TIZEDIK FEJEZET

Még mindig nagyon korán volt. Nem emlékszem, hány óra lehetett, de nem volt túl késő. Gyűlölök lefeküdni, ha nem vagyok fáradt. Így aztán kinyitottam a bőröndöm, kihúztam egy tiszta inget, bementem a fürdőszobába, megmosakodtam, és inget váltottam. Gondoltam, lemegyek és megnézem, mi van a Leanderban. Így hívták a bárt a szállodában.

Miközben öltöztem, majdnem felhívtam mégis Phoebét, a húgomat. Kedvem lett volna eldumálni vele telefonon. Valakivel, akinek van esze, meg minden. De nem kockáztathattam meg, mert Phoebe még gyerek, nyilván nincs fönn, pláne nem a telefon közelében. Azt gondoltam, ha a szüleim veszik fel a kagylót, akkor leteszem, de az se lenne jó. Még kitalálnák, hogy én vagyok. Az anyám mindig megérzi, ha én telefonálok. Irtó jó megérzései vannak. Pedig Phoebével szívesen eldumáltam volna egy kicsit.

Phoebét ismerned kellene. Az életben még olyan szép és okos kis kölket nem láttál. Tényleg okos. Tiszta jeles, mióta iskolába jár. Az igazság az, hogy én vagyok az egyetlen süket alak az egész családban. D. B., a bátyám, író, meg minden, az öcsém, Allie, akiről már beszéltem, aki meghalt, egyenesen lángész volt. Én vagyok az egyetlen igazán süket alak. De Phoebét ismerni kell. Kicsit vöröses a haja, majdnem olyan, mint Allie-é volt, és nyáron egészen rövid, és a füle mögé fésüli. Irtó szép, egész pici füle van. Télen meg hosszú a haja. Néha az anyám befonja, nem mindig. Tényleg szép. És még csak tízéves. Egészen sovány, mint én, de szépen sovány. Olyan görkorcsolyázó-soványság. Egyszer figyeltem az ablakból, amint átvágott a Fifth Avenue-n, s ment befelé a parkba, igen, mint a görkorizók, olyan sovány. Tetszene neked. Ha az ember mond neki valamit, ő pontosan megérti, miről van szó. És akárhova elviheted magaddal. Ha elviszed, mondjuk egy tetű filmbe, akkor tudja, hogy ez tetű film. De ha jó filmbe viszed, akkor pontosan tudja, hogy ez jó film. D. B. meg én elvittük A pék feleségé-t megnézni, azt a francia filmet, Raimuvel. Megőrült érte. De a kedvence mégis a Harminckilenc lépés Robert Donattal. Fejből tudja az egész istenverte filmet, mert elvittem vagy tízszer megnézni. Mikor például Donat kimegy arra a farmra, mikor rohan a hekusok elől, meg minden, Phoebe hangosan mondja a moziban, pont mikor a skót pofa a vásznon: „Meg tudja enni a heringet?” Az összes párbeszédet tudja fejből. És mikor az a professzor, aki tulajdonképpen német kém, felemeli a csonka kisujját, hogy megmutassa Robert Donatnak, Phoebe megelőzi; ő is felemeli a kisujját a sötétben, és az orrom alá dugja. Nagyon klassz kis kölök. Tetszene neked. Az egyetlen baja, hogy kicsit túl ragaszkodó néha. Ahhoz képest, hogy még gyerek, túl sok érzés van benne. Tényleg. A másik az, hogy folyton könyveket ír. Csak soha nem fejezi be egyiket se. Mind ugyanarról a gyerekről szól, egy bizonyos Hazel Weatherfieldről, csak ő Hazle-nak írja. Hazle Weatherfield leánydetektív. Árvának hiszik, de az apja a végén mindig előkerül. Az apáról mindig úgy ír, hogy „magas, vonzó, húsz év körüli úr”. Ettől a falra mászok. Phoebe! Esküszöm, biztos tetszene neked! Már egész csöpp kölyök korában is okos volt. Mikor még egész kicsi volt, Allie-vel sokszor elvittük a parkba, főleg vasárnap. Allie-nek volt egy kis vitorlása, amivel szeretett hülyéskedni vasárnaponként, és Phoebét is magunkkal vittük. Fehér kesztyűt hordott, és úgy viselkedett ott köztünk, mint valami dáma. És ha Allie-vel valamiről tárgyaltunk, úgy általánosságban, ő mindig figyelt. Néha az ember elfelejtette, hogy ő is ott van, olyan kicsi volt, de ő gondoskodott róla, hogy felhívja magára a figyelmet, folyton közbeszólt. Allie-t vagy engem oldalba bökött, vagy mit tudom én, és ilyeneket mondott: „Ki? Azt ki mondta? Bobby vagy a nő?” Akkor megmondtuk, hogy ki mondta, mire ő: „ja”, és figyelt tovább, meg minden. Allie-t is megőrjítette. Úgy értem, ő is szerette. Most Phoebe már tízéves, és már nem is olyan csöpp, de még most is mindenkit megőrjít; mindenkit, akinek csak egy kis esze is van.

Egyébként ő az, akivel mindig szívesen beszélget az ember telefonon. De hát féltem, hogy a szüleim veszik fel a kagylót, és rájönnek, hogy New Yorkban vagyok, hogy kirúgtak Penceyből, meg minden. Szóval végül is felvettem az ingem, felöltöztem, aztán lementem a liften a hallba, hogy megszemléljem, mi ott a nagy helyzet.

Egy-két pattanásos mókust és platinaszőke kurvát kivéve, elég üres volt a hall. Viszont a Leanderből behallatszott a zene. Átmentem oda. Nem volt zsúfolt, mégis tetű asztalt adtak, egész hátul. Meg kellett volna lobogtatnom egy tízest a főpincér orra alatt. New Yorkban, öregem, csak a pénz beszél, nem vicc.

Lepra volt a zenekar. Az énekes fiatal srác, nagyon pimasz, de nem belevalóan pimasz, ócskán pimasz. És hozzám hasonló korúak alig voltak, vagyis pontosabban senki sem. Nagyrészt öreg, ki-ha-én-nem alakok a nőikkel. Kivéve a pont szomszédos asztalt. Ennél az asztalnál három nő ült, harminc körüliek. Meglehetős ronda volt mind a három, és a kalapjukról látszott, hogy nem igazi New York-iak, de az egyik, a szőke, azért nem volt rossz. Dörzsölt nő lehetett, kicsit elkezdtem vele szemezni, de aztán jött a pincér, hogy mit kérek. Whiskyt kértem szódával, és mondtam, hogy ne keverje össze. Olyan gyorsan beszéltem, ahogy csak tudtam, mert ha az ember totojázik, rögtön gondolják, hogy még nincs huszonegy éves, és nem adnak szeszes italt. Még így is baj volt. - Bocsánat, uram - mondta -, tudja igazolni a korát valahogy? A jogosítványával például?

Pokoli hidegen néztem rá, mintha legalábbis megsértett volna, és azt mondtam:

- Úgy nézek ki, mintha még nem lennék huszonegy éves?

- Nagyon sajnálom, uram, de kénytelenek vagyunk...

- Jól van, jól van - mondtam. Sajnos, számoltam ezzel. - Hozzon egy Coca-Colát. - Elindult, de visszahívtam. - Nem tudna beledobni egy kis rumot vagy valamit? - mondtam állati kedvesen, meg minden. - Nem szeretek ilyen lepra helyen tökjózanul üldögélni. Dobjon bele egy kis rumot vagy valamit...

- Nagyon sajnálom, uram... - És széttárta a karját. Tudtam, hogy tényleg nem tehet róla. Kirúgják őket, ha kiskorúakat kiszolgálnak. Én meg kiskorú vagyok, mint a huzat.

Újra stirkálni kezdtem a három öreglányt a szomszéd asztalnál. Pontosabban a szőkét. A másik kettő szigorúan lepra volt. Nem csináltam túl feltűnően a dolgot, csak hidegen végigjárattam a szemem mind a hármon. Erre tudod, mit csináltak? Elkezdtek vihogni, mint a hülyék. Nyilván azt gondolták, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy valakit stíröljek. Ettől kiborultam. Mintha legalábbis feleségül akarnám őket venni vagy mi! Hagyni kellett volna őket ezek után a francba, a baj csak az volt, hogy szerettem volna egyet rázni. Néha nagyon rám jön, mint például ezúttal is. Szóval egyszerre csak áthajoltam, és megkérdeztem: - Volna valamelyik kislánynak kedve egyet táncolni? - Nem volt közönséges a kérdés, vagy ilyesmi, nagyon is udvarias volt. Erre, az istenit neki, megint meghülyültek. Újra vihogtak. - Nos? Táncolnék mindegyikükkel egyet. Rendben van? Mit szólnának hozzá? - Tényleg szerettem volna csörögni egyet.

Végre a szőke felállt, mert lehetett látni, hogy tulajdonképpen neki beszélek. Elindultunk a parkett felé. A másik kettő erre szinte hisztériás rohamot kapott. Nagyon is be lehettem gerjedve, hogy egyáltalán izgattak.

Azzal együtt megérte. Az a nő, öregem, az táncolt! Azt hiszem, életemben még olyan partnerem nem volt. Nem vicc, néha ezek a buta libák őrjítőek tudnak lenni a parketten. És esetleg egy igazán értelmes lány a táncparketten összevissza ráncigál, vezetni akar, vagy olyan pocsékul táncol, hogy a legjobb az asztalnál maradni vele, és berúgni.

- Maga aztán tud táncolni! - mondtam a szőkének. - Táncosnőnek kellene mennie. Nem viccelek. Egyszer táncoltam eggyel, de maga kétszer olyan jó, mint az. Hallott már Marcóról és Mirandáról?

- Mi? - Nem is figyelt rám. Körbenézegetett, figyelte a terepet.

- Azt kérdeztem, hallott-e már Marcóról és Mirandáról?

- Nem tudom. Nem. Nem tudom.

- Táncospár. A nő nem túl klassz. Mindent úgy csinál, ahogy kell, mégse igazán klassz. Tudja, mikor tud igazán klasszul táncolni egy nő?

- Mit mond? - Egyáltalán nem figyelt. A terep foglalta le a figyelmét.

- Azt kérdeztem, tudja-e, mikor tud igazán klasszul táncolni egy nő.

- Na?

- Ide figyeljen! Amikor a kezem a hátán van, mint most magának, és úgy érzem, hogy a kezem alatt nincsen semmi; se fenék, se láb, se semmi, akkor a nő igazán belevaló táncos.

Ez se érdekelte. Erre aztán egy darabig én se vettem tudomást róla. Csak táncoltunk. Istenem, hogy tudott ez a zsibbadt nő táncolni! Tetű a zenekar, fiatal srác az énekes - Május, szerelem kell nekem... -, és mindez együtt se bírta lerobbantani. A szám különben oltári. Nem figuráztam vele, utálom azokat a krapekokat, akik táncbemutatót tartanak a nézőknek, de erősen ráztam, és végig ritmusban maradt. A röhejes az, hogy azt hittem, ő is élvezi, amíg egyszer csak nem tett egy állati süket megjegyzést: - Tegnap este láttuk a lányokkal Peter Lorrét. A filmszínészt. Személyesen. Újságot vett. Édes!

- Szerencséje van - mondtam -, igazán szerencséje van, tudja? - Komplett hülye volt. De hogy táncolt! Nem tudtam megállni, hogy meg ne csókoljam azt a zsibbadt fejét, tudod, ott, azon a bizonyos ponton. Erre begurult.

- Hé! Ez meg mi?

- Semmi. Egyáltalán. Maga istenien táncol. Nekem van egy húgom, még csak nyavalyás kis negyedikes. Maga legalább olyan jól emelgeti a pálcáit, mint ő, pedig ő a világon mindenkinél jobban táncol.

- Vigyázzon a szájára, jó?

Micsoda dáma, öregem! Istenemre, valódi csillagkeresztes hölgy!

- Maguk, kislányok, honnan valók? - kérdeztem.

Nem felelt. Azt hiszem, Peter Lorrét kereste a szemével, hátha fel talál bukkanni.

- Maguk honnan valók? - kérdeztem újra.

- Mi? - kérdezte.

- Hogy hová valósiak? De ha nincs kedve, ne válaszoljon. A világért sem akarnám, hogy megerőltesse magát.

- Seattle-be - bökte ki végül nagy kegyesen.

- Magával nagyon jól lehet beszélgetni, tudja?

- Mi?

Hagytam. Különben is már magas lett volna neki.

- Lenne kedve egy kicsit megrázni, ha valami gyorsat játszanak? Csak szép simán. Ha gyors szám jön, úgyis mindenki leül, kivéve az öregeket és a kövéreket, lesz elég helyünk. Jó?

- Nekem mindegy. Mondja csak, maga tulajdonképpen hány éves?

Valamiért bosszantott a kérdés. - Ne rontsa el, a jézusmáriáját! - nyögtem. - Tizenkettő vagyok, kicsit nagy a koromhoz képest.

- Ide figyeljen! Már mondtam! Velem nem lehet így dumálni. Ha így dumál velem, vegye tudomásul, hogy visszamegyek a barátnőimhez, és leülök, érti?

Mint egy őrült kértem bocsánatot, mert épp gyors számot kezdett a zenekar. Nekiállt rázni, nagyon szépen és könnyedén, nem volt cikis, igazán jól csinálta. Csak épp hogy érinteni kellett. És mikor fordult egyet, akkor a kis feneke irtó klasszul megcsavarodott, meg minden. Ki kellett borulni. Úgy értem, mire leültünk, körülbelül félig már beleestem. Így van ez a nőkkel. Valamit mindig jól csinálnak, még ha nem is olyan nagyon szépek, vagy ha éppen hülyék is, és az ember félig-meddig beléjük esik, aztán már nem tudja, hányadán áll. Nők. Jézusmária! Meg tudják őrjíteni az embert. Tényleg.

Nem hívtak meg az asztalukhoz, nyilván mert ostoba libák voltak, de azért odaültem. A szőkét, akivel táncoltam, valami Berenice-nek hívták, Crabs vagy Krebs. A két rondát Martynak és Laverne-nek. Én azt mondtam, Jim Steele vagyok, csak úgy heccből. Próbáltam valami intelligens társalgást kezdeni, de egyszerűen lehetetlen volt. Csavargatni kellett volna a karjukat. Meg nem lehetett mondani, melyik a legostobább a három közül. És mind a három folyton tekergette a fejét, mintha egy tucat moziszínészt várnának minden pillanatban. Biztos azt hitték, hogy a sztárok, ha New Yorkba jönnek, a Leanderban lötyögnek, a Stork Club vagy az El Morocco helyett. Egyébként körülbelül félóráig tartott, amíg kiderítettem, hol dolgoznak Seattle-ben, meg minden. Ugyanabban a biztosítási irodában dolgozott mind a három. Kérdeztem, szeretik-e, hát azt hiszed, ki lehetett szedni valami értelmes választ ebből a három süketből? A két rondáról, Martyról és Laverne-ről, azt hittem, testvérek, de nagyon felháborodtak, mikor megkérdeztem. Egyik se akart olyan lenni, mint a másik, nem is csodálom. Azzal együtt röhejesek voltak.

Mind a hárommal táncoltam azért egyet. Az egyik ronda, Laverne, nem táncolt rosszul, a másik, Marty, halálrosszul. Mintha a Szabadság-szobrot vonszoltam volna a parketten. Hogy azért nekem is legyen valami kis örömöm a dologban, magamat kellett szórakoztatnom. Azt mondtam neki, épp az előbb láttam Gary Coopert a parkett másik oldalán.

- Hol? - kérdezte pokoli izgatottan. - Hol?

- Á, pont elkéste. Most ment ki. Miért nem néz oda, mikor mondom?

Egyszerűen abbahagyta a táncot, és a fejek fölött kezdett nézelődni, hátha mégis meglátja. - Á, eltűnt - mondta. Egészen lehervasztottam, tényleg. Már bántam, mint a fene, hogy ugrattam. Vannak emberek, akiket nem szabad ugratni, még akkor se, ha megérdemlik.

Azért mégis jó szám volt. Mikor visszamentünk az asztalhoz, azt mondta a másik kettőnek, hogy Gary Cooper épp az előbb ment ki. Öregem, Laverne és Berenice majdnem öngyilkos lett, mikor meghallotta. Izgatottan kérdezgették Martyt, hogy látta-e, meg minden. Marty azt mondta, csak épp egy fél pillanatra. Meg kellett dögleni!

Jött a záróra, így aztán hozattam még két pohárral fejenként, gyorsan, mielőtt bezárnak, magamnak meg rendeltem még két Coca-Colát. Az egész asztal tele volt már poharakkal. Az egyik ronda, Laverne, folyton ugratott, amiért csak Coca-Colát iszom. Marha jó humora volt. Marty meg ő Tom Collinsot ittak, december közepén, teremtő atyám! Annál jobbat nem ismertek. A szőke, Berenice, whiskyt ivott szódával. Csak úgy gurította le egyiket a másik után. És mind a három egész idő alatt a sztárok után forgatta a fejét. Alig beszéltek, még egymáshoz se. Marty beszélt a másik kettő helyett is. Olyan unalmas, szakállas hülyeségeket mondott, például a vécét „kislányok szobájá”-nak nevezte, és úgy gondolta, hogy az a viharvert klarinétos, aki az énekest kísérte, halálosan játszik, mert felállt, és egypár cikis keverést bedobott. És a klarinétot medvecukornak nevezte. Meg kellett dögleni! A másik ronda, Laverne, azt hitte magáról, hogy szellemes. Folyton azt mondta, hívjam fel az apámat, és kérdezzem meg, mit csinál. És azt is kérdezte, van-e az apámnak nője. Négyszer is megkérdezte, határozottan szellemes volt. Berenice, a szőke, jóformán egy szót se szólt. Ahányszor kérdeztem tőle valamit, mindig azt mondta: „Mi?” Egy idő után az ember idegeire ment.

Mikor mindent megittak, hirtelen mind a három felállt, és azt mondták, most már el kell menniük, ideje lefeküdni. Azt mondták, korán akarnak kelni, hogy megnézzék az első előadást a Radio City hangversenytermében. Még próbáltam marasztalni egy kicsit őket, de nem akartak. Így aztán elbúcsúztunk, meg minden. Mondtam, meglátogatom őket Seattle-ben, ha egyszer arra járok, de kétlem, hogy erre sor kerül. Mármint a látogatásra, úgy értem.

Cigarettával és mindennel együtt tizenhárom dollár lett a számla. Azt hiszem, legalább illett volna felajánlaniuk, hogy kifizetik, amit még előttem ittak; persze, úgyse hagytam volna, de legalább felajánlották volna. Ámbár nem izgatott nagyon. Olyan buták voltak, és olyan sajnálnivalóan nevetséges kalapjuk volt, meg minden. És ez a dolog a korai felkeléssel, hogy megnézzék a Radio City hangversenytermében az első előadást - lehangoló. Ha valaki, például valami lány, egy rémes kalapban feljön Seattle-ből New Yorkba, és ott úgy fejezi be, hogy korán reggel felkel a Radio City Hangversenyterem első előadását megnézni, az engem annyira lehervaszt, hogy nem lehet elviselni. Legalább száz pohárral fizettem volna nekik, csak ezt ne árulták volna el.

Utánuk aztán én is elég hamar leléptem. Különben is záróra volt, a zenekar már rég abbahagyta. Először is olyan hely volt, ahol rettenetes, ha csak nincs az embernek egy jó partnere, vagy legalább a pincér adott volna rendes piát, nemcsak Coca-Colát. Nincs a világon olyan bár, ahol sokáig bír az ember ücsörögni, ha nem ihat valami komolyat, hogy berúgjon. Vagy ha nem olyan lánnyal van az ember, aki tényleg izgalmas.