III.
MAINE HERCEGEI, ÚJ-ANGLIA KIRÁLYAI

„Itt, a fellegek közt – írta Larch doktor –, úgy bánunk az árvákkal, akár a királyi sarjakkal.”

Ez a lelkület hatotta át Larch doktor esti áhítatosságát, sajátos áldását, melyet a sötétben sorjázó ágyak fölött rivallt. Az áldás az esti felolvasást követte, melyet – Kenterék sajnálatos halála után – Homer Wells kapott feladatul. Larch doktor több önbizalmat akart Homerba önteni. Amikor Homer elmesélte, hogyan olvasott fel Kenteréknek a sátorban, s hogy szerinte milyen jól csinálta, leszámítva, hogy Kenterék közben elaludtak, Larch doktor eltökélte magában, hogy támogatni fogja a legény szárnypróbálgatásait.

Valamikor a harmincas években, közvetlenül azután, hogy életében először látott magzatot, Homer Wells elkezdte felolvasni a Copperfield Dávidot a fiúszárnyban; alkalmanként mindössze húsz percet olvashatott, sem többet, sem kevesebbet – eleinte azt hitte, tovább tart majd elolvasnia, mint Dickensnek megírnia a könyvet. Habár kezdetben akadozott – cukkolták is érte a hasonló korú fiúk (noha egyik fiú sem volt nála idősebb) –, lassan szépen beletanult. Azután éjjel hangosan elmormolta magának a könyv első mondatát. Amolyan litániát mondott így – ami adott esetben el is altatta.

Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse, vagy másvalaki tölti be ezt a tisztet: majd elválik – az itt következő lapokból kell kiderülnie.

– Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse – suttogta magának Homer. Eszébe jutott a szárazság, amit a szemében és az orrában érzett a waterville-i kazánhelyiségben, a permet, amit a Kenteréket elsodró folyó szórt, és a hideg, nedves, összegömbölyödött életkezdemény, amely holtan feküdt a tenyerén. (Az a kezébe vett dolog aligha lehetett volna hős.)

Lámpaoltás után, illetve azután, hogy Edina és Angela nővér megkérdezte, kér-e még valaki inni vagy kell-e még valakinek bilikéznie, amikor az éppen eloltott lámpák még fel-felvillantak a sötétben, és amikor már minden árva aludt, álmodozott vagy Copperfield Dávid kalandjaiban vett részt, Larch doktor kitárta a burkolatlan csövekkel teli, kórházszínű folyosó ajtaját.

– Jó éjszakát! – kiáltotta vissza. – Jó éjszakát, Maine hercegei és Új-Anglia királyai! (Az a kezébe vett dolog nem volt herceg, nem érte meg, hogy király legyen.)

Azután hatalmas dörrenéssel bevágódott az ajtó, az árvák pedig magukra maradtak a sötétségben. A királyi lét akármilyen képét megidézhették maguknak. Miféle hercegeket és királyokat láthattak? Minő jövendőről álmodozhattak? Milyen királyi nevelőszülők jelentkezhetnének értük álmukban? Mely hercegek szerethetnék őket? Micsoda hercegnőket vehetnének feleségül? És mikor menekülhetnek meg a rájuk szakadt sötétségből, miután Larch rájuk csapta az ajtót, miután már nem hallhatták a nyugovóra térő Angela és Edina nővér cipőjének csikorgását? (Az a Homer kezébe vett dolog aligha hallhatott cipőcsikorgást – a füle is inkább csak valami gyűrött cafat volt!)

Homer Wells mindezt másképpen élte meg. Nem ábrándozott arról, hogy odahagyja St. Cloud’st. A Homer által megidézett maine-i hercegek és új-angliai királyok a St. Cloud’s-i udvarban uralkodtak; nem szálltak tengerre, és sose látták az óceánt. Larch doktor esti áldása mégis felemelőn, reménykeltőn hatott Homer Wellsre is. E maine-i hercegek, új-angliai királyok: a St. Cloud’s-i árvák, akárkik voltak is, a saját élettörténetük hősei voltak. Ennyit Homer is elértett ott a sötétségben; ennyit kapott Larch doktortól, mintegy az apjától.

Még St. Cloud’sban is lehet hercegi, sőt királyi tartással élni. Ezt tanította a doktor.

Homer Wells hercegnek álmodta magát. Fölemelte tekintetét királyára: figyelte Szent Larch minden mozdulatát. Csak azt a rémisztő hidegséget nem tudta elfelejteni, amit az a dolog árasztott magából.

– Azért, mert halott volt, igaz? – kérdezte Larch doktortól. – Azért volt hideg, ugye?

– Igen – mondta Larch doktor. – Tulajdonképpen sose élt.

– Sose élt – mondta Homer.

– Megesik – mondta Larch doktor –, hogy egy nő nem bírja megállítani a terhességét, a babáját – már az első pettyecskétől is – babának érzi, és meg kell szülnie, pedig nem akarja és nem is tudja gondját viselni, ezért idejön hozzánk, itt világra hozza a gyerekét. Itt hagyja velünk. Ránk bízza, hogy találjunk neki otthont.

– Leárvázik – mondta Homer Wells. – Akkor valakinek örökbe kell fogadnia az árváját.

– Valaki általában örökbe is fogadja – felelte Larch doktor.

– Általában – mondta Homer Wells. – Talán.

– Végül – mondta Larch doktor.

– És van – szólt Homer Wells –, amikor a nő nem csinálja végig, ugye? Nem csinálja végig, nem szüli meg a babát.

– Megesik – felelte Larch doktor –, hogy a nő már a terhessége elején tisztában van azzal, hogy nem akarja a babát.

– Akkor az ilyen baba eleve árvának indult – mondta Homer Wells.

– Így is lehet mondani – bólintott Wilbur Larch.

– Ezért a nő megöli a babát – folytatta Homer Wells.

– így is lehet mondani – felelte Wilbur Larch. – Meg úgy is lehet mondani, hogy megállítja, mielőtt gyermekké válna. Egyszerűen megszünteti. Az első három vagy négy hónapban a magzatcsíra, avagy foetus – nem nevezem „gyermek”-nek –, még nem igazán a saját életét éli. Az anyján él. Még nincs kifejlődve.

– Csak egy kicsit van kifejlődve – ismételte Homer Wells.

– Még nem mozog, magától nem – tette hozzá Larch doktor.

– Nincsen rendes orra – töprengett Homer Wells, felidézve azt a dolgot. A kezébe vett dolgon még nem fejlődtek ki az orrlyukak, de maga az orr sem: az orrlyukak az arcból egyenesen előre mutattak, mint egy sertésen.

– Megesik – mondta Larch doktor –, hogy ha egy nő nagyon erősnek érzi magát, és tudja, hogy senki nem viseli majd gyermeke gondját, ha megszüli, és ha nem akarja világra hozni a gyermekét, eljön hozzám, én pedig megállítom.

– Tessék mondani, minek hívják rendesen azt, hogy megállítani? – kérdezte Homer Wells.

– Művi vetélésnek – felelte Larch doktor.

– Persze – mondta Homer Wells. – Művi vetélés.

– Amit pedig a kezedben tartottál, Homer, az egy elvetélt magzat volt – mondta Larch doktor. – Egy három-négy hónapos foetus.

– Egy elvetélt magzat, egy három-négy hónapos foetus – bólintott Homer Wells, akinek ekkorra már kialakult az a bosszantó szokása, hogy az elhangzott mondatok végét nagy komolysággal elismételje, mintha felolvasni akarná őket, mintegy a Copperfield Dávidból.

– Ezért – magyarázta Larch doktor türelmesen – az idejövő nők egy része nem látszik terhesnek... a magzatcsíra, a foetus még nem elég nagy ahhoz, hogy látszódjék az anyán.

– De mindannyian terhesek – mondta Homer Wells. – Aki nő idejön, az vagy leárvázik, vagy megállítja, ugye?

– Így van – mondta Larch doktor. – Én csak az orvos vagyok. Hozzásegítem őket ahhoz, amit akarnak. Világra hozni egy árvát, vagy elvetélni.

– Világra hozni egy árvát, vagy elvetélni.

Edina nővér csúfolódott Larch doktorral Homer Wells miatt.

– Most már két árnyéka van, Wilbur – mondta.

– Doktor úr – szólt Angela nővér –, olyan mintha szajkót tartana, ami mindenhová elkíséri.

„Isten vagy akárki bocsássa meg nekem – írta Larch doktor –, tanítványt teremtettem magamnak: van egy tizenhárom éves tanítványom!’

Mire Homer tizenötödik évét taposta, olyan sikert aratott a felolvasásaival a Copperfield Dávidból, hogy a leányszárny idősebb lányai megkérdezték Larch doktort, hogy vajon rá lehetne venni Homert, hogy nekik is tartson felolvasást.

– Csak az idősebb lányoknak? – kérdezte Homer Larch doktortól.

– Semmiképpen – mondta Larch doktor. – Minden lánynak olvasol.

– A leányszárnyban? – kérdezte Homer.

– Nos, igen – felelte Larch doktor. – Furcsa lenne, ha az összes lány átjönne a fiúkhoz.

– Persze – mondta Homer Wells. – De a lányoknak vagy a fiúknak olvassak előbb?

– A lányoknak – felelte Larch doktor. – A lányok korábban fekszenek le, mint a fiúk.

– Tényleg? – kérdezte Homer.

– Minálunk igen – felelte Larch doktor.

– És ugyanazt a részt olvasom mindenkinek? – kérdezte Homer. Ekkor követte végig Copperfield Dávid összes kalandját immár negyedszer, hangosan csak háromszor, éppen a tizenhatodik, „Új fiú vagyok – többféle értelemben is” című fejezetnél tartott.

Larch doktor úgy határozott, hogy a lány árváknak lány árvákról kell hallaniuk, és ezért Homerra azt a feladatot bízta, hogy a Jane Eyre-ből olvasson fel nekik.

Homernak mindjárt feltűnt, hogy a lányok a fiúknál jóval figyelmesebben hallgatják a történetet; mindent összevéve jobb közönségnek bizonyultak – leszámítva a beléptekor és távoztakor felfakadó kuncogásaikat. Meglepte, hogy így fel tudta csigázni a lányok érdeklődését, mert szerinte a Copperfield Dávid sokkalta izgalmasabb a Jane Eyre-nél; meg volt győződve, hogy Charlotte Brontë meg se közelíti Charles Dickenst. A kis Davyhez képest a kis Jane bába seggébe való nyafkának tűnt, de a lányok minden este megpróbáltak kisírni még egy – csak egy utolsó – jelenetet, amikor Homer abbahagyta volna az olvasást, hogy sarkon forduljon, és kirohanjon az épületből, ki az éjszakába, a fiúk és Dickens társaságába.

Este a fiú- és a leányszárny között gyakran fűrészporszag terjengett: a hajdani St. Cloud’s emlékét csak az éjszaka őrizte meg érintetlenül, a titokzatos sötétség a régi fűrészmalmok szagát és a munkások filléres szivarjának orrfacsaró bűzét ontotta.

– Az éjszakának néha fa- és szivarszaga van – mondta Homer Wells Larch doktornak, akinek ugyancsak megvoltak a maga szivarszaggal kapcsolatos emlékei. Az orvos megborzongott.

A lányszárnynak, gondolta Homer, más szaga van, mint a fiúnak, pedig ugyanazok a csövek húzódtak végig a falain, ugyanaz a kórházszínű festék borított mindent, és ugyanaz az intézeti fegyelem uralkodott benne. A szag egyfelől édeskésebbnek, másfelől betegesebbnek érződött – Homer nemigen tudta eldönteni, hogy valójában milyen.

Alváshoz a lányok és a fiúk egyformán öltöztek – alsóing és alsónadrág –, és mire Homer átment, a lányokat már mind ágyban, betakart lábbal találta: némelyik ült, némelyik feküdt. Akinek már látszott a melle, az rendszerint karba tett kézzel ült, hogy eltakarja magát. Egy kivétellel – a legnagyobb, legidősebb lány kivételével, aki Homert termetre és korra egyaránt megelőzte. Ő kapta fel és vitte át Homert a célvonalon ama híres-nevezetes háromlábú futóversenyen, ő kapta a Farby nevet a Barby helyett, az ő mellére tenyerelt véletlenül Homer, és ő csípett bele a dákójába.

Farby indián módra ült az ágyán, a takarók fölött, és olvasott – alsónadrágja kisebb volt a kelleténél, kezét a csípőjére tette, könyöke két szárnyra emlékeztetett, gömbölyű melle kidudorodott, és kinyomta nagy, pucér hasát. Groganné, a leányszárny igazgatója minden este megkérdezte:

– Nem fázol meg így, Farbykám?

– Á, dehogy – felelte mindig Farby, Groganné pedig sóhajtott, jobban mondva morgott. Innen kapta becenevét: Morganné. Morganné tekintélye ama képességéből fakadt, hogy elhitette a lányokkal, valóságos fájdalmat okoznak neki, ha egymásban vagy magukban kárt tesznek.

– Fáj nekem, ha ezt csináljátok – mondogatta, ha a lányok hajba kaptak, marták egymást, beleböktek egymás szemébe, beleharaptak egymás arcába. – Ez rettenetesen fáj nekem. – Módszere egyébként hathatósnak bizonyult ama lányok esetében, akik szerették őt. Farbyt azonban egyáltalán nem hatotta meg.

– Jaj, Farbykám, fáj látnom, hogy megfázol – mondta mindig Groganné –, hogy félmeztelenül sem takarózol be.

Farbyka azonban meg se moccant, szemét sem vette le Homer Wells-ről. Grogannénál már nagyobbra nőtt, kinőtt a lányok közül is. Kinőtt abból is, hogy örökbe fogadják. Kinőtt a gyerekkorából is. Túl nagy ahhoz, hogy lány legyen, gondolta Homer Wells. Nagyobb Edina nővérnél, nagyobb Angela nővérnél, majdnem akkora, mint a Doktor úr – kövér, de hája keménynek látszott. Noha az utóbbi években nem vett részt a háromlábú futóversenyen, Homer Wells tisztában volt vele: Farbyka bikaerős. Homer úgy döntött, nem indul a versenyen, ha Farbyval kell párba állnia, márpedig vele kell, amíg ő a legidősebb fiú, Farbyka pedig a legidősebb lány a házban.

A Jane Eyre felolvasása közben Homernak ügyelnie kellett, nehogy Farbyra tévedjen a szeme; ha csak egyszer is ránézett, mindjárt eszébe jutott az a bizonyos futóverseny. Érezte, hogy Farby zokon veszi, hogy nem indul a versenyen. Attól is félt Homer, hogy a lány megsejti, tetszik neki, hogy ilyen kövér – egy árva szemével a kövérség egyértelműen a jószerencse jelének tetszett.

A Jane Eyre érzelmesebb (Homer számára túlságosan is érzelmes) passzusai könnyeket facsartak a lányokból, Morgannét pedig a legkeservesebb sóhajokra és mormogásra indították, csakhogy ugyanezek a megkapó szakaszok Farbyból a legfélelmesebb fújtatást váltották ki, mintha az érzelmesség fékezhetetlen haragot gerjesztene benne.

A negyedik fejezet befejezése már végképp türtőztethetetlen dühöt szított benne.

– „Ez a délután békés harmóniában telt el – olvasta a lányoknak Homer Wells, s bár hallotta Farby sziszegését a «békés harmónia» szavaknál, bátran folytatta tovább: –, este pedig Bessie a leggyönyörűségesebb meséit mesélte el, és a legédesebb dalait énekelte el nekem – nem állt meg, s örült, hogy csak egy mondata van hátra, miközben a szeme sarkából nézte Farby duzzadó mellét. – Még az én életemnek is akadtak tehát napsugaras percei.”

– „Napsugaras percek!” – bődült fel veszett hitetlenségében Farby. – Jöjjön csak ide! Jöjjön ide, és mutasson nekem itten napsugaras perceket!

– Jaj, úgy fáj nekem, Farbykám, hogy ezt mondod – sóhajtott Groganné.

– Napsugaras? – kérdezte Farby üvöltve. A kisebb lányok gyorsan bebújtak takaróik alá, némelyik sírva is fakadt.

– Farbyka, már nem is tudom, hogyan viselhetem el ezt a fájdalmat – mondta Groganné.

Homer eliszkolt. Egyébként is véget ért a fejezet. Sietett a fiúszárnyba. A távozását mindig kísérő kuncogásba ezúttal zokogás és Farbyka gúnykacaja vegyült.

– Napsugár! – üvöltötte Farby Homer után.

– Hogy fáj ez mindnyájunknak – mondta Groganné határozottabban. Kinn mintha ezer új illatot hozott volna az éjszaka. Vajon az egykori bordélyszálló felől sodort pacsuli vegyült el a fűrészpor és a filléres szivar szagával? Vagy valami izzadságszagféle a bingóterem felől? Maga a folyó is erős szagot árasztott.

A fiúszárnyban a társai már várták Homert. A kisebbeket ugyan elnyomta a buzgóság, de a többiek tágra nyitották szemüket – mint a madárfiókák a szájukat: Homer úgy érezte, egyik fészekről a másikra röpköd, hangjával táplálja fiókáit, akik sírva követelnek többet. Felolvasása, miként a táplálék, elálmosította a gyerekeket, de magát Homert gyakorta még éberebbé tette. Többnyire álmatlanul feküdt az ágyban jóval azután is, hogy elhangzott az éjszakai áldás: a „hercegei” és a „királyai” szavakból a cegei és a rályai még mindig ott zúgott a hálóteremben. Néha azt kívánta, hogy az újszülöttszobában alhasson: az ottani örökös ébrenlét és sírás talán ritmusosabb volna.

Az idősebb árváknak kialakultak a maguk kellemetlen szokásai. Edina nővér John Wilburjeinek egyike gumilepedőn aludt, mert álmában mindig bepisilt. Homer néha fölébresztette, kivezette a vécére, elővette pindur bögyörőjét, és a fülébe súgta:

– Pisilj, John Wilbur. Most pisilj. Ide pisilj.

Az állva alvó fiúcska visszatartotta, mert várta a gumilepedő kényelmes melegét, az ismerős gödröt és a langyos pocsolyát a közepén.

Megesett, hogy vásott kedvében Homer Wells odaállt John Wilbur ágya mellé, és a fülébe súgta a parancsot:

– Pisilj! – John Wilbur ilyenkor abban a szempillantásban engedelmeskedett.

Ennél is nyugtalanítóbb volt egy igen beteges gyermek, Foytie Stone. Foytie szakadatlanul köhögött. Mindig piros szeme folyton könnyezett. Lélegeztető sátor alatt aludt: az akkumulátor hajtotta vízkerék és a párát szóró ventilátor egész éjjel járt. Foytie Stone mellkasa úgy hörgött, mint egy apró, akadozó motor; és a teste fölött feszülő nedves, hideg lepedők úgy verdestek egész éjszaka, mint valami hatalmas, áttetsző tüdő. A vízkerék, a ventilátor, Foytie Stone kétségbeesett zihálása egyesült Homer elméjében. Ha az egyik megáll, Homer aligha tudta volna megmondani, hogy melyik kettő él még.

Larch doktor azt mondta Homernak, hogy gyanúja szerint Foytie Stone allergiás a porra, hogy a fiú fűrészmalomban született, és egy ideig ott is aludt, márpedig ez aligha tett jót az egészségének. Idült hörghurutban szenvedő gyermeket nemigen akart senki se örökbe fogadni. Ki vinne haza egy köhögős, beteg gyereket?

Amikor Homer nem bírta elviselni Foytie Stone köhögését, amikor a Foytie Stone-t életben tartó különféle gépektől – tüdő, vízkerék, ventilátor – Homernak már belül is zúgott a feje, akkor kilopódzott az újszülöttszobába. Edina nővér vagy Angela nővér mindig ott sürgött-forgott a kisbabák körül, fennmaradt egész éjjel. Néha, amikor a babák elhallgattak, és az ügyeletes nővér is elszenderedett, Homer elsompolygott mellette.

Egy éjjel ott állt vele szemközt az egyik kismama az újszülöttszobában. Nem igazán úgy nézett ki, mint aki a gyermekét keresné, csak ott állt kórházi köntösében a terem közepén, szemét behunyva, a többi érzékével szívta magába az újszülöttszoba szagait és hangjait. Homer attól félt, hogy a kismama fölveri az ügyeleteságyon bóbiskoló Angela nővért. Angela nővér biztosan megharagudott volna rá. Lassan, ahogy Homer elképzelte, hogyan kell egy holdkórosnak segíteni, karon fogta a kismamát, és visszavezette a kórterembe.

A kismamák gyakran ébren voltak, amikor Homer átment hozzájuk nézelődni. Néha vitt némelyiküknek egy-egy pohár vizet.

A kaparásra jött nők ritkán töltötték St. Cloud’sban az éjszakát. Ők hamarabb felépültek, mint akik szültek, és Larch doktor felismerte, hogy akkor nyugtalankodnak a legkevésbé, ha hajnalban, virradat előtt érkeznek, és este, sötétedés után távoznak. Napközben a csecsemők lármája nem tűnt olyan hangosnak, mert az idősebb árvák zsivaja és a kismamák meg a nővérek tereferéje teljesen összemosódott. A magzatukat elvetető nőket, mint Larch doktor megfigyelte, leginkább az újszülöttek hangjai dúlták föl. John Wilbur pisilését és Foytie Stone fulladozását leszámítva csak a felsíró babák és a rikoltozó baglyok zavarták meg a St. Cloud’s-i éjszaka csöndjét.

Annak megállapításához nem kellett különösebb szellemi erőfeszítés, hogy a magzatukat elvesztő nőket nemigen vigasztalja az újszülöttek sírása és gőgicsélése. A szülések idejét aligha lehetett pontosan megtervezni, de Larch igyekezett kora reggelre beosztani az abortuszokat, így a nők egész nap lábadozhattak, és még aznap el is utazhattak. Előfordult, hogy a nők messziről jöttek – ilyen esetekben Larch doktor azt ajánlotta, hogy a műtét előtti este érkezzenek meg St. Cloud’sba, ő ad nekik valami erős altatót, és másnap lesz idejük lábra állni.

Ha egy ilyen nő St. Cloud’sban aludt, sose a vajúdó vagy megszabadult kismamákkal egy szobában kapott helyet. Ha Homer Wells álmatlanságtól szenvedve bejárta az árvaházat, e szállóvendégek álombeli arckifejezését semmivel sem látta megviseltebbnek vagy kevésbé megviseltnek, mint a várandós vagy megszült kismamákét. Homer Wells megpróbálta odaképzelni anyját az alvó és nem alvó nők közé. Hova ment haza – miután megszülte őt? Vagy hova akart volna menni? És amikor az anyja ott feküdt, mit gondolt az apja – már ha tudott egyáltalán apaságáról? Ha az anyja egyáltalán tudta, hogy kicsoda ő: Homer Wells.

A nők ilyesféléket kérdezgettek tőle:

– Orvosnak készülsz?

– Orvosnak mész, ha nagy leszel?

– Te is árva vagy?

– Hány éves vagy? Nem fogadott senki örökbe?

– Visszaküldött netán valaki?

– Szeretsz itt lenni?

Homer pedig így válaszolt:

– Talán orvos lesz belőlem.

– A Doktor úr bizony nagyon jó tanár.

– Igen, én is árva vagyok.

– Kis híján tizenhat. Igyekeztem örökbe fogadtatni magamat, de ezt a dolgot nem nekem találták ki.

– Vissza akartam jönni.

– Természetesen szeretek itt lenni.

Az egyik, már nagyon várandós kismama, akinek hatalmas pocakja kigömbölyödött a lepedő alatt, megkérdezte:

– Azt akarod mondani, hogy ha valaki örökbe akarna fogadni, nem mennél?

– Persze hogy nem mennék – felelte Homer. – Semmiképp se mennék.

– Még csak meg se gondolnád? – kérdezte a kismama. Homer alig bírt ránézni, mert azt hitte, mindjárt szétdurran a hasa.

– Meggondolni talán meggondolnám – mondta Homer Wells. – De végül biztosan maradnék, mert nálunk elkel a segítség – tetszik tudni, hogy hasznos legyek.

A terhes nő kiabálni kezdett.

– Hogy hasznos légy?! – üvöltötte, mintha eltanulta volna Homertól a mondatvégek ismétlésének tudományát. Lelökte magáról a lepedőt, és széthúzta kórházi köntösét. Edina nővér már korábban megborotválta. A kismama két kezével átfogta hatalmas pocakját.

– Ezt nézd meg – suttogta. – Hasznos akarsz lenni?

– Persze – mondta Homer Wells lélegzet-visszafojtva.

– Rajtam kívül senki más nem tette a kezét a hasamra, hogy érezze a babámat. Senki nem akarta a fülét rátenni és meghallgatni – mondta a kismama. – Sose legyen babád, ha nincsen, aki érezni akarja a rugdalózását, vagy hallani akarja a mozgását.

– Nem tudom – felelte Homer Wells.

– Nem akarod kitapintani vagy odaszorítani hozzá a fejed? – kérdezte a nő.

– De – felelte Homer Wells, és rátette kezét a kismama forró, kemény hasára.

– Tedd rá a füledet – biztatta a kismama.

– Persze – mondta Homer. Fülét lágyan a nő hasára tette, de az erősen odahúzta Homer arcát a pocakjára, mely olyannak tűnt, mint valami hordó – klity-klotty, klity-klotty! Mint valami átforrósodott gép, amit kikapcsoltak ugyan, de még mindig kotyog. Ha Homer láthatta volna a tengert, fölismerte volna, hogy a kismama olyan, mint a tenger apadó és dagadó, hullámzó vize.

– Sose szüljön, akinek nincs senkije, akinek senki nem hajtja a fejét éppen ide, hogy úgy aludjon – suttogta a kismama, miközben azt a helyet veregette, ahova az imént odanyomta Homer arcát. Éppen hova?, tűnődött Homer, mert nem talált ott kényelmes helyet a fejének, nem látott a kismama melle és hasa közt nem göröngyös részt. A mellét elég kényelmesnek gondolta, de sejteni vélte, hogy a kismama nem akarja, hogy ő azon pihentesse a fejét. A pocakjából kihalló zaj és mozgolódás után ítélve Homer nehezen tudta elképzelni, hogy a kismama csak egy gyereket hordoz a szíve alatt. Biztosan egy egész törzsnek ad majd életet, gondolta Homer.

– Hasznos akarsz lenni? – kérdezte a kismama, már-már sírva.

– Persze hogy hasznos akarok lenni – válaszolta Homer.

– Akkor tedd ide a fejed, és aludj – mondta a nő.

Homer tettette az alvást, miközben arcát nyájasan a kismama dübörgő hasához szorította. Majd az asszony olyan mély álomba merült, hogy Homer nálánál előbb tudta, hogy mikor folyt el a magzatvíz. Anélkül, hogy fölzavarta volna a leendő anyát, Homer elindult megkeresni Edina nővért. Az anya még napfelkelte előtt megszülte három és fél kilós lányát. Minthogy a lányokat elnevezni sem Edina, sem Angela nővérnek nem volt tiszte, a baba valaki mástól kapta a nevét, talán az ír neveket kedvelő Grogannétól, de ha az ő névtudománya időlegesen kimerült, akkor a titkárnőtől, aki nem tudott rendesen gépelni, és „Farby”-t írt „Barby” helyett, de nevet szívesen adott.

Homer Wells sose tudta azonosítani a babát, de sokat kereste, mintha az átvirrasztott éjszakától, amikor arcát a kismama ugrándozó hasához szorította, megkapta volna a gyermek felismeréséhez szükséges képességet.

Persze sose ismerte föl. A kislánynak csupán egyetlen ismertetőjegyéről tudott: a lötyögő hangjáról, s hogy mint mocorgott a füle alatt a sötétben. Homer mindazonáltal nem hagyott föl a keresésével, folyvást leste a lány babákat, mintha arra várna, hogy az övé valami módon elárulja magát.

Ezt a játékot egyszer Farbynak is megvallotta, de az jellemző módon kigúnyolta érte.

– Mi a fenét csináljon a kis szaros, hogy felismerd? – kérdezte Farby.

– Gurgulázzon, fingjon vagy rúgjon fültövön?

Homer azonban nagyon jól tudta, egyedül játszik, egymagában játszik. Az árvák köztudomásúlag mindig efféle játékokat játszanak. Példának okáért ősidők óta játsszák azt a játékot, hogy a szüleik vissza akarják venni őket magukhoz, hogy keresik őket. Igen ám, de Homer eltöltött egy éjszakát a titoklány anyjával, s egy csomó mindent hallott a titoklány apjáról, hogy az rá se bagózik a gyerekére. Homer tudta, hogy a szülei nem keresik a titoklányt; s talán éppen ezért határozta el magában, hogy majd ő keresni fogja. Ha a kislány elkezd felcseperedni, és az árvák játékát játssza, hát nem jobb lenne, ha legalább valaki keresné őt, még ha csak egy árva is?

Larch doktor megpróbált Farby haragjáról értekezni Homerral.

– Muris dolog a harag – kezdte Larch doktor, pedig egyáltalán nem tartotta murisnak a haragot.

– Igen, persze, egyetértek, a „napsugaras percek” veszettül csöpög – mondta Homer. – Az embernek már fáj ez a csöpögés, de Jane éppen azért beszél így, mert ilyen fából faragták, és mit lehetne ezzel kezdeni? – kérdezte. – De Farby egészen kikelt magából emiatt.

Larch doktor tudta, hogy Farby egyike volt ama kevés árvának, aki még mindig St. Cloud’sban lakott, de nem St. Cloud’sban született. Egy hajnalon, ötéves korában hagyták a kórház kapujában; mindig is koravénnek látszott, nehéz volt megmondani, mennyi idős lehet. Nyolc vagy kilencéves koráig meg sem szólalt. Larch doktor eleinte szellemi fogyatékosnak gondolta, de nem az volt a baj.

– Farby mindig haragszik – igyekezett magyarázni Larch doktor. – Nem tudjuk, honnan került ide, hogyan élte első éveit, és talán ő maga sem tudja, miért haragszik igazán. – Larch azon tanakodott magában, hogy vajon elmondja-e Homernak, hogy Farbyt többször fogadták örökbe és többször küldték vissza, mint Homert. – Szegény Farbynak elég rossz tapasztalatai vannak a nevelőszülőkkel kapcsolatban – mondta Larch doktor óvatosan. – Ha alkalom adódik rá, hogy kikérdezd a tapasztalatairól, és hajlandó beszélni róluk, akkor talán valamennyire kiöntheti a haragját, ami jótékony hatással lehet rá.

– Kérdezzem a tapasztalatairól? – felelte Homer Wells a fejét rázva. – Nem tudom – folytatta. – Sose próbáltam beszélni vele.

Larch doktor már meg is bánta az ötletet. Farby biztosan emlékezett első mostohaszüleire, és el is mondhatta volna Homernak, hogy azért küldték vissza, mert összeveszett a labdán a család kutyájával, és állítólag megharapta az állatot. A család nem e miatt az egyetlen eset miatt esett kétségbe: állításuk szerint Farby ismételten megharapta a kutyát. Miután összekaptak, heteken át rendszeresen odasompolygott a szerencsétlen, éppen falatozó vagy alvó ebhez, és rátámadt. A család azzal vádolta Farbyt, hogy az őrületbe kergeti a kutyát.

A második és a harmadik családtól maga Farby szökött meg, mert, mint állította, az apák és a fiúk egyaránt ágyba akarták vinni. A negyedik család ellenben azt állította, hogy ő akarta ágyba vinni a nála kisebb lányukat. Az ötödik esetben a nevelőszülők elváltak az apa és Farby viszonya miatt – az asszony azt állította, hogy a férje elcsábította Farbyt, a férj viszont azt állította, hogy Farby csábította el őt („megerőszakolta”, mint a férfi mondta). Farby nem köntörfalazott:

– Engem senki se csábít el – mondta büszkén Grogannénak. Hatodszorra úgy esett, hogy a férfi Farby megérkezése után nem sokkal szívrohamban elhalálozott, és a feleség visszaküldte St. Cloud’sba a lányt, mondván, hogy egyedül nincsen kellőképpen fölszerelkezve Farby felneveléséhez. (Ehhez Farby csupán ezt a megjegyzést fűzte hozzá Groganné jelenlétében: – Azt meghiszem, hogy nincs fölszerelkezve.)

Larch doktor elképzelte, ahogy Farby mindezt Homerra zúdítja, és erősen nyugtalanította a látomás. Attól kezdett tartani, hogy Homer Wellst tulajdon inasává – St. Cloud’s-beli segédjévé – teszi, miközben kénytelen-kelletlen leleplezi előtte a keményebb igazságok némelyikét.

Angela mindig „angyali”-nak mondta Homer Wellst, Edina nővér folyvást a gyermek „tökéletességét” és „ártatlanságát” emlegette, Larch doktor azonban aggódott amiatt, hogy Homer rendszeresen érintkezik a St. Cloud’s-i szolgáltatásokat igénylő, sérült nőkkel – a gyermeküket elhagyó kismamákkal, akiknek a jelleméből és történetéből a tulajdon anyja lényét igyekszik a fiú kiolvasni. És vajon azok a nyomorult nők, akik tisztára kapartatták magukat, és nem hagytak hátra senkit – csak a fogamzás termékeit –, milyen hatással lesznek Homerra?

Homer Wellsnek megnyerő arca, nyílt tekintete volt; ilyen arccal aligha tudott volna bármit is elrejteni, minden érzelem, minden gondolat meglátszott rajta, ahogyan a tó is visszatükrözi a fellegjárást. Jó volt megfogni a kezét, jó volt a szemébe nézve gyónni; Larch doktor nyugtalankodott is eleget, milyen élettörténeteket hallhat a fiú – nem egyszerűen a mocskos részleteket, hanem a töméntelen magyarázkodást.

Most pedig Farby, a leányszárny vitathatatlanul legerőszakosabb lakója, megzavarta a fiút a haragjával, ráadásul Larch doktor Farby dühkitörését csak a jéghegy csúcsának tartotta: a foga fehérjét a leányzó még nem mutatta ki. A Homer kiműveléséhez való képességei félelmesnek és roppantnak tetszettek.

Farby másnap, amikor Homer megjelent a lányoknál, azonmód hozzá is látott nevelői tevékenységéhez. Homer a kelleténél hamarabb érkezett (remélve, hogy hamarabb is mehet), de a lányok hálótermében igazi zűrzavar fogadta. A lányok nem voltak ágyban – visongtak, ahogy Homer meglátta pucér lábukat. Zavarában Homer azt sem tudta, melyik lábára álljon ott a hálóterem közepén, az egy szál dróton függő csupasz villanykörte alatt, miközben körbefürkészte a szobát a vele mindig kedves Grogannét keresve, és két kézzel szorította a Jane Eyre nála lévő példányát, mintha a megvadult lányok el akarnák ragadni tőle.

– Hé, öcsi – szólította meg Farby Homert, amire hirtelenében elcsendesedtek a lányok. – Hé, öcsi – ismételte Farby. – Ide süss!

Amikor Homer odafordult felé, látta, hogy a lány letérdel az ágyára, majd felé mutatja pucér farát, melyhez foghatóan nagyot Homer soha életében nem látott. Kék folt (talán egy ütés nyoma) éktelenkedett Farby feszes combján. A két kidudorodó, gömbölyű farpofája között egyetlen sötét szem meredt Homer Wellsre.

– Hé, Napsugár! – mondta Farby Homernak, aki úgy elvörösödött, mint a felkelő vagy lebukó nap. – Hé, Napsugár – döngicsélte neki édelegve Farbyka, új becenevet adva az árva Homer Wellsnek: Napsugár.

Amikor Homer Wells elmesélte, hogy mit tett vele Farby, Larch doktor meggondolta, vajon bölcs dolog-e engedni, hogy Homer felolvasásokat tartson a lányoknak. Csakhogy e feladat megvonása Homer lefokozását jelentené, vélte Larch, és ez a kudarcélmény erősen visszavetné fejlődésében a fiút. Az árvaházi munka meghatározza az embert; és midőn Larch doktor Homer Wells tekintetében határozatlannak érezte magát, tudta, hogy apai érzelmek kínozzák. Amikor ráébredt, hogy atyai gondok nyomasztják, olyan búskomorság töltötte el, hogy csak az éterben találhatott vigaszt, ami nélkül már el sem tudta képzelni az életét.

St. Cloud’sban nem használtak függönyt. A kórház kezelőszobájának egyik ablaka délre, a másik keletre nyílt, és Edina nővér véleménye szerint a keleti ablak miatt ébredt Larch doktor mindig korán. A keskeny, fehér vaságyon sose látszott, hogy valaki aludt volna benne: Larch doktor utolsónak feküdt, elsőnek ébredt – amitől lábra kapott a hír, hogy a Doktor úr sose alszik. Ha aludt, abban mindenki egyetértett, ezt a kezelőben tette. Írni pedig éjszaka írt, Angela nővér irodájában, az írógépen. A nővérek már régen elfelejtették, hogy miképpen kapta ez a szoba az Angela nővér irodája nevet; ez volt St. Cloud’sban az egyetlen irodahelyiség, és Larch doktor mindig itt írt. Minthogy a kezelőben aludt, talán úgy vélte, az irodát valaki más tulajdonának kell mondani.

A kezelőből két ajtó nyílt (az egyik a fürdőszobába), ami nehezítette a helyiség bebútorozását. Délre és keletre ablak, északra és nyugatra meg ajtó nyílt, így nem maradt üres fal, amihez bármit oda lehetett volna támasztani; a barátságtalan ágy a keleti ablak alatt hevert. A törékeny üvegajtajú, kulcsra zárt szekrények különös útvesztőt formáltak a szoba közepén álló patikapult körött; a kezelőben helyénvalónak tetszett, hogy a gyógyszerek, éteres dobozok és kisebb műtéti beavatkozásokhoz használt eszközök központi helyet foglaljanak el, de a szoba ilyetén berendezésére Larch doktornak egyéb okai is voltak. A szoba közepén álló üvegszekrények nemcsak szabad utat biztosítottak a fürdőszoba felé, hanem az előszobába nyíló ajtó felől nézve az ágyat is eltakarták. A kezelő ajtaján, az árvaház összes többi szobájához hasonlóan, nem volt zár.

E zsúfolt kezelő gondoskodott a Larch éteres önbódításához szükséges magányról. Milyen szeretettel latolgatta azt a tízdekás éteres dobozt! Az éterezés a tapasztalaton és a technikán múlik. Belélegzéskor az éternek átható szaga van, de könnyűnek érzik, még ha kétszerte nehezebb is a levegőnél; egészen más azonban éterrel altatni, átvezetni a fojtogató bűz rémületén a beteget. Érzékenyebb betegeinél Larch öt-hat cseppnyi narancsolajjal egészítette ki a kezelést. Neki magának nem volt szüksége efféle előkészítésre, a gyümölcsös álcázásra. Mindig észlelte, hogy a kezéből kiejtett kanna az ágya mellett a padlón koppan, annak azonban már nem mindig volt a tudatában, hogy mikor csúszott ki szorításából a maszk; a tölcsért a kilégzés lökte le az arcáról. Általában tisztában volt vele, hogy elernyedő keze elengedi a maszkot; furcsamód azonban mindig ez a keze jelezte magához térését is, gyakran éppen azzal, hogy nyúlt volna a helyéből elmozdult maszkért. Larch rendszerint meghallotta, ha a kezelőn kívülről hívták. Bízott benne, hogy mindig lesz ereje összeszedni magát.

– Doktor úr? – kérdezte Angela nővér vagy Edina nővér, vagy Homer Wells, és ez már elég is volt Larchnak ahhoz, hogy éteri kirándulásából visszatérjen.

– Jövök – felelte ilyenkor Larch. – Csak ledőltem egy kicsit. Végtére is a kezelőben tartózkodott; és hát minden orvosi kezelőben érezni éterszagot, nem igaz? Ráadásul nem természetes, hogy olyasvalaki, mint ő maga is, aki látástól vakulásig robotol, és alig alszik (már ha egyáltalán alszik), időnként lepihenjen?

Maga Farby ültette a bogarat Homer fülébe, hogy Larch doktornak vannak különös szokásai és képességei.

– Ide figyelj, Napsugár – mondta Farby Homernak –, hogy a fenébe van az, hogy kedvenc dokikád rá se bagózik a nőkre? Hidd meg nekem, rájuk se néz. Nem néz énrám se, pedig minden pasi mindig megnéz, akár vén, akár fiatal. Még te is, Napsugár. Még te is megnézel. – De Homer nem őt nézte.

– És mi az a bűz, amit mindig ont magából? – kérdezte Farby.

– Éter – felelte Homer Wells. – Orvos. Természetes, hogy éterszaga van.

– Még hogy természetes? – kérdezte Farby.

– Persze hogy az – felelte Homer.

– Mint egy parasztnál is, mi? – kérdezte kajánul Farby. – Annak is tej- meg ganéjszagúnak kell lennie, persze?

– Persze – felelte Homer Wells megfontoltan.

– Persze hogy nem – mondta Farby. – Kedvenc dokikádnak a legeslegbelsejéből dől az éterszag, mintha vér helyett éter csorogna az ereiben.

Homer elengedte a füle mellett a megjegyzést. Fejének fekete búbja alig ért Farby válláig. Együtt sétáltak a fáktól megcsupaszított és lepusztult folyóparton St. Cloud’snak azon a részén, ahol az elhagyott házak sorakoztak; a folyó nemcsak a parti talajt, hanem a házak alapját is elmosta, már ha volt rendes fundamentumuk, pincéről nem is beszélve. Némelyik épületet cölöpökre emelték. A víz most is rágta ezek korhadt maradványait.

Homer és Farby kedvenc házának tornácát nem úgy tervezték, hogy a víz fölé nyúljon, de most benyúlt; s ahol beszakadtak a tornác padlódeszkái, Homer meg Farby le-lenézett a tovazúduló sötétlő vízre.

A ház, a régi St. Cloud’s-i fűrészmalmokban és fatelepen dolgozó munkások szállása nem volt sem elég kényelmes, sem elég stílusos ahhoz, hogy a fejesek vagy akár csak a munkafelügyelők lakjanak benne – a Ramses Papíripari Vállalat korifeusai a bordélyszállóban vettek ki maguknak szobát. Ezt a házat máglyarakodók, fatelepen dolgozó munkások, favágók, szálfatorlódás-bontók, faúsztatók és tuskózók lakták.

Homer és Farby rendszerint kinn a tornácon ácsorgott. Benn a házban csak egy üres közkonyha volt, meg számos, mocskos hálóhelyiség – a szakadozott matracokba beköltöztek az egerek. A vasút miatt pedig időnként csavargók ütöttek benne tanyát, kutyák módjára körbepisilték a területüket, így különítve el az egerektől legkevésbé megszállt matracokat. Noha az ablaküvegek már réges-régen mind betörtek, és télen a szél behordta a havat a szobákba, az átható húgyszagtól semmi nem szabadíthatta meg az épületet.

Egyszer, midőn a halovány tavaszi nap lomha fekete kígyót csalt a tornácra sütkérezni, Farby így szólt Homer Wellshez:

– Ide süss, Napsugár – és egy ilyen lányhoz képest meglepő kézügyességgel tarkójánál fogva gyorsan elkapta a száját csattogtató kígyót. A majdnem egyméteres tejkígyó rátekeredett Farby karjára, de az úgy fogta, ahogy kell, hátul a nyakánál, de nem fojtogatva. Miután már nyakon csípte, úgy tett, mintha nem is törődnék a kígyóval, fölnézett az égre, mint aki valami jelet keres, aztán tovább csevegett Homerral.

– Kedvenc dokikád, Napsugár – mondta Farby –, többet tud rólad, mint te magad. És talán rólam is többet tud, mint én magam.

Homer ezt is elengedte a füle mellett. Nem bízott Farbyban, különösen most, hogy ott tekergett a kígyó a kezében. Farby ugyanígy elkaphat engem is, futott át az agyán. A kígyóval kárt tehet bennem.

– Gondolsz néha az anyádra? – kérdezte Farby, még mindig az eget kémlelve. – Hogy ki az anyád, miért hagyott el, ki az apád? Tudod, mire gondolok.

– Persze – felelte Homer Wells, aki továbbra is szemmel tartotta a kígyót, amely miután rátekeredett Farby karjára, lecsavarodott róla, egy darabig csüngött, mint egy kötél, majd óvatosan megpróbálta kitapogatni Farby széles csípőjét, s nagyobb biztonságban érezve magát, megtelepedett a lány vastag dereka körül. Alig érte körbe.

– Nekem azt mondták, hogy a kórház kapujában hagytak – mondta Farby. – Talán igen, talán nem.

– Én itt születtem – mondta Homer Wells.

– Legalábbis ezt mondták neked – mondta Farby.

– Angela nővér adta a nevemet – jelentette ki Homer bizonyítékképpen.

– Angela nővér vagy Edina nővér akkor is adott volna nevet, ha itt hagytak volna – felelte Farby. Még mindig az eget kémlelte, és nem zavartatta magát a kígyótól. Farby nagyobb nálam, idősebb nálam, többet tud nálam, gondolta magában Homer Wells. És kígyót tart a kezében, figyelmeztette magát Homer, elengedve a füle mellett a megjegyzést.

– Napsugár – mondta Farby elmélázva. – Gondold csak meg: ha itt születtél St. Cloud’sban, akkor az bekerült a nyilvántartásba. Kedvenc dokid biztosan tudja, hogy ki az anyád. Valamilyen aktában biztosan szerepel a mamád neve. A te neved is fel van írva valamilyen papírra. Erre törvény van.

– Törvény – mondta Homer Wells egykedvűen.

– Törvény van rá, hogy be kell írni valami könyvbe az embert – mondta Farby. – Valami aktában, irattartóban benne kell lennie az élettörténetének. A te élettörténetednek is, Napsugár.

– Az én élettörténetem – szajkózta Homer Wells. Látta maga előtt a doktor urat, amint Angela nővér irodájában gépel; ha valóban van ilyen nyilvántartás, akkor nyilván abban a szobában tárolják.

– Ha meg akarod tudni, hogy ki az anyád – mondta Farby –, csak meg kell nézned. El kell venni az aktádat. Miközben a tiédet keresed, az enyémnek is utánanézhetsz. Egy olyan jó olvasó, mint te, Napsugár, ripsz-ropsz megtalálná. Meg különben is, sokkal érdekesebb olvasmány lenne, mint a Jane Eyre. Az én aktám egyedül is sokkal-sokkal érdekesebb annál, erre esküdni mernék. És ki tudhatja, mi van a tiédben?

Homer hagyta, hogy figyelme elterelődjék a kígyóról. A padlódeszkák közt tátongó résen át keresztülnézve valami hordalékot látott: a víz talán törött ágat vagy egy férfi csizmáját, meglehet, egy férfi lábát sodorta. Ekkor suhogó hangot hallott, mint az ostorcsapás, fejét behúzta, és megbánta, hogy levette szemét a kígyóról. Farby még mindig az eget fürkészte, s közben a kígyót a feje fölött forgatta, de továbbra is az égre összpontosított – nem valamilyen jelre, hanem egy vörös vállú héjára várt. A madár, ahogyan vadászat közben a héják szoktak, látszólag lustán körözött. Farby elröpítette a kígyót a folyó fölött, a héja pedig követte, s mielőtt a kígyó a vízbe pottyant volna, hogy az életéért a partra ússzon, a héja alávetette magát. A kígyó nem kínlódott az árral szemben, hanem versenyt úszott vele, s közben kereste az irányt, amely biztonságos révbe vezeti az elmosott part vagy az összegabalyodott haraszt alatt.

– Oda nézz, Napsugár – mondta Farby. A parttól bő tízlépésnyire a héja lecsapott az úszó kígyóra, fölkapta, s vitte föl a magasba, miközben az tekergett és mardosott.

– Valami mást akarok megmutatni – folytatta Farby, s tekintetét elfordította az égről, mihelyst nyilvánvalóvá vált a végkifejlet.

– Persze, mutasd – mondta Homer, szemét meresztve, fülét hegyezve. A héja eleinte csak kínlódva tudott fölszállni – talán a kígyó súlya és tekergőzése zavarta, de minél magasabbra emelkedett, annál könnyebben repült –, mintha a magaslati levegő más lett volna a lentihez képest, ahol a kígyó virult.

– Napsugár! – szólt Farby türelmetlenül. Azzal Homert bevezette a ház belsejébe, föl az egyik emeleti szobába. A szoba úgy bűzlött, mintha lett volna benne valaki – talán valaki élő –, de a homályban nem lehetett kivenni sem az egerek megszállta matracokat, sem senki testét. Farby kilökött egy repedezett zsalugátert, amit csak a lehelet meg egy sarokvas tartott, és letérdelt a fal mellett leterített matracra, mely a nyitott zsalugáteren immár beáramló napfényben láthatóvá lett. Egy régi fénykép volt a falhoz tűzve, egy magasságban a valamikori ágy fejével; a már megrozsdásodott rajzszög barna csorgásnyomot hagyott a fénykép szépiaárnyalatain.

Homer korábban már nézegette a képeket a többi szoba falain, de ezt valahogy kihagyta. Az emlékezetében megmaradt fotók, mint feltételezte, gyerekekről, anyákról és apákról készültek – szóval olyan képek voltak, amelyek az árvák körében mindig különös érdeklődésre tartanak számot.

– Ezt nézd meg, Napsugár – mondta Farby. Próbálta körmével kihúzni a rajzszöget, de az az évek során teljesen berozsdásodott. Homer odatérdelt Farby mellé a rothadó matracra. Egy darab ideig eltartott, amíg felérte ésszel, hogy mit is ábrázol a kép; talán az a tudat is zavarta, hogy nem érintette meg Farbyt azóta, mióta elindultak azon a különös versenyfutáson.

Amikor Homer felfogta, mi van a fotón (legalábbis a tárgyát, ha létének okát nem is), komoly erőfeszítésébe került, hogy ne kapja el róla a szemét: különösen Farby közelsége zavarta. Ugyanakkor sejtette, hogy a lány gyávasággal vádolná, ha másfelé nézne. A fotó magán viselte a századforduló fényképészműtermeinek jellegzetes valóságszépítő eljárásait: a kép szélein hamis felhők, gyász- vagy áhítatköd úszott körbe, és a szereplők sajátosan stilizált mennyben vagy pokolban pózoltak a lencse előtt.

Homer Wells inkább pokolnak gondolta a helyszínt. A képen egy szép lábú fiatal nő és egy póniló szerepelt. A nő meztelenül, lábát szétvetve feküdt a szőnyegen – egy rettenetesen összekuszált perzsa- vagy indiai szőnyegen (Homernak fogalma sem volt a különbségről) –, fölötte pedig fejjel az ellenkező irányban egy póni terpesztett. A póni, akárha legelne vagy inna, fejével a nő sűrű fanszőre fölé hajolt, és olyan képet vágott, mintha tudná, hogy fényképezik, de talán csak szégyenkezett vagy buta volt. A fütyköse Homer karjánál is hosszabbnak és vastagabbnak látszott, de a tornászalkatú nő addig tekerte a nyakát és erőlködött a kezével-karjával, míg a szájába görbítette a póni hímtagját. Arca kidudorodott, mintha túlságosan hosszan tartotta volna vissza a lélegzetét, szeme kidülledt, de arckifejezése valahogy kétértelmű maradt – nem lehetett megmondani, hogy vajon éppen hahotában akar kitörni, vagy meg akar fulladni a póni fütykösétől. Ami a pónit illeti, borzas képén színlelt közönyt viselt – a méltóságukban megsértett állatok béketűrő arckifejezését.

– Szerencsés ez a póni, ugye, Napsugár? – kérdezte Farby Homer Wellst, akinek végigfutott a hátán a hideg, mert hirtelen maga előtt látta a fotográfust, aki csalárdul belerángatja ebbe a dologba a nőt, és aki odacsalta a mennyek, fellegek és a pokol füstjét. Homer előtt egy röpke pillanatra megjelent a látvány teremtője, a sötétkamrában rejtőző géniusz. Ennél hosszabb ideig látta a matrac egykori tulajdonosát – amely matracon most együtt térdepelt Farbyval az egykori tulajdonos kincsét csodálva. Az egykori erdőmunkás ezt a képet akarta látni, midőn fölébredt, a nő és a póniló képét, mely valamiképpen a férfi családja helyébe lépett. Iszonyú fájdalom hasított Homerba, mikor elképzelte: egy férfi a St. Cloud’s-i munkásszálló priccsén fekve ehhez a képhez ragaszkodik, mert nem ismer barátságosabb néznivalót – sem gyerek, sem anya, sem apa, sem asszony, sem szerető, sem testvér, sem barát fotográfiáját.

Akármennyire fájt is, Homer Wells nem bírta levenni szemét a képről. Farby viszont még mindig a rozsdás rajzszeget piszkálta, ám – tőle meglepő tapintattal – olyan körültekintően járt el, hogy véletlenül se takarja el Homer elől a kép egyetlen részletét se.

– Ha le bírom szedni ezt a szart a falról – mondta –, neked adom.

– Nekem nem kell – szólt Homer Wells, bár nem volt biztos a dologban.

– Dehogyisnem kell – mondta Farby. – Nekem nincs benne semmi. Engem nem a pónik érdekelnek.

Csak amikor a rajzszöget sikerült kiráncigálnia a falból, vette észre, hogy beletört a körme és behasadt a körömágya; kiserkent vére új szennyeződést csorgatott a képre – hamarosan olyanná száradt, mint a póniló sörényén és a nő combján áthúzódó rozsdacsík. Farby bekapta sérült ujját, és Homer Wells kezébe nyomta a képet.

Ujjával az alsó ajkát dörzsölgetve nyomogatta az alsó fogsorát. – Érted, ugye, Napsugár? – kérdezte Homer Wellstől. – Látod, mit csinál a nő a pónival?

– Persze – felelte Homer Wells.

– Szeretnéd, ha én is azt csinálnám veled, amit ez a nő a pónival? – kérdezte Farby. Azzal ujját teljesen benyomta szájába, és a második ujjpercénél rászorította mindkét ajkát, s így várta a fiú válaszát, de Homer elengedte füle mellett a kérdést. Farby kihúzta összenyálazott ujját a szájából, és ujjbegyét Homer mozdulatlan ajkához nyomta. Homer meg se moccant: tudta, hogy ha megnézi Farby ujját, keresztbe áll a szeme.

– Ha szeretnéd, hogy ezt csináljam veled, Napsugár – mondta Farby –, csak szerezd meg az aktámat; ennyit kell tenned érte, nem többet. – Ujját a kelleténél erősebben szorította Homer ajkához.

– És persze miközben keresed az aktámat, a magadét is megnézheted. Már ha érdekel egyáltalán – tette hozzá Farby. Elhúzta ujját Homer szájától. – Add ide az ujjad, Napsugár! – mondta, de Homer Wells két kézzel fogta a képet, s úgy döntött, elengedi a kérést a füle mellett. – Ne csináld már – unszolta Farby. – Nem akarlak bántani. – Homer odaadta bal kezét, míg a jobb kezébe vette a képet; valójában ökölbe szorított kezét nyújtotta Farby felé, úgyhogy annak ki kellett nyitnia az ujjait, hogy a mutatóujját becsúsztathassa szájába. – Nézd a képet, Napsugár – mondta Homernak, aki engedelmeskedett. Homer ujját a fogához dörzsölte, miközben azt mondta: – Kerítsd meg nekem az aktámat, és most már tudod, mit fogsz kapni. Tartsd meg a képet, és gondold jól meg – mondta Farby.

Homer pedig arra gondolt, hogy az örökkévalóságig is eltart az izgalom, hogy nézi a képet, miközben ujját Farby szájába dugja, és mellette térdel az egérseregnek otthont adó matracon. Csakhogy hirtelenében félelmes puffanás hallatszott a tetőről! – mintha valami test zuhant volna rá, majd puffant megint, bár enyhébben (mintha a test visszapattant volna) –, és Farby teljes erejéből ráharapott az ujjára, mielőtt Homer ösztönösen kiránthatta volna. Még mindig térdelve egymás karjába dőltek, és lélegzetvisszafojtva ölelkeztek. Homer Wells érezte, hogy szíve Farby mellén kalapál.

– Mi a frász volt ez? – kérdezte Farby.

Homer Wells nem reagált a kérdésre. Éppen elképzelte magának a kezében tartott fénykép egykori birtokosának, a famunkásnak a kísértetét, valószerű testét, amint leszáll a tetőre, és egy-egy rozsdás szalagfűrészt tart a kezében, azt az embert, aki az örökkévalóságban mindig csak a fűrészmalom pengéinek vinnyogását hallja a fülében. Homer az elhagyott ház tetejére eső holt súly puffanásából is kihallotta a hajdanvolt fűrészek fülsiketítő nyirogását – de miféle éles, csaknem emberi nyüszítés tört föl a zúgás mélyéből? Sírásnak képzelte: a dombon lévő babák, az első St. Cloud’s-i árvák hártyavékony hangjukkal jajveszékelnek.

Áthevült arcát Homer Farby nyakába fúrta, és érezte a lány lüktető szívverését. A tetőről pehelykönnyű, puha léptek hallatszottak – mintha az esést követően a kísértet teste most ismét szellemmé változnék.

– Úristen! – mondta Farby, és erőből ellökte magától Homert, úgyhogy az nekiesett a falnak. A Homer keltette zajtól a tetőn lévő kísértet futásnak eredt, és kettős visongással – a héják könnyen felismerhető vijjogásával – rikkantott egyet:

– Kijje! – mondta a héja.

Farby nyilván nem ismerte föl a héja vijjogását, mert sikoltozott, de Homer nyomban tudta, mi van a háztetőn, leszaladt a lépcsőn, ki a tornácon át az elhagyott sínhez. Idejében érkezett, hogy lássa a héja felemelkedését; ezúttal úgy tűnt, a madár könnyebben elbánik a kígyóval, amely most valóban úgy lógott, mint egy függőón. Nem lehetett megállapítani, hogy a héja vajon nem bírt a kígyóval, és kiejtette azt karmai közül, vagy szándékosan ejtette a ház tetejére, fölismerve, hogy ez a csúszómászó megölésének igen hatásos, ha nem is igazán szakszerű módja. Egy szó, mint száz: a tetőre való hosszú zuhanás végzett a kígyóval, és döglötten jóval könnyebben föl lehetett vinni a magasba, mint elevenen, amikor folyvást tekergett és a héja melléhez kapdosott. Homer megjegyezte, hogy a kígyó valamelyest hosszabb, ámde nem olyan vastag, mint a póni meredező fütyköse.

Farby zihálva állt Homer mellett a tornácon. Mikor a héja már nem látszott, Farby megismételte a Homernak tett ígéretét:

– Tartsd meg a képet, és gondold meg!

Nem mintha Homernak szüksége lett volna a tanácsra, hogy gondolja meg a dolgait. Volt bőven min töprenkednie.

„Serdülőkor – írta Wilbur Larch. – Ez volna életünk első olyan időszaka, amikor fölfedezzük, hogy valami szörnyűséges dolgot kell elrejtenünk szeretteink elől?”

Homer Wells életében először dugott el valamit Larch doktor elől – és Angela nővér elől meg Edina nővér elől. Továbbá a pónifütyköst nyalogató nőről készült kép mellett a Larch doktorral kapcsolatos első balsejtelmeit is leplezte. A fényképpel együtt eltitkolta első kéjes vágyát, melyet nemcsak a ló elképesztő méretű szerszámát szopogató nő, hanem Farby nagylelkű ígérete iránt is érzett. A kórházi vaságy matraca alá dugott, az ágyrugókra szorított fényképpel együtt elrejtette aggodalmait is, hogy vajon mi mindent tudhat meg az úgynevezett aktáiból, St. Cloud’s-i születésének elképzelt jegyzőkönyvéből. Saját anyjának élettörténete ott lapult a képpel együtt, amit Homer egyre vonzóbbnak talált.

Napjában háromszor is, négyszer is előhúzta a matrac alól, és megnézte; éjjel pedig, amikor nem jött álom a szemére, gyertyafény mellett legeltette rajta a szemét – a pisla fényben a nő szeme erősen kiguvadt, s ha a gyertya megvillant, Homer azt képzelte, a nő ajka valóban megmozdul. A gyertyaláng mozdulása, úgy tetszett, fölborzolja a póni sörényét. Amikor az egyik éjjel Homer a kép felett ábrándozott, hallotta, hogy John Wilbur bepisil. Gyakrabban adódott azonban úgy, hogy Homer képnézését Foytie Stone ijesztő fuldoklásai kísérték – a tüdő-, a vízkerék- és a ventilátorműködés kakofóniája, úgy tetszett, megfelel a nő és a ló jelenetének, melynek minden mozzanatát elképzelte és az emlékezetébe véste Homer Wells.

Az álmatlansága is megváltozott: Larch doktornak feltűnt a különbség, vagy legalábbis Homer a benne lévő hamisság miatt tudatára ébredt annak, hogy Larch doktor szemmel tartja. Ha Homer lábujjhegyen lelopakodott Angela nővér irodájához, a Doktor úr mindig az írógép mellett ült, és Homernak az előszobában tett legóvatosabb mozdulataira is mindig felfigyelt.

– Mit tehetek érted, Homer? – kérdezte ilyenkor Larch doktor.

– Csak nem bírok elaludni – válaszolta Homer.

– Nos, mi baj? – hangzott a doktor úr kérdése.

Ez az ember egész éjjel írt? Napközben Angela nővér irodájában zajlott az élet – csak itt lehetett megbeszéléseket tartani, telefonálni. Ugyanakkor Larch doktor oda zsúfolta be iratait: más árvaházakkal, örökbefogadási ügynökségekkel és majdani szülőkkel folytatott levelezését, ügyes-bajos dolgairól írt, néhol mókás, néhol egykedvű naplóját, melynek a St. Cloud’s rövid története címet adta, de már aligha mondhatta „rövidnek”, minthogy mindennap új, hűségesen az „Itt, a fellegek közt” vagy „A világ más tájain” szavakkal kezdett bejegyzéssel gyarapította a krónika terjedelmét.

Larch doktor iratai részletes családtörténeti feljegyzéseket is tartalmaztak – de csak azon családokról, amelyek örökbe fogadtak valamely árvát. Farby meggyőződésével ellentétben az árvák anyjáról vagy apjáról semmilyen adatot sem tartottak nyilván az árvaházban. Valamely árva személyi lapja a születési adataival kezdődött: nemével, testhosszával (hüvelykben megadva), testsúlyával (fontban megadva), nevével, melyet fiú esetén a nővérek adtak, vagy lány esetén Groganné, illetve a leányszárny titkárnője. Később ezek az adatok kiegészültek az árva betegségeivel és oltásaival. Lényegesen vastagabb akta tartalmazta az örökbe fogadó szülőkkel kapcsolatos iratokat – Larch doktor mindent meg akart tudni róluk, amit csak lehetett.

„Itt, a fellegek közt – írta –, amikor csak meghozok vagy megszegek egy szabályt, azt kell végiggondolnom, hogy nálam az árva jövője mindig elsőbbséget élvez. Példának okáért az árva jövője miatt semmisítek meg a szülőanyjára vonatkozó minden egyes iratot. Ama szerencsétlen nők, akik itt szültek, rettentő nehéz döntést hoztak, és nem szabad őket életük során még egyszer ugyanerre a nehéz döntésre kényszeríteni. Az árvákat pedig az esetek többségében meg kell óvni attól, hogy fölfedezzék természetes szüleiket.

Körülöttük, az árvák körül – egyedül az árvák körül – forog minden gondolatom! Egy napon természetesen mindannyian föl akarják fedezni, legalábbis fölébred bennük a kíváncsiság. De vajon hogyan segíthet valakinek a haladásban a múltba nézés? Mi haszna van abban egy árvának, hogy a múltját várja? Az árvák, különösen az árvák: törődjenek csak a jövőjükkel.

Mi haszna lehetne egy árvának abban, hogy szülőanyja évekkel később megbánja, hogy itt adott életet gyermekének? Ha nyilvántartást vezetnék, az igazi szülők mindig felkutathatnák gyermeküket. Nem azért vagyok itt, hogy visszavezessem az árvákat biológiai eredetükhöz! Ez a mesemondás dolga. Az én feladatom, hogy mindent az árvákért tegyek.”

St. Cloud’s rövid történetének éppen ezt a passzusát tolta Larch doktor Homer Wells orra alá, miután rajtakapta az iratai közt kutakodó fiút.

– Csak kerestem valamit, de sehogy sem bírtam megtalálni – dadogta Homer Larch doktornak.

– Tudom, hogy mit kerestél, Homer – mondta neki Larch doktor –, de azt nem lehet megtalálni.

Ezt írta Homer arra a cédulára is, amelyet Farby kezébe nyomott, amikor bement a lányokhoz, hogy felolvasson a Jane Eyre-ből. Minden este szótlan szertartást végeztek: Farby szájába vette az ujját – mintha a torkáig nyomta volna le, s a pónilovas nőt utánozva kidüllesztette a szemét –, Homer Wells pedig a fejét rázta, jeléül annak, hogy nem lelte meg a keresett dolgot. A cédula, amelyen azt írta, hogy „nem lehet megtalálni”, mélységes gyanakvást váltott ki a címzettből.

– Homer – mondta Larch doktor –, nem is emlékszem az anyádra. Terád se. Nem tudom, milyen voltál születésedkor. Csak később lettél azzá, ami vagy.

– Azt hittem, hogy törvény van rá – mondta Homer, Farbyka törvényére gondolt – arra, hogy be kell írni a könyvbe valaki élettörténetét –, csakhogy St. Cloud’snak egyetlen törvényhozója és egyetlen krónikása volt: maga Wilbur Larch. Márpedig ő árvaházi törvényt alkotott: az árva élete Wilbur Larch emlékezete szerint kezdődött; ha az árvát még azelőtt örökbe fogadták, hogy emlékezetessé vált volna (amiben mindenki reménykedett), akkor az élete az örökbefogadó emlékezete szerint indult el útján. Ebben állt Larch törvénye. Végtére is ő vállalta a felelősséget azért, hogy a szokásjog alapján döntötte el, hogy a magzat repes-e vagy sem, és a maga alkotta rendszabály szerint határozta el, hogy világra segít egy gyermeket, avagy angyalt csinál.

– Sokat törtem a fejem a dolgaidon, Homer – mondta a fiúnak Larch doktor. – Sokat, egyre többet gondolkodom rólad, de nem pocsékolom azzal sem a te idődet, sem a magamét, hogy azon rágódjam, ki voltál, mielőtt ismertelek volna.

Larch éppen levelet írt, és megmutatta Homernak – még ki sem vette az írógépből. A St. Cloud’s-i árvaháznál jóval régebb óta működő Kicsi Vándorok^[14] Új-Angliai Otthonába írta valakinek.

Barátságos és közvetlen hangú levelében Larch mintha egy régi munkatársat, talán barátot szólított volna meg. Okfejtésével pedig mintha egy régi vitát melegített volna fel – mintha amolyan bölcseleti ellenfélnek tekintette volna levelezőtársát.

„Azért kell az árvákat a kamaszkor kezdete előtt örökbe fogadni, hogy legyen, aki szereti őket, s akit ők is szerethetnek, mielőtt elindulnak a serdülőkor elkerülhetetlen útján: nevezetesen a hamisság, a csalárdság útján – fejtegette Larch a levélben. – A kamasz fölfedezi, hogy a csalárdság majdnem olyan csábító, mint a nemiség, csak jóval könnyebben teljesíthető. Talán éppen a szeretteinket a legkönnyebb megcsalni – hiszen éppen ők nem hajlandók elismerni csalárdságunkat. De ha az ember nem szeret senkit, és úgy érzi, nem szereti senki, akkor nincsen senkije, aki a fejére olvasná az igazságot, hogy hazudik. Az árva, ha nem fogadják örökbe rettenetes serdülőkora előtt, akadály nélkül csalhatja meg folyamatosan magamagát és másokat.

Életének egy igen rémséges időszakát a süvölvény öncsalással tölti: azt hiszi, képes rászedni az egész világot. Sérthetetlennek képzeli magát. Ebben az időszakban a kamaszt, ha árva, az a veszély is fenyegeti, hogy sose nő fel.”

Larch doktor természetesen tisztában volt vele, hogy Homer Wells más: őt volt, aki szeresse – Angela nővér, Edina nővér, sőt tulajdon természete ellenére maga Larch doktor is –, Homer Wells is tudta ezt, sőt feltehetőleg azt is tudta, hogy ő maga szereti ezeket az embereket. Megvolt rá az esélye, hogy az ő csalárdságkora hamarjában véget érjen.

Farbyka tökéletesen példázta azt a serdülőkorú árvát, akit Larch doktor a Kicsi Vándorok Új-Angliai Otthonába küldött levelében leírt. Ez fölmerült magában Homerban is, aki ugyanis megkérdezte Farbytól – mielőtt átadta volna neki a cédulát, melyre azt írta: élettörténetét „nem lehet megtalálni” –, hogy minek akarja megkeresni az anyját.

– Hogy megöljem – vágta rá gondolkodás nélkül Farbyka. – Lehet, hogy megmérgezném, de ha nem olyan nagy, mint én, ha én vagyok az erősebb, és valószínűleg az vagyok, akkor szeretném puszta kézzel megfojtani.

– Megfojtani – ismételte önkéntelenül Homer Wells.

– Miért? – kérdezte Farby. – Te mit csinálnál, ha megtalálnád az anyádat?

– Nem tudom – felelte Homer Wells. – Talán megkérdeznék tőle egyet s mást.

– Megkérdeznél tőle egyet s mást! – mondta Farbyka. A Jane Eyre „napsugaras percei”-vel kapcsolatos megjegyzése óta Homer nem hallott ki ilyen megvetést Farby hangjából.

Homer tudta, hogy Farby sose éri be azzal, hogy „nem lehet megtalálni”, jóllehet Homert, mint mindig, most is meggyőzte a Doktor. Nem mondott el mindent, kissé becsapta Larch doktort is meg magát is. A pónilovas nő fényképe még mindig ott gyűrődött a matrac és az ágyrugók között: már amúgy is elnyűtte a fogdosás. Az igazat megvallva, Homer erősen bánkódott. Tudta, hogy nem bír előállni Farbyka élettörténetével, márpedig e nélkül nem lesz része abban az egyedülálló élményben, amit a képen látott.

– Mit akar azzal mondani, hogy „nem lehet megtalálni”? – üvöltötte Homer fülébe Farby, ahogyan a pónilovas nőnek annyi éven át otthont adó, rogyadozó ház tornácán ültek. – Szóval Istent játszik – odaadja vagy elveszi az élettörténetedet!

Homer Wells ezt elengedte a füle mellett. Larch doktor, mint Homer tudta jól, másképpen játssza Istent; és ha némi kétség férkőzött is gondolataiba, még mindig úgy vélte, hogy a Doktor úr egészen jól játssza Istent.

„Itt, a fellegek közt – írta Larch doktor –, döntenem kell, vagy Istent játszom, vagy mindent a vakszerencsére hagyok. Tapasztalataim szerint az idő nagy részében csaknem mindent a vakszerencsére bíznak az emberek; de akik hisznek a jóban és a rosszban, illetve bíznak a jó győzelmében, jobb, ha ügyelnek azokra a pillanatokra, amikor Istent játszhatnak – bizony, üstökön kell ragadni az ilyen alkalmakat. Nem sok akad belőlük.

Itt, a fellegek közt, meglehet, több efféle alkalom adódik, mint a világ többi részén, de ez csak azért van így, mert annak javát, ami ide jutott, eleve a vakszerencsére hagyták.”

– Az istenit a dokidnak, azt! – kiabálta Farbyka, de a folyót, mint mindig, most sem lehetett egykönnyen túlharsogni, az üres ház is hallott ennél rosszabbat, Homer Wells pedig elengedte a füle mellett.

– Benne vagy a pácban, Napsugaram – förmedt Homerra. – Nyakig, hapsikám – szögezte le újra Farby. Homer távolságot tartott.

– Úgy! – ordította Farby, de a folyó túloldalán a maine-i erdő csak egy röpke „gy”-t bírt visszhangozni. A lány fölemelte vaskos lábát, és a düledező tornáckorlát egy szakaszát belerúgta a folyóba. – Úgy! Szóval így állunk! – bőgte, de a túlságosan sűrű erdő az „unk”-nak is csak egy töredékét tudta visszaverni. A maine-i erdő rá se hederített a megjegyzésre, ahogyan Homer Wells is elengedte a füle mellett. – Úristen? – rikoltotta Farbyka, de az erdő nem ismételte meg. Az öreg ház talán nyikoroghatott volna – meglehet, sóhajtott. Az épületet nem lehetett könnyen lerombolni; a garázdálkodók már megtették a magukét, de Farby valami pusztítanivalót keresett rajta. Homer biztonságos távolból követte.

– Napsugár – mondta Farbyka, ahogy megtalált egy össze nem tört kisebb ablaküveget, és bezúzta. – Napsugár, nincsen senkink. Ha azt mondod, itt vagyunk mi egymásnak, megöllek.

Homerban föl sem merült, hogy ilyesmit vagy bármi mást mondjon. Meg sem szólalt.

– Ha azt mondod, itt van nekünk a kedvenc dokikád vagy ez az egész hely – mondta Farby, s közben egy padlódeszkát szakított be a lábával, majd két kezével kitépte a helyéből –, ha ezt mered mondani, megkínozlak, s csak utána nyírlak ki.

– Persze – szólalt meg Homer Wells.

A padlódeszkával a kezében nekirontott a lépcsőkorlátnak, s az nyomban össze is tört, de a korlátoszlop, amely az egész korlátot hozzáerősítette a földszinti előtér mennyezetéhez, meg sem moccant. Farbyka elhajította a deszkát, és átölelte az oszlopot.

– Az istenit! – üvöltötte: Larch doktorra, az anyjára, St. Cloud’sra, az egész nyavalyás világra. Leteperte az oszlopot a földre, de még így sem bírta kiszabadítani a padló alatt húzódó mestergerenda szorításából, erre fölkapott egy korlátdarabot, s mint valami pöröllyel, kiütötte vele helyéből az oszlopot. Amikor megpróbálta fölemelni, de nem bírt vele, odafordult Homer Wellshez.

– Nem látod, hogy egyedül nem megy? Segíts már! – mondta neki. Együtt fölemelték az oszlopot, s azzal, mint valami faltörő kossal, kidöntötték a konyha falát.

– Hogyhogy nem haragszol? – kérdezte Farby Homertól. – Nincs ki a négy kereked? Így sose tudod meg, ki hagyott a pácban! Téged nem érdekel?

– Nem tudom – mondta Homer. Az oszloppal a kezükben megrohamozták a padló alatt fekvő egyik tartógerendát; talán ez tartja az egész emeletet, gondolta Homer Wells. Három ütést mértek a gerendára, mindhárom alkalommal más irányba pattant vissza az oszlop, de a negyedik csapásra a gerenda sikerrel járt: úgy tetszett, fejük fölött megmozdul az épület. Farbyka elejtette a lépcsőoszlop általa tartott felét, és derekasan karjába szorította a repedt gerendát: meglendítette, mire az kirepült a küszöb fölött a tornácra. Az egyik emeleti hálóhelyiség erre leszakadt és bedőlt a konyhába, ezután a tornác teteje rogyott félig össze, és a tornác korlátjának maradványai a vízbe zuhantak. Farby alig bírt betelni a sikeres pusztítással; kézen fogta Homer Wellst, s csaknem kedvesen fölvezette az emeletre – az emelet nagyobbik fele még mindig megvolt, benne az a szoba is, ahol a póniló és a nő egykor a St. Cloud’s-i famunkást szórakoztatta.

– Segíts nekem – szólt Farbyka nyájasan Homerhoz. Odamentek az ablakhoz, és együtt lefeszítették a sarokvasról a zsalugátert, majd elnézték, amint átzuhan a tornáctetőn, majd pedig áthasítja a tornácpadlót, hogy hatalmas toccsanással a vízbe pottyanjon. – Jó, mi? – kérdezte Farby, kissé unottan.

Leült a matracra, amelyen akkor is ültek, amikor a kígyó a tetőre zuhant.

– Segíts rajtam – ismételte Farby, s intett, hogy Homer üljön mellé.

– Segíts rajtam, vagy megszökök – mondta Homernak –, segíts, vagy megölök valakit. – E két elgondolást nagyjából párhuzamosnak vagy egyenértékűnek vélte. Homer pedig ráébredt, hogy nem lesz könnyű dolga, ha hasznára akar válni Farbykának, de azért igyekezett.

– Ne ölj meg senkit – mondta. – Ne szökj meg.

– Mér’ ne? – kontrázott Farby. – Te sem maradsz... Nem úgy értem, hogy megszöksz, hanem hogy téged úgyis örökbe fogad valaki.

– Dehogy fogad örökbe – mondta Homer. – Különben se mennék.

– Pedig elmész – mondta Farby.

– Nem megyek – mondta Homer. – Kérlek, ne szökjél meg – kérlek, ne ölj meg senkit.

– Ha maradok, te is maradsz. Ezt akarod mondani? – kérdezte Farby. Ezt akarom mondani?, tűnődött magában Homer Wells. De Farbyka, mint mindig, most sem hagyta, hogy elgondolkozzék. – Ígérd meg, hogy maradsz, amíg én maradok, Napsugár – mondta Farby. Közelebb húzódott Homerhoz, megfogta a fiú kezét, és ujjait széthúzva, betette a mutatóujját a szájába. – Szerencsés póni – súgta Farby, de Homer Wells nem volt igazán biztos benne, hogy a póniló szerencsés volt-e vagy sem. Az öreg ház mintha felmordult volna. Farby Homer mutatóujját a száján csúsztatta ki s be. – Ígérd meg, hogy maradsz, amíg én maradok.

– Persze – mondta Homer Wells. Farby megharapta. – Ígérem – mondta Homer. Az emelet újabb része omlott a konyhába; a tornác maradék tetejét tartó, összegabalyodott gerendák együtt érzőn megreccsentek.

Végül is mi vonta el Homer figyelmét, amikor parányi monyóját Farbyka megtalálta és a szájába bekapta? Nem attól félt, hogy végleg összedől a megroggyant épület, maga alá temeti és agyonnyomja őket – ez fölötte indokolt félelem lett volna. Nem is az ágy történetén gondolkodott, ahol most hemperegtek – ez a história még Farbyka mércéjével is durvának tűnt. Homer nem is a maga elveszett élettörténetén rágódott, és nem is arra gondolt, hogy e mostani, Farbyval való együttlétével elárulja-e vagy sem a Doktor urat. Részben a zaj zavarta meg Homert: a Farby szája mozgásával kiváltott hang meg a lélegzete, illetve az ő maga légzése. A szenvedély lármája Homert Foytie Stone-ra és a Foytie életben tartásán serénykedő gépekre emlékeztette. Az, hogy ilyen nedves, ziháló erőfeszítést kellett tenni Foytie életéért, úgy tetszett, külön hangsúlyozza, hogy a fiúnak hajszálon függ az élete.

Homer nemigen merevedett meg Farbyka szájában; és amikor megint kókadni kezdett, Farby még jobban erőltette. Homert maga a fénykép zavarta a leginkább, melyet tisztán látott maga előtt. Fölismerte a falon a négyszögletes részt, amelyet egykor megóvott a portól a fénykép. Ha kezdetben vágyott rá, hogy Farby csinálja ezt vele, most a fénykép akadályozta abban, hogy teljesítsen. Ha annak idején a fényképen látható nő arra indította, hogy Farbykára gondoljon, most úgy tetszett, mind a nő, mind Farbyka rettenetes gyalázatnak esett áldozatul. A póniló nyers érzéketlensége ugyanaz maradt, mint volt: az ostoba barom oda nem illő tétlensége. Homer érezte, kisebbre zsugorodik, mint valaha.

Farby megalázottan félrelökte Homert.

– Az istenedet, azt! – rikoltotta rá. – Mi a fene van veled? Nehogy azt mondd, hogy engem esz a fene!

– Persze hogy nem – mondta Homer.

– Azt meghiszem! – ordította Farby, de láthatóan fájt az ajka, sőt talán ki is sebesedett. Homer könnyeket látott a lány haragos tekintetében. Farby kirángatta a matracot a fiú alól, kétrét hajtotta, és kivágta az ablakon. A matrac a tornáctetőre esett, és félúton elakadt a zsalugáter tépte lyukban. Farbyka dührohamot kapott, mert a matrac nem zuhant egyenest a vízbe. Elkezdte szétverni a keze ügyébe eső első emeletes ágyat. Közben sírt. Homer Wells pedig, amiképpen Farbynak a „napsugaras percek”-kel kapcsolatos kitörésénél tette, most is meghátrált. Lesomfordált a széttört lépcsőn; s ahogy kilépett a tornácra, a lába alatt megreccsent és megindult a padló, mire ő megtántorodott. Hallotta, amint fölötte a tornáctetőre zuhan több emeletes ágy vagy talán faldarab. Mint akit kergetnek, úgy futott ki a szabad ég alá. Farby az emeleti ablakból biztosan látta.

– Megígérted, Napsugár? – üvöltötte utána. – Megígérted, hogy nem hagysz itt! Amíg csak itt maradok, te is maradsz!

– Megígérem! – kiáltotta vissza Homer, de sarkon fordult, futásnak eredt, szaladt a parton végig, vissza St. Cloud’s lakott házai felé, vissza az árvaházba, mely a domb tetejéről nézett le a folyóra. Még mindig a parton, egészen a víz közelében járt, amikor Farbykának sikerült tetőstül-mindenestül elmozdítania a folyó fölé benyúló tornácot: Homer megállt, s elnézte, ahogyan a fél ház kúszik a vízen. Lelki szemeivel látta, ahogy Farby – ha jut rá ideje – az egész várost a földdel teszi egyenlővé. De Homer nem várt, hogy tovább nézze Farby szűnni nem akaró pusztító erőfeszítéseit. Meg sem állt a fiúszárny hálóterméig, ágyáig. Fölemelte a matracot; a képet akarta elhajítani, de már hűlt helye sem volt.

– Nem én voltam – szuszogta Foytie Stone. Bár már régen elmúlt a reggel, Foytie még mindig a hálóteremben tartózkodott, a lélegeztető-sátor fogságában. Ez azt jelentette, hogy Foytie megint visszaesett. Éjjel Foytie „otthonának” mondták a sátrat, ha azonban a nappalt is a sátorban kellett töltenie, akkor „kezelésnek” nevezték a dolgot. Ráadásul Foytie-nak naponta több vizsgálaton is át kellett mennie, és a tetejébe még injekciót is kapott. Homer odaállt a csapkodó, lélegző, szuszogó alkotmány mellé, és megkérdezte Foytie-tól, hová lett a kép. Ilyenformán megtudta, hogy John Wilbur úgy bepisilt az ágyába, hogy Angela nővér átküldte Homer ágyába, amíg kicseréli az elázott matracot. John Wilbur megtalálta a képet, megmutatta Foytie-nak meg némely ott lévő fiúnak – köztük Wilbur Walshnak és Sunny Holdnak. Sunny hányt.

– Aztán mi történt? – kérdezte Homer Foytie-t, aki ekkor már erősen kapkodott a levegő után. Ő a kilencedik évében járt, Homer Wells után legidősebb fiú a házban. Elmondta, hogy Angela nővér visszajött a John Wilburnek szánt új matraccal, és akkor meglátta a képet, és persze elvette. John Wilbur természetesen megmondta, hogy hol találta. Mostanra, mint Homer Wells bizonyosra vette, Edina nővér is, Larch doktor úr is látta. Homer fejében megfordult, hogy eltángálja John Wilburt, de a túlságosan kicsi fiú biztosan bepisilt volna, neki meg csak még több lenne a rovásán.

– De mi van azon a képen? – kérdezte Foytie Stone.

– Tudtommal láttad – mondta Homer.

– Láttam, az igaz, de mi az? – ismételte Foytie. Valóságosan rémültnek látszott.

Sunny Hold azt hitte, hogy a nő a póniló beleit falja, magyarázta Foytie Stone, Wilbur Walsh meg elinalt. John Wilbur biztosan eresztett még egyet a nadrágjába, gondolta magában Homer Wells.

– Mit csinálnak? – faggatta tovább Foytie Homert. – Hogy nem fullad meg a nő? Hogy vesz lélegzetet? – kérdezte Foytie fuldokolva. Homer távoztakor már elég csúnyán fújtatott. Napfényben csaknem áttetszőnek tűnt – ha az ember fölemelné egy elég erős fényforráshoz, át lehetne látni rajta, látni az összes törékeny szervét, amely igyekszik életben tartani őt.

Homer nem találta Larch doktort a helyén, Angela nővér irodájában, azért azonban igen hálás volt, hogy sem Angela nővér, sem Edina nővér nem volt a közelben: nagyon szégyellt volna a szemükbe nézni. Az ablakon át látta, hogy Angela nővér a kórház bejáratánál társalkodik a fuvarossal, aki az elégethetetlen szemetet szállította el. John Wilbur régi matracáról értekeztek. Homer átment a kezelőhöz, hátha ott van a Doktor úr.

Mozgalmas, nehéz napja lévén, Larch doktor elterült a kezelő vaságyán, és a szokásosnál is erősebben átitatta éterrel a gézbevonatú tölcsért. A hajdani munkásszállón tett garázdaság hírét Larch doktor sokkal kevésbé vette a szívére, mint a helybeliek, akik végignézték, hogy milyen rombolást végzett Homer és Farby – főképpen Farby, ehhez Larch doktor szemében kétség nem férhetett. Mire valók az elhagyatott épületek, tűnődött Larch doktor, ha nem arra, hogy a csintalan kölykök garázdálkodjanak bennük egy kicsit? Úgy vélte, biztosan túloznak, amikor azt mondják, hogy a fél épületet elvitte a folyó.

Nagyot szippantott, és arra gondolt, ami igazán nyomta a szívét: a fényképre. A pónilovas nőre.

Larch azon egyáltalán nem akadt fönn, hogy Homer efféle képet rejteget: a kamaszokat mindig fúrja az ilyesfajta kíváncsiság. Larch azt is tudta, hogy Homer sose mutatta volna meg a képet a kisebbeknek; hogy Homer Wells ilyen képet szerzett magának, Wilbur Larch szemében azt jelentette, hogy komolyabb, felnőtthöz méltó feladatot kell rábíznia. Eljött az ideje annak, hogy a fiút inassá léptesse elő.

Larchot a fénykép se botránkoztatta meg. Nemhiába dolgozott Dél-Bostonban. Ott közhelyszámba mentek az efféle képek; amikor Wilbur a dél-bostoni Szülőotthonban dolgozott, tíz centért adtak egy ilyen képet.

A fényképen látható nő személye azonban Larch elevenébe vágott: azonmód fölismerte benne Ryboltné lányát. Szenvedélyes dohányos lévén folyton pöfékelt: nem idegenkedett attól, hogy borzalmas dolgokat vegyen a szájába. És amikor az angyalgyárban szerzett kimondhatatlan sérüléseitől heveny hashártyagyulladást kapott, és valahogy Larch-hoz került a kórházba, ugyanígy kidülledt a szeme. A fényképet nézve Larch elmélázott a lány életén, de azon is, hogy szenvedéseit – valamelyest – megkönnyíthette volna, ha akkor kikaparja. Larchnak az is az eszébe jutott a fényképről, hogy ezzel megmenthette volna az életét – bár ki tudja, mennyi időre. Ryboltné nyomorult lányát kellett volna elsőként megszabadítania.

A fényképet nézve Wilbur Larch azon gondolkodott, hogy a pónilovas képért vajon kapott-e elegendő pénzt ahhoz, hogy kifizesse az angyaldíjat. Aligha, vonta le a következtetést Larch – még fényképnek is pocsék. Aki beállította a szereplőket, még Ryboltné lányának különös, fekete varkocsával sem törődött: omolhatott volna hajfonata a vállára vagy a mellére, hogy kiemelje a fehér bőrét. Lehetett volna hátracsapva a feje mögött, hogy kitűnjék szokatlan hossza és vastagsága. A copfnak nyilván senki se tulajdonított jelentőséget. Ott csüngött föltekeredve Ryboltné lányának arca mellett, a póniló vastag, tömzsi, bolyhos lábának árnyékában. A fényképen nem is látszott: ismerni kellett Ryboltné lányát ahhoz, hogy az arcánál lévő sötét foltot valaki azonosítani tudja.

– Bocsásson meg – mondta Larch, ahogyan belélegzett. Ryboltné lányától nem kapott választ, s ezért megismételte: – Bocsásson meg. – Azt hitte, a nő szólítja meg.

– Doktor úr!

– A „rikolt”-ra rímel – dünnyögte Wilbur Larch. S a lehető legmélyebb lélegzetet vette. Keze eleresztette a tölcsért, mely legurult arcáról, s beesett az ágy alá.

– Doktor úr? – szólította meg Homer Wells megint, akinek a megszokottnál is erősebb éterszag ütötte meg az orrát. A siheder azzal bement a gyógyszeres szekrények alkotta útvesztőbe, hogy megnézze, ledőlt-e Larch doktor.

– Kakáljon, ne csak trónoljon! – hallotta Homer a Doktor úr hangját. (Belégzés, kilégzés.) – Bocsáss meg – mondta Larch doktor, amikor meglátta az ágy mellett álló fiút. Túl gyorsan ült föl, kavargott a feje, úszott körötte a szoba. – Bocsáss meg – ismételte.

– Semmi baj, Doktor úr. A Doktor úr bocsásson meg nekem.

– A „rikolt”-ra rímel – mondta Wilbur Larch.

– Tessék?! – szólt Homer Wells.

Orrfacsaró molyirtógolyószag terjengett a bezárt kezelőben.

– Ülj le, Homer – mondta Larch doktor; ekkor vette észre, hogy a fiú már régen ott ül az ágya végében. Larch szerette volna, ha gyorsabban tisztul a feje, tudta, hogy a fiú milyen fontosságot tulajdonít a mostani beszélgetésüknek. Homer szigorú megrovásra számított, Larch pedig attól tartott, mostani félreérthető állapota nem ad kellő alapot a szigorra.

– Garázdaság! – veselkedett neki Larch. – Pornográfia! – Ez is jól kezdődik, gondolta magában Wilbur Larch, de a mellette ülő fiú türelmesen várt. Larch nagyot szívott a reményei szerint tisztább levegőből, de az éterszag még mindig betöltötte a szobát, és a közelében lévő levegő apró csillagoktól villódzott, és álmosítóan hatott rá.

– A garázdaság egy dolog, Homer – mondta Larch. – A pornográfia megint más – egészen más.

– Persze – mondta Homer Wells, mint aki naponként öregebb lesz, naponként újat tanul.

– Egymáshoz fűződő kapcsolatunk tekintetében azonban többet nyom a latban, Homer, hogy becsaptál. Igaz?

– Persze – mondta Homer.

– Rendben – mondta Larch.

A mennyezeten olyan szikrázóan ragyogtak a csillagok, hogy Larch doktor egy darabig azt hitte, az éjjeli mennybolt alatt eszmecserézik Homerral. Hátravetette a fejét, hogy ne kelljen beszívnia az éterszagot, de elvesztette egyensúlyát, és visszaesett az ágyra.

– Jól van, Doktor úr? – kérdezte Homer.

– Mint még soha – zengte vidáman Larch doktor. Majd nevetésben tört ki.

Ekkor hallotta Homer Wells életében először nevetni a Doktor urat.

– Ide figyelj, Homer – mondta Larch doktor, de kuncogni kezdett. – Ha elég idős vagy ahhoz, hogy összetörj egy egész házat, és pónilovakkal cidázó nők fényképe fölött hokizzál, akkor ahhoz is elég idős vagy, hogy az asszisztensem légy. – Ezt olyan mulatságosnak találta Larch, hogy majd megpukkadt a nevetéstől. Homer ezt ugyancsak viccesnek gondolta, s lassan mosolyra biggyesztette a száját. – Hát nem érted? – kérdezte Larch. – Nem érted, hogy mit akarok mondani. – Lefeküdt az ágyon, és lábát a levegőbe emelve rúgkapált, miközben fölöttük forgott a csillagos mennybolt. – Kitanítalak a sebészetre – üvöltötte Homernak, amitől mindketten könnyes kacagásba kezdtek. – A szülészetre, Homer – mondta Larch. Immár Homer is hátradőlt az ágyon. – Az úrdolgára, az ördögdolgára, mindenre, Homer! – mondta Larch huhogva. – Kitanítalak az összes fogásra! – üvöltötte. Homer a nevetéstől már köhögött. S erősen meghökkent, amikor Larch, mint egy bűvész, elővarázsolta a pónilovas nő képét, és az orra alá bökte. – Ha elég öreg vagy ahhoz, hogy ezen töprengj – mondta Larch –, ahhoz is elég öreg vagy, hogy felnőttmunkát végezz! – Ettől Larch már annyira hahotázott, hogy ha nem nyomja Homer kezébe a képet, talán le is ejti.

– Ide figyelj, Homer – folytatta Larch. – Előbb járod ki az orvosegyetemet, mint elkezded a gimnáziumot! – Ezt Homer még viccesebbnek vélte, de Larch doktor hirtelenében megkomolyodott. Kikapta a fényképet Homer kezéből. – Ide nézz! – parancsolta. Az ágy szélén ültek mindketten, Larch pedig a térdére állítva tartotta a képet. – Most megmutatom, hogy mit nem tudsz. Nézz csak oda! – mondta, a lány lófarkára mutatva, melyet a lóláb árnyékolt.

– Mi az? – kérdezte Homer Wells.

– Kamaszok, azt hiszitek, hogy mindent tudtok – mondta Larch fenyegetőn. Homer rögtön érezte hangjában a változást; alaposan szemügyre vette a képnek ezt a részét, mely eddig teljesen elkerülte a figyelmét – valami kosz lehetett a szőnyegen, vagy talán a nő füléből kicsorgó vér?

– Nos? – kérdezte Larch. – Nincs benne a Copperfield Dávidban. De a Jane Eyre-ben sem. Az legalábbis, amit tudnod kellene: nincs – tette hozzá már-már kajánkodva.

Az eszmecsere orvosi szála miatt Homer Wells meg volt győződve, hogy vértócsa van a képen – ilyet csak orvos ismerhet föl ilyen magabiztosan.

– Vér – felelte Homer Wells. – A nő vérzik.

Larch odaszaladt a képpel a patikapulton álló lámpához.

– Vér? – mondta Larch. – Vér! – vizsgálta meg tüzetesebben a képet. – Az nem vér, te marha! Az egy copf! – Megmutatta még egyszer a fotót Homernak; Homer ekkor látta utoljára, de utóbb a Doktor úr gyakran elnézegette. Csatolta a St. Cloud’s rövid történetéhez; nem pornográf szándékkal, hanem azért, hogy a kép emlékeztesse arra a nőre, akit kétszer is meggyalázott. A szeme láttára feküdt össze annak tulajdon szülőanyjával, és nem nyújtotta neki a teljes joggal igényelt szolgáltatást sem. Orvosként nem volt vele tisztességes, és nem akarta elfelejteni őt. Hogy a lányra pónilófütykössel a szájában kellett emlékeznie, az még súlyosabbnak tüntette fel a hibáit – ezt Larch így tartotta helyesnek.

Szigorú volt – önmagával is.

Szigorúbban vette Homer Wells dolgát, mint ahogyan ígéreteinek derültségéből a fiúnak elsőre tetszett – semmi mókás nem volt abban, hogy meg kellett tanulnia „az összes fogást”. A sebészetnek, a szülészetnek – de még egy komplikációmentes dilatáció és kürettázs műveleteinek^[15] – elsajátításához is komoly háttér és előkészület kellett.

– Azt hiszed, Homer, kemény dolog pónilófütyköst szopogató nőn legeltetni a szemed? – kérdezte Larch másnap, immár józanul. – Olyasmit kellene nézned, amit ennél nehezebb megérteni. Tessék – mondta Larch, Homer kezébe nyomva Gray Emberbonctanának agyonolvasott példányát –, ezen van miért legeltetned a szemed. Naponta tanulmányozd háromszor-négyszer, de éjjel is. Hagyd el a pónilófütykösöket! Tanuld meg inkább ezt!

„Itt, a fellegek közt – írta dr. Wilbur Larch – nemigen vált hasznomra Gray Emberbonctana, de Franciaországban a háború alatt mindennap forgattam. Más térképem nem volt.^[16]”

Larch odaadta Homernak saját szülészeti kézikönyvét is, egyetemistaként és gyakornokként írt jegyzeteit, a tanítást pedig vegytani előadásokkal kezdte, az általános tankönyv alapján. A kezelő egyik sarkában kisebb laboratóriumot rendezett be egyszerű bakteriológiai kísérletek céljaira, jóllehet a Petri-csészék látványától most is beléhasított a fájdalom: sehogy sem szívelte a górcső alatt látott világot. Ugyancsak nem szívelte Farbykát – jobban mondva, nem szívelte, hogy láthatólag a kezében tartja a fiút. Larch feltételezte, hogy viszonyuk van, s hogy Farbyka vezette be Homert a szeretkezés rejtelmeibe, ebben igaza volt, de azt is feltételezte, hogy Farby kényszerítette Homert a viszony fenntartására, ám ebben tévedett. Idővel a két fiatal rendszeresen összefeküdt, ha merő megszokásból is, és azt a befolyást, amit Farbyka Larch doktor feltételezése szerint Homerra tett, kellőképpen kiegyensúlyozta Homernak Farbykára tett hatása (és Farbynak tett ígérete, melyről Larch mit sem tudhatott). Úgy vélte, Farbykáért Groganné felel, az pedig nem tudatosult benne, hogy az ő Homer Wellsért érzett felelőssége elhomályosíthatja egyéb kötelezettségeit.

Leküldte Homert a folyóra békát fogni; utána felboncoltatta vele, bár a béka nem mindenben felelt meg a Gray Emberbonctanában foglaltaknak. Most járt először a folyón azóta, hogy elinalt a fűrészes-szálló lerombolása elől, és mély benyomást keltett benne, hogy a fél házat valóban elvitte a folyó.

Homerra mély benyomást tett az első szülés is, amit végignézett – de nem dr. Wilbur Larch rendkívüli szaktudása, sem az Angela meg Edina nővér által végzett formális, ámde hatékony műveletek miatt. Igazában az a történéssor nyűgözte le Homert, amely már jóval Larch doktor tevékenysége előtt megkezdődött, és amelynek elemei a legtermészetesebb, belső folyamatképpen mentek végbe mind az anyán, mind a gyermeken: a vajúdás valóságos ritmusa (órát lehetett volna igazítani hozzá), a tolóizmok hatalmas ereje, a születőfélben lévő gyermek türelmetlensége. Homer szemében az tűnt a legkevésbé természetesnek, hogy az újszülött mennyire ellenségesnek érzi a környezetet, amelyben először használja tüdejét – ha izgalmakkal kecsegtetett is, az új világ látnivalóan barátságtalan volt a gyermekhez, aki, meglehet, azt választotta volna (ha szabadon dönthet), hogy odabenn maradjon eredeti helyén. Nem is rossz választás, állapíthatta volna meg Farbyka, ha jelen van. Bárhogy élvezte is Homer Farbykával való viszonyát, nyugtalanította, hogy az aktus még a születésnél is önkényesebb.

Amikor Homer átment a lányokhoz felolvasni a Jane Eyre-ből, Farby az ő alárendeltjének tetszett, de nem mint aki meghódolt előtte vagy megadta magát neki; mintha valami kimerült volna a bensőjében, valami ellankadt volna a tekintetében. Farby végül is tévedett abban, hogy élettörténete fölött Larch doktor rendelkezik, márpedig az efféle fontos dolgokban való tévedés erősen kimeríti az ember lányát. Azután komoly megaláztatásban volt része, először a tejfelesszájú Homer Wells elképesztően kicsire összezsugorodott kukija miatt, másodszor azért, hogy Homer milyen hamar rákapott, hogy természetesnek vegye a vele való szeretkezést. Homer ellenben azt gondolta, hogy Farbyka bizonyosan testileg merült ki – végtére is saját kezűleg tette semmivé St. Cloud’s történetének egy jelentékeny mozzanatát. Egy fél épületet lökött bele az idő folyamába. Minden oka megvan rá, hogy kimerültnek tűnjék.

Homert a Jane Eyre is meglepte – mintha ez a történet vagy bármilyen más történet megváltozott volna legújabb élettapasztalatai nyomán: a pónilófütyköst szopogató nő, az első nemi kudarca, az első, megszokásból fenntartott viszonya, a Gray Emberbonctana és az első szülés. Korábban erősen untatta Jane szorongása, de mostanra látni való érdeklődéssel olvasott róla. Jane-nek joga van szorongani, gondolta magában.

Sajnálatos időzítés következtében – tudniillik a Farbyval közösen szerzett tapasztalatai után – jutott a tizedik fejezet ama passzusához, amelyben Jane elképzeli, milyen lenne megszökni az árvaházból, illetve ráeszmél, milyen „nagy” és „elégtelen” az „igazi” világ. Vajon Homer csak képzelte, hogy a szakasz felolvasásával újfajta tiszteletet váltott ki a leányszárny lakóiból – hogy különösen Farbyka kerülgeti-ízlelgeti a mondatokat, mintha most hallotta volna őket először? És akkor Homer kibökte ezt a sort:

„Egyetlen délutánon megcsömörlöttem az utolsó nyolc év hétköznapjainak örökös körforgásától.”

A szája kiszáradt, Homernak nyelnie kellett, de ezzel a kelleténél nagyobb hangsúlyt adott a mondatnak. Alighogy folytatni akarta volna az olvasást, Farby megállította.

– Hogy volt az? Olvasd csak fel még egyszer, Napsugár!

– „Egyetlen délutánon megcsömörlöttem az utolsó nyolc év hétköznapjainak örökös körforgásától” – olvasta hangosan Homer.

– Pontosan tudom, mit érez – mondta Farby keserűen, de halkan.

– Fáj, hogy ezt mondod, Farbyka – mondta Groganné.

– Nagyon is jól tudom, mit érez! – mondta megint Farby. – De, Napsugár, te is ugyanilyen jól tudod – tette hozzá. – A kicsi Janie-kének tizenöt vagy tizenhat, sőt tizenhét évvel kellene próbálkoznia – jelentette ki Farby nagy hangon. – Próbálja meg! Majd meglátja, „megcsömörlik-e” a hétköznapok örökös körforgásától.

– Csak magadnak ártasz, kislányom, ha folyton emészted magad – mondta Groganné. És valóban, ez most igaznak bizonyult: Farbyka sírva fakadt. Ilyen nagy lány létére fejét Groganné ölébe hajtotta, és hagyta, hogy az simogassa a haját, de ő csak sírt, csendesen sírdogált. Groganné már nem is emlékezett rá, hogy mikor tartotta utoljára Farby fejét így az ölében. Tekintetéből Homer elértette az üzenetet: menjen. Pedig a fejezetet nem is fejezte be, még a jelenetet sem, sőt a bekezdést sem. Lett volna még felolvasnivalója; a következő sor így szólt:

Szabadságra vágytam...

De kegyetlenség lett volna folytatni az olvasást. Jane Eyre már elmondta, ami mondandó volt. Homer és Farby pedig több ilyen délutánt eltöltött együtt, amikor az ember megcsömörlik az egész életétől!

Aznap este a fiú- és a leányszárny között a levegőben nem érzett semmilyen szag; ezúttal nem hordozott semmilyen történelmi emléket. Egyszerűen sötét volt.

Amikor bement a fiúszárnyba, Angela nővér közölte, hogy John Wilbur elment – örökbe fogadták!

– Jóravaló házaspár – mondta Angela nővér Homernak a boldogságtól repesve. – A papa gyerekkorában maga is bevizelt. Együtt érző családba kerül a kis John.

Bevett szokása szerint Larch doktor, amikor valakit örökbe fogadtak, a fiúknak mindennap mondott éjszakai áldását valamelyest módosította. Mielőtt „Maine hercegeiként” és „Új-Anglia királyaiként” szólította volna őket, szokatlanul formális bejelentést tett.

– Örüljünk – mondta Wilbur Larch –, hogy John Wilbur talált magának családot. Jó éjszakát, John Wilbur – mondta Larch doktor, és a fiúk utánamormolták:

– Jó éjszakát, John!

– Jó éjszakát, John Wilbur.

Majd Larch doktor tiszteletteljes szünet tartása után eldarálta a megszokott áldást:

– Jó éjszakát nektek, Maine hercegei, Új-Anglia királyai!

Mielőtt elaludt volna, Homer Wells egy darabig még nézegette Gray Emberbonctanát a gyertyafénynél, ami az ő kiváltságának számított. Nemcsak John Wilbur éjszakai pisilése hiányzott, hanem valami más is. Idő kellett hozzá, hogy rájöjjön: végül a csönd árulta el. Foytie Stone-t és zajos műszerét átvitték a kórházi részlegbe. A lélegeztetőkészüléket – és Foytie-t – nyilván fokozottabb ellenőrzés alatt kellett tartani, és Larch doktor átvitette az egész hóbelevancot a műtő melletti különszobába, ahol Edina nővér és Angela nővér jobban szemmel tarthatta.

Csak miután szerzett némi tapasztalatot dilatációból és kürettázsból, tudta meg Homer Wells, hogy Foytie Stone igazában mire hasonlított: úgy nézett ki, mint egy magzat – Foytie Stone úgy festett, akár egy sétáló, beszélő magzatcsíra. Ettől tűnt olyan különösnek, hogy a bőrén csaknem át lehetett látni, hogy az alakja mintha behorpadt volna; ettől tetszett olyan rendkívül sebezhetőnek. Úgy nézett ki, mint aki még nem él, fejlődésének olyan szakaszában van, amelyet anyja méhében kellene kitöltenie. Larch doktor elmagyarázta Homernak, hogy Foytie koraszülöttként jött a világra, és hogy sose fejlődött ki teljesen a tüdeje. Homer nem tudta elképzelni, hogy ez mit jelent, amíg nem kellett szembesülnie a fogamzástermékek eltávolításának szokásos művelete közben a felismerhető részekkel.

– Figyelsz, Homer? – kérdezte Wilbur Larch a műtét befejeztével.

– Igen – felelte Homer Wells.

– Nem mondom, hogy helyes dolog ez, érted? Azt mondom, hogy a nő dönt – ebben mindig a nőnek kell döntenie. A nőnek jogában áll dönteni, érted? – kérdezte Larch.

– Persze – felelte Homer Wells.

Ha nem bírt aludni, Foytie Stone járt az eszében. Amikor átment a műtő melletti különszobába, nem hallatszott a lélegeztetősátor. Mozdulatlanul állt és hallgatott: Foytie-t eladdig mindig megtalálta a hangja után – a tüdeje, a vízikerék és a ventilátor hangja után –, de a most hallott csönd sokkal inkább elborzasztotta, mint a tetőre zuhant kígyó robaja, amikor Farby az ujját szopogatta.

Szegény Farbyka, gondolta. Már úgy figyel a Jane Eyre olvasásakor, mintha a saját élettörténetét hallgatná, és most már nem is mond neki semmi mást, csak amivel emlékezteti ígéretére. („Nem mész el innen énelőttem, emlékszel? Megígérted.”)

– Hol van? – kérdezte Homer Wells Larch doktortól. – Hol van Foytie? Larch doktor az írógép mellett ült Angela nővér irodájában, ahol minden éjjel sokáig dolgozott.

– Azon gondolkodtam, hogyan mondjam meg neked – felelte Larch.

– A Doktor úr az inasának mondott, igaz? – kérdezte Homer. – Ha az vagyok, akkor mondja meg. Ha tanít, akkor nem hagyhat ki semmit, ugye?

– Persze hogy nem – válaszolta egyetértőn Larch doktor. Hogy megváltozott ez a fiú! Hogy lehetne jelölni az idő múlását egy árvaházban? Miért nem vette észre Wilbur Larch, hogy Homer Wellsnek meg kellene borotválkoznia? Miért nem tanította meg borotválkozni? Ha egyvalamiért felelek, akkor mindenért én felelek, figyelmeztette magát Larch.

– Foytie-nak nem volt elég erős a tüdeje – mondta Larch doktor. – Sose fejlődött ki eléggé. Az általam ismert összes légzőszervi megbetegedés veszélyt jelentett rá.

Homer Wells elengedte a füle mellett. Sajnálta, hogy Foytie látta a képet. Homer felnőtté válása feltartóztathatatlanná lett: elkezdte magamagának felróni a dolgokat. Az a fénykép felkavarta Foytie Stone-t; sem Homer, sem Larch doktor nem tehetett semmit a tüdejéért, de a fotóra, arra semmi szükség nem volt.

– Mit mond majd a Doktor úr a kicsiknek? – kérdezte Homer. Wilbur Larch Homerra pillantott: Úristen, hogy szerette a fiút! Alig bírt megszólalni a büszkeségtől. Homer iránti szeretete sokszor az éterhez hasonlatos kábulatba vitte.

– Szerinted mit mondjak, Homer? – kérdezte Larch doktor.

Ez volt Homer életének első felnőtt döntése. Alaposan meghányta-vetette magában a dolgot. Ekkor, kilencszázharmincvalahányban Homer a tizenhatodik évében járt. Éppen elkezdte az orvostudomány alapjainak elsajátítását; azokban az években a hasonló korú süvölvények az autóvezetéssel ismerkedtek. Homer csak jóval később tanult meg autót vezetni; Wilbur Larch pedig sose szerzett jogosítványt.

– Szerintem – szólalt meg Homer Wells – mondja a Doktor úr azt, amit szokott. Mondja nekik azt, hogy Foytie-t örökbe fogadták.

Wilbur Larch jól megnézte Homert. A St. Cloud’s rövid történetében később így írt: „Hogy rühellem az apaságot! Az érzéseket, amiket táplál bennem: megfosztja az embert a tárgyilagosságától, pártatlanságától, tisztességtudatától. Attól félek, hogy Homer Wellsszel átugrattam a gyerekkorát – attól félek, teljesen átugrotta a gyerekkort! Csakhogy számos árva könnyebbnek gondolja, ha villámgyorsan felnő, semhogy elmerüljön a kiszolgáltatottságot jelentő gyermeki lét örömeiben és viszontagságaiban. Vajon rosszul tettem, hogy segítettem Homer Wellsnek átugrania a gyerekkorát? A fene rágja meg az apai érzések zűrzavarát! Az, hogy valaki szülőként szeret valakit, olyan felleget bocsáthat látására, hogy sose különböztetheti meg a tisztességes magatartást a tisztességtelentől.” Amikor ezt a sort leírta, Wilbur Larch tekintete a fotográfusműtermében előállított felhőre meredt, mely oly hamis keretet vont Ryboltné lányának és a pónilónak a fényképe köré, hogy a következő bekezdésében mindjárt a „fellegekről” értekezett. (A szörnyű maine-i időjárásról; a St. Cloud’s-i fellegekről és így tovább.)

Amikor Homer Wells fölvetette Larch doktornak, hogy mondja a kicsiknek, hogy Foytie-t örökbe fogadták, tudta, hogy Homernak igaza van: ezt a döntést nem homályosította el semmilyen felleg. Másnap este Wilbur Larch megfogadta fiatal inasa tanácsát. Talán amiért hazudott, megfeledkezett bevett szokásáról. Ahelyett, hogy először megtette volna Foytie Stone-nal kapcsolatos bejelentését, elmondta szokásos áldását: alaposan összezagyválta az egészet.

– Jó éjszakát nektek, Maine hercegei és Új-Anglia királyai! – szólította meg őket a sötétben. Akkor eszébe jutott, hogy mit kellene mondania. – Jaj! – csúszott ki a száján, mégpedig olyan ijedt hangon, hogy az egyik árva ijedtében felugrott az ágyában.

– Mi baj? – kiáltotta Sunny Hold, aki mindig hányt, nem csak akkor, amikor az orra alá dugták annak a nőnek képét, akiről azt hitte, hogy egy póniló belét falja.

– Nincsen semmi baj! – mondta a Doktor úr derűsen, de a fiúk szobáját valósággal megszállta a szorongás. Ebben a feszültségben próbálta elmondani a megszokott szöveget a megszokhatatlanról. – Örüljünk, hogy Foytie Stone megtalálta – kezdte a doktor. Homer most értette meg a mondást: a kés is megáll a levegőben. – Örüljünk, hogy Foytie Stone talált magának családot – folytatta Larch doktor. – Jó éjszakát, Foytie!

– Jó éjszakát, Foytie! – mondta valaki. De Homer Wells hallotta a levegőben, hogy valakinek elakad a szava. Felborult a rend, és ez gyanakvást ültetett mindenkibe.

– Jó éjszakát, Foytie Stone! – mondta Homer Wells tekintélyt parancsolón, és a kicsik közül néhányan utánamondták:

– Jó éjszakát, Foytie!

– Jó éjszakát, Foytie Stone!

Homer Wells most értette meg azt is, hogy mire mondják azt, hogy a csönd is lehet fülsiketítő. Miután a Doktor úr kiment, először a kis Sunny Hold szólalt meg.

– Homer? – kérdezte.

– Itt vagyok – mondta Homer Wells a sötétben.

– Hogyhogy Foytie Stone-t örökbe fogadták? – kérdezte Sunny Hold.

– Ki tenne ilyet? – tódította a kis Wilbur Walsh.

– Akinek jobb gépe van – mondta Homer Wells. – Akinek jobb lélegeztetőgépe van, mint amit a Doktor úr tudott építeni Foytie-nak. Olyan család, amelyik mindent tud a lélegeztetőkről. Az a családi vállalkozás – tette hozzá. – Lélegeztetőket gyártanak.

– Mázlista! – mondta valaki csodálkozó hangon.

Homer onnan tudta, hogy meggyőzte a fiúkat, hogy Sunny Hold megszólalt:

– Jó éjszakát, Foytie!

Homer Wells, aki noha még nem töltötte be a tizenhatodik életévét, de már sebészinasként serénykedett és hétpróbás álmatlanságban szenvedőnek számított, lesétált a folyóra, amely St. Cloud’s történelmének megannyi diribdarabját elsodorta már. A folyó harsány zúgása megnyugtatóan hatott rá, valamelyest megnyugtatóbban, mint a mostani éjjelen a hálóterem csöndje. Ott állt a parton, ahol az egykori fűrésztelepi munkások szállójának tornáca benyúlt a víz fölé, ahonnan az égből a sebesen úszó kígyóra lecsapó héját nézte.

Ha Wilbur Larch látja, talán aggodalmaskodik amiatt, hogy Homer Wells túlságosan korán búcsúztatja gyermekkorát. Csakhogy Larch doktort már elnyomta az éter. Homer Wellsnek nem adatott ilyen segítség.

– Jó éjszakát, Foytie Stone – mondta Homer a folyónak. A maine-i erdő rá se rántott, de Homer Wells ragaszkodott hozzá, hogy hallassa a hangját. – Jó éjszakát, Foytie! – kiáltotta teli torokból. Majd még hangosabban: – Jó éjszakát, Foytie! – ordítozta és ordítozta – a felnőtt fiú, akinek sírásáról egykoron legendák keringtek Three Mile Fallsban.

– Jó éjszakát, Foytie Stone!