HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Éppen virradt, mire kiértem. Marha hideg volt, de jólesett, annyira megizzadtam.

Gőzöm sem volt, hova a fenébe menjek. Nem akartam megint szállodába menni, és elkölteni Phoebe egész pénzét. Így aztán végigsétáltam a Lexingtonon, és felszálltam a földalattira a központi pályaudvar felé. Ott volt a holmim, meg minden, és gondoltam, alszom a váróteremben a padon. Így is tettem. Egy ideig nem is volt rossz, kevesen voltak, fel tudtam tenni a lábam. De erről nem szívesen beszélek. Nem volt valami fényes. Sose próbáld meg. Komolyan mondom. Hervasztó.

Körülbelül kilencig aludtam csak, mert aztán rengetegen jöttek a váróterembe, és le kellett venni a lábam. Úgy már nem tudok olyan klasszul aludni, ha le kell tenni a lábam. Inkább felültem. Még mindig fájt a fejem. Sőt, még rosszabb lett. És azt hiszem, hervadtabb voltam, mint bármikor az életben.

Nem akartam, mégis Mr. Antolinin gondolkodtam. Vajon mit mond majd a feleségének, ha meglátja, hogy nem aludtam ott? Ez a része nem izgatott túlzottan, tudtam, hogy Mr. Antolini nagyon ötletes, majd kitalál valamit. Azt mondja, hogy hazamentem, vagy mit tudom én. A dolognak ez a része nem izgatott túlzottan. Ami izgatott, az az volt, hogy amint felébredtem, ott simogatta a fejemet, meg minden. Azon töprengtem, nem tévedtem-e, hogy hátulról akart nekem jönni. Hátha csak szereti az emberek fejét simogatni, mikor alszanak? Hogy lehet ebben az ember egészen biztos? Sehogy. Már arra is gondoltam, hogy ki kellett volna venni a koffereimet és visszamenni, ahogy ígértem. Arra is gondoltam, hogy ha buzi is, akkor is nagyon rendes volt hozzám. Nem bánta, hogy olyan későn felhívtam, és rögtön azt mondta, menjek oda, ha akarok. És mennyire törte magát. Tanácsokat adott, hogyan kell értelmi befogadóképességemet felmérni, meg minden, és ő volt az egyetlen, aki oda mert menni ahhoz a fiúhoz, James Castle-hoz, mikor meghalt, akiről meséltem. Ezeken spekuláltam. És minél tovább spekuláltam, annál inkább lehervadtam. Szóval arra kezdtem gondolni, hogy talán mégis vissza kellett volna mennem. Lehet, hogy csak úgy simogatta a fejemet. Szóval minél tovább spekuláltam, annál inkább lehervadtam és bepörögtem. És hogy még rosszabb legyen, a szemem marhára fájt. Fájt és égett, mert nem aludtam eleget. Azonkívül meg is fáztam, s nem volt nálam zsebkendő, csak a bőröndben, és nem volt kedvem a nagy nyilvánosság előtt kotorászni benne, meg minden.

A padon egy képeslap hevert mellettem, valaki otthagyta. Azt kezdtem olvasni, gondoltam, eltereli a gondolataimat Mr. Antoliniról és egy csomó más dologról, legalábbis egy időre. De attól az istenverte cikktől, amit olvastam, csak még rosszabb lett. A hormonokról szólt. Leírta, milyen az arc, a szem meg minden, ha a hormonok rendben vannak, és én egyáltalán nem olyan voltam. Pontosan olyan voltam, mint az az alak a cikkben, akinek tetűk a hormonjai. Aggódni kezdtem a hormonjaim miatt. Aztán elolvastam egy másik cikket. Arról szólt, honnan lehet megtudni, hogy az ember rákos vagy nem. Ha az embernek seb van a szájában, és nem gyógyul elég gyorsan, az arra mutat, hogy rákos. Nekem körülbelül két hete volt egy seb a számban. Így aztán azt képzeltem, hogy rákos vagyok. Nem nagyon derített fel az a képeslap. Végül is letettem, és kimentem egyet járni. Azt képzeltem, hogy néhány hónapon belül hulla leszek, mert rákos vagyok. Tényleg azt képzeltem. Sőt, hullabiztos voltam benne. Nem volt valami szívderítő, az biztos.

Láttam, hogy beborult, mégis elindultam. Úgy gondoltam, meg kéne reggeliznem. Egyáltalán nem voltam éhes, de úgy gondoltam, legalább ennem kell valamit. Valamit, amiben van némi vitamin. Keleti irányba indultam, arra vannak az olcsó vendéglők. Nem akartam sok pénzt költeni.

Útközben elmentem egy teherautó mellett. Két pacák egy óriási karácsonyfát szedett le róla. Az egyik folyton azt mondta: - Fölfelé tartsd azt a dögöt! Fölfelé tartsd, az istenit! - Pont jó, így beszél egy karácsonyfáról. Kicsit röhejes volt, olyan hátborzongatóan röhejes. Röhögni kezdtem. Viszont rosszabbat nem is tehettem volna, mert abban a pillanatban hányingerem támadt. Tényleg. Már kezdtem is eldobni a rókabőrt, de aztán elmúlt. Nem tudom, hogy lehet. Úgy értem, semmi ártalmasat nem ettem, és egyébként erős gyomrom van. Mindenesetre elmúlt, és úgy gondoltam, jobban erezném magam, ha valamit ennék. Bementem egy olcsó vendéglőbe, kértem fánkot és kávét. Csakhogy a fánkot nem ettem meg. Egyszerűen nem ment le a torkomon. Az az igazság, hogy ha az ember le van törve valami miatt, akkor pokoli nehéz nyelni. Irtó rendes volt a pincér, visszavitte, és nem számolta fel. Csak a kávét ittam meg. Aztán kimentem, és elindultam a Fifth Avenue felé.

Hétfő volt, közvetlenül karácsony előtt, persze minden üzlet nyitva. Ezért nem volt annyira rossz a Fifth Avenue-n sétálni. Olyan karácsonyi hangulat volt. Mindenütt kinn álltak azok a lepusztult Mikulások a sarkon és csilingeltek, meg az üdvhadsereg-lányok, akik nem festik a szájukat, se semmi, és ők is csilingeltek. Nézegettem mindenfelé, hátha meglátom azt a két apácát, akiket két napja ismertem meg a reggelinél, de nem láttam őket. Tudtam előre, hiszen megmondták, hogy tanítani jönnek New Yorkba, mégis kerestem őket. Hirtelen olyan karácsony lett. Millió kis srác mászkált a városban az anyjával, fel-le szálltak a buszokról, ki-be jártak az üzletekbe. Szerettem volna, ha Phoebe is velem van. Ahhoz ő már nem elég kicsi, hogy kiverje a dilit a játékosztályon, de szeret hülyéskedni, és figyelni az embereket. Tavalyelőtt karácsonykor elvittem magammal vásárolni. Isteni volt. Azt hiszem, a Bloomingdale áruházba mentünk, a cipőosztályra, és úgy csináltunk, mintha Phoebe akarna egy pár olyan nagyon magas szárú cipőt, amin millió lyuk van a fűzőnek. Megőrjítettük azt a szegény eladót. Phoebe felpróbált vagy húsz párat, és a szegény mókus a fél párat minden alkalommal befűzte. Piszkos trükk volt, de Phoebe majd a falra mászott tőle. Végül is falból félretétettünk egy pár mokasszint. Az eladó irtó rendes volt, pedig azt hiszem, tudta, hogy csak hülyülünk, mert Phoebe állandóan kuncogott.

Szóval csak mentem, mentem a Fifth Avenue-n, és nem volt rajtam se nyakkendő, se semmi. Aztán egyszer csak valami rém kísérteties dolog történt. Ahányszor sarokra értem, és leléptem a járdáról, az az érzésem támadt, hogy soha nem jutok át a másik oldalra. Úgy gondoltam, hogy lelépek, aztán csak megyek le, le, le, és többé senki se lát. Öregem, a frász majd kitört. El nem bírod képzelni. Izzadni kezdtem, mint egy őrült, csuromvíz lett az ingem, a gatyám, meg minden. Aztán valami más kezdődött. Ahányszor sarokra értem, mindig azt hittem, hogy Allie-vel beszélgetek. Azt mondom neki: - Allie, ne hagyj eltűnni. Allie, ne hagyj eltűnni. Allie, ne hagyj eltűnni. Kérlek, Allie. - És aztán, mikor átértem az utca másik oldalára, megköszöntem neki. Aztán újrakezdődött az egész, mikor megint sarokra értem. De azért csak mentem. Féltem megállni, azt hiszem - az igazat megvallva, pontosan nem emlékszem. De tudom, hogy nem álltam meg körülbelül a 60. utcáig, túl az állatkerten, meg minden. Aztán leültem egy padra. Alig kaptam levegőt, és még mindig izzadtam, mint egy őrült. Ott ültem, azt hiszem, legalább egy órát. Végül határoztam. Azt határoztam, hogy elmegyek, soha többé nem megyek haza, soha többé nem megyek semmiféle iskolába. Elhatároztam, hogy csak meglátogatom Phoebét, elbúcsúzom tőle, meg minden, visszaadom a karácsonyi pénzét, aztán autóstoppal indulok nyugatra. Azt csinálom, gondoltam, hogy lemegyek a Holland-alagúton, egy autóra felkapaszkodok, aztán megint egyre és megint egyre és megint egyre, és pár nap alatt valahol nyugaton leszek, ahol klassz, süt a nap, engem senki nem ismer, és kapok állást. Elképzeltem, hogy egy benzinkútnál kapok állást, benzint és olajat töltök a kocsikba. Különben nem izgatott, milyen állást kapok. Csak ne ismerjenek, és én se ismerjek senkit. Elképzeltem, mit csinálnék. Egyszerűen megjátszanám a süketnémát. Akkor nem kellene hülye, felesleges beszélgetéseket folytatni senkivel. Ha meg nekem akarnak valamit mondani, akkor felírják egy darab papírra, és odaadják. Egy idő után ezt halálosan megunják, és akkor a hátralevő életemben már nem kell beszélgetni. Mindenki azt fogja hinni, hogy én egy szegény süketnéma alak vagyok, és békén hagynak. Engedik, hogy betöltsem a benzint és az olajat a hülye kocsijukba, adnak érte fizetést, meg minden, és én a pénzből építenék valahol egy kis kunyhót, és a hátralevő éveimet ott élném le. Az erdő szélén építeném fel, de nem benn az erdőben, mert azt szeretném, hogy állandóan dőljön rá a napsütés. Magam főznék mindent, és később, ha meg akarok nősülni, találnék egy gyönyörű lányt, aki szintén kuka, és összeházasodnánk. Eljönne és velem élne a kunyhóban, és ha valamit szeretne mondani, akkor felírná egy kis ficli papírra, mint a többiek. Ha gyerekünk lenne, akkor valahova elrejtenénk, vennénk egy csomó könyvet, és magunk tanítanánk meg írni és olvasni.

Ezen gondolkodtam, és egészen begerjedtem. Tényleg. Az a része persze hülyeség, tudtam, hogy megjátszom a süketnémát, mégis jó volt elképzelni. De azt komolyan elhatároztam, hogy nyugatra megyek. Csak még el akartam búcsúzni Phoebétől. Hirtelen rohanni kezdtem, mint az őrült vágtattam át az úton, majdnem elgázoltak, ha tudni akarod az igazat. Bevágódtam egy papírüzletbe, vettem jegyzetfüzetet és ceruzát. Kigondoltam, hogy írok neki pár sort, megírom, hol találkozzunk, mert el akarok tőle búcsúzni, és vissza akarom adni a karácsonyi pénzét, aztán elviszem a papírt az iskolába, felmegyek az irodába, és megkérek valakit, hogy adják át. De csak zsebre vágtam a jegyzetfüzetet és a ceruzát, aztán vágtattam az iskola felé, túl ideges voltam ahhoz, hogy mindjárt a papírüzletben írjam meg. Azért siettem, mert el akartam juttatni hozzá a levelet, mielőtt hazamegy ebédelni, és addig már nem volt sok idő.

Tudtam, hol az iskolája, persze, hiszen én is odajártam gyerekkoromban. Furcsán éreztem magam, mikor odaértem. Nem voltam benne biztos, hogy emlékszem-e, milyen belül, de emlékeztem. Pont olyan volt, mint az én időmben. Még mindig ugyanaz a nagy udvar, kicsit mindig sötét, a villanykörték körül drótráccsal, nehogy eltörjenek, ha nekiütődik a labda. Még mindig a fehér karikák a földön, a különböző meccsekhez, meg minden. És még mindig azok az ócska kosarak, háló nélkül, csak a palánk és karika.

Teljesen kihalt volt minden, nyilván, mert nem volt se szünet, se ebédidő. Mindössze egy kis néger srácot láttam, éppen vécére ment ki. Az engedély kiállt a farzsebéből, ahogy valamikor nekünk is: lássák, hogy engedéllyel megy ki.

Még mindig izzadtam, de már nem olyan nagyon. Bent a lépcsőházban leültem az első lépcsőre, előhúztam a füzetet és a ceruzát, amit vettem. A lépcsőháznak is olyan szaga volt, mint az én időmben. Oroszlánszag. Az iskolai lépcsőházaknak mind ilyen szaguk van. Szóval ott ültem, és ezt írtam:

Kedves Phoebe!

Nem tudok szerdáig várni, valószínűleg ma délután elindulok autóstoppal nyugatra. Ha lehet, gyere a Művészeti Múzeumhoz negyed egykor, visszaadom a karácsonyi pénzed. Nem költöttem sokat.

Üdv.
Holden

Az iskola pont a múzeum mellett volt, úgyis arra megy haza ebédelni, szóval tudtam, hogy könnyen megtaláljuk egymást.

Aztán indultam felfelé az irodába, hogy odaadjam valakinek, aki felviszi az osztályba, és odaadja neki. Összehajtottam vagy tízszeresen, nehogy kinyissák. Senkiben se bízhat az ember egy átok iskolában. De azt tudtam, hogy odaadják neki, ha a bátyja vagyok, meg minden.

Míg mentem fölfelé, hirtelen megint azt hittem, hogy eldobom a rókabőrt. De nem. Leültem egy pillanatra, aztán jobban lettem. Ültem ott, és valami olyat láttam, ami teljesen kiborított. Valaki azt írta a falra: „Az isten... meg!” Majd szétvetett a düh. Elgondoltam, hogy Phoebe meg a többi kis kölyök ezt látja, és hogy törhetik a fejüket, mi a csudát jelent, aztán végül valami mocskos kölyök megmondja, persze egészen hülyén, hogy mit jelent, és hogy fognak gondolkodni rajta, talán egypár napig nyugtalanítja is őket. Meg tudtam volna ölni, aki odaírta. Úgy képzeltem, valami perverz barom lehetett, aki éjszaka beszökött az iskolába, egyet brunzolni például, és az írta a falra. Elképzeltem, hogy elcsípem, és addig verem a fejét a lépcsőhöz, míg meg nem döglik. De azt is tudtam, hogy nem lenne hozzá bátorságom. Tudtam. Ez csak még inkább lehervasztott. Még csak le se mertem törülni a falról a kezemmel, ha tudni akarod az igazat. Féltem, hátha valamelyik tanár közben elkap, és még azt hiszi, én írtam. Végül mégiscsak letörültem, aztán mentem tovább az iroda felé.

A diri nem volt benn, csak egy öreglány, olyan százéves-forma, ült a gépnél. Mondtam, hogy Phoebe Caulfield bátyja vagyok, Phoebe a 4 B-I-be jár, és kértem, legyen szíves, adja át neki ezt a pár sort. Nagyon fontos, mondtam, mert anyánk megbetegedett és nem csinált Phoebének ebédet, és most velem kell ebédelnie a büfében. Nagyon rendes volt az öreglány. Elvette a papírt, behívott egy másik nőt a szomszéd szobából, és azzal küldte fel Phoebének a cédulát. Aztán kicsit eldumáltunk a százéves-forma öreglánnyal. Nagyon kedves volt. Mondtam, hogy én is idejártam, meg a többi testvérem is. Megkérdezte, most hova járok, mondtam, Penceybe, azt mondta, Pencey nagyon jó iskola. Még ha akartam volna, se lett volna erőm kiábrándítani. Különben is, ha ő úgy gondolja, hogy Pencey jó, akkor csak gondolja. Felesleges új dolgokat mondani százéves embereknek. Nem is szeretnek már újat hallani. Aztán egy idő múlva elhúztam a csíkot. Vicces volt. Azt kiabálta utánam: „Minden jót”, amit az öreg Spencer, mikor otthagytam Penceyt. Istenem, hogy utálom, ha azt kiabálják nekem: „Minden jót!”, mikor elmegyek valahonnan. Lehangoló.

A másik lépcsőn mentem le, és egy másik „Az isten... meg!”-et láttam a falon. Ezt is megpróbáltam letörülni a kezemmel, de ez késsel volt bevésve, vagy mit tudom én, mivel. Nem jött le. Egyébként reménytelen. Ha millió évig csinálod, akkor se bírod letörülni még a felét se az összes „... meg!”-eknek a világon. Lehetetlen.

Megnéztem az órát az udvaron, háromnegyed tizenkettő volt. Rengeteg időt kellett még agyonütnöm valamivel, míg Phoebével találkozom. Mégis átsétáltam a múzeumhoz. Nem volt hova mennem. Gondoltam, beugorhatnék egy telefonfülkébe, és felhívhatnám Jane Gallaghert, mielőtt nyugatra megyek, de nem voltam megfelelő hangulatban. Azt se tudtam biztosan, otthon van-e már. Így aztán átmentem a múzeumhoz, és ott ácsorogtam.

Míg Phoebét vártam benn a szélfogó ajtó mögött, két kis krapek jött oda hozzám, és megkérdezték, hol vannak a múmiák. Amelyik kérdezte, annak nem volt begombolva a nadrágja. Szóltam neki. Erre ott helyben begombolta, közben velem beszélt. Nem zavartatta magát, hogy elmenjen egy oszlop mögé, vagy mit tudom én. Ez fájt. Nevettem volna, csak féltem a hányingertől, hát inkább nem. - Hol vannak a múniák, öcsi? - kérdezte újra. - Tudod?

Kicsit hülyültem velük. - A múniák? Azok mik? - kérdeztem.

- Tudod. A múniák, azok a halott krapekok. Akiket beletemetnek azokba a sírokba, meg minden.

Múniák! Ez fájt. A múmiákra gondolt.

- Hogy lehet, hogy nem vagytok iskolában?

- Ma nincs iskola - mondta még mindig ugyanaz. Hazudott, úgy éljek, a kis bitang. De nem volt semmi dolgom, míg Phoebe nem jött, így aztán segítettem nekik megkeresni a múmiákat. Öregem, valamikor pontosan tudtam, hol vannak, de hát már évek óta nem jártam ebben a múzeumban.

- Titeket annyira érdekelnek a múmiák?

- Igen.

- A barátod nem bír beszélni?

- Nem a barátom. Az öcsém.

- Nem bír beszélni? - Arra néztem, amelyik egy szót se szólt. - Egyáltalán nem tudsz beszélni?

- De. Csak nincs kedvem.

Végül is megtaláltuk a termet, bementünk.

- Tudjátok, hogy temették el az egyiptomiak a halottaikat? - kérdeztem.

- Nem.

- Pedig azt jó tudni. Nagyon érdekes. Becsavarták az arcukat azokba a rongyokba, amiket valami titkos vegyszerbe áztattak. Így temették őket a sírjukba több ezer évvel ezelőtt, és az arcuk nem rohadt el. Senki se tudja, hogy csinálták, az egyiptomiakon kívül. Még a modern tudomány se.

Egészen keskeny folyosó vezetett a múmiákhoz. A folyosó fala olyan kövekkel volt kirakva, amiket egy fáraó sírjából hoztak, meg minden. Elég kísérteties volt. A két srác nem élvezte valami nagyon. Egészen közel jöttek hozzám, amelyik nem beszélt, az belekapaszkodott a kabátujjamba. - Menjünk - mondta a bátyjának. - Már láttam. Gyerünk. Hé! - Megfordult és kistartolt.

- Beijedt, és elhúzta a csíkot - mondta a másik. - Szia! - Ő is kistartolt.

Egyedül maradtam a sírban. Élveztem valahogy. Olyan szép és békés volt. Aztán hirtelen, nem fogod kitalálni, mit láttam a falon. Egy másik „... meg!”-et. Piros krétával írták, pont a fal üvegrésze alatt, a kövek alatt.

Ez a baj az egészben. Azért nem talál az ember szép és békés helyet, mert egyáltalán nincs is. Talán azt hiszed, hogy van, de aztán mikor egyszer odakerülsz, ha nem figyelsz egy pillanatig, besurran valaki, és felírja, hogy „... meg!” - pont az orrod alá. Próbáld meg egyszer. Azt hiszem, ha meghalok és bedugnak a temetőbe, lesz sírkövem, meg minden, és ráírják: „Holden Caulfield” - meg aztán azt is, hogy mettől meddig éltem, akkor közvetlen alatta lesz, hogy „... meg!”. Ez fix.

Mikor kijöttem a múmiáktól, vécére kellett mennem. Hasmenésem volt, ha tudni akarod az igazat. A hasmenés nem izgatott túlzottan, de valami más is történt. Mikor jöttem kifelé a vécéből, pont az ajtó előtt összeestem. Még mázlim volt. Úgy értem, agyon is üthettem volna magam azon a kövön, de csak az oldalamra estem. Mégis rém furcsa volt, hogy utána jobban éreztem magam. Tényleg. A karom fájt, amire ráestem, de már nem voltam annyira kábult.

Körülbelül tizenkettő múlt tíz perccel, ezért visszamentem, megálltam az ajtónál, és vártam Phoebét. Elgondoltam, hogy talán most fogom utoljára látni az életben. Valakit a rokonaim közül, úgy értem. Talán még látom őket, de évekig nem. Mikor már harmincöt éves leszek, de csak akkor, ha valaki megbetegszik a családból, és a halála előtt látni akar. Elképzeltem, milyen lenne, ha akkor betoppannék megint. Az anyám pokoli ideges lenne, sírna és könyörögne, hogy ne menjek vissza a kunyhómba, de én mégis visszamennék. Irtó hidegvérrel csinálnám. Megnyugtatnám, aztán átmennék a szoba másik végébe, és pokoli hidegen rágyújtanék. Kérném, hogy látogassanak meg egyszer, ha van kedvük, de nem erőltetném, vagy ilyesmi. Azt viszont megfogom engedni, hogy Phoebe a nyári szünetben meg a karácsonyi szünetben és a húsvéti szünetben meglátogasson. És D. B.-nek is meg fogom engedni, hogy egy időre eljöjjön hozzám, ha szép, nyugalmas helyen akar írni, de filmet az én kunyhómban nem írhat, csak elbeszélést meg könyveket. Lesz egy olyan szabály nálam, hogy senki se játszhatja meg magát, ha meglátogat. De ha mégis megpróbálja, akkor tovább nem maradhat.

Egyszer csak az órámra néztem a ruhatárban: fél egy múlt öt perccel. Kezdtem izgulni, hátha az az öreglány azt mondta a másiknak, hogy ne adja oda Phoebének a cédulámat. Féltem, hátha azt mondta neki, hogy égesse el, vagy mit tudom én. Tényleg marhára izgultam. Phoebét tényleg látni akartam, mielőtt nekivágok az útnak. Például a karácsonyi pénz miatt is, meg minden.

Végül is megláttam, a szélfogó ajtó üvegén át. Azért vettem észre, mert az én hülye szarvaslövő sapkám volt a fején - tíz kilométerről meg lehet látni.

Kimentem, és indultam elébe, lefelé a lépcsőn. Nem értettem a dolgot. Egy nagy bőröndöt cipelt. Jött át a Fifth Avenue-n, és vonszolta magával azt a fene nagy bőröndöt. Alig bírta. Mikor közelebb értem, láttam, az én régi bőröndöm, még a whootoni időkből. El nem bírom képzelni, mi a fenét akar vele. - Szia - mondta, mikor közelebb ért. Egész kivolt attól a hülye bőröndtől.

- Már azt hittem, nem jössz. Mi a franc van abban a kofferben? Nincs szükségem semmire. Úgy megyek, ahogy vagyok. Még azokat a bőröndöket se viszem magammal, amik az állomáson vannak. Mi a francot hoztál ebben?

Letette a bőröndöt. - Az én ruháimat. Veled megyek. Mehetek? Jó?

- Mi? - Majdnem összeestem. Esküszöm, majdnem. Hirtelen szédülni kezdtem, és azt hittem, megint elájulok, vagy mit tudom én.

- A hátsó liften hoztam le, hogy Charlene ne lássa. Nem nehéz. Csak két ruha van benne, a papucscipőm, a fehérneműm, zoknik, meg egy-két dolog. Emeld meg. Nem nehéz. Emeld csak meg... Nem mehetek veled, Holden? Nem? Na!

- Nem. Fogd be a szád.

Azt hittem, egyből kinyúlok. Nem kellett volna azt mondani, hogy fogja be a száját, meg minden, de azt hittem, megint elájulok.

- Miért nem? Kérlek, Holden! Nem csinálnék semmit, csak mennék veled. A ruháimat se viszem, ha nem akarod, csak...

- Semmit se viszel. Mert nem jössz. Egyedül megyek. Szóval fogd be a szád.

- Kérlek, Holden! Hadd menjek! Nagyon, nagyon... még csak észre se...

- Nem jössz! Most már fogd be a szád. Add ide azt a bőröndöt. - Elvettem tőle a bőröndöt. Majdnem megütöttem. Egy-két másodpercig kedvem lett volna szájon törülni. Tényleg.

Elkezdett bőgni.

- Azt hittem, játszol az iskolai darabban, meg minden. Azt hittem, te leszel Benedict Arnold abban a darabban, meg minden - mondtam. De nagyon undokul. - Mit akarsz? Nem akarsz szerepelni, az istenfádat? - Ettől még jobban bőgött. Élveztem. Hirtelen azt akartam, hogy bőgje ki a szemét. Majdnem gyűlöltem. Azt hiszem, főleg azért, mert ha eljön velem, nem lesz a darabban.

- Gyere. - Indultam vissza a múzeumba. Kigondoltam, mit csinálok. A bőröndöt, amit magával hozott, beadom a ruhatárba, aztán háromkor, iskola után kiveheti. Tudtam, hogy nem viheti magával az iskolába. - Gyere már - mondtam.

De nem jött fel velem a lépcsőn. Nem akart jönni. Én azért felmentem, felvittem a bőröndöt, beadtam a ruhatárba, aztán újra lementem. Még mindig ott állt a járdán, de mikor odaléptem hozzá, hátat fordított. Ehhez nagyon értett. Nagyon tud hátat fordítani, ha akar.

- Nem megyek sehova, meggondoltam. Szóval hagyd abba a bőgést, és fogd be a szád. - A röhejes az volt, hogy mikor ezt mondtam, már egyáltalán nem bőgött. Mégis mondtam. - Na, gyere, visszakísérlek az iskolába. Na. Elkésel!

Nem akart felelni se, semmi. Meg akartam fogni a kezét, de nem hagyta. Akárhogy kerülgettem, mindig hátat fordított.

- Ebédeltél? Már megebédeltél? - kérdeztem.

Nem akart felelni. Csak annyit csinált, hogy levette a piros szarvaslövő sapkát, amit én adtam neki, és egyszerűen a képembe vágta. Aztán újra hátat fordított. Majd a falra másztam tőle, de nem szóltam semmit, csak felvettem a sapkát a földről, és zsebre vágtam.

- Na, gyere. Elkísérlek az iskolába.

- Nem megyek vissza az iskolába!

Erre nem tudtam, mit mondjak. Csak álltam ott pár percig.

- Vissza kell menned az iskolába. Akarsz játszani a darabban, nem? Te akarsz lenni a Benedict Arnold, nem?

- Nem.

- Dehogynem akarsz. Hát persze hogy akarsz. Na menjünk! Először is nem megyek sehova, mondtam már. Hazamegyek. Rögtön hazamegyek, amint te visszamész az iskolába. Először elmegyek az állomásra a bőröndjeimért, aztán egyenesen...

- Mondtam már, hogy nem megyek vissza az iskolába! Csinálhatsz, amit akarsz, de én nem megyek vissza. Szóval fogd be a szád! - Ez volt az első alkalom, hogy nekem azt mondta: „Fogd be a szád!” Iszonyúan hangzott. Istenem, iszonyúan. Rosszabb volt, mintha káromkodott volna. Még mindig nem nézett rám, és hiába próbáltam a kezem a vállára tenni vagy valami, nem engedte.

- Ide figyelj! Akarsz sétálni? Akarsz az állatkertbe jönni? Ha megengedem, hogy ne menj vissza ma délután az iskolába, hanem sétálunk egyet, akkor abbahagyod ezt a marhaságot?

Nem válaszolt. Megismételtem. - Ha megengedem, hogy lógj ma délután az iskolából, és sétálunk egyet, akkor abbahagyod ezt a marhaságot? És holnap elmész az iskolába, és jó kislány leszel.

- Talán igen, talán nem - mondta, és azzal átrohant az úttesten, körül se nézett, jön-e valami. Néha tisztára bezsong.

Nem mentem utána. Tudtam, hogy ő jön majd utánam. Elindultam hát az állatkert felé, az utca park felőli oldalán, és elindult ő is a másik oldalon. Egyáltalán nem nézett felém, de tudtam, hogy a szeme sarkából figyeli, merre megyek, meg minden. Szóval így mentünk egész úton az állatkertig.

Egyetlen dolog zavart csak, mikor jött egy emeletes busz, és nem láttam, hol van. De mikor az állatkerthez értünk, átüvöltöttem neki:

- Phoebe! Bemegyek az állatkertbe! Gyere, hallod?

Nem nézett rám, de tudtam, hogy hallja. Mikor indultam lefelé a lépcsőn a bejárat felé, hátrafordultam, és láttam, hogy jön át utánam, meg minden.

Alig lézengtek az állatkertben, olyan egy tetű nap volt, csak a fókák medencéje körül álltak páran. El akartam menni mellette, de Phoebe megállt, és jelezte, hogy figyeli az etetést. Halat dobált nekik egy tag. Visszamentem. Gondoltam, jó alkalom lesz kibékülni vele, meg minden. Odamentem, a háta mögé álltam, és a kezem a vállára tettem, de egy mozdulattal kicsúszott a kezem alól. Mondtam, hogy nagyon undok bír lenni, ha akar. Ott állt, amíg a fókákat megetették, én meg álltam mögötte. Nem tettem még egyszer a vállára a kezem, vagy ilyesmi, mert még képes lett volna nekem ugrani. Furák a gyerekek. Meg kell gondolni, mit csinál az ember.

A fókák után sem akart közvetlenül mellettem menni, de már nem húzódott olyan messzire. Ő a járda egyik szélén ment, én a másikon. Ez sem volt valami nagy szám, de mégis jobb, mintha egy kilométerre megy tőlem, mint az előbb. Felmentünk a kis dombra, néztük a medvéket egy ideig, ámbár nem sok a néznivaló rajtuk. Csak egy volt kinn, a jegesmedve. A másik, a barnamedve, benn rohadt a barlangjában, és az istennek se jött ki. Csak a feneke látszott. Mellettem egy cowboy-kalapos kis srác álldogált, egész a fülére csúszott a kalap, és egyfolytában nyafogta: - Apu, hívd ki! Apu, hívd ki! - Phoebére néztem, de nem nevetett. Tudod, milyenek a gyerekek, ha duzzognak. Nem nevetnek, vagy ilyesmi.

A medvék után kimentünk az állatkertből, végigmentünk a park egyik kis útján, s áthaladtunk az egyik, olyan vécészagú kis aluljárón. Ez vezetett a körhintához. Phoebe még mindig nem szólt hozzám, se semmi, de már ott jött mellettem. Megfogtam az övet hátul a kabátján, csak úgy, de nem hagyta. - Vedd le rólam a kezed, jó? - Még mindig duzzogott, de már nem annyira, mint az előbb. Egyébként egyre közelebb jutottunk a körhintához, már hallani lehetett azt a hülye zenét, amit mindig játszik. Az Ó, Marie-t játszotta. Az én sráckoromban is az Ó, Marie-t játszotta, vagy ötven éve. Azért klassz a körhintákban, hogy mindig ugyanazt a dalt játsszák.

- Azt hittem, a körhinta télen zárva van - szólalt meg Phoebe.

Ekkor szólalt meg először. Biztos megfeledkezett róla, hogy haragudnia kellene rám.

- Talán mert karácsony van - feleltem.

Erre már nem szólt semmit. Biztos eszébe jutott, hogy haragudnia kell rám.

- Felülsz egy menetre? - kérdeztem. Tudtam, hogy felül. Mikor még kis girnyó kölyök volt, és Allie, D. B. meg én jártunk vele a parkban, megveszett a körhintáért. Nem lehetett róla lekaparni.

- Túl nagy vagyok - mondta. Azt hittem, nem is fog válaszolni. De válaszolt.

- Nem, nem vagy túl nagy. Menj csak. Megvárlak. Na menj. - Éppen odaértünk. Egy-két kis krapek ült rajta, inkább olyan egész kicsi, és egypár szülő várt kinn, ültek a padokon, meg minden. Odamentem a pénztárhoz, vettem Phoebének jegyet, aztán odaadtam neki. Akkor már szorosan mellettem állt. - Nesze - mondtam. - Várj egy percig, itt van a többi pénzed is. - Vissza akartam adni a többi pénzt is, amit kölcsönadott.

- Tartsd csak magadnál. Vigyázz rá helyettem - mondta, aztán gyorsan hozzátette: - Légy szíves.

Hervasztó, mikor azt mondják az embernek: „Légy szíves.” Úgy értem, ha Phoebe vagy valaki. Pokolian lehervasztott. Azért visszatettem a pénzt a zsebembe.

- Nem akarsz te is fölülni? - kérdezte. Olyan furcsán nézett rám. Szemmel láthatóan nem haragudott már túlságosan.

- Talán a következő menetben. Majd nézlek. Megvan a jegyed?

- Meg.

- Na, akkor menj. Itt leszek a padon, nézlek. - Odamentem és leültem a padra, ő meg felszállt a körhintára. Körülsétált. Úgy értem, először körbejárta, aztán ült csak fel az egyik nagy, ütött-kopott barna lóra.

Aztán elindult a körhinta, én meg figyeltem, hogy forog körbe-körbe. Talán csak hat vagy hét gyerek ült még rajta, és most a Cigarettafüst-öt játszották. Állatian megrázták a számot, röhejes volt. A gyerekek mind szerették volna elkapni az aranykarikát, Phoebe is, már attól féltem, leesik arról az átok lóról, de nem szóltam, és nem is csináltam semmit. Az a helyzet a kis srácokkal, hogy ha el akarják kapni az aranykarikát, hagyni kell őket, nem kell semmit se szólni. Ha leesnek, hát leesnek, de az nem jó, ha az ember szól.

Mikor lejárt a menet, Phoebe leszállt a lóról, és odajött hozzám. - Most te is gyere egyszer.

- Nem, én csak nézlek. Jobb lesz, ha csak nézlek. - Adtam neki még a pénzéből. - Tessék, vegyél még egypár jegyet.

Elvette a pénzt. - Már nem haragszom rád - mondta.

- Tudom. Siess, mindjárt újra indul.

Hirtelen megcsókolt. Aztán kinyújtotta a kezét, és azt mondta: - Esik. Kezd esni.

- Tudom.

Aztán - és ettől majd a falra másztam - benyúlt a kabátzsebembe, kihúzta a piros szarvaslövő sapkát, és a fejembe nyomta.

- Neked nem kell? - kérdeztem.

- Egy darabig rajtad lehet.

- Jó. De most siess. Lekésed. Nem kapod meg a lovad, vagy mit tudom én.

De csak ott ácsorgott mellettem.

- Komolyan mondtad? Tényleg nem mész el sehova? Tényleg hazajössz utána? - kérdezte.

- Haza - mondtam, és úgy is gondoltam. Nem hazudtam neki. Tényleg hazamentem utána. - De most siess! Indul!

Elrohant, megvette a jegyet, és még épp idejében fel tudott kapaszkodni. Aztán megint körbesétált, amíg meg nem találta a lovát. Felszállt, integetett, én meg visszaintegettem.

Öregem, marhára kezdett ömleni az eső. Mintha dézsából öntötték volna, esküszöm. A szülők, a mamák, és mindenki a körhinta eresze alá állt, hogy el ne ázzanak, csak én maradtam még egy jó darabig a padon. Csuromvizes lettem, főleg a nyakam és a nadrágom. A sapka tényleg sokat segített, mégis bőrig áztam. De nem izgatott. Hirtelen olyan átkozottul boldog voltam, ahogy Phoebe ott körbe-körbe forgott. Majdnem üvöltöttem, olyan átkozottul boldog voltam, ha tudni akarod az igazat. Nem tudom, miért. Csak mert olyan átkozottul helyes volt, ahogy ott körbe-körbe forgott a kék kabátjában, meg minden. Istenem, bárcsak ott lettél volna!