IV.
AZ IFJÚ WELLS DOKTOR

„A világ más tájain – írta Wilbur Larch – van úgynevezett »társadalom«. Itt, a fellegek közt ellenben nincsen társadalom, nincsenek választási lehetőségek, az ember nemigen latolgat a dolgok közt, holott ez a társadalmi élet velejárója, itt minden sokkal egyszerűbb, mert a választási lehetőségek feketék vagy fehérek, vagy pedig föl se merülnek. Csakhogy a választási lehetőségek hiánya miatt az árva kétségbeesetten szembesülni akar a társadalommal – bármilyen társadalommal, és annál jobb, minél több ármány cifrázza, minél több pletykálkodás bolygatja azt a társadalmat. Az árva, ha teheti, menten beleveti magát a társadalmi életbe – akár a vidra a vízbe.”

A „választási lehetőségekkel” kapcsolatban Wilbur Larch azon töprengett, hogy Homer Wells nem kapott választási lehetőséget sem inassága, sem pedig Farby tekintetében. Ő és Farby arra volt kárhoztatva, hogy egymás párjává legyenek, mert nem volt senki más, akivel párosulhattak volna. A társadalomban számított volna, hogy illenek-e egymáshoz vagy sem; viszont St. Cloud’sban nem osztott, nem szorzott, hogy nem illettek egymáshoz. S minthogy Homer hamar kimerítette a St. Cloud’s-i tanítók minden, lehangoló tudományát, mi más tanulnivalót kereshetett volna, ha nem a sebészetet? Pontosabban szólva a szülészetet. És ami még egyszerűbbnek bizonyult Larch doktor számára: a dilatációt és kürettázst.

Jegyzeteit Homer Wells Larch doktor egyik régi, medikus korából megmaradt füzetébe írta: Larch annak idején görcsösen, kis betűkkel írt, csak a legszükségesebbeket jegyezte le – bőven maradt hely a füzetben. Larch véleménye szerint semmi szükség nem volt arra, hogy Homernak saját füzete legyen. Wilbur Larchnak csupán szempillantást kellett vetnie közvetlen környezetére, hogy lássa, milyen árat kell fizetni a papírért. A fák eltűntek, ellenben maradt a sok árva – mindezt papírért.

A „Dilatáció és kürettázs” címszó^[17] alatt Homer ezt írta: „A legmegfelelőbb, ha a nő »kőmetsző helyzetben« fekszik, lába kengyelbe szorítva.” Larch doktor eljárásmódja szerint le is kell borotválni.

„A SZEMÉREM környékét FERTŐTLENÍTŐOLDATTAL készítjük elő – írta Homer Wells; sok mindent írt nagybetűvel, ami mondatvégeket vagy kulcsszavakat ismétlő szokásából fakadt. – A MÉH (uterus) vizsgálatával megbecsüljük a méretét. Egyik kezünket a HASFALRA helyezzük, a másik kéz két v. három ujját bevezetjük a HÜVELYBE (vagina). Behelyezzük a hüvelybe a kacsacsőrhöz hasonló LAPOCOT (hüvelytükör), mely láthatóvá teszi a MÉHNYAKAT (cervix). (A MÉHNYAK – jegyezte le zárójelben, mintha emlékeztetni akarná magát – a MÉH alsó, hengerded harmada.) A MÉHNYAK közepén lévő üreget MÉHSZÁJNAK nevezzük. Olyan, mint egy piros mentőöv. TERHESSÉG esetén a MÉHNYAK duzzadt és csillog.

A NYAKCSATORNÁT fokozatosan vastagodó FÉMESZKÖZÖK sorozatával kitágítjuk, hogy beférjen a PETEFOGÓ. E csipesszel az orvos megragadja a MÉH tartalmát. Amit tud, kihúz.”

Ezen vért és nyálkát kellett érteni (ahogy Homer is értette).

„Ezután a MÉHFALAT – jegyezte le Homer – KÜRETKANÁLLAL tisztára kaparjuk. Tisztaságára reszelő hangjából következtethetünk.”

Jegyzetfüzetbe mindössze ennyi került a „dilatáció és kürettázs” elnevezésű módszerről. Az eljárással kapcsolatban, amolyan lábjegyzetképpen, Homer hozzátette: „A MÉH, melyet az irodalom is taglal, a nemi szerveknek ama részét képezi, amelybe a MEGTERMÉKENYÍTETT PETESEJT beágyazódik.” A füzetlap margójára Homer odakörmölt egy számot – Gray Emberbonctanának azt a lapszámát, ahol a kitűnő rajzokat és leírásokat tartalmazó, „A női ivarszervek élet- és bonctana” című fejezet kezdődik.

A negyvenes évekre Homer Wells (még huszadik évét sem töltötte be ekkor) számtalan szülésnél bábáskodott, és negyedannyi terhességmegszakításnál asszisztált; több gyermeket maga segített világra jönni Larch doktor jelenlétében, de Larch sose engedte, hogy abortuszt végezzen. Larch is, Homer is tisztában volt vele, hogy Homer teljességgel felkészült egy dilatáció és kürettázs végrehajtására, de Larch úgy vélte, Homernak ki kell járnia az orvosi egyetemet – valóságos orvosi egyetemet –, szigorlatoznia kell, mielőtt maga vállalkozhatnék a műtétre. Nem mintha bonyolult lett volna a beavatkozás, de Larch arra az álláspontra helyezkedett, hogy ebben a dologban Homernak kell döntenie. Ezen azt értette, Homernak valamennyire meg kell ismernie a társadalmat ahhoz, hogy önállóan dönthessen arról, vajon kaparjon-e méhet vagy sem.

Larch doktor tehát elkezdett támogatót keresni Homer Wells számára. Keríteni akart valakit, aki kollégiumba járatja a fiatalembert, nemcsak azért, hogy utána felvételt nyerhessen az orvosi egyetemre, hanem hogy megismerje a St. Cloud’son túl elterülő világot.

Wilbur Larchnak igen sok fejtörést okozott, hogy mi módon lehetne közzétenni egy ilyen támogatót kereső hirdetést. Kérdezze meg a Kicsi Vándorok Új-Angliai Otthonában dolgozó kollégáját és levelezőtársát, hogy használhatja-e a címlistájukat?

SZAKKÉPZETT BÁBA ÉS MINŐSÍTETT ABORTŐR KOLLÉGIUMI ÉS ORVOSEGYETEMI TANULMÁNYAIHOZ TÁMOGATÓT KERES!

Hol az a társadalom, amelybe Homer Wells beilleszkedhetnék?, tűnődött Wilbur Larch.

Larch tudta, hogy mindenekelőtt Farby kezei közül kell kiszabadítania inasát. A kettejük együttléte mélységes mélabúval töltötte el Larchot! A két fiatal olyan volt, akár egy kiégett házaspár. Mindaz a nemi feszültség, amit dühödt szerelmük kezdetén Farbynak szítania sikerült, a múltba veszett. Ha egyáltalán szeretkeztek is, csak ritkán és szenvedély nélkül tették. Egy asztalnál ettek, szótlanul, az egész leány- és fiúszárny szeme láttára együtt tanulmányozták Gray Emberbonctanát, mintha térkép volna, melynek segítségével megtalálják a St. Cloud’sból kivezető utat.

Farby már nem is szökött meg többé. Larch doktornak úgy tűnt, hogy valami szótlan, örömtelen szerződés köti egymáshoz a két fiatalt. Egymás iránt tanúsított mogorvaságuk Larch doktort Ryboltné lányára emlékeztette, akinek immár egy örökkévalóságot kellett eltöltenie egy póniló fütykösével a szájában. Farby és Homer nem kapott hajba, nem veszett össze; Farby mintha felhagyott volna a hangos szóval. Ha egyáltalán összefeküdtek, Larch mérget vett volna rá, csak hébe-korba, merő unalomból vetemedtek rá.

Larch még munkát is szerzett Farbynak, egy Three Mile Falls-i jómódú öregasszony vette föl bentlakó háztartási alkalmazottnak. Meglehet, a zsémbes vénasszony mindenkiben talált volna makulát, de Farbyban különösen sokat vélt fölfedezni, s panaszkodott is miatta eleget – „érzéketlennek” mondta a lányt, hogy beszélgetéskor harapófogóval kell kiszedni a szájából a szót, hogy amikor például a fürdőkádnál kell ki és besegítenie őt, akkor a leányzó „hihetetlenül durván” viselte magát. Ebben Larch doktor nemigen kételkedett, és maga Farby is panaszkodott, azt mondta, jobban szeret St. Cloud’sban lakni, hogy olyan munkát szeretne, ahova naponta elmehet és visszajöhet.

– Minden este haza akarok jönni – mondta Grogannénak és Larch doktornak. Haza?, tűnődött Larch.

Benn a faluban lett volna valami munka, de ahhoz jogosítvány kellett. S noha a Doktor úr szerzett a faluból egy ifjú autóvezetés-oktatót, Farby vezetési stílusa majd szívszélhűdést hozott a fiatalemberre, és csak harmadszori nekifutásra ment át a vizsgán. Később ezt az állást is elvesztette – szerszámokat és alkatrészeket szállított egy építési vállalkozónak. Nem tudott elszámolni a kilométeróra tanúsága szerint megtett kétszáz mérföldnyi többletúttal.

– Elhajtottam ide-oda. Untam magam – mondta vállat vonva a Doktor úrnak. – Meg volt egy pasi, akihez be-benéztem pár napon át.

Larch kutyául érezte magát amiatt, hogy az immár majdnem húszéves Farbyt nem lehet sem alkalmazni, sem örökbe fogadni; Homer közelsége nélkül a lány moccanni sem tudott, jóllehet napok teltek el úgy, hogy egyetlen szót sem váltottak – valójában heteken át a puszta jelenlétet leszámítva feltűnően semmilyen formában nem érintkeztek (már ha Farbyka jelenlétét lehet „puszta jelenlétnek” mondani). Farby mélységes mélakórt ragasztott Wilbur Larchra, Homer Wellsre pedig még mélyebbet – legalábbis így vélte az orvos.

Wilbur Larch szerette Homer Wellst – soha senkit nem szeretett úgy, mint ezt a legényt, és el nem tudta képzelni, mi módon bírhatná ki nélküle St. Cloud’sban az életet, ugyanakkor nem volt kétsége afelől, hogy a fiúnak valóban meg kell ismernie a társadalmat, ha egyáltalán a saját életét akarja élni. Larch arról álmodozott, hogy Homer kalandozik egyet a világban, és azután megtér St. Cloud’sba. De ki döntene így?, töprenkedett magában Wilbur Larch.

Maine-ben sok település volt, de olyan taszító egy se, mint St. Cloud’s.

Larch ledőlt a kezelőben, és szippantott egy kis étert. Felidézte magában Portland biztonságos révét; gondolatban kipipálta a Portlandtől keletre és nyugatra eső összes várost, és szájában megforgatta az ízes, maine-i neveket.

(Belégzés, kilégzés.) Wilbur Larch már-már érezte a városok ízét, párás zamatát: Kennebunk és Kennebunkport, Vassalborough, Nobleboro és Waldoboro, Wiscasset és West Bath, Damariscotta és Friendship, Penobscot Bay és Sagadahoc Bay, Yarmouth és Camden, Rockport és Arundel, Rumford és Biddeford és Livermore Falls.

Bylak-foktól keletre esik a turisták csapdája: Szívmart; s e martnak mondott, csinos kikötővároskától öt mérfölddel beljebb húzódik meg: Szívzátony. A Szívzátonyban a zátony abból adódott, hogy Szívmart amúgy csaknem tökéletes kikötőjének közepéből döglött bálnaként emelkedik ki egy lakatlan sziklazátony. A szívmartiak nem szívelik szigetük szemsértő látványát, s talán éppen ők maguk nevezték el e madárpotyogtatta és halhasfehér kőről a szomszédos, ugyancsak szemsértő községet Szívzátonynak. Dagálykor alig látszik a szikla, és csaknem laposan, enyhén megdőlve fekszik a vízben – innen a neve: Bálnatetemzátony. Valóságos zátony nincsen Szívzátonyban, de azért nincs okunk lefitymálni a települést: alig öt mérföld távolságban van a tengertől, melyet egynémely dombjáról látni is lehet, s a község nagy részében érezhető a tengeri szél frissessége.

Szívmart azonban lepipálja a többi várost. Midőn a martiak megszólták Szívzátonyt, nem csak arra utaltak, hogy a községnek mindössze két boltja van – a Sanborn áruház és a Titus vasudvar. A martiak alkalmasint inkább az Édesvíz-tavat és a ködös tóparton álló nyaralókat emlegették. Édesvíz-tóból nemigen lehetett inni, mert július közepére iszapos, moszatos, poshadt kacsaúsztató lett belőle, mindenesetre Szívzátony ezzel csalogatta magához a nyaralni vágyókat. Az Édesvíz-tó partjára nem messziről jönnek a nyaralók, mert hol Szívzátony más részein, hol pedig még rusztikusabb környezetben, mondjuk, Bylak-telken laknak. A táboroknak és nyaralóknak adott nevek törekvő vágyakozásra vallanak: Visszhangoz-lak, Buck utolsó lese (ez utóbbi falán agancsok sorjáznak); az egyik házat, melyhez móló is tartozott, Végtelen Hétvégének nevezték, egy másikra büszke negédességgel ezt a nevet írták: Édes Hármasban, és volt egy ház, amely – alighanem lakhatatlan gödörház lévén – az igen őszintén csengő Katlan-lak nevet kapta.

Az ezerkilencszáznegyvenes években az Édesvíz-tó már erősen elposványosodott, az ötvenes évekre azonban elviselhetetlenül elszaporodtak rajta a motorcsónakok és a vízisízők – a fenékről fölkavart nyákos zöld moszat folyvást rátekeredett a hajtócsavarokra, vagy ráakaszkodott az evezőlapátokra. Vitorlások rostokoltak az erdőktől mindig szélárnyékos tó holt-mozdulatlan tükrén, aminél tökéletesebb költőhelyre aligha lelhettek a szúnyogok; az idő múlásával a tónak egészségtelenül fényes színt adott a töméntelen mennyiségben elfolyt benzin és gyerekvizelet. Maine számos gyönyörű, érintetlen szépségű tóval büszkélkedhet, de ez nem tartozik közéjük. Az olykor idetévedő vadevezős, aki érintetlen természetre vágyik, rögtön távozik. A vadon szerelmesei, a megboldogult Kenterék bizonyára messzire elkerülték volna ezt a helyet. Az Édesvíz-tó vizéből aligha akart volna inni bárki is, amiről számtalan tréfa született, természetesen valamennyi Szívmartban, ahol a helyi folklór sarkalatos eleme volt, hogy leszólják szegény Szívzátonyt egyetlen, nyomorúságos vize miatt.

Szívzátonynak azonban nem minden része volt ilyen rút. Nyugodt, békés emberek lakták, akik gondosan gazdálkodtak a nyílt mezőkön, szarvasmarhatartásból és gyümölcskertészkedésből éltek. A negyvenes években a Tengernéző Almáskert, amely a Szívzátonyt Szívmarttal összekötő, Édesvíz út mentén terült el, még az elkényeztetett és kényes ízlésű szívmartiak mércéi szerint is bőséges és szépséges termést hozott évről évre. Jóllehet az almáskert Szívzátonyban volt, a gazdaság egészéből sugárzott a szívmartiság: macskakővel burkolt utak kötötték össze az épületeket, a kertészet területét rózsabokrok szegélyezték – akár Szívmart módosabb tengerpartjának udvarait –, az udvarháztól a medencéig s az almáskertig terjedő hatalmas pázsitot pedig ugyanaz a fontoskodó kertészcsapat nyírta s tartotta rendben, amely csaknem golfpályává lapította a szívmarti kerteket.

A Tengernéző Almáskert tulajdonosának még a neve, Wallace Worthington is szívmartiasan hangzott – értve ezen, hogy a zátonyiak másfajta neveket viseltek. Így igaz, mert Wallace Worthington is valójában New York államból származott; tőkéjét éppen az előtt menekítette az almába, hogy a többiekével együtt köddé vált volna, és ha nem is tudott mindent az almáról – elvégre ízig-vérig (de ruházatában biztosan) gazdálkodó ember volt –, a pénzhez valamelyest konyított, és felfogadta a megfelelő intézőt (aki valóban ismerte az almatermesztés minden fortélyát), hogy irányítsa a Tengernézőt.

Worthington a Martklub kuratóriumának állandó tagja volt, és egyedül az ő kurátorságát nem tették föl szavazásra – zátonyi létére egyedül ő volt klubtag. Mivel fél Zátony az ő birtokán kereste kenyerét, Wallace Worthingtont az a ritka megtiszteltetés érte, hogy mindkét településen megbecsülték.

Wilbur Larchnak Wallace Worthingtonról minden bizonnyal a Channing-Peabodyknál látott figurák egyike juthatott volna az eszébe, ahol élete második méhkaparását végezte – angyalcsinálás gazdagéknál, mint magában mondogatta volt. Homer Wells szemében Wallace Worthington föltehetőleg hús-vér új-angliai királynak tetszett volna.

Ahhoz azonban Szívzátonyban vagy Szívmartban kellett volna élnie az embernek – és persze alaposan elmerülnie eme települések társadalomtörténetében –, hogy tudja, Wallace Worthington felesége nem volt tetőtől talpig királyné, de hajszálra úgy festett és úgy is viselkedett. Igen ám, de a helyiek tudták, hogy Olive Worthington, habár tősgyökeres szívmartinak számított, a város rosszabbik végéről származott. Rettentő bonyolult dolog a társadalom: még Szívmartnak is volt alantas fele.

Olive Worthingtont eredetileg Alice Beannek hívták, és a bennfentesek tudni vélték, hogy a kagylószedő Bruce Bean leánya és a kútfúró Bucky Bean eszes húga – ez utóbbi minősítésből nem következik, hogy Bucky tökkelütött lett volna, mindenesetre az apjánál, Bruce-nál több sütnivalója volt. Kútfúrásból – Angela nővér apjának hivatásából, a Homer Wellsnek (kutak) nevet adó hivatásból – volt mit aprítania a levesbe: akár a keresetet, akár a fáradságot nézve, a kútfúrás a kagylószedést „kenterben verte”, ahogyan Maine-ben mondják.

Olive Worthington úgy nőtt fel, hogy közben kagylót árusítottak egy kisteherautó platójáról, ahonnan az olvadozó jégtömbökből csorgott alá a víz. Anyja, Maud, elég fukarul bánt a szavakkal; törött tükröt tartott a konyha egyik zsúfolt sarkában álló vágótőke mellett: a szépítkezés volt a mindene, és kozmetikai szerei olykor összekeveredtek a kagylókkal. Egy nagyobb kagylóhéjat használt hamutálcának. Egy-egy megtisztított kagyló fekete és reszelős bőre olykor rátapadt a pirosító üvegére. Amikor Maud tüdőrákban meghalt, Olive még csak gimnazista fruska volt, Alice Beanből úgy lett Worthington, hogy hozzáment Wallace Worthingtonhoz, és úgy lett Olive, hogy maga jelentette be ebbéli szándékát a szívmarti jegyző irodájában. Önkéntes, törvényes névváltoztatási űrlapot töltött ki – amiben semmi nehézséget nem talált, hiszen csupán két betűt kellett megváltoztatnia ahhoz, hogy az Alice-ból Olive legyen. A szívmartiak nem győztek élcelődni az Olive néven; olyan undorral forgatták nyelvükön a szót, mint amikor emészthetetlen ételdarabot löknek ki a szájukból. Sokan még most is Alice Beannek mondták, de szemtől szembe csak Bucky, a bátyja hívta Alice-nak. Annyi tiszteletet mindenki más megadott neki, hogy Olive-nak szólítsa, ha ez volt a kívánsága, és abban is mindenki egyetértett, hogy bár egy Worthingtonhoz ment feleségül és beházasodott az almába meg a vagyonba: alaposan bevásárolt Wallace-szel.

A vidám, játékos, jó kedélyű Wallace Worthington nagylelkű volt és kedves. Imádta Olive-ot, mindenestül – a szürke szemét, kékesszürkébe hajló hamvasszőke haját és a főiskolán eltanult brit kiejtését (amit gyakran utánoztak a Martklubban). A kútfúrás révén megtollasodó Bucky fedezte a brit kiejtés megszerzésének költségeit, ami nélkül az akkor még Alice névre hallgató, majdani Olive aligha csavarhatta volna el Wallace Worthington fejét. Meglehet, hálából tűrte, hogy Bucky arcátlanul Alice-nak szólítsa. Még azt is eltűrte, hogy Bucky rendszeresen megjelenjen a Tengernéző Almáskertben – csizmájával újra és újra behozva a házba azt a sáros-agyagos lucskot, amelyet csak a kútfúrók találhatnak meg a föld mélyén. Olive igyekezett rezzenéstelen arcot vágni, miközben bátyja a mocskos csizmájával körbecaplatta a szobákat, és „Alice babának” szólítgatta, ráadásul Bucky a nyári kánikulában ruhástul beleugrott a medencébe, csak a sártól és agyagtól tocsogó csizmáját hagyta a ragyogó vizű medence szélén. Bucky Bean olyan koszcsíkot hagyott maga után a medence falán, mint szurtos gyerek a kád szélén.

Jóllehet Olive Worthington meg tudta magát kímélni számos gyötrelemtől, legfőképpen a benne rejlő Alice Beantől, Wallace Worthingtonnal nagybaj volt. Habár férje valóban úriembernek mutatkozott, ragyogóan tudta ugratni a martklubi republikánusokat, sőt tisztességesen bánt a kertészeivel (saját költségén fizette egészségbiztosításukat azokban az időkben, amikor a mezőgazdasági munkások többnyire éhbéren tengődtek), habár valójában szeretetre méltó feltűnési viszketegségben szenvedett (a Tengernéző Almáskert összes személy- és tehergépkocsijára fölfestette nagy, piros almára kanyarított monogramját), habár számos kiváló tulajdonságnak örvendett, Wallace jószerével mindig részeg volt, és olyan gyerekes izgágaságról és nyughatatlanságról tett bizonyságot, hogy a zátonyiak és martiak egyhangúlag istencsapásnak ítélték, hogy valakinek egy fedél alatt kell élnie vele.

Wallace Worthington akkor is alaposan felöntött a garatra, amikor a Martklubban úgy eresztette lejjebb a teniszhálót (amit nem sikerült megigazítania), hogy svájci bicskája fűrészpengéjével levágott róla egy sort. Akkor is borközi állapotban volt, amikor ugyancsak a Martklubban dr. Darryrimple-t megütötte a guta, s ő belökte az öregurat a medence sekély felébe – hogy „felélessze”, mint utóbb mondta. Az öregúr nemcsak szélütést szenvedett, de kis híján meg is fulladt. A fölháborodott család nyomban megszüntette klubtagságát. Wallace akkor is részeg volt, amikor tulajdon almáskertjében Cadillacjével egyenesen belehajtott a húszhektós Hardie permetezőgépbe, amely azon nyomban őrá és osztrigafehér kabriójára zúdította a maró vegyszert – ki is ütött a combján, és kimarta a színt a kocsi skarlát huzatából. Akkor is pityókás volt, amikor mindenáron ő akarta vezetni a traktort – Ira Titcomb méhkasaival az utánfutón –, amely szállítmányt haladéktalanul kiborított az Édesvíz út és a Nap utca kereszteződésénél. (Ennek következtében a méhecskék alaposan összecsipkedték őt, Everett Bunkót, a feleségét, Dileyt és Diley kishúgát, Debra Pettyt, aki a baleset idején épp az almáskertben dolgozott.)

Mindazonáltal senki sem vonta kétségbe Wallace Worthington Olive iránti hűségét – csak a cinikusok mondták, hogy részegségében már fel se áll neki. Mindazonáltal egyszer mégiscsak sikerült fölállítania, mert nemzett egy fiat, aki valamikor a negyvenes években töltötte be a húszat. A legény az apjától örökölte a termetét, nyalkaságát és jó kedélyét, anyjától szürke szemét és voltaképpen barnásszőke haját (Olive szőke haja ekkor már őszbe hajlott), de még a főiskolán eltanult brit kiejtést is. Az ifjabbik Wallace Worthington kezdettől fogva túlságosan szemrevaló volt ahhoz, hogy Kis Wallace-nek szólítsák (a Wally becenevet kapta). Wallace Worthingtont Wally születésének napjától fogva mindenki Főnöknek hívta, még Olive is, sőt idővel Wally is.

Mindez azonban csak igen vázlatosan igazít el a szívmarti és a szívzátonyi társadalom útvesztőjében. Ha azonban akár csak ennyit is tudott volna, dr. Wilbur Larch talán igyekezett volna ezektől a településektől távol tartani Homer Wellst, féltvén a fiatalembert attól, hogy ott belebonyolódik valamibe. Mit tud egy árva a pletykáról vagy az osztálytársadalomról? Nevével azonban Szívmart is, Szívzátony is megnyerte Wilbur Larch tetszését – igaz, ehhez elkelt egy kis éter.

Ha Larch doktor kis időt eltölt az idősb Worthington társaságában, fölismerte volna, hogy a Főnökről széltében-hosszában terjesztett ítélet nem állja meg a helyét; persze a Főnök sokat ivott – az emberek, ha már isznak, sokat isznak. Csakhogy a Főnök nem részeg volt. Az Alzheimer-kór jellegzetes, klinikai tünetei mutatkoztak rajta, és Wilbur Larch fölállíthatta volna a tényleges kórképet: progresszív organikus psychosyndroma. Az Alzheimer-féle praesenilis dementia esetén középkorú betegeknél bekövetkezik az értelmi és emlékezőképességek romlása, a gyors öregedés, néhány év leforgása alatt ezek a tünetek fokozatosan súlyosabbá válnak, míg végül a beteg el nem halálozik. A nyughatatlanság, a túlfűtöttség, a hibás ítéletalkotás ugyancsak a betegség jellemzői közé tartoznak. De a szívmartiak nem tudták megkülönböztetni az Alzheimer-kórt a részegségtől: csak halálosan biztosak voltak benne, hogy átlátnak Worthingtonékon.

Olive Worthington esetében is tévedtek. Megdolgozott ő a nevéért. Meglehet, kétségbeesetten akart kiszabadulni a kagylólétből, de tudta, hogy mit jelent a munka; annak idején látta, milyen gyorsan megolvad a jég a kagylós platón, hogy milyen rövid ideig tarthatók hidegen a kagylók. Tudta, mitől döglik a légy. Azonnal átlátta, hogy ha Wallace Worthington valamennyire ért is a pénzhez, az almáról lila gőz sistereg a fejében, ezért Olive nyomban átvette a parancsnokságot. Megtudakolta, kik a hozzáértő intézők, megemelte a bérüket, a többinek kitette a szűrét, és új, fiatalabb, megbízhatóbb kertészcsapatot verbuvált. Akivel meg volt elégedve, annak almás pitét sütött, és az asszonyoknak megtanította a receptet. Pizzasütő kemencét építtetett az almacsarnokban, és hamarosan negyvennyolc tésztát tudott egy sütéssel készíteni, ami a szüreti almavásáron plusz pénzt hozott a konyhára – korábban csak almalevet és almalekvárt mértek. Azonkívül Ira Titcomb összetört méhkaptáraiért a kelleténél nagyobb kártérítést fizetett, és nemsokára almavirágmézzel is piacolt. Beiratkozott az egyetemre, és megtanult mindent a keresztbeporzástól kezdve egészen az új gyümölcsös telepítéséig. A végén többet tudott az egerészésről, a sarjaztatásról, a ritkításról és az új vegyszerekről, mint az intézők, akik idővel tőle tanultak.^[18]

Olive gyakran idézte föl magában, ahogy anyja, Maud megbabonázottan ül a kagylóhalmok közt önnön homályos tükörképe előtt. A hatalmas kagyló hamutálcáról a pernye átszállt a szépítőszerektől sárgásbarna vattacsomókra. Olive tudta, milyen életből tört ki, és a Tengernéző Almáskertben bőven megdolgozott a pénzért: kivette a hanyag Főnök kezéből a gazdaság irányítását, és példásan, eszesen igazgatta helyette.

Este a Martklubból hazafelé jövet mindig Olive vezetett, hagyta a Papát kidőlni az anyósülésen, majd odahaza cédulát tett Wally párnájára, hogy amikor hazajön, ne feledje fölsegíteni apját az ágyába. Wally mindig megtette ezt; valóságos földre szállt angyal volt ez a fiú. Amikor egy este Wally túlságosan sokat ivott ahhoz, hogy felvonszolhassa apját az emeletre, Olive Worthington nagyon megrótta fiát.

– Mindenben hasonlíthatsz apádra, ha megengedem, csak az ivás dolgában nem – közölte Wallyval. – Ha ebben is őt követed, búcsút mondhatsz ennek a gazdaságnak, és vele együtt minden fillérnek, amit az alma hozhat. Vagy azt hiszed, hogy az apád megakadályozhat abban, hogy megtegyem ezt veled?

Wally elnézte az apját, aki egész éjjel ott aludt a Cadillac permetfoltos utasülésén, és belátta, hogy a Főnök semmiféle akadályt se tud gördíteni az anyja elé.

– Nem, Mami – felelte Wally tisztelettudóan. Nemcsak azért, mert művelt ifjú lévén tudta, mi a tisztesség (taníthatott volna teniszt és illemtant a Martklubban, tanított is, mégpedig igen jól), hanem azért is, mert tudta, hogy az anyja nem a készbe házasodott be, legfeljebb valamennyi befektetni való tőkébe. Az anyja végezte a munka dandárját – amit Wilbur Larch nagyra értékelt volna.

Ebben csak az volt a szomorú, hogy Olive is rosszul ítélte meg a Főnököt, aki csak érintőlegesen esett áldozatául az alkoholizmusnak, de annál inkább az Alzheimer-kórnak.

Az emberről sok mindent megorront a körülötte élő társadalom, ugyanakkor elsiklik sok minden felett. A Főnök fölötte meghökkent állapotának újabb romlásán, amit ő is az ital ördögének rótt föl. Amikor azonban kevesebbet ivott, de mégsem emlékezett rá, hogy mit tett vagy mondott az előző este, amikor mégsem enyhült a hirtelen felgyorsult öregedése, amikor mégis hol belekapott, hol odahagyta tennivalóit, az egyik helyen felejtve kabátját, a másikon a kalapját, az elveszett kabátban pedig a kocsikulcsot; nos, amikor kevesebbet ivott, de mégis úgy viselkedett, mint akinek forgószél száguld a fejében, akkor nagyon nekibúsult, s ismét az italba fojtotta bánatát. Végül egyaránt áldozatául esett az alkoholnak és az Alzheimer-kórnak: részegségében hol vidám volt, hol megmagyarázhatatlanul megváltozott a hangulata. Egy jobb, tájékozottabb világban betegként bántak volna vele, hiszen valójában az is volt.

Szívmart és Szívzátony abban az egyben erősen hasonlított St. Cloud’s-ra, hogy Worthington papát ugyanúgy nem lehetett megszabadítani nyavalyájától, amiképpen szegény Foytie Stone-t sem a maga bajától.

Homer Wells a harmincas években kezdte tanulmányozni Gray Emberbonctanát. Mindjárt az elején, a csonttannál, az oszteológiánál látott hozzá. Az egyes csontokat külön-külön átvette. A negyvenes években már harmadszor ment végig Gray Emberbonctanán. Néha Farbyval közösen tanult. Farby olykor hagyta, hogy figyelme elkalandozzék, de az idegrendszer összetettsége bevallottan felcsigázta az érdeklődését, különösen a XII. vagy hypoglossus, azaz a nyelv mozgását szabályozó motoros ideg leírása nyerte meg a tetszését.

Mi az, hogy motoros ideg? – kérdezte Farby, nyelvét kidugva. Homer megpróbálkozott a magyarázattal, de fáradt volt. Már hatodszorra olvasta végig a Copperfield Dávidot, hetedszerre a Szép reményeket és negyedszerre a Jane Eyre-t. Az előző este azt a részt olvasta föl az utóbbiból, amelytől Farbynak összerándult az arcizma – ez meg Homert bosszantotta fel.

Ez a tizenkettedik fejezet elején van, amikor Jane éles szemmel megállapítja: „Könnyű azt mondani, hogy érjük be a nyugalommal. Az embernek mozgalmasság kell. S ha nincs, teremt magának.”

– Ne feledd, Napsugár – akasztotta meg Farby Homert a felolvasásban –, ne feledd, hogy amíg maradok, te is maradsz. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!

De Homer torkig volt azzal, hogy Farby felbosszantja. Megismételte a két mondatot, mintha személyes fenyegetését adná át.

– „Könnyű azt mondani, hogy érjük be a nyugalommal. Az embernek mozgalmasság kell. S ha nincs, teremt magának.” – Groganné meg is ütközött Homer vészjósló hangján.

A két mondatot lemásolta egy papírlapra, majdnem olyan gondos és apró betűs kézírással, mint Larch doktoré, azután Angela nővér irodájában alig néhány melléütéssel lepötyögte az írógépen. És amikor Wilbur Larch éppen „ledőlt” a kezelőben, Homer odalopakodott a kimerült szenthez, és rátette föl-le járó mellkasára a papírlapot, rajta a Jane Eyre-ből vett idézettel. Larch doktor nem látott fenyegetést az idézet valóságos tartalmában, de valamiféle általános balsejtelem lett úrrá rajta: a fiú olyannyira tisztában volt titkos szenvedélyével, hogy észrevétlenül meg tudta közelíteni az ágyát. Vagy talán a szokásosnál is többet használok a szerből mostanában?

Vajon Homer azzal is üzenni akart valamit, hogy az éteres tölcsért tette nehezékül a Jane Eyre-idézetre, hogy ne hulljon le a melléről?

„A történelmet a legapróbb, gyakran észre sem vett hibák alkotják” – írta Larch doktor.

Ezzel, meglehet, arra is utalt, hogy valaki aposztrófot szúrt be az eredeti St. Cloud’sba. De ugyancsak kiválóan példázza Wilbur Larch gondolatát a szívnek mind a Szívmart, mind pedig a Szívzátony névben való szereplése, amihez igen hasonló melléfogás – melléütés – tette örökössé a Farby nevet a Barby helyett. Ama felfedező, aki elsőnek megpillantotta a szívmarti kies kikötőt – bizonyos Reginald Sieve nevű tengerész –, alapította Szívzátony települését is, hogy erdőirtás után megművelje a földet. A korszak, de a Reginald Sieve halálát követő korszakok általános írástudatlansága folytán senki sem tudta megmondani a különbséget a sieve és a szív szó között, minthogy a kettőt egyformán ejtették, leírni viszont nemigen írták. Az első szívmartiaknak és szívzátonyiaknak valószínűleg fogalmuk sem volt arról, hogy Reginald Sieve felmenői egy igen fontos szerszámról kapták a nevüket (a sieve ugyanis rostát jelent), és ezért teljes lelki nyugalommal nevezték el lakóhelyüket a közismert szerv után.

„Üreges, kúp alakú izomszerv – tudta Homer Wells betéve a Gray Emberbonctanában olvasott meghatározást –, melyet a SZÍVBUROK (pericardium) vesz körül.” A negyvenes évekre Homer már alaposan megvizsgálta mindhárom tetem szívét, amelyet Larch doktor szerzett neki (mindhárom hulla jócskán túlélte a bonctani vizsgálatokra még alkalmas kétéves időtartamot).

Mindhárom holttest nőnemű volt: Larch doktor nem sokra ment volna – a szülészeti és a rokon eljárások oktatásával –, ha tanítványa, Homer Wells hímnemű tetemeket boncol. Ugyancsak nem kis bajjal járt a tetemek beszerzése (egyszer egyet jég helyett vízben szállítottak, egy másikon túl kellett adni, mert a felhasznált balzsam egyszerűen elfáradt vagy eleve gyenge volt). Homer pontosan emlékezett mindhárom holttestre. Csak a harmadik boncolásra fejlődött ki benne annyi humorérzék, hogy nevet adjon a hullának; így kapta a Klára nevet Copperfield Dávid nyúlszívű anyja után – ama szegény, gyönge asszony után, aki hagyta, hogy ő maga és Dávid fölött a Mr. Murderstone nevű szörny basáskodjék.

– Nevezd inkább Jane-nek – tanácsolta Homernak Farby, aki hol viszolygott Jane-től, hol pedig teljesen azonosult vele.

– Ennyi erővel nevezhettem volna Farbykának is – válaszolta Homer, de Farby nem állt elöl, amikor a humorérzéket osztogatták, ám annál inkább lelte örömét mások ugratásában.

A kettes számú tetemen Homer megfelelő gyakorlatra tett szert ahhoz, hogy végrehajthassa első császármetszését. Műtét közben olyannyira figyelte a kezeit Larch doktor, hogy Homer már nem is érezte a sajátjának azokat – határozott, célirányos mozdulataikat látva biztosra vette, hogy a Doktor úr felfedezte a módját, hogyan irányítsa az elméjét, és így tökéletes, a szükségesnél semmivel sem nagyobb metszés készüljön (egyáltalán, kéz se kelljen hozzá).

A vasútállomáson, a majdan Klárának nevezendő tetem fölött kirobbant perpatvar nyomán szerezte Homer Wells első közvetlen tapasztalatát az eclampsiáról – azaz a gyermekágyi görcsrohamról, amint Larch idejében a dél-bostoni Szülőotthonban mondták. Miközben Larch doktor az állomáson szóváltásba keveredett az állomásfőnökkel a szerencsétlen Kláráról kitöltendő szállítólevél miatt, Homer Wells a St. Cloud’s-i Árvaházban a kettes számú tetemen igyekezett azonosítani a pajzsmirigy alsó visszerét. S bár nem tudott róla, átmeneti eltévedésére mentségül felhozhatta volna a kettes számú tetem agyonhasznált voltát, és hogy számos testrész a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Már éppen készült felütni Gray Emberbonctanát, amikor Edina nővér nagy sikítozva berontott (mint mindig, amikor Homert a kettes számú tetemmel látta, akárha Farbyval kapta volna rajta).

– Jaj, Homer! – kiáltotta, de elakadt benne a szó, csak a karjaival csapkodott, mint tyúk a szárnyával, míg végül a kezelő felé mutatott. Homer amilyen gyorsan csak tudott, odafutott, és egy nőt talált a földön fekve: a szeme mozdulatlanul fölfelé meredt, úgyhogy Homer Wells először a harmadik tetemnek hitte, melyet Larch doktor éppen igyekezett kiszabadítani az állomásfőnök fogságából. Hanem akkor a nő megmozdult, Homer Wells pedig mindjárt tudta, a beteg könnyűszerrel tetemmé válhat. A görcsroham arcrángatózással kezdődött, de hamarosan átterjedt a test minden izmára. A nő korábban piros arca most csillogó kékesfekete lett, a sarkát pedig olyan erővel verte a padlóba, hogy mindkét lábáról elszállt a cipője – Homer nyomban észrevette a nő óriásira dagadt bokáit. Állkapcsa összeszorult, szájából vérrel keveredett, habos nyál csorgott, minthogy ráharapott a nyelvére – ez még mindig jobb, mint ha lenyelte volna. A tüdeje keményen fújtatott, s olyan permetet lövellt ki a száján, mint aminőt Homer utoljára akkor látott, amikor Kenteréket sodorta el a víz.

– Eclampsia^[19] – mondta Edina nővérnek. A szó a görögből származik, mint annak idején a Doktor úr magyarázta Homernak, és a gyermekágyi görcsroham közben tapasztalható szikralátásra utal. Homer Wells tudta, a körültekintő terhesgondozás megelőzheti az eclampsia kialakulását. Könnyen fölismerhető tünetei: a vérnyomás növekedése, a vizeletben kimutatható fehérje, a kéz- és lábfej duzzadása, a fejfájás, a hányás és persze a folt- és szikralátás. Fekvőkúrával, diétával, csökkentett folyadékfogyasztással és hashajtással rendszerint gyógyítható, de ha nem, a szülés idő előtti megindítása csaknem mindig megszünteti a betegséget, és az újszülött elevenen jön világra.

Csakhogy a Larch doktor által kezelt nők nemigen jártak terhesgondozásra, ha egyáltalán volt fogalmuk róla. A mostani beteg még Larch doktor pacientúrájához képest is sürgősnek tűnt.

– A Doktor úr kiment a vasútállomásra – mondta nyugodtan Homer Edina nővérnek. – Küldjenek érte valakit. Angela nővérrel tessék itt maradni és nekem segíteni.

Ahogy fölemelték és átvitték a beteget a szülőszobára, Homer hozzáért a nő nedves, hideg bőréhez, amitől az egyes és kettes számú holttest jutott az eszébe (az utóbbi, mint magában megállapította, ottmaradt az asztalon a Homernak külön berendezett ideiglenes boncteremben, a konyha mellett). A tizenkilencedik században, mint Homer Wells megtanulta, egy orvos ezt a beteget éterrel elaltatta volna, majd méhnyaktágítással megindította volna a szülést – ez a módszer rendszerint a beteg halálához vezetett.

A dél-bostoni Szülőotthonban Wilbur Larch megtanulta, hogy ilyenkor digitálisszal meg kell erősíteni a szívizmokat, ami segít megakadályozni a tüdő elvizenyősödését. Homer meghallgatta a nő erőtlen légzését, és az a gyanúja támadt, hogy már akkor is késő lenne, ha pontosan fel tudná idézni az eljárást. Tudta, hogy az eclampsia konzervatív eljárásmódot kíván: ha idő előtt kell megindítania a szülést, akkor is ügyelnie kell rá, hogy a folyamatok a lehető legtermészetesebb módon menjenek végbe. Hanem akkor a nő felnyögött, a feje és a sarka egyszerre fölemelkedett a levegőbe, majd nagy puffanással lezuhant a műtőasztalra, a keze pedig önkéntelenül is megrándult, és arcul csapta Homert.

Homer tudta, hogy van eset, amikor egy nőnek elég egy görcsroham is, habár beszámoltak száz rohamot is túlélt betegről. Azt nem tudta Homer, hogy vajon most a nőnek a második vagy a kilencvenkilencedik rohamát nézi-e végig.

Amikor Edina nővér visszajött a szülőszobára Angela nővérrel, Homer szólt, hogy adjanak morfiumot^[20] a betegnek, ő maga pedig intravénásán magnézium-szulfátot fecskendezett be, hogy legalább ideiglenesen csökkentse a vérnyomást. A legutolsó és a Homer által feltételezett, soron következő roham közötti időben megkérte Edina nővért, hogy vegyen vizeletmintát a betegtől, Angela nővért pedig, hogy vizsgálja meg a mintát, talál-e benne fehérjére utaló jeleket. Megkérdezte a beteget, hogy hány rohama volt, de bár a nő tudott összefüggően beszélni és kérdésekre értelmesen válaszolni, megközelítőleg sem tudta meghatározni rohamainak számát. Jellemző módon magukra a rohamokra nem emlékezett, csak a kezdetükre és kimerítő utóhatásaikra. Úgy gondolta a kismama, hogy a nyolcadik hónapban jár.

A következő roham kitörésekor Homer enyhe éteres nyugtatással próbálkozott abban a reményben, hogy csökkentheti a görcs hevességét. A mostani roham azonban eltérő volt, a nő mozdulatai szemmel láthatóan lassultak, de ugyanakkor felerősödtek. Homer keresztbe feküdt a nő mellkasán, de a beteg teste hirtelenében összerándult, és lelökte őt az asztalról. A következő szünetben Homer megvizsgálta az éteres nyugtatástól ellankadt nőt, s megállapította, hogy a méhnyak nem tágult ki, és nem indult meg a szülés. Fontolóra vette, hogy megindítja, de imádkozott, hogy ne neki kelljen ebben döntenie, és nem értette, a Doktor úr miért késik.

Egy erősen náthás árvát menesztettek az állomásra Larch doktorért; jött is vissza lóhalálában – két orra likából egy-egy hosszú takonycsík lógott le, az egyik, mint ostorszíj, a füléig kenődött. Annak idején a fiúcska a Condor Hay nevet kapta (természetesen Angela nővértől), és most szipogva adta elő, hogy a Doktor úr fölszállt a Three Mile Falls-i vonatra, hogy utolérje a hullát, amit az állomásfőnök eszelősségig vitt vallásos felháborodásában továbbküldött a következő állomásra. Az állomásfőnök egyszerűen nem vette át a holttestet. Larch az állomásfőnökét messze felülmúló dühében fölszállt a következő vonatra.

– Ajjaj – mondta Edina nővér.

Homer beadta a betegnek az első adag digitáliszt, majd időközönként a következőket, amíg az láthatólag nem hatott a szívverésére. A következő görcsös rohamra várva Homer megkérdezte a beteget, hogy vajon örökbe akarja-e adni a babát, vagy csupán azért jött St. Cloud’sba, mert ez volt a legközelebbi kórház – egyszóval igazán akarja a gyereket, vagy nem?

– Azt akarja mondani, hogy nem éli túl? – kérdezte a nő.

– Á, dehogy! – mondta Homer, s igyekezett pontosan úgy mosolyogni, ahogyan a Doktor úrtól elleste, habár magában arra gondolt, hogy a baba valószínűleg belehal, ha nem indítja meg a szülést tüstént, ha viszont a szülést sietteti, abba a kismama halhat bele.

A nő elmondta, hogy autóstoppal jött St. Cloud’sba, mert nincsen senkije, aki elhozta volna, a babát nem akarja megtartani, de azt szeretné, nagyon szeretné, hogy éljen.

– Persze – mondta Homer, mintha rajta állna a döntés.

– Olyan fiatalnak látszik a doktor úr – mondta a kismama. – Ugye nem halok meg?

– Persze hogy nem. Dehogy hal meg – felelte Homer Wells, megint Larch doktor mosolyát utánozva, ettől legalább idősebbnek tűnt.

Igen ám, de Larch doktor tizenkét óra múlva sem érkezett meg, és amikor a kismama a hetedik rohamában ívbe feszítette magát, Homer Wells már nem bírt visszaemlékezni a Doktor úr ama szavajárására, amely előhívta a biztató mosolyt.

Ránézett Angela nővérre, aki segített neki lefogni a kismamát, és ezt mondta:

– Megindítom a szülést. Megrepesztem a burkot.

– Biztos vagyok benne, Homer fiam, hogy tudod, mi a legjobb – mondta Angela nővér, de ő is csak sután tudta visszaadni Larch doktor bizalomgerjesztő mosolyát.

Újabb tizenkét óra múlva megindultak a tolófájások; Homer Wells nem bírta megjegyezni, hogy ez idő alatt hányszor gyötörte görcsös roham a szerencsétlen beteget. Időközben Homer már kezdett erősebben aggódni a Doktor úrért, mint magáért a kismamáért, és a félelmét, hogy a Doktor urat valami baj éri, el kellett fojtania magában, hogy odafigyeljen a dolgára.

Újabb tíz órával azután, hogy elkezdődtek a fájások, a kismama világra hozott egy egészséges, két kiló harmincdekás legényt. Az anya gyors felépülésnek indult – tulajdonképpen Homer erre számított. Roham nem kínozta többször, a vérnyomása helyreállt, fehérjét alig lehetett kimutatni a vizeletében.

Wilbur Larch, minekutána reggel elment az állomásra, hogy megszerezze a tetemet, melyet az állomásfőnök sem átvenni, sem kiadni nem volt hajlandó, este megmentvén a majdan Klárának nevezendő holttestet, fáradtan és diadalmasan visszatért St. Cloud’sba. Előtte azonban Three Mile Fallsig követte a tetemet, de az ottani állomásfőnök olyan rémületbe esett, hogy a holttest még csak le sem kerülhetett a vonatról, tovább kellett utaznia, Larch pedig maradt a nyomában a következő állomásig, azután a következő állomásig, mindig kihagyva egy vonatot. Klára senkinek sem kellett, csak a föld alatt akarta tudni mindenki, ilyesmiért azonban nem tartozik felelősséggel semmilyen állomásfőnök, s ezért nyilván nem vehette át a tetemet egy sem, ha azon nyomban nem jelentkezik érte valaki. Klára azonban nem temetésre várt. A balzsamolaj túlvilágiasan szotyogott, bőre kicserzettnek tűnt, földöntúli színekben tetszettek ki itt-ott az erei.

– Akármi légyen, vigyék innét – kiabálta a Three Mile Falls-i állomásfőnök.

Így mit volt mit tenni, Klára folytatta vándorútját Three Mile Fallsból Miseria Gore-ba, onnan Moxie Gore-ba, majd East Moxie-ba, és így tovább. Larch keményen összerúgta a port az állomásfőnökkel a Maine állambeli Harmonyban, ahol Klárának egy darabig rostokolnia kellett, de láttára a vasutasokat úgy kiverte a hideg verejték, hogy szegénynek ott sem volt maradása.

– Az az én tetemem! – üvöltötte Wilbur Larch. – Rajta van a nevem! A St. Cloud’s-i kórházamban gyakorló medikushallgatónak szánt taneszköz! Az én tulajdonomat képezi! – dörögte Larch. – Miért küldi a rossz irányba? Miért küldi tőlem elfelé?

– Idegyütt, nemde? – felelte az állomásfőnök. – St. Cloud’sban nem lett átvéve, úgy látom.

– A St. Cloud’s-i állomásfőnöknek elment az esze, illetve sose volt? – ordította Larch, s egy kicsit ágaskodott, felszökkent, amitől úgy tetszett, neki sincs ki mind a négy kereke.

– Talán igen, talán nem – mondta Harmonyban az állomásfőnök. – Én csak áztat tudom, hogy a tetem idegyütt, én meg továbbkűttem.

– Az Isten szerelmére, nincs vele kísértet! – mondta Larch siránkozva.

– Nem mondtam, hogy volt – mondta az állomásfőnök. – Talán volt, talán nem. A tetem nem tartózkodott itten eleget, hogy eztet megállapíthassuk.

– Marhák! – kiáltotta Larch, és felszállt a vonatra. Cornville-ben (ahol a vonat nem állt meg) az ablakon kihajolva üvöltötte néhány krumplit szedő parasztnak: – Maine tele van barmokkal!

Skowheganban megkérdezte az állomásfőnököt, hogy hova a fenébe küldte azt az istenverte hullát.

– Há, mé? Bathba – mondta a vasutas. – Onnan jött, és ha a túlsó végin nem kéri senki, akkó megyen vissza oda, ahunnan gyütt.

– De van, ki kérje a túlsó végen! – bőgte Larch. – Én magam! Nekem kell a hulla!

A bathi kórház küldte St. Cloud’sba a tetemet, melynek tulajdonosa halála előtt önként ajánlotta föl testét boncolásra, és az ottani patológus tudta, hogy Wilbur Larch friss nőnemű holttestet keres.

Larch doktor Augustában érte utol Klárát. A maine-i mércével mérve igen kifinomult, művelt városban az állomásfőnök egyszerűen észrevette, hogy a hulla rossz irányba megy.

– Hát persze, hogy rossz irányba megy! – kiáltotta Wilbur Larch.

– Fene essen belé! – mondta az állomás felvilágosult főnöke. – Hát nem beszélnek angolul ottan azon a fertályon?

– Beszélni beszélnek, csak szót nem értenek – gajdolta Larch.

– Szívem szerint minden ottani átkozott településre küldenék egy ilyen hullát!

– Attól aztán sokan búcsút vennének ottan az eszüktől – jegyezte meg az állomásfőnök közömbösen, s közben azon tűnődött, hogy Larch doktor maga mennyire „vett búcsút az eszétől”.

Hazafelé döcögve Larch doktor dühe továbbra sem csillapodott, pedig ott volt vele a hosszan keresett tetem, a majdani Klára. Minden településen, ahol Wilburt megsértették – különösen Harmonyban, de East Moxie-ban és Moxie Gore-ban, ahogy mindenütt –, előadta véleményét az állomásfőnöknek. – Baromfalva – mondta az állomásfőnöknek Harmonyban. – Egy dolgot, csak egyetlenegy dolgot mondjon nekem, ami harmóniában van Harmonyban!

– Abban volt minden, amíg maga és a maga hullája be nem tette ide a lábát – mondta a vasutas.

– Baromfalva – kiabálta Larch az ablakon át, ahogy a vonat kipöfögött az állomásról. – Ökörháza!

Larch nagy bánatára, amikor megérkezett a vonattal St. Cloud’sba, sehol nem látta az állomásfőnököt. Valaki azt mondta: – Ebédel.

De már esteledett.

– Talán vacsorázik? – kérdezte Larch doktor. – Talán az állomásfőnök nem tudja megkülönböztetni az egyiket a másiktól – mondta gonoszkodva, majd felfogadott két csavargót, hogy cipelje fel a tetemet az árvaház fiúszárnyába.

Larchot meglepte, milyen rendetlenül hagyta Homer a bonctermet. A sürgősségi esettel járó nagy izgalomban Homer elfelejtette elrámolni a holttestet, Larch pedig éppen ebbe a szobába vitette Klárát a két fajankóval – elmulasztván felkészíteni őket az asztalon heverő tetem agyonhasznált darabjainak látványára. Az egyik balga fejjel a falnak rohant. Iszonyú üvöltözés és fejvesztett rohangálás támadt. Larch dühödt ordítozások közepette járta be az árvaházat: Homer Wellst kereste.

– Itt vagyok, egész nap lótok-futok, bejárom fél Maine-t, hogy kerítsek neked egy jó kis hullát, te meg otthagyod azt az egész felfordulást, hogy a legutolsó bugris is belebotoljon! Homer! – üvöltötte Larch doktor. – A fene rágja meg – motyogta –, soha a büdös életbe nem lesz egy kamaszból idő előtt felnőtt, az ember nem várhatja el egy suhanctól, hogy felnőtt módjára vállaljon felelősséget, teljesítse egy felnőtt feladatát! – Az orra alatt motyogva körbement az egész fiúszárnyon, hogy előkerítse Homert, de az már régen összecsuklott Larch fehér vaságyán a kezelőben, és az igazak álmát aludta. A keleti ablak alatt álló ágyat körüllengő éter talán elálmosíthatta valamelyest, de semmi szüksége nem volt altatószerre: majd negyven órája talpon volt az eclampsiás beteggel – világra segítette a gyermekét, és megmentette az anya életét.

Angela nővér elállta Larch doktor útját, mielőtt az megtalálta és felrázta volna Homert.

– Mi folyik itt? – követelte Larch doktor az azonnali választ. – Azzal senki nem törődik, hogy milyen poklot jártam? És az a gyerek miért hagyta ott azt a feltrancsírozott hullát? Egy éjszaka nem jövök haza, és mi fogad?

Angela nővér azonban felnyitotta Larch szemét. Elmondta, hogy az egész zűrzavar egy olyan súlyos eclampsiás esetnek köszönhető, aminőt ő még sose látott – márpedig volt alkalma látni egynéhányat. Wilbur Larch ugyancsak láthatott egyet-kettőt. Annak idején a dél-bostoni Szülőotthonban számos nő halt meg görcsös roham következtében a tulajdon kezei között, és még a negyvenes években is az eclampsiának tulajdonították a gyermekágyi halálozások negyedét.^[21]

– Ezt Homer vezette le? – kérdezte Larch Angela és Edina nővértől a jelentést böngészve, miután megvizsgálta a fokozatosan felépülő kismamát és a koraszülött, egyébként ép, egészséges babát.

– Majdnem olyan nyugodt volt, mint maga, Wilbur – mondta a csodálattól eltelve Edina nővér. – Nagyon büszke lehet rá.

– Földre szállt angyal az a fiú – tette hozzá Angela nővér.

– A burok megrepesztése előtt elég komornak látszott – mondta Edina nővér –, de mindent hajszálra úgy csinált, ahogy kell.

– Egy szemernyit se bizonytalankodott – mondta Angela nővér.

Wilbur Larch nem akart hinni a szemének, hogy Homer szinte mindent hibátlanul elvégzett. Azt az egy hibát elkövette, tűnődött Larch, hogy nem jegyezte föl a második tizenkét órában bekövetkezett rohamok pontos számát (különösen, hogy az első tizenkét órában ezt lelkiismeretesen megtette), ugyancsak nem tett említést a szülés megindulásától a szülésig számított tízórás időszakban történt rohamok számáról és súlyosságáról (ha egyáltalán előfordultak rohamok). A lényeghez képest persze ez mit sem számít. Wilbur Larchnak volt pedagógiai érzéke: nem hozta szóba a mellékes hiányosságokat. Homer Wells hibátlanul elvégezte a feladat minden nehezebb elemét, tökéletesen végrehajtva az eljárást.

– Ugye még nincs húszéves sem? – kérdezte. De Edina nővér lefeküdt, mert az eset őt is meglehetősen kimerítette. Álmában Homer hősiességét Larch iránt érzett átható szerelmével elegyítette: mélyen aludt. Angela nővér még mindig az irodájában ügyködött, és amikor Larch doktor megkérdezte, hogy miért nem kapott nevet a koraszülött gyermek, azt mondta, hogy most Edina nővér volna soron, de túlságosan fáradt lévén nyugovóra tért.

– Az egész merő formaság – mondta Wilbur Larch. – Maga adjon neki nevet – azt akarom, hogy most kapjon nevet. Csak nem hal bele, ha egyszer felborul a rend?

Angela nővérnek azonban jobb ötlete támadt. Ez Homer babája, ő mentette meg az életét, ahogy az anyjáét is. Adjon neki nevet Homer, javasolta Angela nővér.

– Igaza van, adjon ő nevet a gyereknek – válaszolta Larch doktor, tulajdon teremtménye miatt érzett büszkeséggel.

Másnap Homer Wells névadó napra ébredt. Egy napon kellett nevet adnia a hármas számú hullának és az újszülött árvának. Az új tetemet Klárának, az újszülöttet pedig mi másnak nevezhette volna, ha nem Copperfield Dávidnak? Akkoriban a Szép reményeket olvasta, és mint könyvet jobban szerette a Copperfield Dávidnál. De sehogy sem tudta volna elképzelni, hogy bárkinek is a Pip nevet adja: Dávid jelleme sokkal közelebb állt hozzá, mint Pipé. Ebben voltaképpen nem is volt nehéz döntenie, és aznap reggel üdén, ennél sokkal nehezebb döntések meghozatalára is készen ébredt.

Csaknem az egész éjszakát átaludta a kezelő ágyán. Egyszer ébredt fel, amikor Larch doktor megérkezett és bejött, valószínűleg őt nézte, de Homer nem nyitotta ki a szemét. A szinte illatszerként használt éter édes illatából és az egyenletes lélegzésből sejtette, hogy a Doktor úr jöhetett be. Aztán érezte: Larch keze – az orvos testhőmérsékletet vizsgáló keze – enyhén hozzáér a homlokához. Ő, Homer Wells, aki még be sem töltötte a huszadik életévét, de már jelentékeny jártasságot szerzett a szülészet terén, és a „női ivarszervek” gondozásáról legalább olyan alapos szakismereteket gyűjtött, mint egy orvos, most ott feküdt mozdulatlanul, alvást színlelve.

Larch doktor fölébe hajolt, és megcsókolta, nagyon gyengéden – az ajkán. Homer hallotta, hogy a Doktor úr azt mondja:

– Ez már derék, Homer! – Ezután Homer újabb, még gyengédebb csókot kapott a szájára. – Derék dolog, fiam – mondta az orvos, és kiment.

Homer Wellsnek pedig lassan könny csordult a szeméből. Patakzott, erősebben, mint legutóbb, amikor Foytie Stone-t siratta, és hazudott róla Sunny Holdnak meg a többieknek. Csak sírt és rítt, de egy hangot sem hallatott: reggel ki kellett cserélnie a Doktor úr párnahuzatát, úgy folyt a könnye. Zokogott, mert megkapta élete első apai csókját.

Farbytól persze kapott csókot, igaz, mostanság nem sokat, de régebben bőségesen. Edina meg Angela nővér csak puszikat osztogatott, ráadásul válogatás nélkül mindig és mindenkinek. A Doktor úr eladdig sose adott neki csókot, most azonban kettőt is.

Homer Wells sírt, mert nem tudta, hogy milyen jó érzés, ha valakit megcsókol az apja, és sírt, mert nem hitte, hogy a Doktor úr valaha is megcsókolja még, vagy hogy megcsókolta-e volna most, ha nem hiszi azt, hogy alszik.

Larch doktor visszament megcsodálni az eclampsiás beteget és annak viruló, csepp gyermekét – aki másnap reggel megkapta a Copperfield Dávid nevet („ifjabb Copperfield Dávid”, mint Larch doktor később emlegette). Majd leült az ismerős írógép elé Angela nővér irodájában, de semmit nem bírt leírni. Semmi nem jutott az eszébe, annyira felajzotta magát Homer megcsókolásával. Ha Homer Wells most kapott életében először apai csókot, akkor Wilbur Larch most adott életében először – akár apai, akár egyéb – csókot bárkinek is ama nap óta, midőn a portiandi panzióban Ryboltné asszonynál bevásárolt. Csakhogy Ryboltné asszonyt nem azért csókolta, mert szerette, hanem azért, hogy felfedezze az élményt. Istenem, Istenem, tűnődött Wilbur Larch, mi lesz velem, ha Homernak el kell mennie?

Ahová menni készült, aligha ért fel St. Cloud’sszal, legalábbis izgalomban, kihívásban, nyomorúságban és szenvedésben nem, ellenben fölöttébb kellemes volt. Igen ám, de a maga sajátos hátterével mihez kezdhetett Homer Wells azzal, ami kellemes? Vajon hagyta volna, hogy a kellemes élet levegye a lábáról? A helyében ki ne akarta volna inkább megragadni a kellemes életet?

Mit tudhatott Szívmart és Szívzátony a szenvedésről, és ugyan mit tehettek ott az emberek, hogy hasznosak legyenek?

Igen, Olive Worthington valóban elszenvedte Bucky bátyja zargatásait – hogy a medencéjében mossa le magáról a kútfúrás szennyét, vagy legjobb szőnyegeibe törli a mocskos csizmáját. Több is veszett Gettysburgnél! Az igaz, hogy Olive sokat aggodalmaskodott, hogy a kis Wallynak lesz-e elég vér a pucájában, beletanul-e a gazdálkodásba, gyarapítja-e majd az almabirtokot – vagy a nyalka legény az apjára üt, és a kezdeti jó kedélye szánalmasságba megy át? De nem törpülnek-e el ezek a nyavalyák a St. Cloud’s-i bajokhoz képest? Az úrdolgához és az ördögdolgához képest vajon számba jöhetnek-e egyáltalán? Vajon nem sekélyes-e az élet a kellemes helyeken?

Csakhogy a baj kellemes helyeken is beüt: a baj jár-kel, aztán lecsap. A baj időnként elmegy nyaralni az olyan helyekről, mint St. Cloud’s. A baj, amely rajtaütött Szívmarton és Szívzátonyon, mi más lehetett volna, ha nem az egyszerű és közönséges: szívbaj? Hiszen a baj gyakran ölti magára ezt a formát: valaki beleszerelmesedik a másikba.

„Itt, a fellegek közt – írta Wilbur Larch – aligha hiszem, hogy valaki is beleszeret a másikba; ez túlságos fényűzésre vallana.” Larch még csak nem is sejtette, hogy az első pillantás után rabul ejtette Edina nővér szívét, de azt tökéletesen átlátta, hogy Farby és Homer nem volt igazában szerelmes egymásba. Ami a szenvedély első fellobbanását követően még megmaradt bennük, annak vajmi kevés köze volt a szerelemhez. Annak a fényképnek pedig még kevésbé, amelyen Ryboltné asszony lánya a pónifütyköst nyalogatja. Ez a kép olyan messze van a szerelemtől, mint Szívmart és Szívzátony St. Cloud’stól.

„A világ más tájain – írta Wilbur Larch –, úgy képzelem, az emberek mindig szerelmesek egymásba.”

Ha nem is mindig, de gyakran. Nos, a példa kedvéért, az ifjú Wally Worthington azt hitte magáról, hogy már kétszer volt szerelmes húszéves kora előtt, aztán egyszer, amikor a huszonegyediket taposta, és most, a negyvenes években (alig volt három évvel idősebb, mint Homer Wells) fülig belehabarodott valakibe. Ekkor még nem tudta, hogy ezúttal egész életére.

Az ifjú Wally szívének választása egy homárhalász leányára esett. Márpedig ez a homárhalász nem akármilyen homárhalász hírében állt, és senkit nem lepett meg, hogy a lánya még nála is jobban kirí a szürkeségből. Raymond Kendell olyan kiváló mestere volt a homárhalászat-nak, hogy a homárhalászok látcsővel lestek, amint varsákat rak, és csalit helyez beléjük. Ha hajókötelet cserélt, ők is cseréltek. Ha nem ment ki a tengerre, hanem otthon maradt vagy mólóján foltozgatta a varsáit, ők is otthon maradtak vagy foltozgatták a varsáikat. De nem bírták vele felvenni a versenyt; olyan sok varsája úszott a vízben, hogy a feketenarancssárga színnel megjelölt bójái úgy kicifrázták a szívmarti öblöt, mintha egyetemi vitorlásbajnokság zajlanék. Egyszer a Martklub Yale Egyetemre járó tagjai meg is keresték Raymond Kendellt, s könyörögve kérték, cserélje le színeit kék-fehérre, de Kendell csak annyit motyogott az orra alatt, hogy neki nincs ideje játszadozni. Más klubtagok is megkeresték kéréseikkel, de ezek a kérések ritkán illették a homárbóják színét.

A Martklub a szívmarti kikötő túlsó végén lévő gátra nézett. Itt működtette emberemlékezet óta Raymond Kendell élő homárt árusító üzletét és a mólóját. A hatalmas tartállyal fölszerelt homárkereskedés fölött lakott, ami egy felszínesebb embert minden bizonnyal arra indított volna, hogy a klub ismételt kérésének eleget téve rendezze környezetét.

Kendell létesítménye – a nyaralók mércéivel mérve – a tenger felől nézve borzalmasan elrondította az egész, máskülönben természetes és drágán kicsinosított kikötőt. Még a hálószobája ablakából is a festés különféle stádiumaiban lévő bóják lógtak. Mólóján olyan magasra fölpolcolta javítás alatt álló varsáit, hogy a partról nem lehetett látni, hogy van-e hajó a móló végén. A homárkereskedés elkülönített parkolója csaknem mindig megtelt járművekkel, de nem ám a vásárlókéval (vásárlóknak sose jutott elég hely), hanem Raymond Kendell különféle teher- és személyautóival, amelyeken, úgymond, „dolgozott”, és halászhajóinak számos, hatalmas belső motorjával.

Raymond Kendellnek a kikötő legszembeszökőbb helyén álló létesítménye mindig a gépészekre jellemző, általános felújítás állapotában leiedzett: elromlott gépek hevertek szanaszét, szétszedve, nedvesen, olajosan, alkatrészre várva – és hogy zaj is legyen, szakadatlanul zúgott és pöfögött a homártartály vízforgatóját hajtó generátor, és olajos füstöt okádott a mólóra kiemelt hajómotor. A szagok ugyancsak nem maradtak el: bűzlöttek a kátrányos kötelek, a halszagtól valamelyest különböző szagukkal a homárok, a benzin és a gépolaj, mely kiömlött a tengervízbe Kendell mólójánál (melyet benőtt a hínár, megmásztak a csigák, és száradó, sárga viharkabátok tarkítottak). Raymond Kendell a munkájának élt, munkaszeretetét a környezete bőségesen tanúsította: a szívmarti kikötő gátja voltaképpen az ő műtermeként fungált.

Raymond Kendell nemcsak a homárhalászatot űzte művészi fokon, hanem imádott bütykölni is – szerette a mások által elhajított szerkentyűket újból működésbe hozni. Ha kérdezték, Raymond Kendell nem azt felelte, hogy ő csak homárhalász; nem szégyellte ő a szakmáját, távol legyen, csak büszke volt műszaki érzékére.

– Szeretek elbarkácsolgatni – mondogatta.

Ha azonban a Martklub tagjai felpanaszolták Kendell barkácsolhatnékjának túlságosan feltűnő nyomait, melyek érzésük szerint elrontották az amúgy ragyogó kilátásukat, nem vitték túlságba tiltakozásukat: Raymond Kendell az ő dolgaikat is megjavította. Példának okáért rendbe hozta úszómedencéjük szűrőberendezését – tette ezt abban az időben, amikor még senkinek nem volt medencéje, amikor még senki nem merészelt volna hozzányúlni ilyesmihez, és amikor ő maga sose látott még ilyen szerkezetet.

– Gondolom, azt csinálja, amit feltevésünk szerint csinálnia kellene – mondta, és tíz perc sem tellett belé, a gép ismét működött.

Azt beszélték, hogy Raymond Kendell egyetlen dolgot nem tart meg: az ételmaradékot – ezt hajójából kidobja kinn a tengeren is, benn a mólójában is.

– Csak etetem az engem etető homárokat – mondogatta, ha valaki felemlegette. – Etetem a sirályokat. Éhesebbek mindannyiunknál.

Azt is beszélték, hogy Raymond Kendellnek több pénze van még az öreg Wallace Worthingtonnál is; költeni azonban szemlátomást csak a lányára költött. Mint a Martklub többi tagja, ő is magáninternátusba járatta gyermekét, és lerótta a jelentékeny összegű klubtagdíjat, de nem magáért (ő csak hívásra tette be a lábát a klubba, hogyha meg kellett javítani valamit), hanem a lányáért, aki a klub melegített vizű medencéjében tanult meg úszni és az ifjú Wally Worthington jelenlétével ugyancsak megtisztelt pályájára járt teniszezni. Kendell leánya saját autójával járt a klubba – ki is lógott a járgány a Martklub parkolójában álló autók sorából. Sokkal inkább illett a homárkereskedés parkolójához, merthogy több autó még használható alkatrészeiből tákolta össze az apja; az egyik, festetlen lökhárítóját drótdarab tartotta a helyén; az orrán Ford-jelvény díszelgett, de a hátsó csomagtartón Chrysler-embléma éktelenkedett, az utasoldalon pedig sehogy sem nyílt ki az ajtó. Ugyanakkor ennek az autónak sose döglött be az akkumulátora, ez a roncs sose hagyta cserben a tulajdonosát; sőt, ha valamelyik klubtag nem bírta beindítani az autóját, megkereste Raymond Kendell lányát, aki elnyűhetetlen tragacsában tartott egy pár kábelt bikáztatáshoz, amelyre az atyja kitanította.

Mesés vagyonát, amelyet Raymond Kendell a rossz nyelvek szerint bírt és szórt, részben az Olive Worthingtontól kapott béréből halmozta fel; a homárhalászat mellett ugyanis elvállalta a Tengernéző Almáskert minden járművének és gépének a karbantartását. Olive Worthingtontól egy intéző bérét kapta, minthogy az almákról csaknem annyi mindent tudott, mint a homárokról (és persze nélkülözhetetlennek bizonyult a gazdaság gépészeként), de napi két óránál többet nem volt hajlandó dolgozni. Még azt is ő határozta meg, hogy mikor húzza le azt a két órát – néha ő vette fel elsőnek a munkát, mondván, hogy az időjárás nem engedi halászni, máskor pedig munkanap végén tűnt föl, épp időben ahhoz, hogy a kertészek előadhassák panaszaikat a Hardie permetezőgép elromlott szórófejét, a Bean permetező köpködő szivattyúját, a Deere traktor bedugult porlasztóját vagy a rosszul beállított International kombájnt illetően. Ray Kendell első ránézésre fölismerte, hogy miért nem forog a fűnyíró pengéje, miért döglött be a targonca, akadt el a futószalag, nem indul a teherautó, vagy miért nincs vonalba állítva az almaprés. Raymond két óra alatt megjavította azt, amit más szerelő egész napi megfeszített munkával még összebarmolni sem tudott, és szinte sose ment oda Olive-hoz azzal, hogy új ezt vagy azt kell venni.

Először mindig Olive javasolta, hogy valamit le kell cserélni.

– Nem gondolja, Raymond, hogy túl sok a baj a Deere kuplungjával? – kérdezte tapintatosan. – Nem kéne újat venni?

Csakhogy Raymond Kendell kuruzslók közt orvos volt – mint az orvosok, derűlátón tagadta a halált s és valami lecserélésében a gyengeség, a kudarc elismerését látta. Ilyenkor csaknem mindig azt mondta:

– Olive asszony, ha eddig megjavítottam, megjavítom ezután is. Én már csak ilyen javítgatós ember maradok.

Olive tiszteletben tartotta Raymond Kendell azok iránt tanúsított mély megvetését, akik nem tudják, mi dolguk, és „akikben nincsen se készség, se képesség semmilyen munkához”. Sőt, ebben egyet is értett vele Olive, azért pedig hálás is volt, hogy megvetésébe nem foglalta bele sem a Főnököt, sem az apját, Bruce Beant. Mellesleg a Főnök olyan ügyesen bánt a pénzzel, hogy nemigen dolgozott napi egy óránál többet, azt is csak fél kézzel – a telefonkagylóba kapaszkodva.

– A termés – mondogatta Olive, szeretett almáiról szólva – kibír egy kis rossz időt még virágzáskor is. – Ezen a szelet értette. A tenger felől érkező, kisebb hűvösebb fuvallat is a kas rejtekében tartotta Ira Titcomb méhecskéit, a darazsakat pedig visszahajtotta az erdőbe, ahol ugyan összeporoztak mindent, csak éppen Olive almafáit nem. – A termés kibírna még egy rossz szüretet is – mondta Olive. Ezen feltehetőleg az esőt értette, amikor a gyümölcs vizes lesz, csúszós, a szedők leejtik és összetörik, hogy aztán csak almalének legyen jó. Gondolhatott még hurrikánra is, mert az bizony veszélyt jelent egy tengerparti gyümölcsösnél. – A termés kibírná még azt is, ha velem történnék valami – állította Olive, amely szerénységre az idősebbik és az ifjabbik Worthington egyaránt tiltakozással felelt. – Egy dolgot nem bírna ki a termés – hangoztatta Olive –, ha elveszítenénk Raymond Kendellt. – Ezzel azt akarta mondani, hogy Raymond nélkül nem működnék semmi, hogy mindent újonnan kellene beszerezni, de az új éppúgy felmondaná a szolgálatot, mint a régi, ha Ray nem gondoskodnék róla.

– Mami, szerintem – mondta Wally Worthington – egész Szívmart és Szívzátony belepusztulna, ha elveszítené Raymond Kendellt.

– Erre iszom – szólt az idősebbik Worthington, és ivott iziben, mire Olive kétségbeesett képet vágott, és tekintetével témaváltásra buzdította Wallyt.

Jóllehet minden áldott nap két hosszú órát serénykedett a Tengernéző Almáskertben, Raymond Kendellt sose látták almát enni, de a homárhoz sem igen fűlt a foga (jobban ízlett neki a csirke- vagy a disznóhús, de még a hamburger is). A Martklub egyik regattáján több vitorlázó is egybehangzóan állította, hogy látta: varsái begyűjtése közben Raymond Kendell hamburgert sütött a hajóján.

De akármilyen méreteket öltött is Ray munkaetikája, és akármilyen példálózás folyt is mindama munkával, melynek bizonyítékaival Ray körülbástyázta magát, semmilyen hibát nem lehetett találni Ray leányában – leszámítva a nevét, amelyet aligha róhatna föl bárki is a szépséges hajadonnak (ki a kánya adná magának a Cundice nevet, és lenne ilyenképpen mindenkinek Cuncy?), de köztudomásúlag az anyjának sem. Cundice Kendell, alias Cuncy, gyermekágyban elhunyt anyjától örökölte nevét. Raymond adta ezt a nevet leányának elköltözött felesége után, akit mindenki szeretett, és aki, midőn még élt, nagyobb rendet tartott a homárkereskedés és a móló körül. Szerelemből adott névért ugyan ki tenne szemrehányást?

Cuncytól mi sem állt távolabb, mint hogy cuncimókus legyen. Bájos volt, de mindenféle cukormáztól mentesen, szépségével valóban párját ritkította, de talmi dicsőségért sose járt a tömeg kedvében. Lerítt róla a mindennapi megbízhatóság, egyszerre tudott barátságos és gyakorlatias lenni, valamint előzékeny, lendületes, vitában mindig a lényegre tapintott, de sose okvetetlenkedett. Csak a nevére panaszkodott, de ezt is tréfás kedvvel tette (habár attól óvakodott, hogy szándékosan megsértse apja – vagy bárki más – érzelmeit). Úgy tetszett, nagyszerűen elegyíti magában az apai munkaetikában való elrévülést és az apja által megengedett művelődést meg kifinomultságot, azaz könnyen hódolt mind a munkának, mind az igényességnek. Jóllehet a Martklubba járó lányokat (sőt mind a marti, mind a zátonyi lányokat) majd megette a sárga irigység, amiért Wally Worthington körülötte legyeskedik, Cuncyt mégis mindenki szerette. Ha árvának születik, mondjuk, St. Cloud’sban, a fél falu belehabarodik.

Még Olive Worthington is kedvelte, márpedig Olive igazán gyanakodott a Wallyval járó lányokra, mindig kétségbe vonta a Wally iránt tanúsított érzelmeiket. Nem bírta elfeledni, hogy ő maga mennyire ki akart vergődni tulajdon nyomorú létéből, hogy a Worthingtonok gyepzöld és almaragyogású életét élhesse a Tengernéző Almáskertben, és önnön fiatalabb énjének az emléke kiélesítette a szemét az olyan lányokra, akiket jobban érdekelt a Tengernéző Almáskert-beli élet, mint maga Wally. Olive tudta, hogy mindez nem jellemző Cuncyra, aki szemlátomást jól érezte magát Ray Kendell élő, csúszó-mászó homárokkal zsúfolásig megtöltött tartálya és boltja fölött, akit kifejezetten szórakoztatott az apja közönségessége, iparkodása pedig jogos büszkeséggel töltött el. És nem is szenvedett semmiben szükséget. Cuncyt nem a pénzéhség hajtotta, szívesebben vitte Wallyt a tengerbe úszni – nem messze apja csalóka és zsúfolt mólójától –, mint a Martklubba vagy Worthingtonék családi úszómedencéjébe, ahol, tudta, szívesen látják. Olive Worthington valójában túlságosan jónak gondolta Cuncy Kendellt a fiához, akit viszont éretlennek, de legalábbis restnek tartott, habár, meg kell hagyni, ő maga is elismerte, elragadó és jóságos természete van.

Cuncy Olive-ból homályos, megfoghatatlan fájdalmat váltott ki azzal, hogy az anyjára, a kagylók és szépítőszerek közt megdermedt Maud-ra emlékeztette: Olive irigyelte Cuncyt, amiért az önzetlenül szerethette saját anyját (akit nem is ismert). A lány tökéletes jóságától bűntudatra ébredt, amiért megvetette családját (az anyja szótlanságát, az apja kudarcát és az öccse otrombaságát).

Cuncy gyakran fohászkodott a parányi házi oltároknál, a szabályos kis szentélyeknél, amelyeket Ray anyja tiszteletére emelt a lakás minden szegletében, ahová felhallatszott a földszinti üzletből a homártartály csobogása. A szobákban mindenütt nagy kupacokba gyűjtve hevertek a Cuncy anyjáról készült fotók, a képeken fel-feltűnt az ifjú Kendell is (felismerhetetlenül fiatalon és oly felismerhetetlenül örök-mosolygósan, hogy Cuncy időnként rámeredt apjára, mert így anyjához hasonlóan idegennek látta).

Cuncy anyja, mint mondogatták, sokat csiszolt Ray modortalanságán. Derűs lelkületével mindig kézben tartotta a dolgokat, megvolt benne Ray rendkívüli munkabírása és Cuncy szokatlan fogékonysága. A konyhában a kávézóasztalon egy szétszedett Evinrude gyújtómágnes és gyújtószerkezet darabjai között ékeskedett egy triptichon: a Ray és Cundice esküvőjén készült fényképhármas – Ray Kendell azóta se ment sehová, még a Martklubba se úgy, hogy ne munkához öltözködnék.

Ray szobájában az éjjeliszekrényen a belső Johnson motor (volt egy külső is) darabokra tört billenőkapcsolója mellett állt egy másik, Cundice-ról és Rayről készült fénykép – mindketten olajszín viharkabátban varsákat húznak föl a csónakba a viharos tengeren (mindenki, de különösen Cuncy jól láthatta, Cundice másállapotban van, mégis keményen dolgozik).

Saját szobájában Cuncy azt a képet tette ki, amelyen Cundice, a hajadon Cundice Talbot – a Martklubba járó Talboték lánya – vele, Cundice Kendell-lel egyidős (aki Homer Wellsszel egy évben született). Hosszú, fehér ruhát viselt (teniszhez, mi máshoz!), és Cuncy szakasztott mása volt. Azon a nyáron készült a kép, amikor Cundice megismerkedett Ray-jel (a nála idősebb, erős, fekete hajú fiúval, aki eltökélte magában, hogy mindent megjavít, hogy minden működjék), aki ha kissé faragatlannak és túlságosan komolynak tetszett is, a martklubi fiúk udvari dendiknek, elkényeztetett felső középosztálybeli ficsúroknak tűntek mellette.

Cuncy az anyjától örökölte a szőke haját, mely sötétebb volt Wallyénál, és jóval sötétebb az anyja vagy Olive Worthington egykori szőkeségénél. Sötétebb bőrszínét, sötétbarna szemét és nyúlánk termetét az apjától örökölte. Ray Kendell hórihorgas ember volt (elég nagy hátrány egy homárhalász és gépész esetében, mondogatta kedélyesen, mert a varsák húzogatása megerőlteti a derekat, a gépésznek meg folyvást be kell bújnia valami alá). Nő létére Cuncy túlságosan magasra nőtt, ami némi gátlást váltott ki Wally Worthingtonból, de ezt Olive csak kisebb szépséghibának tartotta ahhoz képest, hogy Cuncyban látta Wally lehető legtökéletesebb jövendőbelijét.

Olive Worthington maga is szép szál asszony volt (sudárabb, mint a Főnök, különösen ha az tántorgott is), mégis barátságtalanul nézett a nála magasabbakra. Azt a tényt, hogy a fia, Wally fölébe nőtt, néha nehezen tudta elviselni, főként, ha valamiért meg akarta szidni.

– Te Wally, magasabb nálad Cuncy? – kérdezte egyszer Olive, hirtelen riadalommal a hangjában.

– Nem, Mami, pontosan egyforma magasak vagyunk – felelte Wally az anyjának. A másik dolog, amit Olive nyugtalanítónak talált, hogy annyira hasonlítanak egymáshoz. Vajon az egymás iránti vonzalmuk nem az önimádatból táplálkozik-e, aggodalmaskodott magában Olive. És mivel mindketten gyerekek, csupán a testvért látják egymásban, akire egyformán vágyott ez is, az is? Wilbur Larch egészen jól kijött volna Olive Worthingtonnal. Ketten együtt agyonaggódhatták volna az egész világot.

Osztoztak abbéli vélekedésükben is, hogy a világnak vannak „más tájai”, amin az egész világot értették, azt, ami kívül esett a maguk alkotta világon. Elég éleslátással rendelkeztek mindketten ahhoz, hogy tudják, miért óvakodnak annyira „a világ más tájaitól”: jóllehet ezzel tökéletesen tisztában voltak, finom művüket embert próbáló erőfeszítések árán sem tudták igazán kézben tartani.

Midőn azon a nyáron, a negyvenes években Cuncy Kendell és Wally Worthington egymásba szerelmesedett, a martiak és a zátonyiak sose kételkedtek ennek bekövetkeztében, sőt csodálkoztak is rajta szerfölött, hogy csak ilyen sokára találtak egymásra. A két település lakói éveken keresztül elgondolni sem tudtak tökéletesebb párt. Még a mogorva Raymond Kendell is áldását adta rá. Wallyt ugyan szétszórtnak vélte, de az még mindig jobb, mintha lusta lenne, azt meg mindenki láthatta, hogy galamblelkű a legény. Ray ízlésének ugyancsak megfelelt Wally anyja, roppantul tetszett neki, hogy Olive Worthington megbecsüli a munkát.

Mindenki sajnálta, hogy a szegény Főnöknek olyan rosszul áll a szénája, hogy az italtól (mint gondolták) hirtelenében megöregedett.

– Nem sok idő kell hozzá, Alice, hogy az embered mindenki szeme láttára összehugyozza magát – mondta a bárdolatlan Bucky Bean Olive-nak.

Maga Cuncy pedig el sem tudott magának képzelni jobb anyóst Olive Worthingtonnál. Ha anyjáról álmodozott, mindig azt képzelte, hogy az anyja Olive Worthingtonhoz hasonlítana. Cuncy abban reménykedett, ha másban nem is, hogy az anyja is megütötte volna a kifinomultság olive-i mércéjét, ha a főiskolán eltanult új, brit kiejtésével nem is birkózhatott volna meg. Cuncy úgy tervezte, hogy maga is beiratkozik a főiskolára, de nem állt szándékában az új kiejtést elsajátítani. Szóval a kiejtését leszámítva, gondolta magában Cuncy, Olive Worthington nagyszerű anyósnak ígérkezik; a Főnök, hát az sajnálatos dolog, de milyen bűbájos tud lenni.

Így mindenki örült ennek a szerelemnek, amelyből kétségtelenül olyan, mennyben megköttetett házasság lesz, aminőt Szívmart és Szívzátony sose látott még. Magától értetődőnek vette mindenki, hogy Wally elvégzi előbb az egyetemet, és ha Cuncy is úgy akarja, ő is lediplomázhat a főiskolán, s csak utána lépnek frigyre. Csakhogy aggodal-maskodási ösztönével Olive Worthington, föltehetnők, előre láthatta volna a tervek megváltozásának okait. Végtére is az 1940-es években háború dúlt Európában, s előbb-utóbb, mint vélték sokan, mások is belegabalyodnak az ottani harcokba. Csakhogy Olive kirekesztette elméjéből a háború gondolatát.

Wilbur Larch ellenben nagyon is számolt a háborúval, ő ugyanis megjárta az előzőt, és előre látta, hogy ha vér áztatja a csatamezőket, az éppen egybeeshet Homer Wells katonaköteles korával. Minthogy hadviselés idején nem szerencsés dolog katonakötelesnek lenni, a jó orvos már tett is erőfeszítéseket azért, hogy Homer Wells ne kapjon behívót.

Utóvégre Larch írta St. Cloud’s történetét, a nevezett helyen egyedül vezetett valamiféle nyilvántartást: rendszerint az intézmény nem is olyan egyszerű történetét vetette papírra, de olykor próbálkozott a regényírással is. Foytie Stone esetében például – illetve ama szám szerint ritka esetben, amikor meghalt valamelyik árva – Wilbur Larchnak nem tetszett a tényleges végkifejlet, és irtózott attól, hogy eme durván megkurtított életek befejeződését megörökítse. Hát nem volt igazságos, hogy Larch élt a szabadságával, hogy megengedett magának néhány boldog végkifejletet?

Ama néhány gyermeknek, aki meghalt, hosszabb életet költött. Foytie Stone története például úgy szólt, mint afféle esettanulmány arról, hogy mit kívánt Wilbur Larch Homer Wellsnek. Foytie, páratlan sikerű örökbefogadása (a nevelőszülők és családtagjaik mindannyian külön-külön aprólékosan jellemezve), illetve súlyos légzészavarainak még sikeresebb kezelése és gyógyulása után mint fiatalember megkezdi egyetemi tanulmányait, mégpedig nem másutt, mint a Bowdoin Kollégiumban (Wilbur Larch tulajdon alma materében) és a Harvard orvosi karán – még abban is Larch nyomdokaiba lépett, hogy a Massachusettsi Klinikán és a dél-bostoni Szülőotthonban szigorlatozott. Larch úgy tervezte, hogy Foytie Stone-ból elszánt és szakavatott szülészt farag. Az árva regényes történetét sikerült éppen olyan pontos terv szerint alakítania, mint amilyen gondosan a maga dolgait intézte, talán csak az éteri kirándulásait hagyta ki belőle, de külön gyönyörűséggel vette észre, hogy képzelt históriája meggyőzőbben hat, mint ami számos árvával valóságosan megtörtént.

Sunny Holdot példának okáért egy Mars nevű bangori házaspár fogadta örökbe. Ki hinné el, hogy egy Holdból végül Mars lett? Wilbur Larch önelégülten állapította meg, hogy ennél sokkal jobb történeteket talált ki. Marsék bútorkereskedésből tengették az életüket, és Sunny (aki a nem éppen képzeletdús Robert nevet kapta) a Maine Egyetemre járt rövid két esztendeig, hogy azután az egyik helyi szépséggel elcsavartassa a fejét, és üzletkötőként beszálljon Marsék családi vállalkozásába.

„Ez a sírig fog tartani” – írta Sunny Larch doktornak a lányról, aki miatt felhagyott az egyetemmel. „A bútorkereskedés pedig igazán kedvemre való!”

Amikor csak levelet írt Larch doktornak, Sunny Hold, alias Robert Mars, mindig megkérdezte: „No, és mi újság Homer Wellsszel?” Mindjárt azzal áll elő, gondolta Larch, hogy tartsanak találkozót! Larch napokig beszélt a bajusza alatt, próbálta kifundálni, hogy mit írhatna válaszképpen Sunny Holdnak Homer Wellsről; szívesen dicsekedett volna arról, hogy Homer milyen tökéletesen járt el az eclampsiás beteggel, de tudta, hogy a Homernak nyújtott képzése nem nyerné meg mindenki tetszését – a St. Cloud’s-i úrdolgáról meg ördögdolgáról nem is beszélve.

„Homer továbbra is velünk van” – írt Larch Sunnynak, kissé homályosan. Sunyi ez a Sunny, szűrte le a következtetést Larch. Sunny Hold ugyancsak minden levelében tudakozódott Foytie Stone felől.

„Mi van a jó Foytie Stone-nal?” kérdezte Sunny, és Wilbur Larch gondosan utánanézett, hogyan alakult a Foytie-ról írt története – csak hogy pontosan tudja tájékoztatni Sunnyt a történtekről.

Larch következetesen elsiklott Sunny ama kérése fölött, hogy megkaphassa Foytie címét. Larch doktor szentül hitte, hogy ha ez a fafejű ifjú bútorkereskedő, Robert Mars megkaparintaná az árvák címét, addig nyaggatna mindenkit, amíg meg nem alapítanának valami Árvák Klubját vagy Szabad Árvák Szövetségét. Larch panaszkodott is Edina nővérnek meg Angela nővérnek Sunny Holdról:

– Bárcsak olyasvalaki fogadta volna örökbe, aki távolabb él Maine-től. Sunny Hold olyan ostoba, úgy ír nekem, mintha valami internátust igazgatnék! A végén még azzal áll elő, hogy indítsak nekik öregdiáklapot!

Elég érzéketlen dolog volt ezt mondani Edina nővérnek meg Angela nővérnek, látta be később Larch. Ez a két csupa szív hölgy kapva kapott volna egy ilyen lapon, hiszen majd megszakadt a szívük, úgy hiányzott valamennyi örökbe adott árvájuk. Ha rajtuk múlna, minden évben, á, havonta rendeznének találkozót, gondolta magában Larch, és felsóhajtott.

Ledőlt a kezelőben. Azon a kisebb módosításon töprengett, amelyet ravaszul végrehajtott Homer Wells élettörténetében: egyszer, ha a szükség úgy hozza, meg is mondja Homernak. Igen meg volt elégedve magával, hogy bizonyos képzeletbeli szálat minő szakszerűséggel szőtt bele Homer Wells valóságos élettörténetének szövetébe. Az orvosi képzésről természetesen nem számolt be; azzal már amúgy is gyanúba keverhette volna magát, hogy többször is írt az angyalcsinálásról, de tisztában volt vele, hogy abból az írott történetből Homert ki kell hagynia. Homer Wellsről tehát azt írta Wilbur Larch, hogy szívelégtelensége van, születésétől fogva sérült és beteg szívvel él. Larchnak még arra is volt gondja, hogy ez legyen a fiúról készült első feljegyzés, amihez kerítenie kellett valamennyi megsárgult, régi papírt, és gondosan újrafogalmaznia – és újragépelnie – az egész, valóságos élettörténetet. Mégis sikerült az alkalomszerűnek tetsző helyeken beszúrnia a szívelégtelenségre való utalásokat. Az utalások mindig homályosak voltak, és szokatlan módon nélkülöztek minden orvosi pontosságot. Az „elégtelenség”, a „sérülés” vagy a „gyengülés” aligha győzhetett volna meg egy komolyabb nyomozót vagy orvost, akit, mint Larch elképzelte, egyszer talán meg kell győznie. Voltaképpen az is nyugtalanította, hogy meg tudja-e győzni a dologról magát Homert – hiszen ő is félig-meddig kitanulta a szakmát. De ezen elég lesz akkor törnie a fejét, ha a helyzet valóban előáll.

A Larch által számba vett helyzet nem volt más, mint az úgynevezett európai háború; Larch sokakkal egyetemben attól tartott, hogy a háború nem marad meg ott. („Sajnálom, Homer – képzelte el Larch, ahogy megmondja Homernak –, nem akarom, hogy nyugtalankodj, de beteg a szíved, nem bírna ki egy háborút”) Ezen azt értette, hogy az ő szíve nem bírná ki, ha Homert elvinnék katonának.

Wilbur Larch úgy szerette Homer Wellst, hogy a történelemhamisításig is elment, amely tevékenységet, bár kontár módra űzte, fölötte nagyon szeretett és becsült. (Homer Wells aktájának egyik bejegyzését, mely szerint: „Senki és semmi mást nem szeretek úgy, mint Homer Wellst. Ennyi”, Larch doktor helytelen hangvétele, pontosabban a történelemhez nem illő hangvétele miatt nyomtalanul eltüntette.)

Ilyeténképpen Wilbur Larch jobban felkészült a háború terveket megváltoztató tulajdonságára, mint Olive Worthington. Mindazonáltal Olive előre látta a fia és Cuncy tervezett házasságkötése elé gördülő másik akadályt, amely persze másképpen húzta keresztül a szerelmespár számítását. Az akadály pedig abban állt, hogy Cuncy megesett. Milyen kár, hogy ilyesmire sem Cuncy, sem Wally nem volt felkészülve.

Szóval, miután Cuncy teherbe esett (előtte természetesen szűz volt), ő is, Wally is nekibúsult, és meg is hökkent, Olive is nekibúsult volna (már ha tudja), de egyáltalán nem hökkent volna meg. A teherbe esés azonban sose lepte meg Wilbur Larchot, aki tudta, az ilyesmi megesik, és mindig véletlenül történik. Csakhogy Cuncy Kendell és Wally Worthington úgy elteltek a pillanat gyönyörűségétől, hogy el sem tudták hinni. Őket nem olyan fából faragták, hogy szégyellték volna megmondani szüleiknek, mi történt; egyszerűen megrökönyödtek a kilátástól, hogy tökéletes tervük füstbe megy – hogy korábban kell megesküdniük.

Vajon meg kellett szereznie Wally Worthingtonnak az egyetemi diplomáját ahhoz, hogy megörökölje szülei almáskertjét? Persze hogy nem. Cuncy Kendellnek vajon kellett-e egyáltalán gyötörnie magát főiskolai tanulmányokkal? Dehogy kellett. Vajon nem művelné-e, pallérozná magát, ha ebben magára maradna? Dehogynem. Meg aztán Wally se élt-halt olyan nagyon a tanulásért, igaz-e? Igaz. A botanikát választotta, de kizárólag az anyja unszolására – Olive ugyanis azt gondolta, hogy a növények behatóbb ismerete az almatermesztés odaadóbb és tudományosabb művelésére készteti fiát.

– Annyi az egész, hogy nem vagyunk felkészülve – mondta Cuncy Wallynak. – Szóval nem vagyunk, ugye nem? Te felkészültnek érzed magad?

– Szeretlek – mondta Wally. És Wally bátor, igaz fiú volt, Cuncy pedig, aki egy csepp könnyet sem hullajtott a meglepő felfedezés miatt, hogy gyermeket hordoz a szíve alatt, ugyancsak szerette Wallyt.

– De valahogy még nem jött el az ideje, ugye? – kérdezte Cuncy Wallytól.

– Én el akarlak venni, mindegy, mikor – mondta Wally őszintén, de valamit hozzátett, amire a szerelmese nem gondolt. Az ifjabbik Wallace Worthington az Európában dúló háborút forgatta a fejében, jóllehet az anyjának ez az esemény teljesen elkerülte a figyelmét. – De mi van akkor, ha kitör a háború – úgy értem, ha mi is belegabalyodunk?

– Hogyhogy mi van akkor? – kérdezte Cuncy, igazán megdöbbenve.

– Úgy értem, hogy ha mi is belépünk a háborúba, akkor elmennék. Elvinnének katonának – mondta Wally. – Ellenben, ha van egy gyerek, akkor valahogy nem érezném rendesnek, hogy elmenjek. Mármint a háborúba.

– Miért? Mikor éreznéd rendesnek, hogy háborúba menj? – kérdezte Cuncy Wallytól.

– Hát, úgy értem, hogy mennem kell, ennyi az egész – már ha belépünk – felelte Wally. – Meg hát mégiscsak a hazánkról van szó, és különben sem bírnék kimaradni belőle.

Cuncy dühében pofon csapta, és sírt.

– Nem bírnád kihagyni⁷Azt akarod mondani, hogy a balhé kedvéért mennél katonának?!

– Hát, ha gyerekünk lenne, akkor nem. Akkor nem lenne rendes dolog – mondta Wally. – Nemde? – Olyan ártatlan és esztelen volt, mint a ma született bárány.

– És én? Velem mi lenne akkor? – kérdezte Cuncy elképedve, és még azon sem tette túl magát, hogy felpofozta Wallyt. Szelíden megsimogatta kedvese lángoló arcát. – Lenne vagy nem lenne gyerek, hogyan is lehetnék meg nélküled, ha te elmész katonásdit játszani?

– De ez az egész olyan „Mi lenne, ha”, nemde? – kérdezte Wally. – Csak úgy el kell gondolkodni róla – tette hozzá. – A gyerek dolga miatt különösen, azt hiszem. Érted, mire gondolok.

– Azt hiszem, el kéne vetetnünk – mondta Cuncy.

– Azt nem engedem, hogy valami olyan helyre menj, ahol nincsen igazi orvos – mondta Wally.

– Nem, szó se lehet róla – értett egyet a lány. – De nincs olyan igazi orvos, aki megcsinálná?

– Tudtommal nincs – vallotta be Wally. Ahhoz túlságosan úriember volt, hogy elmondja, amit egyszer hallott, hogy Bylak-fokban van egy mészáros, aki ötszáz dollárért kapar. Az ember kimegy valami parkolóba, beköti a szemét, és vár; egyedül vár. Valaki odamegy érte, elviszi a mészároshoz, s amikor a mészáros végzett, az visszaviszi – az embernek végig be van kötve a szeme. Ráadásul az embernek magából kikelve kell megjelennie valamilyen viszonylag jó hírű, helyi orvos előtt, hogy az megmondja, hol van egyáltalán az a parkoló, és hogyan lehet a mészárossal beszélni. Ha az ember nincsen eléggé kiborulva, ha nincsen teljesen megőrülve, az orvos nem hozza össze a mészárossal.

Wally ezt a történetet hallotta, és semmiképpen nem akarta, hogy Cuncynak ilyesmiben legyen része. Kétségei voltak afelől, hogy Cuncy meg tudná-e játszani az őrültet. Wally inkább akart gyereket, semmint ilyesmit. Cuncyt elveszi, a gyereknek meg örülni fog – egyszer úgyis ezt akarja.

Amit Wally hallott, csak részben felelt meg a valóságnak. Az embernek valóban el kellett mennie a viszonylag jó hírű, helyi orvoshoz, és valóban az őrületbe kellett magát kergetnie, és ha az orvos azt gondolta róla, hogy már nekimenne a tengernek, akkor megmondta a parkoló helyét és a mészáros elérhetőségét. Wally azonban nem ismerte a történet emberi részét. Ha az ember nyugodt volt, világosan beszélt, összeszedettnek és épelméjűnek mutatkozott, akkor az orvos kihagyta a parkolós meg mészárosos színjátékot; ha az ember lánya értelmesnek látszott – olyannak, aki utóbb nem jelenti föl –, az orvos minden további nélkül elvette neki a gyereket, mindjárt ott, a rendelőjében, ötszáz dollárért. Ha a némber eljátszotta az elmeháborodottat, azt is kikaparta, ott a rendelőjében, kerek ötszáz dollárért. Egy különbséggel, emennek szembekötősdit kellett játszania a parkolóban, és mészárosnak kellett hinnie az angyalcsinálót. Így járt, aki tettette az őrültet. Akár így, akár úgy, az ötszáz dolláros angyaldíj égbekiáltó igazságtalanság volt.

Igen ám, de Wally Worthington nem az orvossal vagy az úgynevezett mészárossal kapcsolatos igazság után kutakodott. Abban bízott, hogy valaki ajánl majd neki másik abortőrt, és volt is valami homályos elgondolása, hogy ebben kikre számíthat. Annak nem sok értelme lett volna, hogy a Martklubban kérdezősködjék; arról hallott, hogy az egyik klubtag hajóra szállt, és Svédországig meg sem állt, hogy kikaparják. Ez persze szóba sem jöhetett Cuncy esetében.

Wally tudta, hogy a Tengernéző Almáskertben dolgozó kertészeknek nemigen futná ilyesféle gyógyírra, és azt is tudni vélte róluk, hogy kedvelik őt, s hogy kevés kivétellel megbízhat bennük, hogy nem mondják tovább bizalmas, férfias közléseit. Először az egyetlen agglegény kertészhez fordult, feltételezve, hogy az agglegényeknek (ráadásul ez jeles szoknyapecér hírében állt) többször van dolguk abortőrökkel, mint a nős férfiaknak. Wally tehát megkereste a kertészbrigád oszlopos tagját, a nála alig néhány évvel idősebb Herb Fowlert – a jóképűnek számító férfi túlságos soványsága, csontossága már-már kegyetlenségre vallott, sötét ajka fölött túlságosan keskeny bajuszt viselt.

Herb Fowler mostani barátnője szüretkor a csomagolóban vagy az almavásár idején a többi asszonnyal együtt dolgozott. A Herbnél fiatalabb, helybéli, Cuncyval egyidős kislány a Raisey Todd névre hallgatott – a munkások Cicerézi Rézinek hívták, ami szemlátomást nem zavarta Herböt. A rossz nyelvek szerint Herb több lánynak is csapta a szelet, és az a borzalmas szokása volt, hogy ha valahová menni készült, akár éjjel, akár nappal, teletömködte a zsebeit óvszerekkel, és ha valaki szóba hozta a szexet, előhúzott egyet a zsebéből, és a beszélőhöz vágta (természetesen eredeti csomagolásában). Csak úgy odalökte, és annyit mondott:

– Látod ezt? Megóvja a szabadságod.

Wally is kapott már így óvszert nemegyszer, meg is elégelte már a durva tréfát, most pedig végképp nem volt olyan hangulatban, hogy elviselje a gusztustalan csínytevést, de Herb Fowlert ilyesmiben jártas embernek képzelte, akihez fordulhat, hiszen minden munkaruha ellenére többször is bajba kevert lányokat. Így vagy úgy, Herb Fowler minden lányra nézve veszélyes volt.

– Hé, Herb – szólította meg Wally. Esett ezen a késő tavaszi napon, az egyetemen szünet volt, és Wally Herbbel együtt dolgozott az üres tárolópincében. A létrákat lakkozták, és amikor végeztek, kezdték mázolni a szüretkor megállás nélkül járó futószalag vázát. Évente egyszer mindent újrafestettek.

– Igen, így hívnak – felelte Herb. A szájából mindig lógó bagó füstjétől hunyorgott, és hosszúkás fejét mindig megdöntötte, hogy a füstcsíkot az orrán keresztül is beszívhassa.

– Herb, azon törtem a fejem – mondta Wally – hogy mit csinálsz, ha teherbe ejtesz egy lányt. Tudom – tette hozzá Wally ravaszul –, hogy mit tartasz a szabadság megóvásáról. – Ezzel megfosztotta Herböt egy jó poéntól, holott az már nyúlt is a zsebébe az óvszerért, hogy Wally kezébe nyomhassa, miközben megteszi odavágó megjegyzését, de Wally megjegyzése miatt kénytelen volt félbehagyni a bejáratott mozdulatot. Nem vette elő a gumit.

– Kit csináltál fel? – kérdezte Herb.

Wally kijavította.

– Nem azt mondtam, hogy felcsináltam valakit, hanem azt kérdeztem, hogy mit csinálnál, ha...

Herb csalódást okozott Wallynak. Ő sem tudott másról, csak a titokzatos parkolóról, a szembekötősdiről meg a mészárosról, és persze az ötszáz dolláros angyaldíjról.

– A Bitang talán tudja – tette hozzá Herb. – Mér’ nem kérded meg a Bitangtól, hogy mit csinál, ha valakit felcsinál? – vigyorgott Herb Fowler Wallyra. Wally csak visszamosolygott.

Hyde Bitang kellemes ember volt. Egy sereg nagyobb testvér között nőtt föl, akik folyamatosan megalázták. A testvérei hívták Bitangnak, hogy cukkolják. Bitang mindig nagyon barátságos volt, akárcsak a felesége, Florence, aki szintén hol a csomagolóban, hol az almavásárnál dolgozott. Kettejüknek annyi gyerekük volt, hogy Wally nem is tudta észben tartani mindegyiknek a nevét, vagy megkülönböztetni egyiket a másiktól, és ezért sehogy sem akarta elhinni, hogy Hyde Bitangnak van egyáltalán fogalma a kaparásról.

– A Bitang mindig hegyezi a fülét – mondta Wallynak Herb Fowler. – Nem figyelted még meg? Nem csinál az mást, csak a fülét hegyezi.

Így Wally elindult megkeresni Bitangot. Bitang éppen az almaprés bordáit viaszolta,^[22] ő felelt ugyanis általában a présházért, és jó ember lévén őrá bízták a présházbeli munkák, sőt szüretkor a présházban lakó idénymunkások felügyeletét is. Olive külön gondot fordított rá, hogy Herb Fowlert távol tartsa az idénymunkásoktól: Herbnek könnyen felforrt a vére.

Wally egy darabig elnézte a viaszolásban elmerült Bitangot. A megérlelődött almalé és a régen kisajtolt alma savanykás, ám tiszta szaga nedves napokon érződött a legerősebben, de úgy tetszett, Bitang szereti ezt az illatot. Wally sem bánta.

– Mondd csak, Bitang – szólalt meg kisvártatva Wally.

– Aszidtem, rég elfeledted a nevem – mondta Bitang vidáman.

– Bitang, tudsz te valamit a magzatelhajtásról? – kérdezte Wally.

– Hát, hogy bűn – felelte Bitang – meg hogy a Grace Lynch-nek csináltak angyalt, de nála... tudod, mire akarok kilyukadni... őtet megértem.

Grace Lynch Vernon Lynch felesége volt; Wally – és persze mindenki más – tudta, hogy Vernon veri a feleségét. Gyerekük nem volt; a rossz nyelvek szerint azért, mert Vernon valósággal szétverte Grace ivarszerveit (miként Homer Wells megtanulta nevezni őket). Grace szüretkor és vásárnapokon rendszerint lepényt sütött, de Wally nem tudta, hogy most dolgozik-e. Így tavasz végén rengeteg tennivaló akadt egy almáskertben, de ha esett, akkor csak festeni meg mosogatni lehetett, vagy előkészíteni a présházat a szüretre.

Túlságosan korán elvégzett munkának bizonyult mindez, miként Bitang viaszolása is, hiszen közvetlenül szüret előtt valaki úgyis mindig utasította, hogy viaszolja meg a présbordákat. De Bitang rühellte a festést meg a mosást, és ha esett, akkor napokig bütykölte szeretett almaprését.

– Mér, kinek kéne angyalt csinálni, Wally? – kérdezte Bitang.

– Egy barátom barátjának – felelte Wally, amivel egész gumizáport váltott volna ki Herb Fowlerból, de a jóságos Bitang sose nevetett más baján.

– Az baj, nagy baj – mondta Bitang. – Kérdd csak meg a Grace-től. De a Vernon meg ne tudja.

Ezt Wallynak nem kellett mondani. Gyakran látta a kék foltokat Grace Lynch karján. Egyszer Vernon megragadta Grace kezét, és az arcába fejelt. Ezt azért tette, mert – mint Wally tudta jól – Grace elfogadta a Főnöktől a fogászati kezelése díját (Worthingtonéknak azt mondta, hogy a lépcsőről esett le). Vernon egyszer, évekkel azelőtt megvert egy fekete idénymunkást a Vénkertben. Az emberek vicceket meséltek, és a fekete szerette volna a maga viccét is elmondani. Vernonnak azonban nem tetszett, hogy egy néger disznó vicceket meséljen. Vernon meg is mondta Wallynak, hogy a négereket el kéne tiltani a kamatyolástól.

– Előbb-utóbb túlságosan elszaporodnak – jelentette ki Vernon.

A Vénkertben Vernon lelökte a férfit a létrájáról, és alighogy az feltápászkodott volna a földről, Vernon elkapta mindkét kezét, és többször lefejelte, mígnem Everett Bunk, az egyik intéző és Ira Titcomb, a méhész, le nem fogta. A feketét több mint húsz öltéssel varrták össze a szájüregén, az ajkán és a nyelvén; afelől senkinek nem volt kétsége, hogy Grace Lynch nem a lépcsőn leesve vesztette el a fogait.

A Bitang csúfnév talán jobban illett volna Vernonra, ha nem túl enyhe kifejezés.

– Wally – szólt Bitang a présház ajtaján kilépő fiatalembernek. – Meg ne mondd ám Grace-nek, hogy én küldtelek hozzá.

Így Wally elindult megkeresni Grace Lynchet. A kisteherautóval végighajtott a sáros úton, egyik oldalon a Katlan^[23] – így nevezték az egyik almáskertet, mert völgy lévén, itt volt a legmelegebb –, a másikon pedig a Doris, mely valaki felesége után kapta a nevét. A Kettes fészernél megállt (egyszerűen onnan eredt a név; hogy ez volt a nagyobb járművek tárolására használt második fészer, egyébként itt sorakoztak a permetezőgépek is, mert ez távolabb esett mindentől: a gépek és a vegyszerek rettenetes bűzt árasztottak). Vernon Lynch bent festett a Kettesben; hegyes fúvókájú szórópisztollyal felfegyverkezve a húszhektós Hardie permetezőre ontotta az újabb almaszín festékréteget. A festékpermet ellen gázálarcot viselt (ugyanezt vették fel az emberek permetezéskor is), és teljesen vízhatlan viharszerelést viselt. Noha nem lehetett látni az arcát, Wally tudta: Vernon az. Vernon egészen sajátságos, összetéveszthetetlen módon esett neki minden munkájának, és Wallynak most úgy tűnt, mintha egy lángszóróval hegesztett volna. Wally továbbhajtott, nem akart a dúvadtól kérdezősködni a felesége után. Bele is borzongott, ahogy elképzelte Vernon válaszként rámeredő tekintetét.

A holt idényben üresen pangó almavásárcsarnokban három oda beosztott nő bagózott és tereferélt. Dolguk nemigen akadt, s amikor meglátták a tulaj fiának érkezését, nem tették le kávéscsészéjüket, nem taposták el cigarettájukat, és nem szóródtak szét különböző irányokban. Csak elléptek egy kicsit egymástól, és zavartan vigyorogtak Wallyra.

Bitang neje, Florence Hyde még csak nem is tettette, hogy dolgozik, folytatta a pöfékelést, és odakiáltotta Wallynak:

– Szia, drága!

– Szia, Florence – viszonozta a köszöntést Wally mosolyogva.

Hájkarú Diley Bunk, aki annak idején csodával határos módon kerek egy mérföldön át futott, amikor a Főnök kiborogatta Ira Titcomb méhkasait, és a kiszabadult méhek összevissza csípték, eloltotta a cigarettáját, fölemelt egy üres ládát, majd letette, és azon törte a fejét, hol hagyhatta a seprűjét.

– Szia, cukibaba – mondta Wallynak vidáman.

– Hogy áll a bál? – kérdezte az asszonyoktól Wally.

– Így áll a bál, kettő táncol, egy meg áll – mutatott Irene Titcomb, Ira felesége a másik két asszonyra, majd felkacagott, és elfordította az arcát. Ő mindig nevetett – és mindig elfordította sebhelyes arcát, mintha most látná először az embert, és eltitkolhatná előle a forradást. A baleset évekkel azelőtt történt, és nemigen akadt Martban vagy Zátonyban olyan, aki ne látta volna Irene Titcomb sebhelyét, és ne tudta volna egész pontosan, hogyan szerezte.

Annak idején egy este Ira Titcomb egy fáklyával és egy vadászpuskával a kezében kiült a kertjébe, valami ugyanis belepiszkált a kaptáraiba – valószínűleg egy medve, vagy talán egy mosómedve. Irene tudott párja tervéről, mégis meglepődött rajta, amikor meghallotta férje kiáltozását a kertből. Ira kint állt a gyepen, és a fáklyával integetett az ablaka alatt Irene-nek, aki semmi mást nem látott, csak a köröket rovó fáklyát. Ira kérte, hogy Irene, ha nem haragszik, süssön neki egy szalonnás tükörtojást, mert megéhezett a várakozásban.

Miközben Irene a szalonnát sütötte és dúdolgatott magában, Ira odajött az ablakhoz, hogy megnézze, kész-e már az ennivalója. Irene nem volt felkészülve a látványra: méhészruhát viselő férje fáklyával a kezében lépett elő a sötétből a konyha ablakából kiszűrődő félhomályba. Sokszor látta már férjét a méhészruhában, de meg sem fordult a fejében, hogy az beöltözve várná a lelövendő medvét. Ugyancsak nem látta még soha a védőruhát láng fényében ragyogni.

Ira azért öltözött be, mert attól félt, hogy a lövedék szét találja törni az egyik kaptárt, és kiszabadulnak a méhek. Távol állt tőle, hogy megijessze a feleségét, de a szerencsétlen asszony az ablakon kinézve lángoló jelenést látott! Nyilván kísértet mászkált a kaptáraknái, az zargatta éjjelente a méheket! Nem kétséges, egy régvolt méhész szelleme járt haza! Biztosan megölte Irát, és most a feleségén a sor! Fölkapta a serpenyőt, a forró zsír pedig egyenesen az arcába ömlött. Még szerencse, hogy nem vakult meg. Jaj, azok a háztartási balesetek! Hogy meglepik az embert!

– Mit kívánsz, szépfiú? – kérdezte hájkarú Diley Bunk. A csarnokban dolgozó asszonyok szüntelenül incselkedtek és kacérkodtak Wallyval; bűbájosnak és mulatságosnak gondolták a legényt, akit babakora óta ismertek.

– El akar vinni minket sétakocsikázni! – kiáltotta Irene Titcomb, még mindig kacarászva – még mindig elfordítva az arcát.

– Nem akarsz elvinni minket, például moziba, Wallyka? – kérdezte Florence Hyde.

– Uramisten, mit meg nem tennék neked, Wally – szólt Diley Bunk –, ha elvinnél a moziba!

– Hát nem akarsz minket boldoggá tenni, Wally? – kérdezte Florence Hyde, kicsit nyafogva.

– Wally talán ki akar minket rúgni! – sikította Irene Titcomb, és ezzel szét is választotta a három asszonyt. Diley Bunk úgy gurgulázott a nevetéstől, hogy Florence Hyde lenyelte a cigarettafüstöt, és kis híján belefulladt, amitől Diley még hangosabban hahotázott.

– Grace nincs ma itt? – kérdezte Wally, amúgy odavetve, amikor az asszonyok valamelyest lecsillapodtak.

– Ó, istenem, neki a Grace kell? – szólt Diley Bunk. – Mije van neki, ami nekünk nincs?

Sérülései, gondolta magában Wally. Törött csontjai, műfogai – igazi sebei és fájdalmai.

– Csak kérdezni akarok tőle valamit – mondta félénken vigyorogva. Félénkségét persze csak színlelte: ragyogóan tudta magát kelletni a csarnokbeli asszonyok előtt.

– Fogadjunk, hogy Grace „nemet” mond – jegyezte meg Irene Titcomb kuncogva.

– Á, dehogy! Wallynak mindenki „igent” mond – ugratta a fiút Florence Hyde.

Wally hagyta, hogy a kacaj alábbhagyjon. Akkor megszólalt Diley Bunk:

– Grace a lepénysütőt takarítja.

– Köszönöm, drága hölgyeim – mondta Wally, és csókot hintve nekik, hátrálva távozott körükből.

– Rossz vagy, Wallyka – mondta Florence Hyde. – Csak azért jöttél ide, hogy féltékennyé tegyél minket.

– Jó meleg lehet Grace sütője – mondta Diley Bunk, ami újabb nevetési és köhögési rohamot váltott ki.

– Meg ne égesd magadat, Wallyka! – kiabálta utána Irene Titcomb, és Wally még zajosabb tereferélés és cigarettázás közepette hagyta ott az asszonyokat, mint ahogy találta.

Nem lepte meg, hogy Grace-nek jutott az esős napon a legrosszabb munka. A többi asszony ugyan együtt érzett vele, de ő nem tartozott közéjük. Mindig különvált tőlük, mintha attól félne, mindenki ugyanolyan keményen le akarna rá sújtani, akárcsak Vernon, mintha a verések elvették volna tőle a szükséges humorérzéket ahhoz, hogy visszafizethesse Florence, Irene és Diley csipkelődéseit.

Grace sokkal soványabb és valamelyest fiatalabb volt e három asszonynál; véznaságával is kirítt a csarnokbeli asszonyok közül. Még Herb Fowler szeretője (Cicerézi Rézi) is teltebb volt nála, meg Diley Bunk kis húga, Debra Petty is, aki lepénysütéskor, meg amikor a futószalag vitte a sok almát a csomagolóba, elég gyakran kijött a csarnokba.

Mivel pedig műfogai voltak, Grace jobban összeszorította az ajkait, mint mások: vékony szája zordan feszült. Wally nem is igen emlékezett rá, hogy Grace valaha is nevetett volna – márpedig a csarnokbeli nőknek valamiképpen ki kellett fakadniuk, hogy enyhítsenek életük unalmán. Grace egyszerűen meghunyászkodott köztük. Nem úgy festett, mint aki szeretné a lepényt – vagy bármi más ételt. Még csak nem is bagózott, márpedig a negyvenes években mindenkinek cigaretta lógott a szájában. Még Wallyéban is. Grace valójában rettegett minden emberi hangtól, és rejtekhelyért ment a gépek közé.

Wally remélte, hogy Grace hosszú ujjú ruhát visel, ami elrejti a karján éktelenkedő ütésnyomokat, de a nő derékig bemászott a lepénysütő mélyére, és bár hosszú ujjú inget viselt, feltűrte azt egészen a könyöke fölé, hogy valamelyest óvja a koromtól. Mivel csak a fara látszott ki a sütőből, erősen megriadt Wallytól, felkiáltott, és ahogy sietve kibújt, beverte könyökét az egyik sarokvasba.

– Sajnálom, hogy megijesztettem, Grace – mondta Wally gyorsan. Nehéz odamenni Grace-hez úgy, hogy Grace ne ütközzék neki valaminek. A nő nem szólt semmit, megdörzsölte a könyökét, aztán hol összefonta, hol széttárta karját, hogy eltakarja nyiszlett keblét, vagy összevissza hadonászott, nehogy Wally észrevegye a véraláfutásait. Kerülte a fiú tekintetét. Wally, higgadt ember lévén, mindig valami félelmetes feszültséget érzett rajta, ha beszélni próbált vele; mindig úgy érezte, hogy Grace hirtelenében elszalad vagy nekiront – vagy kiereszti karmait, vagy nyelvével döfködve csókolja.

Vajon nem szexuális érdeklődésnek veszi-e Grace, töprengett Wally, hogy ő óhatatlanul is fürkészni kezdi az új sérüléseket a nő karján? Talán ez is közrejátszott a kettejük közt lévő feszültségben.

– Becsavarodott az a szerencsétlen asszony – mondta egyszer Ray Kendell Wallynak; és meglehet, tényleg csupán erről volt szó.

– Grace? – kérdezte Wally, Grace meg remegett. Egy maréknyi acélvattát szorongatott a kezében, de olyan erővel, hogy a piszkos hab lecsorgott az egyik karján, összemocskolta derekánál az ingét és csontos csípőjén a farmernadrágját. Egy foga, valószínűleg műfoga kibújt az ajkai közt, és alsó ajkába mélyedt.

– Jaj, Grace – mondta Wally. – Bajban vagyok.

Grace úgy meredt rá Wallyra, mintha ez az újság jobban megijesztette volna, mint bármi más, amit valaha is hallott. Gyorsan másfelé nézett, és azt mondta:

– A sütőt takarítom. – Wally azt hitte, meg kell ragadnia Grace-t, hogy vissza ne bújjon a sütőbe. Wally ekkor döbbent rá, hogy nincs az a titka – nincs az a titka senkinek –, amelyet ne lehetne Grace Lynchre bízni. Az égvilágon semmi nincsen, amit ki merne fecsegni, és nincs senkije, akinek elárulhatná – ha egyszer nekibátorodna.

– Cuncy terhes – mondta Wally Grace-nek, aki úgy megingott, mintha széllökés érte volna, vagy a tisztítószerből felszökő erős szalmiákszesztől szédült volna meg. Ismét Wallyra meredt, olyan tágra nyílt szemmel, mint a kisegér.

– Tanácsot akarok kérni – folytatta Wally. Eszébe ötlött, hogy ha Vernon rajtakapja őket így beszélgetés közben, megint jól helybenhagyja Grace-t. – Kérlek, mondd el, amit tudsz.

Grace Lynch összeszorított ajakkal bökte ki a választ.

– St. Cloud’s – sziszegte, hallható suttogással. Wally azt hitte, valakinek a nevét hallja. Egy szent nevét? Vagy ez a gúnyneve egy elvetemedett angyalcsinálónak. St. Cloud’s! Napnál is világosabb: Grace Lynch-nek sose volt szerencséje. Ha kaparásra volt szüksége, akkor csakis a legrosszabb angyalcsinálóhoz kerülhetett, nemde?

– Nem tudom a doktor nevét – árulta el a titkát Grace, még mindig suttogva. Nem nézett Wally szemébe, se akkor, se azután. – St. Cloud’s-nak a falut hívják, és a doktor jó... hogy is mondjam, finoman csinálja. Rendes. – Ez Grace esetében felért egy prédikációval, legalábbis egy beszéddel. – De ne engedd oda egyedül, jó? Wally? – mondta Grace, s kinyújtotta a kezét, valósággal hozzányúlt a fiatalemberhez, de alighogy hozzáért, mindjárt vissza is rántotta a kezét, mintha Wally bőre izzó sütőnél is jobban égetne.

– Nem, természetesen nem engedem egyedül – ígérte meg Wally.

– Amikor a vonatról leszálltak az állomáson, az árvaház után kell érdeklődni – mondta Grace, s azzal visszamászott a sütőbe, mielőtt Wally megköszönhette volna.

Grace Lynch egyedül ment St. Cloud’sba. Vernon nem is tudta, hogy megy, máskülönben ezért is megverte volna. Minthogy Grace kimaradt egy éjszakára otthonról, Vernon ezért is ellátta a baját, de ez, az ő mércéivel mérve, talán nem is volt olyan nagy verés.

Grace Lynch a kora esti órákban, sötétedés után érkezett meg; a bevett szokás szerint nem a várandós kismamákkal egy kórteremben kapott helyet, s annyira félt, hogy Larch doktor nyugtatója nemigen hatott rá, és egész éjjel le sem hunyta a szemét. Reggelig hallgatózott. Homer Wells ekkor még nem inaskodott Larch doktor mellett, úgyhogy ha látta is, nemigen őrizte meg emlékezetében, és amikor Grace Lynch – jóval később – újból találkozott vele, ő sem ismerte föl Homer Wellst.

Grace közönséges „dilatáció és kürettázs”-t kapott terhességének alkalmas és biztonságos idejében; semmilyen komplikáció nem lépett föl – csak az álmaiban. A Larch doktor által elvégzett terhességmegszakítások során sose lépett föl semminemű komplikáció, semmilyen maradandó sérülés nem származott belőlük – hacsak nem valamilyen egészen benső, nagyon is lelki természetű dolog, amiért Larch doktort aligha terhelte felelősség.

Ennek ellenére Grace Lynch – pedig Edina és Angela nővér nagyon kedvesen bánt vele, illetve, mint mondotta Wallynak, Larch nagyon finoman csinálta – gyűlölte St. Cloud’st. Nem annyira tulajdon élménye, hanem a kórház hangulata késztette erre. A sűrű levegő iszonyatos súlyként nehezedett mindenre, a zavaros folyó halálszagot árasztott, a babák sírása a bolondokénál is hátborzongatóbb volt – és baglyok huhogtak, valaki pisilt, másvalaki pedig körbejárkált. Az egyik szomszédos szobából valamilyen gép kattogása (az írógépé) hallatszott, egy távolabbi épületben pedig valaki kiáltozott – hosszan, kitartón üvöltött (talán Farby).

Wally látogatása után Grace-nek elment a kedve a sütőtakarítástól. Émelygett a gyomra – ahogyan St. Cloud’sban a görcsöktől –, és kiment a csarnokba, hogy megkérje az ottani asszonyokat, fejeznék be helyette a sütőtakarítást; annyit mondott, nem érzi jól magát. Grace-szel senki nem incselkedett. Hájkarú Diley Bunk megkérdezte, ne vigye-e haza autóval, az amúgy is dologtalan Irene Titcomb és Florence Hyde pedig fölajánlotta, hogy ők majd nekiesnek a sütőnek, és, ahogy Maine-ben mondják, „ukmukfukk” végeznek vele. Grace Lynch megkereste Olive Worthingtont: azt mondta neki, nem érzi jól magát, és hazamegy.

Olive a maga megszokott kedvességével viszonyult a dologhoz: amikor később meglátta, a tekintetével csaknem fel is nyársalta Vernon Lynchet, az pedig mindjárt gondolkodóba is esett. A szórópisztoly fejét tisztogatta éppen a Kettes előtt, amikor Olive elhajtott mellette a kopott kisteherautóval. Olive tekintetét látva Vernon fejében megfordult a gondolat, hogy vajon nem csapták-e el, vajon ez a tekintet képezi-e a bejelentést. De a gondolat térült s már fordult is, ahogy a gondolatok Vernonban nemigen maradtak meg. Nézte a sáros keréknyomot, amit Olive kocsija hagyott, és a maga jellegzetes módján fejezte ki érzelmeit:

– Szopjál le, te dagadt kurva! – Majd folytatta a pisztolyfej tisztogatását.

Aznap este Wally kiült Cuncyval Ray Kendell mólójára, és elmondta mindazt, amit St. Cloud’sról tudott. Azt például nem tudta, hogy aposztróffal írják. A Harvardra már nem is felvételizett, jegyeivel a Bowdoin Kollégiumba nem jutott volna be, a Maine Egyetemen pedig, ahol tessék-lássék tanulgatta a növénytant, egy csipetnyi nyelvtant se töltöttek a fejébe.

– Azt tudtam, hogy árvaház – mondta Cuncy. – Mást nem hallottam róla.

Tudván, hogy semmi jó ürügyet nem hozhatnak fel, hogy miért kell mindkettejüknek egy éjszakára távol maradniuk, Wally eldöntötte, hogy kölcsönkéri a Főnök Cadillacjét; korán reggel kell indulniuk, hogy még aznap hazatérhessenek. Wally azt mondta az apjának, hogy a mostani gyönyörű időben kell fölfedezni a tengermelléket, és kicsit körülnézni beljebb is; a nyár beálltával a tengerpartot ellepik a turisták, beljebb pedig elviselhetetlen lesz a kánikula.

– Tudom, tudom, munkanap – mondta Wally Olive-nak. – Mit számít egy nap, Mami? Csak egy kis kiruccanás Cuncyval. Egy szabadnap.

Olive azon tűnődött, hogy vajon viszi-e valamire az életben a fiú.

Ray Kendellnek megvolt a maga baja a munkájával. Tudta, hogy Cuncy örömmel kocsikázik Wallyval. A legény jól vezet – ha kissé gyorsan is –, a Cadillac pedig, mint tudta jól, biztonságosabb nem is lehetne. Ő javította.

Az utazás előtti este Cuncy is, Wally is korán lefeküdt, de egyik sem aludt egy szemhunyásnyit sem. Mint minden igazán szerelmes pár, azon tépelődtek, hogy ez a tapasztalat milyen hatással lesz a másikra. Wally nyugtalankodott, hogy a kaparás miatt Cuncy nem leli majd örömét a szeretkezésben, sőt el is megy tőle a kedve. Cuncy szintén attól félt, hogy Wally így érez majd, ha az egésznek vége lesz.

Ezen az éjszakán sem Wilbur Larchnak, sem Homer Wellsnek nem jött álom a szemére. Larch az írógép előtt ült Angela nővér irodájában, s az ablakon át látta, hogy künn Homer Wells járkál körbe-körbe petróleumlámpával a kézben. Most meg mi a baj, csodálkozott Larch, és kiment megnézni, miben sántikál Homer.

– Nem bírtam aludni – mondta Homer Larchnak.

– Mitől? – kérdezte Larch.

– Talán a bagoly – felelte Homer Wells. A petróleumlámpa nem világított messzire, és erős szél fújt, ami ritkán fordul elő St. Cloud’sban. Amikor egy fuvallat eloltotta a lámpát, az orvos és asszisztense észrevette, hogy hátulról megvilágítja őket az Angela nővér irodájából kiáradó világosság. Messze környéken ez volt ez egyetlen fényforrás. Larch árnyéka átnyúlt a folyón túli ugaron hagyott tisztásra, föl a kopasz domboldalra, egészen a feketéllő erdőig. Homer Wells árnyéka az égig ért. Csak most vették észre mind a ketten: Homer már magasabb Larch doktornál.

– Elkárhozom – motyogta Larch, miközben kitárta a karját, mintha valami bűvész varázsolna. Akár egy nagy macska, úgy csapkodott a karjával. – Nézd csak! – mondta Homernak. – Varázsló vagyok!

Homer, a varázslótanonc, ugyancsak csapkodott a karjával.

A szél erősen s üdítően fújt. A St. Cloud’st rendszerint beburkoló fellegeket elsodorta: a csillagok ridegen ragyogtak, és a friss levegőből hiányzott a szivar- és fűrészporszag.

– Érzi ezt a szelet, Doktor úr? – kérdezte Homer, akit talán éppen ez a szél tartott életben.

– A tenger felől jön^[24] – felelte Larch, és mélyen beleszippantott, hogy érezze a sót. Ritkán ér föl idáig ilyen fuvallat.

Akárhonnan jön is, kellemes, döntött magában Homer Wells. Mindkét férfi nagyokat szívott a levegőből. Mindketten egyre gondoltak:

Mi lesz most velem?