gyerekeket.

– Larch doktor vagyok – mondta Wilbur Larch, és kissé túlságosan is szertartásosan hajtotta meg a fejét.

– Ó, igen, Larch doktor – mondta a vénasszony közömbösen. – Kakálni jött, vagy trónolni?

Angyalgyári körökben Mikulás néne néven ismerték az abortőrt, de a szólás nem tőle származott – ahogyan a cédulát sem ő írta. Ezt maga Ryboltné lánya vetette papírra, mielőtt elment Mikulás nénéhez; elég sok mindent tudott az angyalgyártás módszereiről, hogy tisztában legyen azzal, miféle állapot várhat rá Mikulás néne kezelése után.

Larch nem Mikulás nénére számított, jobban mondva nem erre a magatartásra. Azt képzelte, hogy ha valaha találkozik egy angyalcsinálóval, akkor ő maga parancsolna neki. Ezen igyekezett továbbra is. Bement a műtőbe, és felemelt valamit, hogy kimutassa a fennhatóságát. Fölvett egy szívócsészét, amelyből tömlő vezetett a lábpumpába. A csésze kényelmesen simult a tenyerébe: Wilbur Larch pontosan tudta, hová szokott így simulni, amikor rendeltetésszerűen használják. Ám ahogy a tenyerébe illesztette a csészét, meglepve tapasztalta, hogy Mikulás néne a lábával pumpálni kezdte a szerkezetet. Amint Wilbur megérezte, hogy a pórusaiba fut a vér, kipattintotta a csészét tenyeréből, nehogy véraláfutásos legyen a keze.

– Nos? – kérdezte Mikulás néne erőszakosan. – Mit tanácsol, doktor úr? – A lepedő alatt fekvő beteg pedig önkéntelenül is magára vonzotta Larch figyelmét; a nő homloka gyöngyözött az izzadságtól.

– Fogalma sincs róla, hogy mit csinál – mondta Larch doktor Mikulás nénének.

– Én legalább csinálok valamit – felelte a vénasszony ellenséges nyugalommal. – Ha maga tudja, hogyan kell, akkor miért nem csinálja? – kérdezte Mikulás néne. – Ha olyan nagyon tudja, miért nem tanítja meg nekem?

A fekvő nő kábának látszott, de igyekezett összeszedni magát. Felült, és próbálta magát megvizsgálni: látta, hogy a lepedő alatt tulajdon ruhája van rajta. Ez a felfedezés megnyugtatta.

– Kérem, rám hallgasson – mondta neki Larch doktor. – Ha belázasodik, ha a kelleténél egy kicsit erősebben vérzik, mindenképpen jöjjön el hozzám a Szülőotthonba. Ne várjon.

– Azt hittem, nekem akar tanácsokat adni – mondta Mikulás néne. – Nekem is adjon tanácsot.

Larch keresztülnézett rajta. Kiment a várószobába, és azt mondta a kislányával várakozó anyának, hogy menjenek el, de az asszony a pénze miatt aggodalmaskodott.

– Adja vissza nekik! – mondta Mikulás néne a pénztárosnak.

– Az előleget nem kapják vissza – mondta a férfi megint.

– Az előleget is adja vissza nekik! – mondta az asszony dühösen. Majd átment a várószobába, hogy felügyelje a kelletlenül végrehajtott ügyletet. Azután rátette a kezét Larch karjára.

– Kérdezze meg, ki az apa – mondta Mikulás néne.

– Nem tartozik rám – mondta Larch.

– Igaza van – mondta az öregasszony. – Ebben igaza van. De csak kérdezze meg – biztosan felcsigázza az érdeklődését.

Larch megpróbált keresztülnézni rajta, de Mikulás néne fölrángatta az anyát és a süldő lányt.

– Mondja csak meg neki, kitől van a gyerek – förmedt az anyára.

A kislány nyöszörgött és vinnyogott, de Mikulás néne rá se rántott, csak az anyát nógatta:

– Mondja csak meg, ki az apa – ismételte.

– A férjem – mormolta az anya, majd, hogy világosabb legyen, hozzátette: – A lányom apja.

– A kislány apja az apa – mondta Mikulás néne. – Világos?

– Igen, megértettem. Köszönöm – mondta Larch. Át kellett ölelnie az összeroskadt, szemét csukva tartó bakfist.

– A serdülő lányoknak talán a harmada is erre a sorsra jut – mondta Mikulás néne Larchnak gonoszkodva; úgy bánt vele, mintha ő, Larch volna az apa. – Az egyharmadukat az apjuk vagy a bátyjuk csinálja föl, jobban mondva erőszakolja meg – mondta Mikulás néne. – Vérfertőzés. Érti már?

– Igen. Köszönöm – mondta Larch, s elindult, magával vonszolva a lányt, és meghúzta az anya kabátujját, hogy jöjjön ő is.

– Kakáljon, ne csak trónoljon! – üvöltötte utánuk Mikulás néne.

– Az éhenkórász orvosai! – kiáltotta a pénztáros. – Mindenbe beleütik az orrukat.

A kórus most is fújta. Larch a „vom keinen Sturm eischrecket” nem félve semmi vihartól – szavakat vélte hallani.

Az angyalcsináló szoba és a kórusterem közötti üres szobában Larch és az anya a lányával beleszaladt a nőbe, aki az imént még a lepedő alatt feküdt. Még mindig szédült, szeme ide-oda forgott, és a ruhája az izzadságtól a testéhez tapadt.

– Kérem, ne feledje – szólt hozzá Larch doktor –, ha belázasodik, ha a kelleténél csak egy kicsivel is erősebben vérzik... – És akkor Larch meglátta a nő ruhája vállára tűzött bugyit. Ezt a vállrojtot adta az Angyalgyár emlékeztetőképpen, bátorsági érdemkereszt gyanánt. A nő láthatólag észre sem vette, hogy a bugyija ott lóg a vállán. Larch azt képzelte, hogy a város déli negyede telis-tele van ilyen kába nőkkel, akik a vállukon hordják a bugyijukat, ami ugyanúgy kitörölhetetlenül megbélyegzi őket, mint annak idején a puritán Új-Angliában keblükre varrt „A” betű.

– Várjon! – kiáltotta Larch, és az alsónemű után kapott. A nő viszont nem akart várni; félrelökte Wilbur kezét, mire a biztosítótű kinyílt, és belefúródott a férfi kezébe. A nő elviharzott, Larch pedig a zakója zsebébe csúsztatta a bugyit.

Átvezette az anyát és a lányát az énekléstől egyébként mindig zajos termen, de most a kórus sörszünetet tartott. Amikor Larch doktor a két nővel távozott, a szálas, kopasz karnagy fölnézett, azután nagyot hörpintett habos korsójából. A hab fehér bajuszt rajzolt felső ajkára, és ragyogó fehér labdacsot nyomott az orra hegyére. A karnagy felemelte korsóját, hogy köszöntőt mondjon:

– Áldassék az Úr neve! – kiáltotta. – Csak mentse meg a nyomorult lelkeket, dokikám!

– Danke schön! – harsogta utána a kórus. Bizonyosan nem Mahler Gyermekgyászdalokját^[11] énekelték, de Wilbur Larch mégis azt vélte hallani.

„A világ más tájain – írta Larch doktor, amikor megérkezett St. Cloud’sba – nem lehet nélkülözni a meggondolatlan, mégis helyes cselekvésre való képességet. Itt, St. Cloud’sban, a fellegek közt talán lesz idő gondolkodni.”

Ezen azt értette, hogy Bostonban hős volt, és nemigen bírt volna sokáig hősként élni ott. A kislányt és az anyját bevitte a dél-bostoni Szülőotthonba. Az ügyeletes főorvossal a következőket közölte:

– A kislány még épp csak a tizenharmadik évében jár. Medencebemenetének^[12] átmérője nem éri el a kilenc centimétert. Két korábbi, durva abortusza összeroncsolta a lágyrészeit, és a sebhely nem akar begyógyulni. A mostani, a harmadik terhessége vérfertőzés, nemi erőszak folytán következett be. A magzat kifejlődése esetén a szülés csak császármetszéssel képzelhető el, ami a gyermek (végtére is gyermek) jelenlegi egészségi állapotában, a lelkiállapotáról nem is beszélve, rendkívüli veszélyt jelentene. Ezért úgy határoztam, megszakítom a terhességet.

– Úgy határozott? – kérdezte a főorvos.

– Pontosan – felelte Wilbur Larch, és ezt mondta az altató főnővérnek: – Máris hozzálátunk.

Alig húsz perc alatt elvégezte a műtétet – finom éteradagolásáért a kollégák erősen irigyelték Larchot. Douglass-tágítót és egy közepes, illetve kisméretű küretkanalat használt. A lánynak természetesen nem volt hatalmas, gyógyulatlan sebhelye, mint ahogy a lágyrészei se sérültek meg. Nem a harmadik, hanem az első magzatát hordta, és noha valóban kicsi leányka volt, medencéjének átmérője jócskán meghaladta a kilenc centimétert. Larch azért állt elő a képzeletbeli részletekkel, hogy az ügyeletes főorvos jelentése meggyőzőbbnek hasson. A dél-bostoni Szülőotthonban senki nem vonta kétségbe Larchnak az abortusz végrehajtására vonatkozó döntését, még csak szóba sem hozta senki, de ennek ellenére érezte: valami gyökeresen megváltozott.

Feltűnt, hogy ha belépett valahova, nyomban vége szakadt a beszélgetésnek. Feltűnt, hogy mindenki tartózkodón viselkedik vele, s bár kerülni nem igazán kerüli, nem is hívja meg senki. Egyedül étkezett a közeli német étteremben; ezúttal csülköt evett savanyú káposztával, és megivott hozzá egy korsó sört. Erről eszébe jutott az édesapja, úgyhogy ez volt élete első és utolsó söre.

Életének ebben a szakaszában Larch végzetének látszott az egyszeri eseményekből álló létmód: egy nemi tapasztalat, egy sör, egy terhességmegszakítás. Az éterrel persze sokszor volt már tapasztalata, és Dél-Bostonban hamar híre ment, hogy van más megoldás is, nemcsak az Angyalgyár meg Mikulás néne. Először éppen akkor puhatolóztak nála, amikor egy utcai zöldséges szekere mellett frissen facsart narancslevet iszogatott: váratlanul egy bevásárlószatyrot és ruháskosarat szorongató sovány, magas asszony lépett mellé.

– Még nem repesek – súgta Wilbur Larchnak. – Mennyiért csinálja meg? Nem repesek, esküszöm.

Ezután mindenüvé követték Larchot. Benn a Szülőotthonban időnként megkérdezte egyik vagy másik kollégáját:

– Ugye nem én vagyok soron?

– A nő azt mondja, te vagy az orvosa – hangzott mindig ugyanaz a válasz.

Maine szülötteként Wilbur Larch korábban megszokta, hogy egyenesen az emberek szemébe nézzen, most azonban lesütötte a szemét, vagy máshová nézett, mint a városlakók: arra kényszerítve az embereket, hogy keressék a tekintetét. Ugyanazzal a postával, amely meghozta a Fred Halsam & Tsai által gyártott sebészeti eszközök katalógusát, jött Mrs. W. H. Maxwell^[13]Nőorvos az Egyesült Államok hölgyeinek című könyve. Mrs. Maxwell az ezernyolcszázhetvenes évekig nőgyógyászati klinikát tartott fönn New Yorkban. „A szerző nem egyszerű szülészetet létesített – írta magáról Mrs. Maxwell. – Meggyőződése, hogy a társadalomnak a megtévedtek iránt tanúsított általános szeretetlensége folytán helyénvaló, hogy a szerencsétleneknek legyen menedékük, melynek árnyékában zavartalanul megfontolhassák és örökké elrejthessék mostani boldogtalanságukat, és felkészíthessék magukat a majdani bölcsebb helytállásra. Az igaz orvos nem lehet elég nagylelkű és könyörületes.”

Wilbur Larch természetesen tudván tudta, hogy Dél-Boston kegyetlen bizonyságot tesz a megtévedtek iránti szeretetlenségéről, és hogy a megtévedtek szemében ő maga jelenti a menedéket.

Ehelyett inkább ő maga menekült el. Hazament Maine-be. És olyan szülészi állásért folyamodott az állami orvosi felügyelethez, ahol hasznos lehet. Miközben a felügyelők állást kerestek neki valamelyik fejlődő településen, megtetszett nekik Larch harvardi diplomája, és felvették maguk közé. Kinevezését Wilbur Larch szülővárosában, Portland biztonságos révében várta – ahol a fél gyerekkorának otthont adó polgármesteri villa és az a dohos panzió is állt, ahol Ryboltnétól megkapta életre szóló ajándékát.

Eltűnődött, hogy vajon hiányzik-e majd neki Dél-Boston: a tenyérjós is megmondta, hosszú életet fog élni, és sok gyereke lesz („megszámlálhatatlanul sok!”), amit Larch úgy vett, hogy helyesen döntött, amikor a szülészi pályát választotta; s a jövendőmondó azt is megmondta, hogy nem lép atyja nyomdokaiba, amiben ugyancsak nem látott kifogásolnivalót, hiszen semmit se tudott az esztergapadokról, az italban se lelt vigaszt, és így abban is bizonyos volt, hogy ha eljön az ideje, nem a mája fog végezni vele; a kínai füvesdoktor pedig megmondta Larchnak, hogy a kankóját meggyógyítja, ha zúzott zöld leveleket és kenyérpenészt ken a hímtagjára. A kuruzslónak hellyel-közzel igaza volt. A növényekben lévő klorofill elpusztította az üszkösödést okozó baktériumokat, de a gennysejtekben élénk táncot járó páros gonococcusokat nem bírta elemészteni. Ám annál inkább a némely kenyérpenészből kivont penicillin. Évekkel később Larch arról álmodozott, hogy mi lenne, ha dr. Harold Ernst, a Harvard orvosi karának bakteriológusa és labdanyesője, valamint a dél-bostoni kínai füvészdoktor összedugná a fejét... mit meg nem gyógyíthatnának.

„Az árvákat nem gyógyíthatnák meg”, írta Larch doktor, midőn az álmodozásból fölserkent.

És a dél-bostoni árvák: Wilbur Larch emlékezett rájuk a Bostoni Központi Szülészet különböző szülőotthonaiból. Az ezernyolcszázkilencvenes években az anyák alig felének volt férje. Az intézmény szabályzata lefektette, hogy csak olyan beteget lehet felvenni, „aki férjezett vagy a közelmúltban özvegyült meg, és erényes, jó erkölcsű asszony hírében áll”. A nagylelkű polgárok, akik sok ezer dollárral járultak hozzá, hogy a szegényeknek is legyen szülőotthonuk, ragaszkodtak ehhez, de a valóságban mindenki felvételt nyert. Az asszonyok döbbenetes sokasága állította magát özvegynek vagy férjezettnek, csak életük párja matróz – aki, mint Wilbur Larch elképzelte, nyilván a Great Easternen hasítja a hullámokat.

Vajon Portlandben miért nincsenek segítségre szoruló árvák, gyerekek és asszonyok, mélázott Wilbur Larch. Egy idő után kezdte úgy vélni, nemigen tudja magát hasznossá tenni Portland tisztes városában. Volt abban némi irónia, gondolhatnánk, hogy amidőn Larch várta, hogy olyan helyre küldjék, ahol hasznos lehet, egy prostituált sorsukra hagyott asszonyokról és gyerekekről beszámoló levele már útban volt St. Cloud’sból.

Mielőtt azonban a levél megérkezett volna, Wilbur Larch egy meghívásnak tett eleget. Bizonyos Mrs. Channing-Peabody ugyanis tiszteletteljesen meginvitálta őt. Az úrhölgy ama bostoni Channing-Peabodyk közé tartozott, akik a nyári hónapokat a Portland közelében lévő tengerparti birtokukon szokták tölteni. A meghívás utalt rá, hogy az ifjú Larchnak talán hiányzik a bostoni társaság, amelyhez kétségtelenül hozzászokott ottani évei alatt, és bizonyára örömmel teniszezne vagy krokettezne, sőt vitorlázna egyet a Channing-Peabodyk és barátaik társaságában elköltendő vacsora előtt. Larch azonban egyáltalán nem szokott hozzá a bostoni társasági élethez. A Channing-Peabodykat Cambridge-dzsel vagy Beacon Hill-lel társította, ahonnan sose kapott meghívást, és noha tudta, hogy a Channing is, a Peabody is régi bostoni névnek számít, a kettőnek eme furcsa egyesítéséhez eleddig nem volt szerencséje. Mit sem számított, hogy Wilbur Larch tud-e valamit a társadalomnak eme rétegéről, a Channingek és a Peabodyk akár csaphattak közös mulatságot is, és nevüket csupán a meghívás végett is összekapcsolhatták a sokat sejtető kötőjellel.

Ami a vitorlázást illeti, nos, Wilbur Larch sose volt addig vízen – de benne sem. Maine-i polgárként több esze is volt annál, semhogy úszni tanuljon. Véleménye szerint a maine-i víz csak nyaralóknak vagy rákoknak való. Fogalma sem volt, hogy kell öltözni egy krokettjátszmához vagy teniszpartira. Egy vízfestményen látott egyszer valami különös gyepjátékot, és elképzelte, hogy milyen kielégülést válthat ki egy falabda fakalapáccsal való sulykolása, de most úgy vélte, némi időre lenne szüksége ahhoz, hogy egyedül, kíváncsi szemek vizslatása nélkül gyakorolhassa be ezt a művészetet. Bánta, hogy pénzt kellett kidobnia kocsisra, aki kihajtott vele a Channing-Peabodyk nyári lakához, ráadásul úgy érezte, nem az évszaknak megfelelően öltözött – egyetlen sötét öltönyét vette föl, amelyet utoljára az angyalgyári látogatásakor viselt. Miközben megemelte a Channing-Peabody-ház ajtaján a nagy rézkopogtatót (miután eldöntötte, hogy inkább formálisan bejelentkezik, semhogy kísértetként bolyongjon fehér ruhába öltözött, sportoló vendégek között a birtokon), nemcsak melegnek, de vasalatlannak is érezte öltönyét, ráadásul ott találta zsebében az Angyalgyárban kikapart nő bugyiját. Wilbur Larch éppen a kezében tartott női alsóneműt vizsgálgatta – felidézte, milyen hősiesen, vállrojtként, hetyke bátorsággal viselte vállán a nő –, amikor Mrs. Channing-Peabody ajtót nyitott neki.

Mivel Wilbur már nem tudta volna észrevétlenül visszatuszkolni zakója zsebébe a bugyit, úgy tett, mintha orrot fújt volna, és mint zsebkendőt tette el. Mrs. Channing-Peabody tüstént elfordította róla tekintetét, de Larch tudta, hogy az asszony napnál is világosabban látta: női alsónemű tűnik el a zsebében.

– Larch doktor? – mondta Mrs. Channing-Peabody óvatosan, mintha a bugyi árulta volna el a kilétét.

Most azonnal sarkon kellene fordulnom és elmennem, gondolta Wilbur Larch, de azt mondta:

– Igen, Larch doktor vagyok –, és meghajolt a rombolóhajóra emlékeztető asszony előtt: nap barnította arca fölött acélszürke hajsisak magasodott, s úgy csillogott, mint valami veszedelmes löveg.

– Jöjjön, ismerkedjék meg a lányommal – mondta az asszony. – És a többiekkel! – tette hozzá oly dörgedelmes hangon nevetve, hogy az izzadság ráfagyott Wilbur hátára.

A többieket mintha mind Channingnek vagy Peabodynak vagy Channing-Peabodynak nevezték volna, és néhányuk keresztneve családi névnek hangzott. Volt köztük egy Cabot, egy Chadwick, egy Loring meg egy Smaragd is (unalmas barna szemmel), de az egész bandában a legegyszerűbbnek, legfiatalabbnak és legkevésbé egészségesnek az a Missy névre hallgató lány tetszett, akinek Larch doktort kellett szórakoztatnia.

– Missy? – ismételte Wilbur Larch. A lány bólintott és vállat vont. Egymás mellett kaptak helyet a hosszú vacsoraasztalnál. Szemben ült egy velük egykorú, fehér teniszruhás fiatalember – a Chadwick vagy a Cabot. Mérgesnek tűnt, vagy épp most kapott hajba Miss Channing-Peabodyval, különben inkább a lány mellett ült volna. Vagy talán a bátyja, és minél távolabb akar ülni a húgától, gondolta Wilbur Larch.

A lány kornyadozni látszott. A pirospozsgás, lebarnult családban egyedül ő volt sápadt; az ételbe is csak belepiszkált. Olyan vacsora volt, ahol minden egyes új fogáshoz új teríték jár, és amikor a beszélgetés akadozott és megállt, vagy legalábbis halkult, a tányérok és az ezüst csörömpölése felerősödött, és egyre inkább fokozódott a feszültség.

Csakhogy a feszültséget nem a társalgás tárgya, hanem a társalgás teljes hiánya váltotta ki.

A Wilbur másik oldalán ülő, meglehetősen elaggott, nyugalmazott sebész – ő vagy a Channing, vagy a Peabody névre hallgatott – szomorúan vette tudomásul, hogy Larch szülész. Mindazonáltal az öregfiú mindenáron tisztázni akarta, hogy Larch doktor milyen módszerrel szokta leválasztani és a hüvelybe vezetni a méhlepényt. Wilbur Larch igyekezett halkan leírni a lepényleválasztást dr. Peabodynak vagy dr. Channingnek, vagy Isten tudja, kinek, de az öreg nagyothalló volt, és követelte, hogy az ifjú Larch beszéljen hangosabban. Így bontakozott ki eszmecseréjük, az asztalnál folyó egyetlen eszmecsere, és jutott el a gátsérülések részletezéséig, beleértve a magzatfej visszatartásának gátvédő módszerét, illetve a gátszakadás elkerülhetetlensége esetén a megfelelő mediolaterális gátmetszést is.

Wilbur Larch látta, hogy a mellette ülő Missy Channing-Peabody arca elváltozik. Előbb falfehér lett, azután mustárszínű, majd mint a tavaszi fű, kizöldült, és miután ismét falfehér lett; elájult. Amikor Wilbur Larch megvizsgálta, hidegnek és nedvesnek találta a bőrét, a szeme pedig majdnem teljesen befelé fordult. Az anyja és a fehér teniszruhás fickó, Chadwick vagy Cabot, viharos gyorsasággal kicipelte a lányt.

– Levegőre van szüksége – jelentette ki Mrs. Channing-Peabody, de Maine-ben senki se szenvedett légszomjtól.

Wilbur Larch ekkor már pontosan tudta, mire van szüksége a lánynak. Magzatvesztésre. Tudta Cabot vagy Chadwick látni való mérgéből, tudta a gügye vén sebésznek a „modern” szülészeti módszereket firtató társalkodásából is, tudta az egyéb beszélgetési tárgy hiányából, és tudta a tányérok és evőeszközök csörömpöléséből is. Szóval ezért hívták meg: Miss Channing-Peabodynak reggelente hányingere van, és angyalcsinálás kell neki. Az angyalok a gazdagoknál is elkelnek. Noha a gazdagok Wilbur Larch tapasztalatai szerint mindig utoljára vesznek tudomást a dolgokról, az ő híre eljutott hozzájuk. Wilbur el akart menni, de a végzete fogva tartotta. Előfordul, hogy amikor be vagyunk skatulyázva, amikor meg vagyunk bélyegezve, éppen ezáltal tagozódunk a társadalomba: Wilbur Larch elhivatottnak érezte magát. A St. Cloud’s-i rima levele már úton volt felé, de előtte Larchnak eleget kellett tennie az itteni hívásnak.

Fölállt az asztaltól. A férfiakat átküldték egy külön szobába – szivarozgassanak. A nők egy baba körül gyülekeztek; a gyereket egy dajka vagy nevelőnő (Wilbur cselédnek gondolta) hozta be az ebédlőbe, és a hölgyek szemügyre vették a csecsszopót. Wilbur Larch hasonlóképpen. A nők ugyanis helyet szorítottak neki a körükben. A rózsás arcú gyermek vidáman gőgicsélt; három hónapos lehetett, de Larch doktor nyomban észrevette arcán a fogó nyomát: nyilvánvaló bemélyedés és forradás. Ennél jobb munkát végeznék, gondolta.

– Hát nem drága ez a baba, Larch doktor? – kérdezte az egyik nő.

– Kár, hogy nyomot hagyott rajta a fogó – mondta Larch, és ettől elnémultak a nők.

Mrs. Channing-Peabody kivezette Wilburt az előszobába. Ő pedig hagyta, hogy az asszony mutassa az utat a már előre átrendezett szobába. Útközben Mrs. Channing-Peabody azt mondta:

– Van nekünk ez a kis bajunk.

– Hányadik hónapban van? – kérdezte Wilbur Larch. – Repes? Akár repesett, akár nem, Missy Channing-Peabodyt annak rendje és módja szerint felkészítették. A család a kis olvasószobát átalakította műtővé. A falon egyenruhás férfiak képei csüngtek, s a polcokon láthatólag régen érintett könyvek sorakoztak vigyázzállásban. A komor szoba közepén állt egy erős asztal, megfelelően kipárnázva és gumilepedővel leterítve, Missy maga pedig már ott feküdt rajta, a szabályos kőmetsző helyzetben. A borotváláson és a merkuroklóros oldattal való megkenésen már túlesett. Valaki már elvégezte a szükséges otthoni munkát; talán az agyalágyult családi sebészből sajtolták ki a részleteket. Larch doktor meglátta a tiszta szeszt, a zöldszappant, körömkefét (és azonmód hozzálátott szakszerű alkalmazásukhoz). Szaténnal bélelt bőrtokban elhelyezve hat darab méhnyaktágító és három küretkanál állt rendelkezésére. Volt kloroform is, meg egy kloroformos altató, de ezt az egy hibájukat – hogy ugyanis nem tudták, hogy Larch az éterre esküszik – már-már meg is bocsátotta volna.

Hanem a személye iránt való szemmel látható megvetésüket nem bírta megbocsátani. Egy öregasszonyt rendeltek mellé segédkezni, aki a család régi cselédjeként nyilván számos Channing-Peabody születésénél, talán Missyénél is bábáskodott. Most különösen metsző, éles tekintettel mérte végig Larchot, mintha dicséretet várna tőle a beteg előkészítésében való gondosságáért – aminek esetleges bekövetkeztekor nyilván letagadná, hogy Larch doktor valaha is szólt hozzá. Mrs. Channing-Peabody ellenben még csak megérinteni sem bírta Larchot, habár fölajánlotta, hogy tartja a zakóját, amelyet Wilbur át is adott neki, majd megkérte, hogy távozzon.

– Küldje be azt a fiatalembert – mondta neki Larch. – Szerintem neki itt a helye. – A különösen ellenséges tekintetű, teniszruhás ifjúra gondolt, aki lehetett a felháborodott fivér vagy bűnös szerető, vagy akár mindkettő is. Ezeknek az embereknek szükségük van rám, ugyanakkor gyűlölnek, tűnődött Larch, miközben a körme alól kipiszkálta a koszt. Ahogy kezét a tiszta szeszben áztatta, azon mélázott, hogy a Channing-Peabodyk vajon hány orvost ismerhetnek (csak a családban is hány orvos lehet!), de a fajtájukból való orvost sose kértek volna fel e „kis baj” elhárítására. Azok túlságosan tiszták voltak az ilyesmihez.

– A segítségem kéri? – kérdezte az undok fiatalember.

– Nem egészen – felelte Larch. – Ne nyúljon semmihez, és tőlem balra álljon. Nézzen át a vállam fölött, és legyen gondja rá, hogy mindent lásson.

A fiatal Chadwick (vagy Cabot) tekintetében akkor semmisült meg az osztályöntudatos megvetés, amikor Larch doktor a küretkanalakkal nekilátott a kaparásnak; alighogy a fogamzás termékei előtűntek, a fiatalúr arca kisimult – lekopott róla a magabiztos, ítélkező kifejezés –, határozottan meglágyult, s egyre erőteljesebben hajazott fehér teniszruhájára.

– A méhfallal kapcsolatban a következő megfigyelést tettem – mondta a kísérteties fiatalembernek –, a jó állapotú, erős izomzatú fal tisztára kaparás után reszelős hangot ad. Ebből tudhatni, hogy sikerült-e mindent – a fogamzás minden termékét – eltávolítani. Erre a reszelős hangra kell ügyelni –, s Larch doktor tovább kapart. – Hallja? – kérdezte.

– Nem – súgta a fiatalember.

– Hát, valóban a „hang” nem a legpontosabb kifejezés – mondta Wilbur Larch. – Talán inkább reszelő érzésről lehetne beszélni, de én mégis hangnak nevezem. Reszelő hang – mondta, miközben az ifjú Cabot vagy Chadwick tenyerét a szája elé téve próbálta felfogni hányását.

– Mérjék meg a lázát óránként – utasította Larch a rideg cselédet, aki odatartotta neki a fertőtlenített törülközőt. – Azonnal hívjanak, ha kicsit erősebben vérzik vagy belázasodik. És bánjanak vele úgy, mint egy hercegnővel – mondta Wilbur Larch az öregasszonynak és a megsemmisült, holtsápadt fiatalembernek. – Senki ne merje szégyenkezésre késztetni.

Szíve szerint úriemberként távozott volna, miután felemelve Missy szemhéját megnézte kloroformrévületes szemét, de amikor fölvette kabátját, érezte a szivarzsebében púposodó borítékot. Nem számolta meg a pénzt, de több száz dollár pöffeszkedett benne. Már megint polgármesteri villa, cselédsor: szóval a Channing-Peabodyk nem hívják meg többé teniszezni, krokettezni vagy vitorlázni.

Azon melegében átadott ötven dollárt az öregasszonynak, aki a merkuroklóros oldattal lemosta és steril gézpárnával befedte Missy nemi szervét. Húszdollárnyit nyomott a fiatal teniszező kezébe, aki kinyitotta az ajtót a ház belső udvarára, hogy tiszta levegőt lehessen szívni. Larch távozófélben volt. Ám ahogy zsebre vágta a kezét, és ott találta megint a női bugyit, gondolkozás nélkül fölkapta a lepényfogót. Elindult megkeresni a vén sebészt, de az ebédlőben csak cselédeket talált – még mindig az asztal leszedésével bíbelődtek. Mindegyiknek adott húszharminc dollárt.

Az agyalágyult öregember egy másik szobában szendergett. Szétnyitotta a lepényfogót, a fogára akasztotta az angyalgyári alsóneműt, majd az egész hóbelevancot a hortyogó öreg hajtókájára biggyesztette.

Megtalálta a konyhát, és benne egy csapatnyi cselédet sürgölődni; köztük is szétosztott vagy kétszáz dollárt.

Ezután kiment a kertbe, és a maradék pénzt, ugyancsak kétszáz dollárt, a ház ajtaja mellett, a virágágyásban térdeplő kertésznek adta. Szerette volna visszaszolgáltatni az üres borítékot Mrs. Channing-Peabodynak, de a ház asszonya elrejtőzött előle. Így összehajtogatta azt, és megpróbálta beszorítani az ajtón csillogó rézkopogtató alá, de mindig kifújta onnan a szél. Végül dühében összegyűrte, és a körforgalomban végződő kocsibehajtó akkurátusan lenyírt gyepére hajította. Egy távolabbi réten két krokettjátékos abbahagyta a játékot, hogy előbb a papírlabdára, majd a kék égre meredjen, mintha legalábbis azt várnák, hogy az istennyila most, azon nyomban lesújtson Larchra ezért a szentségtörő cselekedetért.

Hazafelé, Portlandbe menet Wilbur Larch az orvostudomány történetének elmúlt századán tűnődött – amikor még nem ütközött törvénybe a terhességmegszakítás, amikor egy egyszerű abortusznál sokkal bonyolultabb eljárásokat is rendesen tanítottak a medikusoknak: mint példának okáért a méhen belüli magzatlefejezést és – darabolást (elkerülendő a sokkal veszedelmesebb császármetszést). Méhen belüli magzatlefejezés és – darabolás, motyogta az orra alatt Wilbur Larch. Mire hazaért, mindent meggondolt magában. Hivatása szerint szülész volt: gyermekeket segített a világra. Ezt nevezték a kollégái „úrdolgának”. Másik hivatása szerint azonban angyalcsináló is volt: anyákat váltott meg terhüktől. Kollégái ezt „ördögdolgának” mondták, de Wilbur Larch szemében mind a kettő egyaránt az Úr dolga volt. Miként Mrs. Maxwell megállapította: „Az igaz orvos nem lehet elég nagy szívű és könyörületes.”

Később, midőn emiatt kétségek gyötörték, fölidézte magában, hogy egyszer összefeküdt valakinek az anyjával, és az anya lányának szájából lógó szivar fényénél öltözött föl. Hátralévő életében minden további nélkül tartózkodhat a nemi élettől, de hogyan ítélhetne meg bárkit is azért, mert szerelmeskedik? Arra emlékezett ilyenkor, hogy mit nem tett meg Ryboltné lányáért, s hogy ez mibe került.

Világra segít gyermekeket. Megszabadít anyákat terhüktől.

Portlandben a St. Cloud’sból küldött levél várta. Amikor Maine állam orvosi felügyelőbizottsága kiküldte St. Cloud’sba, még csak nem is sejtette senki, hogy Wilbur Larch mennyire a szívén viseli az árvák sorsát, s hogy készségesen odahagyná Portlandet, ezt a biztonságos révet, ahonnan a Great Eastern kihajózott, hogy sose térjen vissza. Azt pedig senki se tudta meg az állami bizottságból, hogy Wilbur Larch St. Cloud’s-i tartózkodásának első hetében árvaházat alapított (mert szükség volt rá), világra segített három babát (az egyiket kívánták, a másik kettőnél már nem volt mit tenni, az egyik árva lett), és megszakított egy terhességet (ez volt a harmadik addigi életében). Később jó néhány kellett hozzá, hogy a születésszabályozás gondolatát komoly felvilágosító munkával elterjessze – egy darabig a születési arányszámok nem változtak: minden három szülésre jutott egy abortusz. Az évek során ebből egy a négyhez, majd egy az öthöz lett.

Az első világháború alatt, midőn Wilbur Larch a francia fronton szolgált, az árvaházban a helyettesítő orvos nem volt hajlandó terhességet megszakítani; ettől a születési arányszám megnőtt, megkétszereződött az árvák száma, de a Larchot helyettesítő orvos azt mondta Angela nővérnek és Edina nővérnek, hogy azért van a világon, hogy úrdolgát, nem pedig ördögdolgát teljesítsen. Eme suta különbségtétel mégis igen alkalmasnak tetszett később Angela és Edina nővérnek, illetve magának Larch doktornak is, aki azt írta Franciahonból drága jó ápolónőinek, hogy ő már látta az ördögdolgát: az ördög gránát- és repeszdarabokkal dolgozott, srapnellal és a szilánkok által a sebekbe vitt apró, szennyes ruhafoszlányokkal. Az ördög a gázbacilusos fertőzéssel, az első világháború ostorával dolgozott – Wilbur Larch sose feledhette, hogy érintésre miként pattogott a seb.

„Mondják meg neki – írta Angela és Edina nővérnek –, mondják meg annak a fafejnek [ezen a helyettesét értette], hogy minden árvaházi munka úrdolga; amit tesz, az árvákért teszi: megszabadítja őket’’

Mire a háború véget ért, és Wilbur Larch hazajött St. Cloud’sba, Edina meg Angela nővér átvette a nőgyógyászok szóhasználatát – az egyik feladatukat úrdolgának, a másikat ördögdolgának mondták, de csak önnön tisztánlátásuk végett, hogy tudják, melyik beavatkozásfajta zajlik éppen. Wilbur Larch is a magáévá tette ezt – elvégre hasznos nyelv volt –, de mindkét nővér egyetértett Larchcsal abban, hogy mindazt, amit tesznek, az úr dolgának tartsák.

A dolog ment is, mint a karikacsapás, egészen az 1930-as évekig, amikor is váratlan akadály vetődött útjukba: Homer Wells személye. Homer oly sokszor ment ki a világba és tért meg St. Cloud’sba, hogy valamiképpen munkára kellett fogni: elvégre egy kamasz is tegye magát hasznossá. De vajon megértené-e a dolgot?, töprengett a két nővér és Larch doktor. Homer látta az anyákat jönni-menni, gyereküket az árvaházban hagyni, de mikor kezdi majd számolgatni a fejeket, s kideríteni, hogy több anya jön s megy, mint ahány gyerek marad? Mikor tűnik majd föl neki, hogy nem minden ideérkező anyának dudorodik ki a hasa – sőt némelyik még az éjszakát sem tölti itt? Vajon megmondják-e neki az igazat?, törte a fejét a két nővér és Larch doktor.

– Wilbur – szólt Edina nővér, mire Angela nővér a szemét forgatta –, a fiú úgy ismeri a házat, mint a tenyerét, előbb-utóbb átlát a szitán.

– Lassan benő a feje lágya – tette hozzá Angela nővér. – Mindennap tanul valami újat.

Való igaz, az angyalcsinálás után lábadozó nőket sose engedték egy szobában pihenni a kismamákkal, akik erőt gyűjtöttek magzatuk ott-hagyásához; ezt még egy gyermek is könnyen észrevehette. És Homer Wells gyakran kapta azt a feladatot, hogy a szemetesvödröket kiürítse, igen ám, de minden szemetesvödröt ki kellett ürítenie, még a műtőbeli szivárgásmentes szemeteseket is, amelyek tartalmát egyenesen az égetőbe vitte.

– Mi lesz, ha belenéz a kukába, Wilbur? – kérdezte Larch doktortól Edina nővér.

– Ha elég idős ahhoz, hogy belenézzen, elég idős ahhoz, hogy felérje ésszel – felelte Szent Larch.

Ezen föltehetőleg azt értette, hogy Homer elég idős ahhoz, hogy fölismerje a látottakat. Többé-kevésbé ugyanaz kerül a szemetesbe, akár úrdolga, akár ördögdolga után. Az esetek többségében: vér, nyálka, vatta és géz, méhlepény és fanszőr. Azt mindkét nővér megmondta Larch doktornak, hogy semmi szükség angyalcsinálás előtt leborotválni a betegeket, de Wilbur Larch rájuk mordult: ha minden úrdolgának számít, akkor legyen minden egyforma is. A kukák, amelyeket Homer Wells az égetőbe cipelt, St. Cloud’s történelmét gyűjtötték: a selyem vagy bélfonálöltések lecsippentett végeit, beöntésekből származó ürüléket és szappanhabot, illetve azt, amit Angela és Edina nővér félelme szerint Homer Wells meglátott volna: az úgynevezett fogamzástermékeket, az emberi magzatot vagy annak egyes felismerhető darabjait.

Márpedig Homer Wells pontosan így fedezte föl (balszerencsés tizenharmadik életévét taposva), hogy St. Cloud’sban repesőkből és nem repesőkből egyaránt csinálnak angyalokat. Egy napon, amikor az égetőtől ment visszafelé, egy magzat hevert a járdán: a kukából esett ki, de amikor Homer meglátta, azt hitte, az égből pottyant. Fölé hajolt, majd fölnézett, hol a fészek, amelyből kieshetett, csakhogy nem volt ott fa egy se. Homer Wells azt tudta, hogy a madarak nem költenek röptükben, vagy hogy estében egy tojás nem veszítheti el a héját.

Ezután azt képzelte a kis Homer, hogy valamilyen állat vetélt el – árvaházban, kórházban gyakran hallani ezt a szót –, de mégis miféle állat? Félkilónyit se nyomott, az egész alig volt húsz centi hosszú, és a csaknem áttetsző fején végighúzódó árnyék jelentette az első hajszálakat, nem tollazatot; összeroncsolt arcán már látszott a szemöldökkezdemény; szemhéja már kialakult. És vajon az ujjnyi nagyságú törzsből kidudorodó, cseppnyi rózsaszín pöttyök a mellbimbók volnának? És az ujjbegyeken azok a vékony; kicsi csíkocskák, azok vajon a körmök volnának? Az egészet egy kezében fogva, Homer Wells egyenesen Larch doktorhoz szaladt. Larch éppen az írógép előtt ült Angela nővér irodájában: levelet írt a Kicsi Vándorok Új-angliai Otthonának.

– Találtam valamit – mondta Homer Wells. Fölemelte a karját, Larch pedig elvette tőle a magzatot, és tiszta, fehér írógéppapírra tette Angela nővér íróasztalán. Három, legfeljebb négy hónapos lehetett. Még nem igazán repeshetett, de nem sok híja volt.

– Mi ez? – kérdezte Homer Wells.

– Úrdolga – felelte Wilbur Larch, St. Cloud’s szentje, mert ekkor értette meg, hogy az is úrdolga, ha tanítja Homer Wellst, ha mindent elmagyaráz neki, ha megtanítja őt, hogy kell megkülönböztetni a rosszat a jótól. Ez a fajta úrdolga sok munkával járt, de ha valaki vakmerőségében vállalkozott rá, akkor a tökélynél kevesebbel aligha érhette be.