V.
HOMER MEGSZEGI ÍGÉRETÉT

St. Cloud’s magányos és ellenszenves állomásfőnöke azok népes táborát szaporította, akik áldozatul estek egy csomagküldő szolgálatnak és egy párját ritkítóan eszelős, tankokat hirdető, csomagküldő egyháznak. Az ez utóbbi által havi rendszerességgel küldött kiadvány legutolsó számának borítója egy katonaruhába bújtatott csontvázat ábrázolt, amint egy szárnyas zebrán ülve repül a vélhetőleg első világháborús lövészárkokkal szabdalt csatatér fölött. A másik csomagküldő szolgálat katalógusa már megszokottabb tételeket tartalmazott, de álmaiban a babonás állomásfőnök gyakran összekeverte a csomagküldő egyház anyagait a katalógusokban látott háztartási kütyükkel, szoptatós melltartókkal, összecsukható székekkel és óriás cukkinikkel.

Ezért korántsem volt szokatlan, hogy szörnyű rémálom kínozza éjjelente: koporsók emelkednek ki a földből a mintaszerűen tökéletes kertben, miközben a díjnyertes zöldségek a hullákkal együtt menekülnek. Az egyik katalógus horgászholmit hirdetett; az állomásfőnök álmában megjelenő hullák gyakran combig érő gumicsizmát viseltek, és pecabotokat meg hálókat hurcolásztak. Némely katalógus a mell- és harisnyatartókra szakosodott; az állomásfőnököt mindig kiverte a hideg veríték a melltartós és harisnyatartós hulláktól.

Ráadásul a csomagküldő egyház azt hirdette, hogy a nyughatatlan hazátlan és üdvözítetlen halottak száma egyre nő: az állomásfőnök azt képzelte, hogy a világnak St. Cloud’snál sűrűbben lakott területein ezek a szerencsétlen lelkek töltik meg a levegőeget. Larch doktor „Klárájának” érkezése tökéletesen beleillett az állomásfőnök rémálomvilágába, és hozzájárult minden új vonattal szemben tanúsított páni félelméhez – pedig Larch biztosította a félkegyelműt, hogy egy vagy két évig nem kell további halottak jövetelével számolnia.

Az állomásfőnök szemében az utolsó ítélet ugyanolyan megfoghatónak tűnt, mint az időjárás. Mindennél inkább gyűlölte az első hajnali vonatot: a tejes vonatot. Ha esett, ha fújt, a súlyos kannákon mindig kiütött a pára. Amikor fölrakodták és nekiütötték őket a perondeszkáknak vagy a vaslépcsőknek, úgy kongtak-bongtak, mint a lélekharang. Ez az első, tejes vonat egyben postavonatként is funkcionált: ha az állomásfőnök mohón várta is az újabb katalógusokat, mindig rettegett a postától, attól, hogy mit állít az útjába: ha nem is egy újabb tetemet, bebalzsamozott hullát, akkor a csomagküldő egyháztól érkező havi intelmet, hogy közeleg a végítélet napja (a korábbi előrejelzésnél mindig hamarább és mindig rémületesebb hévvel). Azért élt az állomásfőnök, hogy elborzadhasson.

Egy paradicsomon éktelenkedő lyuktól a végtelenségig bírta nyújtani hajnali imarohamait, a döglött állatoktól meghűlt benne a vér – szentül hitte, hogy eme teremtmények lelke eldugaszolja előle a légzéséhez szükséges levegőt, vagy megszállja a testét. (Mindez biztosan fokozta álmatlanságát, merthogy az állomásfőnök éppúgy rosszul aludt, akárcsak Wilbur Larch vagy Homer Wells, csak őt nem kárpótolta az éter, a fiatalság vagy a tudásszomj.)

Az állomásfőnök nem kételkedett benne, hogy ezúttal a szél verte föl, sőt azt is biztosra vette, ezúttal valami denevérszerűséget térített le a pályájáról, és hajított neki a házának. Meg volt róla győződve, hogy egy repülő állat halt szörnyet a falán, és annak kóbor lelke most odakünn kereng, és arra vár, hogy belehatolhasson. Akkor hirtelenében felzúgott a szél, mintha a biciklije küllőin fújt volna át. Egy hirtelen fuvallat felborította a kitámasztott állomásfőnöki kerékpárt, mely tovább kattogott a kikövezett járdán, csengője erőtlenül csilingelt – mintha egy nyughatatlan léleknek nem sikerült volna elcsennie. Az állomásfőnök fölült az ágyában, és felüvöltött.

A csomagküldő egyház havi kiadványából azt tanulta, hogy az üvöltés korlátozott; ha nem is tökéletes védelmet nyújt a kóbor lelkekkel szemben, és valóban, az állomásfőnök üvöltése nem maradt hatástalan: fülsiketítő ereje elhajtott a ház eresze alól egy galambot, és az (mivel a galambok nem szeretnek éjjel röpködni) végigugrándozott és – bukdácsolt az állomásfőnök háza tetején, hogy csendesebb zugot keressen. Az állomásfőnök hanyatt fekve fürkészte a mennyezetet: mely pillanatban csap le rá a zabolátlan lélek. Az állomásfőnök biztosra vette, hogy a galamb turbékolása nem más, mint egy kínok kínját szenvedő lélek jajveszékelése. Fölkelt, és kinézett hálószobája ablakán, ahogy éjjeli lámpája homályos fényt bocsátott frissen felásott veteményeskertjére. Az újonnan megforgatott földtől megrémült: frissen kiásott sírnak hitte. Úgy megrémült, hogy egy szempillantás alatt magára kapta a ruháit, és kicsörtetett az udvarra.

A csomagküldő egyháztól azt is megtanulta, hogy a holt lelkek nem bírják megszállni a tevékeny testet. A lényeg, hogy semmiképpen ne tudjanak rajtaütni álmában az emberen. Ezért az állomásfőnök bátran elindult, hogy szapora léptekkel bejárja St. Cloud’st. Ahol csak valamiféle leendő kísértetet látott, odamotyogott valami fenyegetést. „Távozz tőlem!” – morogta az egyik háznak, a másik hangnak, minden kivehetetlen árnyéknak. Az egyik udvarból kutyaugatást hallott. Meglepett egy szemeteskukában guberáló mosómedvét, ám nem törődött az élő állatokkal: rávicsorgott ugyan a bundásra, de úgy tűnt, megelégszik annyival, hogy az állat visszavicsorog rá. Ellenben messzire kerülte azt az épületet, amelyet a rémálomba illő árva lány csaknem a földdel tett egyenlővé. Tudta, hogy az ilyen épületek hemzsegnek a legfélelmetesebb kóbor lelkektől.

Az árvaház közelében nagyobb biztonságban érezte magát. Habár tartott Larch doktortól, a gyerekek és képzelt kísértetek jelenlétében már támadólag lépett föl. Mint a legtöbb félénk ember, az állomásfőnök mindjárt basáskodni kezdett, mihelyt erőfölényben érezte magát. „Átkozott fattyak” – pusmogta a leányszárny mellett elhaladva. Nehezen tudta úgy elgondolni a leányszárnyat, hogy ne képzeljen el mindenféle szörnyűséget, amit azzal a böhöm haramialánnyal tesz. Ez a lány, a pusztító, mint nevezte, többször is megjelent rémlátomásaiban: róla mintázta álmai melltartót és harisnyatartót viselő kísérleteit. Csak egy pillanatra állt meg a leányszárnynál; mélyen beszívta a levegőt – azt remélte, Farby, a pusztító szagát kaphatja el, de a szél túlságosan erősen fújt: mindenüvé elért. Ez csak az utolsó ítélet szele lehet!, gondolta az állomásfőnök, és caplatott tovább. Dehogy állna meg, egy szemvillanásnyira sem, még csak az kéne, hogy megszállja valami irtózatos kísértet.

A fiúszárny másik oldalán ment, így nem láthatta Angela nővér irodájának ablakát, de ahogy elnézett az épület felett, észrevette, hogy világosság árad a letarolt domboldalra. Nem tudta, honnan jön a kísérteties fény, csak annyit látott, hogy valamilyen semmiből támadt fénysugár világítja be a csíkos domboldalt egészen az erdő sötétlő széléig.

Az állomásfőnök el is sirathatta volna tulajdon gyávaságát, de inkább magamagát átkozta el; alig aludt a rettegés miatt, és az első vonat már kora hajnalban beérkezik. Az év legnagyobb részében sötétben zakatolt be az első szerelvény. És azok a nők, akik rajta jöttek, azok néha... az állomásfőnök bele is borzongott. Azok a bő ruhát viselő nők mind csak az árvaházat keresik, némelyik még aznap este visszajön: hamuszürke arccal – ez az arcszín tér vissza rendszeresen az állomásfőnök rémlátomásaiban. Ez a szín igen közel áll Klára arcszínéhez, gondolta, habár nem tudhatta, milyen nevet adott Homer a tetemnek. Csak egyszer nézte meg Klárát, és micsoda igazságtalanság, hogy azóta többször is látnia kellett őt álmaiban.

Amikor az állomásfőnök úgy vélte, hangokat hall, átnézett a fiúszárny fölé a St. Cloud’sra néző, megvilágított domboldalra, s meglátta Wilbur Larch és Homer Wells óriási árnyékát – az egyiké az erdő sötét széléig, a másiké egészen az égig ért. A két óriásalak hatalmas karjával hadonászott, átfogta az egész domboldalt; az állomásfőnök pedig meghallotta a szél hajtotta szót: „Varázsló!” Ettől fogva tudta, hogy akár járhat, sőt futhat is egész éjjel, ezúttal nem menekülhet. Az állomásfőnök utolsó gondolata az volt, hogy ütött az ő és az egész világ utolsó órája.

Másnap reggel a tengeri szél még mindig élénkítgette St. Cloud’st. Farby is észrevette ezt; reggel kivételesen nem bal lábbal kelt, igaz, az éjjel alig aludt, s most alig bírt kikászálódni az ágyból. Az volt a benyomása, hogy éjjel egy állat ólálkodott a leányszárny körül, alkalmasint a szemétben talált valamit. Azután két nőt figyelt meg, amint a hajnali szürkületben az állomás felől baktatnak föl a dombra. A két nő egy szót se szólt egymáshoz – valószínűleg egyikük se ismerte a másikat, de nyilván sejtették, hogy mi hozta őket ide. Lehorgasztott fejjel jöttek egymás mellett. Ahhoz képest, hogy már tavasz vége felé járt, túlságosan felöltöztek; Farby elnézte, ahogy a szél testükhöz feszíti bő kabátjukat. Nem látszottak terhesnek, állapította meg Farby, és figyelmeztette magát, hogy este időben ott legyen kedvenc ablakánál, hogy lássa a nők lemenetelét az esti vonathoz. Ahhoz képest, hogy milyen tehertől szabadulnak meg, elmélkedett Farby, azt gondolhatná az ember, hogy könnyű léptekkel mennek, ráadásul lejtőn lefelé. De elmenőben ezeknek a nőknek valamiképpen mindig súlyosabbnak látszott a lépte, mintha valami komoly terhet cipelnének. Egészen máshogyan jártak, mint ahogy a tisztára kapart nők léptét képzelné az ember.

Talán nem is kaparják olyan tisztára őket, gondolta Farby. Bár Homer Wells nem mondott el neki semmit, hol volt az a baj, amelyet Farby ne látott volna meg? Ha valamiről lerítt a baj, ha valamin átvillant a hiba – veszteség, elhagyott remény, nyomasztó lehetőségek közötti választás –, azt Farby a tapasztalt szakmabéli szemével azonmód ki is pécézte magának.

Aznap reggel még nem járt kinn, de érezte, hogy valami mást hozott a szél. Nem láthatta az állomásfőnök holttestét, amely a fiúszárny teherbejárata előtt, a gazok közt hevert – a kórháznak külön teherbejárata volt.

Világra nyíló ablakából, Angela nővér irodájából Larch doktor úgyszintén nem láthatta az állomásfőnök lassan megmerevedő tetemét. És nem is az ő eltávozott lelke háborgatta Larch doktort aznap reggel. Hánykolódott ő már álmatlanul számos éjszakán át: a tengeri szél ritkán fúj errefelé, de ha igen, Larch megérezte. A leányszárnyban verekedés tört ki, és ebből adódott némi varrnivaló az egyik lány ajkán, a másiknak meg a szemöldökén, de Wilbur Larch nem az érintett lányok miatt emésztette magát. Homer nagyon szépen megcsinálta az ajkat, míg a szemöldököt Larch vette kezelésbe, merthogy az ilyesmi maradandó sebhellyel jár.

A kaparásra jött két nő pedig ugyancsak a terhesség korai szakaszában járt, és Edina nővér meglátása szerint erősnek és józannak látszottak. És volt egy már-már vidám damariscottai nő, akinek teljesen rendben megindultak a tolófájásai, és aki egyszer már szült, minden komplikáció nélkül, úgyhogy Larch vele kapcsolatban sem számított bonyodalomra. Azt gondolta, hogy Homerra bízza a damariscottai nő szülését, mert levezetése olyan egyszerűnek ígérkezett, és mert a nő, mint Angela nővér mondta, megkedvelte Homert; a nőnek be nem állt a szája, ha a legény közelébe tudott férkőzni.

Akkor meg mi bajod?, kérdezte magában Wilbur Larch. Vagy ha neked nincsen, akkor mi más nincs rendjén?

Mit számított, hogy késett a posta, és az étkezdében azt mondták, hogy nem jött meg a tej? Larch nem tudott róla – de rá se hederített volna –, hogy a vasútállomáson a megszokottnál is nagyobb volt a felfordulás, mert az állomásfőnöknek nyoma veszett. Wilbur Larch nem észlelte, hogy különösebb zavar támadt volna fönn a St. Cloud’s-i levegőben hemzsegő lelkek között. Hivatásaként felfogott munkája nem engedte meg a szigorú értelemben vett lélekről való elmélkedést.

E mostani reggel előtt Homer Wellsnek nem adatott alkalom, hogy a lélekről elmélkedjék. A lélek vizsgálata nem képezte részét eddigi tanulmányainak. Minthogy azonban Homer ablaktalan helyiségben tanulmányozta Klárát, nem az állomásfőnök – vagy annak lelke – jelent meg hirtelenében Homer Wells előtt.

Larch doktor arra kérte Homert, hogy autopsziára készítsen elő egy magzatot.

Egy Three Mile Falls-i asszonyt megkéseltek, vagy az késelte meg magát; ebben nem volt semmi szokatlan Three Mile Fallsban, de a nő már majdnem kihordta magzatát – és eleven szülöttet világra segíteni egy halott anyából, az esetek többségében ezt még Larch doktor is lehetetlenségnek gondolta. Mindazonáltal megpróbálta megmenteni a gyermek – jobban mondva a kilenc hónapos magzat – életét, de sajnos az egyik döfés őt is eltalálta. Az anyjával együtt a gyermek (vagy a foetus, mint Larch doktor inkább nevezte) is elvérzett. A foetusból fiú lett volna – ez még Homer vagy az avatatlan szem számára is világosan látszott –, de akárminek nevezték is, csaknem teljesen kifejlődött már. Larch doktor azért kérte Homer segítségét a boncolásnál, hogy meghatározza a foetus vérzésének tényleges okát (ne csak azt mondja: „elvérzett”).

Hogy felbontsa a magzat mellkasát, Homer Wells kölcsönkérte Larch doktor szegycsontvágóját, de később rájött, hogy megtette volna egy egyszerű olló is. Végigvágott rajta középen fölfelé, s mindjárt látta az elmetszett tüdőverőeret; meglepetésére a seb legfeljebb egy félhüvelyknyi távolságra lehetett a nyitott ductustól – a foetus ductus arteriosusa fele akkora, mint a főütőér, csakhogy Homer sose nézett még bele semmilyen magzat belsejébe; a megszületett magzat ductusa tíz nap alatt bezárul, és merő izomrosttá válik. Ezt a változást nem valami nagy titok, hanem pusztán az újszülött első lélegzetvétele kezdeményezi, amely eltömi a ductust, és megnyitja a tüdőt. A foetusban a ductuson át kerüli meg a vér a tüdőt az ütőér felé.

Homer Wellsnek elvileg nem lett volna miért meglepődnie azon, hogy a magzatnak nincs szüksége sok vérre a tüdőben: nem lélegzik. Homer mégis megdöbbent: a döfés helye mint egy második szem tátongott a ductus parányi nyílása mellett annak alján. A tény elég egyszerűnek látszott: a ductus azért volt nyitva, mert a magzat még nem vett lélegzetet.

Mi más volna a magzati lét, ha nem fejlődéstörténet? Homer apró érfogót csíptetett az elvágott tüdőverőérre. Ezután felütötte Gray Emberbonctanában a magzatnak szentelt részt. Újabb döbbenet következett: eszébe jutott, hogy Gray művének nem az elején, hanem a végén taglalja a foetust. A magzat volt az utolsó a sorban.

Homer Wells látta már a fogamzás különböző stádiumban lévő termékeit: egészben ritkábban, alig fölismerhető részletekben gyakrabban. Nem tudta megmondani, miért hatottak rá oly erősen a régi fekete-fehér rajzok. Gray egyik rajza profilból mutatta be a huszonhét naposnak becsült emberi magzat fejét. Még nem repes, mutatott volna rá Larch doktor, és felismerhetően semmiben nem hasonlít az emberhez: amit az ember a gerincnek gondolna, az behajlik, akár egy csukló, és amit a csukló fölötti ujjperceknek gondolna, az nem más, mint egy hal torz arca (olyasféle halé, amely örök sötétségben él a tenger fenekén, és amit sose fognak ki, de ha mégis felszínre kerül egy példány, az ember rémálmokat lát tőle). A magzatfej alsó felülete úgy tátogott, mint egy angolna – a szemek a fej oldalán helyezkedtek el, mintha meg tudták volna védeni a teremtményt egy bármely oldalról jövő támadástól. Nyolc hét múlva, noha még mindig nem repes, a magzatnak már kialakul az orra és a szája: van arckifejezése, gondolta magában Homer Wells. Márpedig eme felfedezés – hogy ugyanis a foetusnak már a nyolcadik hetében van arckifejezése – azt az érzést keltette Homer Wellsben, hogy annak színe előtt áll, amit mások léleknek neveznek.

Ezután kibontotta a fehér, zománcozott vizsgálótálban fekvő, Three Mile Falls-i baba főütőerét; két csíptetővel tartotta nyitva a mellkasi metszést, és egy harmadikkal kihúzta a roncsolt eret. A baba arca beesettnek tűnt, mintha egy láthatatlan kéz nyomta volna be. A hátára fektetett gyermek a könyökére támaszkodott, alsókarja dermedten, merőlegesen tapadt mellkasához. A kis kéz ujjai némiképp kinyíltak – mintha egy labdát akartak volna elkapni.

Homer Wells nem zavartatta magát a cafatokban lógó, ráadásul rettenetesen hosszú köldökzsinór látványától, rácsíptetett, és gondosan elkötötte. Letakarította a cseppnyi angyalbögyörőn megalvadt vércseppet, majd tiszta szeszbe mártott vattacsomóval könnyűszerrel feltörölte a zománcozott tál ragyogó fehér peremére tapadt vérrögöt. A halott baba bőrszíne szürkébe hajló sárgának tűnt a fehér tálban. Homer a mosdóhoz ment, és hányt. Amikor megnyitotta a csapot, hogy leöblítse a kagylót, az özönvíz előtti csövek rázendítettek, kalapáltak és zúgtak; azt hitte, a csövektől vagy a maga kóválygásától remegett a helyiség, az egész épület. Eszébe sem jutott, hogy a tenger felől fúvó szél milyen sebesen rohan St. Cloud’s felé!

Nem hibáztatta Larch doktort. Egy pillanatra sem gondolta, hogy bárki is hibás lenne: ez túlontúl egyszerű lett volna. Larch nem vétett, csak tette azt, amiben hitt. Ha Wilbur Larch szent volt Angela nővér meg Edina nővér szemében, akkor az ő, Homer Wells szemében szent és az apja is. Larch tudta, mit csinál, és azt is, hogy kiért. De Homer Wells nem bírta bevenni a repes vagy nem repes dumát. Mondhatod foetusnak, magzatnak, fogamzásterméknek, akárminek, de az hétszentség, hogy él. És akármit teszel vele, elmélkedett magában Homer, s akárminek nevezed azt, amit teszel vele, egy biztos: megölöd. A kipreparált Three Mile Falls-i baba elmetszett tüdő verőerét nézte. Nevezze Larch, aminek akarja, gondolta Homer Wells. Ez az ő döntése – ha neki foetus, ám legyen. Nekem viszont baba, mondta magában Homer Wells. Ha Larch dönthet, én is dönthetek.

Fölvette a makulátlan tálat, és úgy vitte át a folyosóra, mint ahogy büszke főpincér visz különlegességet kedvenc vendégének. Az örökké taknyos Condor Hay éppen a kezelő és Angela nővér irodája között cirkált a folyosón. Ott nem volt szabad játszania, de arcáról lerítt, hogy minden percben halálra unja magát. Momentán éppen kartondobozt húzkodott végig a folyosón. Ebben érkeztek néhány nappal azelőtt a klistélyek: Homer felismerte, ő csomagolta ki őket.

– Mit viszel? – kérdezte Condor Hay Homertól, aki vállmagasságban tartotta a tálat, benne a halott Three Mile Falls-i babával; a kisfiú feje búbja Homer derekáig ért. Ahogy odaért, Homer látta, hogy a doboz nem üres: ifjabb Copperfield Dávid ül benne – Condor kocsikáztatta.

– Kifelé innen, Condor! – rivallt rá Homer.

– Hóhér! – kiáltott fel a kis Copperfield Dávid.

– Nem hóhér! Homer, te agyalágyult – mondta Condor Hay.

– Hóhér! – makacskodott Copperfield Dávid.

– Na tűnés innen! – förmedt rájuk Homer.

– Mi van benne? – kérdezte Condor, és már nyúlt is föl a tálért, de szutykos kis kezét Homer félretolta, majd csuklójánál fogva hátratekerte. Közben szakszerűen egyensúlyozott a tálcával és tartalmával. Condor Hay nem akart engedni.

– Aú! – kiáltotta. Copperfield Dávid próbált fölállni, de elvesztette az egyensúlyát, és fenékre csücsült.

Homer fölemelte Condor Hay karját a háta mögött; a derékszögnél kissé magasabbra, amitől Condor előrehajolt, és homlokát a klistélyos láda szélén pihentette. – Haggya mán! – mondta Condor.

– Kimész, Condor! Megértetted? – szólt Homer.

– Igen, igen – mondta, és Homer elengedte.

– Durva dög – méltatlankodott Condor.

– Persze – felelte Homer.

– Hóhér! – sikerült kinyögnie még egyszer Copperfield Dávidnak. Condor Hay beletörölte az orrát gyűrött ingujjába. Hirtelen nagyot rántott a dobozon, úgyhogy Copperfield Dávid az oldalára dőlt.

– Na! – vinnyogta a kisfiú.

– Fogd be! – mondta fuvarjának Condor. S azzal elcsoszogott Homer Wells mellett, durcás, lemondóan panaszos képet vágva neki. Ide-oda dülöngélt, ahogy kivonszolta a kartondobozt és benne Copperfield Dávidot. Cipőjét kacsalábasan vette föl, az egyik fűzőjét pedig meg sem kötötte, mint magában Homer megállapította, de úgy döntött, méltatlanság lenne ezt most felróni a kis gézengúznak, akinek az elevenségét csak a rendetlensége múlta fölül – de nem fontosabb-e az elevenség a rendetlenségnél, különösen, ha árváról van szó?

– Szevasz, Condorka – mondta a lurkó előrehajló hátának; a fiú be nem tűrt inge a térdhajlatát verdeste.

– Szija, Homer – mondta Condor továbbra is háttal. Amikor elment a kezelő mellett, Edina nővér kilépett, és megszidta:

– Nem szabad itt játszani, Condorka – mondta.

– Igem, igem – felelte Condor. – Megyek má, megyek má.

– Medina! – kiáltotta Copperfield Dávid tompa hangon a doboz mélyéről.

– Nem Medina! Edina, te kis szenyó – mondta Condor.

Ekkor lépett Homer Angela nővér irodájának most éppen nyitott ajtajába. Látta, hogy a Doktor úr az írógép előtt ül, de nem ír, még papír sem volt a gépben. Larch doktor csak bámult kifelé az ablakon. Az orvos réveteg arckifejezésében Homer fölismerte az éter adta békés távolságtartást, amelyet a kezelőben „ledőlt” Doktor úron az asszisztense már nemegyszer látott. Mintha Larch az éter révén időnként élvezett lelkiállapotot úgy is elő tudná idézni, hogy kibámul az ablakon. Homer feltételezte, hogy mestere azért használja az étert, mert valamilyen fájdalom gyötri; Homer gyanakodott rá, hogy St. Cloud’sban mindenkit kínoz valamilyen fájdalom, de úgy vélte, ezeket a Doktor úr avatott kézzel gyógyítja. Homer émelygett az étertől, és semmi pénzért sem alkalmazta volna ezt a gyógyírt. Akkor még meg se fordult a fejében, hogy mit tesz a függés. Larch arcára olyannyira kiült az álomállapot, hogy Homer Wells megállt, mielőtt hátborzongató tálalását megkezdhette volna, sőt kis híján sarkon fordult és vitte magával a Three Mile Falls-i halott babát.

Igen ám, de senki nem lép valamely lélek színe elé olyan lelketlenül, hogy szó nélkül hagyná elillanni az ezzel járó küldetéstudatot, ráadásul a küldetéstudat általában nem éri be holmi mellékesen elejtett szóval; tüntető jellegű gesztus is kell neki. Angela nővér irodájának ajtajában Homer egy darabig tétovázott, azután előállt, és az írógép tetejére csapta a zománcozott tálat. A Three Mile Falls-i halott kisbaba ott hevert a Doktor úr torkával egy magasságban – már-már a szájában volt, ahogy Maine-ben mondják.

– Doktor úr? – szólalt meg Homer Wells. Larch félig-meddig fölocsúdott, álmából kilesve átnézett a baba fölött Homerra. – A vérzés forrása: a tüdőverőér, melyet teljesen elmetszettek, mint láthatja – folytatta Homer, miközben Larch lenézett az írógépre tett preparátumra. Úgy meredt a babára, akárha valami írása volna – amit ő hívott életre (majd küldött a nemlétbe).

Kinn valaki sikítozott, de a szél ide-oda sodorta a szavakat: az üzenet összezavarodott.

– Az Isten verje meg! – kiáltotta Wilbur Larch, az elmetszett eret bámulva.

– El kell mondanom valamit: soha többé nem csinálok angyalt – jelentette ki Homer Wells. Ez, mint gondolta, logikusan következik az elmetszett ütőérből. Logikusan következett Homer elméjében, de Larch doktor előtt igen nagy zagyvaságnak hangzott.

– Hogy mit? – kérdezte Larch. – Mit nem csinálsz?

Kintről egyre erősebben hallatszott a kiáltozás, de semmivel se lehetett többet érteni. Homer Wells és Wilbur Larch egymásra meredt – a Three Mile Falls-i baba foglalta el a köztük lévő teret.

– Jövök már! Jövök már – hallották Angela nővér kiáltását.

– Már megint az a mihaszna Condorka – magyarázta Edina Angela nővérnek. – Muszáj volt kihajítani őt is és a Copperfield gyereket is.

– Soha többé! – mondta Homer Wells.

– Kifogásolsz valamit? – kérdezte Larch doktor.

– A Doktor úrban semmit – felelte Homer Wells. – Az ellen van kifogásom – nem nekem való.

– No de sose kényszerítettelek – mondta Larch doktor. – És nem is foglak, soha. Ebben neked kell döntened.

– Persze, nekem – mondta Homer.

A távolból ajtócsapkodás hallatszott, majd Condor Hay semmivel sem érthetőbb jajveszékelése. A kémcsövek az állványon összezörrentek, majd a csörrenés közben Larch doktor és Homer Wells meghallotta, ahogyan a szél erejét legyűri a „meghalt!” szó.

– Meghalt! Meghalt! Meghalt! – üvöltötte Condor Hay. Bejelentését Copperfield Dávid értelmetlen egy szótagú kiáltásai tagolták.

– Ki halt meg, kincsem? – kérdezte Condortól Angela nővér kedvesen. Condor Hay fölfedezte az állomásfőnök holttestét, de nem tudta, hogy ő az, nem nézte meg.

– Egy bácsi! – mondta Condor Angela és Edina nővérnek. Wilbur Larch ezt végre tisztán értette, fölállt az íróasztaltól, elvonult Homer Wells előtt, és kiment a folyosóra.

Ha pedig a Doktor úrnak egyre megy – mondta neki Homer Wells –, kérek engedélyt, hogy ne legyek jelen, amikor a Doktor úr a kötelességét teljesíti. Másképpen akarok hasznos lenni, és énnekem semmi kifogásom sincs a Doktor úr ellen – mondta Homer. – Engedelmével nem akarom látni.

– Erről még gondolkodnom kell, Homer – felelte Larch doktor. – De meg kéne néznünk, ki halt meg, nemde?

Ahogy Larch doktort követte a folyosón, Homer megfigyelte, hogy a szülőszoba ajtaja be volt csukva, a lámpája égett – ami azt jelentette, hogy Edina és Angela nővér előkészítette a két, kaparásra váró nőt. A damariscottai kismamának, akinek még mindig ritkán és rendszeresen jöttek a fájásai, csak jóval azután lesz szüksége a szülőszobára, hogy Larch doktor végzett a két terhességmegszakítással. Homer és Larch egyetértett abban, hogy kegyetlenség a magzatvesztésre jött nőket a szükségesnél tovább váratni, különösen, ha már elő vannak készítve, így Homer kinyitotta a szülőszobát, bedugta a fejét, de anélkül, hogy valóban megnézze a két nőt. Bejelentette:

– A doktor úr mindjárt jön, kérem, ne nyugtalankodjanak.

Homer Wells bosszankodott az időzítése miatt: még be sem tudta tenni a szülőszoba ajtaját, Condor Hay ismét jajveszékelni kezdett:

– Meghalt! Meghalt!

Condor Hay a maga izgágaságával hajlamos volt nem kívánt felfedezéseket tenni. Beleunt Copperfield Dávid és a klistélyos doboz vonszolásába, és kitalálta, hogy a fiúszárny teherbejáratánál lévő rakodórámpáról bocsátja útjára a dobozban trónoló kis cimboráját. Majd beleszakadt, amíg feltuszkolta a rámpára a dobozt, majd fönt az alig használt kocsibehajtó és a magasra nőtt gazok fölött elképzelte, hogy már-már repülni is megtanítja Copperfieldet. Nem is látszott olyan meredeknek, főleg a dobozban nem. A klistélyos doboz biztosan szépen lecsúszik a rakodórámpától ereszkedő gyomos rézsűn. Condor sejtette, hogy a doboz tönkremehet a zuhanásban, és így teljesen magára maradhat Copperfield Dávid társaságában, márpedig az ifjú Copperfield Dávid doboz vagy egyéb játék híján fölöttébb unalmasnak ígérkezik. Elege volt a kis szenyóból, akár dobozban, akár anélkül; már kimerítette a biztonságos játékokat, mi több, a pubi egy zokszót sem ejtett. Nem tudta, hogy a rámpa szélén ül, hiszen nem látott ki a dobozból. Amikor Condor a pajtásával együtt lelökte a dobozt, vigyázott, hogy az ne boruljon fel, így óva a kölyköt a fejre eséstől. A doboz az egyik sarkára esett, összerogyott, és a kis tacskó kipenderült a gazos lejtőre. A kisfiú, mint tojásból kikelő csibe, bizonytalanul lábra kapott, majd földre huppant, és gurult tovább lefelé, egyre lejjebb. Condor Hay a rámpáról figyelte a felé integető gazokat: ha azok jelezték is, merre tart éppen Copperfield, túl magasra nőttek ahhoz, hogy a fiúcska látszódjék.

Copperfield nem ütötte meg magát, csak sejtelme sem volt, hol jár. Nem látta sem Condort, sem az időközben megkedvelt dobozt. Amikor már nem gurult tovább, fölállt volna, de a szédülés és a gidres-gödrös talaj miatt lehuppant. Valami kemény, gömbölyű kőféleségre ült, de amikor megnézte, mi az, látta, hogy az állomásfőnök feje – nyitott szeme az égre meredt, dermedt arcára ráfagyott a rémület.

Egy nála idősebb gyermek vagy talán egy felnőtt alkalmasint meghökkent volna, hogy az állomásfőnök fején ücsörög, de az ifjabbik Copperfield Dávid ezt inkább kíváncsisággal, semmint meglepetéssel fogadta, mint egyébként minden egyebet a világon. Mindazonáltal, amikor megérintette a halott arcát, és érezte a hideget, gyermeki érzékenysége hibátlanul figyelmeztette: valami nincs rendjén. Az ifjú Copperfield felugrott, elesett, fölállt, futott, felbukott és gurult megint. Condor Hay utánaeredt az embermagasságú gaz között.

– Nyugi, nyugi, nem kell mindjárt berezelni! – kiabálta a kicsinek, de az csak futott és bukdácsolt tovább, miközben furcsán ugatott. – Állj má’ meg, te kis agyalágyult! – üvöltötte Condor Hay. – Hogy a fenébe találjalak így meg! – Rálépett valamire, ami a talpa alatt görgött, mint egy vastagabb faág, ami még nem nyomódott bele a talajba: az állomásfőnök karja fordult meg a lába alatt. Hogy el ne essen, megtámaszkodott a halott mellkasán. A nagy szemeket meresztő, rendíthetetlen arc, melyet a magas gaz megvédett a széltől, továbbra is Condor fölé szegezte tekintetét. Aztán két, egymást ugató kutya keveredett a gazosba, és úgy jártak körbe-körbe, mintha útvesztőben rekedtek volna meg. Alapjában bátor és felelős magatartásra vallott, hogy Condor addig nem menekült lóhalálában, amíg meg nem lelte a kis Copperfieldet.

Farby az ablakából kémlelte a megmagyarázhatatlan cséplést a gazban; bármely pillanatban odakiálthatott volna Condornak, hogy merre van Copperfield Dávid – a gaz dőlésén pontosan látta, hogy melyik üvöltöző állat vagy ember éppen hol jár. Csak amikor Condor a fiúszárnyat megkerülve már a kórházbejárat felé vonszolta kis pajtását a kocsibehajtón, akkor jegyezte meg:

– Hé, Condor Hay, nem veszed észre, hogy kacsaláb vetted föl a cipődet?! – kiáltotta. – Balfék! – Csakhogy a szél túlságosan erősen fújt, sem Condor, sem Farby nem hallhatta a másik kiabálását. Farby ezután csak egy szót ejtett ki a száján, az ablakon kihajolva, nem szólított meg vele senkit, csak érezte, hogy a szél mondatja ki vele azt, ami szívét a leginkább nyomja, és olyan hangosan, amilyen hangosan ő jónak látja, még ha nem is emelte föl a hangját.

– Unom – szólt.

De hirtelen még Farby számára is érdekesebbé váltak a dolgok, amikor Wilbur Larch és Homer Wells – no meg Edina és Angela nővér – megjelent a fiúszárny teherbejáratához vezető úton. Láthatólag kerestek valamit a gazban.

– Mi veszett el? – kiáltotta Farby, ki az ablakon, de vagy túl erős volt szél, vagy a gyomok közt tapodók nem figyeltek rá, így megválaszolatlan maradt a kérdés. Erre Farby úgy döntött, kimegy, megnézi a tulajdon két szemével.

Farbynak valahogyan nem tetszett a dolgok alakulása, mégis hálás volt, hogy legalább történt valami – az újdonság ígérete kellemes bizsergessél töltötte el.

Ez az érzés most nemigen adatott meg Cuncy Kendellnek és Wally Worthingtonnak, akik az utóbbi három órában nem szóltak egy szót sem – balsejtelmeik túlságosan meggyötörték őket ahhoz, hogy beszélgetéssel leplezhessék azokat. Még sötétben indultak Szívmartról, hogy Maine belsejébe hatoljanak – és odahagyják a szelet, habár az furcsamód nemigen hagyott alább. Wally alaposan áttanulmányozta a térképet az előző este, és a fehér Cadillac olyan célirányosan távolodott a tengertől, mint amilyen eltökélten egy osztriga vagy gyöngykagyló halad a part felé. Az erős szélben nem kellett volna lehajtania a kocsi fedelét, de Wally jobban szerette, ha a kabrió valóban kabrióként fungál, meg aztán a lenyitott tető és a zajosan bevágó szél úgy-ahogy természetessé is tette Cuncy és Wally hallgatását. Cuncynak is jobb volt így: mézszőke haja teljesen beborította az arcát – néha olyan hajforgatagok vették körül, hogy Cuncy tudta, arckifejezéséből Wally nem láthat semmit. Csakhogy Wallynak nem kellett a lány arcából olvasnia; ismerte már.

Wally a Cuncy ölében heverő könyvre pillantott; a lány föl-fölvette, hogy olvassa, de mindannyiszor letette, a szamárfül ugyanott maradt. A könyv – Dickens Kis Dorritja – kötelező olvasmány volt, bár Cuncy négyszer is nekifohászkodott, fogalma sem volt róla, hogy miről szól a könyv, vagy hogy tetszik-e neki, vagy sem.

Wally, aki maga sem volt lelkes olvasó, meg se nézte a könyv címét, csak azt nézte, hogy a szamárfül mindig egy helyben marad: Cuncy járt az eszében. Meg St. Cloud’s. Gondolatban már túl is volt az angyalcsináláson: Cuncy már kezdett magához térni, az orvos vicceket mesélt, a nővérek nevetgéltek. Wally képzeletében annyi ápolónő volt St. Cloud’sban, hogy háborút lehetett volna velük nyerni. Mind fiatal volt és csinos. Az árvák, a vidám kis tökmagzacskók pedig foghíjasan nevetgélve hancúroztak.

Wally háromládányi, az árváknak szánt nyalánkságot tett a Főnök Cadillacjének hátuljába. A megfelelő évszakban almát és almalevet hozott volna, csak hát tavasszal nem volt már sem alma, sem almalé, de Wally a szerinte ezek után következő legjobbat készítette be. A ládákat telerakta Worthingtonék legjobb alma- és vackorlekvárjával, meg Ira Titcomb almavirágmézével, kétliteres üvegekben. Azt képzelte, Mikulás bácsiként érkezik meg a kaparásra (ami aligha tűnhet szerencsés képnek, ha az ember Wilbur Larch „angyalgyári” emlékeire gondol).

Wally elképzelte, ahogy Cuncy a küret után felül, arcán olyan ember megkönnyebbülésével, akinek a testéből komisz szilánkot távolítottak el; furcsamód egy kívánt gyermek születésével társított ünneplés aurájával töltötte meg a kaparószobát. Vágyálmát Wally bőven megtöltötte öndicsérettel – ahogy elgondolta a kedélyes jelenetet, hogy odamegy minden egyes St. Cloud’s-i lelenchez, és mindegyiknek a kezébe nyom egy üveg lekvárt. A drága nebulók, mézesüveggel a kézben, boldogok, akár a medvebocsok!

Cuncy becsukta a könyvet, s visszatette az ölébe. Wally úgy érezte, szólnia kell:

– Milyen a könyv?

– Nem tudom – felelte Cuncy, és nevetett.

Wally belecsípett Cuncy combjába; valami azonban a torkán akadt, miközben együtt akart nevetni kedvesével. Viszonzásul Cuncy is belecsípett a fiú combjába – ugyanolyan erővel, ugyanakkora szenvedéllyel, mint a fiú. Ó, hogy megkönnyebbült Wally e nagy hasonlóságuktól!

Ahogy káprázatos utasaival az osztrigafehér Cadillac átsuhant a mind szegényesebb városkákon, a mind bámészabb falvakon, annál inkább megbámulni való látványt nyújtott. A skarlát huzat, melyet különleges módon összepettyezett a Főnök balesetekor a permetlé, párját ritkította. Ha valaki látta száguldásukat, soha nem feledhette őket.

– Alighanem közeledünk – mondta Wally. Ezúttal volt annyi esze, hogy ne csípjen Cuncyba, csak az ölébe tette a kezét, a Kis Dorrit mellé. Cuncy pedig az ő kezére a magáét, miközben Farby, aki a megszokottnál is nagyobb céltudatossággal vonult végig a leányszárny előterén, elkapta Groganné kegyes és figyelmes tekintetét.

– Mi ez a zűrzavar, Farbyka? – kérdezte Groganné.

– Mit tudom én – felelte Farby, vállát vonva. – Ide a rozsdás bökőt, hogy nem új pasi vagy hasonló jött a faluba. – Ez a hangnem már-már kedvességszámba ment Farbynál. Meg is jegyezte magában Groganné: Hogy lehiggadt ez a lány. Lehiggadt. Egy kicsit. Nagyon kicsit.

A termetes ifjú hölgy eltökéltsége arra késztette Grogannét, hogy kövesse őt az udvarra.

– Istenkém, micsoda szél! – kiáltott fel Groganné.

Hol a francban voltál?, kérdezte magában Farbyka, de nem szólt egy szót sem: könnyen össze lehetett téveszteni teljes közönyét a lehiggadással.

– Az állomásfőnök az – szólalt meg Homer Wells; ő találta meg a tetemet.

– Az a barom! – morogta a bajusza alatt Wilbur Larch.

– Nos, meghalt, ennek ellenére – közölte Homer Larch doktorral, aki még mindig a gaz között igyekezett utat törni magának a halott felé. Larch doktor türtőztette magát, nem jelentette ki, hogy az állomásfőnök ezzel is csak újabb kellemetlenséget okozott az árvaháznak. Ha Wilbur Larch lehiggadóban volt is, ő is csak módjával.

St. Cloud’s nemigen higgasztotta le az embert. Homer Wells kinézett az állomásfőnököt elrejtő gaz fölött: Farby caplatott felé.

Ó, kérlek! – mondta Homernak a szíve. – Ó, kérlek, hagyj elmennem! Az erős szél belekapott a hajába, ő pedig nekidőlt a szélnek, mintha hajón állna, mely a széllel szemben halad és szeli át az ismeretlen tenger hullámait.

Wilbur Larch a Homer Wellsnek kitalált szívbajon tűnődött. Azon törte a fejét, hogy miképpen közölhetné Homerral, hogy szívgyengeségben szenved, anélkül hogy megijesztené vagy eszébe juttatná az állomásfőnök arcára fagyott rémlátomást. Mi a poklot képzelt el az a csökött agyú?, kérdezte magában Larch doktor, miközben segített a kimerevedett testet a kórház bejáratához hurcolni.

Condor Hayt, aki szerette, ha ezt-azt rábíznak, közben átszalasztották a vasútállomásra. Ő magával vitte a kis Copperfield Dávidot, s bár ez erősen lassította, most mégis örült a társaságának. Nem egészen értette a rábízott üzenetet, de a kis lurkót kiválóan tudta próbaközönségnek használni. Hangosan elmondta neki az átadandónak vélt üzenetet, amivel ugyan semmilyen benyomást nem tett Copperfieldre, de ismétlését valamelyest megnyugtatónak érezte, és a gyakorlástól lassanként úgy hitte, már érti is azt.

– Az állomásfőnök meghalt – jelentette ki, miközben maga után vonszolta a lejtőn pajtását, akinek a feje hol egyetértően bólintott, hol pedig ide-oda bicsaklott rángatózó vállai közt. Az iramot a bizonytalan járású kis Copperfield aligha bírta volna, ha bal kezét nem emeli feje fölé vasmarkával Condor Hay.

– A Doktor úr azt mondja, hogy szívrohama volt, több órán át? – tette hozzá Condor. Habár kicsit gyanús volt neki a dolog, a többszöri elismétléstől valamiképpen értelmesebbé vált. Larch doktor azt mondta, hogy az állomásfőnöknek valószínűleg szívrohama volt, több órával ezelőtt, de Condor többé-kevésbé megfelelőnek tartotta a maga változatát – főleg, miután újra és újra elmondta.

– Tessék megmondani a rokonságnak meg a barátoknak, hogy nemsokára jön az autó! – mondta Condor, Copperfield pedig jóváhagyón biccentett. De Condor valahogyan ezt sem gondolta jónak, akárhányszor ismételte is el, ugyanakkor biztosra vette, hogy ilyesmit mondtak neki. Az „autopszia” nem pedig az „autó” szó szerepelt az üzenetben, de az eredeti szót legalább részben eltalálta Condor. Ilyenkor biztos jön, gondolta a fiú, valamilyen különleges autó a halottért. Így volt valamennyi értelme a dolognak, és ez a valamennyi értelem Condort kielégítette – több is volt az, mint amennyit belőle a legényke felfoghatott.

– Meghalt! – gajdolta boldogan Copperfield Dávid, ahogy az állomáshoz közeledtek. A két csavargó ott lebzselt a vágánynak háttal álló padon, ahol szokott; azon léhűtők közé tartoztak, akik az állomásokra járnak bámészkodni, mert azt hiszik, hogy a szép nők ott gyűlnek össze és csak arra várnak, hogy kegyeikben részesítsék a város összes retkes tekergőjét. A két mihaszna oda se bagózott Condor Hayre és Copperfield Dávidra. (– Meghalt! – kurjantotta oda nekik Copperfield Dávid, mindhiába.)

A fiatal állomásfőnök-helyettes a maga túlfűtött ügybuzgóságával a szélsőségesen fontoskodó állomásfőnököt majmolta, és ezzel fiatalságához egyáltalán nem illő, ásatag, zsémbes és goromba modort vett magára – mindezt tetézte a munkájában örömét lelő sintér aljasságával. Ez az ostoba fiatalember, akárcsak a főnöke, folyvást basáskodott a kisebbekkel, teli torokból üvöltött a gyerekekre, hogy ne tegyék a lábukat a padra, de azt se tudta, hogy csússzon-másszon a nálánál jobban öltözött vagy magasabb polcon ülő akárki előtt. Mindig ridegen és fölényeskedve válaszolt a vonatról leszállva az árvaház után érdeklődő nőknek, és sose segített föl egyetlen ilyen nőt sem, aki hazafelé menet szállt föl a vonatra, pedig a kikapart nőknek nyilvánvalóan nehezükre esett fellépni a magas lépcsőre.

Ezen a délelőttön az állomásfőnök-helyettes a szokásosnál is erényesebbnek érezte és undokabbnak mutatta magát. Az egyik csavargónak adott tizenöt centet, hogy menjen és hozza el házából az állomásfőnököt, de az csak azzal a hírrel jött vissza, hogy a főnök biciklije eldőlt, és úgy is maradt. Sokat sejtet, gondolta az állomásfőnök-helyettes, de elkeserítő. Részben bosszantotta, hogy neki kell elvégeznie az állomásfőnöki teendőket, részben viszont felvillanyozta a gondolat, hogy ő fog parancsolni. Amikor meglátta a két szurtos árvaházi kölyköt, szentül meg volt győződve, hogy a tekintély legmagasabb fokáról sújt le rájuk. Condor Hay, az orrát az ingujjába törölgetve és Copperfield Dávidot maga után vonszolva, éppen szólni készült, de az állomásfőnök-helyettes megelőzte.

– Mars innét! – mondta. – Nincs itt semmi keresnivalótok! Condor megállt, társa meg beleütközött, amitől majdnem elesett.

Condor el is hitte, hogy „nincs itt semmi keresnivalója”, de összeszedte a bátorságát, és amilyen hangosan csak bírta, ledarálta a begyakorolt üzenetet:

– Az állomásfőnök meghalt! A Doktor úr azt mondja, hogy szívrohama volt, több órán át! Tessék megmondani a rokonságnak meg a barátoknak, hogy nemsokára jön az autó!

Erre még a csavargók is felfigyeltek. Az állomásfőnök-helyettes mintha sóbálvánnyá dermedt volna ellentétes érzelmei hatására: hogy az állomásfőnök meghalt, azt is jelentheti, hogy ő, a helyettese lép az örökébe; iszonyatosnak tűnt, hogy valaki több órán át haldokoljon; de az autó – az most fenyegetés vagy ígéret?

Miféle rokonok, miféle barátok?, csodálkoztak magukban a csavargók.

– Mit akarsz mondani ezzel az autóval, öcskös? – kérdezte az állomásfőnök-helyettes. Condor sejtette, hogy valamit összezagyvált, de úgy döntött, valahogy inkább kimagyarázza. Nem tanácsos határozatlannak vagy gyengének mutatkozni egy ilyen basáskodó majom előtt, és Condor a maga csavaros, a fennmaradásra járó eszével inkább választotta a magabiztosságot, mintsem az igazságot.

– Hogy jön érte egy autó – mondta Condor Hay. A két csavargó enyhe csodálattal nyugtázta: nem gondolták az állomásfőnököt olyan jeles személyiségnek, hogy külön autó járjon neki.

– Gyászkocsira gondolsz? – kérdezte az állomásfőnök-helyettes. Three Mile Fallsban volt egy hosszú, fekete halottaskocsi, amely olyan lassan járt, akárha ökrök húzták volna.

– Autóra gondolok – felelte Condor Hay, nem tudván, hogy mi is az a gyászkocsi pontosan. – Autó autóra.

Senki nem mozdult, senki nem szólt egy szót se; talán a több óráig is eltartó szívroham első tünetei jelentkeztek mindőjükön.

Valójában valahányan a nap következő eseményére vártak: a Főnök osztrigafehér Cadillacje bekanyarodott látómezejükbe.

A számos elzárt és szegényes faluban, amelyen Wally és Cuncy áthaladt, több bámész tekintetet vontak magukra, mint amennyi rendesen járt volna, de még így sem tudtak felkészülni az állomásfőnök-helyettes döbbent arcára és arra a bamba álmélkodásra, amit az állomásépület előtti padhoz szinte odaszegezett két csavargóból váltottak ki.

– Itt volnánk St. Cloud’sban – mondta Wally vitathatatlanul színlelt lelkesedéssel. Cuncy önkéntelenül is odanyúlt Wally lábához, és belemarkolt a combja közepénél – a Kis Dorrit kiesett az öléből, s ahogy a Cadillac padlójára hullt, hozzáütődött a lány keresztbe tett bokájához. Mégis Condor Hay és Copperfield Dávid tekintete döbbentette meg Cuncyt leginkább. Szutykos arca és zilált ruhája ellenére Condor Hay szeme ragyogott, mosolya szerencsés napsugárként fénylett: áthasított a mocskos külhámon, és rejtett tündöklést fedett fel. A Condor maszatos arcára kiülő várakozás hatására Cuncynak a lélegzete is elállt: a szemét könny futotta el, látása elhomályosult – de nem annyira, hogy ne bökkenne meg a leesett állú Copperfield Dávidon is. A csöppség könnycsepp alakú, vastag alsó ajkából áttetsző, egészséges nyál csorgott alá ökölbe szorított kezéig, mellyel a hasához kapott, akárha a Cadillac káprázatos fehérsége, mint valóságos ökölcsapás gyomorszájon vágta volna.

Wally bizonytalanul, de úgy vélte, az állomásfőnök-helyettes parancsol a furcsa gyülekezetnek.

– Elnézést – szólította meg a vasutast, akinek a szája meg se mozdult, a szeme meg se rebbent. – Merre találom az árvaházat?

– Hamar ideért, az biztos – mondta az állomásfőnök-helyettes szenvtelenül. Fehér halottaskocsi!, csodálkozott magában. A gyászhuszárok szépségéről nem is beszélve! A helyettes nem bírt a lányra nézni.

– Bocsásson meg, nem értem – mondta Wally. Ennek elment az esze, gondolta. Valaki mással kell beszélnem. A csavargókra vetett rövid pillantásból tudta, hogy tőlük sincs mit kérdeznie. A kisebbik fiú, akinek az immár térdét is elérő nyála úgy csillogott a napfényben, mint a jégcsap, nemigen látszott beszédre alkalmasnak.

– Meghalt! – szólalt meg Copperfield Dávid. A nyál úgy csillogott az állán, mint karácsonyfán az angyalhaj.

Tőle nem, gondolta Wally, és Condor Hay tekintetét kereste – nem volt nehéz megtalálnia: a fiú Cuncyra szegezte szemét.

– Szevasz – mondta Cuncy, és Condor Hay láthatóan nyelt egyet, amit nyilvánvalóan fájlalt. Bár ki volt sebesedve, taknyos orrát keményen beletörölte ingujjába.

– Meg tudod mondani, hogy merre van az árvaház? – kérdezte Wally. Condor Hay pedig a vasutassal és az éhenkórászokkal ellentétben tudta, hogy ezek az angyali lények nem azért jöttek, hogy átvegyék a halott állomásfőnök nem kívánt hulláját. Ezek az árvaházat keresik!, gondolta Condor. Azért jöttek, hogy örökbe fogadjanak valakit, mondta magában dobogó szívvel. Istenem, sóhajtott fel Condor Hay, hadd legyek az én!

Copperfield Dávid sajátos révületben nyújtotta ki a kezét, hogy megérintse Wallace Worthington monogramját a ragyogó piros almán – rajta egy tavasziasan zöldellő levéllel, eme mesterkéletlen könnycseppformával. Condor félrelökte a kezét.

Kezembe kell vennem a dolgokat, töprengett Condor, ha azt akarom, hogy engem válasszanak.

– Én megmutatom az utat az árvaházba – mondta. – Tessenek elvinni minket!

Cuncy rámosolygott, és kinyitotta az autó hátsó ajtaját. Majd kissé meglepődött, amikor Condor fölkapta az ifjú Copperfieldet, és berakta az autóba, de nem az ülésre, hanem a padlóra. A kis tacskó, úgy tetszett, jól megvan odalenn is; csakhogy amikor hozzáért a furcsán pettyes skarlát üléshuzathoz, riadtan visszarántotta kezét – sose nyúlt még kikészített bőrhöz –, és megugrott, mintha attól félne: él az ülés. A kis Copperfield egész napja ijesztő volt: a délelőtt nagy részét egy klistélyos doboz fenekén töltötte; első menekülési kísérlete, hosszú gurulása a gaz között, és aztán a halott fején való ücsörgés. Mi jöhet még ezek után?, töprengett a fiúcska. A Cadillac elindulására felsírt. Addig még sose ült autóban.

– Semmit se tud a kocsikról – magyarázta Cuncynak Condor Hay, aki szintén nem tapintott még soha életében kikészített bőrt, de úgy feszített a kényelmes ülésen, mintha azért született volna, hogy ilyen fényűző életet éljen. Nem ismerte föl, hogy a csíkos skarlát huzatra vegyszeres baleset következtében kerültek oda a színtelen foltok – szerencsétlenségére Condor Hay nem először s főképpen nem utoljára tévesztette össze a véletlent a művészi szándékkal.

– Lassabban, Wally. A kicsi megijedt – szólt Cuncy, és hátrahajolt az ülése fölött, hogy karját kinyújtsa a kis Copperfield felé, aki nyomban abba is hagyta a bömbölést. Ismerősnek vélte azt, ahogyan a nő haja az arca két oldalán előrehullott, és ezt – meg a kitárt karját és valamelyest megnyugtató mosolyát – már megtapasztalta Edina és Angela nővérnél. A férfiak, töprengett a kis Copperfield, fél kézzel vesznek föl, és a csípőjükre téve visznek. „Férfiakon” persze Larch doktort meg Homer Wellst értene. Condor Hay is igyekezett így vinni, de ehhez nem volt elég erős, és gyakran leejtette.

– Gyere ide, na, gyere ide, ne félj – szólt hozzá Cuncy, majd fölkapta, átemelte az üléstámla fölött, és az ölébe ültette. A kis Copperfield mosolygott, és megérintette Cuncy haját; eddig még sose tapintott szőke hajat, nem is hitte valóságosnak. Ugyancsak sose talált senkit ilyen jó szagúnak; orrát belefúrta Cuncy nyakába, és nagyot szippantott az illatából. Cuncy meg is ölelte, meg is puszilta a halántéka kék mélyedésén. Wallyra nézett, és csaknem sírva fakadt.

Condor Hay, akit majd megevett a sárga irigység, belemarkolt a skarlát bőrhuzatba, és azon törte a fejét, hogy mit mondhatna, amivel rábírhatná őket, hogy őt akarják. Miért akarna bárki is engem?, kezdte töprengését, de gyorsan kiverte a fejéből a gondolatot. Wally tekintetét kereste a visszapillantóban. Összefacsarodott a szíve, mikor látta, hogy Cuncy magához öleli Copperfield Dávidot.

– Az árvaházhoz tartozol? – kérdezte Wally, remélve, hogy elég tapintatos volt.

– Meghiszem azt – felelte Condor Hay, ám túlzottan lelkesnek gondolta válaszát. – De nemcsak közéjük tartozom – folytatta. – Én vagyok közülük a legjobb! – Erre Cuncy felnevetett, megfordult az ülésén, és rámosolygott. Condor elengedte a bőrhuzatot. Tudta, hogy valami mást kellene mondania, de az orrából hirtelen kibuggyant a takony, és biztosan nevetségesnek hangzott volna, ha bármit is mond. Mielőtt a karját törlésre emelhette volna, az angyali szépség zsebkendőt nyújtott felé. De nemhogy nyújtotta a zsebkendőt, hanem már nyomta is az orrához, és célszerűen oda fogta.

– Fújjad! – mondta Cuncy. Egész életében egy ember tette ezt Condorral. Edina nővér, gondolta magában a fiú. Becsukta a szemét, és fújt, először csak óvatosan.

– Gyerünk – mondta Cuncy. – Erősen fújjad, ne csak úgy tessék-lássék! – Condor most már teljes erőből fújta, olyan erősen, hogy rögvest kitisztult az orra. Cuncy parfümjének kellemes illatától elbódult, becsukta a szemét, és a nadrágjába vizelt. Erre elvesztette önuralmát, és hátravetette magát a hatalmas skarlát ülésen. Ekkor vette észre, hogy taknyát összevissza ráfújta a nő kezére, ámde mégsem látott rajta bosszúságot, inkább csak aggodalmat. Ettől még erősebben ömlött belőle a pisi. Nem bírta visszatartani. Cuncynak elállt a szeme-szája.

– Jobbra vagy balra? – kérdezte Wally vidáman, ahogy a fiúszárny teherbejáratánál lassított.

– Balra! – kiáltotta Condor, majd kinyitotta az ajtót Cuncy oldalán, és azt mondta neki: – Ne tessék haragudni! Nem szoktam az ágyba se bepisilni. Sose pisiltem még be! Nem vagyok bepisilős. Csak megfáztam! Meg felizgattam magam! Rossz napom van. Igazán jó vagyok? – zokogta. – Én vagyok a legjobb!

– Nem baj, rá se ránts, szállj vissza – mondta Cuncy, de a fiú már rohant fölfelé a gazos dombon, hogy eltűnjön az épület sarkánál.

– A kis nyomorult bepisilt – mondta Cuncy Wallynak, aki elnézte, hogyan tartja ölében kedvese a kis lelencet, és majd meghasadt a szíve.

– Kérlek – súgta Wally Cuncy fülébe –, nem kell elvetetned. Tartsd meg. Azt akarom, hogy tartsd meg – én akarom, hogy megtartsd. Minden rendben lenne. Forduljunk vissza – bizonykodott.

De Cuncy azt mondta:

– Nem, Wally. Rendben vagyok. Nincs még itt az ideje, hogy gyerekünk legyen. – Arcát Copperfield Dávid nyakához szorította, édeskés penészszag ütötte meg az orrát.

Az autó megállt.

– Biztos vagy benne? – súgta Wally. – Nem muszáj megtenned. – Cuncy ezért szerette Wallyt: mert a megfelelő pillanatban a megfelelő dolgot mondta, de Cuncy Kendell gyakorlatiasabb volt nála, ráadásul az apja makacsságát örökölte: ha egyszer elhatározott valamit, azon nem változtatott. Ő nem holmi teddide-teddoda liba.

– A fiú azt mondta, balra kanyarodjunk – mondta Cuncy Wallynak. – Balra!

A leányszárny bejáratában álló Groganné észrevette a Cadillac bizonytalankodását. Azt nem látta, hogy Condor Hay kimenekült belőle, és nem ismerte meg a szép lány ölében ülő tacskót. Feltételezte, hogy a kölyök a gyönyörű lányhoz tartozik, s nem is tudta, hogy látott-e valaha olyan tündérszép leányt, mint ez. És a kedvese is milyen fess! Túlságosan fess ahhoz, hogy férj legyen, mint Maine-ben mondják.

Groganné nem gondolta elég idősnek a párt ahhoz, hogy valakit örökbe fogadjanak – kár, pedig alighanem jól vannak eleresztve, tűnődött Groganné. A Cadillac neki nem mondott semmit, ő magukon a fiatalokon látta a jómódot. Meglepődött azon, hogy mennyire elbűvölik ezek a bájos emberek. Korábban nem nyűgözték le a gazdagok, és az a néhány találkozás is inkább csak keserűséget ébresztett benne – az örökbe nem fogadott lányai nevében. Groganné csak a lányainak élt, és ebben a keserűségben semmi személyes nem játszott közre, igazában az egész életében semmilyen személyes mozzanat sem hajtotta.

Az autó megállt, s Groganné hosszasan nézelődhetett. Ó, szegénykéim, gondolta. Nincsenek összeházasodva, megszületett ez a gyerekük, és most egyiket vagy a másikat kitagadják az örökségből – nyilván mindkettejüket megszégyenítették –, és most lemondanak a gyerekről. De lám, tétováznak! Oda akart hozzájuk szaladni, hogy megmondja nekik: tartsák meg a gyereket! Forduljanak vissza! Úgy érezte, megbénítja a dráma, amit elképzel. Ne tegyék!, súgta, közben összeszedte minden erejét, hogy gondolatátvitellel adjon nekik parancsoló jelet.

Ezt érezte meg Wally, amikor azt mondta Cuncynak, hogy nem muszáj. De ezután ismét felpörgött az autó – nem fordult vissza, hanem egyenesen a fiúszárny kórházbejáratához hajtott – és Groganné szíve elszorult. Fiú vagy lány?, tűnődött dermedten.

Mi a fasz folyik itt?, csodálkozott magában Farby a kesergő ablakában álldogálva.

A hálóterem erős mennyezeti lámpája miatt Farby látta saját arcának tükörképét az ablakban: nézte, ahogy a Cadillac tulajdon ajkán áll meg. Condor Hay az arcán szaladt át, és a szőke szépség Farby torkán szorította magához a kis Copperfield Dávidot.

Ennél valóságosabb tükörbe nézésre Farby nem vállalkozott. Nem mintha durva arcvonásai, közel ülő szemei, mindig zilált haja bántotta volna; az arckifejezése zavarta – az üressége, az energiahiánya (korábban legalább erőtől duzzadónak hitte magát). Nem is emlékezett, mikor nézett utoljára tükörbe.

Azon bánkódott most, hogy ugyanezt az ismert ürességet, nem a feszültség, hanem a meglepetés teljes hiányát fedezte föl Homer Wells arcán, amikor az fölemelte az állomásfőnök holttestét. Farby megijedt Homertól. Hogy megváltoztak a dolgok!, gondolta Farby. Emlékeztetni akarta Homert az ígéretére. Ugye nem mész el?, kérdezte majdnem.

Ugye elviszel magaddal, ha megszöksz?, akarta mondani, de elnémult Homer új arckifejezésének (meggyőződése szerint az ő, Farby tulajdon arckifejezésének) ismerős voltától.

Kik ezek a hercig emberek?, csodálkozott. Menő kocsi, állapította meg magában. Az arcukat nem is látta, de már a tarkójuk látványától zavarba jött. A férfi szőke haja olyan tökéletesen illett sima, napbarnított nyakához, hogy Farby egészen beleborzongott. És hogy a fenébe lehet a lánynak is ilyen tökéletes tarkója – ilyen pontos a haja esése? Valami fortélya van annak, hogy a haj hossza pontosan a lány egyenes, de keskeny vállához igazodik? Az pedig kifejezetten cukornak látszott, ahogyan az ölébe vette a kis Copperfieldet – a kis „vakarékot” gondolta magában Farby. Ha félhangosan is, de a „vakarék” szót biztosan kimondta, mert a lehelete azonnal belepte az üveget, eltüntetve szeme elől az orrát meg az arcát. Amikor az üveg kitisztult, látta, hogy az autó elindul a kórház bejárata felé. Az ilyen emberek túlságosan tökéletesek ahhoz, hogy kaparásra szoruljanak – képzelte Farby. Túlságosan tökéletesek ahhoz, hogy keféljenek, gondolta keserűen. Túl tiszták hozzá. A drága azon csodálkozik, hogy sose lesz terhes. Nem tudja, hogy előbb össze kell feküdni. Azt fontolgatják, hogy valakit örökbe fogadjanak, de itt nem találnak senkit. Itt senki nem lenne elég jó nekik, gondolta Farby, s meggyűlölte őket. Egyenesen beleköpött tulajdon arcának fátyolos tükörképébe, majd figyelte, hogyan folyik a nyál az ablakon. Nem volt ereje megmozdulni. Volt idő – mélázott magában –, amikor legalább kimentem volna, hogy körülnézzek a Cadillacben. Talán hagynának benne valamit. Valami jó kis lopnivalót. De most még a jó lopnivaló gondolata sem tudta Farbyt elmozdítani az ablak mellől.

Aznap az első terhességmegszakítást Larch doktor Edina nővér segítségével végezte el, és megkérte Homert, hogy nézzen rá a damariscottai kismama fájásaira. Angela nővér asszisztált a második abortusznál, de ragaszkodott Homer jelenlétéhez is. Larch doktor ellenőrizte Homer éteradagolását; ő olyan finoman tudott bánni az éterrel, hogy az első abortuszos beteg végigcsevegte a műtétet Edina nővérrel, de semmi fájdalmat nem érzett. Be nem állt a szája: azon morfondírozott, hogy mi minden nem következik ebből, amit Edina nővér lelkesen hallgatott.

A második nőt Homer valósággal kiütötte, láthatólag haragudott is magára, hogy a kívántnál erősebben nyugtatta.

– Jobb félni, mint megijedni – biztatgatta Angela nővér, miközben kezét a nő homlokára tette, s puha ujjaival ösztönösen elsimította rajta a ráncokat.

Larch megkérte Homert, hogy helyezze be a lapocot, és Homer komoran nézte a nő csillogó méhnyakát a redőzött méhszájnál. Áttetsző nyálka vonta be a szervet, ami így a hajnali köd, a harmat, a felkelő napot koszorúzó rózsaszín fellegek benyomását keltette. Ha Wally Worthington belenézett volna a hüvelytükörbe, azt képzelhette volna, hogy valamilyen alma kifejlődésének éteri állapotát vizsgálja. De mi az a kis nyílás?, tűnődhetett volna.

– Hogy fest? – kérdezte Larch.

– Jól – felelte Homer Wells. Meglepetésére Larch odanyújtotta neki a méhnyakfogót. Ezzel az igen egyszerű eszközzel kell megfogni a méhszáj felső ajkát, és így rögzíteni a méhnyakat, amelyet előbb a mélység megállapítása végett meghallgatnak, majd lassan kitágítanak. – Nem értette, hogy mit mondtam? – kérdezte Homer Larch doktortól.

– Helyteleníted a méhnyak megérintését, Homer? – kérdezte Larch.

Homer nyúlt a nő méhszájához, szakszerűen rögzítette. Hozzá sem érek, egyetlen tágítóhoz sem, gondolta. Nem kényszeríthet rá. De Larch nem is kérte. Azt mondta:

– Köszönöm, ezzel is segítettél. – Meghallgatta a kitágított méhnyakat. Amikor kérte a küretkanalat, Homer nyújtotta a kezébe.

– Emlékszik, Doktor úr, hogy kérdeztem, szükséges-e egyáltalán jelen lennem? – kérdezte halkan Homer. – Azt mondtam, hogy ha a Doktor úrnak mindegy, akkor én inkább nem nézném. Emlékszik?

– Nézned kell – mondta Wilbur Larch, miközben hallgatta a küret-kanál reszelését; Larch kicsi, de pontosan időzített lélegzeteket vett.

– Részvételedet – mondta Larch doktor – a figyelemnek, a műkedvelő segítségnyújtásnak, a művelet megértésének és elsajátításának fokáig tartom szükségesnek, hogy magad tudd eldönteni, csinálod-e vagy sem. Én beleszólok? – kérdezte Larch. – Amikor teljességgel kiszolgáltatott nők jönnek, s mondják, hogy nem vetethetik el, hogy ki kell hordaniuk és meg kell szülniük az újabb s újabb árvájukat: beavatkozom-e? Beleszólok-e? Dehogy szólok – folytatta a kaparást. – Levezetem a szülést, hogy az Isten verne meg. És azt gondolod, hogy az ide született babák élettörténetének boldog kifejlete lesz? Azt hiszed, hogy rózsás jövendőre számíthatnak? Azt hiszed? Dehogy hiszed. De én ellenkezem? Nem ellenkezem. Még csak nem is ajánlok semmit. Azt csinálom, amit kérnek: árvát vagy angyalt.

– Én meg árva vagyok – mondta Homer Wells.

– Nos, követelem-e, hogy egy véleményen legyünk? Nem követelem – mondta Larch doktor.

– De kívánja – felelte Homer Wells.

– Az ide jövő nőkön nem segítenek a kívánságok – mondta Wilbur Larch. Letette kezéből a közepes méretű küretkanalat, és kinyújtotta kezét a kisebbért, amelyet Homer már a kezében tartott.

– Hasznos akarok lenni – kezdte Homer, de Larch doktor félbeszakította.

– Akkor nincs jogod rejtőzni – mondta Larch. – Nincs jogod másfelé nézni. Te mondtad, helyesen, hogy ha hasznossá teszed magadat, ha egyáltalán részt veszel, mindent tudnod kell. Semmit nem szabad előled eltitkolni. Ezt én tőled tanultam meg! Nos, ebben igazad van – mondta Larch. – Igazad volt – tette hozzá.

– Csakhogy él – szólt Homer Wells. – Ez a bökkenő.

– Egy folyamat részese vagy – mondta Larch doktor. – Hol megszakítod, hol a végéhez segíted a terhességet. Tudomásul veszem a kifogásodat. Megvan a maga alapja. Tessék, szabadon emelhetsz kifogást. De nincs jogod nem tudni, másfelé nézni, nem tudni a művelet hogyanját – ha egyszer meggondolnád magad.

– Nem gondolom meg magam – vágta rá Homer Wells.

– Jó, rendben – mondta Larch doktor –, de ha akaratod ellenére, mondjuk, egy anya életének a megmentése végett... kellene végrehajtanod.

– Nem vagyok orvos – mondta Homer.

– Nem vagy felkészült orvos – mondta Larch doktor. – Tanulhatsz még velem akár tíz évet is, de akkor sem leszel felkészült orvos. A női ivarszervek területén előforduló összes komplikáció tekintetében tökéletesen felkészült sebész vagy. Punktum. Már többet tudsz erről a területről, mint a legtöbb szakképzett bába, a fene egyen meg – jelentette ki Wilbur Larch.

Homer tudta, hogy Larch mindjárt kihúzza a kis küretkanalat: odanyújtotta neki az első steril hüvelytampont.

– Soha nem csináltatok veled olyat, amivel nem értesz egyet, Homer – mondta Larch – de addig kell nézned, míg meg nem tanulod a munkám hogyanját. Máskülönben mi hasznod van belőlem? – kérdezte.

– Hát nem azért vagyunk idevetve a földre, hogy dolgozzunk? Hogy legalább tanuljunk, legalább figyeljünk? Mit gondolsz, mit jelent hasznosnak lenni? – kérdezte Larch. – Azt gondolod, hogy hagyjak neked békét? Azt gondolod, hagyjam, hogy olyan legyél, mint Farby?

– Miért nem tanítja meg neki, hogyan kell csinálni? – kérdezte Homer Wells.

Fogas kérdés, gondolta magában Angela nővér, de a nő feje kissé megmozdult Angela nővér kezei közt, a beteg felnyögött, és Angela nővér odahajolt ajkával a füléhez.

– Rendben van, kedves – súgta a nővér. – Máris túl van rajta. Csak nyugodjék meg.

– Érted, hogy miről beszélek, Homer? – kérdezte Larch doktor.

– Persze hogy értem – felelte amaz.

– De nem értesz velem egyet, ugyebár? – kérdezte Larch.

– Persze hogy nem. Újfent – felelte Homer Wells.

Te átkozott, mogorva, önző, önsajnáló, pökhendi, zöldfülű, tyúkeszű kamasz!, mondta magában Wilbur Larch, de ehelyett inkább azt mondta Homer Wellsnek:

– Talán meggondoltad magadat, és nem is akarsz orvos lenni?

– Soha nem is gondoltam komolyan, hogy az leszek – felelte Homer. – Nem mondtam soha, hogy orvos akarok lenni.

Larch megnézte a gézen lévő vért – épp amennyinek lennie kell, gondolta és mire újabb tamponért nyújtotta a kezét, Homer már előkészítette azt.

– Nem akarsz orvosnak menni, Homer? – kérdezte.

– Persze hogy nem – felelte Homer Wells. – Nem ezen gondolkodom.

– Máson nemigen volt módod gondolkodni – felelte Wilbur Larch bölcselkedve; fájlalta a szívét. – Az én hibám, ha ilyen utálatossá tettem az orvostudományt.

Angela nővér, aki sokkalta erősebb volt Edina nővérnél, a könnyeivel küszködött.

– Nem hibáztatom semmiért – mondta gyorsan Homer. Wilbur Larch megint megnézte a vérzést.

– Itt már nincs különösebb tennivalónk – mondta váratlanul. – Jó lenne, ha itt maradnál vele, amíg felébred az éteres kábulatból – végtére is jól helybenhagytad szegényt – tette hozzá, ahogy bekukkantott a nő szemhéja alá. – A damariscottai kismamának majd levezetem én a szülését, nem tudtam, hogy rühelled az egészet – mondta Larch.

– Ez nem igaz – mondta Homer. – Én majd levezetem neki. Örömmel teszem. – De Wilbur Larch otthagyta a betegét, és távozott a műtőből.

Angela nővér gyors pillantást vetett Homerra. Viszonylag közömbös pillantást, semmiképpen nem lesújtót, még csak nem is elítélőt, de persze nem is együtt érzőt (vagy barátságosat, gondolta Homer Wells). A nővér Larch doktor után robogott, Homer Wellsre hagyva a beteget, aki lassacskán felocsúdott éteres álmából.

Homer megnézte a géztamponon a foltot, és érezte, ahogy a beteg keze végigsúrolja a kezét, miközben a nő azt mondja:

– Itt megvárlak, drágám, amíg hozod a kocsit.

A fiúk fürdőszobájában, ahol több vécékagyló sorakozott, Wilbur Larch hideg vízzel mosta meg az arcát, és könnyei nyomát kereste a tükörbe nézve; akárcsak Farbyt, őt sem lehetett a tükörbe nézés régi harcosának mondani, és kellőképpen meg is hökkent tükörképétől. Mióta vagyok ilyen öreg?, tűnődött. Mögötte a földön, mint látta a tükörből, egy halom átázott ruha hevert; Larch rögtön azonosította magában a tulajdonost: Condor Hay.

– Condor? – kérdezte; azt hitte, hogy egyedül van, de a kis lurkó is ott sírt az egyik vécéfülkében.

– Rossz napom van – jelentette ki Condor.

– Gyere, beszéljük meg – ajánlotta Larch doktor, ami ki is csalta a kisfiút a vécéből. Többé-kevésbé tiszta ruhát viselt, de, mint Larch mindjárt fölismerte, nem a sajátját. Homer Wells régi, kinőtt, de neki még nagy ruháit kapta magára.

– Jól akarok kinézni, hogy tessem a szép párnak – magyarázkodott Condor. – Azt akarom, hogy engem vigyenek el.

– Téged vigyenek, Condor? – kérdezte Larch doktor. – Milyen szép pár?

– Tetszik tudni – felelte Condor Hay, aki abban a hitben élt, hogy a Doktor úr mindent tud. – Az a gyönyörű néni! Az a fehér kocsi!

A nyomorult gyermek vizionál, gondolta Wilbur Larch, s fölkapta, majd a mosdó szélére ültette, hogy jobban szemügyre vehesse az árvát.

– Vagy azér’ jöttek, hogy másvalakit fogadjanak örökbe? – kérdezte a fiúcska kétségbeesetten. – Asszem, a néninek nagyon tetszik a Copperfield, pedig beszélni se tud.

– Nem, Condorkám, nem fogad örökbe ma senki senkit – mondta Larch doktor. – Mára nem jegyeztem elő senkit.

– Talán csak körül akarnak nézni – vetette föl Condor. – A legjobbat akarják kiválasztani.

– Nem úgy van az, kisfiam – mondta Larch doktor riadtan. Azt hiszi ez a gyerek, hogy kisállatkereskedést vezetek? Azt képzeli, hogy az emberek idejönnek, és kedvükre válogatnak a portékából?

– Nem tudom, hogy vannak a dolgok – mondta Condor, és megint sírva fakadt.

Wilbur Larch, még azon új emlékével a tudatában, hogy milyen öregnek látta magát a tükörben, azt gondolta, hogy összeroppan a munkája alatt; úgy érezte, csúszik lefelé, hogy azt kívánja, valaki fogadná őt is örökbe – csak vinné innen el. Odaszorította Condor könnypatakos arcát a melléhez, behunyta a szemét, és ott villóztak előtte az éterevéskor gyakran látott foltok, de most kíméletlenül juttatták az eszébe a hüvelytamponok gyakran vizsgált foltjait, a pecsételést.

Ránézett Condor Hayre, és eltűnődött, hogy vajon ezt a fiút valaha örökbe fogadják-e, vagy az a veszély fenyegeti, hogy újabb Homer Wells válik belőle.

Angela nővér megállt a fiúfürdőszoba ajtajánál, és kihallgatta, amint Larch doktor Condor Hayt vigasztalja. Jobban féltette Larch doktort, mint Condort; a Doktor úr és Homer újabban folyvást civakodott, amit Angela nővér el sem tudott volna képzelni két olyan ember között, akik ennyire szeretik egymást, akiknek ennyire szükségük van egymásra. Bántotta, hogy nem tud beleszólni. Hallotta, hogy Edina nővér hívja, és örült a beavatkozásnak, mert úgy döntött, Homerral könnyebben tud majd beszélni, mint a Doktor úrral; de fogalma se volt, hogy mit mondana bármelyiküknek is.

Homer figyelte a második abortuszos betegnek az éteres kábulatból való ébredését, a nőt áttette a műtőasztalról egy kerekeságyra, arra pedig fölrakta az oldalrácsot, hogy a nő le ne forduljon. Benézett egy másik szobába, és látta, hogy az első abortuszos beteg már felült, de úgy határozott, jobb lesz mindkettőnek, ha külön helyiségben, magukra maradnak, így a második beteget a műtőben hagyta. Tudta, hogy még nem jött el a damariscottai kismama szülésének ideje. Szűkösnek és zsúfoltnak érezte a kis kórházat, és külön szobára vágyott. De előbb, tudta jól, bocsánatot kell kérnie a Doktor úrtól, amiért megbántotta – az egész csak úgy kicsúszott a száján, és már-már sírt is a gondolattól, hogy megsértette őt. Nyomban végigment a folyosón, egyenesen a kezelőhöz, ahol a Doktor úr lábát vélte lelógni a vizsgálati ágyról; a gyógyszeres üvegszekrények eltakartak előle minden egyebet a szobában. Homer Larch doktor lábát szólította meg, amely meglepetésére nagyobbnak tetszett, mint ahogyan emlékezett rá, azon is megakadt a szeme, hogy a Doktor úr rendszerető ember létére úgy feküdt le, hogy nem vette le a cipőjét, a csupa sár cipőjét.

– Doktor úr? – mondta Homer. – Bocsánatot kérek. – Mivel választ nem kapott, haragudott magában, hogy Larch szokatlanul rosszul időzített éteres álomba merült.

– Gonosz voltam a Doktor úrral, pedig szeretem – tette hozzá Homer kissé hangosabban. Lélegzetvisszafojtva várta Larch lélegzetét, amit nem hallott; riadalmában megkerülte az üvegszekrényt, s a Doktor úr ágyán az állomásfőnököt látta kiterítve. Az meg sem fordult Homer Wells fejében, hogy ez volt az első alkalom, hogy valaki a szeretetéről valljon az állomásfőnöknek.

A holttestet nem lehetett máshová tenni. Angela és Edina nővér vitte ki a műtőből. Aligha lehetett volna elvárni, hogy az abortuszos betegek vagy kismamák elviseljék a tetem jelenlétét, az árvákra pedig végképp nyomasztólag hatott volna, ha a hálóterembe fektetik.

– Hogy a fene rágja meg! – morogta Homer.

– Hogy mi? – szólította meg Homert Larch, ahogy Condorkával a csípőjén megállt a kezelő ajtajában.

– Semmi – mondta Homer Wells. – Szóra sem érdemes.

– Condorkának ma rossz, kedve van – magyarázta Larch.

– Mi bánt, öcsi? – kérdezte Homer.

– Valaki jött örökbe fogadni valakit – felelte Condor. – Mint akik bevásárolnak.

– Nem hinném, Condor – mondta Larch.

– Mondjátok meg nekik, hogy én vagyok a legjobb, jó, Homer? – kérte Condor.

– Persze – válaszolta Homer. – Te vagy a legjobb.

– Wilbur! – kiáltott oda hozzájuk Edina nővér, aki Angela nővérrel társalkodott a bejárati ajtónál.

Odakeveredtek az ajtóhoz, hogy megnézzék, mi történik: az orvos, vonakodó segédje és a második legidősebb árva között.

Kisebbfajta sokadalom zsibongott a Cadillac körül. A nyitott csomagtartó előtt a deli fiatalember ajándékokat osztogatott az árváknak.

– Sajnálom, gyerkőcök, almát csak ősszel tudtam volna hozni – magyarázta Wally. – Vagy almalét. Szeretnétek almalevet? Azt meghiszem! – mondta vidáman, a mézes meg almalekváros üvegeket osztogatva. Sóvár, szurtos kezek nyúltak a magasba. Mary Agnes Cork, a második legidősebb árva leány többet kapott a jussánál. (Farbytól tanulta el a könyökölés művészetét.) A Mary Agnes nevet gyakran adta Groganné, a Cork pedig saját szülőhelyére, az írországi megyére emlékeztette. St. Cloud’sban több lány is a Cork névre hallgatott.

– Jut mindenkinek! – kiabálta Wally derűvel, ahogy Mary Agnes két üveg almalekvárt bedugott a blúza alá, és tartotta a markát a következőért. Egy Smoky Fields nevű fiú felbontotta az üvegjét, és mancsából nyalogatta a lekvárt. – Pirítóson a legfinomabb – mondta Wally óvatoskodva. Smoky Fields ezt hallva fülesbagolyként pislogott rá: pirítós az árvaházban?! Smoky Fields ott, ültő helyében akarta befalni a lekvárt. Mary Agnes észrevett egy szaru haj csatot a nyitott fedelű autó hátsó ülésén – Cuncy vette ki a hajából, s dobta oda félre. Mary Agnes odafordult Cuncyhoz, s annak lábához ejtette az egyik vackorlekváros üveget.

– Hoppá! – mondta Cuncy, és már hajolt is le, hogy felvegye a lekváros flaskát, miközben Mary Agnes elcsaklizta a hajcsatot. John Walsh csodálattal bámulta szakavatott mozdulatait. Cuncy ekkor vérnyomot vagy talán rozsdafoltot pillantott meg Mary Agnes pucér lábszárán, és bár émelygett, erőt kellett magán vennie, hogy ne nyálazza be a kezét, és ne törölje le a vörös csíkot. Amikor fölállt és átadta a lánynak az üveget, megszédült. Felnőttek léptek ki a kórházajtón: jövetelük hatására Cuncy könnyebben összeszedte magát. Nem azért jöttem ide, hogy gyerekekkel játszadozzam, gondolta.

– Larch doktor – mutatkozott be Larch Wallynak, aki szinte kővé dermedt a teljes üveg lekvárt befaló Smoky Fields látványától.

– Wally Worthington – mondta Wally, s hosszasan rázva Larch doktor kezét, átadott neki egy üveg Titcomb mézet. – Frissen a Tengernéző Almáskertből. Az ugyan Szívzátonyban van, de elér majdnem a tengerpartig, Szívmart közvetlen közelébe.

– Szívmart? – kérdezte Wilbur Larch, vizsgálgatva a mézet. A legényről mintha hirtelen tengeri fuvallat suhant volna felé. Olyan különleges, gondolta Larch, akár egy friss, ropogós százdolláros. Kinek az arca van a százdollároson? Larch igyekezett felidézni magában a pénzt.

– Mondd meg a néninek – szólt Condor Hay Homer Wellshez, ujjal mutatva Cuncyra, habár semmi szükség nem volt a mutogatásra. Homer Wells látta Cuncyt: csak őt nézte, amióta kilépett a kórházajtón. Hiába lógott a kis Copperfield Dávid Cuncy lábán, a bájának mit sem árthatott, ragyogását semmi nem árnyékolhatta be. – Mondd meg neki, hogy én vagyok a legjobb.

– Jó napot – szólította meg Cuncy Homer Wellst, mert ő volt a jelenlévők közt a legmagasabb, olyan sudár, mint Wally. – Cuncy Kendell vagyok – mutatkozott be. – Remélem, nem zavarunk.

Két angyalcsinálást, egy születést, egy haldoklást, két boncolást és egy vitát zavar meg, gondolta magában Homer Wells, de csak ennyit mondott.

– Ő a legjobb. – Túlságosan gépiesen mondta, gondolta magában Condor Hay, meggyőződés nélkül.

– Igen, én – ugrott közéjük. – Rólam beszél. Én vagyok a legjobb.

Cuncy lehajolt a kisfiúhoz, és összeborzolta a haját.

– Hát persze hogy te vagy a legjobb – mondta komolyan. És fölegyenesedve, így szólt Homerhoz. – És maga is itt dolgozik? Közéjük... tartozik? – Illik ilyesmit kérdeznem?, gondolta.

– Nem egészen – motyogta Homer, ezt gondolva: nem egészen dolgozom itt, nem egészen tartozom ide.

– Homer Wellsnek hívják – mondta Condor Hay Cuncynak, minthogy Homer elmulasztotta a bemutatkozást. – Őt már nem lehet örökbe fogadni. Túl öreg ahhoz.

– Ezt látom magam is – mondta Cuncy, kissé bátortalanul. Az orvossal kellene beszélnem, gondolta feszélyezettségében; bosszantotta, hogy Wally ilyen csődületet teremtett körülöttük.

– Almatermesztéssel foglalkozom – mondta Wally Larch doktornak. – A gazdaságot apám vezeti. Valójában az anyám – tette hozzá.

Mi a fészkes fenét akar ez a fajankó?, gondolta magában Wilbur Larch.

– Ó, én imádom az almát – csivitelte Edina nővér.

– Hoztam volna rengeteg almát – mondta Wally –, de az alma ősszel terem, tavasszal már nincsen egy szem se. Saját almát kellene termeszteniük – mutatott a mögöttük nyúló kopár domboldalra. – Nézzék a dombot – mondta. – Teljesen elhordja a szél, a víz. Be kéne ültetniük. Ha gondolják, hozom a csemetéket. Öt vagy hat év múlva már gyönyörű termésük lenne. Még száz év után is meglenne az almájuk.

Miért kellene nekem száz év múlva is alma?, tűnődött Wilbur Larch.

– Ugye milyen csodálatos lenne, Wilbur? – csacsogott ismét Edina nővér.

– Beszerezhetnének egy almaprést – javasolta Wally. – Friss almát és friss almalevet adhatnának a gyerekeknek, ráadásul akkor bőven lenne tennivalójuk is.

Nem tennivalóra van ezeknek szükségük, mondta magában Larch doktor. Otthonra, ahova mehetnek!

Valami jótékonysági szervezettől jöhettek, gondolta Angela nővér óvatosan. Larch doktorhoz hajolt, és a fülébe súgta: – Jelentős adomány. – Nehogy az orvos megsértse a vendégeket.

Túl fiatalok ahhoz, hogy elajándékozgassák a pénzüket, gondolta Wilbur Larch.

– Méhek! – folytatta a tanácsadást Wally. – Tartsanak méheket is. Lebilincselné a gyerkőcöket, és egyáltalán nem olyan veszélyes, mint amilyennek gondolják. Lehetne saját mézük, és a gyerekek neveléséhez is hozzájárulna. A méhek társadalmáról példát lehet venni, el lehet tanulni tőlük a csapatmunkát!

Ó, hagyd már abba, gondolta Cuncy, pedig tudta, hogy Wally miért nem bírja abbahagyni a locsogást. Wally nem volt hozzászokva az olyan társasághoz, amelyet nem villanyoz fel azonnal; nem volt hozzászokva az ilyen csendhez ragaszkodó szomorú helyekhez. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy megdöbbenjen, hogy a döbbenetet elfogadja. Wally fecsegése valójában a jóindulat jele: hitt a világ megjobbíthatóságában – mindent meg akart javítani, hogy minden rendben legyen.

Larch doktor elnézte a mézet és lekvárt nyalogató gyerekeket. Azért jöttek ezek ide, hogy az árvákkal játszadozzanak, és elrontsák a szerencsétlenek gyomrát?, morgolódott magában az orvos. Persze, ha ránézett volna Cuncyra, mindjárt tudhatta volna, mit keresnek itt. De képtelen volt a nők szemébe nézni: túl sok női tekintetet látott már reflektorfényben. Angela nővér olykor azon töprengett, hogy vajon a Doktor úr tudja-e, hogy mennyire keresztülnéz a nőkön, és nem tudta eldönteni, hogy ez vajon inkább holmi szakmai ártalom nőgyógyászoknál, vagy hogy inkább a nőkön keresztülnéző férfiak hajlamosak-e nőgyógyásznak menni.

Homer Wells nem nézett keresztül a nőkön: egyenesen a szemükbe nézett. Talán éppen ezért jön zavarba, amikor a nők kőmetsző helyzetben ülnek, elmélkedett magában Angela nővér. Különös, gondolta, hogy bár Homer mindazt látta már, amit a Doktor úr tesz, sose néz meg sem engem, sem Edina nővért, miközben valakit borotválunk. Hogy veszekedett a Doktor úrral az abortuszos nők leborotválásáról. Semmi szükség rá, állította Homer, és a nők nem szeretik, ha leborotválják őket.

– Nem szeretik? – válaszolta Larch doktor. – Talán a szórakoztatóiparban dolgozom?

Cuncy magatehetetlennek érezte magát: senki nem értette, hogy miért áll itt. Gyerekek lökdösődtek a csípője körül, és ezzel a különös, szép fekete fiatalemberrel, aki biztosan egyidős vele, de mégis idősebbnek látszott... vele kellene közölnie, hogy mi végre jött ide St. Cloud’sba? Hogyhogy nem tudja valaki megmondani abból, ahogy ránéz? Akkor Homer Wells éppen így ránézett Cuncy Kendellre: a tekintetük összetalálkozott. Cuncy azt hitte, hogy a fiatalember már sokadszorra látja, azt hitte, hogy látta őt felnőni, hogy látta őt meztelenül, és hogy még azt a tettét is látta, amely a most meggyógyítandó bajáért felel. Homer Wellst letaglózta, hogy abban a gyönyörűséges idegenben, akibe beleszerelmesedett, egy újabb ismert és szánalmas kikaparni való nőt kell látnia.

– Azt hiszem, kényelmesebb lesz beljebb – motyogta oda Cuncynak.

– Igen, köszönöm – felelte a lány, de már nem bírt Homer szemébe nézni.

Larch, látva a lányt a kórházajtó felé menni, felismerte a lépkedésnek azt a mesterkélt módját, amely természetes következménye annak, ha valaki a saját lábát figyeli, hirtelenében ráeszmélt: ó, ez is csak egy abortusz, csupán ennyi az egész. Ahogy az orvos megfordult, hogy kövesse a lányt és Homert, Smoky Fields végzett a lekvárral, és nekilátott a méznek. Nyalta-falta, de a megelégedésnek semmilyen jelét nem adta; olyannyira nekiveselkedett az evésnek, hogy akkor sem vette le a szemét a mézet kanalazó ujjáról, amikor egy másik árva meglökte. Azután már nagyobbakat taszítottak rajta a társai, valami korgás vagy bugyogás akadt el a torkán, de ő csak előretolta a vállát, hogy védje az üvegét a többi ragadozótól.

Homer vezette a társaságot Angela nővér irodájába: már a küszöbön látta az írógépen felejtett fehér zománcos vizsgálótálat és a holt magzat belőle kikandikáló kezét. A baba keze még mindig a labdát várta, csakhogy éber ösztönei folytán Homer az ajtóban sarkon fordult, és karon fogva kivezette Cuncyt a folyosóra.

– Wilbur Larch doktor úr – mutatta be az orvost Cuncynak Homer, miközben a folyosón keresztül terelgette a társaságot a kezelőbe. Larch nem emlékezett rá, hogy halott magzat fekszik Angela nővér irodájában az íróasztalon.

Mérgesen rászólt Homerra:

– Miért nem kínáljuk hellyel Kendell kisasszonyt? – Arra sem emlékezett már az orvos, hogy a kezelőben van kiterítve az állomásfőnök, de amikor meglátta a fafejű sáros cipőjét, félrevonta Homert, és súgva szigorúan megrótta: – Hát nincs benned semmi érzés a szegény lány iránt? – Homer azt súgta vissza, hogy még mindig jobb egy halott embert félig látni, mint egy felboncolt magzatot teljes egészében.

– Ó – felelte Wilbur Larch.

– A damariscottai kismama szülését majd levezetem én – tette hozzá Homer, még mindig duruzsolva.

– Jó, de nem kell elsietni a dolgot – súgta Larch.

– Azt akarom ezzel mondani, hogy ebben most semmi módon nem fogok részt venni – mormolta Homer, miközben Cuncyt nézte. – Még csak meg sem nézem, érti, Doktor úr?

Larch doktor végigmérte az ifjú hölgyet, s azt gondolta, hogy valamennyire érti. A fiatal nőt még Larch doktor is ritka szépnek vélte, ugyanakkor sose látta Homert ilyen izgatottnak senki jelenlétében. Homer szerelmesnek képzeli magát!, gondolta Wilbur Larch. Vagy azt képzeli, hogy szerelmes akar lenni. Ennyire érzéketlen lettem volna?, töprengett Larch. Vajon annyira fiú még a fiú, hogy a nőkről ábrándokat szőjön? Vagy elég férfiú-e már ahhoz, hogy maga és a nők közt románcokat szőjön?

Wally bemutatkozott Homer Wellsnek. Wilbur Larch azt gondolta, hogy íme az, akinek almája van esze helyett; de ugyan miért sutyorog? Az nem fordult meg Larch doktor fejében, hogy mivel az állomásfőnök csak részben látszott, Wally azt hitte, hogy a fekvő ember alszik.

– Szabadjon arra kérnem a társaságot, hogy hagyjanak minket magunkra Kendell kisasszonnyal – szólalt meg Wilbur Larch.

– A társalkodásra lesz még alkalom. Edina nővér, legyen kedves nekem segíteni Kendell kisasszony körül, és Angela nővér, kérem, segédkezzék Homernak a damariscottai asszonynál. Homer szakavatott bába – magyarázta Wallynak és Cuncynak.

– Bába? – kérdezte Wally Homertól álmélkodva. – Ejha!

Homer Wells szótlan maradt. Angela nővér, aki dühbe gurult a „bába” szó hallatán, a leereszkedő hangnem miatt, amit Larch szavából joggal kiérzett, kedvesen megérintette Homer karját, és azt mondta neki:

– Majd én számolom a fájásokat.

Edina nővér, akinek Wilbur Larch iránt érzett kritikátlan szerelme erősebben lángolt, mint valaha, vidáman rámutatott, hogy némelyeket egyik helyről a másikra át kell költöztetni, hogy Cuncynak lehessen külön szobája.

– Legyen olyan kedves – mondta Larch doktor. – Kérem, hadd maradjak magamra Kendell kisasszonnyal – ismételte meg kérését, de látta, hogy Homernak mintha földbe gyökerezett volna a lába: észre sem vette, hogy rajta felejtette Cuncyn a szemét. A gyerek teljesen belehabarodott ebbe a lányba, gondolta magában Larch, és semmi jelét nem látta annak, hogy Alma Agyas ki akarna menni a kezelőből. – Ha megengedik, elmagyaráznám az eljárást Kendell kisasszonynak – szólt Wilbur Larch Wallynak (úgy látszott, hiábavaló lett volna bármit is mondani Homernak). – Szeretnék egyet s mást elmondani neki az utóvérzésekről, például – tette hozzá Larch, abban a reményben, hogy a vérzés emlegetésével sikerül hatnia Wally almaragyogó jókedvére. Talán sikerült is neki, habár, meglehet, a kezelő mindent átitató éterszaga is besegített.

– Csak nem meg akarják vágni Cuncyt? – kérdezte Wally szánalmasan Homertól. Az hirtelenében megragadta Wally karját, és elhúzta. Olyan gyorsan vonszolta végig a folyosón és vezette ki az épületből, hogy Wallynak már-már el is múlt a rosszulléte. Homer jól működő reflexeinek köszönhetően csak akkor hányt, amikor már mindketten a fiúszárny mögé értek, arra a domboldalra, amelyre Wally az imént odaképzelte az almáskertet, és amelyen a minap Homer árnyéka felülmúlta a Doktor úrét.

A két fiatalember föl s alá járkált a domboldalon, egyenes vonalak mentén, tiszteletben tartva a fasorokat, amelyeket Wally képzeletben már elültetett.

Homer udvariasan elmagyarázta, hogy milyen beavatkozáson megy majd át Cuncy, de Wally nem tágított az almatémától.

– Ez a domboldal tökéletesen megteszi a szokásos negyvenszer negyvenszeres parcellához – mondta Wally, és máris lelépett negyvenlábnyit az egyik, majd a pontos derékszöget bezáró másik irányban.

– Ha még nincs a harmadik hónapban – jegyezte meg Homer –, akkor nem lesz szükség fogóra, csak a szokványos dilatációra, azaz méhnyaktágításra, és kürettázsra, azaz kaparásra.

– Négy sor Mclntosht ajánlanék, és utána egy sor Delicseszt – mondta Wally. – A fák fele legyen McIntosh^[25]. A többit viszont keverném. Talán tízszázaléknyi piros Delicsesszel, tíz-tizenöt százaléknyi Cortlanddel meg Baldwinnal, és bedobnék néhány sor Gravensteint, mert az különösen jó almás lepénybe, mi több, korán terem.

– Valójában nem vágják meg – mondta Homer Wallynak – habár kicsit vérezni fog – pecsételésnek, pecsételő vérzésnek nevezzük ezt, mert nem ömlik a vér. Larch doktor úr páratlan érzékkel tudja adagolni az étert, úgyhogy nincs mit aggódni: Cuncy semmit sem fog érezni. Utána természetesen érez majd valamit – ismerte be Homer. – Afféle görcs fogja majd el. Larch doktor úr szerint a másik kellemetlenségnek lélektani okai vannak.

– Tudod mit? – mondta Wally Homernak. – Gyere el velünk haza a tengerpartra. Megrakhatunk egy teherautót facsemetével, egy-két nap múlva visszajövünk, és együtt elültetjük az almáskertet. Nem is tartana sokáig.

– Áll az alku – felelte Homer Wells. A tengerpart, gondolta. Eljutok a tengerpartra. És a lány. Egy autóban utazom a lánnyal.

– Bába vagy, az angyalát – mondta Wally. – Gondolom, orvosnak mész.

– Nem hiszem – válaszolta Homer Wells. – Még nem döntöttem.

– Hát, a mi családunk almában utazik – mondta Wally. – Én még tanulok, de nem tudom, mi a frásznak gyötröm magam vele.

Biztos egyetemen, gondolta Homer Wells.

– Cuncy apja homárhalász – magyarázta Wally –, de ő is továbbtanul.

Homár, gondolta Homer Wells. Lentről, a tenger fenekéről. Lentről, a domb aljából Angela nővér integetett feléjük.

– Kész a damariscottai! – kiáltotta Homer Wellsnek.

– Le kell vezetnem egy szülést – mondta Homer Wallynak.

– Az angyalát! – mondta Wally. Nem akart lemenni a dombról. – Én inkább itt maradok. Semmit se szeretnék hallani – tette hozzá, és baráti, bűnvalló mosolyra biggyesztette a száját.

– Ó, nemigen lehet hallani semmit – mondta Homer; nem a damariscottai kismama, hanem Cuncy járt az eszében. A küretkanál reszelős hangjára gondolt, de ettől a részlettől megkímélte újdonsült barátját.

Otthagyta Wallyt a dombon, loholt lefelé Angela nővérhez, és egyszer visszanézett, intett neki. Vele egykorú fiú! Vele egy termetű! Egy magasságúak mind a ketten, habár Wally izmosabb volt. Biztosan a sportolástól, gondolta Larch doktor. Hőshöz méltó teste van, elmélkedett Larch doktor, és eszébe jutottak a hősök, akiken segíteni próbált a francia fronton az első világháborúban. Nyurga, de izmos: így fest a hős teste. És persze tele van lyuggatva, gondolta Wilbur Larch. Nem tudta, miért ezt idézte föl benne Wally teste.

És Wally arca?, tűnődött magában Wilbur Larch. Formás, mint Homeré, de finomabb. Noha Wally teste erősebb volt, mégis csontosabbnak, törékenyebbnek látszott. A szemében nyoma sem volt a haragnak: jóindulat csillogott benne. Egy hős teste az övé... az arca pedig egy jótevőé!, vonta le a következtetést Wilbur Larch, és félresöpört egy szőke fanszőrcsigát, mely nem jutott el a szemetes kukába, minthogy rátapadt Cuncy combjára. Felemelt térdhajlata alatt Larch kisebbre cserélte a közepes méretű küretkanalat, s megfigyelte a lány rebegő szemhéját, Edina nővérnek a lány halántékát masszírozó finom ujjait, a lány résnyire nyílt száját: korához képest Cuncy szokatlanul nyugodtan viselkedett, az éter hatására pedig még higgadtabbnak látszott. Arcán nyoma sincs a bűntudatnak: ezért ilyen szép, gondolta Larch. Meg is lepte Larchot, hogy Cuncy úgy nézett ki, mint aki világéletében megmarad ilyennek.

Larch észrevette, hogy Edina nővér figyeli, hogy mint fürkészi a lányt, úgyhogy ismét nekiveselkedett feladatának, nézte a „kacsa” nyújtotta látványt, és befejezte dolgát a kis küretkanállal.

Jótevő, gondolta Wilbur Larch. Homer megtalálta jótevőjét!

Homer Wells hasonlókat forgatott a fejében. Találkoztam egy igazi maine-i herceggel, merengett, láttam egy igazi új-angliai királyt, és meg vagyok híva a várába. A Copperfield Dávidban tett megannyi utazása során egy dolgot Homer megértett: Dávidnak a Steerforthról alkotott első látomását. „Hatalmas férfiú volt ő a szememben – jegyezte meg Copperfield. – A jövő fátyolos képe még homályosan sem villant meg fölötte a holdfényben. Lépteinek árnya nem suhant keresztül álmaim kertjén, ahol egész éjszaka sétálgattam.”

A jövő fátyolos képe sem, gondolta magában Homer Wells. Megyek a tengerpartra!

– Nyomja! – mondta a damariscottai kismamának. – Damariscotta a tengerparton van? – kérdezte a nőtől, akinek megfeszült a nyaka az erőlködésben, és úgy szorította Angela nővér kezét, hogy ujjperceik kifehéredtek.

– A közelében! – üvöltötte a kismama, és kitolta gyermekét a világba – St. Cloud’sba. A baba nyálkás feje tökéletesen belesimult Homer magabiztos jobb tenyerébe. Az ifjú szülész az éppen kiemelkedő törékeny nyak köré csúsztatta hüvelyk- és mutatóujját, majd bal kezét a megérkező popsi alá tartotta, hogy kivezesse a gyermeket a „szabad ég alá” – amiképpen a Doktor úr mondogatta.

Fiú született. Steerforth, így nevezte el később Homer Wells a csecsemőt, élete második önálló szülésvezetésének gyümölcsét. Elvágta a köldökzsinórt, és mosolygott a kis Steerforth egészséges bőgésén.

Az éteres altatásból felocsúdó Cuncy meghallotta az újszülött sírását, és megborzongott; ha Larch doktor ekkor odapillant, talán felfedez az arcán valamennyi bűntudatot.

– Fiú vagy lány? – kérdezte Cuncy, de alig forgott a nyelve. Csak Edina nővér hallotta. – Miért sír? – kérdezte Cuncy.

– Semmiség az egész, kedveske – nyugtatgatta Edina nővér. – Már túl van rajta.

– Szeretnék egyszer babát – mondta Cuncy. – Igazán szeretnék.

– Miért ne, természetesen, kedves – válaszolta Edina nővér. – Annyi gyereke lehet, ahányat csak akar. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű gyerekei lennének.

– Maine-i hercegeket hozna a világra! – mondta Larch doktor Cuncynak hirtelen. – Új-angliai királyokat szülne!

Szóval teszi a szépet a vén kujon!, gondolta Edina nővér. A Larch iránt érzett szerelme egy pillanatra összekuszálódott.

Milyen különös, gondolta Cuncy, el sem tudom képzelni, milyenek lennének. Egy darabig ide-oda sodródott a képzelete. Miért sír a baba?, töprengett. Wilbur Larch megint talált egy tincset Cuncy szőke fanszőréből; ugyanolyan sárgásbarna árnyalata volt, mint a lány bőrének, nyilván ezért hagyta el Edina nővér. Ahogy a damariscottai kismama babájának sírását hallgatta, Larch arra gondolt, hogy nem szabad önzőnek lennie: bátorítania kell Homert, hogy barátkozzék ezzel az ifjú párral. Lopva odapillantott a szendergő lányra: lámpásként világított róla a lehetőség.

Az emberek mindig esznek majd almát, gondolta, kellemes élet lehet az.

A Cadillac ajtajára zománcozott, aranymonogrammal kipingált alma rendkívüli módon fölcsigázta Farby érdeklődését, sikerült ugyanis magát a cselekvés mezejére ösztökélnie: megpróbálta lelopni az almát a kocsiajtóról, csak később vette észre, hogy az nem jön le. Akkor határozta el, hogy körülnéz, amikor találkozott Mary Agnesszel, aki temérdek lekvárral és mézzel megrakodva jött vissza a leányszárnyba. Most keserűségében azt gondolta, milyen jellemző rá, hogy a két szemrevaló embert már meg sem pillanthatja, pedig közelebbről is szívesen szemügyre vette volna őket. Lopásra érdemes dolog nem akadt, ezt azon nyomban látta. Csak egy régi könyv; a végzet tette vele, gondolta Farby utóbb, hogy akkor a könyv szerzőjének és címének felirata a szemébe tűnt. Ügy tetszett, a könyvet valaki ledobta a kocsi padlójára. A Kis Dorrit cím Farbynak nem mondott semmit, de a Charles Dickens nevet – Homer Wells egyik hősének nevét – megismerte. Anélkül, hogy belegondolt volna, élete első önzetlen cselekedeteképpen elcsaklizta a könyvet. Homernak. Meg se fordult a fejében, hogy a dolog tetszik-e majd Homernak, hogy ezzel elnyeri-e Homer tetszését. Színtiszta nagylelkűség kerítette hatalmába: nocsak, ajándék Napsugárnak!

Homer ígérete, hogy nélküle nem megy el St. Cloud’sból, többet jelentett Farbynak, mint ahogy bevallotta magának.

Akkor tűnt fel neki Wally: a Cadillac felé tartott, a kórházajtó irányában, de mindig megfordult, a domboldalt vizsgálgatva. Gondolatban már látta az almáskertet szüretkor: létrák támaszkodtak a felső ágakhoz, és buzgón serénykedett az almaszedő árvahad. Felpolcolt ládák sorjáztak a fasorok között: az egyik soron traktor vontatta maga mögött lenyitott oldalú utánfutóját, rogyásig megrakva almásládákkal. Jó termésnek tűnt.

Honnan szereznek traktort az árvák?, tűnődött Wally. Megbotlott, de visszanyerte egyensúlyát, és az elhagyott Cadillacre pillantott. Farby már elinalt. Inába szállt a bátorsága. Hogy egy szál magában szembesüljön azzal a jóképű pasival. Nem bírta volna elviselni a közönyét. Ha Wally elborzad tőle, azt se bánta volna: ő valójában örömét lelte abban, hogy másokat meg tud rémiszteni. De azt semmiképpen nem tűrhette volna, hogy valaki észre se vegye. Ha pedig egy üveg édességet kapna Wallytól, azzal törné szét a fejét. Engem nem szólít senki édesnek, gondolta Farby, s azzal a Kis Dorrit becsúszott az inge alá, kalapáló szíve fölé.

Éppen akkor keresztezte a fiú- és a leányszárnyat összekötő utat, amikor vele szemben az állomásfőnök-helyettes kaptatott föl ugyanazon az úton, a kórház felé. Úgy kirittyentette magát, hogy Farby először meg sem ismerte. Ő ostoba fajankónak, semmirevaló mitugrásznak tartotta a vasutast, aki valami kis fontosságot akar magának kisajtolni a világ legalávalóbb állásából, abból, hogy az érkező és az induló vonatokon legelteti a szemét. A vasútállomás nyomasztólag hatott Farbyra, kerülte is, ha tehette. Egy dologért lett volna érdemes oda kimenni: elutazni. De egész nap ott állni, és azt képzelni, hogy elutazol... kitalálni se lehetne borzalmasabb vagy hülyébb munkát! És most itt van ez a mamlasz, már egy éve viseli alig serkenő bajuszát, és úgy kirittyentette magát, mint aki hódítani megy, de, nocsak, nem is, vette észre Farby: a nyomorultja gyászba öltözött.

Úgy is volt: az egyszerű, ámde törekvő ifjúban mély benyomást keltett a fehér Cadillac: kifundálta, hogy az állomásfőnök állása immár az övé, csak ki kell nyújtania a kezét, rendes, felnőtt ünnepélyességet kell magára öltenie főnöke váratlan elhalálozása következtében. Larch doktortól rettegett, a terhes nőknek pedig a gondolatától is kirázta a hideg, de azt képzelte, hogy tiszteletét kell tennie az árvaházban, az állomásfőnök földi maradványainak mostani nyughelyén, mert jóllehet a háta közepére se kívánta, az elmúlásnak ezt a rítusát illett bemutatnia. Mi több, undorodott a tejet kibukó, hányásszagú csecsemőktől, úgyhogy szokatlan vakmerőségről tett bizonyságot azzal, hogy eljött az árvaházba, és ez bamba, gyermeteg képét majdhogynem felnőttessé tette, csakhogy a felső ajkán lévő selymes maszattól minden igyekezete, hogy férfiasnak tűnjön csak még nevetségesebbé tette. A dombon nehezen kapaszkodott fel, mert magával hozta az összes katalógust; az állomásfőnöknek ugyan már nem volt rájuk többé szüksége, de ő a fejébe vette, hogy Larch doktor kegyébe férkőzhet, ha elhozza őket, mintegy engesztelő áldozatot mutatva. Azt fontolóra sem vette, hogy mihez kezdhetne Wilbur Larch virágmagvakkal meg női fehérneművel, vagy hogy mit szólna az öreg orvos a lelkeket – a saját és a mások lelkét – fenyegető veszedelmekről szóló próféciákhoz.

Az állomásfőnök helyettese különösen két árvát nem állhatott: Homert és Farbyt. Homert azért nem, mert annak higgadtsága olyan magabiztos, érett külsőt kölcsönzött a fiúnak, amilyet ő, bárhogy igyekezett is, megközelíteni sem tudott; Farbyt pedig azért nem szenvedhette, mert az meg bolondot csinált belőle. Most pedig, hogy egy balul kezdődött nap még inkább balra forduljon: Farby állta el az útját.

– Mi a franc az a szádban? Gomba? – kérdezte Farby. – Talán nem ártana egy kis szájöblítés néha. – Farby termetesebb volt az állomásfőnök-helyettesnél, különösen most, hogy nála magasabban állt a dombon. Az ifjú vasutas nem akart tudomást venni róla.

– Azért jöttem, hogy megtekintsem a testét – mondta méltóságteljesen. Ha lett volna egy cseppnyi magához való esze, akkor legalább Farbyhoz szólva jobban megválogatja-formálja a szavait.

– Az én testemet akarod megnézni? – csapott le Farby. – Nem viccelek! – tette hozzá, amikor látta, hogy a sínbohóc azt sem tudja zavarában és félelmében, melyik lábára álljon. Farby ösztönösen is kihasznált minden előnyös helyzetet, de engedett, ha az ellenfele túlságosan könnyű prédának bizonyult. Látva, hogy a vasutas ott állna, míg a végkimerüléstől össze nem esik, Farby félreállt, és azt mondta: – Csak ugrattalak.

A vasutas vérvörösen botladozott tovább, és már majdnem bekanyarodott a fiúszárny sarkánál, amikor a háta mögött meghallotta Farby kiáltását:

– Ahhoz még el kell kezdeni borotválkozni! – Farby nagy gyönyörűségére az állomásfőnök-helyettes kissé megingott, majd befordult a sarkon, és úgy érezte, az egekbe emeli a csillogó fehér Cadillac, az a bizonyos hófehér halottaskocsi. Ha abban a pillanatban mennyei dalra fakad egy kórus, a fiatalember bizonyosan térdre borul, maga köré szórva a katalógusokat. Ugyanaz a fény, amely a Cadillacet is ragyogásba vonta, sugárzott a halottaskocsit vezető életerős fiatalember szőke hajából. Nos, ez aztán a felelősség, mely az állomásfőnök helyettesét is áhítattal töltötte el!

Óvatosan közelítette meg Wallyt, aki a Cadillacre hajolva bagózott, és átadta magát a majdani St. Cloud’s-i almáskertről való képzelődésnek. Az állomásfőnök helyettese, aki úgy nézett ki, mint egy gyászhuszár kísértete, meglepte Wallyt.

– Azért jöttem, hogy megtekintsem a testet – mondta a gyászvasutas.

– A testet? – kérdezte Wally. – Milyen testet?

A félelem, hogy bosszúságot okoz magának, csaknem elnémította az ifjú vasutast. Képzelgésében a világ áthatolhatatlan illemszabályok dzsungeléből állt számára, és most nyilvánvalóan merő tapintatlanságból említette az elhunyt testét épp annak, aki a halott biztonságos elszállításáért felel.

– Pardon bocsánat! – csúszott ki a száján. Valahol olvasta ezt a kifejezést.

– Pardon micsoda? – kérdezte Wally, immár egyre aggodalmasabban.

– Milyen tapintatlan vagyok – mondta az állomásfőnök-helyettes, miközben kenetteljesen meghajolva a kórházajtó felé osont.

– Meghalt valaki? – kérdezte Wally nyugtalanul, de a vasutasnak sikerült besurrannia a kórházbejáraton. Bent mindjárt el is bújt egy sarokban, és azon tépelődött, most mitévő legyen. Ahhoz kétség nem férhet, sikerült felzaklatnia a halottaskocsi mély érzésű és kifinomult lelkű sofőrjét. Ez aztán a kényes helyzet, gondolta a vasutas, és igyekezett megnyugtatni magát. Legközelebb milyen bakot fogok lőni? Ott kushadt a sarokban, miközben megcsapta orrát a szomszédos kezelőből kitóduló éterszag; sejtelme sem lehetett arról, hogy a test, melyet „megtekinteni” óhajtott, tőle alig ötlépésnyire fekszik. Azt hitte, csecsemőszagot érez; hallotta, hogy egy baba bömböl. Az épp világra jövő gyermekekre gondolt, meg az ég felé kinyújtott lábbal, mennyezetre meredő talppal szülő kismamákra; ettől a látomástól végképp odaszegeződött a sarokba. Vérszagot érzek!, képzelgett, s igyekezett megőrizni a nyugalmát. Úgy odatapadt a falhoz, hogy már-már belesimult a vakolatba – Wally nem is vette észre, amikor bejött amiatti aggodalmában, hogy ki halt meg. Bement a kezelőbe, mintha az éterszag vonzotta volna oda, de hamar ismét émelyegni kezdett. Bocsánatot kért az állomásfőnök lábától.

– Ó, elnézést kérek – súgta Wally, és kihátrált a folyosóra.

Kint hallotta, hogy Angela nővér Cuncyval beszél, aki ekkor már fel is tudott ülni. Berontott hozzájuk, de az arcára kiülő megkönnyebbülés, hogy nem Cuncy az, akinek halott hírét keltik, annyira tetszett Angela nővérnek, hogy az nem is szidta meg a fiatalembert az illetéktelen behatolásért.

– Jöjjön csak beljebb – mondta Wallynak legkedvesebb kórházi stílusában, amihez a királyi többes is társult. – Már sokkal jobban érezzük magunkat – mondta a nővér. – Ugrálni még nem ugrálhatunk, de már szépen felültünk, ugye? – kérdezte a mosolygó Cuncytól. A lány annyira megörült Wallynak, hogy Angela nővér úgy érezte, ki kell mennie. St. Cloud’s hosszú és nyájas története nem hemzsegett a műtőben együtt jelen lévő szerelmesek eseteitől, és Angela nővért megörvendeztette az egymás iránt gyöngédséget tanúsító pár látványa. Feltakaríthatok később is, vagy megkérhetem rá Homert, gondolta magában a nővér.

Homer Wells és a Doktor úr értekezett. Edina nővér visszavitte a damariscottai nőt az ágyába a szülőosztályon, Larch pedig megvizsgálta a Homer által világra segített újszülöttet, a kis Steerforthot. (E névvel kapcsolatban Larch már korábban megtette kritikai észrevételeit: Steerforth elég alattomos jellemre vallott – Homer netán megfeledkezett volna erről a részletről? –, meg aztán ott van az a fulladásos halál is, egyébként pedig úgy hangzik, mint valami áruvédjegy.)

– Wally azt mondta, hogy csak néhány nap az egész – magyarázta Homer Wells. – Meg kell raknunk egy teherautót, gondolom. Negyven facsemete lesz. Én meg szeretném megnézni a tengerpartot.

– Természetes, menj csak, fiam, meg kell ragadni a lehetőséget – mondta Larch doktor. Ujjával belebökött Steerforth hasába, ujja hegyét megfogatta a babával, majd beletükrözött az újszülött szemébe.

– Csak két napra megyek – mondta Homer Wells.

Wilbur Larch a fejét rázta; Homer először azt hitte, hogy a csecsemővel van valami baj.

– Meglehet, csak két napra, Homer – mondta Larch doktor. – Élned kell a felkínálkozó lehetőséggel, ne szúrd el a dolgot azzal, hogy csak két napig maradsz ott.

Homer nagy szemeket meresztett Larchra, de az a kis Steerforth fülét vizsgálgatta.

– Ha ez a fiatal pár kedvel, Homer, és ha te is kedveled őket... nos... – mondta Larch –, akkor az a gyanúm, megismered majd a szüleiket is, és a szüleik megkedvelnek... hát... – folytatta a doktor –, akkor szerintem neked is meg kell kedveltetned magadat.

Nem nézett vissza a rámeredő Homerra, a köldökzsinór elkötött végét vizsgálta elmélyülten, miközben a kis Steerforth rendületlenül visított.

– Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy jót tenne neked, ha két napnál hosszabb időre elmennél innen, Homer – mondta Larch doktor.

– Értsd meg, nem örökbefogadásról, hanem nyári munkalehetőségről beszélek, amúgy kezdetnek. Valaki talán módot ad rá, hogy két napnál tovább is távol maradj – csupán ezt akarom mondani –, ha vonz ez a kilátás. – Larch doktor ránézett Homerra: most már egymást bámulták.

– Persze – felelte végre Homer.

– Természetesen előfordulhat, hogy két nap elteltével te magad akarsz visszajönni! – mondta Larch lelkesen, de most levették egymásról tekintetüket, mintha erről a lehetőségről hallani sem akartak volna. – Mely esetben – folytatta Larch, miközben megmosta a kezét –, tudod, hogy itt mindig örülünk neked. – Azzal ki is ment a szobából, otthagyva Homert és az újszülöttet, megint túl gyorsan ahhoz, hogy Homer elmondhassa, mennyire szereti őt. A lapuló”állomásfőnök-helyettes figyelte, ahogyan Wilbur Larch bevezeti Angela és Edina nővért a kezelőbe.

A kezelő éteres levegője talán az állomásfőnök jelenléte ellenére is nyugtatóan hatott Wilbur Larchra, és hozzájárult ahhoz, hogy az orvos azt mondja hűséges ápolónőinek, amit ezúttal mondania kellett.

– Azt szeretném, hogy dobjuk össze a pénzünket – mondta Wilbur Larch. – Azt akarom, hogy a fiúnak annyi pénze legyen, amennyit csak együtt össze bírunk kaparni, és szedjünk elő néhány olyan rend ruhát, ami nem úgy áll rajta, mint tehénen a gatya.

– De két napra, Wilbur? – kérdezte Edina nővér.

– Mennyi pénz kell a gyereknek két napra? – szólt Angela nővér.

– Nem látják, hogy most talán megragadhatja az alkalmat? – kérdezte Larch doktor. – Aligha hiszem, hogy két nap múlva visszajön. És remélem is, hogy nem jön vissza. Legalábbis nem ilyen hamar – tette hozzá Wilbur Larch, akinek majd meghasadó szíve eszébe juttatta azt, amit elfelejtett: Homer Wells „gyenge” szívének történetét. Hogyan is mondhatná meg neki? Hol s mikor?

Átment a folyosón, hogy megvizsgálja Cuncyt. Tudta, hogy Cuncy is, Wally is, amilyen gyorsan csak lehet, menni akar: hosszú út várt rájuk. Márpedig ha Homer Wells itt akar hagyni engem, jobb, ha minél gyorsabban teszi. Homernak rögvest mennie kellett, mert Larch doktor nem tudta, túlteszi-e magát rajta valaha is.

Aligha, gondolta. Ellenőrizte a pecsételést a steril hüvelytamponon, miközben Wally a mennyezetet, a tenyerét, a padlót nézte.

– Szépen gyógyul – mondta Larch doktor Cuncynak. Majdnem kibukott a száján, hogy Homertól tanácsokat kaphat, ha netán görcsöktől szenvedne, és a pecsételő vérzést Homer is meg tudja vizsgálni, de nem akarta ezzel terhelni a legényt. Meg aztán ebben a pillanatban nemigen tudta volna kimondani Homer nevét.

– Téged visznek? – kérdezte Condor Hay, amikor látta Homert csomagolni.

– Nem örökbe fogadnak, Condor – felelte Homer Wells. – Két nap múlva már jövök is vissza.

– Téged visznek! – mondta Condor Hay, olyan bánattól sújtott arccal, hogy Homernak el kellett fordulnia.

Larch doktor kedvtelésből művelte ugyan a történetírást, de tökéletesen tisztában volt a közvetett módon szerzett információ hatalmával. Következésképpen tájékoztatta Cuncyt és Wallyt Homer gyenge szívéről. Ez nemcsak könnyebbnek bizonyult annál, semhogy Homer szemébe hazudjon, hanem hosszú távon, mint Larch sejteni vélte, meggyőzőbbnek tünteti föl a históriát.

– Soha nem engedtem el, még csak két napra sem, anélkül, hogy valamelyest tájékoztassak az állapotáról – mondta Larch doktor Cuncynak és Wallynak. Csudálatos szó: állapot. Főleg ha egy orvos veszi a szájára, akkor a hatása valóban lenyűgöző. Cuncy már-már el is felejtette, hogy az imént kaparták ki, Wally arca meg kezdte visszanyerni eredeti színét.

– A szívéről van szó – folytatta Wilbur Larch. – Nem mondtam meg neki, mert nem akartam ilyesmivel nyugtalanítani. Az ő állapotán csak ronthat a nyugtalankodás – árulta el a titkot Larch doktor a két jólelkű, ártatlan teremtménynek, aki feszült figyelmével tüntette ki őt.

– Csak azért mondom, hogy ne legyen kitéve semmilyen feszültségnek, semmilyen hirtelen, nagy erőfeszítésnek, megerőltető testi gyakorlatnak vagy bármilyen komolyabb ijedségnek – magyarázta Larch doktor, aki ragyogó történetet költött egy olyan emberről, akinek egyszerűen elővigyázatosnak kellett lennie, akinek távol kellett tartania magát minden veszedelemtől. Reményei szerint olyan történetet adott útravalóul kedvencének, amely megbízható őrfalat emel köré. Azzal Larch tökéletesen tisztában volt, hogy ilyen históriát csak egy apa építhet föl fiának. Már ha a fiával el tudja azt hitetni.

Momentán Homer Wells nem bírt sem fölépíteni egy történetet, sem kifundálni egyebet, hogy megvigasztalja Condor Hayt, aki számos párna meg pokróc alá temette magát, és zokogott.

– Mi a francnak kell téged örökbe fogadni? – bőgte Condor. – Te már kész orvos vagy!

– Csak két nap az egész – ismételte Homer Wells, és minden egyes ismétléssel egyre kevésbé tetszett valószínűnek az ígérete.

– Téged visznek! Nem hiszem el! – bőgött Condor Hay.

Angela nővér jött, s leült Homer mellé Condor ágyára. Együtt mustrálták a pokrócok alatt hüppögő halmot.

– Csak két napra megy, drága kis Condorka – mondta Angela nővér nem valami meggyőzően.

– A Doktor úr azt mondta, hogy Homer azért van itt, hogy megvédjen minket! – kiáltotta Condor. – Ki véd meg minket ezután?

Angela nővér odasúgta Homernak, hogy ha letakarítja a műtőasztalt, addig ő itt marad, amíg Condor megvigasztalódik, ő, Angela nővér ugyanis nem akarta megzavarni a kellemes fiatal pár együttlétét.

– Úgy látszott, a barátaid meghitt pillanatokkal kedveskednek egymásnak – súgta Angela nővér Homer Wellsnek.

Az én barátaim!, gondolta Homer. Igaz ez? Nekem is lesznek barátaim?

– Nem te vagy a legjobb, Homer! – rikoltotta Condor a takaró alatt.

– Persze hogy nem – mondta Homer, próbálta megsimogatni a legénykét, de az csak megfeszítette magát, és visszafojtotta a lélegzetét. – Kettőt alszol, s itt vagyok veled megint, Condor – ígérte Homer.

– Áruló! – kiáltotta Condor Hay. S mintha fölismerte volna Angela nővér érintését, merev teste ellazult, és átadta magát a folyamatos bömbölésnek.

Edina nővérnek végre sikerült abbahagyatnia a sírást a kis Steerforth babával, vagy legalábbis jobban győzte cérnával, mint az immár megfürdetett, felöltöztetett és a karjaiban félálomban lévő baba. A csecsemő elég tápszert evett ahhoz, hogy a nővér megelégedjen és betegye az ágyába, majd kitakarítsa a szobát, ahol a fiúcska az imént világra jött. Alighogy tiszta lepedőt terített a műtőasztalra, épp a kengyelt törölgette csillogóra, betámolygott Larch doktor, az állomásfőnök megmerevedett holttestével, emez enyhén hajlékony pallóval a vállán.

– Wilbur! – kiáltott fel Edina nővér megrovóan. – Miért nem kérte Homer segítségét?

– Ideje megszoknunk, hogy Homer nincs velünk – mondta Larch doktor kurtán-furcsán, s azzal az asztalra ejtette az állomásfőnök tetemét.

Drága jó istenem, gondolta Edina nővér, rettenetes időknek nézünk elébe.

– Gondolom, nincs magánál a szegycsontvágóm – mondta Larch doktor Edina nővérnek.

– Az olló? – kérdezte vissza a nővér.

– Szegycsontvágónak nevezik – mondta Larch. – Kérem, vetkőztesse le a halottat, én majd szólok Homernak.

Homer kopogott, mielőtt belépett volna a műtőbe, ahol Cuncy az ügyetlenkedő Wally segítségével már felöltözött, és éppen Homer szemében furcsán formális pózban álltak, egymásnak dőlve, mintha táncversenyszámot fejeztek volna be, és várnák a zsűri értékelését.

– Most már megnyugodhat – mondta Homer, de még most sem tudott Cuncy szemébe nézni. – Talán egy kis friss levegő jót tenne; le kell takarítanom az asztalt. – Mintha furcsán meggondolta volna magát, hozzátette: – Ugye jól van, kisasszony?

– Ó, hogyne – mondta Cuncy, és tekintete gyorsan átsuhant Hőmérőn, majd biztatón mosolyogva megállapodott Wallyn.

Ekkor lépett be Larch doktor, hogy megkérdezze, Homer tudja-e, hol van a szegycsontvágó.

– Kláránál – vallotta be Homer. – Bocsánat – tette hozzá gyorsan. – Azt hittem, kell majd a boncoláshoz. A foetus boncolásához – egészítette ki.

– Foetusnál nem használunk szegycsontvágót – mondta Larch doktor.

– Tudom, az ollót használtam – felelte Homer Wells, akinek nem voltak kétségei afelől, hogy a „foetus” és a „boncolás” szó úgy csapott le Cuncyra és Wallyra, mint véres szablya. – Azonnal hozom a szegycsontvágót – mondta Homer a Doktor úrnak.

– Maradj csak itt, fejezd be, amit elkezdték Maguk ketten pedig menjenek ki a friss levegőre – mondta Larch, amit a szerelmespár parancsnak vett, lévén hogy az is volt. Késlekedés nélkül kivonultak a műtőből: menet közben láthatták volna a kórházbejárat előterében a sarokban lapuló állomásfőnök-helyettest, ha az nem retten meg annyira az állomásfőnök holttestét a vállán hurcolászó Larch doktor látványától, hogy óvatosan utána ne menjen a kísérteties látomásnak. Nagy ijedségében rossz ajtónál fordult be, és a kezelőben találta magát. Éppen az ágy lábánál besározott lepedőt bámulta, amikor Wally vezette kifelé a szabadba Cuncyt.

– Ha a Doktor úr olyan biztos benne, hogy szívroham vitte el – kérdezte Homer Wells Larch doktort –, akkor miért kell sietni az autopsziával?

– Nem szeretem a lábamat lógatni – felelte Larch, és maga is meglepődött alig visszatartott haragján. Ehelyett mondhatta volna azt is Homernak, hogy mennyire szereti őt, s hogy le kell foglalnia magát távozásának pillanataiban. Megvallhatta volna Homer Wellsnek, hogy bizony nagyon szeretett volna bevenni egy adag étert, de nem tudott volna sehogy sem ledőlni, mert az állomásfőnök elfoglalta az ágyát. Wilbur Larch szerette volna magához ölelni Homer Wellst, megszorongatni, megcsókolni, de csak abban reménykedhetett, hogy Homer megérti, Larch doktor önbecsülése az önuralmán áll. Ezért aztán az orvos nem szólt egy szót se; magára hagyta Homert a műtőben, miközben elindult megkeresni a szegycsontvágót.

Homer lesúrolta az asztalt fertőtlenítővel. Már lezárta a szemetes zacskót, amikor meglátta a kórházi nadrágja térdén csimpaszkodó, csaknem áttetszően szőke fanszőrtincset – Cuncy különösen finom szőrének feszes, tiszta csigája tapadt a nadrágjához. A lámpafényhez emelve alaposan szemügyre vette, majd zsebre tette.

Edina nővér sírt, miközben az állomásfőnök holttestét vetkőztette. Larch doktor közölte vele és Angela nővérrel, hogy Homer búcsúztatásakor aztán ne legyen semmi hűhó, semmi szív mélyéről jövő jókívánság, semmi olyan, amiből Cuncy és Wally gyanakodhatna, hogy Homer kétnaposnál hosszabb távolmaradáson gondolkodik.

– De semmi! – rendelkezett Larch doktor.

Semmi ölelés, semmi puszilkodás, gondolta Edina nővér, könnyeit hullajtva. Könnyei nemigen változtatták meg az állomásfőnök továbbra is rémületbe fagyott arckifejezését. Edina nővér sírásban tört ki, amiért megtiltották, hogy tisztességesen elbúcsúzzon Homertól.

– Úgy teszünk, mintha félvállról vennénk a távozását – jelentette ki Larch doktor. – Punktum.

Félvállról!, gondolta Edina nővér. Az állomásfőnökön már csak a zokni maradt, amikor Larch doktor bejött a szegycsontvágóval.

– És sírás sem lesz! – parancsolt rá a nővérre. – Mindent el akar árulni? – A nővér pedig lerántotta a vasutas lábáról a zoknit, és hozzávágta az orvoshoz, majd otthagyta kettesben a tetemmel.

Homer Wells alaposan megvizsgálta a műtőasztalt, ismét ellenőrizte, még egyszer, utoljára megnézte. Cuncy fanszőrcsigáját áthelyezte zsebéből a pénztárcájába; még egyszer megszámolta a pénzt, amit a Doktor úrtól kapott. Majd ötven dollár.

Visszament a fiúk hálótermébe; Angela nővér még mindig ott ült az ágy szélén, amelyben Condor Hay továbbra is zokogott. A nővér megpuszilta Homert, anélkül hogy változtatott volna a kézmozdulatán, amellyel a pokróc alatt fekvő Condort simogatta. Homer is megpuszilta, majd szótlanul elment.

– Nem hiszem el, hogy őt viszik el – motyogta Condor Hay könnyei közt.

– Visszajön nemsokára – suttogta vigasztalóan az angyali Angela nővér. A mi Homerunk!, gondolta, tudom, hogy egyszer visszajön. Hát nem tudja, hogy hová tartozik?

Edina nővér, aki igyekezett összeszedni magát, belépett a kezelőbe, és ott az állomásfőnök reszkető helyettesét találta.

– Mi tetszik? – kérdezte, erőt véve magán.

– Azért jöttem, hogy megtekintsem a testet – sutyorogta válaszul az állomásfőnök-helyettes.

A folyosó túlsó végéről áthallatszott az állomásfőnök mellkasát széthasító szegycsontvágó ismert reccsenése. Ezt megállapítva magában, Edina nővérnek nem voltak kétségei afelől, hogy akarja-e a helyettes látni ebben az állapotában felettesét. Így szólt tehát az ifjúhoz:

– Larch doktor úr még nem fejezte be az autopsziát.

– Hoztam néhány katalógust a doktor úrnak – mondta az állomásfőnök-helyettes, és átadta a salátahalmot Edina nővérnek.

– Nocsak, köszönjük szépen – mondta a nővér, de a díszes gyászba öltözött fiatal fickó semmi jelét nem adta, hogy indulni készülne. Talán a kezelőben terjengő éter majd kitisztítja a fejét. – Óhajtja megvárni? – kérdezte a nővér. – Hogy megnézze a testét – emlékeztette. – Angela nővér irodájában megvárhatja. – Az ifjú hálásan bólogatott a folyosó másik oldalára mutató Edina nővérnek. – Az utolsó ajtó jobbra – mondta a nővér. – Helyezze magát kényelembe.

Megszabadulván az állomásfőnök katalógusainak terhétől, a helyettes könnyebb, lazább léptekkel indult újonnan kitűzött úti célja, Angela nővér irodája felé. Ott örömmel tapasztalta, hogy több szék közül is választhatott ülőhelyet. Az íróasztalnál, az írógép mögött lévő széket természetesen nem foglalhatta el, de az íróasztallal és az írógéppel szemben két kényelmesnek látszó fotel állt. Bennük ültek a majdani, esetleges nevelőszülők, midőn elbeszélgetésre jöttek. A két, egymáshoz nem illő, Paisley-kárpitú fotel közül az állomásfőnök-helyettes a tömöttebb alacsonyabbikat választotta. Alighogy leült, érezte, milyen kényelmetlenül alacsony a fotel, és máris megbánta a választását: a szobában minden fölülről nézett le rá. Ha Larch doktor az íróasztalnál, az írógép mögött ült volna, az alacsony fotelban ülő állomásfőnök-helyettes fölé tornyosult volna.

A vasutas szeme egy fehér, zománcozott lavórfélére, az írógép tetejére állított tálra tévedt, de olyan alacsonyan ült, hogy nem látott bele az edénybe. Két apró kezecske ugyan felért a tál pereméig, de a Three Mile Falls-i babának csak két ujjhegyét láthatta az állomásfőnök-helyettes. Ő azonban sose látott még magzatot, de még újszülöttet sem, úgyhogy vajmi fogalma sem volt arról, hogy milyen parányiak is lehetnek ujjak. Alantas és egyre kényelmetlenebb helyzetéből többször is körülkémlelt a szobán, de tekintete csak visszatévedt a tálból kiemelkedő ujjhegyek-re. Nem akarta elhinni, hogy valóban ujjakat lát.

Legyenek bármik, ujjaknak látszanak, gondolta. Lassan már semmi másra nem nézett a szobában. Az ujjhegyekre meredt; elméje egyik fele azt tanácsolta, álljon föl és nézze meg, mi az! A másik fele pedig még mélyebbre süllyesztette és hatalmas súllyal tartotta lenn a testét a kényelmes fotelban.

Nem lehetnek ujjak!, gondolta. Csak meredt rájuk, meg nem moccant.

Edina nővér rá akarta venni a Doktor urat, hogy egyszer az életben hagyja az érzelmeit is érvényre jutni – mondja meg Homernak, hogy mit érez iránta –, de szótlanul állt a műtő ajtajában, és hallgatott. Az állomásfőnök mellkasa még reccsent párszor. Ettől nem zavartatta magát a nővér, végtére is avatott mestere volt a szakmájának, és a csattogások pontosságából tudta, hogy Larch doktor úgy döntött, munkába fojtja bánatát. Az ő döntése, mondta magában Edina nővér. Kiment az épületből, hogy megnézze, mi van a szerelmespárral.

A fiatalember azt tette, amit fiatalemberek tenni szoktak, amikor fejüket a motorháztető alá bedugják, a lány pedig félig fekve pihengetett a Cadillac tágas hátsó ülésén. Edina nővér odahajolt Cuncy fölé, és a fülébe súgta:

– Maga olyan szép, mint egy festmény! – Cuncy kedvesen mosolygott. Edina nővér látta a lányon a kimerültséget. – Figyeljen rám, drága – mondta a nővér. – Ne legyen szégyenlős! Ha nyugtalankodik a pecsételés miatt, vagy ha furcsán görcsöl, beszéljen Homerral. Ígérje meg, kedvesem, hogy nem lesz szégyenlős. És mindképpen szóljon neki, ha belázasodik – ígérje meg! – mondta Edina nővér.

– Megígérem – mondta Cuncy, miközben arcába szökött a vér. Farby a Kis Dorrit Homernak lopott példányába igyekezett valamit nagy kínlódva beírni, amikor meghallotta, hogy Mary Agnes Cork a fürdőszobában viszontlátja a kétüvegnyi almalekvárt, az együvegnyi mézet és az együvegnyi vackorlekvárt. Mary Agnes szerint csak a méz volt az oka.

Smoky Fields már korábban kiadta a magáét; ő az összes lekvárját és mézét, sőt az egyik Walsh gyerek egyik mézét is befalta. Most az ágyában feküdt és szenvedett, s hallgatta Condor Hay nyüszítését és Angela nővér csitítgatását.

 

HOMER WELLSNEK, NAPSUGÁRNAK NEKEM TETT ÍGÉRETÉÉRT

 

– írta Farby. Pillantást vetett az ablakon kívülre, de nem történt semmi. Még nem sötétedett, még nem jött el az ideje annak, hogy a két nő, akit reggel látott érkezni, elinduljon lefelé a dombon, és felszálljon a hazafelé – akárhová – tartó vonatra.

 

SZERETETTEL: FARBY

 

– tette hozzá Farby, ahogy Mary Agnes ismét nyögött és krákogott.

– Te büdös disznó, te büdös kis kurva! – kiáltotta oda Farby.

Homer Wells akkor lépett a műtőbe, amikor Wilbur Larch sikeresen feltárta az állomásfőnök szívét. Az orvost nem lepte meg egyáltalán, hogy semmi nyomát nem találta szívbetegségnek. Nem infarktus, mondta Homernak, anélkül hogy felnézett volna. Vagyis a szív semmilyen formán nem károsodott.

– Az állomásfőnök szíve teljesen egészséges – jelentette be Larch doktor Homer Wellsnek. Nem holmi „súlyos” szívroham végzett vele, amire Larch előzőleg gyanakodott. Úgy tetszett, hirtelen szívritmuszavar okozta a halált. – Szerintem aritmia – mondta a Doktor Úr Homer Wellsnek.

– A szíve egyszer csak megállt, igaz? – kérdezte Homer. – Azt hiszem, valamilyen sokk vagy ijedség érte – felelte Wilbur Larch.

– Persze lehetett agyvérzés is – mondta Wilbur Larch. – Hol nézzem meg? – kérdezte Homertól szívélyesen.

– Az agytörzsben – felelte Homer.

– Persze – mondta Wilbur Larch. – Okos fiú.

Amikor Homer meglátta az állomásfőnök feltárt agytörzsét, úgy érezte, a Doktor úr mindkét keze eléggé le van foglalva ahhoz, hogy nyugodtan elmondhassa, amit mondani akart.

– Tudja meg a Doktor úr, hogy szeretem – mondta Homer Wells. Tudta, hogy most ki kell mennie, és akkor, amíg még mindig látta az ajtót, elindult kifelé.

– Te is tudjad, fiam, hogy szeretlek – mondta Wilbur Larch, aki egy vagy több percig akkor sem láthatta volna a vérrögöt, ha van. Hallotta, hogy Homer azt mondja: „Persze hogy tudom”, mielőtt az ajtó becsukódott volna.

Kisvártatva ismét ki tudta venni az agytörzset, de nem talált vérrögöt.

– Aritmia – ismételte magának hangosan. Azután hozzátette: – Persze hogy az – mintha Homer Wells helyett szólna. Larch doktor elrakosgatta eszközeit; sokáig kapaszkodott a műtőasztalba.

Kinn Homer Wells belökte táskáját a Cadillac csomagtartójába, gyors mosolyt vetett a hátul ülő Cuncyra, és segített Wallynak becsukni a kocsi tetejét: hamarosan beesteledik, és nagyon hideg lenne hátul, ha nyitva hagynák a tetőt.

– Két nap múlva találkozunk! – mondta Edina nővér Homernak, kissé túlságosan hangosan.

– Két nap múlva – ismételte Homer, halkan. A nővér megcsípte Homer arcát, az meg megsimogatta a nővér karját. Edina nővér ekkor sarkon fordult, és elviharzott, be a kórházbejáraton; Cuncy is, Wally is csodálkozott rajta, hogy ilyen fürgén mozog. Bent az épületben Edina nővér egyenesen a kezelőbe rohant, és az ágyra vetette magát: ha lágy volt a szíve, akkor a gyomra annál erősebb. Nem számított neki, hogy az állomásfőnök majd egész nap ott feküdt, vagy hogy a csizmájával összesározta a lepedőt.

Larch doktor még mindig a műtőasztalba kapaszkodott, amikor meghallotta az állomásfőnök-helyettes üvöltését. Csak egy üvöltést hallott, melyet szűkölések hosszan kitartott sora követett. Sem Homer, sem Cuncy, sem Wally nem hallotta az üvöltést: Wally akkorra már beindította a motort.

Az állomásfőnök-helyettes a legvégsőkig várt, míg végül muszáj volt felállnia az alacsony, mély fotelból. Nem akarta közelebbről megtekinteni a lavór tartalmát, de az apró ujjhegyecskék intettek neki, és lassan, önkéntelenül is felemelkedett a tálhoz, ahol a felboncolt magzat közeli és teljes látványára a nadrágjába vizelt (akárcsak Condor Hay). Akkor üvöltött fel, amikor fölfedezte, hogy mozdítani sem bírja a lábát; csak négykézláb tudott kimászni Angela nővér irodájából, és szűkölve mászott a folyosón, mint egy kivert kutya. Larch doktor állta el az útját a műtő ajtajánál.

– Magát meg mi a fene lelte? – kérdezte Larch doktor, némi gúnnyal a hangjában.

– Elhoztam magának az összes katalógust – nyögte ki a vasutas, még mindig négykézláb.

– Katalógusokat? – kérdezte Larch, nyilvánvaló undorral. – Álljon fel, ember! Mi ütött magába? – A hónaljánál fogva talpra állította a reszkető embert.

– Csak a testet akartam megtekinteni – tiltakozott erőtlenül az állomásfőnök-helyettes.

Wilbur Larch megvonta a vállát. Hogy bírja a halál így megigézni a világot?, tűnődött magában, de kitért a vasutas útjából, és betessékelte a műtőbe, ahol az azonmód megtekinthette az állomásfőnök testét, a feltárt szívével és agytörzsével.

– Hirtelen szívritmuszavar – magyarázta Wilbur Larch. – Valamitől halálra rémült. – Nos, ezt elképzelni egyáltalán nem gondolta nehéznek a vasutas, habár az állomásfőnök úgy nézett ki, mint akin végigszántott egy egész szerelvény, vagy máskülönben ugyanannak a gonosz erőnek esett áldozatul, mint az írógépre fektetett borzalmas baba.

– Köszönöm szépen – súgta az állomásfőnök helyettese Larch doktor fülébe, majd oly sebesen futott végig a folyosón, hogy Edina nővér is abbahagyta a sírást; az imént éppen a zokogás miatt nem hallotta az állomásfőnök-helyettes kiáltását és nyüszítését.

Angela nővérnek úgy tetszett, semmi sem vigasztalhatja meg Condor Hayt, úgyhogy kényelembe helyezte magát a kisfiú keskeny ágyán, hosszú éjszakai szolgálatra számítva.

Larch doktor a megszokott helyén ült az írógépe előtt; szemernyit sem zavartatta magát a Homer Wells által feltárt magzattól. Talán tetszett neki, hogy Homer Wells hagyott maga után valami teendőt. Tevékeny munka, ami lefoglal és leköt, az kell nekem, gondolta Wilbur Larch. Mielőtt beesteledett volna, előrehajolt, hogy meggyújtsa íróasztali lámpáját. Majd hátradőlt székében, amelyben annyi estét eltöltött. Úgy tetszett, vár valakit. Még nem sötétedett be teljesen, de már tisztán hallotta egy bagoly rikoltozását. Ebből is tudta, hogy elült a vad tengeri szél.

Még nem is szürkült, amikor Farby kinézett az ablakán, és látta az elhaladó Cadillacet. Az utasoldal látszott a leányszárnyból, és Farby nyomban észrevette az anyósülésen feszítő Homer arcélét. Mereven ült, mint aki visszafojtja a lélegzetét, vissza is fojtotta. Ha látta volna Farbyt, vagy – ami még rosszabb – ha beszélnie is kellett volna vele, hogy véglegesítse szökését, tudta, hogy nem sikerült volna azt mondania Farbynak, hogy két nap múlva visszajön. Farby tudta, mi a hazugság, mi az ígéret, és azonnal felismerte az ígéretszegést. Megpillantotta a hátul ülő hosszú lábú, szőke szépséget, azt pedig feltételezte, hogy a jóképű pasi vezet; hosszasan elnézte Homer Wells arcélét. Lecsapta a Kis Dorrit ellopott példányának fedelét, a beíráson elmosódott a nedves tinta. A falhoz vágta a könyvet, ám ezt csak Groganné hallotta. Mary Agnes még mindig hányt, ő csak erre figyelt.

Farby nyomban lefeküdt, vacsora, minden nélkül. Groganné nyugtalankodott miatta, és odament az ágyához, megsimogatta lázas homlokát, de nem bírta rávenni, hogy igyon valamit. Farby csak azt mondta:

– Homer megszegte az ígéretét. – Később még ezt is hozzátette: – Homer itt hagyta St. Cloud’st.

– Farbykám, belázasodtál – mondta Groganné, de amikor aznap este Homer Wells nem jött Jane Eyre-ből felolvasni, Groganné kezdett jobban odafigyelni. Engedte, hogy aznap este ő olvasson fel a lányoknak; Farby hangja furcsán, színtelenül, szenvtelenül szólt. Az, ahogyan felolvasott a Jane Eyre-ből, nyomasztotta Grogannét, különösen, amikor ez a rész hangzott fel: „Őrült minden asszony, aki titkolt szerelmet táplál keblében, mert az ilyen titkolt, viszonzatlan szerelem fölemészti az életét...”

Nohát, ennek a lánynak a szeme se rebben!, állapította meg magában Groganné.

Angela nővér se járt nagyobb sikerrel, amikor felolvasást tartott Dickensből a fiúszárnyban. A dickensi leírások elcsigázták – a hosszabb bekezdésekben összegubancolta a sorokat –, és amikor vissza kellett mennie a passzus elejére, látta, hogy a fiúknak is lankad a figyelmük.

Edina nővér a tőle telhető legjobban igyekezett elmondani az esti áldást; Larch doktor nem volt hajlandó kijönni Angela nővér irodájából, azt mondta, egy bagoly rikoltozását hallgatja, és nem ér rá áldást mondani. Edina nővérnek elég feszélyezetten sikerült elmondania az áldást, melyet eleve nem is igen értett. Larch doktor és a világmindenség közötti magántréfának fogta föl. Túlságosan éles hangon szólt, föl is verte a beteg Smoky Fieldset, és Condor Hayből is hosszú, hangos üvöltést váltott ki, amely később átment kitartó zokogásba.

– Jó éjszakát nektek, Maine hercegei! Nektek, Új-Anglia királyai? – Angela nővér sandított. Hol van Homer?, kérdezte több hang is, miközben Angela nővér továbbra is Condor Hay hátát simogatta a sötétben.

Edina nővér Larch doktor magatartása miatti nagy aggodalmában összeszedte a bátorságát, hogy átmenjen Angela nővér irodájába. Úgy döntött, egyenesen bemegy a szobába, és megmondja, a Doktor úr vegyen be jókora adag étert, és utána aludja ki magát! De mire a magányosan égő íróasztali lámpa közelébe ért, elszállt a bátorsága. Ő sem tudott a magzatboncolásról, és amikor igen óvatosan bepillantott Angela nővér irodájába, a foetus borzalmas látványára ő is visszahőkölt. Larch doktor mozdulatlanul ült az írógép előtt. Gondolatban Homer Wellsnek szóló első levelét fogalmazta. Igyekezett enyhíteni szorongásait, és lecsillapítani gondolatait. Kérlek, vigyázz az egészségedre; kérlek, légy boldog, légy óvatos, gondolta Wilbur Larch – miközben egyre erősebben körülölelte a sötétség, és a Three Mile Falls-i meggyilkolt baba keze esedezőn nyújtózott felé.