TIZENHARMADIK FEJEZET

Gyalog indultam vissza a szállodába. Negyvenegy mafla nagy háztömb. Nem mintha kedvem lett volna sétálni. Inkább taxiba be, taxiból ki nem volt kedvem mászkálni. Néha az ember a taxit is megunja, éppúgy, mint a liftet. Hirtelen úgy érzi az ember, hogy gyalog kell mennie, akármilyen messzire vagy akármilyen magasra. Mikor kis srác voltam, otthon nagyon sokszor gyalog mentem fel. Tizenkét emeletet.

Nem lehetett látni, hogy az előbb még havazott. A járdákon alig maradt belőle valami. Viszont dermesztő hideg volt. Kivettem a piros szarvaslövő sapkám a zsebemből, és feltettem; fütyültem rá, hogy áll, a fülvédőt is lehajtottam. Szerettem volna tudni, ki léptette meg a kesztyűmet Penceyben, mert a kezem majd lefagyott. Nem mintha bármit is tettem volna, ha tudom, ki volt. Én ugyanis majrés gyerek vagyok. Igyekszem nem mutatni, de mégis. Például ha a Penceyben rájöttem volna, ki léptette meg a kesztyűm, biztos lemegyek a szobájába, és azt mondom: - Minden rendben, de mi lenne, ha ideadnád a kesztyűm? - Akkor aki megléptette, ártatlan hangon azt mondaná: - Miféle kesztyűt? - Akkor odamennék a szekrényéhez, és valahol megtalálnám a kesztyűt. Bedugva a koszos sárcipőjébe, mondjuk, vagy valami hasonló helyen. Kivenném, és odamutatnám a tagnak: - Gondolom, ez a te kesztyűd, nem? - Akkor a tolvaj megjátssza magát, ártatlan pofával rám néz, és azt mondja: - Sohase láttam ezt a kesztyűt. Ha a tied, hát vidd el. Nekem nem kell a te vacak kesztyűd! - Akkor én valószínűleg ott állok vagy öt percig, a kesztyű a kezemben, és úgy érzem, szájon kellene vágnom a tagot, vagy mit tudom én, szétverni azt a rohadt pofáját, talán az a legjobb. Csakhogy majrézok, és csak állok, és elszánt pofát vágok. Azt esetleg megteszem, hogy teszek valami nagyon éles és ingerült megjegyzést, hogy feldühítsem, ahelyett, hogy szétverném a pofáját. Ha teszek valami nagyon éles és ingerült megjegyzést, akkor a tag felkel, odajön, és azt mondja: - Ide figyelj, Caulfield, csirkefogónak neveztél? - Mire én, ahelyett, hogy: „Milyen igazad van, azt mondtam, hogy piszkos csirkefogó, állat vagy!” - csak azt mondom: - Csak azt tudom, hogy a kesztyűmet a te sárcipődben találtam meg. - Erre a tag már biztosra veszi, hogy nem ütök, erre azt mondja: - Ide figyelj, tisztázzuk a dolgot, szóval szerinted én tolvaj vagyok? - Mire én azt felelem: - Senki se mondja, hogy tolvaj vagy. Csak azt mondom, hogy a kesztyűmet a te sárcipődben találtam meg. - És ez így megy órákig. Végül aztán kimegyek bunyó nélkül. Valószínűleg bemegyek a fürdőszobába, elszívok egy cigarettát, és figyelem magam a tükörben, ahogy egyre elszántabb srác leszek.

Ezen gondolkodtam útközben a szálloda felé. Rossz vicc, ha valaki majrés. Lehet, hogy én nem vagyok egészen, nem tudom. Azt hiszem, részben vagyok az, másrészt meg olyan, aki rá se ránt, ha elveszti a kesztyűjét. Ez az egyik bajom. Nem nagyon izgat, ha elvesztek valamit. Mikor még kis srác voltam, az anyám ettől teljesen kiborult. Van, aki napokig képes keresni valami elveszett holmit. Nekem olyan holmim soha nem volt, ami különösebben izgatott volna, ha elvész. Részben talán ezért vagyok majrés. Ez persze nem mentség. Egyáltalán nem. Egyáltalán nem lenne szabad majrésnak lenni. Ha valakinek szét kell verni a pofáját, ha egyszer úgy érzed, akkor szét is kell verni. Ez a baj velem. Inkább kidobnék valakit az ablakon, vagy leütném a fejét baltával, mint hogy szétverjem a pofáját. Utálok bokszolni. Ha nekem húznak be, az nem izgat különösebben, persze nem rajongok érte, de ami engem főleg idegesít a bokszban, az a tagnak a pofája. Nem bírok senkinek hosszan belebámulni a pofájába, ez a bajom. Nem lenne olyan rossz, ha mindkettőnknek be lenne kötve a szeme, vagy valami hasonló. Furi egy majré ez, ha az ember jól belegondol, de az, majré, mint a vöcsök. Magamat csak nem ámítom.

Mennél többet gondolkodtam a kesztyűn meg a majrén, annál rosszabb lett a hangulatom, és elhatároztam, hogy megállok valahol tankolni. Összesen három whiskyt ittam Ernie-nél, és az utolsót már csak félig. Inni rengeteget bírok. Ha formában vagyok, egész éjjel bírom, és meg se látszik rajtam. Egyszer a Whooton Schoolban Raymond Goldfarbbal, az egyik taggal, vettünk egy fél liter whiskyt, és szombat este megittuk a kápolnában, ahol senki se látta. A tag teljesen elázott, rajtam meg alig látszott. Csak rendkívül hűvös és közönyös lettem. Lefekvés előtt hánytam, de tulajdonképpen nem kellett volna, csak erőltettem.

Egyébként mielőtt visszamentem volna a szállodába, be akartam menni még egy ócska lebujba, de éppen két hullasiker alak támolygott ki, és megkérdezték, merre van a földalatti. Az egyik olyan kubai figura volt, és egyfolytában a pofámba fújta az alkoholbűzt, amíg útbaigazítottam őket. Végül inkább nem mentem be, egyenesen visszamentem a szállodába.

A hall tiszta üres volt. Az áporodott szivarbűzt kenyérre lehetett volna kenni, nem túlzás. Álmos nem voltam, csak tetű rosszul éreztem magam. Teljesen lehervadtam meg minden. Legszívesebben megdöglöttem volna.

Aztán hirtelen egy zűrös ügybe bonyolódtam.

Először is, mikor beszálltam a liftbe, azt mondja a liftes: - Szeretne egy jó félórát szerezni magának, nagyfőnök? Vagy már túl késő van?

- Hogy gondolja? - Nem értettem, mire akar kilyukadni.

- Bevágná még a lompost ma éjszaka?

- Én? - Elég süket válasz volt, de hát meglehetősen kellemetlen, ha valakitől ilyen egyenesen megkérdezik.

- Hány éves maga, nagyfőnök? - kérdezte a liftes.

- Miért? Huszonkettő.

- Hm, hm. No, mit szól hozzá? Érdekli? Öt dollár egy fuvar. Tizenöt az egész éjszaka. - Az órájára nézett. - Délig. Öt egy fuvar, tizenöt délig.

- Jó. - Elveimmel ellenkezett ugyan, de hát olyan rossz hangulatban voltam, meg se gondoltam. Ez a legnagyobb baj. Ha az ember nagyon le van lombozva, nem is gondolkodik.

- Mi a jó? Egy fuvar, vagy délig? Azt tudnom kell.

- Csak egy fuvar.

- Rendben. Hányas szobában lakik?

Megnéztem a piros fityegőt a kulcson. - 1222 - mondtam. Bántam már, hogy belementem, de már késő volt.

- Rendben. Tizenöt percen belül felküldöm a nőt. - Kinyitotta az ajtót, kiszálltam.

- Mondja, jó nő? Nem akarok valami ronda öreglányt!

- Nem lesz ronda öreglány, nyugi, nagyfőnök.

- Kinek fizessek?

- Neki. Na megyek. - Becsapta az ajtót az orrom előtt.

Bementem a szobába, és bevizeztem egy kicsit a hajam, de az ilyen borotvafrizurát nem lehet tisztességesen megfésülni. Aztán azt próbáltam kideríteni, hogy a pofám a sok bagótól vagy a whiskytől büdös-e, amit Ernie-nél ittam. Ezt úgy kell csinálni, hogy az ember a kezét a szája elé teszi, belelehel, és aztán az orra felé viszi a leheletét. Nem volt nagyon büdös, de azért kimostam.

Aztán újra tiszta inget vettem. Tudtam, hogy kár nagy felhajtást csinálni egy cafka miatt, de hát valamivel csak el kellett tölteni az időt. Kicsit ideges voltam. Kezdtem begerjedni, meg minden, de kicsit ideges is voltam. Az az igazság, ha tudni akarod, hogy én szűz vagyok. Tényleg. Lett volna már egy-két alkalom elveszíteni a szüzességemet, meg minden, mégse jutottam el odáig. Valami mindig közbejön. Például ha az ember egy lánynál van, a szülők mindig pont a legrosszabbkor jönnek haza, vagy az ember fél, hogy jönnek. Vagy ha az ember valakinek a kocsijában ül a hátsó ülésen, akkor annak a valakinek a nője az első ülésen feltétlenül tudni akarja, mi történik a hátsó ülésen. Úgy értem, hogy folyton forgatja a fejét, kíváncsi, mi folyik hátul. De valami azért mindig történik. Egypárszor azért már egész közel voltam hozzá. Egyszer különösen, még jól emlékszem. Valahogy mégis rosszul jött ki a lépés, hogy hogyan, az már nem jut eszembe. Az a baj, hogy a legtöbb lány, hacsak nem kurva, amikor már nagyon belemelegszünk, akkor azt mondja: „Hagyjuk abba.” Velem pedig az a baj, hogy én abbahagyom. A legtöbben nem hagyják abba. Nem tehetek róla. Soha nem lehet tudni, azért mondják-e, mert tényleg azt akarják, hogy hagyd abba, vagy csak begyulladnak, vagy esetleg éppen azért mondják, hogy igenis csak csináld, de te vagy a felelős, nem ők. Mindegy, én abbahagyom. Az a baj, hogy megsajnálom őket. A legtöbb lány olyan süket, meg minden. Ha az ember egy ideig smárol velük, látni lehet rajtuk, hogy begerjednek. És ha egyszer igazán begerjed egy lány, már nincs az eszénél. Nem tudom. Azt mondják, hagyd abba, és én abbahagyom. Mindig megbánom, mikor már hazavittem őket, mégis mindig ezt csinálom.

Egyébként amíg húztam fel a tiszta inget, arra gondoltam, hogy itt a nagy alkalom. Még ha kurva is, meg minden, akkor is jó lesz gyakorlatnak arra az esetre, ha egyszer megnősülök, vagy mit tudom én. Néha izgat ez a kérdés. Egyszer olvastam a Whooton Schoolban egy könyvet, volt benne egy olyan rém kifinomult, sima modorú, érzéki állat. Monsieur Blanchard, így hívták, még most is emlékszek. Tetű könyv volt, de ezt a Blanchard-t komáltam. Volt egy nagy villája a Riviérán, Európában, meg minden, és a szabad idejében bottal verte le magáról a nőket. Igazi szívdöglesztő szivar volt, meg minden, a nők buktak rá. Egy helyen azt írja, hogy a nők teste olyan, mint a hegedű, és fantasztikusan jó zenésznek kell lenni, hogy az ember jól tudjon játszani rajta. Ócska könyv volt, tudom, de ezt a hegedű dolgot mégse bírom kiverni a fejemből. Részben ezért akartam egy kis gyakorlatot szerezni, arra az esetre, ha megnősülök. Caulfield és az ő Bűvös Hegedűje, öregem! Ócska, tudom, de azért nem túlzottan. Nem lenne rossz nagyon érteni ezekhez a dolgokhoz. Legtöbbször, ha éppen tudni akarod a teljes igazságot, ha egy lánnyal hülyéskedek, állati nehezen találom meg, a szentségit, amit keresek, érted egyáltalán, mire gondolok? Vegyük például azt a bizonyos lányt, akivel aztán mégse lett viszonyom, akiről az előbb beszéltem. Legalább egy óráig tartott, amíg lehámoztam azt a rohadt melltartót róla. Mire sikerült, már azt hiszem, legszívesebben szembeköpött volna.

Egyébként járkáltam a szobában, és vártam a kurvát. Reméltem, hogy jó bőr lesz. Ámbár nem nagyon izgatott. Csak szerettem volna már túl lenni rajta. Végül kopogtak az ajtón, és mikor mentem kinyitni, a bőröndöm épp útban volt, keresztülestem rajta, és majdnem a térdem törtem. Mindig a legjobbkor bírok keresztülesni a bőröndömön, meg minden.

Kinyitottam az ajtót, kinn állt a kurva. Kabátban, kalap nélkül. Szőke volt, de látni lehetett, hogy festett szőke. Viszont tényleg nem volt valami hervadt öreglány.

- Jó estét kívánok - mondtam. Fenemód udvarias voltam, öregem.

- Te vagy, akit Maurice mondott? - érdeklődött nem túl barátságosan.

- A liftes?

- Aha.

- Igen, én. Tessék bejönni. - Egyre kevésbé izgatott az egész, ahogy belejöttem. Tényleg.

Bejött, rögtön levetette a kabátját, és az ágyra dobta. Alatta zöld ruha volt. Aztán leült féloldalt az asztalhoz, a székre, és elkezdett ütemesen kopogni a lábával. Keresztbe tette a lábait, és az alsóval kopogott. Kurvának túl ideges volt. Tényleg. Azt hiszem, azért, mert állati fiatal volt, körülbelül velem egyidős. Leültem a karosszékbe mellé, és cigarettával kínáltam. - Nem dohányzom - mondta incifinci, nyafogós hangon. Alig lehetett hallani. És nem köszönte meg, ha az ember valamivel megkínálta. Biztos nem is tudta, hogy illik.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Jim Steele vagyok.

- Van rajtad óra? - kérdezte. Persze abszolút nem izgatta, hogy hívnak. - Különben hány éves vagy?

- Én? Huszonkettő.

- Ne viccelj!

Az volt a vicces, hogy ezt mondta. Mint egy gyerek! Az ember azt várná egy kurvától, hogy: „Vágd át a nénikédet!”, vagy „Na, ne játszd meg a hülyét, mert úgy maradsz!”, ahelyett, hogy „Ne viccelj!”

- És maga hány éves? - érdeklődtem.

- Elég öreg ahhoz, hogy tudjak! - felelte. Rém szellemes! - Van rajtad óra? - kérdezte újra, aztán felállt, és a fején keresztül lehúzta a ruháját.

Igazán furcsán éreztem magam erre. Tudniillik olyan hirtelen kezdte, meg minden. Tudom, hogy általában azt hiszik, az ember egyből begerjed, ha egy nő feláll, és lehúzza a ruháját a fején át, de én nem. Eszembe se jutott, hogy most kanos lehetnék. Inkább tisztára le voltam lombozva.

- Van rajtad óra, mi?

- Nincs. Nem, nincs. - mondtam. Öregem, furán éreztem magam. - Hogy hívják? - Nem volt rajta csak egy rózsaszín kombiné, semmi más. Kínos helyzet volt, tényleg kínos.

- Sunnynak... Na, gyerünk már!

- Nem volna kedve előbb beszélgetni egy kicsit? - Gyerekség ilyet mondani, de átkozottul furcsán éreztem magam. - Siet?

Úgy nézett rám, mintha őrült lennék. - Mi a fenéről akarsz beszélgetni?

- Nem tudom. Semmi különösről, csak gondoltam, biztos szeretne egy kicsit beszélgetni.

Erre visszaült az asztal mellé. De szemmel láthatóan nem tetszett neki a dolog. Újra elkezdett dobolni a lábával, öregem, milyen ideges volt ez a lány!

- Parancsol egy cigarettát? - Elfelejtettem, hogy nem dohányzik.

- Nem dohányzom. Ide figyelj, ha beszélgetni akarsz, akkor beszélgess. Nekem dolgom van.

De semmi se jutott eszembe. Gondoltam, megkérdezem, hogy lett kurva, meg minden, de féltem megkérdezni. Valószínűleg úgyse mondta volna el.

- Maga nem New York-i, ugye? - kérdeztem végül. Ennyi jutott mindössze az eszembe.

- Hollywoodi. - Aztán felugrott, és odament az ágyhoz, ahova a ruháját tette. - Van egy vállfád? Nem szeretném, ha a ruhám teljesen összegyűrődne. Most hoztam haza a tisztítóból.

- Persze hogy - vágtam rá. Örültem, hogy végre felállhatok, és csinálok valamit. Beakasztottam a ruháját a szekrénybe. Érdekes. Ebben is volt valami szomorú. Arra gondoltam, mikor bement az áruházba és megvette a ruhát, és ott senki se tudta, hogy kurva, meg minden. A kiszolgáló biztos azt hitte, hogy rendes lány. Pokolian lehervasztott, pontosan nem is tudom, miért.

Újra leültem, és igyekeztem fenntartani a beszélgetést. Nem alkalmaztam volna társalkodónőnek. - Minden éjjel dolgozik? - Rettenetesen hatott, mikor már kimondtam.

- Igen. - Körbesétált a szobában. Felemelte az étlapot az asztalról, és azt olvasta.

- És nappal mit csinál?

Vállat rántott. Jó sovány volt. - Alszom. Moziba megyek. - Letette az étlapot, és nézett rám. - Hallod, kezdjük már! Nem akarok egész...

- Figyeljen ide - mondtam. - Nem érzem magam valami acélosan ma éjjel. Rohadt egy éjszakám volt, bizony isten! Én kifizetem magát, meg minden, de nem bánja nagyon, ugye, ha nem csinálunk semmit? Vagy baj?

A baj inkább az volt, hogy semmi kedvem nem volt a dologhoz. Sokkal inkább hervadt voltam, mint kanos, ha tudni akarod az igazat. A nő volt hervasztó. A zöld ruhája a szekrényben, meg minden. És azonkívül nem hiszem, hogy valaha is bírnék valakivel, aki egész nap valami hülye moziban ücsörög. Tényleg nem bírnék.

Odajött hozzám, olyan furcsa arccal, mintha nem hinné, amit mondok. - Mi bajod?

- Semmi. - Öregem, kezdtem ideges lenni. - Az a helyzet, hogy nemrégen operáltak.

- Igen? Midet?

- A, na hogyismondjákomat... a szaxofonomat.

- Igen? Hát az hol a francban van?

- A szaxofon? Hát, az a gerinccsatornában. Azt hiszem, jól lenn a gerinccsatorna vége felé.

- Tényleg? Hát az rázós. - Az ölembe ült. - Édes vagy!

Annyira ideges lettem, hogy még dobtam be a sóderből. - Még lábadozok.

- Olyan vagy, mint a filmen. Tudod. A hogyishívják. Tudod, kit gondolok! Hogy a francba hívják?

- Nem tudom. - Az istennek ki nem szállt volna az ölemből.

- Biztos tudod. Abban a filmben játszott Melvin Douglasszel. Aki Melvin Douglas kisöccse volt. Aki kiesik a csónakból. Tudod, kit gondolok?

- Nem, nem tudom. Olyan ritkán megyek moziba, amilyen ritkán csak lehet.

Aztán olyan furcsa kezdett lenni. Közönséges, meg minden.

- Nem hagyná abba? Nem vagyok hangolva - mondtam. - Nemrég operáltak.

Nem kelt fel az ölemből, csak állati disznó módon meredt rám. - Ide figyelj, éppen aludtam, amikor az a hülye Maurice felvert. Ha azt hiszed, hogy én...

- Megmondtam, hogy kifizetem, meg minden. Ki is fizetem, van dohányom bőven. Csak az van, hogy gyógyulófélben vagyok egy súlyos...

- Akkor mi a francnak mondtad annak a baromállat Maurice-nak, hogy nő kell? Ha nemrég operálták azt a rohadt mit tudom én, midet? Mi?

- Gondoltam, jobban fogom magam érezni. Kicsit elspekuláltam magam. Nem vicc. Sajnálom. Ha felkel egy percre, előveszem a tárcám. Szeretném.

Rém meg volt sértve, de felállt. Odamentem a szekrényhez a tárcámért. Kivettem egy ötdollárost, és odaadtam neki. - Köszönöm, nagyon köszönöm. Ezer hála.

- Ez öt. Tízbe kerül.

Látszott rajta, hogy okos akar lenni. Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz belőle. Tényleg tudtam.

- Maurice ötöt mondott. Tizenöt délig, és öt egy fuvar.

- Tíz egy fuvar.

- Maurice ötöt mondott. Sajnálom, tényleg sajnálom, de többet nem lehet rólam leszakítani.

Vállat rántott, ahogy az előbb, aztán rém hidegen azt mondta: - Ideadná a ruhámat? Vagy túl nagy fáradság lenne? - Fel volt vágva a nyelve. Azzal a kis vékony hangjával szinte beleszúrt az emberbe. Ha valami vén kurva lett volna egy kiló festékkel az arcán, akkor se bírt volna így szúrni.

Mentem, és odaadtam a ruháját. Felvette, meg minden, aztán felemelte a kulikabátját az ágyról.

- Viszlát, te fatökű!

- Viszlát! - Nem köszöntem meg semmit. Örülök, hogy nem.